Végül is nem fog rajta a maguk híres-nevezetes pora.
– Az lehet csak egy egyszerű genetikai mutáció.
– Volt már rá példa?
– Nem, de… – kezdett bele az arkhón, majd ingerülten felcsat-  tant. – Hova akar kilyukadni?!
– Sehova. Csak azt mondom, hogy nem árt az óvatosság. Ezek  a kis nyomorultak néhányszor már engem is csúnyán átvertek, pedig  azzal hízelgek magamnak, hogy ez nem egyszerű feladat.
– Aláírom – bólintott az arkhón. – Most viszont kamatostul  visszaadta nekik a kölcsönt.
– Reméljük. De nem szervál?
Az arkhón elmosolyodott.
– Azt hiszi, belejött, mi?
Egy kis ideig csendben játszottak, csak a padló csikorgott a ci-  pőjük alatt, és a kíméletlen ütések hangja hallatszott katonás egy-  másutánban. Veszélyes ellenfelek voltak. Fél óra játék után, csata-  kosra izzadva, vöröslő képpel be kellett látniuk, hogy nem bírnak  egymással. És mindketten érezték, hogy ez nem csak a sportban van
így.
– Tartsunk egy kis szünetet! – kezdeményezte Edit, és a nyaká-  ra terítette a törülközőjét.
Az arkhón bólintott, és leültek egymás mellé a terem elé készí-  tett kényelmes klubfotelekbe.
– Amint elrepültem a Nagy Ceremóniára, azonnal vissza kell  indulnia Hannával Buravárosba.
– Nem szívesen megyek oda vissza – mondta Búné, miközben  a termet behálózó lézerfényeket bámulta.
– Nyugodjon meg, Edit, csak pár nap az egész! Ha a múltban  megtörténik a Nagy Transzmutáció, akkor már nincs szükségünk ar-  ra, hogy életben tartsák azt a… hogyishívjákot.
– Zsófit – igazította ki Bujdosóné. – És aztán mi lesz?
– Aztán boldogan élünk, amíg NEM halunk meg. Márpedig  amíg van elég porunk, nem történhet velünk ilyen kellemetlenség.
Miénk lesz nem csupán a föld mélye, hanem a földfelszín is… és a  határ a csillagos ég! Persze csak miután felszámoltuk Buravárost és  az összes többi izgága kolóniát.
– Nem mondom, hogy mindent értek.
– Sebaj.
Edit szemrehányóan az arkhónra nézett.

– Mi lesz az a bizonyos transzmutáció? – kérdezte elszántan.
Az arkhón ravaszul összehúzta a szemét. Bujdosóné figyelmét  nem kerülte el ez az apró villanás, és meggyőzte arról, hogy a férfi  még mindig nem bízik benne teljesen.
– Az istenség hosszú évezredek után újra megmutatkozik a sa-  ját képében – mondta az arkhón.
Bujdosóné megvetően csóválta a fejét. Kimondottan sértette,  hogy efféle ostobasággal próbálják megetetni.
– Mégis milyen istenségről beszélünk? – kérdezte kimérten.
– Teljesen mindegy – mondta az arkhón. – A legfontosabb  nem ez, hanem hogy a Ceremónián végre találkozhatok a Nagy Kreá-  torral is!
– Ez a beszélgetés egyre szánalmasabb, ennélfogva egyre  unalmasabb is – húzta el a száját a tanárnő, és a szavakat gúnyosan  megnyomva folytatta. – „Nagy Ceremónia”, „Nagy Transzmutáció”,
„Nagy Istenség”, „Nagy Kreátor”. Maga tényleg ennyire ostobának  néz?
Az arkhón kiismerhetetlenül mosolygott.
– Ne törődjön a fogalmakkal, Edit! És ne is kérdezősködjön,  ennél többet úgysem mondhatok! Maga csak erősödjön, szépüljön,  készüljön nemes feladatára!
Bujdosóné közelebb hajolt az arkhónhoz.
– Mégis hogy várhatja el tőlem, hogy együttműködjek magával,  mikor ennyire nem bízik bennem?
– Itt nem a bizalomról van szó – jelentette ki az arkhón, mi-  közben szilárdan állta Edit pillantását.
– Ugyan, mi másról? – kérdezte Bujdosóné. – És tudja mit? Ez  a legnagyobb fokú gyengeség jele.
Az arkhón arca finoman megrándult.
– Nem bízik bennem – folytatta Edit rendületlenül –, mert el  tud képzelni olyan helyzetet, amikor majd visszaélek az informáci-
ókkal, amik a birtokomban vannak. El tud képzelni olyan helyzetet,  amikor nem tud majd kontrollálni, amikor kicsúszom a kezéből –
Bujdosóné finoman elmosolyodott. – Amikor legyőzöm magát.
Az arkhón pengevékony szája elfehéredett a visszafojtott fe-  szültségtől.
– Jöjjön velem! – mondta, és felállt a fotelből.
Bujdosóné nem tudta elrejteni ragadozómosolyát, míg a férfi  nyomában lépkedett. Sejtelme sem volt arról, hova tartanak, de

