Erasmus a dolgozószobájában járkált, időközönként áthaladt a karmazsinvörös napsugarak előtt, amelyek a vastag ablakon szűrődtek be, és szóródtak szét rézszínű foltokban a padlón. Az emberi magatartásformákhoz hasonlítva, némileg idegesen viselkedett. Minden anyagot előkészített, de először fordult elő, hogy Gilbertusszal együtt efféle megpróbáltatáson kellett átesnie. Az emberi élettel és ősi kultúrákkal kapcsolatos tanulmányai szerint a fiatal férfi beavatási szertartásának néztek elébe.
Bárcsak átruházhatná valakire a feladatot! Ám Erasmusnak nem volt felesége, aki átvállalhatta volna a hasonló terheket. Akkor egy rabszolgát válasszon ki? Nem szerette volna, hogy bárki is szétzüllessze, amit ezzel az ifjúval elért.
A robot hosszasan mérlegelte a problémát, és elmerengett rajta, miként hozzon elő egy ilyen kényes témát Gilbertus Albans előtt. Egy gondolkodó gépet egyáltalán nem érintett volna érzékenyen a téma, puszta élettani sajátságot, terméketlen és mocskos folyamatot látott volna benne. Ám sok ember különlegesnek, sőt titokzatosnak látta.
Mindez felfoghatatlannak tűnt. Mintha egy gondolkodó gép nem akart volna beszélni az MI programok és eszközök alapelvéről, arról, hogyan állították elő, szerelték össze és hálózatosították a különféle gépeket – a miriádnyi módszerről, ahogy a frissítőgömböket másolták és cserélték.
Vagyis a teremtés aktusáról.
A robot témába vágó ábrákat és irodalmat halmozott össze díszes íróasztalán. Két embert formázó, ölelkező bábu hevert a kanapén. Erasmus hosszasan tanakodott, vajon nem lenne-e ésszerűbb két rabszolgát kiválasztani a szemléltetéshez, de úgy érezte, hogy ezzel túlságosan leegyszerűsítené a dolgot. Mivel arra vágyott, hogy minél alaposabban megértse, milyen embernek lenni, Erasmus nem akart kitérni „apai” kötelessége elől.
Az emberek „szex”-ként és más, hosszabb szavakkal emlegették a testi funkciókat, a kifejezések közül pedig nem egy használata elfogadhatatlannak számított művelt társaságban, amint az a különböző civilizációkból származó ősi feljegyzésekből kiderült. Erasmus ezt is különösnek találta. Hogyan sérthet meg bárkit is egy közönséges szó?
Elsorolt néhány közösülésre utaló szót, s hagyta, hogy mindegyik maximális hatással hagyja el likvimetál ajkait. Némelyiket, az illetlennek ítélteket, többször elismételte. Semmi. Semmiféle hatást nem gyakoroltak rá. Egyszerűen nem értette, mire ez az egész felhajtás.
A gondolkodó gépek sokkal egyszerűbben és egyértelműbben működtek, kivéve magát a kíváncsi robotot. Ezek a nyugtalanító kérdések és megfejthetetlen talányok egészen elkeserítették.
Eredetileg azért fogott bele az emberi természet kutatásába, mivel a faj kiszámíthatatlan megnyilvánulásait annyira érdekesnek, annyira idegennek látta. Erasmus az emberi elmének azokat a töredékeit szerette volna magába olvasztani, amelyeket kihagytak, amikor az első mesterséges intelligenciájú gépeket megalkották. Emberré ellenben egyáltalán nem akart válni. Erasmus mindkét fajta legkiválóbb jegyeit szerette volna ötvözni magában.
Az ifjú Gilbertus többféle módon is nyitottabbá tette a robot kutató elméjét. Furcsamód, ahogy Erasmus egyre messzebb jutott a kísérlettel, felfedezéseket tett a nevelt fiúhoz fűződő kapcsolatáról (aki immár betöltötte a tizenkettedik életévét), épp amikor az emberi hormonok egyre aktívabbá váltak. Két évvel ezelőtt, amikor elfogadta Omnius kihívását, Erasmus nem is gondolt volna bármiféle apa-fiú kapcsolat lehetőségére. Eleinte teljesen nevetségesnek, fiziológiai és érzelmi abszurditásnak hatott a gondolat. Ám ahogy oktatta a fiút, és figyelte, hogyan halad, az önálló akaratú gondolkodó gépet büszkeséggel töltötte el, mikor látta, hogy lassanként összeáll a kép.
Szinte természetes módon.
Különös kötelék alakult ki közöttük, és roppantul élvezték egymás társaságát... néhány nevezetes kivételtől eltekintve. A pánik-kísérleteket, amelyeket a rabszolgatelepen végzett Erasmus, meglehetősen rosszul fogadta a fiú, de talán idővel megváltozik a helyzet. Erasmus legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy lényegében egyenlő mértékben tanulnak egymástól. Az eleddig elvégzett kutatásokból kiindulva Erasmus arra számított, hogy gond nélkül megbirkózik az adott feladattal. Feltéve, hogy le tudja küzdeni ezt a megmagyarázhatatlan feszültséget...
Lehetséges, hogy Erasmus operációs programjai a szexuális kérdéseket érintő emberi puritanizmus maradványát tartalmazták? Ez magyarázatot adhatott volna erre a csöppet sem természetes érzésre, de az is elképzelhetőnek tűnt, hogy így akart érezni, hogy jobban megértse az emberi apák évezredes dilemmáját.
Míg Erasmus sokat adott a pontosságra, a fiú rendszeresen elkésett. Gilbertus figyelmét állandóan elterelte valami, s olyan témák és élmények kötötték le, amelyeket aztán lenyűgözve ecsetelt mentorának. A robot komoly hibának, ugyanakkor jellegzetesen emberinek tartotta ezt.
Kopogtattak, aztán lassan kitárult az ajtó. Esetlen, kócos szőke hajú, kipirult arcú fiú lépett be rajta tétován. Láthatóan futva érkezett.
– Szokás szerint késtél. – Erasmus szigorú, atyai tekintetté formálta likvimetál arclemezét.
– Elnézést, Erasmus úr! De ez alkalommal csupán kilenc percet. Tegnap...
– Vágjunk neki mindjárt a mai leckének! – Erasmus szerette volna letudni a feladatot. – Néhány ábrát készítettem elő neked, valamint az emberi szaporodásról szóló részletes leírásokat és képeket. Remélem, tanulságosnak találod majd őket.
A fiú kíváncsinak tűnt, de érezhetően feszengett.
– Újabb biológialecke következik? Ismét felboncolunk valamit?
Erasmus ez idáig csupán alacsonyabb rendű létformákat boncolt fel a fiú előtt, de szándékai szerint egyszer majd sor kerül az emberekre is. A robot lassanként akart eljutni idáig, nehogy a túl gyors haladással elidegenítse magától az ifjút. Gilbertus nem egyszer kifejezetten érzékenyen reagált az erőszakra.
– Nem... ezúttal nem. Ezúttal a biológiai szaporodás elméletével fogunk foglalkozni, jóllehet elrendezhetem, hogy a gyakorlatban is kipróbálhasd a technikákat, ha kedvet érzel hozzá.
A fiú biccentett, és minden figyelmét a robot felé fordította, aki a kanapéhoz sétált, hogy megvizsgálja az anatómiailag helyesen kiképzett bábuk helyzetét.
– Amint megfigyelheted, két alapvető emberi alakot látunk itt: férfit és nőit. Hagyományos ruházatot viselnek, és minden részletükben megegyeznek a valóságos emberekkel. – Intett a fiúnak. – Lépj közelebb, kérlek! Amint megfigyelheted, a férfi és a nő átölelik egymást, a férfi szája pedig a nő füléhez közelít.
Gilbertus kötelességtudóan követte az ezüstös robot magyarázatait, és érdeklődve nézegette a beállított jelenetet. Erasmus összeszedte a gondolatait és a bátorságát.
– A bábukat nem szerelték fel a valóságot tökéletesen utánzó mechanikával, ezért a következő részt magadban kell elképzelned. Úgy tűnik, hogy az udvarlás szertartásának elengedhetetlen eszközéről van szó. A férfi most megcsókolja, majd megnyalja a nő fülét, és örök szerelmet ígér neki. A nő ettől rendszerint felhevül. – Szigorúan a fiúra nézett. – Eddig érthető?
Gilbertus bólintott. A fiú, Erasmus némi megrökönyödésére, szenvtelen kíváncsisággal figyelt, egyáltalán nem feszengett, és láthatóan nem erőltette a folytatást.
– Következő lépésként a férfi szájon csókolja a nőt. Ezen a ponton mindketten hevesen nyáladzani kezdenek – magyarázott Erasmus professzori hangnemben. – A nyáladzás a szaporodás kulcseleme. Úgy tűnik, a csókolózás termékenyebbé teszi a nőt.
A fiú bólintott, és halvány mosoly jelent meg a szája körül. Erasmus a megértés jeleként értelmezte a gesztust. Remek! A robot élénken egymáshoz dörgölte a bábuk arcát.
– Ami most történik, rendkívül fontos – mondta. – Nyáladzás és ovuláció. Vésd az eszedbe ezt a két fogalmat, és megérted az emberi szaporodási folyamat lényegét. A csókolózás után azonnal megkezdődik a közösülés.
Egyre gyorsabban beszélt.
– Alapvetően ennyit kell tudnod az emberek közösüléséről. Van kérdésed ezzel kapcsolatban, Gilbertus?
– Nincs, Erasmus úr – felelte a fiú. – Úgy hiszem, mindent félreérthetetlenül elmagyaráztál.

- - -

 

Némely csoda csupán álruhát öltött lidércnyomás.

SERENA BUTLER:
A DZSIHAD VISSZHANGJAI

 

Serena Rajid Sukot, a tehetséges hadsebészt és Xavier Harkonnen primerást, a Szövetség katonai képviselőjét kérte fel, hogy tartsanak vele a sokat magasztalt tlulaxi szervfarmok szemléje során. Egy hónapot töltöttek az űrben, útban a Thalim rendszer felé. Serena a küldetés lehetséges jelentősége ellenére sokáig habozott, hogy a csatározások közepette elvonja-e ezeket a fontos személyeket a kötelezettségeiktől. Az űrutazás végtére is mindig pokolian sok időt felemésztett – az emberek pedig naponta estek el.
A fiatal Suk korábban kiválóan, gyakran csodásan kihasználta a szervfarmokról érkezett termékeket, és a gondolkodó gépek elleni összeütközésekben megsebesült veteránok ezreinek életét mentette meg. Az első zimiai csata alkalmával Suk egyik elődje végezte el azt az orvosi beavatkozást, amelynek Harkonnen primerás átültetett tüdejét köszönhette.
Serena mindkét útitársát hősként tisztelte.
A delegáció szertartásos megfontoltsággal haladt. Rekur Van hajója már korábban előreszaladt a Thalim rendszerbe, a fedélzetén Iblis Ginjóval; azzal az állítólagos céllal, hogy előkészítsék a látogatást, habár Serena más indítékot sejtett a sietség mögött. Iblis még mindig titkolózott.
Az űrhajó végül bolygó körüli pályára állt a Tlulax felett. Serena alig várta, hogy leszállhasson a felszínre, és sétára indulhasson a Thalim napjának fényében. Túl sok időt töltött már az űrben. Tizenkét tökéletesen tiszta, fehér palástos szeráf vigyázott a személyére kísérőként.
Serena arcán büszke mosollyal várakozott fedélzeti körletében, hogy előkészítsék az űrkompját. Korábban egyetlen szövetségi képviselő sem tett diplomáciai látogatást a titokzatos, elszigetelt tlulaxi világokra. Ha sikerülne rávennie ezeket a biológiai varázslókat, hogy teljes jogú tagként csatlakozzanak a Szövetséghez, mindenki jól járna vele.
A tlulaxiakról úgy hírlett, módfelett vallásos emberek, noha hitüket és szertartásaikat éppúgy titokban tartották, ahogy a mindennapi tevékenységeiket. Mégis mit rejtegethetnek? Iblis pedig hogyan ápolhat velük ilyen jó kapcsolatot? Mindenestre a tlulaxiak jócskán hozzájárulhatnak a Dzsihad sikeréhez. A bonyolult géntechnológiáknak és a korszakos gyógyászati felfedezéseknek már így is sokat köszönhetett az emberiség.
Kétségtelen, hogy aránytalanul nagy számban szolgáltak testkereskedőként azokon a szövetségi bolygókon, amelyek még eltűrték az emberi rabszolgaságot. Fiatalon Serena hevesen ellenezte a rabszolgaság intézményét. Sajnos később fel kellett ismernie, hogy a gyakorlat annyira mélyen beépült a világok rendjébe, hogy évszázadokba is beletelhet a végleges eltörlése. Vezetőként továbbra is rossz szemmel nézte a rabszolgatartást, de elsődleges céljának a Dzsihad győzelemre vitelét és az emberi faj végpusztulásának megakadályozását tekintette.
A tlulaxi szervkereskedők újra meg újra a szabadalmi titoktartás feloldásával kapcsolatos aggályaikat hangoztatták, Serena mégis azt remélte, rábírhatja őket, hogy megosszák velük a tudásukat. Abban reménykedett, hogy amennyiben kizárólagos szabadalmi vagy monopóliumi jogokat biztosít nekik, meggyőzheti a tlulaxiakat, hogy noha üzleti érdekeik nem sérülnek, sokkal több ember életét megmenthetik. Alkalmazkodóképességüket és intelligenciájukat alapul véve Serena biztosra vette, hogy a tlulaxiak képesek fenntartani üzleti előnyüket.
– A főpátriárka a bolygóról üzent, hogy felkészültek a fogadásodra, Butler papnő – jelentette be szigorú arckifejezéssel a szeráfok vezetője, Niriem. A női testőrök a fedélzeti lakosztályban adták rá Serenára legtündökletesebb ünnepi egyenruháját, amely egy testet öltött istennő külsejét kölcsönözte neki. Niriem szike élességű tekintettel szemrevételezte, aztán biccentett.
A félelmetes és fanatikus szeráfok a kompfedélzetre kísérték Serenát, ahol Rajid Suk és a rezzenéstelen arcú Xavier Harkonnen várt már rá. Xavier eszményi hadvezérnek mutatkozott, de sokáig nem nézett a papnő szemébe. Mióta Octát feleségül vette, mindig így viselkedett.
Az elegáns öltözetű sebész hosszú lófarokba kötötte sötét haját, szemei pedig túlságosan nagynak hatottak az arcához képest. Hosszú, fürge ujjaival türelmetlenül matatott.
A fehér palástos nők közül ketten beszálltak az űrkompba; maga Niriem ült le a pilótaülésre. Serena kecsesen felsétált a rámpán, mögötte a buzgó Suk doktor és a kevésbé lelkes Xavier lépkedett. A két férfi egymástól távol foglalt helyet.
Miközben az űrkomp leereszkedett a bolygó felszínén kijelölt leszállópályára, elhaladtak Bandalong csillogóan új városa felett, amely még abban a pillanatban is a szervfarmokból és a rabszolga-kereskedelemből befolyt összegekből épült egy átfogó terv alapján. Bandalong hivatalos határától jókora távolságban szálltak le – a városba egyetlen külvilági, még a Dzsihad papnője sem léphetett be – egy nyitott, tiszta vonalú és színtelen architektúrájú űrkikötőben.
Mikor Serena és a szeráfok kiszálltak, Iblis Ginjo és Rekur Van együtt indultak meg feléjük, hogy fogadják őket. A testkereskedő politikai hatalma és befolyása jelentősen megnövekedett a főpátriárkával fenntartott kapcsolatának köszönhetően. Az apró termetű férfi meghajolt Serena előtt.
Serena hunyorgott a sárgás napsütésben, és meglepetten látta, hogy az üzlet a szokásos mederben folyik. Nem várta éljenző tömeg vagy kíváncsiskodók csoportjai, amire bármelyik szövetségi bolygón számíthatott volna. Mindössze néhány tucat üzletember és kormányzati képviselő alkotta a fogadóbizottságot. Mindez csalódást okozott, hiszen azt remélte, hogy jelenlétével lelkesedést szíthat, és a szívekre hathat.
Serena nem érezte szükségesnek a látványos fogadtatást, csupán nem tudta mire vélni az érdektelenséget. Ha a tlulaxiak nem akartak pazar üdvözlő ceremóniát, miért ragaszkodtak olyannyira az „előkészületek” miatti halasztásokhoz.
Az egyik képviselő kivált a csoportból, és előrelépett. Fejet hajtott.
– Serena Butler papnő, megtisztelő, hogy a drága idődet arra szenteled, hogy ellátogass hozzánk. A szervfarmjaink egy részét előkészítettük a szemlére, de meg kell értened, hogy nem szüneteltethetjük a bonyolult munkafolyamatot.
– A tlulaxi termékek iránti kereslet a gonosz gépek elleni minden csata után egyre nő – vágott közbe Iblis Ginjo –, s nem szeretnénk, ha egyetlen veterán is új szem vagy szív nélkül maradna, csupán azért, mert ezeket a szorgos embereket diplomaták fogadása foglalta le.
Serena elmosolyodott.
– A főpátriárka jól tudja, hogy nem áll szándékomban zavart okozni, pusztán méltányolni és méltatni óhajtom a fáradhatatlan tlulaxiak tetteit.
Suk doktor Serena mellől köszöntötte a hivatalnokokat.
– Hadsebészként a tlulaxi termékeket felhasználva menthettem meg számos életet. Sok évvel ezelőtt Harkonnen primerás maga is új tüdőt kapott, hála a Tuk Keedair nevű testkereskedőnek. Ha a primerást akkor nem sikerül megmenteni, nem maradhatott volna életben, hogy az Ártatlan Manion apja legyen.
Serena felfigyelt rá, hogy Iblis áhítatos elégedettséggel bólogat. Már sokszor hallotta, hogy kisfiát szentként emlegetik a zimiai utcák népe, és a más, Dzsihadlázban égő bolygókon összegyűlt tömegek. Xavier viszont csak állt, és kifejezetten komornak tűnt, mint akit felkavartak ezek a gondolatok. A hosszú és felbecsülhetetlen szolgálat után tehát emiatt fognak emlékezni rá? Hogy egy meggyilkolt kisgyermek apja volt?
Serena ellépett az űrkomptól, és megindult a fogadóbizottság többi tagja felé. Eltűnődött, vajon ez a civilizáció mereven patriarchális társadalomra épülhetett, a primitív korok maradványaként? Az afféle technológiai áttörések és tudományos eredmények, amelyeket a tlulaxiak elértek a programozható szervfarmok révén, általában információcserét és az újító szellem, az alkotó géniusz bátorítását előfeltételezték. Az ehhez hasonló fejlődés többnyire nem bigott, elnyomó rendszereket jellemzett.
Vajon a neme miatt részesült ilyen hűvös fogadtatásban?
Serena nem mutatta ki az érzéseit, hanem elmosolyodott, és áldóan felemelte a kezét.
– Most menjünk, és tekintsük meg a csodás szervfarmjaitokat!
Rekur Van haladt elöl, s betessékelte Serenát és társait egy kisebb, tömegközlekedésre használt légifurgonba. Ahogy a nap megcsillant a mögötte magasodó új épületeken, Serena megállapította, hogy a bandalongi építmények a méretkülönbségek ellenére egyformán szögletesek és praktikusak voltak, akár a mértani formájú hangyabolyok.
A várost körülvevő dombokon alacsony fű és kövezett utak hálózata állt össze útvesztőszerű mintázattá, amely egy ősi számítógépes áramköri lapra emlékeztetett.
– Bolygószerte több ezernyi szervtenyésztő létesítménnyel rendelkezünk – mondta Rekur Van –, amelyek mindegyike nyílt terepen található, hogy fotoszintetikus energiát nyerhessen az akadálytalanul áradó napfényből.
Fél óra múlva Serena saját szemével is láthatta a szervfarmokat. Kiszállt a légifurgonból, és kíváncsian előresietett, a tlulaxi pedig képtelen volt lépést tartani vele. Niriem és a másik szeráf szorosan a nyomában maradt. Ám mikor a testőrnők Iblisre néztek, a főpátriárka alig láthatóan a fejét ingatta, jelezvén, hogy maradjanak hátra.
Serena, Xavier és dr. Suk úgy bámultak a csillogó tartályokra, mintha csodát látnának. Krómcsövek, üveghengerek és fekete fémállványok tartották a tojás alakú, átlátszó tartályokat. Mindegyik hatalmas és hajlított oldalú tank sárga, bugyborékoló, magzatvízre emlékeztető folyadékot tartalmazott. A ballonok úgy csüngtek lefelé, akár az érett gyümölcsök, s villódzó ellenőrzőrendszerekhez és állapotjelzőkhöz kapcsolódtak, amelyek a tökéletesen klónozott szervek fejlődését felügyelték. Iblis elmagyarázta, hogy a különféle tartályokban különféle szerveket növesztettek, és ezek egyike sem fog majd kilökődni a pótszervekre várók szervezetéből.
A körülkerített terek ívelt falai mögött Serena homályos, mégis azonosítható alakokat vélt kivenni: ernyedt tüdőlebenyeket, artériákkal behálózott szíveket, harántcsíkolt, kordbársonyszerű izomrostok függönyeit. Mikor felemelte a tekintetét, végignézett a domboldalakon, ahol ezer meg ezer elnyújtott gömb tündökölt a napsütésben, és szívta magába a tlulaxi mennybolt tiszta energiáját.
A hadsebész az egyik közeli tartály belsejét kémlelte, amelyben tucatnyi szemgolyó lebegett, akár egy szőlőfürt, egytől egyig felé szegeződve. A látóidegek és a vérerek egy központi táplálógumóhoz kapcsolódtak.
– Rendkívüli! Rendelésre növesztetek szerveket? A szemek mindegyike egy adott sebesültnek készül?
– Dehogy – felelte Rekur Van, és a többi tlulaxi felé pillantott. – Vércsoportsemlegesként állítjuk elő mind, hogy ne csak egy sebesült kaphassa meg. Növesztünk lépet, májat, vesét és minden létfontosságú szervet. A nagyobb tankokban friss bőrrétegeket is találni.
– Tudom – mondta Rajid Suk. – Magam is sokat használtam ebből az alapanyagból, különösen az égési sérültek kezelésekor. Emberek ezreinek életét tette újra elviselhetővé.
A szervek elfordultak, hogy a közvetlen napfény felé irányítsák magukat. A sebésznek láthatóan elállt a lélegzete.
– Legkiválóbb gyógyászati technikusaink évszázadokon át kísérleteztek azzal, hogy ilyen tökéletes klónozást lehetővé tegyenek. Amit a tlulaxiak elértek, semmihez sem fogható. Ha nem a saját szememmel látnám, el sem hinném, hogy igaz. Egyetlen szövetségi tudós eredményei sem közelítették meg ezt, még az óbirodalom fénykorában sem.
Széles mosollyal Serena, majd a tlulaxi képviselők felé fordult.
– Az emberiség boldogulása érdekében meg kell osztanotok velünk a technológiátokat! Magunk is létrehozhatnánk hasonló szervfarmokat. A kezelésre váróknak nem kellene hónapokat várniuk arra, hogy pótszerveket kapjanak.
Iblis Ginjo, aki rémületet vélt felfedezni tlulaxi vendéglátói tekintetében, felemelte a kezét.
– Ne kapkodjuk el, Suk doktor! Az egész tlulaxi társadalom megélhetése áll vagy bukik ezen. – A kis csoport továbbsétált a zavarba ejtő, mégis bámulatos tartályok között, amelyek mindegyike egy vagy több olyan szervet tartalmazott, ami egykor majd valamely sebesültön segít. – Bármikor magasabb árat követelhetnének, hogy több nyereségük legyen, de megteszik, amit tenniük kell az Omnius elleni küzdelemben. Szó sincs háborús extraprofitról, ugye, Rekur?
– Egyáltalán nincs.
– A tlulaxi szervfarmokból befolyó haszon előbb-utóbb még a rabszolgakereskedelmét is felülmúlja majd – tette hozzá a fellelkesült Iblis.
– Alig várom, hogy megérjem ezt – jegyezte meg Serena. – A háborúban természetesen nagyobb a kereslet az effélére.
Összevonta a szemöldökét, és körbenézett.
– Merre vannak a rabszolgáitok? Arra számítottam, hogy a farmokon dolgoznak majd.
– A rabszolgák eladása az elsődleges bevételi forrásunk, Butler papnő – felelte Rekur Van. – A képzett, intelligens emberek értékes portékának számítanak, és nem a magunk számára tartjuk őket. Emellett nem bízhatjuk ezeknek az érzékeny tartályoknak a gondozását engedetlen munkásokra, akik esetleg ostoba bosszúról álmodoznak.
Xavier ridegen biccentett, és láthatóan nehezére esett türtőztetnie magát.
– Amint azt a Poritrinen nemrégiben lezajlott felkelés bizonyítja.
– Nem áll szándékunkban ilyen veszélynek kitenni a szervfarmokat.
Serena elfogadhatónak találta a magyarázatot, és felidézte az iszonyú pusztítást, amit a buddiszlám hívők vittek véghez a Poritrinen. A Starda környékén elhunytak számát még mindig nem sikerült pontosan meghatározni; a pontos szám valószínűleg soha nem derül ki, mivel a központból, a radioaktív pusztaságból alig maradt több üveges törmeléknél és szétfolyt testcafatoknál. Az életben maradt lakosság kitartó bosszúhadjárat során felkutatta a rabszolgákat, többségüket pedig lemészárolta. Az a bolygó soha többé nem lesz már a régi.
A tlulaxi kísérők egész nap a különféle biológiai mintákat tartalmazó tartályok között vezették körbe vendégeiket. A mindig éber Niriem egy pillanatra sem tágított Serena mellől.
Vacsora után hivatalos fogadáson vettek részt, ahol folytatódtak a megbeszélések. Másnap Iblis örömteli arccal adta át Serenának a tlulaxi tanács ajánlatát.
– Barátaink nagylelkű javaslattal álltak elő, Serena. Szabályszerű mintákat szeretnének venni a sejtjeidből és a DNS-edből. Ez lehetővé teszi számukra, hogy kifejezetten neked készíthessenek szerveket, amennyiben... amennyiben sérülést szenvednél egy újabb merényletkísérlet alkalmával.
Serena összevonta a szemöldökét.
– Szóval mégsem használhatom a farmokból rendesen kikerülő szerveket, amelyekben a katonáink részesülnek?
– Természetesen használhatod – sietett oda hozzá a szűk díszteremben Rekur Van –, de mindig fennáll annak a csekély eshetősége, hogy a tested kiveti a beültetett szervet. Biológiailag lehetetlenség a tökéletes megfeleltetés, hacsak nem a saját DNS-edet használjuk. Érdemes megfontolni, és a főpátriárka is egyetért velem.
Xavier Harkonnen kétkedően előbb Iblisre, aztán a tlulaxi testkereskedőre nézett.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy szükséges...
Serena arca felderült.
– Nem, rendben van. Szerintem jó ötlet. És szeretném, ha a tlulaxiak sejt könyvtárat létesítenének Harkonnen primerás, Iblis Ginjo főpátriárka, sőt Suk doktor sejtmintáiból is.
Xavier rémültnek tűnt, és a mellkasához emelte a kezét.
– A póttüdő, amit évekkel ezelőtt kaptam, tökéletesen működik, Serena. Nem látom szükségét...
– Én viszont igen. – És ezzel véget vetett a vitának.
Másnap reggel, miután gondosan felcímkézett mintákat vettek le a csoporttól, Iblis felkérte őket, hogy mielőbb térjenek vissza az űrkikötőbe.
– Lásd be, Serena: a tlulaxiak módfelett nagylelkűen rátok áldozták az idejüket! Mindent láttál, amit kell. Mi több, megkötöttük az üzletet.
Végül, a furcsán sietős reggelit követően Serena rámosolygott tlulaxi vendéglátóira. Biztosra akarta venni, hogy megértik, mennyire méltányolja az erőfeszítéseiket.
– Lenyűgözött, amit láttam, és gratulálok az eredményeitekhez! A vágyálmom, hogy egyszer a Szövetség teljes jogú tagjaiként láthassunk viszont bennetek. Az egész emberiség hasznára válhat, amit tőletek kaphatnak.
– Talán a jövőben még tárgyalhatunk erről – felelte Iblis. – Mindenesetre mindennél fontosabb, hogy a tlulaxiak továbbra se vonják meg tőlünk nagyvonalú segítségüket.
– Igen, úgy hiszem, ez a legfontosabb.
Iblis gyorsan visszatessékelte Serenát és kíséretét az űrkomphoz, mintha nem lenne kedvére, ha Serena tovább tapogatózna. Dr. Sukot érezhetően teljesen ámulatba ejtették a látottak.
– A Dzsihad papnője vagy – mondta Iblis –, az emberiség egyesítője Omnius ellenében. Veled semmi sem lehetetlen.
Sokat sejtető pillantásokat vetett Rekur Van és a többi tlulaxi felé.
Mikor elbúcsúzott a főpátriárkától, Serena úgy látta, hogy Iblis teljesen elégedett a látogatás kimenetelével. A lelke mélyén azonban képtelen volt elhessegetni a kínzó gondolatot, hogy valami nincs rendjén...

