Erasmus a dolgozószobájában járkált,
időközönként áthaladt a karmazsinvörös napsugarak előtt, amelyek a
vastag ablakon szűrődtek be, és szóródtak szét rézszínű foltokban a
padlón. Az emberi magatartásformákhoz hasonlítva, némileg idegesen
viselkedett. Minden anyagot előkészített, de először fordult elő,
hogy Gilbertusszal együtt efféle megpróbáltatáson kellett átesnie.
Az emberi élettel és ősi kultúrákkal kapcsolatos tanulmányai
szerint a fiatal férfi beavatási szertartásának néztek
elébe.
Bárcsak átruházhatná valakire a feladatot! Ám Erasmusnak nem volt
felesége, aki átvállalhatta volna a hasonló terheket. Akkor egy
rabszolgát válasszon ki? Nem szerette volna, hogy bárki is
szétzüllessze, amit ezzel az ifjúval elért.
A robot hosszasan mérlegelte a problémát, és elmerengett rajta,
miként hozzon elő egy ilyen kényes témát Gilbertus Albans előtt.
Egy gondolkodó gépet egyáltalán nem érintett volna érzékenyen a
téma, puszta élettani sajátságot, terméketlen és mocskos folyamatot
látott volna benne. Ám sok ember különlegesnek, sőt titokzatosnak
látta.
Mindez felfoghatatlannak tűnt. Mintha egy gondolkodó gép nem akart
volna beszélni az MI programok és eszközök alapelvéről, arról,
hogyan állították elő, szerelték össze és hálózatosították a
különféle gépeket – a miriádnyi módszerről, ahogy a
frissítőgömböket másolták és cserélték.
Vagyis a teremtés aktusáról.
A robot témába vágó ábrákat és irodalmat halmozott össze díszes
íróasztalán. Két embert formázó, ölelkező bábu hevert a kanapén.
Erasmus hosszasan tanakodott, vajon nem lenne-e ésszerűbb két
rabszolgát kiválasztani a szemléltetéshez, de úgy érezte, hogy
ezzel túlságosan leegyszerűsítené a dolgot. Mivel arra vágyott,
hogy minél alaposabban megértse, milyen embernek lenni, Erasmus nem
akart kitérni „apai” kötelessége elől.
Az emberek „szex”-ként és más, hosszabb szavakkal emlegették a
testi funkciókat, a kifejezések közül pedig nem egy használata
elfogadhatatlannak számított művelt társaságban, amint az a
különböző civilizációkból származó ősi feljegyzésekből kiderült.
Erasmus ezt is különösnek találta. Hogyan sérthet meg bárkit is egy
közönséges szó?
Elsorolt néhány közösülésre utaló szót, s hagyta, hogy mindegyik
maximális hatással hagyja el likvimetál ajkait. Némelyiket, az
illetlennek ítélteket, többször elismételte. Semmi. Semmiféle
hatást nem gyakoroltak rá. Egyszerűen nem értette, mire ez az egész
felhajtás.
A gondolkodó gépek sokkal egyszerűbben és egyértelműbben működtek,
kivéve magát a kíváncsi robotot. Ezek a nyugtalanító kérdések és
megfejthetetlen talányok egészen elkeserítették.
Eredetileg azért fogott bele az emberi természet kutatásába, mivel
a faj kiszámíthatatlan megnyilvánulásait annyira érdekesnek,
annyira idegennek látta. Erasmus az emberi elmének azokat a
töredékeit szerette volna magába olvasztani, amelyeket kihagytak,
amikor az első mesterséges intelligenciájú gépeket megalkották.
Emberré ellenben egyáltalán nem akart válni. Erasmus mindkét fajta
legkiválóbb jegyeit szerette volna ötvözni magában.
Az ifjú Gilbertus többféle módon is nyitottabbá tette a robot
kutató elméjét. Furcsamód, ahogy Erasmus egyre messzebb jutott a
kísérlettel, felfedezéseket tett a nevelt fiúhoz fűződő
kapcsolatáról (aki immár betöltötte a tizenkettedik életévét), épp
amikor az emberi hormonok egyre aktívabbá váltak. Két évvel
ezelőtt, amikor elfogadta Omnius kihívását, Erasmus nem is gondolt
volna bármiféle apa-fiú kapcsolat lehetőségére. Eleinte teljesen
nevetségesnek, fiziológiai és érzelmi abszurditásnak hatott a
gondolat. Ám ahogy oktatta a fiút, és figyelte, hogyan halad, az
önálló akaratú gondolkodó gépet büszkeséggel töltötte el, mikor
látta, hogy lassanként összeáll a kép.
Szinte természetes módon.
Különös kötelék alakult ki közöttük, és roppantul élvezték egymás
társaságát... néhány nevezetes kivételtől eltekintve. A
pánik-kísérleteket, amelyeket a rabszolgatelepen végzett Erasmus,
meglehetősen rosszul fogadta a fiú, de talán idővel megváltozik a
helyzet. Erasmus legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy
lényegében egyenlő mértékben tanulnak egymástól. Az eleddig
elvégzett kutatásokból kiindulva Erasmus arra számított, hogy gond
nélkül megbirkózik az adott feladattal. Feltéve, hogy le tudja
küzdeni ezt a megmagyarázhatatlan feszültséget...
Lehetséges, hogy Erasmus operációs programjai a szexuális
kérdéseket érintő emberi puritanizmus maradványát tartalmazták? Ez
magyarázatot adhatott volna erre a csöppet sem természetes érzésre,
de az is elképzelhetőnek tűnt, hogy így akart érezni, hogy jobban
megértse az emberi apák évezredes dilemmáját.
Míg Erasmus sokat adott a pontosságra, a fiú rendszeresen elkésett.
Gilbertus figyelmét állandóan elterelte valami, s olyan témák és
élmények kötötték le, amelyeket aztán lenyűgözve ecsetelt
mentorának. A robot komoly hibának, ugyanakkor jellegzetesen
emberinek tartotta ezt.
Kopogtattak, aztán lassan kitárult az ajtó. Esetlen, kócos szőke
hajú, kipirult arcú fiú lépett be rajta tétován. Láthatóan futva
érkezett.
– Szokás szerint késtél. – Erasmus szigorú, atyai tekintetté
formálta likvimetál arclemezét.
– Elnézést, Erasmus úr! De ez alkalommal csupán kilenc percet.
Tegnap...
– Vágjunk neki mindjárt a mai leckének! – Erasmus szerette volna
letudni a feladatot. – Néhány ábrát készítettem elő neked, valamint
az emberi szaporodásról szóló részletes leírásokat és képeket.
Remélem, tanulságosnak találod majd őket.
A fiú kíváncsinak tűnt, de érezhetően feszengett.
– Újabb biológialecke következik? Ismét felboncolunk
valamit?
Erasmus ez idáig csupán alacsonyabb rendű létformákat boncolt fel a
fiú előtt, de szándékai szerint egyszer majd sor kerül az emberekre
is. A robot lassanként akart eljutni idáig, nehogy a túl gyors
haladással elidegenítse magától az ifjút. Gilbertus nem egyszer
kifejezetten érzékenyen reagált az erőszakra.
– Nem... ezúttal nem. Ezúttal a biológiai szaporodás elméletével
fogunk foglalkozni, jóllehet elrendezhetem, hogy a gyakorlatban is
kipróbálhasd a technikákat, ha kedvet érzel hozzá.
A fiú biccentett, és minden figyelmét a robot felé fordította, aki
a kanapéhoz sétált, hogy megvizsgálja az anatómiailag helyesen
kiképzett bábuk helyzetét.
– Amint megfigyelheted, két alapvető emberi alakot látunk itt:
férfit és nőit. Hagyományos ruházatot viselnek, és minden
részletükben megegyeznek a valóságos emberekkel. – Intett a fiúnak.
– Lépj közelebb, kérlek! Amint megfigyelheted, a férfi és a nő
átölelik egymást, a férfi szája pedig a nő füléhez
közelít.
Gilbertus kötelességtudóan követte az ezüstös robot magyarázatait,
és érdeklődve nézegette a beállított jelenetet. Erasmus összeszedte
a gondolatait és a bátorságát.
– A bábukat nem szerelték fel a valóságot tökéletesen utánzó
mechanikával, ezért a következő részt magadban kell elképzelned.
Úgy tűnik, hogy az udvarlás szertartásának elengedhetetlen
eszközéről van szó. A férfi most megcsókolja, majd megnyalja a nő
fülét, és örök szerelmet ígér neki. A nő ettől rendszerint
felhevül. – Szigorúan a fiúra nézett. – Eddig érthető?
Gilbertus bólintott. A fiú, Erasmus némi megrökönyödésére,
szenvtelen kíváncsisággal figyelt, egyáltalán nem feszengett, és
láthatóan nem erőltette a folytatást.
– Következő lépésként a férfi szájon csókolja a nőt. Ezen a ponton
mindketten hevesen nyáladzani kezdenek – magyarázott Erasmus
professzori hangnemben. – A nyáladzás a szaporodás kulcseleme. Úgy
tűnik, a csókolózás termékenyebbé teszi a nőt.
A fiú bólintott, és halvány mosoly jelent meg a szája körül.
Erasmus a megértés jeleként értelmezte a gesztust. Remek! A robot
élénken egymáshoz dörgölte a bábuk arcát.
– Ami most történik, rendkívül fontos – mondta. – Nyáladzás és
ovuláció. Vésd az eszedbe ezt a két fogalmat, és megérted az emberi
szaporodási folyamat lényegét. A csókolózás után azonnal
megkezdődik a közösülés.
Egyre gyorsabban beszélt.
– Alapvetően ennyit kell tudnod az emberek közösüléséről. Van
kérdésed ezzel kapcsolatban, Gilbertus?
– Nincs, Erasmus úr – felelte a fiú. – Úgy hiszem, mindent
félreérthetetlenül elmagyaráztál.
- - -
Némely csoda csupán álruhát öltött lidércnyomás.
SERENA BUTLER:
A DZSIHAD VISSZHANGJAI
Serena Rajid Sukot, a tehetséges hadsebészt és
Xavier Harkonnen primerást, a Szövetség katonai képviselőjét kérte
fel, hogy tartsanak vele a sokat magasztalt tlulaxi szervfarmok
szemléje során. Egy hónapot töltöttek az űrben, útban a Thalim
rendszer felé. Serena a küldetés lehetséges jelentősége ellenére
sokáig habozott, hogy a csatározások közepette elvonja-e ezeket a
fontos személyeket a kötelezettségeiktől. Az űrutazás végtére is
mindig pokolian sok időt felemésztett – az emberek pedig naponta
estek el.
A fiatal Suk korábban kiválóan, gyakran csodásan kihasználta a
szervfarmokról érkezett termékeket, és a gondolkodó gépek elleni
összeütközésekben megsebesült veteránok ezreinek életét mentette
meg. Az első zimiai csata alkalmával Suk egyik elődje végezte el
azt az orvosi beavatkozást, amelynek Harkonnen primerás átültetett
tüdejét köszönhette.
Serena mindkét útitársát hősként tisztelte.
A delegáció szertartásos megfontoltsággal haladt. Rekur Van hajója
már korábban előreszaladt a Thalim rendszerbe, a fedélzetén Iblis
Ginjóval; azzal az állítólagos céllal, hogy előkészítsék a
látogatást, habár Serena más indítékot sejtett a sietség mögött.
Iblis még mindig titkolózott.
Az űrhajó végül bolygó körüli pályára állt a Tlulax felett. Serena
alig várta, hogy leszállhasson a felszínre, és sétára indulhasson a
Thalim napjának fényében. Túl sok időt töltött már az űrben.
Tizenkét tökéletesen tiszta, fehér palástos szeráf vigyázott a
személyére kísérőként.
Serena arcán büszke mosollyal várakozott fedélzeti körletében, hogy
előkészítsék az űrkompját. Korábban egyetlen szövetségi képviselő
sem tett diplomáciai látogatást a titokzatos, elszigetelt tlulaxi
világokra. Ha sikerülne rávennie ezeket a biológiai varázslókat,
hogy teljes jogú tagként csatlakozzanak a Szövetséghez, mindenki
jól járna vele.
A tlulaxiakról úgy hírlett, módfelett vallásos emberek, noha
hitüket és szertartásaikat éppúgy titokban tartották, ahogy a
mindennapi tevékenységeiket. Mégis mit rejtegethetnek? Iblis pedig
hogyan ápolhat velük ilyen jó kapcsolatot? Mindenestre a tlulaxiak
jócskán hozzájárulhatnak a Dzsihad sikeréhez. A bonyolult
géntechnológiáknak és a korszakos gyógyászati felfedezéseknek már
így is sokat köszönhetett az emberiség.
Kétségtelen, hogy aránytalanul nagy számban szolgáltak
testkereskedőként azokon a szövetségi bolygókon, amelyek még
eltűrték az emberi rabszolgaságot. Fiatalon Serena hevesen
ellenezte a rabszolgaság intézményét. Sajnos később fel kellett
ismernie, hogy a gyakorlat annyira mélyen beépült a világok
rendjébe, hogy évszázadokba is beletelhet a végleges eltörlése.
Vezetőként továbbra is rossz szemmel nézte a rabszolgatartást, de
elsődleges céljának a Dzsihad győzelemre vitelét és az emberi faj
végpusztulásának megakadályozását tekintette.
A tlulaxi szervkereskedők újra meg újra a szabadalmi titoktartás
feloldásával kapcsolatos aggályaikat hangoztatták, Serena mégis azt
remélte, rábírhatja őket, hogy megosszák velük a tudásukat. Abban
reménykedett, hogy amennyiben kizárólagos szabadalmi vagy
monopóliumi jogokat biztosít nekik, meggyőzheti a tlulaxiakat, hogy
noha üzleti érdekeik nem sérülnek, sokkal több ember életét
megmenthetik. Alkalmazkodóképességüket és intelligenciájukat alapul
véve Serena biztosra vette, hogy a tlulaxiak képesek fenntartani
üzleti előnyüket.
– A főpátriárka a bolygóról üzent, hogy felkészültek a fogadásodra,
Butler papnő – jelentette be szigorú arckifejezéssel a szeráfok
vezetője, Niriem. A női testőrök a fedélzeti lakosztályban adták rá
Serenára legtündökletesebb ünnepi egyenruháját, amely egy testet
öltött istennő külsejét kölcsönözte neki. Niriem szike élességű
tekintettel szemrevételezte, aztán biccentett.
A félelmetes és fanatikus szeráfok a kompfedélzetre kísérték
Serenát, ahol Rajid Suk és a rezzenéstelen arcú Xavier Harkonnen
várt már rá. Xavier eszményi hadvezérnek mutatkozott, de sokáig nem
nézett a papnő szemébe. Mióta Octát feleségül vette, mindig így
viselkedett.
Az elegáns öltözetű sebész hosszú lófarokba kötötte sötét haját,
szemei pedig túlságosan nagynak hatottak az arcához képest. Hosszú,
fürge ujjaival türelmetlenül matatott.
A fehér palástos nők közül ketten beszálltak az űrkompba; maga
Niriem ült le a pilótaülésre. Serena kecsesen felsétált a rámpán,
mögötte a buzgó Suk doktor és a kevésbé lelkes Xavier lépkedett. A
két férfi egymástól távol foglalt helyet.
Miközben az űrkomp leereszkedett a bolygó felszínén kijelölt
leszállópályára, elhaladtak Bandalong csillogóan új városa felett,
amely még abban a pillanatban is a szervfarmokból és a
rabszolga-kereskedelemből befolyt összegekből épült egy átfogó terv
alapján. Bandalong hivatalos határától jókora távolságban szálltak
le – a városba egyetlen külvilági, még a Dzsihad papnője sem
léphetett be – egy nyitott, tiszta vonalú és színtelen
architektúrájú űrkikötőben.
Mikor Serena és a szeráfok kiszálltak, Iblis Ginjo és Rekur Van
együtt indultak meg feléjük, hogy fogadják őket. A testkereskedő
politikai hatalma és befolyása jelentősen megnövekedett a
főpátriárkával fenntartott kapcsolatának köszönhetően. Az apró
termetű férfi meghajolt Serena előtt.
Serena hunyorgott a sárgás napsütésben, és meglepetten látta, hogy
az üzlet a szokásos mederben folyik. Nem várta éljenző tömeg vagy
kíváncsiskodók csoportjai, amire bármelyik szövetségi bolygón
számíthatott volna. Mindössze néhány tucat üzletember és
kormányzati képviselő alkotta a fogadóbizottságot. Mindez csalódást
okozott, hiszen azt remélte, hogy jelenlétével lelkesedést szíthat,
és a szívekre hathat.
Serena nem érezte szükségesnek a látványos fogadtatást, csupán nem
tudta mire vélni az érdektelenséget. Ha a tlulaxiak nem akartak
pazar üdvözlő ceremóniát, miért ragaszkodtak olyannyira az
„előkészületek” miatti halasztásokhoz.
Az egyik képviselő kivált a csoportból, és előrelépett. Fejet
hajtott.
– Serena Butler papnő, megtisztelő, hogy a drága idődet arra
szenteled, hogy ellátogass hozzánk. A szervfarmjaink egy részét
előkészítettük a szemlére, de meg kell értened, hogy nem
szüneteltethetjük a bonyolult munkafolyamatot.
– A tlulaxi termékek iránti kereslet a gonosz gépek elleni minden
csata után egyre nő – vágott közbe Iblis Ginjo –, s nem szeretnénk,
ha egyetlen veterán is új szem vagy szív nélkül maradna, csupán
azért, mert ezeket a szorgos embereket diplomaták fogadása foglalta
le.
Serena elmosolyodott.
– A főpátriárka jól tudja, hogy nem áll szándékomban zavart okozni,
pusztán méltányolni és méltatni óhajtom a fáradhatatlan tlulaxiak
tetteit.
Suk doktor Serena mellől köszöntötte a hivatalnokokat.
– Hadsebészként a tlulaxi termékeket felhasználva menthettem meg
számos életet. Sok évvel ezelőtt Harkonnen primerás maga is új
tüdőt kapott, hála a Tuk Keedair nevű testkereskedőnek. Ha a
primerást akkor nem sikerül megmenteni, nem maradhatott volna
életben, hogy az Ártatlan Manion apja legyen.
Serena felfigyelt rá, hogy Iblis áhítatos elégedettséggel bólogat.
Már sokszor hallotta, hogy kisfiát szentként emlegetik a zimiai
utcák népe, és a más, Dzsihadlázban égő bolygókon összegyűlt
tömegek. Xavier viszont csak állt, és kifejezetten komornak tűnt,
mint akit felkavartak ezek a gondolatok. A hosszú és
felbecsülhetetlen szolgálat után tehát emiatt fognak emlékezni rá?
Hogy egy meggyilkolt kisgyermek apja volt?
Serena ellépett az űrkomptól, és megindult a fogadóbizottság többi
tagja felé. Eltűnődött, vajon ez a civilizáció mereven
patriarchális társadalomra épülhetett, a primitív korok
maradványaként? Az afféle technológiai áttörések és tudományos
eredmények, amelyeket a tlulaxiak elértek a programozható
szervfarmok révén, általában információcserét és az újító szellem,
az alkotó géniusz bátorítását előfeltételezték. Az ehhez hasonló
fejlődés többnyire nem bigott, elnyomó rendszereket
jellemzett.
Vajon a neme miatt részesült ilyen hűvös fogadtatásban?
Serena nem mutatta ki az érzéseit, hanem elmosolyodott, és áldóan
felemelte a kezét.
– Most menjünk, és tekintsük meg a csodás
szervfarmjaitokat!
Rekur Van haladt elöl, s betessékelte Serenát és társait egy
kisebb, tömegközlekedésre használt légifurgonba. Ahogy a nap
megcsillant a mögötte magasodó új épületeken, Serena
megállapította, hogy a bandalongi építmények a méretkülönbségek
ellenére egyformán szögletesek és praktikusak voltak, akár a
mértani formájú hangyabolyok.
A várost körülvevő dombokon alacsony fű és kövezett utak hálózata
állt össze útvesztőszerű mintázattá, amely egy ősi számítógépes
áramköri lapra emlékeztetett.
– Bolygószerte több ezernyi szervtenyésztő létesítménnyel
rendelkezünk – mondta Rekur Van –, amelyek mindegyike nyílt terepen
található, hogy fotoszintetikus energiát nyerhessen az
akadálytalanul áradó napfényből.
Fél óra múlva Serena saját szemével is láthatta a szervfarmokat.
Kiszállt a légifurgonból, és kíváncsian előresietett, a tlulaxi
pedig képtelen volt lépést tartani vele. Niriem és a másik szeráf
szorosan a nyomában maradt. Ám mikor a testőrnők Iblisre néztek, a
főpátriárka alig láthatóan a fejét ingatta, jelezvén, hogy
maradjanak hátra.
Serena, Xavier és dr. Suk úgy bámultak a csillogó tartályokra,
mintha csodát látnának. Krómcsövek, üveghengerek és fekete
fémállványok tartották a tojás alakú, átlátszó tartályokat.