érezte, ezt a csatát megnyerte: az arkhón minden kérdésére választ  fog adni. Legnagyobb meglepetésére úti céljuk a Káosz Templomá-  nak szentélye volt.
– Hatásos kulisszát talált a nagy bejelentéshez – húzta el a szá-  ját fölényesen. – Vagy csak meg akar fenyegetni?
Az arkhón szembefordult Bujdosónéval.
– Volt okom rá, hogy idehoztam – mondta kimérten. – És most  kérdezhet.
Edit végignézett a templom falának iszonyatos díszítésein.
Enyhén kavargott a gyomra, de úgy döntött, nem hagyja magát meg-  félemlíteni.
– Ki maga tulajdonképpen? – kérdezte tárgyilagosan.
– Csak egy katona – mosolyodott el az arkhón. – A Nagy Hábo-  rú előtt a katonai hírszerzésnek dolgoztam, mondhatjuk úgy… nem  feltétlenül nemzeti alapon.
– Egyszóval kém.
– Politikus. És üzletember. Mindig csalhatatlan érzékem volt  ahhoz, hogy meglássam a lehetőségeket a pénz és a hatalom meg-  szerzésére. Mint az új anyag felfedezésekor is.
– Pénzt remélt belőle?
– Az elsők között jöttem rá, hogy segítségével a hatalmam alá  hajthatom az egész világot. Túlzás nélkül az egészet. Megpróbáltam  megkaparintani, de sajnos kicsúszott a kezemből. Nem számoltam  azzal az aprósággal, hogy egy egész világégés követi majd a nagy fel-  fedezést.
– Feltehetően nem járt eleget történelemórákra – bólintott
Búné. – És mi történt a háború után?
– Majd egyszer elmesélem részletesen is. Most legyen elég any-  nyi, hogy megmaradt híveimmel a föld alá kényszerültünk. Itt épí-  tettük meg Káoszváros ősét. De tudja, Edit – az arkhón egészen kö-  zel hajolt Búnéhoz, szemében furcsa, tébolyodott tűz égett – én nem  arra születtem, hogy egy félig elpusztult világ mélyén, a föld alatt  kuksoljak, mint egy utolsó, nyomorult vakond. És olyan kevésen  múlt, hogy minden az enyém nem lett!
Edit elgondolkodva nézte a férfit. Tökéletesen értette az állapo-  tot, amiben van.
– És a por, amivel kis híján elérte a világuralmat, szabadon  hozzáférhető volt a felszínen – mondta.
– Pontosan. Csak elszabadult. A megmaradt emberi kolóniák

pedig babonásan elzárkóztak a megismerésétől. Áthatolhatatlan bu-  rát építettek, amibe nem törhetett be az új anyag. Ostobák! Nem ér-  tették meg az idők üzenetét.
– De maga igen – bólintott Bujdosóné.
– Szenvedélyesen vizsgálni kezdtem az anyagot. És hosszú ku-  tatás után megtaláltam a középpontját – az arkhón a szentély felé  mutatott –, azt, ami itt örvénylik pontosan alattunk.
Bujdosóné szorongva az oltár felé nézett. Valami megmagya-  rázhatatlan rossz érzés kezdte hatalmába keríteni.
– Miről beszél pontosan?
– A kígyóról.
– Na, ne idegesítsen!
A férfi elmosolyodott.
– Megijedt, igaz? Nincs ezzel egyedül. A gyáva buravárosiak is
így voltak ezzel. De én nem. Kapcsolatba léptem vele.
Edit most már komolyan dühös volt.
– Hogyhogy „vele”? Egy örvénylő epicentrummal?
– A felfedezésem lényege nem a por működésmódja, fizikai  vagy kémiai törvényszerűségei voltak. Hanem az, hogy az új anyag
él.
– Micsoda?
– Egy önálló entitás, mely megtestesülni vágyik.
– A tudósok egy megtestesülni vágyó, önálló entitást kísérletez-  tek ki annak idején? – csattant fel Búné. – Ne bohóckodjon már!
– Az az entitás, ami a port most átlényegíti, kezdettől fogva je-  len van a világunkban. Nevezzük Széthnek az egyszerűség kedvéért.
De egészen addig képtelen volt fizikailag is megjelenni a földön, míg  a huszonegyedik századi tudományos áttörés létre nem hozott egy  olyan új anyagot, amiben végre megkapaszkodhatott.
Bujdosóné nekitámaszkodott a falnak. Muszáj volt emésztenie  egy kicsit a hallottakat.
– És maga… – Edit óvatosan kereste a szavakat –
…kommunikált vele? Ezzel a Széthtel?
Az arkhón bólintott.
– Mindennap. És minél több időt töltöttem a közelében, annál  inkább átitatódtam a szándékaival. Átengedtem a testemen, a lelke-  men. Úgy is mondhatjuk, lassacskán én lettem az evilági helytartója.
Edit bólintott.
– Az „arkhón”.