 

L. E. 173
A DZSIHAD 29. ÉVÉBEN
Egy évvel az Elefántcsonttorony Kogitátorainak pusztulása után

 

A lehetőségek létrejöttét egyetlen pillanatnak vagy akár ezer esztendei kialakulásnak is köszönhetjük. Folyton készen kell állnunk, hogy megragadjuk, ami a miénk.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK

 

Ha Agamemnón még mindig emberi testtel rendelkezett volna, arcán diadalittas kifejezés jelent volna meg, ahogy a gépi flotta Bela Tegeuse elleni felvonulását figyelte. Agytároló edénye elektrofolyadékában fürdő organikus agya a várható győzelem keltette reményteljes izgalomtól bizsergett.
Omnius semmit sem fog megsejteni.
Az Agamemnónt kísérő két Titán hasonlóképp érzett, akárcsak a Beowulf nevű neo-kimek és az Összehangolt Világok elleni felkeléshez csatlakozott neók százai.
– Ismét elérkezik a Titánok Ideje! – Agamemnón titkosított üzenetet sugárzott a kimek hajók rajainak, amelyek halálos cápák között észrevétlenül megbúvó remorákra emlékeztettek. – Visszaállítjuk uralmunkat, s hatalommal és kiváltságokkal jutalmazzuk meg mindazokat, akik felesküdtek a számítógépes örökelme elpusztítására.
A Corrin-Omnius azért indította útnak hatalmas flottáját a hozzá „hűséges” kimekek tucatjaival, hogy ismét gépi fennhatóság alá hajtsák a bolygót, mielőtt az állatias dzsihadista emberek lerohanhatnák azt. Az örökelme egyértelműen parancsba adta a kimek tábornoknak, hogy semmi áron ne engedje a hrethgirek kezére jutni a megsebzett összehangolt világot.
Agamemnón híven követni szándékozott a parancsot – a saját belátása szerint.
Beowulf, aki Barbarossa Titán óta a legtehetségesebb programozó zseninek bizonyult, egyénre szabott utasításokkal és programhurkokkal látta el a gondolkodó gépek hadihajóit, állítólagosan avégett, hogy megvédje őket a Bela Tegeusén talált zűrzavartól és rendszerhibáktól. A gépi hadihajók az emberi martalócok minden ostoba behatolási kísérlete ellen védettek lesznek.
A robotflotta Omnius új és teljes frissítését vitte magával, együtt a Bela Tegeuse összehangolt állapotának helyreállításához szükséges összes információval és utasítással.
A masszív, elegáns technológiai megoldásokat magukban hordó hajók képezhetik majd Agamemnón saját birodalmi flottájának alapját.
Miután körülvették a fellegekbe burkolózó bolygót, a gépek hadihajói azonosító jeleket küldtek, és választ kértek a comati Omnius hálózati csomóponttól, válaszul azonban többnyire elektronikus zúgás érkezett. A várost magát porig rombolta Hekaté atomcsapása. Pillanatokkal később a gépek töredékes üzeneteket kaptak a megbízottaktól, akiknek sikerült valamelyest működésbe hozni a technológiát.
Agamemnón, aki örömmel nyugtázta, hogy nyoma sincs hrethgir megszállóknak, megkönnyebbült, hogy nem kell egyszerre levernie az emberek ellenállását és Omnius erőit. Egyszerre egy ellenféllel könnyebb megküzdeni.
– A gondolkodó gépek flottájának figyelmét kérem! – sugározta. – Beowulf kimek feltöltendő programot készített elő számotokra.
Beowulf azonnal reagált.
– Mielőtt elindultunk a Corrinra, Omnius titkos programcsomagot adott át nekem, amelyet biztonsági okokból mostanáig nem szabadott feltelepíteni. Készüljetek fel a vételre!
A neo-kimek beütötte a megfelelő, magas szintű hozzáférési kódokat, a mit sem sejtő gondolkodó gépek pedig befogadták a hirtelen rájuk zúduló adatokat. A gépi hadihajók és robotok egész flottája úgy nyelte le a felülíró programot, akár egy méregpirulát.
A robotjárművek, akár egy nagyváros sorra kihunyó fényei, láncreakcióra emlékeztetően deaktiválódtak a Bela Tegeuse felett.
Diadalittas ujjongás és hűvös megrökönyödés érződött ki a kimekek magáncsatornáin és a nyílt frekvenciákon leadott üzenetekből. Kisebb kimek hajók röpködték körül apró darazsakként a néma robotflottát.
– Miért nem tettétek már meg ezt évszázadokkal ezelőtt? – kérdezte az egyik lázadó.
– Nem volt könnyű elkészíteni a programot – felelte Beowulf. – Viszont Agamemnón saját fia vezetett rá a megoldásra. A Szövetségbe beszivárgott informátoraink szerint Vorian Atreides állt a letapogatók megtévesztése mögött, és tőle származott az Anbus IV feletti gépflottát hasonlóképp összezavaró vírus ötlete is.
A Titán tábornok egyetértett a következtetéssel.
– Mivel egykor Vorian repült Seurattal a frissítőhajón – ez a robot juttatta el az Összehangolt Világokra a megfertőzött frissítést –, kétségem sincs afelől, hogy ez a taktikai húzás is tőle származott. Mi, kimekek is már régen bevethettünk volna egy ehhez hasonló hadicselt, viszont efféle megoldással kizárólag egyszer érhetünk el sikert, és ezért készen kellett állnunk. Mindannyiunknak. De most végre elérkezett a mi időnk.
Agamemnón végigpásztázta a haderőt, amelyet maga köré gyűjtött, aztán az erőteljes, de mit sem sejtő robotflottát tapogatta le.
– Ezer éve várom ezt a pillanatot! Titánok, találkozzunk az élen haladó gépi hajón! Találkozóra invitáljuk Omniust.
A kimekek úgy repültek rá a legfőbb gépi járműre, akár a kincsesláda köré gyülekező kalózok. Agamemnón a légzsiliphez kapcsolta a hajóját, majd a többi kimek is követte a példáját. A Titán tábornok az agytároló edényét egy elegáns járótestbe helyezte, amelyet mintegy ünnepi palástként viselt, miképp az eredeti Agamemnón, amikor bevonult az elesett Trója városába.
– Réges-régen meghódítottuk az óbirodalmat, hogy Omnius aztán elragadja tőlünk – szónokolt Júnónak és Danténak, valamint a büszke Beowulfnak, akinek zsenialitása tette lehetővé a hatalomátvételt. – Az Összehangolt Világok immár meggyengültek az emberek ellen folytatott évtizedes háborúban. A Dzsihad Hadserege helyettünk gyötörte el a gondolkodó gépeket, nekünk pedig meg kell ragadnunk az alkalmat.
A gondolkodó gépek frissítőhajójában sötétség és csend uralkodott, a robot pilótát megbénította Beowulf ötletes programja. A kimekek még egyszer nem folyamodhatnak efféle cselhez, de talán többé nem is lesz rá szükségük.
A mechanikus járótestbe bújt Agamemnón feltépte az Omnius frissítést rejtő rekesz lepecsételt fedelét. Az ezüstös gélgömb ráncos párnázaton nyugodott. Agamemnón kinyúlt egyik fémkarmokkal ellátott végtagjával, s megragadta a csillámló gömböt, amely több decilliónyi gondolatot hordozott.
A Bela Tegeuse volt az első hatalmas lépés.
– Oly gyengének és törékenynek tűnsz, Omnius – mondta. – Ezzel az egyetlen mozdulattal egy új kor veszi most kezdetét... a te napod pedig végleg leáldozott.
Agamemnón ökölbe szorította ízelt, karmokban végződő ujjait, és összeroppantotta az ezüstös gélgömböt. Omniusnak és a gondolkodó gépeknek mostantól háromfrontos háborút kellett folytatniuk.

- - -

 

Miféle Isten ígért nekünk ilyen átokföldet?

ZENSZUNI SIRÁM

 