Mindegyik hatalmas és hajlított oldalú tank sárga, bugyborékoló,
magzatvízre emlékeztető folyadékot tartalmazott. A ballonok úgy
csüngtek lefelé, akár az érett gyümölcsök, s villódzó
ellenőrzőrendszerekhez és állapotjelzőkhöz kapcsolódtak, amelyek a
tökéletesen klónozott szervek fejlődését felügyelték. Iblis
elmagyarázta, hogy a különféle tartályokban különféle szerveket
növesztettek, és ezek egyike sem fog majd kilökődni a pótszervekre
várók szervezetéből.
A körülkerített terek ívelt falai mögött Serena homályos, mégis
azonosítható alakokat vélt kivenni: ernyedt tüdőlebenyeket,
artériákkal behálózott szíveket, harántcsíkolt, kordbársonyszerű
izomrostok függönyeit. Mikor felemelte a tekintetét, végignézett a
domboldalakon, ahol ezer meg ezer elnyújtott gömb tündökölt a
napsütésben, és szívta magába a tlulaxi mennybolt tiszta
energiáját.
A hadsebész az egyik közeli tartály belsejét kémlelte, amelyben
tucatnyi szemgolyó lebegett, akár egy szőlőfürt, egytől egyig felé
szegeződve. A látóidegek és a vérerek egy központi táplálógumóhoz
kapcsolódtak.
– Rendkívüli! Rendelésre növesztetek szerveket? A szemek mindegyike
egy adott sebesültnek készül?
– Dehogy – felelte Rekur Van, és a többi tlulaxi felé pillantott. –
Vércsoportsemlegesként állítjuk elő mind, hogy ne csak egy sebesült
kaphassa meg. Növesztünk lépet, májat, vesét és minden
létfontosságú szervet. A nagyobb tankokban friss bőrrétegeket is
találni.
– Tudom – mondta Rajid Suk. – Magam is sokat használtam ebből az
alapanyagból, különösen az égési sérültek kezelésekor. Emberek
ezreinek életét tette újra elviselhetővé.
A szervek elfordultak, hogy a közvetlen napfény felé irányítsák
magukat. A sebésznek láthatóan elállt a lélegzete.
– Legkiválóbb gyógyászati technikusaink évszázadokon át
kísérleteztek azzal, hogy ilyen tökéletes klónozást lehetővé
tegyenek. Amit a tlulaxiak elértek, semmihez sem fogható. Ha nem a
saját szememmel látnám, el sem hinném, hogy igaz. Egyetlen
szövetségi tudós eredményei sem közelítették meg ezt, még az
óbirodalom fénykorában sem.
Széles mosollyal Serena, majd a tlulaxi képviselők felé
fordult.
– Az emberiség boldogulása érdekében meg kell osztanotok velünk a
technológiátokat! Magunk is létrehozhatnánk hasonló szervfarmokat.
A kezelésre váróknak nem kellene hónapokat várniuk arra, hogy
pótszerveket kapjanak.
Iblis Ginjo, aki rémületet vélt felfedezni tlulaxi vendéglátói
tekintetében, felemelte a kezét.
– Ne kapkodjuk el, Suk doktor! Az egész tlulaxi társadalom
megélhetése áll vagy bukik ezen. – A kis csoport továbbsétált a
zavarba ejtő, mégis bámulatos tartályok között, amelyek mindegyike
egy vagy több olyan szervet tartalmazott, ami egykor majd valamely
sebesültön segít. – Bármikor magasabb árat követelhetnének, hogy
több nyereségük legyen, de megteszik, amit tenniük kell az Omnius
elleni küzdelemben. Szó sincs háborús extraprofitról, ugye,
Rekur?
– Egyáltalán nincs.
– A tlulaxi szervfarmokból befolyó haszon előbb-utóbb még a
rabszolgakereskedelmét is felülmúlja majd – tette hozzá a
fellelkesült Iblis.
– Alig várom, hogy megérjem ezt – jegyezte meg Serena. – A
háborúban természetesen nagyobb a kereslet az effélére.
Összevonta a szemöldökét, és körbenézett.
– Merre vannak a rabszolgáitok? Arra számítottam, hogy a farmokon
dolgoznak majd.
– A rabszolgák eladása az elsődleges bevételi forrásunk, Butler
papnő – felelte Rekur Van. – A képzett, intelligens emberek értékes
portékának számítanak, és nem a magunk számára tartjuk őket.
Emellett nem bízhatjuk ezeknek az érzékeny tartályoknak a
gondozását engedetlen munkásokra, akik esetleg ostoba bosszúról
álmodoznak.
Xavier ridegen biccentett, és láthatóan nehezére esett türtőztetnie
magát.
– Amint azt a Poritrinen nemrégiben lezajlott felkelés
bizonyítja.
– Nem áll szándékunkban ilyen veszélynek kitenni a
szervfarmokat.
Serena elfogadhatónak találta a magyarázatot, és felidézte az
iszonyú pusztítást, amit a buddiszlám hívők vittek véghez a
Poritrinen. A Starda környékén elhunytak számát még mindig nem
sikerült pontosan meghatározni; a pontos szám valószínűleg soha nem
derül ki, mivel a központból, a radioaktív pusztaságból alig maradt
több üveges törmeléknél és szétfolyt testcafatoknál. Az életben
maradt lakosság kitartó bosszúhadjárat során felkutatta a
rabszolgákat, többségüket pedig lemészárolta. Az a bolygó soha
többé nem lesz már a régi.
A tlulaxi kísérők egész nap a különféle biológiai mintákat
tartalmazó tartályok között vezették körbe vendégeiket. A mindig
éber Niriem egy pillanatra sem tágított Serena mellől.
Vacsora után hivatalos fogadáson vettek részt, ahol folytatódtak a
megbeszélések. Másnap Iblis örömteli arccal adta át Serenának a
tlulaxi tanács ajánlatát.
– Barátaink nagylelkű javaslattal álltak elő, Serena. Szabályszerű
mintákat szeretnének venni a sejtjeidből és a DNS-edből. Ez
lehetővé teszi számukra, hogy kifejezetten neked készíthessenek
szerveket, amennyiben... amennyiben sérülést szenvednél egy újabb
merényletkísérlet alkalmával.
Serena összevonta a szemöldökét.
– Szóval mégsem használhatom a farmokból rendesen kikerülő
szerveket, amelyekben a katonáink részesülnek?
– Természetesen használhatod – sietett oda hozzá a szűk
díszteremben Rekur Van –, de mindig fennáll annak a csekély
eshetősége, hogy a tested kiveti a beültetett szervet. Biológiailag
lehetetlenség a tökéletes megfeleltetés, hacsak nem a saját
DNS-edet használjuk. Érdemes megfontolni, és a főpátriárka is
egyetért velem.
Xavier Harkonnen kétkedően előbb Iblisre, aztán a tlulaxi
testkereskedőre nézett.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy szükséges...
Serena arca felderült.
– Nem, rendben van. Szerintem jó ötlet. És szeretném, ha a
tlulaxiak sejt könyvtárat létesítenének Harkonnen primerás, Iblis
Ginjo főpátriárka, sőt Suk doktor sejtmintáiból is.
Xavier rémültnek tűnt, és a mellkasához emelte a kezét.
– A póttüdő, amit évekkel ezelőtt kaptam, tökéletesen működik,
Serena. Nem látom szükségét...
– Én viszont igen. – És ezzel véget vetett a vitának.
Másnap reggel, miután gondosan felcímkézett mintákat vettek le a
csoporttól, Iblis felkérte őket, hogy mielőbb térjenek vissza az
űrkikötőbe.
– Lásd be, Serena: a tlulaxiak módfelett nagylelkűen rátok áldozták
az idejüket! Mindent láttál, amit kell. Mi több, megkötöttük az
üzletet.
Végül, a furcsán sietős reggelit követően Serena rámosolygott
tlulaxi vendéglátóira. Biztosra akarta venni, hogy megértik,
mennyire méltányolja az erőfeszítéseiket.
– Lenyűgözött, amit láttam, és gratulálok az eredményeitekhez! A
vágyálmom, hogy egyszer a Szövetség teljes jogú tagjaiként
láthassunk viszont bennetek. Az egész emberiség hasznára válhat,
amit tőletek kaphatnak.
– Talán a jövőben még tárgyalhatunk erről – felelte Iblis. –
Mindenesetre mindennél fontosabb, hogy a tlulaxiak továbbra se
vonják meg tőlünk nagyvonalú segítségüket.
– Igen, úgy hiszem, ez a legfontosabb.
Iblis gyorsan visszatessékelte Serenát és kíséretét az űrkomphoz,
mintha nem lenne kedvére, ha Serena tovább tapogatózna. Dr. Sukot
érezhetően teljesen ámulatba ejtették a látottak.
– A Dzsihad papnője vagy – mondta Iblis –, az emberiség egyesítője
Omnius ellenében. Veled semmi sem lehetetlen.
Sokat sejtető pillantásokat vetett Rekur Van és a többi tlulaxi
felé.
Mikor elbúcsúzott a főpátriárkától, Serena úgy látta, hogy Iblis
teljesen elégedett a látogatás kimenetelével. A lelke mélyén
azonban képtelen volt elhessegetni a kínzó gondolatot, hogy valami
nincs rendjén...
L. E. 173
A DZSIHAD 29. ÉVÉBEN
Egy évvel az Elefántcsonttorony Kogitátorainak pusztulása után
A lehetőségek létrejöttét egyetlen pillanatnak vagy akár ezer esztendei kialakulásnak is köszönhetjük. Folyton készen kell állnunk, hogy megragadjuk, ami a miénk.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK
Ha Agamemnón még mindig emberi testtel
rendelkezett volna, arcán diadalittas kifejezés jelent volna meg,
ahogy a gépi flotta Bela Tegeuse elleni felvonulását figyelte.
Agytároló edénye elektrofolyadékában fürdő organikus agya a várható
győzelem keltette reményteljes izgalomtól bizsergett.
Omnius semmit sem fog megsejteni.
Az Agamemnónt kísérő két Titán hasonlóképp érzett, akárcsak a
Beowulf nevű neo-kimek és az Összehangolt Világok elleni
felkeléshez csatlakozott neók százai.
– Ismét elérkezik a Titánok Ideje! – Agamemnón titkosított üzenetet
sugárzott a kimek hajók rajainak, amelyek halálos cápák között
észrevétlenül megbúvó remorákra emlékeztettek. – Visszaállítjuk
uralmunkat, s hatalommal és kiváltságokkal jutalmazzuk meg
mindazokat, akik felesküdtek a számítógépes örökelme
elpusztítására.
A Corrin-Omnius azért indította útnak hatalmas flottáját a hozzá
„hűséges” kimekek tucatjaival, hogy ismét gépi fennhatóság alá
hajtsák a bolygót, mielőtt az állatias dzsihadista emberek
lerohanhatnák azt. Az örökelme egyértelműen parancsba adta a kimek
tábornoknak, hogy semmi áron ne engedje a hrethgirek kezére jutni a
megsebzett összehangolt világot.
Agamemnón híven követni szándékozott a parancsot – a saját belátása
szerint.
Beowulf, aki Barbarossa Titán óta a legtehetségesebb programozó
zseninek bizonyult, egyénre szabott utasításokkal és
programhurkokkal látta el a gondolkodó gépek hadihajóit,
állítólagosan avégett, hogy megvédje őket a Bela Tegeusén talált
zűrzavartól és rendszerhibáktól. A gépi hadihajók az emberi
martalócok minden ostoba behatolási kísérlete ellen védettek
lesznek.
A robotflotta Omnius új és teljes frissítését vitte magával, együtt
a Bela Tegeuse összehangolt állapotának helyreállításához szükséges
összes információval és utasítással.
A masszív, elegáns technológiai megoldásokat magukban hordó hajók
képezhetik majd Agamemnón saját birodalmi flottájának
alapját.
Miután körülvették a fellegekbe burkolózó bolygót, a gépek
hadihajói azonosító jeleket küldtek, és választ kértek a comati
Omnius hálózati csomóponttól, válaszul azonban többnyire
elektronikus zúgás érkezett. A várost magát porig rombolta Hekaté
atomcsapása. Pillanatokkal később a gépek töredékes üzeneteket
kaptak a megbízottaktól, akiknek sikerült valamelyest működésbe
hozni a technológiát.
Agamemnón, aki örömmel nyugtázta, hogy nyoma sincs hrethgir
megszállóknak, megkönnyebbült, hogy nem kell egyszerre levernie az
emberek ellenállását és Omnius erőit. Egyszerre egy ellenféllel
könnyebb megküzdeni.
– A gondolkodó gépek flottájának figyelmét kérem! – sugározta. –
Beowulf kimek feltöltendő programot készített elő
számotokra.
Beowulf azonnal reagált.
– Mielőtt elindultunk a Corrinra, Omnius titkos programcsomagot
adott át nekem, amelyet biztonsági okokból mostanáig nem szabadott
feltelepíteni. Készüljetek fel a vételre!
A neo-kimek beütötte a megfelelő, magas szintű hozzáférési kódokat,
a mit sem sejtő gondolkodó gépek pedig befogadták a hirtelen rájuk
zúduló adatokat. A gépi hadihajók és robotok egész flottája úgy
nyelte le a felülíró programot, akár egy méregpirulát.
A robotjárművek, akár egy nagyváros sorra kihunyó fényei,
láncreakcióra emlékeztetően deaktiválódtak a Bela Tegeuse
felett.
Diadalittas ujjongás és hűvös megrökönyödés érződött ki a kimekek
magáncsatornáin és a nyílt frekvenciákon leadott üzenetekből.
Kisebb kimek hajók röpködték körül apró darazsakként a néma
robotflottát.
– Miért nem tettétek már meg ezt évszázadokkal ezelőtt? – kérdezte
az egyik lázadó.
– Nem volt könnyű elkészíteni a programot – felelte Beowulf. –
Viszont Agamemnón saját fia vezetett rá a megoldásra. A Szövetségbe
beszivárgott informátoraink szerint Vorian Atreides állt a
letapogatók megtévesztése mögött, és tőle származott az Anbus IV
feletti gépflottát hasonlóképp összezavaró vírus ötlete
is.
A Titán tábornok egyetértett a következtetéssel.
– Mivel egykor Vorian repült Seurattal a frissítőhajón – ez a robot
juttatta el az Összehangolt Világokra a megfertőzött frissítést –,
kétségem sincs afelől, hogy ez a taktikai húzás is tőle származott.
Mi, kimekek is már régen bevethettünk volna egy ehhez hasonló
hadicselt, viszont efféle megoldással kizárólag egyszer érhetünk el
sikert, és ezért készen kellett állnunk. Mindannyiunknak. De most
végre elérkezett a mi időnk.
Agamemnón végigpásztázta a haderőt, amelyet maga köré gyűjtött,
aztán az erőteljes, de mit sem sejtő robotflottát tapogatta
le.
– Ezer éve várom ezt a pillanatot! Titánok, találkozzunk az élen
haladó gépi hajón! Találkozóra invitáljuk Omniust.
A kimekek úgy repültek rá a legfőbb gépi járműre, akár a
kincsesláda köré gyülekező kalózok. Agamemnón a légzsiliphez
kapcsolta a hajóját, majd a többi kimek is követte a példáját. A
Titán tábornok az agytároló edényét egy elegáns járótestbe
helyezte, amelyet mintegy ünnepi palástként viselt, miképp az
eredeti Agamemnón, amikor bevonult az elesett Trója
városába.
– Réges-régen meghódítottuk az óbirodalmat, hogy Omnius aztán
elragadja tőlünk – szónokolt Júnónak és Danténak, valamint a büszke
Beowulfnak, akinek zsenialitása tette lehetővé a hatalomátvételt. –
Az Összehangolt Világok immár meggyengültek az emberek ellen
folytatott évtizedes háborúban. A Dzsihad Hadserege helyettünk
gyötörte el a gondolkodó gépeket, nekünk pedig meg kell ragadnunk
az alkalmat.
A gondolkodó gépek frissítőhajójában sötétség és csend uralkodott,
a robot pilótát megbénította Beowulf ötletes programja. A kimekek
még egyszer nem folyamodhatnak efféle cselhez, de talán többé nem
is lesz rá szükségük.
A mechanikus járótestbe bújt Agamemnón feltépte az Omnius
frissítést rejtő rekesz lepecsételt fedelét. Az ezüstös gélgömb
ráncos párnázaton nyugodott. Agamemnón kinyúlt egyik fémkarmokkal
ellátott végtagjával, s megragadta a csillámló gömböt, amely több
decilliónyi gondolatot hordozott.
A Bela Tegeuse volt az első hatalmas lépés.
– Oly gyengének és törékenynek tűnsz, Omnius – mondta. – Ezzel az
egyetlen mozdulattal egy új kor veszi most kezdetét... a te napod
pedig végleg leáldozott.
Agamemnón ökölbe szorította ízelt, karmokban végződő ujjait, és
összeroppantotta az ezüstös gélgömböt. Omniusnak és a gondolkodó
gépeknek mostantól háromfrontos háborút kellett folytatniuk.
- - -
Miféle Isten ígért nekünk ilyen átokföldet?
ZENSZUNI SIRÁM
Öt szűk hónap elteltével megfogyatkoztak a
készleteik, és hullani kezdtek az emberek – az Arrakis pedig éppoly
barátságtalan maradt, mint azelőtt. Ishmael növekvő elkeseredést
vélt felfedezni a Zenszuni rabszolgák körében.
– Az egész bolygó egyetlen hatalmas dűne – siránkozott az egyik
ösztövér, napégette menekült, aki a lezuhant kísérleti űrhajó
roncsai közelében ült egy sziklán. Nem volt hová menniük.
Vezetőjük mégsem hagyta, hogy kihunyjon a remény szikrája. Ishmael
ragaszkodott hozzá, hogy nem szabad eladniuk a hitüket, tűrniük
kell a gyilkos forróságot, és alkalmazkodniuk kell a hely
viszonyaihoz, amelyet Isten – bármily okból is – kijelölt nekik.
Idevágó szútrákat idézett fel, hogy azokkal vigasztalja
nemzetségét.
Az egyiket a nagyapjától tanulta:
– A bátorság és a félelem egymást kergetik körbe-körbe.
Lánya, Chamal elcsendesedett, és megkeményedett, és többé már nem
hitt benne, hogy férje, Rafel életben maradhatott. Inguval és a
tlulaxi rabszolgafelhajtóval indultak el a csapat egyetlen
járművén, de vissza egyikük sem tért. Már túl régóta nem adtak
magukról életjelet. A szótlanul eltöltött hetek után Chamal immár
nem várta, hogy Rafel kedvező hírekkel és friss élelemmel
megrakodva visszatérjen.
Ishmael a lány tekintetéből azt olvasta ki, hogy minden eshetőségre
felkészült – hogy eltévedtek, lezuhantak egy viharban, vagy megölte
őket Tuk Keedair. Senki sem gondolta, hogy civilizáció nyomaira
leltek, mégsem küldtek nekik segítséget.
Ishmael egy érdes sziklatömbnek támaszkodott, karjaiban leányával,
és azt kívánta, bárcsak ismét gondtalan csitrivé válhatna. A lány
elveszítette a férjét, és immár Ishmael maradt az egyetlen támasza.
Ám az édesapa is elszakadt Ozzától, és valószínűleg a Zenszuni
menekültek halála is az ő lelkén szárad majd. Mi végre szöktek el?
Talán mégiscsak érdemesebb lett volna csatlakozniuk Aliid
felkeléséhez. A Zensíiták remélhetőleg megnyerték a távoli
poritrini csatát, ám Ishmael kételkedett benne, és abban is
kételkedett, hogy valaha értesülhet róla, milyen sorsra jutott a
barátja.
A nehézségek ellenére nem bánta meg, hogy így döntött. Jobb éhen
pusztulni ebben a pokolban, mint gyilkolni, még ha a
rabszolgatartók gyilkosa lett volna is.
– Buddallah bizonyosan okkal vezérelt minket ide – dörmögte maga
elé, mintha Chamalt igyekezne vigasztalni. – Talán egy ezredév is
eltelhet, amíg népünk megtudja, hogy miért.
A hátramaradottak legjobb tudomása szerint Ishmael és követői
nyomtalanul eltűntek a világmindenségből. A Zenszunik a sivatagba
csapódás helyszínén vertek tábort, ahol lecsupaszították a
prototípus hajótestét, hogy minden használható anyagot
eltávolítsanak a roncsból. A legügyesebbek ötletes páracsapdákkal
és szűrőkkel gyűjtötték össze az árnyékban lebegő nedvességet, de
az így nyert víz nem lehetett elegendő mindnyájuk életben
maradásához.
A szökés előtti utolsó napon Ishmael rabszolgatársai csupán a Norma
Cenva hangárjából összegyűjtött holmikat hordták a fedélzetre, és
számos létfontosságú eszköznek híján maradtak. A kísérleti
űrjárművet nem arra tervezték, hogy alapfelszerelés és az
önellátáshoz szükséges szerszámok nélkül szállítson száz menekülő
Zenszunit. Még a legborúlátóbbak sem számítottak arra, hogy egy
ilyen kietlen pusztaságra vetődnek el.