– Segítségével tökéletesítettem Káoszvárost.
– És mik a por szándékai? – kérdezte Bujdosóné.
A férfi sóhajtott.
– Tudja, a háború kitörése útját állta annak, hogy a tudósok  megalkossák azt az anyagot, ami Széth számára a legmegfelelőbb  lenne a megtestesüléshez. Nem aratott hát tökéletes győzelmet: még  mindig emberi közvetítés, ha úgy tetszik, „gazdatest” szükséges szá-  mára ahhoz, hogy megjelenjen a világban.
– És ezzel nem elégszik meg? – vonta fel a szemöldökét Bujdo-  sóné. – Elég telhetetlennek tűnik.
Az arkhón nem volt különösebben vevő a humorra.
– Tökéletesedni vágyik, Edit. Csakúgy, mint minden élőlény a  világban.
– Ezt az üzenetet közvetítette magának?
A férfi bólintott.
– És hogyan akarja ezt elérni?
– Csak egyetlen esélye van. Ha visszajut az időben egy olyan ki-  tüntetett pillanatra, mikor az emberi elme egy tökéletesebb „vivő-  anyagot” dolgozhatna ki számára.
Az arkhón elmosolyodott.
– Azt hiszem, ön is tudja már, hogy jön a képbe a tizennyolca-  dik század.
Edit elgondolkodva simogatta az állát.
– Ekkor munkálkodott egyszerre a legtöbb tudós koponya.
– Pontosan – bólintott az arkhón. – Ide kellett a port visszajut-  tatni, hogy az anyag korrekciója megtörténhessen. Ehhez azonban  időgépre volt szükség.
Kis csend támadt. Lassan kezdett összeállni Bujdosónéban a  kép, mint egy gigantikus kirakósjáték. A teljes megértéshez azonban  még jó néhány puzzle-darab hiányzott.
– Ezért kellett Imrének megszereznie Kempelen időgépét,  igaz? – mondta kis gondolkodás után.
Az arkhón bólintott.
– Hogyan tudott kapcsolatba lépni vele innen, a jövőből? –  kérdezte Bujdosóné.
– A por segítségével ez nem jelentett problémát. Hiszen, mint  már mondtam, az őt átitató entitás kezdetektől a világunk része. Át-
íveli, belengi voltaképp a teret és az időt. Ám anyagi szinten erre  képtelen a mostani, tökéletlenül formálódott minőségében.