Öt szűk hónap elteltével megfogyatkoztak a készleteik, és hullani kezdtek az emberek – az Arrakis pedig éppoly barátságtalan maradt, mint azelőtt. Ishmael növekvő elkeseredést vélt felfedezni a Zenszuni rabszolgák körében.
– Az egész bolygó egyetlen hatalmas dűne – siránkozott az egyik ösztövér, napégette menekült, aki a lezuhant kísérleti űrhajó roncsai közelében ült egy sziklán. Nem volt hová menniük.
Vezetőjük mégsem hagyta, hogy kihunyjon a remény szikrája. Ishmael ragaszkodott hozzá, hogy nem szabad eladniuk a hitüket, tűrniük kell a gyilkos forróságot, és alkalmazkodniuk kell a hely viszonyaihoz, amelyet Isten – bármily okból is – kijelölt nekik. Idevágó szútrákat idézett fel, hogy azokkal vigasztalja nemzetségét.
Az egyiket a nagyapjától tanulta:
– A bátorság és a félelem egymást kergetik körbe-körbe.
Lánya, Chamal elcsendesedett, és megkeményedett, és többé már nem hitt benne, hogy férje, Rafel életben maradhatott. Inguval és a tlulaxi rabszolgafelhajtóval indultak el a csapat egyetlen járművén, de vissza egyikük sem tért. Már túl régóta nem adtak magukról életjelet. A szótlanul eltöltött hetek után Chamal immár nem várta, hogy Rafel kedvező hírekkel és friss élelemmel megrakodva visszatérjen.
Ishmael a lány tekintetéből azt olvasta ki, hogy minden eshetőségre felkészült – hogy eltévedtek, lezuhantak egy viharban, vagy megölte őket Tuk Keedair. Senki sem gondolta, hogy civilizáció nyomaira leltek, mégsem küldtek nekik segítséget.
Ishmael egy érdes sziklatömbnek támaszkodott, karjaiban leányával, és azt kívánta, bárcsak ismét gondtalan csitrivé válhatna. A lány elveszítette a férjét, és immár Ishmael maradt az egyetlen támasza. Ám az édesapa is elszakadt Ozzától, és valószínűleg a Zenszuni menekültek halála is az ő lelkén szárad majd. Mi végre szöktek el? Talán mégiscsak érdemesebb lett volna csatlakozniuk Aliid felkeléséhez. A Zensíiták remélhetőleg megnyerték a távoli poritrini csatát, ám Ishmael kételkedett benne, és abban is kételkedett, hogy valaha értesülhet róla, milyen sorsra jutott a barátja.
A nehézségek ellenére nem bánta meg, hogy így döntött. Jobb éhen pusztulni ebben a pokolban, mint gyilkolni, még ha a rabszolgatartók gyilkosa lett volna is.
– Buddallah bizonyosan okkal vezérelt minket ide – dörmögte maga elé, mintha Chamalt igyekezne vigasztalni. – Talán egy ezredév is eltelhet, amíg népünk megtudja, hogy miért.
A hátramaradottak legjobb tudomása szerint Ishmael és követői nyomtalanul eltűntek a világmindenségből. A Zenszunik a sivatagba csapódás helyszínén vertek tábort, ahol lecsupaszították a prototípus hajótestét, hogy minden használható anyagot eltávolítsanak a roncsból. A legügyesebbek ötletes páracsapdákkal és szűrőkkel gyűjtötték össze az árnyékban lebegő nedvességet, de az így nyert víz nem lehetett elegendő mindnyájuk életben maradásához.
A szökés előtti utolsó napon Ishmael rabszolgatársai csupán a Norma Cenva hangárjából összegyűjtött holmikat hordták a fedélzetre, és számos létfontosságú eszköznek híján maradtak. A kísérleti űrjárművet nem arra tervezték, hogy alapfelszerelés és az önellátáshoz szükséges szerszámok nélkül szállítson száz menekülő Zenszunit. Még a legborúlátóbbak sem számítottak arra, hogy egy ilyen kietlen pusztaságra vetődnek el.
Az Arrakis nem táplált semmiféle együttérzést, s nem nyújtott segítő kezet.
Miután egy hónapig vártak a mentőcsapat érkezésére, szívós önkéntesek csapata kereste fel Ishmaelt a naplemente enyhet adó hűvösében. Szemük kivörösödött, állkapcsukat összeszorították.
– Iránytűre, vízre és élelemre van szükségünk – szólalt meg az önjelölt szóvivő. – Hatan gyalog akarunk nekivágni a sivatagnak, hogy felderítsük Arrakis City hollétét. Valószínűleg ez maradt az egyetlen esélyünk.
Nem tagadhatta meg a kérésüket, habár a vállalkozás nyilvánvalóan kudarcba fúl majd.
– Buddallah vezérel minket. Kövessétek és a szívetekben érezzétek az útját! A szútrák arra tanítanak, hogy „az Isten útja láthatatlan marad a hitetlenek előtt, de még a vak hívő is tisztán látja azt”.
A férfi bólintott.
– Álmot láttam, amelyben a dűnék között barangoltam. Úgy hiszem, Buddallah akarata, hogy próbát tegyek.
Ishmael nem vitatkozhatott efféle érvekkel és a bátorságukkal.
A csoport mindössze egyetlen flaska vizet és egy hétre elegendő elemózsiát vihetett magával. Ha ennyi idő alatt nem sikerül településre bukkanniuk, nem marad készletük a visszatéréshez.
– Inkább meghalunk, miközben népünket igyekszünk megmenteni – jelentette ki a csapat vezetője –, mintsem ölbe tett kézzel kivárjuk, amíg a halál a maga kegyetlen feltételeivel ránk talál.
Miközben Chamal édesapja mellett állt a csillagos ég alatt, Ishmael sorra átölelte a komor önkénteseket. Aztán a férfiak felkerekedtek az ellenkező irányba, mint amerre korábban Rafel indult el a felderítőhajón. Az éj hűvösét használták ki, hogy nagyobb távolságot megtegyenek. Ishmael az árnyaikat figyelte, ahogy leszaladtak a hegyoldalon, a dűnék határtalan pusztasága felé...
Most, alig egy órával pirkadat előtt, mikor a két telihold sugarai tompított déli verőfényre emlékeztetően világították meg a sivatagot, Ishmael a néma szemhatárra vetette a tekintetét. A bandukoló felderítők még nem tűnhettek el szem elől a süppedős homokon.
Nem riasztotta fel a többi, mélyen alvó menekültet; azt remélte, hogy a szendergés majd erőt ad nekik az újabb nehéz naphoz. Mikor szemei hozzászoktak a távolsághoz, apró alakokat vett ki, amint egy különösen magas homokbuckára hágnak éppen fel.
Látta, hogy összevissza futkosnak, mint akik pánikba estek. Maga a dűne mintha csúszkált és besüppedt volna, felületén hullámok szaladtak végig, egyszer csak tátongó üreg nyílt meg a bátor felfedezők alatt. Ekkor Ishmael felemelkedő, kígyószerű alakot látott, oly hatalmas és rettenetes lényt, amelyhez foghatót addig elképzelni sem tudott...
Hajnalra nyoma sem maradt az embereknek.
Miféle helyre vetett minket a sors? Túltett minden képzeleten, minden lidércnyomáson.
Ishmael úgy határozott, hogy magában tartja, amit megtudott, és még Chamalnak sem szól róla egyetlen szót se. A többiek tovább imádkozhatnak majd, hogy a felderítőcsapat segítséget hozzon. Ishmael nem akart hazudni a nemzetségének, de a megváltás esélyétől sem óhajtotta megfosztani őket. A remény semmibe sem került.
A roncsból kimentett készletek Ishmael szigorú takarékossága ellenére kis híján kimerültek. Az Arrakis elpusztítja őket, méghozzá hamarosan.
A Poritrinről elszökött Zenszunik több mint egyharmadát megölte már az éhezés, a szomjúság vagy a napszúrás. Néhányan segítség után kutatva pusztultak el; mások egyszerűen feladták, és alvás közben csendben kiszállt belőlük a lélek.
A technikában legjártasabb Zenszunik átkutatták a roncsot, s a hajtóművek darabjaiból, fémhulladékból és csövekből újszerű szerkezeteket fabrikáltak, amelyekkel vizet párolhattak le és hasznosíthattak újra, és még az üzemanyagból és a hűtőfolyadékból is iható, habár undorító ízű levet nyertek ki. Kezdetleges adókészüléket állítottak össze, amivel vészjeleket kezdtek sugározni a helyi repülő járművek felé, de az üzenetek látszólag senkihez sem jutottak el. A gyakori homokviharok nyilvánvalóan kegyetlen ionizált réteget hoztak létre, amely összezavarta az adásokat.
Avagy senki nem volt hajlandó a segítségükre sietni.
Mikor az elkeseredés végképp eluralkodott rajtuk, Ishmael meghallotta, ahogy a túlélők némelyike a tetemek húsának és testnedveinek elfogyasztásáról diskurált, de kikelt az iszonyú ötlet ellen.
– Előbb fogunk meghalni, minthogy feladjuk emberi mivoltunkat. Buddallah okkal vetett minket erre a helyre. Próbatételnek vagy büntetésnek szánta... talán a valódi híveket akarta kiválasztani. Mi haszna feláldozni a lelkünket egyetlen lakomáért, amikor másnap újra éhezünk?
Szabadon fognak meghalni – de mindenképp meghalnak.
Ishmael minden éjjel elmerült a szútrákban, végigmondta a verseket, és a mélyebb értelmük után kutatott, de nem lelt rá a válaszokra. Vajon nincs mód rá, hogy megmenekülhessenek? Vajon nem akad szövetséges, akikre a Zenszunik rátalálhatnak az Arrakison? Ishmael elcsüggedve ismerte fel, hogy ha bárki képes életben maradni efféle mostoha körülmények között, nyilván nem viselkedik barátságosan az idegenekkel szemben.
Az emberek minden nap felkerekedtek a hűvösebb hajnali és szürkületi órákban, hogy átkutassák a sziklákat, kikémleljék a hasadékokat, bejárják a sziklafélsziget ormait. Ritkás növényzetet és zuzmókat, elvétve gyíkokat találtak; egyszer az egyik fiú kővel leterített egy dögevő madarat. Mindent elfogtak, még a bogarakat és a páncélos százlábúakat is. Minden falat fehérje és nedvesség pillanatokkal megnyújtotta az életüket, újabb értékes lélegzetet vehettek. Ám ennél aligha tudtak többet tenni.
Amikor ismét leszállt az éj a felhőtlen sivatag felett, Chamal mozgásra lett figyelmes a sötét dűnék között; hatalmas kanyargó alakokra, amelyek kígyózva közelítettek a Zenszuni menekülteknek otthont adó sziklatorlasz felé. Riadtan felkiáltott, a legyengült és elcsigázott emberek pedig nehézkesen odavánszorogtak, hogy szemügyre vegyék a veszély forrását.
Ishmael a sűrűsödő homály dacára kivette a kígyózó monstrum alakját, a torkában szikrázó narancsszínű parázslást, a súrlódás keltette tüzeket, ahogy a szörnyeteg hasa a sivatag durva felszínéhez dörzsölődött. Az emberek Ishmael mellett döbbenten bámulták a közelgő behemótot. Az elmúlt öt hónap során kétszer látott már férgeket a nyílt dűnék között, a lények azonban többnyire céltalanul haladtak, és kevés időt töltöttek a levegőnek kitéve.
Ez viszont mintha egyenesen feléjük tartott volna, mintegy szándékosan.
– Mit jelenthet ez, apám? – kérdezte Chamal. Mindannyian Ishmaelre szegezték a tekintetüket.
– Előjel – vélekedett az egyik asszony. Arca sárgásnak tűnt az izzó lámpák fényében, amelyeket Ishmael a hajó roncsai közül mentett ki, miután elfogyott az éghető anyag, amivel hagyományos Zenszuni tüzet rakhattak volna.
– A démon fel akar falni minket – szólalt meg egy férfi. – A sivatagba hív minket áldozathozatalra. Vajon minden reményünk elveszett?
Ishmael a fejét ingatta.
– A sziklákon biztonságban vagyunk. Talán azt jelzi ezzel Buddallah, hogy figyel minket.
Elfordult, amikor a homokféreg a szirtek talapzatánál csapkodni kezdett. Az egyre sűrűbb éjszakai sötétség eltakarta a részleteket, de biztonságos távolból hallották, ahogy a szörnyeteg porrá őrli a levált sziklatömböket, majd elcsendesül.
Vékonyka hang visszhangzott a sziklák között, amely akár emberi kiáltás is lehetett volna. Ishmael figyelmesen fülelt, de többet nem hallott, aztán meggyőzte magát, hogy csupán a képzelete játszott vele, és egy vadászó madár vijjogását tévesztette össze egy emberével.
– Gyertek! – szólalt meg végül. – Üljetek körém, és mesélek nektek a Harmonthepről. Mindannyian leírhatjuk valódi hazánkat, hogy elevenen tartsuk az emlékét.
A bátor vezér lekuporodott követőivel a halvány, sárgás fény köré, amely a tábortüzet helyettesítette, majd sóvárgóan beszélni kezdett a Harmonthep mocsaras csatornáiról. Leírta a halakat és a rovarokat, amiket egykor kifogott, a virágokat, amiket leszedett, az idilli életet, amit ifjúkorában megismert. Az egyik szútra jutott az eszébe: „Az éhség sokarcú démon”.
Ishmael hirtelen megállt a mesével, mikor a rabszolgafelhajtók kerültek volna szóba. Erre a részletre nem akart kitérni. Vajon azzal, hogy az Arrakisra hurcolta, majd a sivatagba küldte Keedairt, nem állt már így is bosszút rajta?
Az ismerős arcok között a Zenszunik sorra meséltek elveszett otthonaikról és gyermekkorukról, és a néhány megmaradt emlékkel vigasztalták magukat. A menekültek közül sokan a Poritrinen születtek és nevelkedtek, ahhoz a rabszolganemzedékhez tartoztak, akik nem ismertek más világot, és most ezen a dűnékkel borított planétán rekedtek...
Nem hallották, ahogy a betolakodók megközelítették őket. Az idegenek úgy suhantak feléjük, akár a lágy fuvallat szárnyán érkező néma árnyak. A fénykörön kívül várakoztak a sziklák között.
Aztán az egyikük hirtelen előlépett, és megriasztotta a mesélőket, ahogy erős akcentussal megszólította őket galachul, a galaxis minden szegletében beszélt nyelven:
– Szép történetek, de errefelé nem vár rátok efféle otthon.
Ishmael talpra ugrott, társai pedig sebtében kezdetleges szerszámokkal fegyverezték fel magukat.
Mikor a sivatagi nomádok a fénykörbe léptek, Ishmael szikár, edzett, mindenestől sötétkék szemű férfiakat látott maga előtt.
– Kik vagytok? Ha banditák, nincs mit elorozzatok tőlünk. Már magunk is alig élünk.
A lámpásra emlékeztető állkapcsú óriás, aki láthatóan a csapat vezetője volt, meglepetésére a titkos csakobsza nyelven szólította meg:
– Magunk is Zenszunik vagyunk. Azért jöttünk, hogy megbizonyosodjunk, valóban igaz-e, amit suttognak.
Ishmael megtántorodott. Újabb eltévedt törzs? A legtöbb buddiszlám hívő réges-rég elmenekült a Szövetségből. Lehetséges, hogy néhányan ebben az iszonyatos sivatagban telepedtek le...
– Dzsafarnak hívnak. Azoknak a számkivetetteknek a csapatát vezetem, akik Féreglovas Szelim szent küldetését viszik tovább. A tanácsunk megvitatta a helyzeteteket, és eltűnődtünk, vajon hihetünk-e a hallottaknak. – Büszkén felvetette a fejét. – Szökött rabszolgák vagytok, mi pedig örömmel befogadunk benneteket a törzsünkbe, ha keményen dolgoztok, a segítségünkre lesztek, és megkeresitek a betevőtöket. Mi majd megtanítjuk nektek, hogyan lehet életben maradni a sivatagban.
Az éjszaka csendjét hangos kiáltozás, Buddallahhoz intézett imádság és megkönnyebbült üdvrivalgás törte meg. Dzsafar és banditái az űrhajó roncsát méregették, mintha azt igyekeztek volna megállapítani, mennyit tudnának megmenteni a hajóból.
– Elfogadjuk a nagylelkű ajánlatodat, Dzsafar – felelte Ishmael habozás nélkül. Látta, hogy követői úgy hitték, Buddallahnak köszönhetik a megváltást a végső szükség óráiban. – Keményen fogunk dolgozni. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy beállhatunk közétek.

- - -

 

Valaha úgy véltem, hogy a kegyetlenség és a rosszindulat emberi sajátságok. Sajnos úgy tűnik, hogy a gondolkodó gépek megtanultak utánozni minket.

VORIAN ATREIDES:
A TÖRTÉNELEM FORDULÓPONTJAI

 

Mire a Dzsihad járőröző flottája a kis Csuszuk kolóniához ért, már elkéstek. A támadó gépek semmit nem hagytak hátra maguk mögött.
A porig rombolt városok immár nem füstölögtek; a tomboló tüzek mind kihunytak. Az egykori emberi településekből mindössze elfeketedett, megvetemedett tartógerendák, nagy erejű robbanások kráterei, és szenes, keserű szagú némaság maradt.
Túl sok nap telt el ahhoz, hogy bárki életben maradhatott volna.
Vorian Atreides állt a romhalmok között, s széttárt lábakkal igyekezett ellensúlyozni a letaglózó, kétségbeejtő döbbenet megrendítő hatását. Újabb öt mentő és kármentesítő űrkomp szállt le a felszínre a két bolygó körüli pályán keringő íjvetőből, de értelmetlen volt mentőakcióra számítani – legfeljebb az iszonyú pusztítást mérhetik fel.
A dzsihadisták hitetlenkedve kaptak levegőért. Némelyik katonát személyes kapcsolatok kötötték a Csuszukhoz, rokonaik, barátaik éltek egykor itt. Vor szíve jéggé dermedt, és alig tudta felfogni, miféle előre megfontolt, kiszámított vérfürdőt rendeztek a planétán a gondolkodó gépek.
– Omniust még csak az sem érdekelte, hogy leigázza a bolygót – állapította meg színtelen hangon. A Csuszuk kellően fejlett infrastruktúrával rendelkezett ahhoz, hogy az örökelme egy kisebb összehangolt világot létesítsen itt, de a gépek láthatóan nem akarták meghódítani a helyet. – Egyszerűen... elpusztítottak mindent.
Vor a fejét ingatta. Sötét haja csatakosnak és kócosnak tűnt, két szemöldöke szinte összeért a homlokráncolástól.
– Lehetséges, hogy a gépek taktikát változtattak. Ha más bolygókkal is ezt teszik, abból arra következtethetünk, hogy céljuk pusztán az emberek lemészárlása és a bolygók lakhatatlanná tétele. – A válla fölött hátranézett a katonákra, akik eltompult megszokásból serénykedtek, és kerestek maguknak feladatot ezen a kihalt kolónián.
A primerás lassan végigsétált a romos és sebektől szaggatott utcákon. Miután ifjúkorában Omniust szolgálta, és megtanulta a hódítás minden apró részletét, Vor úgy hitte volna, hogy ennél jobban ismeri a gépeket.
– Nem áll össze a kép... hacsak nem a kimekek műve ez.
A Csuszuk korábban virágzó településnek számított – nem fóldi paradicsomnak, de mindenképp kellemes helynek, ahol az emberek egy rendkívülinek nem mondható, de nyugodt világban élhettek. Az itteni gyarmatosok zavartalanul, szoros családi kötelékekben éltek, nagyra törő álmok nélkül. Egyszerű emberek voltak, egyszerű szokásokkal.
Aztán a gépek vértanúkká tették őket.
A járdába épített vastag plázablakon keresztül meglátott egy szobát odalent, amely érintetlennek tűnt, és a munkapadon hangszerek sorakoztak. Furcsa, bizonyos dolgok hogyan vészelték át a háborút, mintha angyali burok védte volna őket. Utasította a kutatókat, hogy ellenőrizzék az alanti szobákat, de percek múltán azzal a hírrel tértek vissza, hogy életnek semmi jelére sem bukkantak.
Vor továbbindult. A szétégett épületek úgy vették körül, akár az elfeketedett csontvázak. A falak beomlottak, csak a szerkezeti elemek és a széttört téglafalak maradtak. A főtér helyén a súlyos, valószínűleg a robot hadihajókról ledobott robbanószerkezetek kráterei tátongtak.
Fekete madárijesztőkre emlékeztető, megsült testeket látott kicsavarodott karokkal és a cafatokká rongyolódott ajkak mögül elővillanó, lángoktól felpattogzott fogakkal – egykor eleven emberek testét. Képtelen volt hozzászokni a rettenetes áldozathoz, amit a Dzsihadért kellett meghozni. Kivájt széndarabokra emlékeztető, üres szemgödrök meredtek rá, mintha az emberek még mindig nem értenék, hol késett ennyi ideig a felmentő sereg.
Három egyenruhás dzsihadista katona kiáltott felé egy sarok mögül. Vor felgyorsította lépteit, és két szétroncsolódott harci meket pillantott meg, amelyeket a Csuszuk védelme során pusztítottak el. A telepesek kevés fegyverrel rendelkeztek, mégis láthatóan sikerült megsemmisíteniük ezt a pár gondolkodó gépet.
Sajnos minden gépi hadsereg több ezernyi ezekhez hasonló harci meket számlált. A csuszuki telepesek ellenálltak, de esélyük sem volt a támadók visszaverésére.
Vor ajka keserűen lebiggyedt. Üresnek érezte magát, hiszen tudta, hogy semmit sem tehetett volna, amivel megakadályozhatja a mészárlást. Egy hónappal ezelőtt, útban a bolygóra hadihajói szokásos őrjárat keretében közelítették meg a Csuszukot. A készletek feltöltésére és egy heti kimenőre készültek. Nem érkezett segélyhívás – semmilyen üzenet nem érhetett volna el hozzájuk idejében.
Vor émelygett. Nem számított efféle brutalitásra a gépek részéről, itt legalábbis nem.
Pedig kellett volna.
A hosszú, vontatott űrutazás során a Csuszuk felé még a primerásnak sem különösebben akadt dolga. Üzleti iratok tanulmányozásával kötötte le magát, és a katonai stratégiákat elemző értekezésekhez készített jegyzeteket, amelyekben kifejtette, amit a gondolkodó gépekről tudott.
A Dzsihad kezdete óta Serena Butler több ékesszóló vitairatot fogalmazott meg a gépek elleni szent hadjárat kapcsán, amelyekből Iblis Ginjo gyakorta idézett. Egy időben Vor még azt is fontolóra vette, hogy megírja saját emlékeit, hiszen már oly régóta élt, és oly sokat megtapasztalt... De mikor azokra a hazugságokra gondolt, amiket édesapja valós tényként állított be a saját emlékirataiban, rájött, hogy taszítja az ötlet. Még ha őszinte akart is maradni, emberi természeténél fogva hajlamos lenne rá, hogy kiszínezzen néhány részletet.
Egy évszázad múltán, ha továbbra is sikereket ér el Omnius ellenében, talán meggondolja magát. Egyelőre jobban jár, ha néha lejátszik egy Fleur de Lys partit az embereivel. A cselekedeteivel fog történelmet írni az utókornak hátrahagyott dokumentumok helyett...
Mikor szolgálaton kívül a kabinjában pihent, Vor képzeletben gyakran élte át újra a múlt kellemes pillanatait, és egy másféle életről ábrándozott. Elsőként általában Leronica Tergiet jutott eszébe, az az asszony, aki valóban rabul ejtette a szívét.
Azelőtt soha nem merte elkötelezni vagy érzelmileg lekötni magát, de Leronica hatására szeretett volna megváltozni; kötöttségtől, kötelességtől és kozmikus jelentőségtől megszabadult, hétköznapi emberré válni, aki férj és barát lehet. Vor nem bánta a korábbi feladatait és dicső tetteit, mivel tudta, hogy egész bolygók lakosságát védte meg, de a változatosság kedvéért szeretett volna egy keveset azzá a jelentéktelen, elégedett, közönséges katonává válni, akit, „Virk” néven ismertek.
A Dzsihaddal kapcsolatos sürgős feladatok eleddig megakadályozták, hogy tetszés szerint ellátogasson a Caladanra, ahogy eredetileg tervezte. A követőállomásra vezényelt katonák révén leveleket, sőt néha ajándékokat juttatott el Leronicához. Választ azonban nem kapott. Abban sem volt biztos, hogy a lánynak alkalma nyílt üzenetet küldeni. Teljesen lehangolta a helyzet, és rájött, hogy valószínűleg nem is érdekelte különösebben Leronicát.
Mostanra egy hozzá hasonlóan csodás asszony bizonyosan férjet talált magának, és családot alapított. Ha így történt, remélte, hogy ennek ellenére továbbra is szeretettel gondol majd rá.
Habár mérlegelte a lehetőséget, úgy érezte, nem teheti meg, hogy bevonul, és feldúlja Leronica nehezen megszerzett boldogságát. Egy napon azonban vissza kell térnie a Caladanra, hogy kiderítse, mi történt vele.
Időközben azonban, a végeláthatatlan csillagközi utakon továbbra is hosszú leveleket írt neki, s a kézbesítésüket a körfutárokra bízta. Tudta, Leronica mennyire szeret idegen világokról és emberekről hallani. A feladat pedig folyton emlékeztette rá, és ettől kevésbé érezte magányosnak magát.
Szerencsére a háborús teendők miatt gyorsan telt az idő. Talán előbb találkozhat vele, mint gondolná. Lehetséges, hogy még mindig várja őt?
Ahogy elnehezült szívvel végigbandukolt a Csuszuk romjai között, Vor a döbbenetes pusztítást szemlélte. A gépek különös alapossággal jártak el, ami meglehetősen pazarlónak tűnt. A robotseregek bizonyosan nem ítélhették elengedhetetlennek, hogy ekkora kárt okozzanak céljuk megvalósítása végett.
Az egyik vizsgálóosztag ügyeletes kvartása lépett oda hozzá, hogy jelentést tegyen.
– Atreides primerás, számba vettük a holttesteket. Nincs több száznál.
– Száznál? Ez túl kevés egy ekkora kolóniához képest! A többiek talán megsemmisültek a támadás során?
– A pusztítás módszere nem erre utal.
Vor, aki továbbra sem értette a dolgot, összeszorította az ajkát.
– Valószínűleg rabszolgának hurcolták el őket, hogy pótolják a sikertelen lázadások veszteségeit. Sajnálom a szerencsétleneket, akik túlélték az inváziót. – Aztán kihúzta magát, és felszegte a fejét. – Mielőbb végeznünk kell itt. Készítsétek el a szükséges képeket, majd egyenesen visszatérünk a Salusa Secundusra! El kell mondanom a papnőnek, hogy mi történt itt.
A kvartás arca szilárd eltökéltséget tükrözött.
– Amint végignézi a képeket, feltüzeli az egész népességet. A gondolkodó gépek még megbánják, hogy valaha is ilyesmire vetemedtek.
A tiszt visszasietett az embereihez, Vor pedig érezte, hogy a Csuszukon történtek csak még fanatikusabbá, még ádázabbá változtatják a harcot.
Soha nem vágyott még ennyire rá, hogy ismét a Caladanon, Leronica karjai közt lehessen...