Az Arrakis nem táplált semmiféle együttérzést, s nem nyújtott
segítő kezet.
Miután egy hónapig vártak a mentőcsapat érkezésére, szívós
önkéntesek csapata kereste fel Ishmaelt a naplemente enyhet adó
hűvösében. Szemük kivörösödött, állkapcsukat
összeszorították.
– Iránytűre, vízre és élelemre van szükségünk – szólalt meg az
önjelölt szóvivő. – Hatan gyalog akarunk nekivágni a sivatagnak,
hogy felderítsük Arrakis City hollétét. Valószínűleg ez maradt az
egyetlen esélyünk.
Nem tagadhatta meg a kérésüket, habár a vállalkozás nyilvánvalóan
kudarcba fúl majd.
– Buddallah vezérel minket. Kövessétek és a szívetekben érezzétek
az útját! A szútrák arra tanítanak, hogy „az Isten útja láthatatlan
marad a hitetlenek előtt, de még a vak hívő is tisztán látja
azt”.
A férfi bólintott.
– Álmot láttam, amelyben a dűnék között barangoltam. Úgy hiszem,
Buddallah akarata, hogy próbát tegyek.
Ishmael nem vitatkozhatott efféle érvekkel és a
bátorságukkal.
A csoport mindössze egyetlen flaska vizet és egy hétre elegendő
elemózsiát vihetett magával. Ha ennyi idő alatt nem sikerül
településre bukkanniuk, nem marad készletük a
visszatéréshez.
– Inkább meghalunk, miközben népünket igyekszünk megmenteni –
jelentette ki a csapat vezetője –, mintsem ölbe tett kézzel
kivárjuk, amíg a halál a maga kegyetlen feltételeivel ránk
talál.
Miközben Chamal édesapja mellett állt a csillagos ég alatt, Ishmael
sorra átölelte a komor önkénteseket. Aztán a férfiak felkerekedtek
az ellenkező irányba, mint amerre korábban Rafel indult el a
felderítőhajón. Az éj hűvösét használták ki, hogy nagyobb
távolságot megtegyenek. Ishmael az árnyaikat figyelte, ahogy
leszaladtak a hegyoldalon, a dűnék határtalan pusztasága
felé...
Most, alig egy órával pirkadat előtt, mikor a két telihold sugarai
tompított déli verőfényre emlékeztetően világították meg a
sivatagot, Ishmael a néma szemhatárra vetette a tekintetét. A
bandukoló felderítők még nem tűnhettek el szem elől a süppedős
homokon.
Nem riasztotta fel a többi, mélyen alvó menekültet; azt remélte,
hogy a szendergés majd erőt ad nekik az újabb nehéz naphoz. Mikor
szemei hozzászoktak a távolsághoz, apró alakokat vett ki, amint egy
különösen magas homokbuckára hágnak éppen fel.
Látta, hogy összevissza futkosnak, mint akik pánikba estek. Maga a
dűne mintha csúszkált és besüppedt volna, felületén hullámok
szaladtak végig, egyszer csak tátongó üreg nyílt meg a bátor
felfedezők alatt. Ekkor Ishmael felemelkedő, kígyószerű alakot
látott, oly hatalmas és rettenetes lényt, amelyhez foghatót addig
elképzelni sem tudott...
Hajnalra nyoma sem maradt az embereknek.
Miféle helyre vetett minket a sors? Túltett minden képzeleten,
minden lidércnyomáson.
Ishmael úgy határozott, hogy magában tartja, amit megtudott, és még
Chamalnak sem szól róla egyetlen szót se. A többiek tovább
imádkozhatnak majd, hogy a felderítőcsapat segítséget hozzon.
Ishmael nem akart hazudni a nemzetségének, de a megváltás esélyétől
sem óhajtotta megfosztani őket. A remény semmibe sem
került.
A roncsból kimentett készletek Ishmael szigorú takarékossága
ellenére kis híján kimerültek. Az Arrakis elpusztítja őket,
méghozzá hamarosan.
A Poritrinről elszökött Zenszunik több mint egyharmadát megölte már
az éhezés, a szomjúság vagy a napszúrás. Néhányan segítség után
kutatva pusztultak el; mások egyszerűen feladták, és alvás közben
csendben kiszállt belőlük a lélek.
A technikában legjártasabb Zenszunik átkutatták a roncsot, s a
hajtóművek darabjaiból, fémhulladékból és csövekből újszerű
szerkezeteket fabrikáltak, amelyekkel vizet párolhattak le és
hasznosíthattak újra, és még az üzemanyagból és a hűtőfolyadékból
is iható, habár undorító ízű levet nyertek ki. Kezdetleges
adókészüléket állítottak össze, amivel vészjeleket kezdtek
sugározni a helyi repülő járművek felé, de az üzenetek látszólag
senkihez sem jutottak el. A gyakori homokviharok nyilvánvalóan
kegyetlen ionizált réteget hoztak létre, amely összezavarta az
adásokat.
Avagy senki nem volt hajlandó a segítségükre sietni.
Mikor az elkeseredés végképp eluralkodott rajtuk, Ishmael
meghallotta, ahogy a túlélők némelyike a tetemek húsának és
testnedveinek elfogyasztásáról diskurált, de kikelt az iszonyú
ötlet ellen.
– Előbb fogunk meghalni, minthogy feladjuk emberi mivoltunkat.
Buddallah okkal vetett minket erre a helyre. Próbatételnek vagy
büntetésnek szánta... talán a valódi híveket akarta kiválasztani.
Mi haszna feláldozni a lelkünket egyetlen lakomáért, amikor másnap
újra éhezünk?
Szabadon fognak meghalni – de mindenképp meghalnak.
Ishmael minden éjjel elmerült a szútrákban, végigmondta a verseket,
és a mélyebb értelmük után kutatott, de nem lelt rá a válaszokra.
Vajon nincs mód rá, hogy megmenekülhessenek? Vajon nem akad
szövetséges, akikre a Zenszunik rátalálhatnak az Arrakison? Ishmael
elcsüggedve ismerte fel, hogy ha bárki képes életben maradni efféle
mostoha körülmények között, nyilván nem viselkedik barátságosan az
idegenekkel szemben.
Az emberek minden nap felkerekedtek a hűvösebb hajnali és
szürkületi órákban, hogy átkutassák a sziklákat, kikémleljék a
hasadékokat, bejárják a sziklafélsziget ormait. Ritkás növényzetet
és zuzmókat, elvétve gyíkokat találtak; egyszer az egyik fiú kővel
leterített egy dögevő madarat. Mindent elfogtak, még a bogarakat és
a páncélos százlábúakat is. Minden falat fehérje és nedvesség
pillanatokkal megnyújtotta az életüket, újabb értékes lélegzetet
vehettek. Ám ennél aligha tudtak többet tenni.
Amikor ismét leszállt az éj a felhőtlen sivatag felett, Chamal
mozgásra lett figyelmes a sötét dűnék között; hatalmas kanyargó
alakokra, amelyek kígyózva közelítettek a Zenszuni menekülteknek
otthont adó sziklatorlasz felé. Riadtan felkiáltott, a legyengült
és elcsigázott emberek pedig nehézkesen odavánszorogtak, hogy
szemügyre vegyék a veszély forrását.
Ishmael a sűrűsödő homály dacára kivette a kígyózó monstrum
alakját, a torkában szikrázó narancsszínű parázslást, a súrlódás
keltette tüzeket, ahogy a szörnyeteg hasa a sivatag durva
felszínéhez dörzsölődött. Az emberek Ishmael mellett döbbenten
bámulták a közelgő behemótot. Az elmúlt öt hónap során kétszer
látott már férgeket a nyílt dűnék között, a lények azonban
többnyire céltalanul haladtak, és kevés időt töltöttek a levegőnek
kitéve.
Ez viszont mintha egyenesen feléjük tartott volna, mintegy
szándékosan.
– Mit jelenthet ez, apám? – kérdezte Chamal. Mindannyian Ishmaelre
szegezték a tekintetüket.
– Előjel – vélekedett az egyik asszony. Arca sárgásnak tűnt az izzó
lámpák fényében, amelyeket Ishmael a hajó roncsai közül mentett ki,
miután elfogyott az éghető anyag, amivel hagyományos Zenszuni tüzet
rakhattak volna.
– A démon fel akar falni minket – szólalt meg egy férfi. – A
sivatagba hív minket áldozathozatalra. Vajon minden reményünk
elveszett?
Ishmael a fejét ingatta.
– A sziklákon biztonságban vagyunk. Talán azt jelzi ezzel
Buddallah, hogy figyel minket.
Elfordult, amikor a homokféreg a szirtek talapzatánál csapkodni
kezdett. Az egyre sűrűbb éjszakai sötétség eltakarta a részleteket,
de biztonságos távolból hallották, ahogy a szörnyeteg porrá őrli a
levált sziklatömböket, majd elcsendesül.
Vékonyka hang visszhangzott a sziklák között, amely akár emberi
kiáltás is lehetett volna. Ishmael figyelmesen fülelt, de többet
nem hallott, aztán meggyőzte magát, hogy csupán a képzelete
játszott vele, és egy vadászó madár vijjogását tévesztette össze
egy emberével.
– Gyertek! – szólalt meg végül. – Üljetek körém, és mesélek nektek
a Harmonthepről. Mindannyian leírhatjuk valódi hazánkat, hogy
elevenen tartsuk az emlékét.
A bátor vezér lekuporodott követőivel a halvány, sárgás fény köré,
amely a tábortüzet helyettesítette, majd sóvárgóan beszélni kezdett
a Harmonthep mocsaras csatornáiról. Leírta a halakat és a
rovarokat, amiket egykor kifogott, a virágokat, amiket leszedett,
az idilli életet, amit ifjúkorában megismert. Az egyik szútra
jutott az eszébe: „Az éhség sokarcú démon”.
Ishmael hirtelen megállt a mesével, mikor a rabszolgafelhajtók
kerültek volna szóba. Erre a részletre nem akart kitérni. Vajon
azzal, hogy az Arrakisra hurcolta, majd a sivatagba küldte
Keedairt, nem állt már így is bosszút rajta?
Az ismerős arcok között a Zenszunik sorra meséltek elveszett
otthonaikról és gyermekkorukról, és a néhány megmaradt emlékkel
vigasztalták magukat. A menekültek közül sokan a Poritrinen
születtek és nevelkedtek, ahhoz a rabszolganemzedékhez tartoztak,
akik nem ismertek más világot, és most ezen a dűnékkel borított
planétán rekedtek...
Nem hallották, ahogy a betolakodók megközelítették őket. Az
idegenek úgy suhantak feléjük, akár a lágy fuvallat szárnyán érkező
néma árnyak. A fénykörön kívül várakoztak a sziklák
között.
Aztán az egyikük hirtelen előlépett, és megriasztotta a mesélőket,
ahogy erős akcentussal megszólította őket galachul, a galaxis
minden szegletében beszélt nyelven:
– Szép történetek, de errefelé nem vár rátok efféle
otthon.
Ishmael talpra ugrott, társai pedig sebtében kezdetleges
szerszámokkal fegyverezték fel magukat.
Mikor a sivatagi nomádok a fénykörbe léptek, Ishmael szikár,
edzett, mindenestől sötétkék szemű férfiakat látott maga
előtt.
– Kik vagytok? Ha banditák, nincs mit elorozzatok tőlünk. Már
magunk is alig élünk.
A lámpásra emlékeztető állkapcsú óriás, aki láthatóan a csapat
vezetője volt, meglepetésére a titkos csakobsza nyelven szólította
meg:
– Magunk is Zenszunik vagyunk. Azért jöttünk, hogy
megbizonyosodjunk, valóban igaz-e, amit suttognak.
Ishmael megtántorodott. Újabb eltévedt törzs? A legtöbb buddiszlám
hívő réges-rég elmenekült a Szövetségből. Lehetséges, hogy néhányan
ebben az iszonyatos sivatagban telepedtek le...
– Dzsafarnak hívnak. Azoknak a számkivetetteknek a csapatát
vezetem, akik Féreglovas Szelim szent küldetését viszik tovább. A
tanácsunk megvitatta a helyzeteteket, és eltűnődtünk, vajon
hihetünk-e a hallottaknak. – Büszkén felvetette a fejét. – Szökött
rabszolgák vagytok, mi pedig örömmel befogadunk benneteket a
törzsünkbe, ha keményen dolgoztok, a segítségünkre lesztek, és
megkeresitek a betevőtöket. Mi majd megtanítjuk nektek, hogyan
lehet életben maradni a sivatagban.
Az éjszaka csendjét hangos kiáltozás, Buddallahhoz intézett imádság
és megkönnyebbült üdvrivalgás törte meg. Dzsafar és banditái az
űrhajó roncsát méregették, mintha azt igyekeztek volna
megállapítani, mennyit tudnának megmenteni a hajóból.
– Elfogadjuk a nagylelkű ajánlatodat, Dzsafar – felelte Ishmael
habozás nélkül. Látta, hogy követői úgy hitték, Buddallahnak
köszönhetik a megváltást a végső szükség óráiban. – Keményen fogunk
dolgozni. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy beállhatunk közétek.
- - -
Valaha úgy véltem, hogy a kegyetlenség és a rosszindulat emberi sajátságok. Sajnos úgy tűnik, hogy a gondolkodó gépek megtanultak utánozni minket.
VORIAN ATREIDES:
A TÖRTÉNELEM FORDULÓPONTJAI
Mire a Dzsihad járőröző flottája a kis Csuszuk
kolóniához ért, már elkéstek. A támadó gépek semmit nem hagytak
hátra maguk mögött.
A porig rombolt városok immár nem füstölögtek; a tomboló tüzek mind
kihunytak. Az egykori emberi településekből mindössze elfeketedett,
megvetemedett tartógerendák, nagy erejű robbanások kráterei, és
szenes, keserű szagú némaság maradt.
Túl sok nap telt el ahhoz, hogy bárki életben maradhatott
volna.
Vorian Atreides állt a romhalmok között, s széttárt lábakkal
igyekezett ellensúlyozni a letaglózó, kétségbeejtő döbbenet
megrendítő hatását. Újabb öt mentő és kármentesítő űrkomp szállt le
a felszínre a két bolygó körüli pályán keringő íjvetőből, de
értelmetlen volt mentőakcióra számítani – legfeljebb az iszonyú
pusztítást mérhetik fel.
A dzsihadisták hitetlenkedve kaptak levegőért. Némelyik katonát
személyes kapcsolatok kötötték a Csuszukhoz, rokonaik, barátaik
éltek egykor itt. Vor szíve jéggé dermedt, és alig tudta felfogni,
miféle előre megfontolt, kiszámított vérfürdőt rendeztek a planétán
a gondolkodó gépek.
– Omniust még csak az sem érdekelte, hogy leigázza a bolygót –
állapította meg színtelen hangon. A Csuszuk kellően fejlett
infrastruktúrával rendelkezett ahhoz, hogy az örökelme egy kisebb
összehangolt világot létesítsen itt, de a gépek láthatóan nem
akarták meghódítani a helyet. – Egyszerűen... elpusztítottak
mindent.
Vor a fejét ingatta. Sötét haja csatakosnak és kócosnak tűnt, két
szemöldöke szinte összeért a homlokráncolástól.
– Lehetséges, hogy a gépek taktikát változtattak. Ha más bolygókkal
is ezt teszik, abból arra következtethetünk, hogy céljuk pusztán az
emberek lemészárlása és a bolygók lakhatatlanná tétele. – A válla
fölött hátranézett a katonákra, akik eltompult megszokásból
serénykedtek, és kerestek maguknak feladatot ezen a kihalt
kolónián.
A primerás lassan végigsétált a romos és sebektől szaggatott
utcákon. Miután ifjúkorában Omniust szolgálta, és megtanulta a
hódítás minden apró részletét, Vor úgy hitte volna, hogy ennél
jobban ismeri a gépeket.
– Nem áll össze a kép... hacsak nem a kimekek műve ez.
A Csuszuk korábban virágzó településnek számított – nem fóldi
paradicsomnak, de mindenképp kellemes helynek, ahol az emberek egy
rendkívülinek nem mondható, de nyugodt világban élhettek. Az itteni
gyarmatosok zavartalanul, szoros családi kötelékekben éltek, nagyra
törő álmok nélkül. Egyszerű emberek voltak, egyszerű
szokásokkal.
Aztán a gépek vértanúkká tették őket.
A járdába épített vastag plázablakon keresztül meglátott egy szobát
odalent, amely érintetlennek tűnt, és a munkapadon hangszerek
sorakoztak. Furcsa, bizonyos dolgok hogyan vészelték át a háborút,
mintha angyali burok védte volna őket. Utasította a kutatókat, hogy
ellenőrizzék az alanti szobákat, de percek múltán azzal a hírrel
tértek vissza, hogy életnek semmi jelére sem bukkantak.
Vor továbbindult. A szétégett épületek úgy vették körül, akár az
elfeketedett csontvázak. A falak beomlottak, csak a szerkezeti
elemek és a széttört téglafalak maradtak. A főtér helyén a súlyos,
valószínűleg a robot hadihajókról ledobott robbanószerkezetek
kráterei tátongtak.
Fekete madárijesztőkre emlékeztető, megsült testeket látott
kicsavarodott karokkal és a cafatokká rongyolódott ajkak mögül
elővillanó, lángoktól felpattogzott fogakkal – egykor eleven
emberek testét. Képtelen volt hozzászokni a rettenetes áldozathoz,
amit a Dzsihadért kellett meghozni. Kivájt széndarabokra
emlékeztető, üres szemgödrök meredtek rá, mintha az emberek még
mindig nem értenék, hol késett ennyi ideig a felmentő
sereg.
Három egyenruhás dzsihadista katona kiáltott felé egy sarok mögül.
Vor felgyorsította lépteit, és két szétroncsolódott harci meket
pillantott meg, amelyeket a Csuszuk védelme során pusztítottak el.
A telepesek kevés fegyverrel rendelkeztek, mégis láthatóan sikerült
megsemmisíteniük ezt a pár gondolkodó gépet.
Sajnos minden gépi hadsereg több ezernyi ezekhez hasonló harci
meket számlált. A csuszuki telepesek ellenálltak, de esélyük sem
volt a támadók visszaverésére.
Vor ajka keserűen lebiggyedt. Üresnek érezte magát, hiszen tudta,
hogy semmit sem tehetett volna, amivel megakadályozhatja a
mészárlást. Egy hónappal ezelőtt, útban a bolygóra hadihajói
szokásos őrjárat keretében közelítették meg a Csuszukot. A
készletek feltöltésére és egy heti kimenőre készültek. Nem érkezett
segélyhívás – semmilyen üzenet nem érhetett volna el hozzájuk
idejében.
Vor émelygett. Nem számított efféle brutalitásra a gépek részéről,
itt legalábbis nem.
Pedig kellett volna.
A hosszú, vontatott űrutazás során a Csuszuk felé még a primerásnak
sem különösebben akadt dolga. Üzleti iratok tanulmányozásával
kötötte le magát, és a katonai stratégiákat elemző értekezésekhez
készített jegyzeteket, amelyekben kifejtette, amit a gondolkodó
gépekről tudott.
A Dzsihad kezdete óta Serena Butler több ékesszóló vitairatot
fogalmazott meg a gépek elleni szent hadjárat kapcsán, amelyekből
Iblis Ginjo gyakorta idézett. Egy időben Vor még azt is fontolóra
vette, hogy megírja saját emlékeit, hiszen már oly régóta élt, és
oly sokat megtapasztalt... De mikor azokra a hazugságokra gondolt,
amiket édesapja valós tényként állított be a saját emlékirataiban,
rájött, hogy taszítja az ötlet. Még ha őszinte akart is maradni,
emberi természeténél fogva hajlamos lenne rá, hogy kiszínezzen
néhány részletet.
Egy évszázad múltán, ha továbbra is sikereket ér el Omnius
ellenében, talán meggondolja magát. Egyelőre jobban jár, ha néha
lejátszik egy Fleur de Lys partit az embereivel. A cselekedeteivel
fog történelmet írni az utókornak hátrahagyott dokumentumok
helyett...
Mikor szolgálaton kívül a kabinjában pihent, Vor képzeletben
gyakran élte át újra a múlt kellemes pillanatait, és egy másféle
életről ábrándozott. Elsőként általában Leronica Tergiet jutott
eszébe, az az asszony, aki valóban rabul ejtette a
szívét.
Azelőtt soha nem merte elkötelezni vagy érzelmileg lekötni magát,
de Leronica hatására szeretett volna megváltozni; kötöttségtől,
kötelességtől és kozmikus jelentőségtől megszabadult, hétköznapi
emberré válni, aki férj és barát lehet. Vor nem bánta a korábbi
feladatait és dicső tetteit, mivel tudta, hogy egész bolygók
lakosságát védte meg, de a változatosság kedvéért szeretett volna
egy keveset azzá a jelentéktelen, elégedett, közönséges katonává
válni, akit, „Virk” néven ismertek.