– A feladat tehát az volt, hogy a por átjusson a múltba.
– Ahogy mondja.
– És mi történt, miután Imre elbénázta a küldetést? – kérdezte
Bujdosóné, majd fanyar képpel hozzátette. – Mondjuk, csak gratu-  lálni tudok a választásához.
Az arkhón arcán bosszús kifejezés jelent meg. Látszott, hogy  még mindig indulatokat vált ki belőle a hajdani kudarc.
– Nehogy azt higgye, hogy egy lapra tettem fel mindent! A B  tervem az öreg tudós volt.
– Ervin?
– Igen. Nem volt nehéz a szolgálatomba állítani. Elég volt a lel-  kiismeret-furdalására apellálni. És hát – az arkhón gonoszul elmo-  solyodott – nem ártott hozzá az a pár kilogramm por sem, amit  lenyelettem vele.
Edit kedvtelve nézegette a férfi szép arcát.
– Mit mondott neki? – kérdezte.
– Hogy jóvá kell tennie a bűnét, amit az emberiséggel szemben  követett el.
– És mi volt a feladata?
– A Gömbkilátóból kellett időgépet építenie, hogy a múltba  visszatérve elejét vegyük a Nagy Háborúnak. Már csak az volt a kér-  dés, hogy ki legyen a „gazdatest”, a por hordozóanyaga.
– És hogy esett a választás pont Zsófira? Miért nem magából  készítettek másolatot?
Az arkhón elfintorodott.
– Nem szerettem volna kipróbálni, hogy milyen, mikor a lel-  kemet kiszipkázzák a testemből. Némileg kockázatosnak éreztem.
– Furcsa egy ember maga – vigyorgott gonoszul Búné. – De  legalábbis nem túl kalandvágyó.
– Ráadásul hibát követtem el – csóválta a fejét az arkhón. –
Gyűlölöm beismerni, de így volt.
– Milyen hibát?
– Mikor a procedúra megtörtént, és a porkígyó kiszívta Zsófi  lelkét, hogy felvegye az alakját, azt hittem, a lánynak vége. Úgy zu-  hant a teste a mélybe, mint egy rongycsomó. Nem is kerestettem,  gondoltam, a természet majd elvégzi a dolgát. Nemrég azonban ki-  derült, hogy hibát követtem el, mert a test korántsem volt élettelen,
és nagy szükség lett volna rá a későbbiekben is. De ekkor már késő  volt. Buraváros begyűjtötte Zsófit – az arkhón felpillantott. – És er-

ről épp a maga kis buta tanítványa tájékoztatott legutóbb.
Bujdosóné türelmetlen mozdulatot tett.
– Rendben – jelentette ki tárgyilagosan. – De hol tartunk  most? Mi van ezzel a Nagy Transzmutációval… vagy mivel?
– Közeleg az idő – mélyítette le a hangját a férfi. – És nem aka-  rok lemaradni róla, ha már ennyit dolgoztam érte. És ha már időgé-  pem is van.
– Elárulná, honnan tud minderről? Ki hozta tudomására, hogy  akár csomagolhat is?
– Ha gondolja, bemutatom az illetőnek – mosolygott hidegen a  férfi, és az oltár fölé hajolt.
Szemét becsukta, és halk, ismeretlen nyelvű mantrába kezdett.
Nyakán kidagadtak az erek, homlokáról veríték csorgott alá. Az oltár  mélyéről egyre erősödő, átható morgás hallatszott. Bujdosóné ré-  mülten kapaszkodott a falba, és riadtan kereste a menekülés útját.
Néhány másodperc után azonban egy hatalmas porszörnyeteg emel-  kedett ki az oltárból, és száját nagyra tátva megindult a reszkető ta-  nárnő felé.
– Elég! Hagyja abba! – üvöltött Edit. – Küldje vissza ezt a  szörnyeteget!
– Csak ismerjék meg egymást! – mosolygott az arkhón.
Bujdosóné belenézett a szörnyeteg szemébe, és minden erejé-  vel azon volt, hogy a lehető legkeményebben állja a pillantását.
– Ez az – suttogta az arkhón. – Most mindjárt beszélni fog ma-  gához.

[7] Kibicnek semmi se drága
Hanna néni árulásának botránya futótűzként terjedt el a római  különítményben. Köszönhetően elsősorban Edinának, aki öröksége  elherdálása fölött érzett jogos felháborodásában körbeszirénázta a  fél birodalmat a hírrel. Egyszerűen nem lehetett kicsavarni a kezéből  a sztorit.
– De hát mondom! Tuti, ezer százalék! A saját fülemmel hallot-  tam, ahogy elmondja Imre bának! – visította a gladiátoriskola gya-  korlóterének egy félreeső zugában.
– Tehát a svájciak… – bólogatott Géza bá, és próbálta meg-  emészteni a hallottakat.
– Nem svájciak, csak kiadták magukat svájciaknak, vágom! –  vetette közbe Szabika.
De Géza bá még nem tartott itt az értelmezésben.
– Szóval elküldték egy diktafont Senecának – ismételte Edina  szavait.
– Tudtam, hogy a vénasszony miatt van az egész! Mindig is  gyanús volt nekem, éreztem a csontjaimban! – csattant fel Vali néni,  majd hangja hirtelen sírósra fordult. – Miatta nem láthatom többé  az én Tibikémet!
– Dehogyisnem tetszik látni! – lépett közbe gyorsan Szabika,  mielőtt elfajulna a helyzet. – Most már megvan a hadron, csak el kell  kötnünk, és repülünk a Tiboréért!
– Édes kicsi Tibikém… – szipogta a konyhás néni. – Ki főz rád  most vajon?
– Az udvari szakács – jegyezte meg epésen Edina.
Géza bá továbbra is a fejét csóválta.
– Nekem azért ez még mindig egy kicsit meredek – morogta az  orra alatt.
– És az nem meredek, hogy mi meg itt dekkolunk az ókorban?