- - -

 

Az élet lakomáján mindennapos tevékenységeink jelentik a főfogást, a desszert pedig álmainkból készül.

SERENA BUTLER:
DZSIHADISTA KIÁLTVÁNYOK

 

Alig négy hónappal azután, hogy Vorian Atreides és a Dzsihad mérnökei elhagyták a Caladant, Leronica Tergiet igent mondott az őt évek óta sikertelenül ostromló férfi házassági ajánlatára.
Leronica egyike volt annak a tizenhat nőnek, akit teherbe ejtettek a féktelen dzsihadista katonák. Nem szégyellte a helyzetét, sőt nevetve fogadta édesapja vigasztalását. Mikor még Vor technikus kontingense a városban állomásozott, Brom Tergiet a településtől keletre eső vizeken dolgozott, és nem vette észre, mennyi időt tölt leánya az egyik férfival.
Mikor már nem tudta leplezni állapotosságát, és arról is meggyőződhetett, hogy nem fog elvetélni sem, mindent bevallott az édesapjának. Brom Tergiet, aki egyetlen szóval sem reagált, kiült a dokkokra, és szorgosan javítgatta az összegubancolódott hálókat. Nem nézett bele a lánya büszke, szégyent nem ismerő tekintetébe, hanem a fejét ingatta, mintha nem akarna hinni a fülének.
– Ó, apa, mindketten tudjuk, hogyan működik a testünk – mondta Leronica, aki mosolyogtatónak találta a reakciót. – Cseppet sem bánom, hogy ennyi időt töltöttem Virkkel, és elfogadok bármit, amit adhatott nekem, még ezt a gyermeket is.
Azt viszont senkinek – még a saját édesapjának sem – árulta el, ki is volt valójában ez a katonatiszt. Most, hogy tudta, hogy a magzatát hordozza magában, még fontosabbá vált a titoktartás, hiszen nem akarta kockázatnak kitenni a kisbabáját.
– Magadra maradsz, Leronica – figyelmeztette Brom. – Az a katona sohasem fog visszatérni hozzád és a kisgyerekedhez.
– Igen, tudom – felelte zavartalanul a lány –, de emlékeimben megőrzöm őt és az egzotikus vidékekről szóló meséit. Ez épp elég viszonzás nekem. Tán jobban szeretnéd, ha tehetetlenül jajgatnék és siránkoznék a helyzetemen? Elégedett vagyok az életemmel és a körülményeimmel. Szívesebben venném, ha érzelmileg és erkölcsileg is támogatnál, de ha kell, e nélkül is megleszek. Egészen a szülésig dolgozhatok, hogy csak néhány nap essen ki, amíg megszülöm a kisbabát.
– Mindig is önálló voltál – felelte mosolyogva Brom, aztán feltápászkodott, az összekuszálódott hálókat pedig a fakó, viharvert mólón hagyta. Átölelte a lányát, s gesztusaival fejezte ki, amit hangosan képtelen volt kimondani. – Végtére is, az unokám a legfontosabb.
A Caladan part menti falvainak kicsiny lakossága valójában minden gyermeket örömmel fogadott, aki kívülről frissítette fel az apadófélben lévő helyi vérvonalakat. A dzsihadisták új erőt adtak e falusi és többnyire elhanyagolt vidék felnövekvő nemzedékének.
Így aztán Leronica nem ringatta magát álmokba, és nem szomorkodott Vorian visszatértét várva, hátha elviszi őt a Caladanról – aminek lehetőségéről eleve lemondott –, hanem úgy határozott, hogy érdemesebb továbblépnie, és férjet keresnie, aki sajátjaként hajlandó felnevelni a kisgyereket...
Kalem Vazz csendes, szorgalmas agglegény volt, s tíz évvel idősebb Leronicánál. Mióta a lány felnőtt korúvá érett, Kalem háromszor kérte meg a kezét. Leronica minden alakalommal nemet mondott, de nem megvetésből, vagy mert az érzelmeivel játszadozott volna, hanem mert nem érezte szükségét, hogy édesapja a csapszék és a halászhajók mellett még egy férjnek is gondját viselje. Most azonban megváltozott az élete.
Mikor rászánta magát, egyik kora reggel felkereste Kalem házát, mielőtt a férfi elindult volna a dokkokhoz, hogy kihajózzon halászni. Tiszta ruhát öltött magára, kendővel felkötötte a haját, és finoman megmunkált korall nyakláncot viselt.
Amikor bekopogott, Kalem nyitott ajtót neki, és gyorsan betűrte a felső ingét, amit a tengeri köd hideg takarója ellen viselt. Meglepettnek hatott, és még ébredezett, de nem fecsérelte csevegésre az idejét, mivel tudta, hogy a lány bizonyára fontos ügyben kereste fel.
– Megkérted a kezem – vágott a közepébe Leronica. – Áll még az ajánlatod, Kalem Vazz, vagy már nem vársz rám?
A férfi széles állkapcsú ábrázata egy pillanat alatt tizenöt évet fiatalodott, ahogy hitetlenkedve elmosolyodott. A terhesség jelei nyilvánvalóak voltak, de Leronica úgy hitte, hogy Kalem nem vette észre.
– Mire véljem a fordulatot?
– Van egy feltételem – felelte a lány, és mindent elmondott a kisbabáról. A férfi jól fogadta a hírt, együtt érzőnek és támogatónak mutatkozott. Leronica végül hozzátette: – Ha a férjem akarsz lenni, akkor egy másik férfi sarját apaként kell felnevelned. Mást nem kívánok tőled, és ígérem, hogy örökké hűséges feleséged leszek.
Mikor úgy érezte, hogy sikerült tisztáznia a helyzetet, és a férfi tökéletesen megértette őt, már csak az őszinte és kertelés nélkül előadott ajánlatra adott választ kellett kivárnia, mely meghatározza a további életét. Már eljátszadozott a romantikával, és örökké őrizni fogja Vor emlékét, de mindennek nem sok köze volt a jelenlegi helyzetéhez.
– Na és, ha visszajön? – érdeklődött Kalem.
– Nem fog.
A férfi fürkészően nézte őt, és mindketten tudták, hogy a válasz nem kielégítő.
– De ha mégis visszajönne – kérdezte Kalem –, ismét a karjaiba szaladnál? Vagy, ami még rosszabb, rá sem hederítenél, és mellettem maradnál, hogy aztán életed végéig emiatt sopánkodj?
– Lehet, hogy az árapály folyton változik, Kalem, de olyannak látod a szívemet, mint az uszadékfa, ami a hullámok kénye-kedve szerint hánykódik? Ha megígérek valamit, be is tartom azt.
Kalem összeszorította az ajkát, mintha üzleti ajánlatot fontolna meg, Leronica azonban látta, hogy szeme felcsillan a váratlan szerencsére gondolva. – Előbb én is kikötöm a magam feltételét.
A lány csípőre tett kézzel, határozott tekintettel állt elébe az egyezkedésnek.
– Ha ez a dzsihadista katona valóban örökre távozott, és hozzám jössz feleségül, nem szabad azzal megsértened engem – vagy őt –, hogy bármilyen formában összehasonlítasz minket. – Kalem összekulcsolta hatalmas, kérges kezét. – Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és az emlékeidtől sem foszthatlak meg. De a vele töltött idő csupán emlék, míg én valóságos vagyok. Tudsz ezzel élni?
Leronica egy pillanatig sem habozott a válasszal.
Így aztán összeházasodtak, s egyszerre tizenhat sietős frigy köttetett meg a kicsiny halászfaluban. Alig egy pár vőlegény tűnt zaklatottnak; ehelyett láthatóan nem hittek a szerencséjüknek, hogy eleddig elérhetetlennek hitt szépségeket tudhattak maguk mellett a hitvesi ágyban.
A következő hetekben Kalem Vazz halászhajója Brom Tergieté mellett serénykedett. A közkedvelt csapszék bevételével kiegészítve Leronica és a két férfi viszonylag jól megéltek jövedelmükből.
A Caladanon ennél többet nem remélhettek, habár esténként, amikor a közös ágyban fekve Kalem ujja végigjárta felesége hasának domborulatait, Leronica a csodás, idegen világokra gondolt a Nemesek Szövetségében, amelyekről Vor mesélt egykor.
Csendben feküdt, a csillagos eget bámulta a nyitott ablakon át, és Vorian Atreides járt az eszében, aki oly rettenetesen messze volt tőle. Ebben a pillanatban is biztosan robotokkal hadakozik, és óriási hadihajókat vezényel... és elvétve talán ő is eszébe jut. Micsoda jóképű, daliás harcos! Nagyot sóhajtott.
Néha átfordult, és ébren találta Kalemet, ahogy mozdulatlanul fekszik, nyitott – talán könnyektől csillogó – szemmel, de egy szót se szólt, és nem utalt rá, hogy kitalálta volna hitvese gondolatait. Kalem sohasem kérdezősködött, sohasem puhatolózott. Még csak a katona nevét sem kérdezte meg, Leronica pedig örült, hogy nem kell hazudnia, és megtarthatja a korábbi szeretőjének tett ígéretét. Ez a jóravaló, vasszorgalmú férfi teljesen elégedett volt azzal, amit kapott, Leronica pedig igyekezett hasonlóképp érezni.
Mindketten tudták, hogy a dzsihadista sohasem tér vissza.
Mikor elérkezett az ideje, Leronica ikreknek, két egészséges kisfiúnak adott életet, akiket Estesnek és Kaginnak neveztek el férje két nagyapjáról. Nem szerette volna Vorhoz kötni a nevüket. A falubeliek mindnyájan megjegyezték, mennyire hasonlít a két kis vasgyúró Brom Tergietre – amitől büszkén dagadt a vén halász keble –, bár a barátok viccesen mondták, hogy remélik, a kicsik nem öröklik nagyapjuk harsogó nevetését.
Leronica viszont valahányszor a fiaira nézett, a kalandvágyó, sötét hajú tiszt mását látta bennük, aki egykor elrabolta a szívét, aztán a világűrbe távozott.
Kalem Vazz fogadalmához híven mindent megtett, hogy hűséges férj, szorgos munkás és figyelmes apa legyen. Rajongva szerette Estest és Kagint, és egyszer sem éreztette velük, hogy nem a saját fiai. Kalem sokkal többre tartotta a szeretetét, mint a származásukat.
Két évvel Vor távozása után Leronica immár nem szomorkodott, mindössze sóvárgóan tudni vágyott rá, merre járhat, és mit csinálhat, s hogy biztonságban van-e. Életében először azonban figyelmet szentelt a Dzsihad alakulására, és követte a főbb csatákról érkező híreket.
Édesapja és Kalem legalább havonta egyszer a távoli zátonyok termékeny vizeire vitték hajóikat. Ilyenkor Leronica új szokásához híven az egyik szomszédasszonyánál hagyta az ikreket, kölcsönkérte a falubeliek egyik ladikocsiját, és a rázós part menti úton a katonai létesítményekhez és követőállomásokhoz hajtott, amelyeket két évvel azelőtt emelt a Dzsihad Hadserege.
Az ott állomásozó maroknyi elszánt katona nem bánta a kaszárnyaéletet, és serényen végezték feladataikat. Időnként ketten vagy hárman közülük elvándoroltak a faluba, hogy ott friss halat és élelmet vegyenek; más alkalmakkor Leronica vitetett ételt nekik cserébe az Omnius elleni szakadatlan küzdelemről szóló hírekért.
Hamar gyakori vendéggé vált az irányítókunyhókban, amelyek a Caladan körüli műholdhálózatot összekapcsoló, megerősített tornyok talapzatánál bújtak meg. Az állás közelében elterülő tisztásból, ahová nem is oly rég az űrkompok érkeztek, hogy hamarosan újra felszálljanak, végül kiépült űrkikötő válik majd, de pillanatnyilag alig használták.
A Dzsihad katonái abban a tévhitben éltek, hogy Leronica egyszerűen a politikára és a katonai stratégiára volt kíváncsi, és Serena Butler papnő leglelkesítőbb beszédeinek, valamint Iblis Ginjo főpátriárka rögzített nagygyűléseinek másolatait ajándékozták neki. Valójában viszont kizárólag Vorian Atreides primerásról akart hallani, jóllehet gondosan vigyázott rá, nehogy elárulja, hogy személyesen ismeri.
Leronica csillogó szemekkel hallgatta, ahogy a katonák összefoglalták a Bela Tegeuse körüli összecsapásokat, és a nemrégiben történt iszonytató csuszuki pusztítást. Végül egyre többet megtudott Vor hőstetteiről, különösen arról, hogyan mentette meg az Anbus IV-et, és nem sokkal azután miként ejtette át a poritrini üreges flottával a gondolkodó gépeket.
Vor időnként levelet és csomagot küldött neki, de kivétel nélkül álnéven. Általában olyankor érkeztek, amikor férje épp dolgozott. Habár a küldeményeket kikézbesítő katonák nyilvánvalóan sejtették, hogy valamelyik dzsihadista a szeretője lehet, a nevét sohasem árulta el. Oly buzgalommal olvasta az üzeneteket, amiről Kalem nem tudhatott. Nem volt kedvére, hogy titkolóznia kell a férje előtt, de őt óvta vele, nem bűntudatból tette.
Sohasem próbált visszaüzenni, nem merte megtenni – az okokat még maga sem értette egészen. Atreides primerás, aki a távoli csillagok között harcolt, nem is tudott két ikerfiáról, Leronica pedig nem is szándékozott értesíteni őt. Csupán abban reménykedett, hogy nem esik baja, és néha gondol még rá.
Mikor úgy érezte, eleget hallott már, köszönetet mondott a dzsihadistáknak, aztán a ladikocsival visszasietett a halászfaluba, hogy még naplemente előtt hazaérjen. Édesapja és Kalem még legalább két napig távol maradnak, de el kellett mennie az ikrekért, és vacsorát kellett készítenie a csapszékben. Noha az anyaság sok idejét elvette, Leronica továbbra is fenntartotta a csapszéket, és táplálta a munkásokat, akik túl fáradtak voltak hozzá, hogy főzzenek maguknak.
Leronica rejtélyesen mosolygott, amikor újra kinyitotta a kapukat a féktelen férfiak előtt. A friss hírek és történetek – és a különleges levél, amely bizonyította, hogy szerelme valóban emlékezik rá – egy ideig még derűt adnak neki.
Ám mikor férje hazatér, minden figyelmét neki szenteli majd. Amint megígérte, sohasem hasonlította őt a másik férfihoz, aki fontos szerepet játszott életében – ám a bátor tisztet sem feledhette el. Bizonyos értelemben mindkét világtól mindent megkapott.

- - -

 

Vajon emberi dolog azt állítani, hogy senki nem ért meg engem? Sok más mellett ezt tanultam meg tőlük.