A Dzsihaddal kapcsolatos sürgős feladatok eleddig megakadályozták,
hogy tetszés szerint ellátogasson a Caladanra, ahogy eredetileg
tervezte. A követőállomásra vezényelt katonák révén leveleket, sőt
néha ajándékokat juttatott el Leronicához. Választ azonban nem
kapott. Abban sem volt biztos, hogy a lánynak alkalma nyílt
üzenetet küldeni. Teljesen lehangolta a helyzet, és rájött, hogy
valószínűleg nem is érdekelte különösebben Leronicát.
Mostanra egy hozzá hasonlóan csodás asszony bizonyosan férjet
talált magának, és családot alapított. Ha így történt, remélte,
hogy ennek ellenére továbbra is szeretettel gondol majd
rá.
Habár mérlegelte a lehetőséget, úgy érezte, nem teheti meg, hogy
bevonul, és feldúlja Leronica nehezen megszerzett boldogságát. Egy
napon azonban vissza kell térnie a Caladanra, hogy kiderítse, mi
történt vele.
Időközben azonban, a végeláthatatlan csillagközi utakon továbbra is
hosszú leveleket írt neki, s a kézbesítésüket a körfutárokra bízta.
Tudta, Leronica mennyire szeret idegen világokról és emberekről
hallani. A feladat pedig folyton emlékeztette rá, és ettől kevésbé
érezte magányosnak magát.
Szerencsére a háborús teendők miatt gyorsan telt az idő. Talán
előbb találkozhat vele, mint gondolná. Lehetséges, hogy még mindig
várja őt?
Ahogy elnehezült szívvel végigbandukolt a Csuszuk romjai között,
Vor a döbbenetes pusztítást szemlélte. A gépek különös alapossággal
jártak el, ami meglehetősen pazarlónak tűnt. A robotseregek
bizonyosan nem ítélhették elengedhetetlennek, hogy ekkora kárt
okozzanak céljuk megvalósítása végett.
Az egyik vizsgálóosztag ügyeletes kvartása lépett oda hozzá, hogy
jelentést tegyen.
– Atreides primerás, számba vettük a holttesteket. Nincs több
száznál.
– Száznál? Ez túl kevés egy ekkora kolóniához képest! A többiek
talán megsemmisültek a támadás során?
– A pusztítás módszere nem erre utal.
Vor, aki továbbra sem értette a dolgot, összeszorította az
ajkát.
– Valószínűleg rabszolgának hurcolták el őket, hogy pótolják a
sikertelen lázadások veszteségeit. Sajnálom a szerencsétleneket,
akik túlélték az inváziót. – Aztán kihúzta magát, és felszegte a
fejét. – Mielőbb végeznünk kell itt. Készítsétek el a szükséges
képeket, majd egyenesen visszatérünk a Salusa Secundusra! El kell
mondanom a papnőnek, hogy mi történt itt.
A kvartás arca szilárd eltökéltséget tükrözött.
– Amint végignézi a képeket, feltüzeli az egész népességet. A
gondolkodó gépek még megbánják, hogy valaha is ilyesmire
vetemedtek.
A tiszt visszasietett az embereihez, Vor pedig érezte, hogy a
Csuszukon történtek csak még fanatikusabbá, még ádázabbá
változtatják a harcot.
Soha nem vágyott még ennyire rá, hogy ismét a Caladanon, Leronica
karjai közt lehessen...
- - -
Az élet lakomáján mindennapos tevékenységeink jelentik a főfogást, a desszert pedig álmainkból készül.
SERENA BUTLER:
DZSIHADISTA KIÁLTVÁNYOK
Alig négy hónappal azután, hogy Vorian Atreides
és a Dzsihad mérnökei elhagyták a Caladant, Leronica Tergiet igent
mondott az őt évek óta sikertelenül ostromló férfi házassági
ajánlatára.
Leronica egyike volt annak a tizenhat nőnek, akit teherbe ejtettek
a féktelen dzsihadista katonák. Nem szégyellte a helyzetét, sőt
nevetve fogadta édesapja vigasztalását. Mikor még Vor technikus
kontingense a városban állomásozott, Brom Tergiet a településtől
keletre eső vizeken dolgozott, és nem vette észre, mennyi időt tölt
leánya az egyik férfival.
Mikor már nem tudta leplezni állapotosságát, és arról is
meggyőződhetett, hogy nem fog elvetélni sem, mindent bevallott az
édesapjának. Brom Tergiet, aki egyetlen szóval sem reagált, kiült a
dokkokra, és szorgosan javítgatta az összegubancolódott hálókat.
Nem nézett bele a lánya büszke, szégyent nem ismerő tekintetébe,
hanem a fejét ingatta, mintha nem akarna hinni a fülének.
– Ó, apa, mindketten tudjuk, hogyan működik a testünk – mondta
Leronica, aki mosolyogtatónak találta a reakciót. – Cseppet sem
bánom, hogy ennyi időt töltöttem Virkkel, és elfogadok bármit, amit
adhatott nekem, még ezt a gyermeket is.
Azt viszont senkinek – még a saját édesapjának sem – árulta el, ki
is volt valójában ez a katonatiszt. Most, hogy tudta, hogy a
magzatát hordozza magában, még fontosabbá vált a titoktartás,
hiszen nem akarta kockázatnak kitenni a kisbabáját.
– Magadra maradsz, Leronica – figyelmeztette Brom. – Az a katona
sohasem fog visszatérni hozzád és a kisgyerekedhez.
– Igen, tudom – felelte zavartalanul a lány –, de emlékeimben
megőrzöm őt és az egzotikus vidékekről szóló meséit. Ez épp elég
viszonzás nekem. Tán jobban szeretnéd, ha tehetetlenül jajgatnék és
siránkoznék a helyzetemen? Elégedett vagyok az életemmel és a
körülményeimmel. Szívesebben venném, ha érzelmileg és erkölcsileg
is támogatnál, de ha kell, e nélkül is megleszek. Egészen a
szülésig dolgozhatok, hogy csak néhány nap essen ki, amíg megszülöm
a kisbabát.
– Mindig is önálló voltál – felelte mosolyogva Brom, aztán
feltápászkodott, az összekuszálódott hálókat pedig a fakó,
viharvert mólón hagyta. Átölelte a lányát, s gesztusaival fejezte
ki, amit hangosan képtelen volt kimondani. – Végtére is, az unokám
a legfontosabb.
A Caladan part menti falvainak kicsiny lakossága valójában minden
gyermeket örömmel fogadott, aki kívülről frissítette fel az
apadófélben lévő helyi vérvonalakat. A dzsihadisták új erőt adtak e
falusi és többnyire elhanyagolt vidék felnövekvő
nemzedékének.
Így aztán Leronica nem ringatta magát álmokba, és nem szomorkodott
Vorian visszatértét várva, hátha elviszi őt a Caladanról – aminek
lehetőségéről eleve lemondott –, hanem úgy határozott, hogy
érdemesebb továbblépnie, és férjet keresnie, aki sajátjaként
hajlandó felnevelni a kisgyereket...
Kalem Vazz csendes, szorgalmas agglegény volt, s tíz évvel idősebb
Leronicánál. Mióta a lány felnőtt korúvá érett, Kalem háromszor
kérte meg a kezét. Leronica minden alakalommal nemet mondott, de
nem megvetésből, vagy mert az érzelmeivel játszadozott volna, hanem
mert nem érezte szükségét, hogy édesapja a csapszék és a
halászhajók mellett még egy férjnek is gondját viselje. Most
azonban megváltozott az élete.
Mikor rászánta magát, egyik kora reggel felkereste Kalem házát,
mielőtt a férfi elindult volna a dokkokhoz, hogy kihajózzon
halászni. Tiszta ruhát öltött magára, kendővel felkötötte a haját,
és finoman megmunkált korall nyakláncot viselt.
Amikor bekopogott, Kalem nyitott ajtót neki, és gyorsan betűrte a
felső ingét, amit a tengeri köd hideg takarója ellen viselt.
Meglepettnek hatott, és még ébredezett, de nem fecsérelte
csevegésre az idejét, mivel tudta, hogy a lány bizonyára fontos
ügyben kereste fel.
– Megkérted a kezem – vágott a közepébe Leronica. – Áll még az
ajánlatod, Kalem Vazz, vagy már nem vársz rám?
A férfi széles állkapcsú ábrázata egy pillanat alatt tizenöt évet
fiatalodott, ahogy hitetlenkedve elmosolyodott. A terhesség jelei
nyilvánvalóak voltak, de Leronica úgy hitte, hogy Kalem nem vette
észre.
– Mire véljem a fordulatot?
– Van egy feltételem – felelte a lány, és mindent elmondott a
kisbabáról. A férfi jól fogadta a hírt, együtt érzőnek és
támogatónak mutatkozott. Leronica végül hozzátette: – Ha a férjem
akarsz lenni, akkor egy másik férfi sarját apaként kell
felnevelned. Mást nem kívánok tőled, és ígérem, hogy örökké hűséges
feleséged leszek.
Mikor úgy érezte, hogy sikerült tisztáznia a helyzetet, és a férfi
tökéletesen megértette őt, már csak az őszinte és kertelés nélkül
előadott ajánlatra adott választ kellett kivárnia, mely
meghatározza a további életét. Már eljátszadozott a romantikával,
és örökké őrizni fogja Vor emlékét, de mindennek nem sok köze volt
a jelenlegi helyzetéhez.
– Na és, ha visszajön? – érdeklődött Kalem.
– Nem fog.
A férfi fürkészően nézte őt, és mindketten tudták, hogy a válasz
nem kielégítő.
– De ha mégis visszajönne – kérdezte Kalem –, ismét a karjaiba
szaladnál? Vagy, ami még rosszabb, rá sem hederítenél, és mellettem
maradnál, hogy aztán életed végéig emiatt sopánkodj?
– Lehet, hogy az árapály folyton változik, Kalem, de olyannak látod
a szívemet, mint az uszadékfa, ami a hullámok kénye-kedve szerint
hánykódik? Ha megígérek valamit, be is tartom azt.
Kalem összeszorította az ajkát, mintha üzleti ajánlatot fontolna
meg, Leronica azonban látta, hogy szeme felcsillan a váratlan
szerencsére gondolva. – Előbb én is kikötöm a magam
feltételét.
A lány csípőre tett kézzel, határozott tekintettel állt elébe az
egyezkedésnek.
– Ha ez a dzsihadista katona valóban örökre távozott, és hozzám
jössz feleségül, nem szabad azzal megsértened engem – vagy őt –,
hogy bármilyen formában összehasonlítasz minket. – Kalem
összekulcsolta hatalmas, kérges kezét. – Tudom, hogy nem vagyok
tökéletes, és az emlékeidtől sem foszthatlak meg. De a vele töltött
idő csupán emlék, míg én valóságos vagyok. Tudsz ezzel
élni?
Leronica egy pillanatig sem habozott a válasszal.
Így aztán összeházasodtak, s egyszerre tizenhat sietős frigy
köttetett meg a kicsiny halászfaluban. Alig egy pár vőlegény tűnt
zaklatottnak; ehelyett láthatóan nem hittek a szerencséjüknek, hogy
eleddig elérhetetlennek hitt szépségeket tudhattak maguk mellett a
hitvesi ágyban.
A következő hetekben Kalem Vazz halászhajója Brom Tergieté mellett
serénykedett. A közkedvelt csapszék bevételével kiegészítve
Leronica és a két férfi viszonylag jól megéltek
jövedelmükből.
A Caladanon ennél többet nem remélhettek, habár esténként, amikor a
közös ágyban fekve Kalem ujja végigjárta felesége hasának
domborulatait, Leronica a csodás, idegen világokra gondolt a
Nemesek Szövetségében, amelyekről Vor mesélt egykor.
Csendben feküdt, a csillagos eget bámulta a nyitott ablakon át, és
Vorian Atreides járt az eszében, aki oly rettenetesen messze volt
tőle. Ebben a pillanatban is biztosan robotokkal hadakozik, és
óriási hadihajókat vezényel... és elvétve talán ő is eszébe jut.
Micsoda jóképű, daliás harcos! Nagyot sóhajtott.
Néha átfordult, és ébren találta Kalemet, ahogy mozdulatlanul
fekszik, nyitott – talán könnyektől csillogó – szemmel, de egy szót
se szólt, és nem utalt rá, hogy kitalálta volna hitvese
gondolatait. Kalem sohasem kérdezősködött, sohasem puhatolózott.
Még csak a katona nevét sem kérdezte meg, Leronica pedig örült,
hogy nem kell hazudnia, és megtarthatja a korábbi szeretőjének tett
ígéretét. Ez a jóravaló, vasszorgalmú férfi teljesen elégedett volt
azzal, amit kapott, Leronica pedig igyekezett hasonlóképp
érezni.
Mindketten tudták, hogy a dzsihadista sohasem tér vissza.
Mikor elérkezett az ideje, Leronica ikreknek, két egészséges
kisfiúnak adott életet, akiket Estesnek és Kaginnak neveztek el
férje két nagyapjáról. Nem szerette volna Vorhoz kötni a nevüket. A
falubeliek mindnyájan megjegyezték, mennyire hasonlít a két kis
vasgyúró Brom Tergietre – amitől büszkén dagadt a vén halász keble
–, bár a barátok viccesen mondták, hogy remélik, a kicsik nem
öröklik nagyapjuk harsogó nevetését.
Leronica viszont valahányszor a fiaira nézett, a kalandvágyó, sötét
hajú tiszt mását látta bennük, aki egykor elrabolta a szívét, aztán
a világűrbe távozott.
Kalem Vazz fogadalmához híven mindent megtett, hogy hűséges férj,
szorgos munkás és figyelmes apa legyen. Rajongva szerette Estest és
Kagint, és egyszer sem éreztette velük, hogy nem a saját fiai.
Kalem sokkal többre tartotta a szeretetét, mint a
származásukat.
Két évvel Vor távozása után Leronica immár nem szomorkodott,
mindössze sóvárgóan tudni vágyott rá, merre járhat, és mit
csinálhat, s hogy biztonságban van-e. Életében először azonban
figyelmet szentelt a Dzsihad alakulására, és követte a főbb
csatákról érkező híreket.
Édesapja és Kalem legalább havonta egyszer a távoli zátonyok
termékeny vizeire vitték hajóikat. Ilyenkor Leronica új szokásához
híven az egyik szomszédasszonyánál hagyta az ikreket, kölcsönkérte
a falubeliek egyik ladikocsiját, és a rázós part menti úton a
katonai létesítményekhez és követőállomásokhoz hajtott, amelyeket
két évvel azelőtt emelt a Dzsihad Hadserege.
Az ott állomásozó maroknyi elszánt katona nem bánta a
kaszárnyaéletet, és serényen végezték feladataikat. Időnként ketten
vagy hárman közülük elvándoroltak a faluba, hogy ott friss halat és
élelmet vegyenek; más alkalmakkor Leronica vitetett ételt nekik
cserébe az Omnius elleni szakadatlan küzdelemről szóló
hírekért.
Hamar gyakori vendéggé vált az irányítókunyhókban, amelyek a
Caladan körüli műholdhálózatot összekapcsoló, megerősített tornyok
talapzatánál bújtak meg. Az állás közelében elterülő tisztásból,
ahová nem is oly rég az űrkompok érkeztek, hogy hamarosan újra
felszálljanak, végül kiépült űrkikötő válik majd, de pillanatnyilag
alig használták.
A Dzsihad katonái abban a tévhitben éltek, hogy Leronica egyszerűen
a politikára és a katonai stratégiára volt kíváncsi, és Serena
Butler papnő leglelkesítőbb beszédeinek, valamint Iblis Ginjo
főpátriárka rögzített nagygyűléseinek másolatait ajándékozták neki.
Valójában viszont kizárólag Vorian Atreides primerásról akart
hallani, jóllehet gondosan vigyázott rá, nehogy elárulja, hogy
személyesen ismeri.
Leronica csillogó szemekkel hallgatta, ahogy a katonák
összefoglalták a Bela Tegeuse körüli összecsapásokat, és a
nemrégiben történt iszonytató csuszuki pusztítást. Végül egyre
többet megtudott Vor hőstetteiről, különösen arról, hogyan mentette
meg az Anbus IV-et, és nem sokkal azután miként ejtette át a
poritrini üreges flottával a gondolkodó gépeket.
Vor időnként levelet és csomagot küldött neki, de kivétel nélkül
álnéven. Általában olyankor érkeztek, amikor férje épp dolgozott.
Habár a küldeményeket kikézbesítő katonák nyilvánvalóan sejtették,
hogy valamelyik dzsihadista a szeretője lehet, a nevét sohasem
árulta el. Oly buzgalommal olvasta az üzeneteket, amiről Kalem nem
tudhatott. Nem volt kedvére, hogy titkolóznia kell a férje előtt,
de őt óvta vele, nem bűntudatból tette.
Sohasem próbált visszaüzenni, nem merte megtenni – az okokat még
maga sem értette egészen. Atreides primerás, aki a távoli csillagok
között harcolt, nem is tudott két ikerfiáról, Leronica pedig nem is
szándékozott értesíteni őt. Csupán abban reménykedett, hogy nem
esik baja, és néha gondol még rá.
Mikor úgy érezte, eleget hallott már, köszönetet mondott a
dzsihadistáknak, aztán a ladikocsival visszasietett a halászfaluba,
hogy még naplemente előtt hazaérjen. Édesapja és Kalem még legalább
két napig távol maradnak, de el kellett mennie az ikrekért, és
vacsorát kellett készítenie a csapszékben. Noha az anyaság sok
idejét elvette, Leronica továbbra is fenntartotta a csapszéket, és
táplálta a munkásokat, akik túl fáradtak voltak hozzá, hogy
főzzenek maguknak.
Leronica rejtélyesen mosolygott, amikor újra kinyitotta a kapukat a
féktelen férfiak előtt. A friss hírek és történetek – és a
különleges levél, amely bizonyította, hogy szerelme valóban
emlékezik rá – egy ideig még derűt adnak neki.
Ám mikor férje hazatér, minden figyelmét neki szenteli majd. Amint
megígérte, sohasem hasonlította őt a másik férfihoz, aki fontos
szerepet játszott életében – ám a bátor tisztet sem feledhette el.
Bizonyos értelemben mindkét világtól mindent megkapott.
- - -
Vajon emberi dolog azt állítani, hogy senki nem ért meg engem? Sok más mellett ezt tanultam meg tőlük.
ERASMUSI DIALÓGUSOK
Hosszú létezése során Erasmust sok mindennel
megvádolták már. Sok ember, köztük az őrjítően érdekes Serena
Butler is mészárosnak nevezte őt sok mindenre rávilágító
laboratóriumi kísérletei miatt, különösen pedig azért, mert
lehajította Serena apró gyermekét az erkélyéről.
Bukása előtt a Terra-Omnius többször is célzott rá, hogy Erasmus
emberré szeretne válni. Micsoda nevetséges ötlet! Nemrégiben még a
Corrin-Omnius is azt sugallta, hogy Erasmus el akarta ragadni a
hatalmat az örökelmétől – jóllehet maga is kizárólag az önálló
akaratú robot gyors észjárásának és hatékony fellépésének
köszönhette, hogy elkerülte a katasztrófát, és nem terjedt tovább a
megfertőzött frissítés.
Erasmus nem vette szívesen, ha ilyen leegyszerűsített kategóriákba
sorolták. Büszkén vallotta magáról, hogy nem képtelenség leírni és
megfejteni a jellemét. Sokkal többre vágyott, mint bárki
elképzelhette volna.
Most, miközben kötéllel egymáshoz kapcsolva vágott át Gilbertus
Albanszszal együtt egy széles hómezőn, a független robot azon
elmélkedett, mennyire földhöz ragadtan gondolkodik mindenki – még
Omnius is – a saját elméjével összevetve. Kísérletei során Erasmus
más emberi vagy gépi kutatóknál összehasonlíthatatlanul alaposabban
megismerte a biolények átfogó térképét. A lehetséges világok
legjobbikát mondhatta magáénak.
Mikor meghallotta, hogy a kamasz fiú zihálni kezd, mégsem
ellenkezik, Erasmus lelassította mechanikus lépteit. Likvimetál
lábait úgy módosította, hogy nagyobb stabilitást biztosítsanak neki
a hóban, roppant energiatartalékait pedig arra használta, hogy
csapást vágjon, ahogy előrehalad. Szegény Gilbertus ennek ellenére
alig tudott lépést tartani vele. A lejtő meredekebbnek és
labilisabbnak bizonyult, mint amilyennek látszott; egyetlen ember
sem vehette fel a versenyt a fejlett kivitelű robottal.
A Corrin-Omnius, akit időközben kijavítottak, és lényegében
megszabadítottak a rendszerhibák sorozatának következményeitől,
figyelőkutászok egész rajával követte őket, amelyek szúnyogok
módjára zümmögtek körülöttük. Az örökelme, amely nem volt több
láthatatlan adatfelhőként szétterjedt, testetlen programnál,
sohasem tapasztalhatta meg valóságosan is az efféle
élményeket.