ERASMUSI DIALÓGUSOK

 

Hosszú létezése során Erasmust sok mindennel megvádolták már. Sok ember, köztük az őrjítően érdekes Serena Butler is mészárosnak nevezte őt sok mindenre rávilágító laboratóriumi kísérletei miatt, különösen pedig azért, mert lehajította Serena apró gyermekét az erkélyéről.
Bukása előtt a Terra-Omnius többször is célzott rá, hogy Erasmus emberré szeretne válni. Micsoda nevetséges ötlet! Nemrégiben még a Corrin-Omnius is azt sugallta, hogy Erasmus el akarta ragadni a hatalmat az örökelmétől – jóllehet maga is kizárólag az önálló akaratú robot gyors észjárásának és hatékony fellépésének köszönhette, hogy elkerülte a katasztrófát, és nem terjedt tovább a megfertőzött frissítés.
Erasmus nem vette szívesen, ha ilyen leegyszerűsített kategóriákba sorolták. Büszkén vallotta magáról, hogy nem képtelenség leírni és megfejteni a jellemét. Sokkal többre vágyott, mint bárki elképzelhette volna.
Most, miközben kötéllel egymáshoz kapcsolva vágott át Gilbertus Albanszszal együtt egy széles hómezőn, a független robot azon elmélkedett, mennyire földhöz ragadtan gondolkodik mindenki – még Omnius is – a saját elméjével összevetve. Kísérletei során Erasmus más emberi vagy gépi kutatóknál összehasonlíthatatlanul alaposabban megismerte a biolények átfogó térképét. A lehetséges világok legjobbikát mondhatta magáénak.
Mikor meghallotta, hogy a kamasz fiú zihálni kezd, mégsem ellenkezik, Erasmus lelassította mechanikus lépteit. Likvimetál lábait úgy módosította, hogy nagyobb stabilitást biztosítsanak neki a hóban, roppant energiatartalékait pedig arra használta, hogy csapást vágjon, ahogy előrehalad. Szegény Gilbertus ennek ellenére alig tudott lépést tartani vele. A lejtő meredekebbnek és labilisabbnak bizonyult, mint amilyennek látszott; egyetlen ember sem vehette fel a versenyt a fejlett kivitelű robottal.
A Corrin-Omnius, akit időközben kijavítottak, és lényegében megszabadítottak a rendszerhibák sorozatának következményeitől, figyelőkutászok egész rajával követte őket, amelyek szúnyogok módjára zümmögtek körülöttük. Az örökelme, amely nem volt több láthatatlan adatfelhőként szétterjedt, testetlen programnál, sohasem tapasztalhatta meg valóságosan is az efféle élményeket.
Erasmus a maga járni képes, független testével ebben az esetben is felsőbbrendűnek érezhette magát Omniusnál. A számítógépes örökelme mérhetetlen adatmennyiséget fogadott magába, de saját élményekre nem tehetett szert.
Nem csupán az adat mennyisége érdekes – gondolta Erasmus –, hanem a minősége is. És meglehetősen szórakoztatónak találta a felismerést, hogy Omnius lényegében kukkoló volt, aki mindig figyelt, de sohasem vált résztvevővé – és sohasem élt.
Élt. A szó egész sor filozófiai kérdést juttatott Erasmus eszébe. Vajon a sejtszerkezet nélküli gondolkodó gépek valóban éltek? Néhányan, a hozzá hasonlóak, megítélése szerint egyértelműen elevenek voltak, a többség azonban nem. Nap mint nap az előre meghatározott sémákat követték. Vajon Omnius élt? A robot hosszasan eltűnődött ezen, aztán arra a következtetésre jutott, hogy nem. Nem élt.
E válasz aztán újabb kérdéseket vetett fel, amelyek úgy fakadtak egymásból, akár a faágból kisarjadó gallyak. Erasmus ráébredt, hogy egy élettelen tárgynak, egy halott dolognak fogadott hűséget, és elmerengett rajta, vajon egy efféle fogadalom erkölcsileg kötelezné-e bármire, ha a felrúgása mellett döntene.
Azt tehetem, amit jónak látok. Azt is fogom tenni, amit jónak látok, ha úgy alakul a helyzet.
A vörös óriás nap átható rezes-rőt sugarai nem sok meleget adtak ezen a magasságon. Mikor hátranézett, Erasmus meggyőződött róla, hogy Gilbertus nem erőlteti túl magát, s még a súlyos hátizsák sem hátráltatja, amelyhez olyannyira ragaszkodott. A fiút meg kellett védeni attól, hogy kárt tegyen magában.
Gilbertus biológiai felépítése természeténél fogva sérülékenynek és érzékenynek számított, a robotnak épp ezért különösen figyelnie kellett rá. Csupán, hogy megvédje a kísérleti alanyát – legalábbis ezzel hitegette magát. Az elmúlt négy esztendő alatt Erasmus rengeteg időt szánt a fiú oktatására, és sikerült az elvetemült zsiványból finom úriembert faragnia.
Erasmus feltekintett a lejtőn, és a Corrin hosszú tele után megmaradt, poshadó jéggel borított terepet látott maga előtt. Beazonosította a jellegzetes tereptárgyakat, majd tovább kaptatott felfelé. Évszázadok óta nem járt errefelé, tökéletes géláramkörös memóriája azonban pontosan elárulta neki, merre jár.
– Kitaláltam, hová viszel, Erasmus úr. – Gilbertus vattakabátjának csuklyája alól széles szájtól, olajzöld szemektől és szalmaszőke hajtól egyéni, vékony arc lesett ki. Habár korához képest meglehetősen alacsonynak számított – talán, mert kisgyerek korában, a rabszolgatelepen nem jutott elég táplálékhoz –, inas, erős gyereknek mutatkozott.
– Valóban? Akkor találgass még, Gilbertus, mert lehet, hogy egy pár meglepetéssel még szolgálhatok.
– Ne próbálj megtéveszteni! A robotok nem folyamodnak furfanghoz.
– Saját magadnak mondasz ellent. Ha megtéveszteni próbálnálak, Gilbertus, akkor éppen, hogy furfanghoz folyamodnék, vagyis az előbbi tételedre cáfolsz rá. Logikusabb formában kell megfogalmaznod a gondolataidat.
Gilbertus elhallgatott, és tűnődni kezdett a feladványon.
Erasmus szintén újra elmélkedni kezdett, ezúttal a hasztalan adatok felett, amelyeket Omnius anélkül halmozott fel, hogy értelmes következtetéseket lenne képes levonni belőlük. Az adatok önmagukban semmit sem értek, ha nem tudtuk egybevetve értelmezni azokat.
Erasmus lényegében bármilyen információhoz hozzáférhetett abban az elektronikus épületben, amely Omnius háttérfájljait tárolta. Erasmusnak ehhez rákapcsolódnia sem kellett az örökelmére, ezt pedig feltétlenül kerülni akarta, hogy megtarthassa a függetlenségét – és a titkait. Természetesen Omniusnak is akadtak titkai, olyan fájlok, amelyeket egyetlen robot sem hívhatott le. Ezek érdekelhetnék a kíváncsi természetű Erasmust, de nem érték meg a közvetlen kapcsolattal járó kockázatot.
– Már közel járunk, Erasmus úr? – kérdezte zihálva a fiú.
A robot mosolyra húzta likvimetál arclemezét, és teljesen hátrafordította csillogó, ovális fejét, hogy maga mögé pillanthasson.
– Már egészen közel. Több gyerekemnek kellett volna lennie, Gilbertus. Kiváló oktató vagyok.
Gilbertus megállt, hogy átrágja a robot szavait, aztán elmosolyodott.
– De hiszen gép vagy, és nem lehetnek gyerekeid!
– Való igaz, de különleges gép vagyok, akit sokféleképp alakíthatunk, és sok mindenre tehetünk képessé. Ne csodálkozz semmin, amire képessé válhatok!
– Kérlek, ne viselkedj velem megint ilyen furcsán, Erasmus úr!
A robot nevetést szimulált. Sokkal jobban élvezte Gilbertus társaságát, mint gondolta volna. Az immár tizenhárom esztendős ifjú ember kivételesen éles elméjűnek, valódi kincsnek bizonyult – sokkal többnek puszta kísérletnél. Erasmus irányításának köszönhetően Gilbertus kezdte kiteljesíteni a saját képességeit. Talán az állandó tanítás és a szigorú, türelmes képzés segítségével az önálló akaratú robot végre elérheti, hogy gyámfia révén megostromolja az emberi képességek felső határát.
Időről időre a csillogó robot és a fiú szópárbajba kezdett, s mindkettő a másik megalapozatlan feltételezéseit vagy logikai bakijait igyekezett meglovagolni. Erasmus ügyelt rá, hogy buzgó tanítványát megismertesse a világmindenség történetével, a filozófiával, a vallással, a politikával és a matematika szépségeivel. A paletta, amelyről témáikat válogatták, a színek végtelen sorát foglalta magába, a fiú élénk elméje pedig meglepő hatékonysággal szívta fel az ismereteket.
Ellentétben a Terra-Omniusszal kötött korábbi fogadásával – amelynek tétje az volt, sikerül-e egy hűséges megbízottat a gazdái ellen fordítani – Erasmus ezúttal pozitív eredményre törekedett. Noha már nem volt szükséges, a robot továbbra is büszkén mosolygott maga elé, ahogy a meredek sziklarepedés felé baktatott a mély hóban.
A hegyoldal ellaposodott, Erasmus pedig felismerte a mély szurdoktól elválasztott sasbérceket.
– Itt letelepszünk, és tábort verünk. – Előrenyújtotta fémkarját. – Valaha hóhíd ívelt át azon a szakadékon.
– Te pedig ostobán nem ellenőrizted a szerkezeti épségét, mielőtt megkíséreltél átkelni rajta – mondta sokat tudóan Gilbertus, majd leemelte válláról, és a hóba ejtette a hátizsákját. – Leszakadt, miközben át akartál menni rajta, aztán belezuhantál a szurdokba, és évekig nem tudtál kijutni belőle.
– Még egyszer nem követnék el ilyen súlyos hibát, habár a következmények felettébb jótékonynak bizonyultak. A fagyban és elszigeteltségben mindvégig kizárólag elmélkedni tudtam, akár a kogitátorok. Önálló egyéniségem e helyen kezdett kifejlődni.
Gilbertus áhítattal bámult az ijesztő szakadék mélyébe, és ügyet sem vetett a hideg szélre.
– Azóta vágytam látni ezt a helyet, mióta először megemlítetted. Inkább a... születésed helyének nevezném.
– Micsoda érdekes gondolat! Meg kell vallanom, hogy tetszik a megfogalmazás.
Aznap este, miközben a fiatalember összeállította az előre gyártott táborhely részegységeit, Erasmus egy hordozható tűzhelyen szakácskodott, és időről időre belemártotta érzékelőjét a corrini nyúlpörköltbe, majd fűszereket szórt a fortyogó lébe, mintha pontosan tudná, mit csinál. Aztán figyelmesen végignézte, hogy Gilbertus belakmározik; a robot csupán finom érzékelőivel vett mintát az ételből, hogy megértse, milyen ízeket érezhet gyámfia.
A vacsora után a robot ott folytatta a leckéket, ahol korábban abbahagyta. Mióta sikerült megtanítania a korábban fékezhetetlen kisfiút a civilizált viselkedés alapjaira, Erasmus elmegyakorlatokkal igyekezett fejleszteni Gilbertus értelmi képességeit.
– Harminchétmilliárd-nyolcszázhatvannyolcmillió-negyvenezer-százötvenhat – mondta Erasmus.
– Ennyi lenne ma a Föld lakossága a születési és halálozási kivetítések alapján, ha Omnius nem avatkozott volna közbe, és a bolygó nem pusztult volna el.
– Pontosan. A megfelelő oktatás lehetőségei határtalanok.
Ahogy egyre hűvösödött az éjszaka, Erasmus órákon át tovább kérdezősködött, tanítványa pedig figyelemre méltó könnyedséggel rendezte össze és szűrte ki a hasznos adatokat, épp úgy, ahogy egy gép tette volna. A fiatalember szenzációs gyorsasággal tanult, s magas szintű számításokra és elméleti levezetésekre is képessé vált. Gilbertus agya megtanult válogatni a következmények és eshetőségek halmazai között, és kiválasztani a legmegfelelőbb opciókat.
Késő este, mikor lágyan hullani kezdett a hó, Erasmus észrevette, hogy tanítványa hibázni kezd. A robot türelmesen adott hozzá egyre újabb rétegeket ahhoz, amit diákja már korábban megtanult, oly módon, hogy organikus emlékezet formájában könnyedén előhívhassa az újonnan tanultakat. Ám, noha Gilbertus egy szót se szólt, figyelme elkalandozott, és nehezére esett összpontosítani.
Erasmus rájött, hogy a fiú kimerült a hosszú utazástól és a pihenés hiányától. A robot gyakorta elkövette ezt a hibát, és elfeledkezett arról, hogy az embereknek alvásra volt szüksége, és még a legfejlettebb gyógyszerek sem helyettesíthetik a természetes folyamatot. Még ha Gilbertus folyamatos energiaellátással rendelkezne, Erasmus akkor sem taníthatná megállás nélkül, a nap huszonnégy órájában.
Noha a tudásnak nincsenek határai – merengett el magában –, az emberek tanulási készségei határozott korlátokba ütköznek.
– Aludj csak, Gilbertus. Hagyd, hogy az elméd magába szívja és feldolgozza az információt, aztán, mikor felébredsz, folytathatjuk.
– Jó éjt, Erasmus úr – felelte a fiú megfáradt, mégis játékos hangon, ahogy bemászott a meleg hálórekeszbe.
Erasmus mozdulatlanul ült, s ezernyi optikai érzékelőszálával figyelt és rögzített mindent, amíg Gilbertus végleg el nem szenderedett. A kirándulás sokkal kellemesebb élménynek bizonyult, mint amire számított. Ügyelve, nehogy felébressze a fiút, halkan elköszönt: – Jó éjt, Gilbertus!

- - -

 

Az emberi lét egyik tagadhatatlan ténye, hogy a kapcsolatok megváltoznak. Semmi sem változhatatlan, még egyetlen órára sem. Folytonosan apró változásokat, módosulásokat és igazításokat kell figyelembe venni. Két pillanat semmilyen szempontból nem tekinthető teljességgel azonosnak.

SERENA BUTLER: ÉSZREVÉTELEK

 

A fagyott lápban tevékenykedő hatalmas fekete terepformálók mindegyikén kéttagú kezelőszemélyzet ült egymás mellett a magas fülkékben. Hosszú hidraulikus karok mélyedtek a jeges talajba, és kanalazták ki a felolvadt, szivacsos növényzetet, hogy aztán az ingázó teherszállító talajjárókra rakják. A Kolhar sík vidékei feldúlt hangyabolyra emlékeztettek.
A hónapokig tartó, nagyszabású előkészületek és befektetési pénzügyletek után, megkezdődhetett a gigantikus hajógyár megépítése. A rövid meleg évszakban virágba borultak a mocsaras síkságok, feléledtek a vastag hínárosok, az algák, a madarak és a repülő rovarok. Az idei év azonban más lesz, mint a többi. E naptól fogva a kiterjedt lapály gigantikus hajók otthona lesz, amelyeknek hajtóművei képesek meghajlítani a teret. A kolhari táj örökre megváltozik.
A lápvidék szélén Aurelius Venport állt vastag kabátban és arca elé húzott szőrmecsuklyában, hogy a hideg szél ellen védje magát. Szemerkélő porhó verte vissza tündöklőn a hajnali napsugarakat, Venport pedig hunyorogva megigazította sötét pláz szűrőszemüvegét.
A külvilági építők hasonló öltözetet viseltek. Ahogy Venport figyelte őket, azon tűnődött el, vajon mennyibe kerülhet neki a roppant vállalkozás minden pillanata. Számos cége révén hatalmas kölcsönöket vett fel, fedezetként pedig üzleti vállalkozásait használta. Ezenkívül jól felszerelt csapatokat küldött az Arrakisra, hogy növelje a fűszerkitermelést, miután Dhartha naibnak rejtélyes módon nyoma veszett, a banditák pedig – ki tudja, miért – nem okoztak több problémát.
Mindent megtett, hogy elegendő tőkét teremtsen elő ehhez az egyetlen vállalkozáshoz. Norma álmához.
Venport legelső, rossaki gyógykészítményekkel folytatott üzleti ügyletei óta mindig kockáztatott. Ám semmi sem közelítette meg a mostani méreteket. A térde rogyadozni kezdett, ha belegondolt. Mégis, a roppant befektetés ellenére, mindig megbízható ösztönei azt súgták neki, hogy helyesen döntött. Normát szokás szerint ellenállhatatlannak és lelkesnek találta. A lányból hiányzott a fortélyosság, s csupán a rendkívüli magabiztosság volt meg benne.
Venport vakon hitt a lány ötletében.
Amibe most belefogott, vagy teljesen tönkreteszi, vagy a világmindenség leggazdagabb emberévé teszi. Középutat nem látott.
Az itteni munkának szentelte magát, a melanzs és más ügyletek felügyeletét pedig különböző VenKee-képviselőkre bízta. Mindenekelőtt azt szerette volna megtudni, mi lett Tuk Keedair sorsa. Végtére is, ezúttal úgy tűnt, tlulaxi üzlettársa életét vesztette a poritrini mészárlás során, miképp a több százezernyi azonosított áldozat. Mostantól a kockázat és a haszon kizárólag Venport sajátja. Akárcsak maga a cég.
A Kolhar mocsaras lapályai a szemhatárig húzódtak, de a Norma képzeletében megfogant, hatalmas szerkezetek hozzájuk hasonlóan hatalmasaknak tűntek. A lány hetente körbevitte Venportot egy gyors talajjáró járművel egy új épület peremén. Csakhamar nekilátnak a tényleges térhajlító űrhajók megépítésének, Norma részletes tervei alapján.
A nyüzsgő építkezések felől szakadatlanul gépezetek és járművek, erősödő majd elhalkuló hajtóművek zaja szűrődött ki. Úgy tűnt, Normát megnyugtatja a hangzavar, és örömmel tölti el, hogy megállás nélkül haladnak a munkálatok.
Sietve járta a magas síkságot, konzultált az építészekkel és a kivitelezőkkel, további épületek és leszállópályák terveit vázolta fel az újszerű térhajlító járművek számára. Új, energiával feltöltődött testében alig volt szüksége – vagy ideje – alvásra.
Mikor megpillantotta Venportot, ahogy az építkezést szemléli, azonnal odasietett hozzá. Betáblázott napirendje dacára mindig akadt ideje Aureliusra. Miután forró öleléssel köszöntötte, elárulta, mi a kivételes figyelem meglepő, mégis ésszerű oka.
– Láttam a gondolkodó gépeket, és nem szeretnék hozzájuk hasonlóvá válni. – Rámosolygott Venportra, aki a lány káprázatos tökéletessége ellenére még mindig képes volt felfedezni benne az egykori tétova kislányt. – Elég időt kell szánnom erre, hogy ember maradhassak.
Venport a karjaiba zárta.
– Helyes, Norma.
Ám úgy tűnt neki, hogy feljavított, szépséges alakjában messze felette – vagy bármely más ember felett – állt. Senki sem vetekedhet vele, vagy közelítheti meg a képességeit. Nem lehetett összevetni senkivel. Akárcsak az édesanyját.
– És ennek érdekében engedélyeztem magamnak, hogy megfoganjon az első gyermekünk.
Venport némán rámeredt, túlságosan meglepte a hír ahhoz, hogy kérdezősködjön, Norma azonban tovább magyarázott.
– Mindez logikusan következik a szándékaimból. Az érzés szokatlan, de érdekes. Úgy hiszem, kisfiú lesz. Mindent meg fogok tenni azért, hogy ép testtel és egészségesen szülessen.
Venportnak nem kellett megérdeklődnie, hogyan akarja megtenni ezt. Nem is próbálta megérteni a rengeteg csodát, amire Norma képes volt – sem különös átalakulása előtt, sem utána.
Nemrégiben édesanyja hazatért a közeli Rossakra, hogy ott vészelje át a terhesség utolsó heteit. Az új gyógyszerek ellenére, amelyeket Venport gyógyászati üzemeiben fejlesztettek ki a helyi őserdő növényeiből, Zufa Cenva attól tartott, valami baja eshet az Iblis Ginjo nemzette magzatnak. Benne nem voltak meg Norma képességei, hogy sejtszinten és kémiailag beavatkozhasson a testében végbemenő folyamatokba.
Venportban még mindig vegyes érzelmeket keltett, valahányszor Zufára nézett. Az olyan alkalmakkor, mikor a varázslónő a hajógyárban járt, Venport szomorúságot vélt felfedezni a halvány, fagyos szemekben. Valaha komolyan szerette őt, Zufa viszont mindig megvetette, más dolgokkal kötötte le magát, s minden erejét a háborúnak és a személyes céljainak szentelte a férfi helyett...
Ellentétben Normával – hála az égnek.
Venport recsegő, telekinetikus robbanásokra lett figyelmes a távolban. A vállalkozás különös fontossága miatt Zufa tizennégy legtehetségesebb varázslónőjelöltjét rendelte a bolygóra, hogy a távollétében felügyeljék az építkezést.
A tehetséges nők „telepatikus védőpajzsként” biztosították a telepet, szabadon kószáltak, és a lehetséges veszélyforrásokat keresték. Habár zsoldosok tartották szemmel az üzemeket és a bolygóra érkező járműveket, a varázslónők olyan képességekkel rendelkeztek, amelyeknek a zsoldosok híján voltak.
A szóbeszéd szerint a kimek hadak a gondolkodó gépek ellen fordultak, a hibridek lépéseit azonban nem lehetett előre kiszámítani. Egyetlen kíváncsiskodó kimek sem élné túl a behatolást. Egyetlen gépi kém sem léphet meg a Kolhari Hajógyár titkaival. Normától nem orozhatják el a kísérleti létesítményt, ahogy a Poritrinen megtették vele.
Minden nehézség ellenére sikerülnie kell.
Mire a terhesség a nyolcadik hónapon is túlhaladt, Zufa Cenva azt kívánta, bárcsak férfiak nélkül is elboldogulna, és saját magát termékenyíthetné meg androgénként, hogy a Régi Föld Szófia istennőjéhez hasonlóan hozhassa világra a gyermekét. Ám a Dzsihad legfőbb varázslónőjét halandó testének korlátai akadályozták ebben. Lánya a maga bimbózó mentális és teremtő erejével egészen más szintet képviselt.
Miután megkínozták, és kis híján minden sejtjét elpusztították, Norma minden tekintetben újjáteremtette a testét. Most, hogy nőül ment Aurelius Venporthoz – akinek vérvonaláról Zufa pontosan tudta, hogy rendkívül előnyös –, Norma nyilvánvalóan felfedezi szaporodási rendszerének lehetőségeit...
Norma arra is módot talált, hogy szabályozza a kimekeket megsemmisítő telepatikus vihart, és sértetlenül vészelje át a folyamatot. Ó, bárcsak Zufa elsajátíthatná tőle a módszert, hogy továbbadhassa gondolataikkal pusztító kommandósainak...
Zufa a lávakőbarlangok egyik ablaknyílásánál állt, és az eleven illatok nyirkos fátyolával belepett, buja lombozatot figyelte. Hazatért a biztonságot adó szirtvárosba, hogy ott essen át a terhesség utolsó napjain. Túlságosan elevenen éltek emlékezetében az iszonyatos vetélések, a halva született szörnyetegek és a letaglózó csalódások.
Milyen különös, mennyire ironikus, hogy a súlyos gondok ellenére Norma bizonyult az olyannyira várt tökéletes, tehetséges gyermeknek. Zufa vegyes érzésekkel gondolt leányára: büszke volt arra, amivé vált, és amit elérni akart, de ugyanakkor zavart és félelmet is érzett. Zufa mindentől félt, amit nem értett. Ráadásul bűntudatot is érzett amiatt, hogy oly sok éven át olyan mostohán bánt a fiatal nővel.
A szikra, a képesség mindvégig benne szunnyadhatott – csupán nem láttam meg. Én, a kiváló varázslónő, vaknak mutatkoztam, és nem fedeztem fel a saját véremből származó sarj rejtett lehetőségeit.
Zufa most mindent megtett, hogy segítse megvalósítani leánya nagyszabású álmát, de mélyebb tudásra áhítozott. Abban reménykedett, hogy sikerül fenntartania, sőt javítania a kapcsolatukat. A szülés órájának közeledtével a varázslónő magára, a születendő lánygyermekre összpontosított – akire Zufa oly régtől vágyott már. Az újszülött a lehető legalkalmatlanabb pillanatban érkezett.
Zufa ígéretet tett magának, hogy ameddig szükséges, a Rossakon marad, hogy megszülje és a gondozó varázslónőkre bízza gyermekét, hogy a megfelelő neveltetésben részesüljön. Kötelessége és rögeszméje a Kolharra szólította, ahol Venport és Norma a Szövetség leendő leghatalmasabb hajógyárának alapozásával voltak elfoglalva...
Zufa gömbölyű hasán nyugtatta a kezét. Egy magas szirtpárkányon állt, és a sűrű őserdő összefüggő lombozatát nézte. A környezetben megtalálható méreganyagok és a szárazföldek nagyobb részét borító durva felszín ellenére a Rossakot tartotta a legszebb bolygónak, ahol valaha járt. Az ezüstös-lila őserdő élelmet adott, megszelídítette a légkört, emellett számos gyógyszert és más gyógykészítményt rejtett magában, amelyekből Aurelius Venport egykor az üzleti birodalmát alapozta meg.
Zufa elmerengett a természet folytonos körforgásán, a rengeteg fajon, amelyek ezen az egyetlen planétán éltek meg, és az ökológiai réseken, amelyeket még a legapróbb rossaki létformák is megtaláltak maguknak. A testében támadt mozgolódás a bolygó ökoszisztémájában és a Dzsihadban betöltött saját helyére emlékeztette.
A lábai között hirtelen meleg magzatvíz ömlött le a lábfejére, s onnan a kőösvényre. Korábban, mint számított rá! Magához hívta a közelben álló egyik fiatal varázslónőt.
– Szaladj el Ticia Oss tenyésznővérhez. Mondd meg neki, hogy szükségem van a szolgálataira – most azonnal!
Noha a többi varázslónő rögtön a segítségére sietett, Zufa ragaszkodott hozzá, hogy saját lábán jusson el szállása sziklás folyosójáig, ahol már a szüléshez szükséges minden felszerelés előkészítve várta őt.
Hét nő vigyázott felváltva Zufára e fontos terhesség utolsó heteiben. A legfőbb varázslónő saját gyermekeiként szerette őket, miután ötüket maga készítette fel, hogy szükség esetén mentális fegyverként vethessék be valamelyiket. Korábban már eldöntötte, hogy a szülést levezető tenyésznővér után nevezi el születendő leányát.
Ticia. A Lányom élete végéig fogja viselni ezt a nevet. És talán a tenyésznővér beleegyezik, hogy gyámként és pótanyaként gondozza a csecsemőt egy ideig, hogy Zufa visszatérhessen a Kolharra.
Visszafeküdt az ágyra, és amint feje belesüppedt a puha párnába, görcsös összehúzódást érzett, amit pillanatokkal később újabb követett. – Hamarosan megérkezik.
Talán a lánygyermek is éppúgy alig várta, hogy megszülethessen, ahogy Zufa szeretett volna mielőbb megszabadulni terhétől...
Magas, fakó bőrű varázslónők szaladtak a szobába, hogy mindegyik elvégezze jól begyakorolt feladatát. Zufa a tapétára próbált összpontosítani, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, s elméje erejével igyekezett irányítani a szülést, és visszaszorítani az egyre erősödő fájdalmat. A megszületni készülő kisbaba a kísérletek ellenére visszarántotta Zufa gondolatait a szülési fájdalmakra.
Ticia Oss végül egy ragyogóan vörös csecsemőt húzott elő, majd elvágta a köldökzsinórt, miközben a segédei törölközőket és meleg ruhákat nyújtottak felé.
– Gyönyörű kislányod született.
– Pontosan erre számítottam – felelte a kimerült és verejtékben úszó Zufa. Ticia Oss a kezébe adta a halványzöld pokrócba bugyolált, törékeny kisdedet.
Ahogy megfogta a megpróbáltatástól kivörösödött és összeráncosodott újszülöttet, Zufa mélységes megkönnyebbülést érzett, hogy ezúttal nem torz szörnyeteget hozott a világra, akit azonnal valahol az őserdő mélyén kell eltemetni. Már túl sokszor volt része ebben az élményben. Nem, ez a gyermek – Ticia Cenva – egészségesnek született, és Zufa folytonos gondoskodása nélkül is biztosan életben marad. Erős kislány válik belőle.
Zufa mindössze néhány napos lábadozás után intézkedik majd, hogy visszatérjen a Kolharra. Korábban igaztalanul becsmérelte Aureliust és Normát egyaránt, most azonban helyre akarta hozni a hibát.