Erasmus a maga járni képes, független testével ebben az esetben is
felsőbbrendűnek érezhette magát Omniusnál. A számítógépes örökelme
mérhetetlen adatmennyiséget fogadott magába, de saját élményekre
nem tehetett szert.
Nem csupán az adat mennyisége érdekes – gondolta Erasmus –, hanem a
minősége is. És meglehetősen szórakoztatónak találta a felismerést,
hogy Omnius lényegében kukkoló volt, aki mindig figyelt, de sohasem
vált résztvevővé – és sohasem élt.
Élt. A szó egész sor filozófiai kérdést juttatott Erasmus eszébe.
Vajon a sejtszerkezet nélküli gondolkodó gépek valóban éltek?
Néhányan, a hozzá hasonlóak, megítélése szerint egyértelműen
elevenek voltak, a többség azonban nem. Nap mint nap az előre
meghatározott sémákat követték. Vajon Omnius élt? A robot hosszasan
eltűnődött ezen, aztán arra a következtetésre jutott, hogy nem. Nem
élt.
E válasz aztán újabb kérdéseket vetett fel, amelyek úgy fakadtak
egymásból, akár a faágból kisarjadó gallyak. Erasmus ráébredt, hogy
egy élettelen tárgynak, egy halott dolognak fogadott hűséget, és
elmerengett rajta, vajon egy efféle fogadalom erkölcsileg
kötelezné-e bármire, ha a felrúgása mellett döntene.
Azt tehetem, amit jónak látok. Azt is fogom tenni, amit jónak
látok, ha úgy alakul a helyzet.
A vörös óriás nap átható rezes-rőt sugarai nem sok meleget adtak
ezen a magasságon. Mikor hátranézett, Erasmus meggyőződött róla,
hogy Gilbertus nem erőlteti túl magát, s még a súlyos hátizsák sem
hátráltatja, amelyhez olyannyira ragaszkodott. A fiút meg kellett
védeni attól, hogy kárt tegyen magában.
Gilbertus biológiai felépítése természeténél fogva sérülékenynek és
érzékenynek számított, a robotnak épp ezért különösen figyelnie
kellett rá. Csupán, hogy megvédje a kísérleti alanyát – legalábbis
ezzel hitegette magát. Az elmúlt négy esztendő alatt Erasmus
rengeteg időt szánt a fiú oktatására, és sikerült az elvetemült
zsiványból finom úriembert faragnia.
Erasmus feltekintett a lejtőn, és a Corrin hosszú tele után
megmaradt, poshadó jéggel borított terepet látott maga előtt.
Beazonosította a jellegzetes tereptárgyakat, majd tovább kaptatott
felfelé. Évszázadok óta nem járt errefelé, tökéletes géláramkörös
memóriája azonban pontosan elárulta neki, merre jár.
– Kitaláltam, hová viszel, Erasmus úr. – Gilbertus vattakabátjának
csuklyája alól széles szájtól, olajzöld szemektől és szalmaszőke
hajtól egyéni, vékony arc lesett ki. Habár korához képest
meglehetősen alacsonynak számított – talán, mert kisgyerek korában,
a rabszolgatelepen nem jutott elég táplálékhoz –, inas, erős
gyereknek mutatkozott.
– Valóban? Akkor találgass még, Gilbertus, mert lehet, hogy egy pár
meglepetéssel még szolgálhatok.
– Ne próbálj megtéveszteni! A robotok nem folyamodnak
furfanghoz.
– Saját magadnak mondasz ellent. Ha megtéveszteni próbálnálak,
Gilbertus, akkor éppen, hogy furfanghoz folyamodnék, vagyis az
előbbi tételedre cáfolsz rá. Logikusabb formában kell
megfogalmaznod a gondolataidat.
Gilbertus elhallgatott, és tűnődni kezdett a feladványon.
Erasmus szintén újra elmélkedni kezdett, ezúttal a hasztalan adatok
felett, amelyeket Omnius anélkül halmozott fel, hogy értelmes
következtetéseket lenne képes levonni belőlük. Az adatok önmagukban
semmit sem értek, ha nem tudtuk egybevetve értelmezni
azokat.
Erasmus lényegében bármilyen információhoz hozzáférhetett abban az
elektronikus épületben, amely Omnius háttérfájljait tárolta.
Erasmusnak ehhez rákapcsolódnia sem kellett az örökelmére, ezt
pedig feltétlenül kerülni akarta, hogy megtarthassa a
függetlenségét – és a titkait. Természetesen Omniusnak is akadtak
titkai, olyan fájlok, amelyeket egyetlen robot sem hívhatott le.
Ezek érdekelhetnék a kíváncsi természetű Erasmust, de nem érték meg
a közvetlen kapcsolattal járó kockázatot.
– Már közel járunk, Erasmus úr? – kérdezte zihálva a fiú.
A robot mosolyra húzta likvimetál arclemezét, és teljesen
hátrafordította csillogó, ovális fejét, hogy maga mögé
pillanthasson.
– Már egészen közel. Több gyerekemnek kellett volna lennie,
Gilbertus. Kiváló oktató vagyok.
Gilbertus megállt, hogy átrágja a robot szavait, aztán
elmosolyodott.
– De hiszen gép vagy, és nem lehetnek gyerekeid!
– Való igaz, de különleges gép vagyok, akit sokféleképp
alakíthatunk, és sok mindenre tehetünk képessé. Ne csodálkozz
semmin, amire képessé válhatok!
– Kérlek, ne viselkedj velem megint ilyen furcsán, Erasmus
úr!
A robot nevetést szimulált. Sokkal jobban élvezte Gilbertus
társaságát, mint gondolta volna. Az immár tizenhárom esztendős ifjú
ember kivételesen éles elméjűnek, valódi kincsnek bizonyult –
sokkal többnek puszta kísérletnél. Erasmus irányításának
köszönhetően Gilbertus kezdte kiteljesíteni a saját képességeit.
Talán az állandó tanítás és a szigorú, türelmes képzés segítségével
az önálló akaratú robot végre elérheti, hogy gyámfia révén
megostromolja az emberi képességek felső határát.
Időről időre a csillogó robot és a fiú szópárbajba kezdett, s
mindkettő a másik megalapozatlan feltételezéseit vagy logikai
bakijait igyekezett meglovagolni. Erasmus ügyelt rá, hogy buzgó
tanítványát megismertesse a világmindenség történetével, a
filozófiával, a vallással, a politikával és a matematika
szépségeivel. A paletta, amelyről témáikat válogatták, a színek
végtelen sorát foglalta magába, a fiú élénk elméje pedig meglepő
hatékonysággal szívta fel az ismereteket.
Ellentétben a Terra-Omniusszal kötött korábbi fogadásával –
amelynek tétje az volt, sikerül-e egy hűséges megbízottat a gazdái
ellen fordítani – Erasmus ezúttal pozitív eredményre törekedett.
Noha már nem volt szükséges, a robot továbbra is büszkén mosolygott
maga elé, ahogy a meredek sziklarepedés felé baktatott a mély
hóban.
A hegyoldal ellaposodott, Erasmus pedig felismerte a mély
szurdoktól elválasztott sasbérceket.
– Itt letelepszünk, és tábort verünk. – Előrenyújtotta fémkarját. –
Valaha hóhíd ívelt át azon a szakadékon.
– Te pedig ostobán nem ellenőrizted a szerkezeti épségét, mielőtt
megkíséreltél átkelni rajta – mondta sokat tudóan Gilbertus, majd
leemelte válláról, és a hóba ejtette a hátizsákját. – Leszakadt,
miközben át akartál menni rajta, aztán belezuhantál a szurdokba, és
évekig nem tudtál kijutni belőle.
– Még egyszer nem követnék el ilyen súlyos hibát, habár a
következmények felettébb jótékonynak bizonyultak. A fagyban és
elszigeteltségben mindvégig kizárólag elmélkedni tudtam, akár a
kogitátorok. Önálló egyéniségem e helyen kezdett
kifejlődni.
Gilbertus áhítattal bámult az ijesztő szakadék mélyébe, és ügyet
sem vetett a hideg szélre.
– Azóta vágytam látni ezt a helyet, mióta először megemlítetted.
Inkább a... születésed helyének nevezném.
– Micsoda érdekes gondolat! Meg kell vallanom, hogy tetszik a
megfogalmazás.
Aznap este, miközben a fiatalember összeállította az előre gyártott
táborhely részegységeit, Erasmus egy hordozható tűzhelyen
szakácskodott, és időről időre belemártotta érzékelőjét a corrini
nyúlpörköltbe, majd fűszereket szórt a fortyogó lébe, mintha
pontosan tudná, mit csinál. Aztán figyelmesen végignézte, hogy
Gilbertus belakmározik; a robot csupán finom érzékelőivel vett
mintát az ételből, hogy megértse, milyen ízeket érezhet
gyámfia.
A vacsora után a robot ott folytatta a leckéket, ahol korábban
abbahagyta. Mióta sikerült megtanítania a korábban fékezhetetlen
kisfiút a civilizált viselkedés alapjaira, Erasmus
elmegyakorlatokkal igyekezett fejleszteni Gilbertus értelmi
képességeit.
–
Harminchétmilliárd-nyolcszázhatvannyolcmillió-negyvenezer-százötvenhat
– mondta Erasmus.
– Ennyi lenne ma a Föld lakossága a születési és halálozási
kivetítések alapján, ha Omnius nem avatkozott volna közbe, és a
bolygó nem pusztult volna el.
– Pontosan. A megfelelő oktatás lehetőségei határtalanok.
Ahogy egyre hűvösödött az éjszaka, Erasmus órákon át tovább
kérdezősködött, tanítványa pedig figyelemre méltó könnyedséggel
rendezte össze és szűrte ki a hasznos adatokat, épp úgy, ahogy egy
gép tette volna. A fiatalember szenzációs gyorsasággal tanult, s
magas szintű számításokra és elméleti levezetésekre is képessé
vált. Gilbertus agya megtanult válogatni a következmények és
eshetőségek halmazai között, és kiválasztani a legmegfelelőbb
opciókat.
Késő este, mikor lágyan hullani kezdett a hó, Erasmus észrevette,
hogy tanítványa hibázni kezd. A robot türelmesen adott hozzá egyre
újabb rétegeket ahhoz, amit diákja már korábban megtanult, oly
módon, hogy organikus emlékezet formájában könnyedén előhívhassa az
újonnan tanultakat. Ám, noha Gilbertus egy szót se szólt, figyelme
elkalandozott, és nehezére esett összpontosítani.
Erasmus rájött, hogy a fiú kimerült a hosszú utazástól és a pihenés
hiányától. A robot gyakorta elkövette ezt a hibát, és elfeledkezett
arról, hogy az embereknek alvásra volt szüksége, és még a
legfejlettebb gyógyszerek sem helyettesíthetik a természetes
folyamatot. Még ha Gilbertus folyamatos energiaellátással
rendelkezne, Erasmus akkor sem taníthatná megállás nélkül, a nap
huszonnégy órájában.
Noha a tudásnak nincsenek határai – merengett el magában –, az
emberek tanulási készségei határozott korlátokba
ütköznek.
– Aludj csak, Gilbertus. Hagyd, hogy az elméd magába szívja és
feldolgozza az információt, aztán, mikor felébredsz,
folytathatjuk.
– Jó éjt, Erasmus úr – felelte a fiú megfáradt, mégis játékos
hangon, ahogy bemászott a meleg hálórekeszbe.
Erasmus mozdulatlanul ült, s ezernyi optikai érzékelőszálával
figyelt és rögzített mindent, amíg Gilbertus végleg el nem
szenderedett. A kirándulás sokkal kellemesebb élménynek bizonyult,
mint amire számított. Ügyelve, nehogy felébressze a fiút, halkan
elköszönt: – Jó éjt, Gilbertus!
- - -
Az emberi lét egyik tagadhatatlan ténye, hogy a kapcsolatok megváltoznak. Semmi sem változhatatlan, még egyetlen órára sem. Folytonosan apró változásokat, módosulásokat és igazításokat kell figyelembe venni. Két pillanat semmilyen szempontból nem tekinthető teljességgel azonosnak.
SERENA BUTLER: ÉSZREVÉTELEK
A fagyott lápban tevékenykedő hatalmas fekete
terepformálók mindegyikén kéttagú kezelőszemélyzet ült egymás
mellett a magas fülkékben. Hosszú hidraulikus karok mélyedtek a
jeges talajba, és kanalazták ki a felolvadt, szivacsos növényzetet,
hogy aztán az ingázó teherszállító talajjárókra rakják. A Kolhar
sík vidékei feldúlt hangyabolyra emlékeztettek.
A hónapokig tartó, nagyszabású előkészületek és befektetési
pénzügyletek után, megkezdődhetett a gigantikus hajógyár
megépítése. A rövid meleg évszakban virágba borultak a mocsaras
síkságok, feléledtek a vastag hínárosok, az algák, a madarak és a
repülő rovarok. Az idei év azonban más lesz, mint a többi. E naptól
fogva a kiterjedt lapály gigantikus hajók otthona lesz, amelyeknek
hajtóművei képesek meghajlítani a teret. A kolhari táj örökre
megváltozik.
A lápvidék szélén Aurelius Venport állt vastag kabátban és arca elé
húzott szőrmecsuklyában, hogy a hideg szél ellen védje magát.
Szemerkélő porhó verte vissza tündöklőn a hajnali napsugarakat,
Venport pedig hunyorogva megigazította sötét pláz
szűrőszemüvegét.
A külvilági építők hasonló öltözetet viseltek. Ahogy Venport
figyelte őket, azon tűnődött el, vajon mennyibe kerülhet neki a
roppant vállalkozás minden pillanata. Számos cége révén hatalmas
kölcsönöket vett fel, fedezetként pedig üzleti vállalkozásait
használta. Ezenkívül jól felszerelt csapatokat küldött az
Arrakisra, hogy növelje a fűszerkitermelést, miután Dhartha naibnak
rejtélyes módon nyoma veszett, a banditák pedig – ki tudja, miért –
nem okoztak több problémát.
Mindent megtett, hogy elegendő tőkét teremtsen elő ehhez az
egyetlen vállalkozáshoz. Norma álmához.
Venport legelső, rossaki gyógykészítményekkel folytatott üzleti
ügyletei óta mindig kockáztatott. Ám semmi sem közelítette meg a
mostani méreteket. A térde rogyadozni kezdett, ha belegondolt.
Mégis, a roppant befektetés ellenére, mindig megbízható ösztönei
azt súgták neki, hogy helyesen döntött. Normát szokás szerint
ellenállhatatlannak és lelkesnek találta. A lányból hiányzott a
fortélyosság, s csupán a rendkívüli magabiztosság volt meg
benne.
Venport vakon hitt a lány ötletében.
Amibe most belefogott, vagy teljesen tönkreteszi, vagy a
világmindenség leggazdagabb emberévé teszi. Középutat nem
látott.
Az itteni munkának szentelte magát, a melanzs és más ügyletek
felügyeletét pedig különböző VenKee-képviselőkre bízta.
Mindenekelőtt azt szerette volna megtudni, mi lett Tuk Keedair
sorsa. Végtére is, ezúttal úgy tűnt, tlulaxi üzlettársa életét
vesztette a poritrini mészárlás során, miképp a több százezernyi
azonosított áldozat. Mostantól a kockázat és a haszon kizárólag
Venport sajátja. Akárcsak maga a cég.
A Kolhar mocsaras lapályai a szemhatárig húzódtak, de a Norma
képzeletében megfogant, hatalmas szerkezetek hozzájuk hasonlóan
hatalmasaknak tűntek. A lány hetente körbevitte Venportot egy gyors
talajjáró járművel egy új épület peremén. Csakhamar nekilátnak a
tényleges térhajlító űrhajók megépítésének, Norma részletes tervei
alapján.
A nyüzsgő építkezések felől szakadatlanul gépezetek és járművek,
erősödő majd elhalkuló hajtóművek zaja szűrődött ki. Úgy tűnt,
Normát megnyugtatja a hangzavar, és örömmel tölti el, hogy megállás
nélkül haladnak a munkálatok.
Sietve járta a magas síkságot, konzultált az építészekkel és a
kivitelezőkkel, további épületek és leszállópályák terveit vázolta
fel az újszerű térhajlító járművek számára. Új, energiával
feltöltődött testében alig volt szüksége – vagy ideje –
alvásra.
Mikor megpillantotta Venportot, ahogy az építkezést szemléli,
azonnal odasietett hozzá. Betáblázott napirendje dacára mindig
akadt ideje Aureliusra. Miután forró öleléssel köszöntötte,
elárulta, mi a kivételes figyelem meglepő, mégis ésszerű
oka.
– Láttam a gondolkodó gépeket, és nem szeretnék hozzájuk hasonlóvá
válni. – Rámosolygott Venportra, aki a lány káprázatos
tökéletessége ellenére még mindig képes volt felfedezni benne az
egykori tétova kislányt. – Elég időt kell szánnom erre, hogy ember
maradhassak.
Venport a karjaiba zárta.
– Helyes, Norma.
Ám úgy tűnt neki, hogy feljavított, szépséges alakjában messze
felette – vagy bármely más ember felett – állt. Senki sem
vetekedhet vele, vagy közelítheti meg a képességeit. Nem lehetett
összevetni senkivel. Akárcsak az édesanyját.
– És ennek érdekében engedélyeztem magamnak, hogy megfoganjon az
első gyermekünk.
Venport némán rámeredt, túlságosan meglepte a hír ahhoz, hogy
kérdezősködjön, Norma azonban tovább magyarázott.
– Mindez logikusan következik a szándékaimból. Az érzés szokatlan,
de érdekes. Úgy hiszem, kisfiú lesz. Mindent meg fogok tenni azért,
hogy ép testtel és egészségesen szülessen.
Venportnak nem kellett megérdeklődnie, hogyan akarja megtenni ezt.
Nem is próbálta megérteni a rengeteg csodát, amire Norma képes volt
– sem különös átalakulása előtt, sem utána.
Nemrégiben édesanyja hazatért a közeli Rossakra, hogy ott vészelje
át a terhesség utolsó heteit. Az új gyógyszerek ellenére, amelyeket
Venport gyógyászati üzemeiben fejlesztettek ki a helyi őserdő
növényeiből, Zufa Cenva attól tartott, valami baja eshet az Iblis
Ginjo nemzette magzatnak. Benne nem voltak meg Norma képességei,
hogy sejtszinten és kémiailag beavatkozhasson a testében végbemenő
folyamatokba.
Venportban még mindig vegyes érzelmeket keltett, valahányszor
Zufára nézett. Az olyan alkalmakkor, mikor a varázslónő a
hajógyárban járt, Venport szomorúságot vélt felfedezni a halvány,
fagyos szemekben. Valaha komolyan szerette őt, Zufa viszont mindig
megvetette, más dolgokkal kötötte le magát, s minden erejét a
háborúnak és a személyes céljainak szentelte a férfi
helyett...
Ellentétben Normával – hála az égnek.
Venport recsegő, telekinetikus robbanásokra lett figyelmes a
távolban. A vállalkozás különös fontossága miatt Zufa tizennégy
legtehetségesebb varázslónőjelöltjét rendelte a bolygóra, hogy a
távollétében felügyeljék az építkezést.
A tehetséges nők „telepatikus védőpajzsként” biztosították a
telepet, szabadon kószáltak, és a lehetséges veszélyforrásokat
keresték. Habár zsoldosok tartották szemmel az üzemeket és a
bolygóra érkező járműveket, a varázslónők olyan képességekkel
rendelkeztek, amelyeknek a zsoldosok híján voltak.
A szóbeszéd szerint a kimek hadak a gondolkodó gépek ellen
fordultak, a hibridek lépéseit azonban nem lehetett előre
kiszámítani. Egyetlen kíváncsiskodó kimek sem élné túl a
behatolást. Egyetlen gépi kém sem léphet meg a Kolhari Hajógyár
titkaival. Normától nem orozhatják el a kísérleti létesítményt,
ahogy a Poritrinen megtették vele.
Minden nehézség ellenére sikerülnie kell.
Mire a terhesség a nyolcadik hónapon is túlhaladt, Zufa Cenva azt
kívánta, bárcsak férfiak nélkül is elboldogulna, és saját magát
termékenyíthetné meg androgénként, hogy a Régi Föld Szófia
istennőjéhez hasonlóan hozhassa világra a gyermekét. Ám a Dzsihad
legfőbb varázslónőjét halandó testének korlátai akadályozták ebben.
Lánya a maga bimbózó mentális és teremtő erejével egészen más
szintet képviselt.
Miután megkínozták, és kis híján minden sejtjét elpusztították,
Norma minden tekintetben újjáteremtette a testét. Most, hogy nőül
ment Aurelius Venporthoz – akinek vérvonaláról Zufa pontosan tudta,
hogy rendkívül előnyös –, Norma nyilvánvalóan felfedezi szaporodási
rendszerének lehetőségeit...
Norma arra is módot talált, hogy szabályozza a kimekeket
megsemmisítő telepatikus vihart, és sértetlenül vészelje át a
folyamatot. Ó, bárcsak Zufa elsajátíthatná tőle a módszert, hogy
továbbadhassa gondolataikkal pusztító kommandósainak...
Zufa a lávakőbarlangok egyik ablaknyílásánál állt, és az eleven
illatok nyirkos fátyolával belepett, buja lombozatot figyelte.
Hazatért a biztonságot adó szirtvárosba, hogy ott essen át a
terhesség utolsó napjain. Túlságosan elevenen éltek emlékezetében
az iszonyatos vetélések, a halva született szörnyetegek és a
letaglózó csalódások.
Milyen különös, mennyire ironikus, hogy a súlyos gondok ellenére
Norma bizonyult az olyannyira várt tökéletes, tehetséges
gyermeknek. Zufa vegyes érzésekkel gondolt leányára: büszke volt
arra, amivé vált, és amit elérni akart, de ugyanakkor zavart és
félelmet is érzett. Zufa mindentől félt, amit nem értett. Ráadásul
bűntudatot is érzett amiatt, hogy oly sok éven át olyan mostohán
bánt a fiatal nővel.
A szikra, a képesség mindvégig benne szunnyadhatott – csupán nem
láttam meg. Én, a kiváló varázslónő, vaknak mutatkoztam, és nem
fedeztem fel a saját véremből származó sarj rejtett
lehetőségeit.
Zufa most mindent megtett, hogy segítse megvalósítani leánya
nagyszabású álmát, de mélyebb tudásra áhítozott. Abban
reménykedett, hogy sikerül fenntartania, sőt javítania a
kapcsolatukat. A szülés órájának közeledtével a varázslónő magára,
a születendő lánygyermekre összpontosított – akire Zufa oly régtől
vágyott már. Az újszülött a lehető legalkalmatlanabb pillanatban
érkezett.
Zufa ígéretet tett magának, hogy ameddig szükséges, a Rossakon
marad, hogy megszülje és a gondozó varázslónőkre bízza gyermekét,
hogy a megfelelő neveltetésben részesüljön. Kötelessége és
rögeszméje a Kolharra szólította, ahol Venport és Norma a Szövetség
leendő leghatalmasabb hajógyárának alapozásával voltak
elfoglalva...
Zufa gömbölyű hasán nyugtatta a kezét. Egy magas szirtpárkányon
állt, és a sűrű őserdő összefüggő lombozatát nézte. A környezetben
megtalálható méreganyagok és a szárazföldek nagyobb részét borító
durva felszín ellenére a Rossakot tartotta a legszebb bolygónak,
ahol valaha járt. Az ezüstös-lila őserdő élelmet adott,
megszelídítette a légkört, emellett számos gyógyszert és más
gyógykészítményt rejtett magában, amelyekből Aurelius Venport
egykor az üzleti birodalmát alapozta meg.
Zufa elmerengett a természet folytonos körforgásán, a rengeteg
fajon, amelyek ezen az egyetlen planétán éltek meg, és az ökológiai
réseken, amelyeket még a legapróbb rossaki létformák is megtaláltak
maguknak. A testében támadt mozgolódás a bolygó ökoszisztémájában
és a Dzsihadban betöltött saját helyére emlékeztette.
A lábai között hirtelen meleg magzatvíz ömlött le a lábfejére, s
onnan a kőösvényre. Korábban, mint számított rá! Magához hívta a
közelben álló egyik fiatal varázslónőt.
– Szaladj el Ticia Oss tenyésznővérhez. Mondd meg neki, hogy
szükségem van a szolgálataira – most azonnal!
Noha a többi varázslónő rögtön a segítségére sietett, Zufa
ragaszkodott hozzá, hogy saját lábán jusson el szállása sziklás
folyosójáig, ahol már a szüléshez szükséges minden felszerelés
előkészítve várta őt.
Hét nő vigyázott felváltva Zufára e fontos terhesség utolsó
heteiben. A legfőbb varázslónő saját gyermekeiként szerette őket,
miután ötüket maga készítette fel, hogy szükség esetén mentális
fegyverként vethessék be valamelyiket. Korábban már eldöntötte,
hogy a szülést levezető tenyésznővér után nevezi el születendő
leányát.
Ticia. A Lányom élete végéig fogja viselni ezt a nevet. És talán a
tenyésznővér beleegyezik, hogy gyámként és pótanyaként gondozza a
csecsemőt egy ideig, hogy Zufa visszatérhessen a
Kolharra.
Visszafeküdt az ágyra, és amint feje belesüppedt a puha párnába,
görcsös összehúzódást érzett, amit pillanatokkal később újabb
követett. – Hamarosan megérkezik.
Talán a lánygyermek is éppúgy alig várta, hogy megszülethessen,
ahogy Zufa szeretett volna mielőbb megszabadulni
terhétől...
Magas, fakó bőrű varázslónők szaladtak a szobába, hogy mindegyik
elvégezze jól begyakorolt feladatát. Zufa a tapétára próbált
összpontosítani, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, s elméje
erejével igyekezett irányítani a szülést, és visszaszorítani az
egyre erősödő fájdalmat. A megszületni készülő kisbaba a kísérletek
ellenére visszarántotta Zufa gondolatait a szülési
fájdalmakra.
Ticia Oss végül egy ragyogóan vörös csecsemőt húzott elő, majd
elvágta a köldökzsinórt, miközben a segédei törölközőket és meleg
ruhákat nyújtottak felé.
– Gyönyörű kislányod született.
– Pontosan erre számítottam – felelte a kimerült és verejtékben
úszó Zufa. Ticia Oss a kezébe adta a halványzöld pokrócba
bugyolált, törékeny kisdedet.
Ahogy megfogta a megpróbáltatástól kivörösödött és összeráncosodott
újszülöttet, Zufa mélységes megkönnyebbülést érzett, hogy ezúttal
nem torz szörnyeteget hozott a világra, akit azonnal valahol az
őserdő mélyén kell eltemetni. Már túl sokszor volt része ebben az
élményben. Nem, ez a gyermek – Ticia Cenva – egészségesnek
született, és Zufa folytonos gondoskodása nélkül is biztosan
életben marad. Erős kislány válik belőle.
Zufa mindössze néhány napos lábadozás után intézkedik majd, hogy
visszatérjen a Kolharra. Korábban igaztalanul becsmérelte Aureliust
és Normát egyaránt, most azonban helyre akarta hozni a hibát.
- - -
A megbízhatatlan szövetségesek semmivel sem jobbak az ellenségeknél. Jobban szeretjük a függetlenséget és az önállóságot.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
AZ ÚJ ARANYKOR
Tehát, hogyan határozol?
A Bela Tegeuse rabszolga lakosságának rongyos maradványai korábban
sohasem küzdöttek a saját megmaradásukért, sőt még valamely
kormányzathoz hasonló szervezetet sem hoztak létre. Nemzedékeken át
a gondolkodó gépek jótékony gondoskodásától függtek. Ha
visszagondoltak a helyi Omnius elpusztítása és a kimekek
hatalomátvétele közt eltelt időszakra, egyáltalán nem tűnt
kellemesnek az emléke.
Most, miután a comati atomcsapást követően mindent elölről kezdtek,
a tegeusei túlélők készen álltak a megtérésre – az agymosásnak
köszönhetően. Kizárólag azt gondolták, amit Júnó Titán mondott
nekik.
Agamemnón, aki a kezes és átprogramozott gépi flottát bolygó körüli
pályán hagyta, hogy bármikor visszaverhesse a Dzsihad Hadseregének
vagy Omnius robot haderőinek ostromait, a gyűlölt számítógépes
örökelme elleni végső küzdelem hadműveleti bázisának tette meg a
megsebzett összehangolt világot. Noha az első diadal során nem
veszített erőforrásokat, sem kimek harcosokat, a Titán tábornoknak
mégis bővítenie kellett lázadó haderejét, hogy ellenállhasson a
külső támadásoknak.
Agamemnónban és kimekjeiben megvolt az akarat és az elképzelés, de
következő lépésként hatalmas, megállíthatatlan hadsereget kellett
létrehozniuk. Amilyen gyorsan csak lehetséges. Több üzemre, több
fegyverre és még több neóra volt szükségük. Sokkal
többre.
A hódító kimekek robot hadihajók segítségével menekítették ki az
emberek csoportjait Comati radioaktív peremvidékéről. A hatékonyság
és az észszerű tervezés megkívánta, hogy a gondolkodó gépek
készleteket halmozzanak fel, s mikor Agamemnón élelmet,
gyógyszereket és valamivel nagyobb fokú szabadságot ajánlott a
rémült túlélőknek, a korábbi Bela Tegeusei foglyok megmentőként
fogadták a Titánokat. Most, hogy a megváltozott körülményeknek
köszönhetően viszonylag jól tápláltan és még mindig optimistán
tekintettek a jövőbe, elérkezett Júnó és mámorító beszédeinek
ideje.
A női Titán az alkalomra a megszokottnál nagyobb és dicsőbb
járótestet állított össze magának, amivel bárkit könnyűszerrel
levehetett a lábáról. Júnó az átprogramozott robottal
fényesíttetett és maratott ki minden külső felületet, hogy
gravírozott króm- és ezüsttarantulára emlékeztetően tündökölhessen.
Félelemmel vegyes tiszteletet szándékozott kelteni a szemlélőkben,
hogy felidézze a mesébe illő Titánok Idejét.
Hangflastromát neuróda jeltovábbítók révén a hangját mennydörgővé
fokozó erősítőrendszerre kapcsolta.
– Szeretnétek örökké élni? – kérdezte a tömegtől. Szünetet tartott,
mivel éljenzésre számított, de a fennakadt lélegzetek hangja éppúgy
megfelelt neki. A sokaság nyüzsögni kezdett. Tudta, hogy a
szerencsétlenek eddig nem ismerték a reményt, és csupán mostanában
engedhették meg maguknak, hogy álmodozzanak.
– Szeretnétek halhatatlanokká válni, hogy ne érezzetek többé
fájdalmat – kizárólag erőt és hatalmat, hogy bármit megtehessetek,
amit elképzeltek magatoknak? Jómagam ezer esztendeje élek így!
Akárcsak Agamemnón tábornok. A neo-kimekek mindegyike azon emberi
megbízottak közül került ki, akik méltónak bizonyultak a legnagyobb
ajándékra, amiben halandó lény részesülhet. Köztetek is akad vajon
olyan, aki méltó erre?
Az egykori rabszolgák jól tudták, miféle végtelen, lélekölő
munkálkodást jelent az élet az örökelme uralma alatt. Júnó csodásan
megnövelt kimektestének látványa és szavai elkápráztatták a
megszólalni is képtelen embereket.
– Titán társaimmal együtt leráztuk magunkról Omnius rabigáját, hogy
életetekben először szabadok lehessetek. A Titánok nevében
elfoglaltuk a bolygót, és legjobbjaitokat bajtársként szeretnénk
üdvözölni a harcban.
A tömeg felbolydult. Az ötlet korábban fel sem merült
bennük.
– Az emberiség új aranykorát hozhatjuk el a kimekek megnövelt
képességei révén. Innen, a Bela Tegeuse lakosai közül óhajtjuk
kiválasztani hadnagyaink egész sorát.
Szerencsére a megbízottak többsége odaveszett Comatiban, Júnó és
Agamemnón ugyanis nem akart olyan embereket toborozni, akik hűséget
fogadtak a számítógépes örökelmének. Inkább olyan önkéntesekre
számítottak, akik a lelküket is odaadnák a Titánok
szolgálatáért.
Júnónak gyorsan célt kellett érnie. Nem tudta, mennyi ideje maradt,
mielőtt a Dzsihad Hadserege megérkezik, hogy elfoglalja a Bela
Tegeuse romjait. Agamemnónnak és a kimekjenek mielőbb meg kellett
erősíteniük a hídfőállásukat.
– Arra kérünk benneteket, hogy vizsgáljátok meg a szíveteket és az
elméteket. – Még jobban felemelte a hangját. – Rendelkeztek elég
kitartással és ötletességgel ahhoz, hogy közénk állhassatok?
Megelégeltétek már gyarló emberi testeteket? Beleuntatok már az
állandó betegeskedésbe és az olyan alkalmakba, amikor izmaitok és
csontjaitok nem elég erősek a feladatuk elvégzéséhez?
Körbefordította fejtornyát, és végignézett a tömegen.
– Ha így érzitek, Dante Titán és segítői hajlandók meghallgatni
titeket, és megfontolni az ügyeteket. Kivizsgálnak benneteket, majd
kiválasztják az arra leginkább érdemeseket. Egy új korszak
hajnalához érkeztünk! Akik most csatlakoznak hozzánk, sokkal többet
elérhetnek, mint akik félnek felvállalni a kockázatot.
Agamemnón arra számított, hogy kedvesének sikerül meggyőznie pár
tucat alkalmas önként jelentkezőt, Júnó viszont tudta, hogy
szerelme túlságosan borúlátó és korlátolt. Úgy érezte, érdemes az
itteniek százait vagy akár ezreit is alávetni a kimekké alakításnak
– az agytároló edényeket pedig kijátszhatatlan programokkal és
önmegsemmisítő rendszerrel felszerelni, ha netán valamelyikük
kezelhetetlennek bizonyul, vagy lázongani kezd. A kimekeknek
mindenekelőtt harcosokra, emberi agy irányította gépezetek
seregeire volt szükségük, akik halálukig küzdenek, és akár
öngyilkos küldetésekre is vállalkoznak, hogy éppúgy véget vessenek
Omnius uralmának, mint Serena Butler gyalázatos
Dzsihadjának.
– Épp ezért – folytatta Júnó dörgő, ugyanakkor csábító hangján –
felkínáljuk nektek a halhatatlanságot, hogy fürge és legyőzhetetlen
mechanikus harcostestekben élhessetek.
Felemelte ezüstösen kecses mellső végtagjait.
– Kedvetekre láthatjátok el mesterséges ingerekkel agyatok kéjérző
központjait. Sohasem éreztek éhséget vagy fáradtságot. A gyengeség
érzete megszűnik számotokra.
Úgy lépdelt, akár egy büszke telivér. Finom testívein és csiszolt
külső vázán mesterséges, élénksárga fények játszadoztak.
– Alaposan gondoljátok át, mielőtt jelentkeznétek – intett
óvatosságra felhevült hangon. – Tehát nyilatkozzatok: ki hajlandó
közénk állni?
Mikor meghallotta a tomboló éljenzést és a fergeteges igenlést,
Júnó tudta, hogy sokkal több önkéntesre számíthatnak, mint
amennyire valaha szükségük lehet.
- - -
Úgy érzem, bármit megtehetek – kivéve talán azt, hogy megfelellek a többiek elvárásainak.
FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA
Most, hogy a Zenszuni túlélők ismét
jóllakhattak, és reményteljesen nézhettek a jövőbe, Ishmael végre
megengedhette, hogy megelégedettséggel tekintsen helyzetére. Habár
a mostoha körülmények között a túlélés határán kellett
egyensúlyozniuk, az arrakisi sivataglakók között az élet
kialakította a maga természetes ritmusát. Lehet, hogy
kényelmetlenebb, mégis sokkalta biztonságosabb volt a
korábbinál.
Mikor Dzsafar és társai az elszigetelt barlangtelepülésbe vezették
a menekülteket, a jövevények döbbenten és csodálkozva botorkáltak
be a rejtekhelyre, mintha hosszú hánykódás után végre partot értek
volna. Szelim számkivetettjeinek csapata az árnyas barlangüregben
üdvözölte az érkezőket. Némelyik poritrini Zenszuni a felkínált
ételből fogadott el, mások a langyos vízzel oltották szomjukat.
Egyesek csupán arra voltak képesek, hogy összerogyjanak.
Aznap este a boldogságtól megmámorosodott Ishmael mindnyájukat
megvizsgálta, s elsősorban Chamalra fordított figyelmet. Sírni lett
volna kedve. Mindössze ötvenheten maradtak meg a csapatból, alig
több, mint a menekültek fele. Ám legalább szabadok
voltak.
A túlélők a rettenetes megpróbáltatás dacára magabiztos vezért
láttak benne, kinek látomása és hite együtt tartotta őket, s
többségüket biztonságos hazába vezette. Miután megszabadultak
rabszolgatartóik zsarnokságától, a galaxis felét átszelve, egy
kipróbálatlan űrhajóval megmenekítette őket, és nagy részüket
hónapokig életben tartotta – ami nem kis eredmény az
Arrakison.
A menekültek pedig a számkivetettek csapatát is meggyőzték, hogy
Ishmael méltó a tiszteletükre. Mahra, az elesett Szelim özvegye
sötét szemű kisfiát, El'hiimet tartotta karjában, és elismerően
Ishmael felé bólintott.
– Örülünk, hogy tiszteletre érdemes férfit tudhatunk magunk
között.
Megmenekülésük első éjszakáján Ishmael az egyik barlangnyílásnál
állt, kibámult a holdsütötte sivatagra, és a homokot elárasztó
halovány fényben gyönyörködött. A feje felett pöttömnyi csillagok
tündököltek a tiszta, száraz levegőben.
Aztán révbe ért nemzetségéhez fordult, és határozott, nyugtató
hangon megszólalt:
– Íme, a hon, amit Buddallah ígért nekünk! Talán nem erre
számítottunk, az élet nem könnyű errefelé, nem földi paradicsomra
leltünk, de idővel talán javíthatunk a helyzeten.
A túlélők tovább ünnepeltek, fogyasztották az
ételeket és italokat, amelyeket a fűszerbetakarító karavánoktól
vagy a fűszerkereskedelem hasznát halmozó falvakból oroztak el. A
poritrini menekültek Buddallahot és Ishmaelt dicsérték, míg a
számkivetettek Féreglovas Szelimről daloltak, és Shai-hulud
történeteit mesélték.
Ishmael egyszer csak magára maradt Dzsafarral a barlangrendszer
mélyén. – Honnan értesültetek rólunk? – kérdezte a magas, ösztövér
férfitől. – Már jó ideje vártuk a segítséget.
Dzsafar összeszűkítette kék a kékben szemét, amely arcába vájt mély
veremre emlékeztetett.
– A sivatagban rátaláltunk egy magányosan kóborló férfira, aki már
alig élt. Megmentettük az életét, ő pedig arra kért minket, hogy
kutassunk fel benneteket. – Megvonta a vállát. – Nem tudtuk,
hihetünk-e neki, mivel a kereskedők és a rabszolgafelhajtók
többnyire nem szavahihetők.
A hegy mélyében rejlő, sötét kamrába vezette Ishmaelt.
– Magatokra hagylak benneteket, hogy beszélgethessetek.
A barlangnyílásban állva Ishmael alig tudta kivenni az egyetlen
apró parázsgömb halvány fényében üldögélő, vézna férfi vonásait.
Tuk Keedairét.
Dzsafar sivatagi köpönyegét suhogtatva megperdült, és
távozott.
Ishmael, aki alig hitt a szemeinek, belépett a
helyiségbe.
– Buddallah útjai valóban kiszámíthatatlanok, ha a Zenszunik életét
végül egy testkereskedő menti meg, aki korábban portyák tucatjait
vezette ellenünk!
A tlulaxi soványnak és meggyötörtnek tűnt, haja jellegzetes
copfjától megfosztva, csimbókokban lógott. Mikor látogatójára
emelte a tekintetét, Keedair arckifejezésében sem dac, sem félelem
nem tükröződött, csupán kimerültnek hatott.
– Látom, bármennyire kevés esélyed volt rá, életben maradtál,
Ishmael, a Rabszolgák Ura. Az Istened valóban komoly terveket
fűzhet hozzád... avagy meglepetést tartogathat számodra.
– Nem egymagam maradtam meg, habár a bolygó mindent megtett azért,
hogy elpusztuljunk. – Ishmael beljebb lépett. – Mi történt Rafellel
és Inguval, meg a felderítőhajóval?
Keedair előre-hátra hintázott a sziklapárkányon, amely a
fekvőhelyéül szolgált.
– Egy féreg gyomrában vannak. – Karomszerű kezével beletúrt a
hajába. – Rafel megfenyegetett, hogy elmetszi a torkomat, de végül
úgy döntött, hogy ehelyett szabadon ereszt a kegyetlen sivatagban.
Még nem jutottam messzire, mikor három dühödt féreg támadt rájuk.
Mindenestől felfalták a felderítőhajót.
Üres tekintettel bámult maga elé.
– Napokig bolyongtam, mielőtt Dzsafar és az emberei rám
találtak.
Ishmael összevonta a szemöldökét, mikor meghallotta, hogy veje a
sivatagba űzte az egykori rabszolgafelhajtót, ahol a biztos halál
várt rá. Vajon bosszúra szomjazott? Vajon Buddallah azért büntette
meg Rafelt, mert önhatalmúlag akart ítélkezni másokon?
– A lányom sohasem tudhatja meg ezt – mondta.
Keedair vállat vont.
– Csak Rafelre és a féregre tartozik. Nekem semmit nem jelent. –
Előrenyújtotta inas kezét. – A szavamat adom.