- - -

 

A megbízhatatlan szövetségesek semmivel sem jobbak az ellenségeknél. Jobban szeretjük a függetlenséget és az önállóságot.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
AZ ÚJ ARANYKOR

 

Tehát, hogyan határozol?
A Bela Tegeuse rabszolga lakosságának rongyos maradványai korábban sohasem küzdöttek a saját megmaradásukért, sőt még valamely kormányzathoz hasonló szervezetet sem hoztak létre. Nemzedékeken át a gondolkodó gépek jótékony gondoskodásától függtek. Ha visszagondoltak a helyi Omnius elpusztítása és a kimekek hatalomátvétele közt eltelt időszakra, egyáltalán nem tűnt kellemesnek az emléke.
Most, miután a comati atomcsapást követően mindent elölről kezdtek, a tegeusei túlélők készen álltak a megtérésre – az agymosásnak köszönhetően. Kizárólag azt gondolták, amit Júnó Titán mondott nekik.
Agamemnón, aki a kezes és átprogramozott gépi flottát bolygó körüli pályán hagyta, hogy bármikor visszaverhesse a Dzsihad Hadseregének vagy Omnius robot haderőinek ostromait, a gyűlölt számítógépes örökelme elleni végső küzdelem hadműveleti bázisának tette meg a megsebzett összehangolt világot. Noha az első diadal során nem veszített erőforrásokat, sem kimek harcosokat, a Titán tábornoknak mégis bővítenie kellett lázadó haderejét, hogy ellenállhasson a külső támadásoknak.
Agamemnónban és kimekjeiben megvolt az akarat és az elképzelés, de következő lépésként hatalmas, megállíthatatlan hadsereget kellett létrehozniuk. Amilyen gyorsan csak lehetséges. Több üzemre, több fegyverre és még több neóra volt szükségük. Sokkal többre.
A hódító kimekek robot hadihajók segítségével menekítették ki az emberek csoportjait Comati radioaktív peremvidékéről. A hatékonyság és az észszerű tervezés megkívánta, hogy a gondolkodó gépek készleteket halmozzanak fel, s mikor Agamemnón élelmet, gyógyszereket és valamivel nagyobb fokú szabadságot ajánlott a rémült túlélőknek, a korábbi Bela Tegeusei foglyok megmentőként fogadták a Titánokat. Most, hogy a megváltozott körülményeknek köszönhetően viszonylag jól tápláltan és még mindig optimistán tekintettek a jövőbe, elérkezett Júnó és mámorító beszédeinek ideje.
A női Titán az alkalomra a megszokottnál nagyobb és dicsőbb járótestet állított össze magának, amivel bárkit könnyűszerrel levehetett a lábáról. Júnó az átprogramozott robottal fényesíttetett és maratott ki minden külső felületet, hogy gravírozott króm- és ezüsttarantulára emlékeztetően tündökölhessen. Félelemmel vegyes tiszteletet szándékozott kelteni a szemlélőkben, hogy felidézze a mesébe illő Titánok Idejét.
Hangflastromát neuróda jeltovábbítók révén a hangját mennydörgővé fokozó erősítőrendszerre kapcsolta.
– Szeretnétek örökké élni? – kérdezte a tömegtől. Szünetet tartott, mivel éljenzésre számított, de a fennakadt lélegzetek hangja éppúgy megfelelt neki. A sokaság nyüzsögni kezdett. Tudta, hogy a szerencsétlenek eddig nem ismerték a reményt, és csupán mostanában engedhették meg maguknak, hogy álmodozzanak.
– Szeretnétek halhatatlanokká válni, hogy ne érezzetek többé fájdalmat – kizárólag erőt és hatalmat, hogy bármit megtehessetek, amit elképzeltek magatoknak? Jómagam ezer esztendeje élek így! Akárcsak Agamemnón tábornok. A neo-kimekek mindegyike azon emberi megbízottak közül került ki, akik méltónak bizonyultak a legnagyobb ajándékra, amiben halandó lény részesülhet. Köztetek is akad vajon olyan, aki méltó erre?
Az egykori rabszolgák jól tudták, miféle végtelen, lélekölő munkálkodást jelent az élet az örökelme uralma alatt. Júnó csodásan megnövelt kimektestének látványa és szavai elkápráztatták a megszólalni is képtelen embereket.
– Titán társaimmal együtt leráztuk magunkról Omnius rabigáját, hogy életetekben először szabadok lehessetek. A Titánok nevében elfoglaltuk a bolygót, és legjobbjaitokat bajtársként szeretnénk üdvözölni a harcban.
A tömeg felbolydult. Az ötlet korábban fel sem merült bennük.
– Az emberiség új aranykorát hozhatjuk el a kimekek megnövelt képességei révén. Innen, a Bela Tegeuse lakosai közül óhajtjuk kiválasztani hadnagyaink egész sorát.
Szerencsére a megbízottak többsége odaveszett Comatiban, Júnó és Agamemnón ugyanis nem akart olyan embereket toborozni, akik hűséget fogadtak a számítógépes örökelmének. Inkább olyan önkéntesekre számítottak, akik a lelküket is odaadnák a Titánok szolgálatáért.
Júnónak gyorsan célt kellett érnie. Nem tudta, mennyi ideje maradt, mielőtt a Dzsihad Hadserege megérkezik, hogy elfoglalja a Bela Tegeuse romjait. Agamemnónnak és a kimekjenek mielőbb meg kellett erősíteniük a hídfőállásukat.
– Arra kérünk benneteket, hogy vizsgáljátok meg a szíveteket és az elméteket. – Még jobban felemelte a hangját. – Rendelkeztek elég kitartással és ötletességgel ahhoz, hogy közénk állhassatok? Megelégeltétek már gyarló emberi testeteket? Beleuntatok már az állandó betegeskedésbe és az olyan alkalmakba, amikor izmaitok és csontjaitok nem elég erősek a feladatuk elvégzéséhez?
Körbefordította fejtornyát, és végignézett a tömegen.
– Ha így érzitek, Dante Titán és segítői hajlandók meghallgatni titeket, és megfontolni az ügyeteket. Kivizsgálnak benneteket, majd kiválasztják az arra leginkább érdemeseket. Egy új korszak hajnalához érkeztünk! Akik most csatlakoznak hozzánk, sokkal többet elérhetnek, mint akik félnek felvállalni a kockázatot.
Agamemnón arra számított, hogy kedvesének sikerül meggyőznie pár tucat alkalmas önként jelentkezőt, Júnó viszont tudta, hogy szerelme túlságosan borúlátó és korlátolt. Úgy érezte, érdemes az itteniek százait vagy akár ezreit is alávetni a kimekké alakításnak – az agytároló edényeket pedig kijátszhatatlan programokkal és önmegsemmisítő rendszerrel felszerelni, ha netán valamelyikük kezelhetetlennek bizonyul, vagy lázongani kezd. A kimekeknek mindenekelőtt harcosokra, emberi agy irányította gépezetek seregeire volt szükségük, akik halálukig küzdenek, és akár öngyilkos küldetésekre is vállalkoznak, hogy éppúgy véget vessenek Omnius uralmának, mint Serena Butler gyalázatos Dzsihadjának.
– Épp ezért – folytatta Júnó dörgő, ugyanakkor csábító hangján – felkínáljuk nektek a halhatatlanságot, hogy fürge és legyőzhetetlen mechanikus harcostestekben élhessetek.
Felemelte ezüstösen kecses mellső végtagjait.
– Kedvetekre láthatjátok el mesterséges ingerekkel agyatok kéjérző központjait. Sohasem éreztek éhséget vagy fáradtságot. A gyengeség érzete megszűnik számotokra.
Úgy lépdelt, akár egy büszke telivér. Finom testívein és csiszolt külső vázán mesterséges, élénksárga fények játszadoztak.
– Alaposan gondoljátok át, mielőtt jelentkeznétek – intett óvatosságra felhevült hangon. – Tehát nyilatkozzatok: ki hajlandó közénk állni?
Mikor meghallotta a tomboló éljenzést és a fergeteges igenlést, Júnó tudta, hogy sokkal több önkéntesre számíthatnak, mint amennyire valaha szükségük lehet.

- - -

 

Úgy érzem, bármit megtehetek – kivéve talán azt, hogy megfelellek a többiek elvárásainak.

FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA

 

Most, hogy a Zenszuni túlélők ismét jóllakhattak, és reményteljesen nézhettek a jövőbe, Ishmael végre megengedhette, hogy megelégedettséggel tekintsen helyzetére. Habár a mostoha körülmények között a túlélés határán kellett egyensúlyozniuk, az arrakisi sivataglakók között az élet kialakította a maga természetes ritmusát. Lehet, hogy kényelmetlenebb, mégis sokkalta biztonságosabb volt a korábbinál.
Mikor Dzsafar és társai az elszigetelt barlangtelepülésbe vezették a menekülteket, a jövevények döbbenten és csodálkozva botorkáltak be a rejtekhelyre, mintha hosszú hánykódás után végre partot értek volna. Szelim számkivetettjeinek csapata az árnyas barlangüregben üdvözölte az érkezőket. Némelyik poritrini Zenszuni a felkínált ételből fogadott el, mások a langyos vízzel oltották szomjukat. Egyesek csupán arra voltak képesek, hogy összerogyjanak.
Aznap este a boldogságtól megmámorosodott Ishmael mindnyájukat megvizsgálta, s elsősorban Chamalra fordított figyelmet. Sírni lett volna kedve. Mindössze ötvenheten maradtak meg a csapatból, alig több, mint a menekültek fele. Ám legalább szabadok voltak.
A túlélők a rettenetes megpróbáltatás dacára magabiztos vezért láttak benne, kinek látomása és hite együtt tartotta őket, s többségüket biztonságos hazába vezette. Miután megszabadultak rabszolgatartóik zsarnokságától, a galaxis felét átszelve, egy kipróbálatlan űrhajóval megmenekítette őket, és nagy részüket hónapokig életben tartotta – ami nem kis eredmény az Arrakison.
A menekültek pedig a számkivetettek csapatát is meggyőzték, hogy Ishmael méltó a tiszteletükre. Mahra, az elesett Szelim özvegye sötét szemű kisfiát, El'hiimet tartotta karjában, és elismerően Ishmael felé bólintott.
– Örülünk, hogy tiszteletre érdemes férfit tudhatunk magunk között.
Megmenekülésük első éjszakáján Ishmael az egyik barlangnyílásnál állt, kibámult a holdsütötte sivatagra, és a homokot elárasztó halovány fényben gyönyörködött. A feje felett pöttömnyi csillagok tündököltek a tiszta, száraz levegőben.
Aztán révbe ért nemzetségéhez fordult, és határozott, nyugtató hangon megszólalt:
– Íme, a hon, amit Buddallah ígért nekünk! Talán nem erre számítottunk, az élet nem könnyű errefelé, nem földi paradicsomra leltünk, de idővel talán javíthatunk a helyzeten.

 