Ishmael nem fogadta el a békejobbot.
– Azt várod tőlem, hogy higgyek egy testkereskedőnek? Egy olyan
embernek, aki rátámadt a falumra, és rabszolgasorba döntött
engem?
– Ishmael nagyúr, az olyan üzletember, aki nem tartja a szavát,
hamarosan üzlet nélkül marad. – A megszólítást nem gúnyból, hanem
tényleges tiszteletből használta.
Mikor megérezte, hogy valaki áll mellette, Ishmael oldalra fordult,
és a kerek szemű asszonyt pillantotta meg, aki egykor Féreglovas
Szelim hitvese volt. Nem hallotta, hogy közelít.
– Mit tegyünk ezzel a rabszolgafelhajtóval, Ishmael? Tőled függ a
sorsa.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Eleve miért hagytátok életben?
Mahra számára nyilvánvalónak tűnt a válasz.
– Hogy kiderítsük, valóban igazat beszélt-e a távoli bolygóról
idevetődött Zenszunikról. De errefelé kevés a víz és az élelem, és
a törzsnek nincs szüksége egy újabb éhes szájra.
Keedair haragosan szusszantott a sötét zárkában, mintha már előre
sejtette volna az ítéletet.
– Persze, persze, most, hogy jóllaktatok, és a torkotok sem száraz,
ideje elgondolkodnotok a bosszún. Már épp eleget vártál rá,
Ishmael.
Mostanra több poritrini menekült is köréjük gyűlt, mivel
meghallották a beszélgetés hangjait. Chamal is ott állt értetlen
arckifejezéssel, Ishmaelnek pedig fogalma sem volt, hogyan
feleljen. Dzsafar és Mahra félrevonult, hogy a menekültek
bepislanthassanak a fénytelen kamrába, ahonnan a tlulaxi
rabszolgafelhajtó bámult ki rájuk mérgesen.
– Öld meg, Ishmael! – kérlelte őt az egyik idős asszony.
– Hajítsátok le a szirtről!
– Vessétek a sivatag gigászi férgei elé!
Ishmael, aki a legközelebb állt a fogolyhoz, újra meg újra ökölbe
szorította, majd elernyesztette a kezét. Lehunyta a szemét, és a
Korán-szútrákat mormolta magában, hátha a megbocsátás és a remény
ígéretének elismételt szavai lassan betöltik a lelkét.
– Tuk Keedair, sok mindent elloptál már tőlem. Kínoztál,
elszakítottál a családom legtöbb tagjától, életem szinte minden
évét elraboltad tőlem. Népem most az Arrakisra került, amit sohasem
hagyhatnak el, ahonnan sohasem térhetnek vissza a szülőbolygójukra.
Elborzadok, ha arra gondolok, mekkora árat fizettünk. De az itteni
megpróbáltatásainkért nem hibáztathatlak téged. – Mélyen, hosszasan
szívta be a levegőt. – Visszaadom az életedet,
rabszolgafelhajtó.
Meglepett morgás hangzott a folyosó felől. Még Chamal is
hitetlenkedve meredt édesapjára.
– Becstelenség lenne megölni téged, hiszen visszafizetted a
tartozásodat. A nemzetségem nyilvánvalóan elpusztult volna, ha nem
veszed rá a számkivetetteket, hogy felkutassanak minket. – Ishmael
széttárta ujjait, és zavarodott lányára nézett. – Ne értsetek
félre, még mindig a bosszú jár a fejemben... de többé nincs jogom
bosszút állni. Az olyanok, akik anélkül vesznek el valamit, hogy
kiérdemelnék, semmivel sem jobbak a
rabszolgafelhajtóknál.
A menekültek észrevehetően elégedetlenek voltak, s nem tudták mire
vélni a fordulatot, de ellenkezés nélkül belenyugodtak a döntésbe.
Dzsafar még nagyobb tisztelettel tekintett Ishmaelre, akárcsak
Mahra, aki láthatóan először látta meg a poritrini férfiban a
vezetőt. A valódi vezetőt...
Miközben a menekültek visszatértek a gyülekező kamrákba, Mahra
félrehívta Ishmaelt, és kivitte őt a friss, hűvös éjszakába, ahol
kiülhettek a csillagokkal teleszórt mennybolt alá. Habár sok
konstelláció különbözött a Poritrinen ismertektől, Ishmael
felismerte a Bogár és még sok más csillagképet. Néhány dolog
változatlan maradt.
– A feleségemet valahol arrafelé hagytam. – Nem tudta, a kozmosz
mennyezetén hogy keresse meg a bolygót, ahol ideje oly nagy részét
élte le. A térhajlító űrhajó egyetlen kaotikus lökettel
keresztülhajította őket a csillagos tájon.
– Ozzának hívták – hívják. Azért imádkozom, hogy még életben
legyen, Falina lányunkkal együtt.
Mahra sorra kicsalogatta belőle az emlékeket, hagyta, hogy
felidézze az Ozzával eltöltött legkellemesebb pillanatokat, azt,
hogy kezdetben mennyire különböztek egymástól, aztán egyre
szorosabbá vált a kapcsolatuk, míg végül Bludd nagyúr merő
rosszindulatból elválasztotta őket egymástól. Ishmael immár közel
három éve nem látta őt.
Felsóhajtott.
– Többé sohasem fogom a karjaimban tartani drága Ozzámat, de
értelmetlen beletemetkeznem a bánatba. Buddallah okkal vezérelt
ide, tartotta életben az embereket, és hozott össze
minket.
Mahra sokáig némán ült mellette, aztán megszólalt:
– Most én mesélek neked egy történetet, amelyre népünk minden
tagjának emlékeznie kell, hosszú nemzedékeken át. – Rámosolygott
Ishmaelre, hangja pedig ellágyult. – Hallgasd meg tehát Féreglovas
Szelim történetét!
L. E. 166
A DZSIHAD 36. ÉVÉBEN
Nyolc évvel a nagy poritrini rabszolgafelkelés után
Hét évvel a Kolhari Hajógyár megalapítása után
Az életben az egyetlen biztos dolog a halál, a halálban pedig az egyetlen biztos dolog a megrázó kiszámíthatatlanság.
MONDÁS A RÉGI FÖLDRŐL
A meggyilkolt kis unokájáról elnevezett Dzsihad
harminchatodik évében Manion Butler kedves szőlőtőkéi közt
szenderült örök nyugalomra. Az idő épp hidegre fordult, a rég
visszavonult alkirály pedig a kemény fagyoktól rettegett. A talaj
kemény volt és száraz, de Manion makacsul felkelt hajnalban, és
ásójával kiment a lugasba.
Nyolcvannégy esztendős múlt, és bár rengeteg munkás állt a
rendelkezésére, fontosnak tartotta, hogy maga ássa fel a földet, és
takarja be az érzékeny tőkéket. Az öregember mindig sokat
dolgozott, minden idejét a szőlőnek és az olajfaligeteinek
szentelte, ahogy tevékeny élete során a Nemesek Szövetségét
szolgálta.
Akár a díjnyertes versenylovak, az agg Manion fejében meg sem
fordult, hogy visszafogja magát, hogy talán eltúlozta az egyetlen
délelőtt alatt elvégzendő munka sürgősségét.
Xavier sokáig aludt, élvezte, hogy otthon lehet feleségével és az
immár nyolcesztendős kislányával, Wandrával. Hozzábújt Octához az
ágyban, hogy ismét megszokja az érintését és a közelségét. Ám a
primerás soha nem tétlenkedett sokat, hiszen távol állt tőle a
semmittevés. Hamar felkelt, megreggelizett, és magára öltötte régi
munkásruháját.
Nyolc éve már, hogy a poritrini rabszolgalázadás Starda városának
pusztulását és emberek ezreinek halálát okozta. És hét éve, hogy
Agamemnón váratlan kimek forradalma felkavarta az Összehangolt
Világokat, és elvonta Omnius pusztító figyelmét.
Miközben a gépek szakadatlan hódítási kísérletei lassanként
akadozni kezdtek, a Dzsihad egyre menetelt előre. Xavier
rendszeresen rajtaütött az Összehangolt Világok területein, védte a
sebezhető kolóniákat, és rátámadt a robot hadihajókra, valahányszor
szembekerült velük.
Mikor azonban hazatért, szívesen eldolgozgatott a Butler-birtok
földjein és szőlőskertjeiben, ahol igyekezett elfeledni a háború
birodalmát, és megtalálni a belső békéjét.
Kilépett az üde hajnali napsütésbe, felhúzta vastag kesztyűjét, és
mosolyogva megindult, hogy megkeresse az öreget, és segítsen neki
betakarni a tőkéket. Xavier épp akkor ért oda, amikor Manion
megtorpant és megtántorodott, mintha elszédült volna. Az öreg
politikus megragadta az ásója nyelét, hogy megtartsa magát, de
tekintete kiüresedett, arca hamuszürkévé vált, és a földre
rogyott.
Xavier ekkor már futva közeledett feléje, és apósát szólongatta, de
túl későn ért oda hozzá, hogy segíthessen.
– Immár két Maniont vesztettünk el – állapította meg Serena
édesanyja. Könnyek patakzottak Livia Butler töpörödött arcán;
ábrázata elaggottnak hatott az Önelemzés Városának fodrozódó
tükörtavában.
Livia Butler apátnő mindig fiatalabbnak tűnt nyolcvanegy événél,
férje halála óta azonban mintha hirtelen szörnyen megvénült volna.
Elegáns elmélkedő palástjában ült előregörnyedve. Látszólagos
higgadtsága ellenére belül megtörtnek tűnt, akár egy gyökereitől
megfosztott fa.
Serena édesanyjával ült a tóparti padon. Manion viszonylag békésen,
dolgos élettel a háta mögött távozott. Bárcsak megérhette volna
ennek a szomorú háborúnak a végét!
A Dzsihad három és fél évtizede alatt a tragédia okozta fájdalom
cseppet sem enyhült. Némelykor egész bolygónyi népek pusztulása
miatt kesergett, mint a csuszuki vagy a honrui mészárlások
alkalmával; máskor személyesebb gyász érte. Noha esküvel fogadott
kötelessége, hogy vezesse a gondolkodó gépek elleni küzdelmet,
mindennél előbbre való volt, Serena sokszor azt kívánta, bárcsak
végre maradna ideje a merengésre és a gyászra. Már az is megfordult
a fejében, hogy visszavonul Zimiába, és a rengeteg virággal benőtt
ereklyetartó között meditál.
Serena felpillantott a domboldal tetején álló szentélyre, amelybe
gyermeke mumifikált testét helyezték el. Kisfia az emberi szellem
ártatlan jelképe volt, a gépek kegyetlenségének és
embertelenségének tökéletes ellentéte.
– Igen, immár két Maniont veszítettünk el – felelte. – De a
Szövetségnek és a Dzsihadnak kettejük nélkül is fenn kell
maradnia.
Ennek ellenére úgy érezte, hogy a Nemesek Szövetségének egyik
tartóoszlopa dőlt volna össze, és tört volna apró
darabokra.
Oldalra nyúlt, hogy megszorítsa édesanyja kezét. Az apátnő előbb
erőtlenül reagált, aztán segélykérően, erővel markolta meg lánya
ujjait. Livia szeme kikerekedett, lélegzete pedig elakadt a
fájdalomtól, amely túlmutatott a szomorúságon. Serena megpróbálta
átkarolni édesanyját, de az idős asszony előrezuhant a padról a víz
szélére.
Serena egy hosszú, kínzó percen át meredt édesanyja tágra nyílt,
élettelen szemébe. Jóllehet Livia és Manion Butler hosszú ideje
egymástól távol éltek már, s mindkettejüket a saját szenvedélyeik
kötötték le, láthatatlan kötelék kapcsolta össze őket. Több mint
fél évszázada voltak házasok.
Livia most szeretett férje után eredt...
Habár Serena alig aludt valamit, másnap izzó energiával
teljesítette a kötelességeit. A főpátriárka később elmondta, hogy
frissebbnek és lelkesültebbnek hatott, mint valaha, mintha friss,
nyers erő költözött volna belé.
Az ürességet felváltotta a düh, mintha egy kapcsolót kattintottak
volna fel az elméjében. A gondolkodó gépek – a meggondolatlan,
gyűlöletes gépek – oly sok mindentől fosztották már meg őt. A
veszteség mélyebb nyomot hagyott, mint azt szavakkal kifejezhette
volna.
Ennyi év után azon kesergett, hogy a harcot még mindig nem nyerték
meg. Kétségtelen, hogy az ok valahol az emberi akaratgyengeségben,
az elszántság hiányában keresendő. Valahogy változtatnia kell a
helyzeten.
A kétségbeesett papnő azt kívánta, bárcsak még egyszer tanácsot
kaphatna édesanyjától. Vagy Kwyna kogitátortól. Nagyobb szüksége
volt a bölcsességükre, mint valaha. Ám kihez
fordulhatott?
Hosszas elmélkedés után úgy határozott, hogy ideje valami újjal
előállni, megváltoztatni a paramétereket. Nyolc évvel ezelőtt Iblis
Ginjóval együtt ifjú szubordinánsokat állítottak az
Elefántcsonttorony Kogitátorainak szolgálatába. A válogatott
önkénteseknek rengeteg idő állt rendelkezésre idáig, hogy rávegyék
Vidadot és öt bölcselő társát, hogy megosszák velük a tudásukat,
Serena pedig beleunt a várakozásba.
Bőrén borzongás futott végig. Ha az Elefántcsonttorony Kogitátorai
nem jönnek el hozzá, akkor maga lesz kénytelen felkeresni
őket.
Miközben a visszavonult alkirály és az apátnő kettős temetésének
komor, de ünnepélyes előkészületei folytak, az utcákat narancssárga
körömvirágok, a nép gyászának jelképei töltötték meg. Serena az
ablakából bámulta őket. Annyi ember követte őt vakon a veszélybe.
Vorian Atreides nemrégiben tért vissza, hogy beszámoljon a Dzsihad
Tanácsnak a Szövetségen Kívüli Bolygók megerősítési munkálatairól,
és egy újabb emberi kolónia véletlenszerűen történt elpusztításáról
hozott csüggesztő híreket – ezúttal a Rhisso nevű bányász
kisbolygót dúlták fel. A jelentés komoly aggodalmat okozott.
Altatógázt pumpáltak a levegővel feltöltött kupolákba, és úgy tűnt,
a telepesek többségét elrabolták, a létesítményeket pedig
megsemmisítették.
Vor Serena előtt állt, mikor befejezte a beszámolót. Iblis Ginjo
arcára döbbenet ült ki a hírek hallatán, de Serena felcsillanni
vélte a főpátriárka szemét, mintha valamiképp az értesülés jobb
kedvre derítette volna. Visszás érzések töltötték el Iblis kapcsán.
Serena tudta, hogy Iblis néhány megkérdőjelezhető tette ellenére
örökké odaadóan fogja szolgálni a Dzsihad ügyét. Zavartan elkapta a
tekintetét, majd újra a főpátriárkára nézett. Ezúttal kizárólag
szomorúságot fedezett fel az arcán.
Vor úgy sejtette, hogy a gondolkodó gépek rabszolgasorba
kényszerítették a rhissóiakat valamely munkaerőhiányban szenvedő
távoli világon. Serena ésszerűnek ítélte a magyarázatot. Ám
képtelen volt fenntartások nélkül elfogadni azt.
– A bizonyíték, amit Atreides primerás magával hozott,
nyilvánvalóan Szövetség-szerte felkorbácsolja majd a kedélyeket, és
további újoncok tömegeire számíthatunk, akikkel folytathatjuk a
küzdelmet – szólalt meg Iblis, hogy némi vigaszt kínáljon. – Nem
kell attól tartanod, hogy magadra hagyunk, Serena!
Serena azonban dühösnek és tetterősnek érezte magát. A szörnyű eset
híre a Csuszukéhoz hasonlóan ismét harcba szólítja az embereket, de
úgy érezte, mindez nem elég. Akár újabb háborúellenes tiltakozások
szikráját is fellobbanthatja. Immár három évtized telt el a
Terra-Omnius elpusztítása óta.
Miért nem győztünk azóta sem?
– Bárcsak milliárdnyi eltökélt harcossal rendelkeznék néhány millió
helyett! De másképp is győzhetünk. – Felszegte a fejét, és Iblisre
bámult, miközben összeszedte a lelkierejét. – Szándékaim szerint
egyelőre csupán néhány új szövetségest állítunk magunk mellé.
Komoly szövetségeseket.
- - -
Egyetlen hajszál választja el az életet a haláltól. Az emberi lény bármely pillanatban egyetlen kihagyott szívdobbanásnyira, egyetlen fennakadt lélegzetnyire áll az örök sötétségtől. Az, aki megérti ezt, hajlandó kockáztatni. Ha nekem kellene dzsihadistákat toboroznom, elsőként ezt értetném meg velük, és a lehető legalaposabban kihasználnám eme tudásukat.
ERASMUS: RENDEZETLEN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK
– Nekem jobban fog fájni, mint neked – mondta
Erasmus, ahogy arccal a mennyezetnek egy laboratóriumi asztalra
lökte a fiút. – Hidd el, érted teszem!
Gilbertus nem ellenkezett.
– Természetesen hiszek neked, uram. – Mégis idegesen nézett körbe,
miközben Erasmus pántokkal leszorította a csuklóját, a bokáját és a
derekát. A fiatalember már épp eleget látott Erasmus kísérleteiből,
hogy tudja, a rá váró élmény nem lesz különösebben
kellemes.
Erasmus ekkor savra emlékeztetően élénk színű folyadékokkal telt
hengereket, neuromechanikus pumpákat, érzékelővégződésekkel és
hosszú, hegyes tűkkel felszerelt gépezeteket tolt oda egy kocsin.
Rengeteg hosszú, hegyes tű meredezett a gépezetből.
– Fontos, hogy megtegyem. – A kocsiról hajlítható fémkart hajtott a
fiú törzse fölé. Tudta, hogy engedélyt kellett volna kérnie
Omniustól, mielőtt hozzálát, de nem akarta felfedni a szándékait az
örökelme előtt.
Bizonyos dolgokat jobb, ha nem árulunk el senkinek –
gondolta.
– Később szeretném, ha leírnád az érzéseidet. Kíváncsi vagyok
rájuk.
– Igyekezni fogok, Erasmus úr. – Hangjából némi idegesség és
félelem érződött ki.
A hajlítható karból acélhegyek tolódtak ki, s mélyedtek a
fiatalember nyakába és mellkasába, ahol egyes belső szerveket
kerestek. A fiú lélegzete elállt, sikoltani próbált, aztán
elszántan küzdött, hogy elviselje a fájdalmat. Arckifejezése és
látható kínszenvedése elszomorította Erasmust. A robot korábban
sohasem aggódott amiatt, hogy kísérleti alanyainak fájdalmat okoz
valamely beavatkozás, de Gilbertus több volt közönséges kísérleti
alanynál.
A robot egy alprogramba irányította az érzéseit, és a vezérlőművel
egyre növelte a fájdalmat. A folyamat minden lépésén végig kellett
mennie.
– Pillanatokon belül vége lesz, és fölöttébb elkeserítene, ha most
meghalnál.
Gilbertus vonaglott és kapálózott, de nem tudta kiszabadítani
magát. Kizárólag a sikolyai tudták elhagyni a testét, hogy a
laboratórium falairól verődjenek vissza. Ajka hátrahúzódott, hogy
mögülük előbukkanjanak az összeszorított fogak, ínyén pedig vér
csordogált elharapott nyelvéről.
A robot további közhelyekkel bombázta, amiket az emberektől
tanult.
– Végül minden rendben lesz. A te érdekedben teszem. Bírd ki
valahogy!
A fiú teste elernyedt, és az eszméletvesztés jótékony biztonságába
menekült. Erasmus apránként csökkentette a bevitelt, majd végül
lekapcsolta az életmeghosszabbító gépezetet. A műszerek az alany
életfunkcióinak fokozatos javulását mutatták. Fiatal volt és
viszonylag erős – ezek után pedig még erősebb lesz.
A fiatalember szempillái megrebbentek, majd felpattantak. Mikor
meglátta a robot mosolygós likvimetál arclemezét, maga is mosolyt
erőltetett az arcára.
– Teljesen megbízol bennem, ugye? – kérdezte Erasmus, és
gyógytapaszokat helyezett a sebekre.
– Természetesen, Erasmus úr. – Gilbertus száját alig hagyta el
hang, és vért köpött a tálba, amit a robot tartott elé. – De mi
volt a célja ennek a... próbatételnek? Megtudtál valamit
belőle?
– A halál küszöbére vittelek téged, majd visszahoztalak onnan. Ez
az én ajándékom neked. – Eloldotta a rögzítőpányvákat. – A módszert
az óbirodalom idején dolgozták ki, és titokban tartották az
Összehangolt Világokon. A kimekek arra használták, hogy
megerősítsék az egészségüket. Az imént életet adtam neked,
Gilbertus, pontosan abban az értelemben, ahogy a szüleid. Szerves
tested mostantól évszázadokon át egészséges marad, valószínűleg még
tovább is, ha vigyázol magadra. Sajnos az alacsony fájdalomküszöböd
megakadályozott abban, hogy nagyobb dózist adjak neked.