A túlélők tovább ünnepeltek, fogyasztották az ételeket és italokat, amelyeket a fűszerbetakarító karavánoktól vagy a fűszerkereskedelem hasznát halmozó falvakból oroztak el. A poritrini menekültek Buddallahot és Ishmaelt dicsérték, míg a számkivetettek Féreglovas Szelimről daloltak, és Shai-hulud történeteit mesélték.
Ishmael egyszer csak magára maradt Dzsafarral a barlangrendszer mélyén. – Honnan értesültetek rólunk? – kérdezte a magas, ösztövér férfitől. – Már jó ideje vártuk a segítséget.
Dzsafar összeszűkítette kék a kékben szemét, amely arcába vájt mély veremre emlékeztetett.
– A sivatagban rátaláltunk egy magányosan kóborló férfira, aki már alig élt. Megmentettük az életét, ő pedig arra kért minket, hogy kutassunk fel benneteket. – Megvonta a vállát. – Nem tudtuk, hihetünk-e neki, mivel a kereskedők és a rabszolgafelhajtók többnyire nem szavahihetők.
A hegy mélyében rejlő, sötét kamrába vezette Ishmaelt.
– Magatokra hagylak benneteket, hogy beszélgethessetek.
A barlangnyílásban állva Ishmael alig tudta kivenni az egyetlen apró parázsgömb halvány fényében üldögélő, vézna férfi vonásait. Tuk Keedairét.
Dzsafar sivatagi köpönyegét suhogtatva megperdült, és távozott.
Ishmael, aki alig hitt a szemeinek, belépett a helyiségbe.
– Buddallah útjai valóban kiszámíthatatlanok, ha a Zenszunik életét végül egy testkereskedő menti meg, aki korábban portyák tucatjait vezette ellenünk!
A tlulaxi soványnak és meggyötörtnek tűnt, haja jellegzetes copfjától megfosztva, csimbókokban lógott. Mikor látogatójára emelte a tekintetét, Keedair arckifejezésében sem dac, sem félelem nem tükröződött, csupán kimerültnek hatott.
– Látom, bármennyire kevés esélyed volt rá, életben maradtál, Ishmael, a Rabszolgák Ura. Az Istened valóban komoly terveket fűzhet hozzád... avagy meglepetést tartogathat számodra.
– Nem egymagam maradtam meg, habár a bolygó mindent megtett azért, hogy elpusztuljunk. – Ishmael beljebb lépett. – Mi történt Rafellel és Inguval, meg a felderítőhajóval?
Keedair előre-hátra hintázott a sziklapárkányon, amely a fekvőhelyéül szolgált.
– Egy féreg gyomrában vannak. – Karomszerű kezével beletúrt a hajába. – Rafel megfenyegetett, hogy elmetszi a torkomat, de végül úgy döntött, hogy ehelyett szabadon ereszt a kegyetlen sivatagban. Még nem jutottam messzire, mikor három dühödt féreg támadt rájuk. Mindenestől felfalták a felderítőhajót.
Üres tekintettel bámult maga elé.
– Napokig bolyongtam, mielőtt Dzsafar és az emberei rám találtak.
Ishmael összevonta a szemöldökét, mikor meghallotta, hogy veje a sivatagba űzte az egykori rabszolgafelhajtót, ahol a biztos halál várt rá. Vajon bosszúra szomjazott? Vajon Buddallah azért büntette meg Rafelt, mert önhatalmúlag akart ítélkezni másokon?
– A lányom sohasem tudhatja meg ezt – mondta.
Keedair vállat vont.
– Csak Rafelre és a féregre tartozik. Nekem semmit nem jelent. – Előrenyújtotta inas kezét. – A szavamat adom.
Ishmael nem fogadta el a békejobbot.
– Azt várod tőlem, hogy higgyek egy testkereskedőnek? Egy olyan embernek, aki rátámadt a falumra, és rabszolgasorba döntött engem?
– Ishmael nagyúr, az olyan üzletember, aki nem tartja a szavát, hamarosan üzlet nélkül marad. – A megszólítást nem gúnyból, hanem tényleges tiszteletből használta.
Mikor megérezte, hogy valaki áll mellette, Ishmael oldalra fordult, és a kerek szemű asszonyt pillantotta meg, aki egykor Féreglovas Szelim hitvese volt. Nem hallotta, hogy közelít.
– Mit tegyünk ezzel a rabszolgafelhajtóval, Ishmael? Tőled függ a sorsa.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Eleve miért hagytátok életben?
Mahra számára nyilvánvalónak tűnt a válasz.
– Hogy kiderítsük, valóban igazat beszélt-e a távoli bolygóról idevetődött Zenszunikról. De errefelé kevés a víz és az élelem, és a törzsnek nincs szüksége egy újabb éhes szájra.
Keedair haragosan szusszantott a sötét zárkában, mintha már előre sejtette volna az ítéletet.
– Persze, persze, most, hogy jóllaktatok, és a torkotok sem száraz, ideje elgondolkodnotok a bosszún. Már épp eleget vártál rá, Ishmael.
Mostanra több poritrini menekült is köréjük gyűlt, mivel meghallották a beszélgetés hangjait. Chamal is ott állt értetlen arckifejezéssel, Ishmaelnek pedig fogalma sem volt, hogyan feleljen. Dzsafar és Mahra félrevonult, hogy a menekültek bepislanthassanak a fénytelen kamrába, ahonnan a tlulaxi rabszolgafelhajtó bámult ki rájuk mérgesen.
– Öld meg, Ishmael! – kérlelte őt az egyik idős asszony.
– Hajítsátok le a szirtről!
– Vessétek a sivatag gigászi férgei elé!
Ishmael, aki a legközelebb állt a fogolyhoz, újra meg újra ökölbe szorította, majd elernyesztette a kezét. Lehunyta a szemét, és a Korán-szútrákat mormolta magában, hátha a megbocsátás és a remény ígéretének elismételt szavai lassan betöltik a lelkét.
– Tuk Keedair, sok mindent elloptál már tőlem. Kínoztál, elszakítottál a családom legtöbb tagjától, életem szinte minden évét elraboltad tőlem. Népem most az Arrakisra került, amit sohasem hagyhatnak el, ahonnan sohasem térhetnek vissza a szülőbolygójukra. Elborzadok, ha arra gondolok, mekkora árat fizettünk. De az itteni megpróbáltatásainkért nem hibáztathatlak téged. – Mélyen, hosszasan szívta be a levegőt. – Visszaadom az életedet, rabszolgafelhajtó.
Meglepett morgás hangzott a folyosó felől. Még Chamal is hitetlenkedve meredt édesapjára.
– Becstelenség lenne megölni téged, hiszen visszafizetted a tartozásodat. A nemzetségem nyilvánvalóan elpusztult volna, ha nem veszed rá a számkivetetteket, hogy felkutassanak minket. – Ishmael széttárta ujjait, és zavarodott lányára nézett. – Ne értsetek félre, még mindig a bosszú jár a fejemben... de többé nincs jogom bosszút állni. Az olyanok, akik anélkül vesznek el valamit, hogy kiérdemelnék, semmivel sem jobbak a rabszolgafelhajtóknál.
A menekültek észrevehetően elégedetlenek voltak, s nem tudták mire vélni a fordulatot, de ellenkezés nélkül belenyugodtak a döntésbe. Dzsafar még nagyobb tisztelettel tekintett Ishmaelre, akárcsak Mahra, aki láthatóan először látta meg a poritrini férfiban a vezetőt. A valódi vezetőt...
Miközben a menekültek visszatértek a gyülekező kamrákba, Mahra félrehívta Ishmaelt, és kivitte őt a friss, hűvös éjszakába, ahol kiülhettek a csillagokkal teleszórt mennybolt alá. Habár sok konstelláció különbözött a Poritrinen ismertektől, Ishmael felismerte a Bogár és még sok más csillagképet. Néhány dolog változatlan maradt.
– A feleségemet valahol arrafelé hagytam. – Nem tudta, a kozmosz mennyezetén hogy keresse meg a bolygót, ahol ideje oly nagy részét élte le. A térhajlító űrhajó egyetlen kaotikus lökettel keresztülhajította őket a csillagos tájon.
– Ozzának hívták – hívják. Azért imádkozom, hogy még életben legyen, Falina lányunkkal együtt.
Mahra sorra kicsalogatta belőle az emlékeket, hagyta, hogy felidézze az Ozzával eltöltött legkellemesebb pillanatokat, azt, hogy kezdetben mennyire különböztek egymástól, aztán egyre szorosabbá vált a kapcsolatuk, míg végül Bludd nagyúr merő rosszindulatból elválasztotta őket egymástól. Ishmael immár közel három éve nem látta őt.
Felsóhajtott.
– Többé sohasem fogom a karjaimban tartani drága Ozzámat, de értelmetlen beletemetkeznem a bánatba. Buddallah okkal vezérelt ide, tartotta életben az embereket, és hozott össze minket.
Mahra sokáig némán ült mellette, aztán megszólalt:
– Most én mesélek neked egy történetet, amelyre népünk minden tagjának emlékeznie kell, hosszú nemzedékeken át. – Rámosolygott Ishmaelre, hangja pedig ellágyult. – Hallgasd meg tehát Féreglovas Szelim történetét!

 

 

L. E. 166
A DZSIHAD 36. ÉVÉBEN
Nyolc évvel a nagy poritrini rabszolgafelkelés után
Hét évvel a Kolhari Hajógyár megalapítása után

 

Az életben az egyetlen biztos dolog a halál, a halálban pedig az egyetlen biztos dolog a megrázó kiszámíthatatlanság.

MONDÁS A RÉGI FÖLDRŐL

 

A meggyilkolt kis unokájáról elnevezett Dzsihad harminchatodik évében Manion Butler kedves szőlőtőkéi közt szenderült örök nyugalomra. Az idő épp hidegre fordult, a rég visszavonult alkirály pedig a kemény fagyoktól rettegett. A talaj kemény volt és száraz, de Manion makacsul felkelt hajnalban, és ásójával kiment a lugasba.
Nyolcvannégy esztendős múlt, és bár rengeteg munkás állt a rendelkezésére, fontosnak tartotta, hogy maga ássa fel a földet, és takarja be az érzékeny tőkéket. Az öregember mindig sokat dolgozott, minden idejét a szőlőnek és az olajfaligeteinek szentelte, ahogy tevékeny élete során a Nemesek Szövetségét szolgálta.
Akár a díjnyertes versenylovak, az agg Manion fejében meg sem fordult, hogy visszafogja magát, hogy talán eltúlozta az egyetlen délelőtt alatt elvégzendő munka sürgősségét.
Xavier sokáig aludt, élvezte, hogy otthon lehet feleségével és az immár nyolcesztendős kislányával, Wandrával. Hozzábújt Octához az ágyban, hogy ismét megszokja az érintését és a közelségét. Ám a primerás soha nem tétlenkedett sokat, hiszen távol állt tőle a semmittevés. Hamar felkelt, megreggelizett, és magára öltötte régi munkásruháját.
Nyolc éve már, hogy a poritrini rabszolgalázadás Starda városának pusztulását és emberek ezreinek halálát okozta. És hét éve, hogy Agamemnón váratlan kimek forradalma felkavarta az Összehangolt Világokat, és elvonta Omnius pusztító figyelmét.
Miközben a gépek szakadatlan hódítási kísérletei lassanként akadozni kezdtek, a Dzsihad egyre menetelt előre. Xavier rendszeresen rajtaütött az Összehangolt Világok területein, védte a sebezhető kolóniákat, és rátámadt a robot hadihajókra, valahányszor szembekerült velük.
Mikor azonban hazatért, szívesen eldolgozgatott a Butler-birtok földjein és szőlőskertjeiben, ahol igyekezett elfeledni a háború birodalmát, és megtalálni a belső békéjét.
Kilépett az üde hajnali napsütésbe, felhúzta vastag kesztyűjét, és mosolyogva megindult, hogy megkeresse az öreget, és segítsen neki betakarni a tőkéket. Xavier épp akkor ért oda, amikor Manion megtorpant és megtántorodott, mintha elszédült volna. Az öreg politikus megragadta az ásója nyelét, hogy megtartsa magát, de tekintete kiüresedett, arca hamuszürkévé vált, és a földre rogyott.
Xavier ekkor már futva közeledett feléje, és apósát szólongatta, de túl későn ért oda hozzá, hogy segíthessen.
– Immár két Maniont vesztettünk el – állapította meg Serena édesanyja. Könnyek patakzottak Livia Butler töpörödött arcán; ábrázata elaggottnak hatott az Önelemzés Városának fodrozódó tükörtavában.
Livia Butler apátnő mindig fiatalabbnak tűnt nyolcvanegy événél, férje halála óta azonban mintha hirtelen szörnyen megvénült volna. Elegáns elmélkedő palástjában ült előregörnyedve. Látszólagos higgadtsága ellenére belül megtörtnek tűnt, akár egy gyökereitől megfosztott fa.
Serena édesanyjával ült a tóparti padon. Manion viszonylag békésen, dolgos élettel a háta mögött távozott. Bárcsak megérhette volna ennek a szomorú háborúnak a végét!
A Dzsihad három és fél évtizede alatt a tragédia okozta fájdalom cseppet sem enyhült. Némelykor egész bolygónyi népek pusztulása miatt kesergett, mint a csuszuki vagy a honrui mészárlások alkalmával; máskor személyesebb gyász érte. Noha esküvel fogadott kötelessége, hogy vezesse a gondolkodó gépek elleni küzdelmet, mindennél előbbre való volt, Serena sokszor azt kívánta, bárcsak végre maradna ideje a merengésre és a gyászra. Már az is megfordult a fejében, hogy visszavonul Zimiába, és a rengeteg virággal benőtt ereklyetartó között meditál.
Serena felpillantott a domboldal tetején álló szentélyre, amelybe gyermeke mumifikált testét helyezték el. Kisfia az emberi szellem ártatlan jelképe volt, a gépek kegyetlenségének és embertelenségének tökéletes ellentéte.
– Igen, immár két Maniont veszítettünk el – felelte. – De a Szövetségnek és a Dzsihadnak kettejük nélkül is fenn kell maradnia.
Ennek ellenére úgy érezte, hogy a Nemesek Szövetségének egyik tartóoszlopa dőlt volna össze, és tört volna apró darabokra.
Oldalra nyúlt, hogy megszorítsa édesanyja kezét. Az apátnő előbb erőtlenül reagált, aztán segélykérően, erővel markolta meg lánya ujjait. Livia szeme kikerekedett, lélegzete pedig elakadt a fájdalomtól, amely túlmutatott a szomorúságon. Serena megpróbálta átkarolni édesanyját, de az idős asszony előrezuhant a padról a víz szélére.
Serena egy hosszú, kínzó percen át meredt édesanyja tágra nyílt, élettelen szemébe. Jóllehet Livia és Manion Butler hosszú ideje egymástól távol éltek már, s mindkettejüket a saját szenvedélyeik kötötték le, láthatatlan kötelék kapcsolta össze őket. Több mint fél évszázada voltak házasok.
Livia most szeretett férje után eredt...
Habár Serena alig aludt valamit, másnap izzó energiával teljesítette a kötelességeit. A főpátriárka később elmondta, hogy frissebbnek és lelkesültebbnek hatott, mint valaha, mintha friss, nyers erő költözött volna belé.
Az ürességet felváltotta a düh, mintha egy kapcsolót kattintottak volna fel az elméjében. A gondolkodó gépek – a meggondolatlan, gyűlöletes gépek – oly sok mindentől fosztották már meg őt. A veszteség mélyebb nyomot hagyott, mint azt szavakkal kifejezhette volna.
Ennyi év után azon kesergett, hogy a harcot még mindig nem nyerték meg. Kétségtelen, hogy az ok valahol az emberi akaratgyengeségben, az elszántság hiányában keresendő. Valahogy változtatnia kell a helyzeten.
A kétségbeesett papnő azt kívánta, bárcsak még egyszer tanácsot kaphatna édesanyjától. Vagy Kwyna kogitátortól. Nagyobb szüksége volt a bölcsességükre, mint valaha. Ám kihez fordulhatott?
Hosszas elmélkedés után úgy határozott, hogy ideje valami újjal előállni, megváltoztatni a paramétereket. Nyolc évvel ezelőtt Iblis Ginjóval együtt ifjú szubordinánsokat állítottak az Elefántcsonttorony Kogitátorainak szolgálatába. A válogatott önkénteseknek rengeteg idő állt rendelkezésre idáig, hogy rávegyék Vidadot és öt bölcselő társát, hogy megosszák velük a tudásukat, Serena pedig beleunt a várakozásba.
Bőrén borzongás futott végig. Ha az Elefántcsonttorony Kogitátorai nem jönnek el hozzá, akkor maga lesz kénytelen felkeresni őket.
Miközben a visszavonult alkirály és az apátnő kettős temetésének komor, de ünnepélyes előkészületei folytak, az utcákat narancssárga körömvirágok, a nép gyászának jelképei töltötték meg. Serena az ablakából bámulta őket. Annyi ember követte őt vakon a veszélybe. Vorian Atreides nemrégiben tért vissza, hogy beszámoljon a Dzsihad Tanácsnak a Szövetségen Kívüli Bolygók megerősítési munkálatairól, és egy újabb emberi kolónia véletlenszerűen történt elpusztításáról hozott csüggesztő híreket – ezúttal a Rhisso nevű bányász kisbolygót dúlták fel. A jelentés komoly aggodalmat okozott. Altatógázt pumpáltak a levegővel feltöltött kupolákba, és úgy tűnt, a telepesek többségét elrabolták, a létesítményeket pedig megsemmisítették.
Vor Serena előtt állt, mikor befejezte a beszámolót. Iblis Ginjo arcára döbbenet ült ki a hírek hallatán, de Serena felcsillanni vélte a főpátriárka szemét, mintha valamiképp az értesülés jobb kedvre derítette volna. Visszás érzések töltötték el Iblis kapcsán. Serena tudta, hogy Iblis néhány megkérdőjelezhető tette ellenére örökké odaadóan fogja szolgálni a Dzsihad ügyét. Zavartan elkapta a tekintetét, majd újra a főpátriárkára nézett. Ezúttal kizárólag szomorúságot fedezett fel az arcán.
Vor úgy sejtette, hogy a gondolkodó gépek rabszolgasorba kényszerítették a rhissóiakat valamely munkaerőhiányban szenvedő távoli világon. Serena ésszerűnek ítélte a magyarázatot. Ám képtelen volt fenntartások nélkül elfogadni azt.
– A bizonyíték, amit Atreides primerás magával hozott, nyilvánvalóan Szövetség-szerte felkorbácsolja majd a kedélyeket, és további újoncok tömegeire számíthatunk, akikkel folytathatjuk a küzdelmet – szólalt meg Iblis, hogy némi vigaszt kínáljon. – Nem kell attól tartanod, hogy magadra hagyunk, Serena!
Serena azonban dühösnek és tetterősnek érezte magát. A szörnyű eset híre a Csuszukéhoz hasonlóan ismét harcba szólítja az embereket, de úgy érezte, mindez nem elég. Akár újabb háborúellenes tiltakozások szikráját is fellobbanthatja. Immár három évtized telt el a Terra-Omnius elpusztítása óta.
Miért nem győztünk azóta sem?
– Bárcsak milliárdnyi eltökélt harcossal rendelkeznék néhány millió helyett! De másképp is győzhetünk. – Felszegte a fejét, és Iblisre bámult, miközben összeszedte a lelkierejét. – Szándékaim szerint egyelőre csupán néhány új szövetségest állítunk magunk mellé. Komoly szövetségeseket.

- - -

 

Egyetlen hajszál választja el az életet a haláltól. Az emberi lény bármely pillanatban egyetlen kihagyott szívdobbanásnyira, egyetlen fennakadt lélegzetnyire áll az örök sötétségtől. Az, aki megérti ezt, hajlandó kockáztatni. Ha nekem kellene dzsihadistákat toboroznom, elsőként ezt értetném meg velük, és a lehető legalaposabban kihasználnám eme tudásukat.

ERASMUS: RENDEZETLEN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK

 

– Nekem jobban fog fájni, mint neked – mondta Erasmus, ahogy arccal a mennyezetnek egy laboratóriumi asztalra lökte a fiút. – Hidd el, érted teszem!
Gilbertus nem ellenkezett.
– Természetesen hiszek neked, uram. – Mégis idegesen nézett körbe, miközben Erasmus pántokkal leszorította a csuklóját, a bokáját és a derekát. A fiatalember már épp eleget látott Erasmus kísérleteiből, hogy tudja, a rá váró élmény nem lesz különösebben kellemes.
Erasmus ekkor savra emlékeztetően élénk színű folyadékokkal telt hengereket, neuromechanikus pumpákat, érzékelővégződésekkel és hosszú, hegyes tűkkel felszerelt gépezeteket tolt oda egy kocsin. Rengeteg hosszú, hegyes tű meredezett a gépezetből.
– Fontos, hogy megtegyem. – A kocsiról hajlítható fémkart hajtott a fiú törzse fölé. Tudta, hogy engedélyt kellett volna kérnie Omniustól, mielőtt hozzálát, de nem akarta felfedni a szándékait az örökelme előtt.
Bizonyos dolgokat jobb, ha nem árulunk el senkinek – gondolta.
– Később szeretném, ha leírnád az érzéseidet. Kíváncsi vagyok rájuk.
– Igyekezni fogok, Erasmus úr. – Hangjából némi idegesség és félelem érződött ki.
A hajlítható karból acélhegyek tolódtak ki, s mélyedtek a fiatalember nyakába és mellkasába, ahol egyes belső szerveket kerestek. A fiú lélegzete elállt, sikoltani próbált, aztán elszántan küzdött, hogy elviselje a fájdalmat. Arckifejezése és látható kínszenvedése elszomorította Erasmust. A robot korábban sohasem aggódott amiatt, hogy kísérleti alanyainak fájdalmat okoz valamely beavatkozás, de Gilbertus több volt közönséges kísérleti alanynál.
A robot egy alprogramba irányította az érzéseit, és a vezérlőművel egyre növelte a fájdalmat. A folyamat minden lépésén végig kellett mennie.
– Pillanatokon belül vége lesz, és fölöttébb elkeserítene, ha most meghalnál.
Gilbertus vonaglott és kapálózott, de nem tudta kiszabadítani magát. Kizárólag a sikolyai tudták elhagyni a testét, hogy a laboratórium falairól verődjenek vissza. Ajka hátrahúzódott, hogy mögülük előbukkanjanak az összeszorított fogak, ínyén pedig vér csordogált elharapott nyelvéről.
A robot további közhelyekkel bombázta, amiket az emberektől tanult.
– Végül minden rendben lesz. A te érdekedben teszem. Bírd ki valahogy!
A fiú teste elernyedt, és az eszméletvesztés jótékony biztonságába menekült. Erasmus apránként csökkentette a bevitelt, majd végül lekapcsolta az életmeghosszabbító gépezetet. A műszerek az alany életfunkcióinak fokozatos javulását mutatták. Fiatal volt és viszonylag erős – ezek után pedig még erősebb lesz.
A fiatalember szempillái megrebbentek, majd felpattantak. Mikor meglátta a robot mosolygós likvimetál arclemezét, maga is mosolyt erőltetett az arcára.
– Teljesen megbízol bennem, ugye? – kérdezte Erasmus, és gyógytapaszokat helyezett a sebekre.
– Természetesen, Erasmus úr. – Gilbertus száját alig hagyta el hang, és vért köpött a tálba, amit a robot tartott elé. – De mi volt a célja ennek a... próbatételnek? Megtudtál valamit belőle?
– A halál küszöbére vittelek téged, majd visszahoztalak onnan. Ez az én ajándékom neked. – Eloldotta a rögzítőpányvákat. – A módszert az óbirodalom idején dolgozták ki, és titokban tartották az Összehangolt Világokon. A kimekek arra használták, hogy megerősítsék az egészségüket. Az imént életet adtam neked, Gilbertus, pontosan abban az értelemben, ahogy a szüleid. Szerves tested mostantól évszázadokon át egészséges marad, valószínűleg még tovább is, ha vigyázol magadra. Sajnos az alacsony fájdalomküszöböd megakadályozott abban, hogy nagyobb dózist adjak neked.
– Vagyis csalódást okoztam neked?
– Dehogy. Az emberi gyengeséged nem a te hibád.
– Egyre inkább olyannak érzem magam, mint egy gondolkodó gép – jelentette ki Gilbertus, és megpróbált felülni. Lábait lelógatta az asztalról, de megtántorodott, mikor megpróbált egyenesen megállni.
Erasmusnak kellett támogatnia, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– A gépek és az emberek más-más típusú erősségekkel rendelkeznek.
A fiú tekintete felragyogott, ahogy lassan megértette az életmeghosszabbító kezelés következményeit.
– Ígérem, hogy egyszer még büszke leszel rám, Erasmus úr.
Már most is az vagyok, fiam.