– Vagyis csalódást okoztam neked?
– Dehogy. Az emberi gyengeséged nem a te hibád.
– Egyre inkább olyannak érzem magam, mint egy gondolkodó gép –
jelentette ki Gilbertus, és megpróbált felülni. Lábait lelógatta az
asztalról, de megtántorodott, mikor megpróbált egyenesen
megállni.
Erasmusnak kellett támogatnia, hogy megtartsa az
egyensúlyát.
– A gépek és az emberek más-más típusú erősségekkel
rendelkeznek.
A fiú tekintete felragyogott, ahogy lassan megértette az
életmeghosszabbító kezelés következményeit.
– Ígérem, hogy egyszer még büszke leszel rám, Erasmus úr.
Már most is az vagyok, fiam.
- - -
A legendák az oktatás eszközei és hatalmas veszélyforrások egyaránt lehetnek – nem csupán a követők, hanem maga a legenda számára is.
CHIROX: KARDMESTER-TANONCOKRÓL
VEZETETT NAPLÓBEJEGYZÉSEK
A magányos alak magasan a nyugtalan óceán
szintje felett hágott felfelé a hold sugaraiban fürdő szirtre, s
alig fejtett ki hozzá több erőt, mintha nyílt síkvidéken futna.
Hatalmas lendülettel ugrott fel, kapaszkodott felfelé a kiálló
sziklákon és a repedéseken, egyszer sem csúszva meg, folytonosan
előrehaladva. A mélyben a Ginazi-tenger vizei csapódtak a csalóka
sziklazátonyokhoz.
Ám Jool Noret nem zuhanhatott le, sohasem történt vele ilyen.
Kilenc éven át vetette magát a Halál torkába – de a Halál mindegyre
kiköpte őt.
A legkivételesebb zsoldos fehér küzdőruhát viselt – ujjatlan
trikót, térdig érő nadrággal –, amely semmivel szemben nem védte,
ugyanakkor abszolút mozgásszabadságot adott. Homlokán fekete pánt
övezte, a Régi Föld ősi ronin harcosaira emlékeztetően. Ugyan nem
állt szándékában lenyűgözni a szemlélőket, azért viselte a fehér
öltözetet, hogy könnyedén követhessék haladását a puszta
sziklafelszínen.
Felette sötét alakok, a Chirox kíséretében érkezett ginazi
kardmester tanoncok sora állt. Noret látta, hogy a többkarú
szenszei mek tompa ezüstös fénnyel ragyog a holdvilágban. Tudta,
hogy a harci mek azt magyarázza éppen a tanítványainak, hogy mit
kell megkísérelniük anélkül, hogy meghaladnák a képességeiket.
Mikor Noret felpillantott a csoportra, lelke egyik fele örült, hogy
ily sok harcost lelkesített fel a gépek elpusztítására. Ugyanakkor
megdöbbentette a kivételes figyelem. Sohasem vágyott rá.
Kétségtelen, hogy belőle vált a legkiválóbb harcos, aki a Ginazon
valaha megszületett – talán a legragyogóbb, aki valaha
megszületik.
Ám Noret a legtalányosabb embernek is számított, aki csupán ritkán
szólt a tanítványaihoz. Évekkel ezelőtt egy elkeseredett tanítvány
a kardmestertől származó leghíresebb idézetet véste a szigeten
csoportosuló kunyhók melletti sziklába:
– Nem vagyok méltó magamhoz. Nem vagyok alkalmas rá, hogy másokat
tanítsak.
Mikor legendás diadalairól kérdezték, Noret semmit sem felelt.
Ezzel arra kényszerítette a tanoncokat, hogy maguk járjanak utána,
és színezzék ki a történeteket. Kizárólag ő ismerte a teljes
igazságot. Egyik csatatér után a másikon vetette magát a veszély
útjába, és egyre kockázatosabb összecsapásokat, egyre halálosabb
ellenfeleket keresett. Bárhol harcolt, mögötte lekaszabolt robotok
hevertek. Jool Noret sohasem fogta vissza magát, már-már
legyőzhetetlenné vált, mivel nem törődött vele, hogy életben marad,
vagy sem. Halálvágya mindenki előtt egyértelműen megmutatkozott,
mégis tovább élt.
A csata szépségéért és oldottságáért, az erőszak művészi
kifejezéséért küzdött. Erre született, Jav Barri szellemét hordozva
magában, s az örökölt ösztönökre építve utolérhetetlen harcossá
vált. Édesapja halála követelte meg tőle ezt.
Noret egyszemélyes forradalmat vívott a gyengébb Összehangolt
Világokon, beszivárgott a fogva tartott emberek közé,
zavarófegyverekkel látta el a helybélieket, amivel kisüthették a
géláramköröket, vagy hagyományosabb robbanószerkezeteket adott
nekik a szabotázsakciókhoz. Noret a gépek közé is behatolt,
tucatjával tette működésképtelenné, vagy semmisítette meg a
robotokat, akár egy éj leple alatt támadó merénylő. És mikor már
felbolygatta a darázsfészket, és elegendő kárt okozott, kisurrant,
és visszaszökött a Szövetség területére.
Mindez mégsem volt elég.
A meredek sziklafal megmászása sokkalta egyszerűbb feladatnak
számított az életére és becsületére kényszerített elvárásoknál. A
legnehezebb szakasznál Noret még gyorsított is a veszélyes
emelkedés tempóján.
Pontosan tudta, hogy az efféle bemutatók komoly kockázattal járnak
– nem saját maga, hanem azon fiatal zsoldosok számára, akik esetleg
utánozni próbálják. A lecke azonban örök érvényű volt: az életben
nem véd minket háló, a háborúban pedig ez különösképp igaz, mikor a
kiszámíthatatlan küzdelem másodpercek alatt gyökeresen változtathat
a helyzeten.
A ritka alkalmakkor, amikor visszatért a Ginazra, saját maga miatt
tartott efféle bemutatókat, hogy továbbfejlessze képességeit,
miközben másoknak olyasmit ad, ami után vágyakozhatnak. Továbbra
sem érintkezett másokkal, nem kereste a tanítványok csillogó
tekintetét. Noret azzal a biztos tudattal engedte távozni a
szemlélőket, hogy az emberi test valóban figyelemre méltó dolgokra
képes. Az emberek pontosan és kifinomultan tudtak ölni, ezt a
művészetet pedig gép sohasem sajátíthatja el. Kirázta a verejtéket
fakó hajából, majd tovább mászott, és lassacskán megközelítette a
szirt tetejét.
Hirtelen oldalra csúszott, egy sötét hasadékba, ahova a holdfény
nem hatolhatott be, majd meglódult a perem és a várakozó tanoncok
alatt. Noret egy vékony párkányon iramodott meg, aztán tovább
mászott felfelé. Nem érdekelte, mások mit mondanak róla, és hogy a
titokzatosság aurája lengi be, ami az embereket még inkább
kíváncsivá és elvakulttá tette. Részéről a szakadatlan edzés
személyes okokból volt szükséges.
– Hová tűnt? – hallotta az egyik tanonc érdeklődését. – Már nem
látom sehol.
– Mögöttünk van – felelte Chirox, és megfordult, hogy üdvözölje
Noretet. – Ebben a játszmában mindnyájunkkal végzett.
Húsz szempár fordult felé.
Jool Noret harci állásban várakozott, sebhelyes, napbarnított arcát
még titokzatosabbá tette a félhomály. Váratlanul – lobogó hajjal –
elvágtatott a tanítványok mellett, leugrott a szirt pereméről, és
eltűnt a szemük elől.
- - -
A bátorság és a meggondolatlanság között húzódó vonal néha észrevehetetlen.
ZUFA CENVA: EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL
Hét évvel azután, hogy megindult a monumentális
építkezés, a Kolhari Hajógyárban végre elkészültek az első
térhajlító kereskedelmi hajók. Számos prototípust kipróbáltak már,
Venport pedig immár a széles körű kereskedelmi használathoz
alakította őket, hogy a Nemesek Szövetsége számára szükséges
rakományokat célba juttathassák.
Noha eleve fenntartásokkal fogadta az ötletet, Normának nem maradt
más választása, mint hogy részlegesen számítógépesített navigációs
rendszert fejlesszen ki a bonyolult térhajlító hajók irányításához.
A Holtzman-számítások és a torzítási mező generálása olyan
összetett matematikai műveleteket foglalt magába, amit egyetlen
ember sem tudott segítség nélkül elvégezni. És a hosszú évek
tapasztalatai alapján immár pontosan tudta, hogy a repülések magas
kockázattal, ugyanakkor elfogadható megsemmisülési rátával
jártak.
Abban reménykedett, hogy a bonyolult navigációs eszközök segítenek,
arra azonban ügyelt, nehogy potenciálisan önálló MI géláramkörös
rendszert tervezzen. Norma inkább a sutba dobja az egész VenKee
kereskedelmi flottát, mintsem újabb Omniust teremtsen. Egyedül neki
szabadott belépni az új térhajlító járművek navigációs fülkéibe,
még férje, Aurelius sem juthatott be a lezárt területre.
Norma, aki épp bezárkózott legújabb hajója irányítókamrájába, apró
hengert helyezett az indítócsatlakozóba, aztán a háromdimenziós
holoképernyőn figyelte a feltérképezett égitestek miriádnyi
koordinátáját. Úgy tűnt, egyetlen ember, még egy hozzá hasonló
lángelme sem lesz képes soha biztonságos útvonalat megadni a
meghajlított tér csavarodásai és a mindenfelé rájuk leselkedő
veszélyek között. Kénytelen volt a számítógépekre támaszkodni,
bármennyire veszélyesnek ítélte is a használatukat.
Befejeződött a részletes térkép koordinátáinak betöltése, Norma
pedig kihúzta, és halványzöld laboratóriumi köpenyének egyik bő
zsebébe rejtette a programhengert.
A Nemesek Szövetsége a Kolharra érkező mérhetetlen tőke- és
nyersanyagbehozatal ellenére semmit sem tudott a forradalmian új
hajókról. Az emberek nyilvánvalóan megsejtenek majd valamit, mikor
a kisméretű, de gyors VenKee hajók drasztikus mértékben megelőzik a
riválisokat. Amint kiszivárog a hír – amire előbb-utóbb biztosan
sor kerül –, gondoskodik róla, hogy Aureliust kiáltsák ki a
vállalkozás mögötti hajtóerőnek. Normát sohasem érdekelte a hírnév
és a hatalom, mert nem volt ínyére a politikával járó
időpocsékolás. Mivel az első sorból figyelhette a való életben
kibontakozó ptolemaioszi tragédiát, végignézhette, ahogy az
önhittség és a hírnévért folytatott küzdelem az egykor kiváló Tio
Holtzmanhoz hasonló lángelmét is képes volt kifordítania
önmagából.
Mivel férje mindig is bízott benne, és hajlandó volt előteremteni a
szükséges tőkét, szívesen a javára írta a sikert. Aurelius jól
értett a politikához, és kellő befolyás és hírnév révén hatalmas
eredményeket érhetett el. Bizonyára rájön, hogyan élvezheti ki a
reflektorfényt, miközben semmit sem árul el a technológiáról.
Normát különben is pusztán a vállalkozás sikere
érdekelte.
Mostanra több mint száz kisebb térhajlító teherűrhajó kelt útra a
kockázatot pontosan ismerő és felvállaló zsoldos pilóták
irányításával. A hosszú évek roppant befektetései után Aurelius
végre komoly haszonra számíthatott a hajók és a rakomány gyakori
elvesztésének ellenére is. Hála Normának, tlulaxi üzlettársa nélkül
egymaga uralkodhatott kiterjedt kereskedelmi birodalmán.
Az első próbajáratok a rettentő balesetek ellenére hatalmas
profitot hoztak. A VenKee Vállalat rövid idő alatt juttatott célba
fontos szállítmányokat az új hajók raktereiben. Ritka és gyorsan
romló gyógyszerek érkeztek a Rossakról, amelyeket a Nemesek
Szövetségének különböző bolygóira továbbítottak, szinte azelőtt,
hogy leadták volna a rendeléseket. A melanzskereskedelem volumene
exponenciálisan megnövekedett, ahogy Szövetség-szerte egyre többen
fogyasztották az anyagot, és lényegében minden egyes
fűszerszállítmány kitermelte egy térhajlító hajó teljes
árát.
A szállítások biztonsága remélhetőleg egyre javul majd. Az ipari
titoktartás keretein belül felvilágosította a személyzetet az „új
hajók” használatának nagy mérvű kockázatáról, és veszélyeztetési
összeget fizetett a rendes bér felett. Bizalmasan elárulta
Normának, hogy szívesebben vette volna, ha nem kell emberi életeket
veszélybe sodornia, és mindent gépekkel végeztetne. Aztán, hosszas
gondolkodás után hozzátette, hogy ez kétségkívül lehetetlen. A
gondolkodó gépekben nem lehet megbízni.
A Szövetség polgárai lassan a megmentőjüknek és igaz hazafinak
kezdték tekinteni Venportot, versenytársai pedig igyekeztek
megtudni, mi a titka a gyors szállításnak. Tio Holtzman lefoglalta
Norma minden tervét és munkáját, de a tudós porrá égett a stardai
pszeudo-atomrobbanásban, Norma pedig tudta, hogy rajta kívül senki
más nem remélheti, hogy valaha is megérti a rendszer működési
elvét.
Miután megvizsgálta a poritrini város helyén tátongó kráterből és a
környékről beszerzett bizonyítékokat, Norma úgy érezte, rájött,
hogy mi történhetett. A Szövetség hadd higgye csak, hogy a lázadó
Zensíita rabszolgák valamiképp atomfegyverhez jutottak, ő azonban
pontosan emlékezett a közel negyven évvel ezelőtti kísérletre, amit
egy kisebb holdon hajtottak végre. Akkor saját szemével láthatta,
miféle pusztítást visznek véghez a Holtzmanpajzzsal kölcsönhatásba
lépő lézerfegyverek. Norma úgy sejtette, hogy a pusztító robbanás
baleset következménye lehetett, amit talán maga Holtzman
okozhatott.
Jómaga nem óhajtott hasonló tévedést elkövetni.
A navirendszert önellenőrző próbakörök során tesztelte, amelyek
során szimulált útvonalakon szelte át a világűrt a térhajlító
járművekkel. A fülke falain ovális képernyők jelentek meg,
amelyeken csillagködök, üstökösök és szupernóvák
fénylettek.
Aurelius nem hagyta cserben őt, nem hidegedett el tőle. Még amikor
hideg fejjel, mintegy kívülállóként elemezte a kapcsolatukat, akkor
is elcsodálkozott, hogy mindvégig vele maradt, pontosan, ahogy
ígérte. A férfi teljes szívéből szerette őt, és öt gyermekük
nagyszerű apjának bizonyult. Norma pedig pontosan erre
vágyott.
Norma legnagyszerűbb teremtményének mégis az újszerű hajtóművet
tekintette. Meggyőződéssel hitt benne, hogy az új technológia – ha
egyszer sikerül megoldani a problémákat, és kiiktatni a kockázati
tényezőket – olyan kereskedelmi birodalom alapjait rakhatja le,
amely mellett eltörpül a Nemesek Szövetsége, és sokkal többet
jelenthet egyszerű szállítóvállalatnál.
A számos jármű közül azonban több is letért a kijelölt útról, nem
egy súlyos károsodást szenvedett, néhány pedig nyomtalanul eltűnt.
Az egyik hajó pedig véletlenül egy nap belsején hatolt keresztül,
és teljesen megsemmisült. Ahogy növekszik a szállítások száma,
egyre több hajó – és egyre több pilóta – pusztul el.
A balesetek vészes aránya előtérbe helyezte az újszerű
technológiával járó kockázatokat. Norma folyton a megoldáson törte
a fejét, de a precíz navigáción kívül egyetlen biztonsági megoldás
sem tűnt kivitelezhetőnek. A problémát láthatóan nem lehetett
megkerülni: a hatalmas járművek a másodperc töredéke alatt szeltek
át roppant távolságokat, és amint egyetlen hibás koordinátát adtak
meg, a hajó sorsa azonnal megpecsételődött. Egyetlen ember,
valószínűleg még egy számítógépes elme sem lett volna képes
egyetlen szemvillanás alatt kiigazítani a hibás
útvonalat.
Ám Venport még így is elfogadhatónak ítélte a haszon-veszteség
arányt, hiszen elegendő számú hajó vészelte át az utakat. A
személyzet elvesztésén kívül, amit a magas bérekkel igyekezett
ellensúlyozni, a profitszerzést alapvetően „a számokkal való
játékként” jellemezte. Mindössze az általa „leltárveszteségnek”
nevezett tényező figyelembe vételével kellett kikalkulálnia az
árakat.
Norma épp a navigátorfülkében követett figyelemmel egy szimulált
csatatér mellett végrehajtott utat, ahol a Dzsihad erői a robotok
járműveit tizedelték. Puszta szórakozásból nehezített a
feladaton.
– Szokás szerint szorgoskodsz. Érthetetlen, hogyan vagy képes
napokon át meglenni pihenés nélkül.
Megérezte férje közeledtét, és zavarban érezte magát az előtte
sorakozó bonyolult számítógépes rendszerek miatt.
– Azt ígérted, nem fogsz megzavarni. Hogy jutottál be?
– A rejtett kameráim révén láttam, hogyan lépsz be ide.
Norma haragosan nézett rá, és érezte, hogy háborog a
lelke.
– Akkor fokoznom kell a biztonságot. Ide senki sem jöhet be – még
te sem.
Venport a homlokát ráncolta. A rendszeres melanzsfogyasztástól még
mindig úgy nézett ki, mintha a harmincas éveiben járna a
hatvankettedik helyett.
– És a fiad sem, ugye? Adrien napok óta próbál elérni, te pedig
válaszra sem méltatod. Hatéves korához képest okos, de mégiscsak
kisgyerek.
Norma agyán a fia képe villant át. A fiú apja mosolyát és sötét,
hullámos haját örökölte. A fogamzás pillanatában végzett belső
módosításoknak köszönhetően tökéletes génállománnyal rendelkezett.
Norma már előtte felismerte, hogy képes maga elé képzelni és
irányítani a szaporodási szerveit, és csak a tökéletes pete- és
ondósejt egyesülését engedte meg.
Leszegte a tekintetét.
– A navigáció hiányosságai kötöttek le. Amíg ilyen magas a
veszteségi arány, addig nem engedhetjük, hogy a térhajlító hajók
részt vállaljanak a Dzsihadból. Eredetileg erre szántam a hajókat.
Édesanyám egyre nógat, hogy lépjek kapcsolatba a Dzsihad
Hadseregével, és adjam át nekik a technológiát, hogy csapatokat
szállíthassanak a hadiövezetekbe; de nem szeretném, ha ilyen sok
ember halála száradna a lelkemen.
– Biztosan találsz megoldást, Norma. – Venport elmosolyodott, és
megcsókolta hitvesét. – Azonnal a hadsereg rendelkezésére bocsátjuk
a technológiát, amint kellően biztonságossá válik.
– Kérj bocsánatot Adrientől a nevemben!
Venport tanulmányozni kezdte a műszereket, a képernyőket, a
vezérműveket és az adatolvasó kerekeket.
– Erről a számítógépes rendszerről meséltél nekem? –
Igen.
– Az istenek óvjanak meg minket!
– Aurelius, kérlek! Dolgoznom kell. Már megbeszéltük, miért kellett
ilyen szigorú szabályokat bevezetnem.
– Jól van, jól van, tudom. – Norma gyanakvóan figyelte férjét,
aztán látta, hogy mély lélegzetet vesz.
– Ha valaki képes megzabolázni a gondolkodó gépeket, akkor te
leszel az – mondta Venport. – De nem tetszik a dolog.
– Nekem sem, de pillanatnyilag nincs más választásom.
Miután férje távozott, Norma ismét lezárta az ajtót, és különféle
úti célokat táplált a navigátor-gépezetbe, s a számítógéppel
kalkuláltatta ki a napokat, bolygókat és más űrbéli akadályokat
kikerülő útvonalakat. Habár maga építette a számítógépet, és
megfelelő védelemmel szerelte fel, a gondolkodó gépek közelsége
mégis nyugtalanította. És nem mert egy efféle rendszert beépíteni a
ténylegesen használt hajókba.
Bárcsak módot találna rá, hogy emberi elme és ne gépezet
irányíthassa a térhajlító járműveket! Ám az elképzelés
megvalósíthatatlannak tűnt.
- - -
A testet nem lehet kivonni a természet törvényeinek hatása alól, az elmét azonban nem kötik ehhez hasonló béklyók. A gondolatok túllépnek az agy fizikai létén.
VIDAD KOGITÁTOR: AZ ELSZIGETELT
TÁRGYILAGOSSÁGBÓL SZÁRMAZÓ GONDOLATOK