- - -

 

A legendák az oktatás eszközei és hatalmas veszélyforrások egyaránt lehetnek – nem csupán a követők, hanem maga a legenda számára is.

CHIROX: KARDMESTER-TANONCOKRÓL
VEZETETT NAPLÓBEJEGYZÉSEK

 

A magányos alak magasan a nyugtalan óceán szintje felett hágott felfelé a hold sugaraiban fürdő szirtre, s alig fejtett ki hozzá több erőt, mintha nyílt síkvidéken futna. Hatalmas lendülettel ugrott fel, kapaszkodott felfelé a kiálló sziklákon és a repedéseken, egyszer sem csúszva meg, folytonosan előrehaladva. A mélyben a Ginazi-tenger vizei csapódtak a csalóka sziklazátonyokhoz.
Ám Jool Noret nem zuhanhatott le, sohasem történt vele ilyen. Kilenc éven át vetette magát a Halál torkába – de a Halál mindegyre kiköpte őt.
A legkivételesebb zsoldos fehér küzdőruhát viselt – ujjatlan trikót, térdig érő nadrággal –, amely semmivel szemben nem védte, ugyanakkor abszolút mozgásszabadságot adott. Homlokán fekete pánt övezte, a Régi Föld ősi ronin harcosaira emlékeztetően. Ugyan nem állt szándékában lenyűgözni a szemlélőket, azért viselte a fehér öltözetet, hogy könnyedén követhessék haladását a puszta sziklafelszínen.
Felette sötét alakok, a Chirox kíséretében érkezett ginazi kardmester tanoncok sora állt. Noret látta, hogy a többkarú szenszei mek tompa ezüstös fénnyel ragyog a holdvilágban. Tudta, hogy a harci mek azt magyarázza éppen a tanítványainak, hogy mit kell megkísérelniük anélkül, hogy meghaladnák a képességeiket. Mikor Noret felpillantott a csoportra, lelke egyik fele örült, hogy ily sok harcost lelkesített fel a gépek elpusztítására. Ugyanakkor megdöbbentette a kivételes figyelem. Sohasem vágyott rá.
Kétségtelen, hogy belőle vált a legkiválóbb harcos, aki a Ginazon valaha megszületett – talán a legragyogóbb, aki valaha megszületik.
Ám Noret a legtalányosabb embernek is számított, aki csupán ritkán szólt a tanítványaihoz. Évekkel ezelőtt egy elkeseredett tanítvány a kardmestertől származó leghíresebb idézetet véste a szigeten csoportosuló kunyhók melletti sziklába:
– Nem vagyok méltó magamhoz. Nem vagyok alkalmas rá, hogy másokat tanítsak.
Mikor legendás diadalairól kérdezték, Noret semmit sem felelt. Ezzel arra kényszerítette a tanoncokat, hogy maguk járjanak utána, és színezzék ki a történeteket. Kizárólag ő ismerte a teljes igazságot. Egyik csatatér után a másikon vetette magát a veszély útjába, és egyre kockázatosabb összecsapásokat, egyre halálosabb ellenfeleket keresett. Bárhol harcolt, mögötte lekaszabolt robotok hevertek. Jool Noret sohasem fogta vissza magát, már-már legyőzhetetlenné vált, mivel nem törődött vele, hogy életben marad, vagy sem. Halálvágya mindenki előtt egyértelműen megmutatkozott, mégis tovább élt.
A csata szépségéért és oldottságáért, az erőszak művészi kifejezéséért küzdött. Erre született, Jav Barri szellemét hordozva magában, s az örökölt ösztönökre építve utolérhetetlen harcossá vált. Édesapja halála követelte meg tőle ezt.
Noret egyszemélyes forradalmat vívott a gyengébb Összehangolt Világokon, beszivárgott a fogva tartott emberek közé, zavarófegyverekkel látta el a helybélieket, amivel kisüthették a géláramköröket, vagy hagyományosabb robbanószerkezeteket adott nekik a szabotázsakciókhoz. Noret a gépek közé is behatolt, tucatjával tette működésképtelenné, vagy semmisítette meg a robotokat, akár egy éj leple alatt támadó merénylő. És mikor már felbolygatta a darázsfészket, és elegendő kárt okozott, kisurrant, és visszaszökött a Szövetség területére.
Mindez mégsem volt elég.
A meredek sziklafal megmászása sokkalta egyszerűbb feladatnak számított az életére és becsületére kényszerített elvárásoknál. A legnehezebb szakasznál Noret még gyorsított is a veszélyes emelkedés tempóján.
Pontosan tudta, hogy az efféle bemutatók komoly kockázattal járnak – nem saját maga, hanem azon fiatal zsoldosok számára, akik esetleg utánozni próbálják. A lecke azonban örök érvényű volt: az életben nem véd minket háló, a háborúban pedig ez különösképp igaz, mikor a kiszámíthatatlan küzdelem másodpercek alatt gyökeresen változtathat a helyzeten.
A ritka alkalmakkor, amikor visszatért a Ginazra, saját maga miatt tartott efféle bemutatókat, hogy továbbfejlessze képességeit, miközben másoknak olyasmit ad, ami után vágyakozhatnak. Továbbra sem érintkezett másokkal, nem kereste a tanítványok csillogó tekintetét. Noret azzal a biztos tudattal engedte távozni a szemlélőket, hogy az emberi test valóban figyelemre méltó dolgokra képes. Az emberek pontosan és kifinomultan tudtak ölni, ezt a művészetet pedig gép sohasem sajátíthatja el. Kirázta a verejtéket fakó hajából, majd tovább mászott, és lassacskán megközelítette a szirt tetejét.
Hirtelen oldalra csúszott, egy sötét hasadékba, ahova a holdfény nem hatolhatott be, majd meglódult a perem és a várakozó tanoncok alatt. Noret egy vékony párkányon iramodott meg, aztán tovább mászott felfelé. Nem érdekelte, mások mit mondanak róla, és hogy a titokzatosság aurája lengi be, ami az embereket még inkább kíváncsivá és elvakulttá tette. Részéről a szakadatlan edzés személyes okokból volt szükséges.
– Hová tűnt? – hallotta az egyik tanonc érdeklődését. – Már nem látom sehol.
– Mögöttünk van – felelte Chirox, és megfordult, hogy üdvözölje Noretet. – Ebben a játszmában mindnyájunkkal végzett.
Húsz szempár fordult felé.
Jool Noret harci állásban várakozott, sebhelyes, napbarnított arcát még titokzatosabbá tette a félhomály. Váratlanul – lobogó hajjal – elvágtatott a tanítványok mellett, leugrott a szirt pereméről, és eltűnt a szemük elől.

- - -

 

A bátorság és a meggondolatlanság között húzódó vonal néha észrevehetetlen.

ZUFA CENVA: EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL

 

Hét évvel azután, hogy megindult a monumentális építkezés, a Kolhari Hajógyárban végre elkészültek az első térhajlító kereskedelmi hajók. Számos prototípust kipróbáltak már, Venport pedig immár a széles körű kereskedelmi használathoz alakította őket, hogy a Nemesek Szövetsége számára szükséges rakományokat célba juttathassák.
Noha eleve fenntartásokkal fogadta az ötletet, Normának nem maradt más választása, mint hogy részlegesen számítógépesített navigációs rendszert fejlesszen ki a bonyolult térhajlító hajók irányításához. A Holtzman-számítások és a torzítási mező generálása olyan összetett matematikai műveleteket foglalt magába, amit egyetlen ember sem tudott segítség nélkül elvégezni. És a hosszú évek tapasztalatai alapján immár pontosan tudta, hogy a repülések magas kockázattal, ugyanakkor elfogadható megsemmisülési rátával jártak.
Abban reménykedett, hogy a bonyolult navigációs eszközök segítenek, arra azonban ügyelt, nehogy potenciálisan önálló MI géláramkörös rendszert tervezzen. Norma inkább a sutba dobja az egész VenKee kereskedelmi flottát, mintsem újabb Omniust teremtsen. Egyedül neki szabadott belépni az új térhajlító járművek navigációs fülkéibe, még férje, Aurelius sem juthatott be a lezárt területre.
Norma, aki épp bezárkózott legújabb hajója irányítókamrájába, apró hengert helyezett az indítócsatlakozóba, aztán a háromdimenziós holoképernyőn figyelte a feltérképezett égitestek miriádnyi koordinátáját. Úgy tűnt, egyetlen ember, még egy hozzá hasonló lángelme sem lesz képes soha biztonságos útvonalat megadni a meghajlított tér csavarodásai és a mindenfelé rájuk leselkedő veszélyek között. Kénytelen volt a számítógépekre támaszkodni, bármennyire veszélyesnek ítélte is a használatukat.
Befejeződött a részletes térkép koordinátáinak betöltése, Norma pedig kihúzta, és halványzöld laboratóriumi köpenyének egyik bő zsebébe rejtette a programhengert.
A Nemesek Szövetsége a Kolharra érkező mérhetetlen tőke- és nyersanyagbehozatal ellenére semmit sem tudott a forradalmian új hajókról. Az emberek nyilvánvalóan megsejtenek majd valamit, mikor a kisméretű, de gyors VenKee hajók drasztikus mértékben megelőzik a riválisokat. Amint kiszivárog a hír – amire előbb-utóbb biztosan sor kerül –, gondoskodik róla, hogy Aureliust kiáltsák ki a vállalkozás mögötti hajtóerőnek. Normát sohasem érdekelte a hírnév és a hatalom, mert nem volt ínyére a politikával járó időpocsékolás. Mivel az első sorból figyelhette a való életben kibontakozó ptolemaioszi tragédiát, végignézhette, ahogy az önhittség és a hírnévért folytatott küzdelem az egykor kiváló Tio Holtzmanhoz hasonló lángelmét is képes volt kifordítania önmagából.
Mivel férje mindig is bízott benne, és hajlandó volt előteremteni a szükséges tőkét, szívesen a javára írta a sikert. Aurelius jól értett a politikához, és kellő befolyás és hírnév révén hatalmas eredményeket érhetett el. Bizonyára rájön, hogyan élvezheti ki a reflektorfényt, miközben semmit sem árul el a technológiáról. Normát különben is pusztán a vállalkozás sikere érdekelte.
Mostanra több mint száz kisebb térhajlító teherűrhajó kelt útra a kockázatot pontosan ismerő és felvállaló zsoldos pilóták irányításával. A hosszú évek roppant befektetései után Aurelius végre komoly haszonra számíthatott a hajók és a rakomány gyakori elvesztésének ellenére is. Hála Normának, tlulaxi üzlettársa nélkül egymaga uralkodhatott kiterjedt kereskedelmi birodalmán.
Az első próbajáratok a rettentő balesetek ellenére hatalmas profitot hoztak. A VenKee Vállalat rövid idő alatt juttatott célba fontos szállítmányokat az új hajók raktereiben. Ritka és gyorsan romló gyógyszerek érkeztek a Rossakról, amelyeket a Nemesek Szövetségének különböző bolygóira továbbítottak, szinte azelőtt, hogy leadták volna a rendeléseket. A melanzskereskedelem volumene exponenciálisan megnövekedett, ahogy Szövetség-szerte egyre többen fogyasztották az anyagot, és lényegében minden egyes fűszerszállítmány kitermelte egy térhajlító hajó teljes árát.
A szállítások biztonsága remélhetőleg egyre javul majd. Az ipari titoktartás keretein belül felvilágosította a személyzetet az „új hajók” használatának nagy mérvű kockázatáról, és veszélyeztetési összeget fizetett a rendes bér felett. Bizalmasan elárulta Normának, hogy szívesebben vette volna, ha nem kell emberi életeket veszélybe sodornia, és mindent gépekkel végeztetne. Aztán, hosszas gondolkodás után hozzátette, hogy ez kétségkívül lehetetlen. A gondolkodó gépekben nem lehet megbízni.
A Szövetség polgárai lassan a megmentőjüknek és igaz hazafinak kezdték tekinteni Venportot, versenytársai pedig igyekeztek megtudni, mi a titka a gyors szállításnak. Tio Holtzman lefoglalta Norma minden tervét és munkáját, de a tudós porrá égett a stardai pszeudo-atomrobbanásban, Norma pedig tudta, hogy rajta kívül senki más nem remélheti, hogy valaha is megérti a rendszer működési elvét.
Miután megvizsgálta a poritrini város helyén tátongó kráterből és a környékről beszerzett bizonyítékokat, Norma úgy érezte, rájött, hogy mi történhetett. A Szövetség hadd higgye csak, hogy a lázadó Zensíita rabszolgák valamiképp atomfegyverhez jutottak, ő azonban pontosan emlékezett a közel negyven évvel ezelőtti kísérletre, amit egy kisebb holdon hajtottak végre. Akkor saját szemével láthatta, miféle pusztítást visznek véghez a Holtzmanpajzzsal kölcsönhatásba lépő lézerfegyverek. Norma úgy sejtette, hogy a pusztító robbanás baleset következménye lehetett, amit talán maga Holtzman okozhatott.
Jómaga nem óhajtott hasonló tévedést elkövetni.
A navirendszert önellenőrző próbakörök során tesztelte, amelyek során szimulált útvonalakon szelte át a világűrt a térhajlító járművekkel. A fülke falain ovális képernyők jelentek meg, amelyeken csillagködök, üstökösök és szupernóvák fénylettek.
Aurelius nem hagyta cserben őt, nem hidegedett el tőle. Még amikor hideg fejjel, mintegy kívülállóként elemezte a kapcsolatukat, akkor is elcsodálkozott, hogy mindvégig vele maradt, pontosan, ahogy ígérte. A férfi teljes szívéből szerette őt, és öt gyermekük nagyszerű apjának bizonyult. Norma pedig pontosan erre vágyott.
Norma legnagyszerűbb teremtményének mégis az újszerű hajtóművet tekintette. Meggyőződéssel hitt benne, hogy az új technológia – ha egyszer sikerül megoldani a problémákat, és kiiktatni a kockázati tényezőket – olyan kereskedelmi birodalom alapjait rakhatja le, amely mellett eltörpül a Nemesek Szövetsége, és sokkal többet jelenthet egyszerű szállítóvállalatnál.
A számos jármű közül azonban több is letért a kijelölt útról, nem egy súlyos károsodást szenvedett, néhány pedig nyomtalanul eltűnt. Az egyik hajó pedig véletlenül egy nap belsején hatolt keresztül, és teljesen megsemmisült. Ahogy növekszik a szállítások száma, egyre több hajó – és egyre több pilóta – pusztul el.
A balesetek vészes aránya előtérbe helyezte az újszerű technológiával járó kockázatokat. Norma folyton a megoldáson törte a fejét, de a precíz navigáción kívül egyetlen biztonsági megoldás sem tűnt kivitelezhetőnek. A problémát láthatóan nem lehetett megkerülni: a hatalmas járművek a másodperc töredéke alatt szeltek át roppant távolságokat, és amint egyetlen hibás koordinátát adtak meg, a hajó sorsa azonnal megpecsételődött. Egyetlen ember, valószínűleg még egy számítógépes elme sem lett volna képes egyetlen szemvillanás alatt kiigazítani a hibás útvonalat.
Ám Venport még így is elfogadhatónak ítélte a haszon-veszteség arányt, hiszen elegendő számú hajó vészelte át az utakat. A személyzet elvesztésén kívül, amit a magas bérekkel igyekezett ellensúlyozni, a profitszerzést alapvetően „a számokkal való játékként” jellemezte. Mindössze az általa „leltárveszteségnek” nevezett tényező figyelembe vételével kellett kikalkulálnia az árakat.
Norma épp a navigátorfülkében követett figyelemmel egy szimulált csatatér mellett végrehajtott utat, ahol a Dzsihad erői a robotok járműveit tizedelték. Puszta szórakozásból nehezített a feladaton.
– Szokás szerint szorgoskodsz. Érthetetlen, hogyan vagy képes napokon át meglenni pihenés nélkül.
Megérezte férje közeledtét, és zavarban érezte magát az előtte sorakozó bonyolult számítógépes rendszerek miatt.
– Azt ígérted, nem fogsz megzavarni. Hogy jutottál be?
– A rejtett kameráim révén láttam, hogyan lépsz be ide.
Norma haragosan nézett rá, és érezte, hogy háborog a lelke.
– Akkor fokoznom kell a biztonságot. Ide senki sem jöhet be – még te sem.
Venport a homlokát ráncolta. A rendszeres melanzsfogyasztástól még mindig úgy nézett ki, mintha a harmincas éveiben járna a hatvankettedik helyett.
– És a fiad sem, ugye? Adrien napok óta próbál elérni, te pedig válaszra sem méltatod. Hatéves korához képest okos, de mégiscsak kisgyerek.
Norma agyán a fia képe villant át. A fiú apja mosolyát és sötét, hullámos haját örökölte. A fogamzás pillanatában végzett belső módosításoknak köszönhetően tökéletes génállománnyal rendelkezett. Norma már előtte felismerte, hogy képes maga elé képzelni és irányítani a szaporodási szerveit, és csak a tökéletes pete- és ondósejt egyesülését engedte meg.
Leszegte a tekintetét.
– A navigáció hiányosságai kötöttek le. Amíg ilyen magas a veszteségi arány, addig nem engedhetjük, hogy a térhajlító hajók részt vállaljanak a Dzsihadból. Eredetileg erre szántam a hajókat. Édesanyám egyre nógat, hogy lépjek kapcsolatba a Dzsihad Hadseregével, és adjam át nekik a technológiát, hogy csapatokat szállíthassanak a hadiövezetekbe; de nem szeretném, ha ilyen sok ember halála száradna a lelkemen.
– Biztosan találsz megoldást, Norma. – Venport elmosolyodott, és megcsókolta hitvesét. – Azonnal a hadsereg rendelkezésére bocsátjuk a technológiát, amint kellően biztonságossá válik.
– Kérj bocsánatot Adrientől a nevemben!
Venport tanulmányozni kezdte a műszereket, a képernyőket, a vezérműveket és az adatolvasó kerekeket.
– Erről a számítógépes rendszerről meséltél nekem? – Igen.
– Az istenek óvjanak meg minket!
– Aurelius, kérlek! Dolgoznom kell. Már megbeszéltük, miért kellett ilyen szigorú szabályokat bevezetnem.
– Jól van, jól van, tudom. – Norma gyanakvóan figyelte férjét, aztán látta, hogy mély lélegzetet vesz.
– Ha valaki képes megzabolázni a gondolkodó gépeket, akkor te leszel az – mondta Venport. – De nem tetszik a dolog.
– Nekem sem, de pillanatnyilag nincs más választásom.
Miután férje távozott, Norma ismét lezárta az ajtót, és különféle úti célokat táplált a navigátor-gépezetbe, s a számítógéppel kalkuláltatta ki a napokat, bolygókat és más űrbéli akadályokat kikerülő útvonalakat. Habár maga építette a számítógépet, és megfelelő védelemmel szerelte fel, a gondolkodó gépek közelsége mégis nyugtalanította. És nem mert egy efféle rendszert beépíteni a ténylegesen használt hajókba.
Bárcsak módot találna rá, hogy emberi elme és ne gépezet irányíthassa a térhajlító járműveket! Ám az elképzelés megvalósíthatatlannak tűnt.

- - -

 

A testet nem lehet kivonni a természet törvényeinek hatása alól, az elmét azonban nem kötik ehhez hasonló béklyók. A gondolatok túllépnek az agy fizikai létén.

VIDAD KOGITÁTOR: AZ ELSZIGETELT
TÁRGYILAGOSSÁGBÓL SZÁRMAZÓ GONDOLATOK