– tette fel a jogos kérdést Szabika. – Egyébként tiszta sor az egész.
Azok a kamu svájciak meghekkelték az időgépet, hogy idejöjjünk, és
átadjunk valami üzenet a vén bakkecskének. Vágom!
Vali néni úgy kapta fel a fejét, mint egy harci paripa.
– Mit vágsz, Szabikám, de most komolyan? Te mindig vágsz  valamit! Mit?
– Pofákat – vihogott Edina.
– Fú, cica, ez nagy poén volt! – emelte fel a hüvelykujját
Szabika, ám Géza bá rendre intett mindenkit.
– Egy picit legyen csend, jó? Csak egy picit! Honnan veszed,
Szabolcs, hogy egy üzenetet kell átadni?
– Különben miért diktafont küldtek volna? Nyilván valami
üzenet van rajta.
Géza bá lázasan vakarta a fejét.
– De mi? Lehet, hogy valami velünk kapcsolatos – mondta,  majd hangjában némi szorongással hozzátette. – Esetleg… hogy mit  kell Senecának csinálnia velünk.
– Hát ez az – nyávogta Edina.
– Én azt mondom – húzta ki magát Szabika, mert igencsak él-  vezte, hogy aznap mindenre van megoldása –, hogy nem ártana  megszereznünk a cuccost!
– A mit? Beszélj már normálisan, édes fiam, mert kapsz egy  frászt! – méltatlankodott Vali néni.
– Öhm… a diktafont – hebegte Szabika, mert a konyhás néni  szemei most már szikrákat szórtak.
– De hogy? – töprengett hangosan Géza bá. – Ha megkérdez-  zük Senecát, nyilván letagadja. Mondjuk, ha betörnétek hozzá, Edi-  na…
Ekkor hirtelen csend támadt, és minden szem várakozóan az  osztályfőnökre szegeződött. Ám Géza bá hirtelen kijózanodott, és  hevesen csóválni kezdte a fejét.
– Nem, nem, nem, ezt felejtse el mindenki, ilyet én nem mond-  tam, nem is mondhattam, végül is pedagógus voltam, vagy hát va-  gyok… még valahol legbelül – hadarta.
– Nekünk tuti nem adja oda – helyeselt Szabika, majd szemé-  ben hirtelen fény csillant. – Úristen! Viszont van egy ötletem! Ez de  durva!
– „Durva” – ismételte ádáz pillantással Vali néni.
– Valika, tessék most hagyni Szabolcsot kibontakozni! Utána

majd újratanítjuk beszélni – lépett közbe Géza bá.
– Szóval nekünk nem adja oda, de van valaki, akinek még Se-  neca sem mondhat nemet – folytatta Szabi, és vigyorogva nézte,  ahogy a többiek értetlenül pislognak rá. – A helyes megfejtők között  wellnesshétvégét sorsolunk ki a kanálisban.
– Na jó, azt hiszem, én foglak nyakon vágni. Pont kézre esel –  sóhajtotta Géza bá.
– Tan bá, tessék már gondolkodni! – kiáltotta Szabika, de a  biztonság kedvéért azért pár lépéssel hátrébb húzódott. – Ki az itt,  akinek minden parancsát teljesíteni kell? – majd mikor szembesült a  többiek üveges tekintetével, csak kibökte a megfejtést. – Hát Néró-  nak! És ha Seneca nem adja szépszerével a cucmákot… azaz a dikta-  font, a császárnak biztosan megvannak az eszközei, hogy kiszedje  belőle. Tetszik érteni.
Géza bá most már abszolút értette.
– Edina! – adta ki az utasítást. – Beszélj azzal a… kis nővel, ott  a Petronius-házban!
A lány bután rábámult hajdani osztályfőnökére.
– Rogyákra gondol – súgta készségesen Szabika.
Géza bá egy sértett király méltóságával bólintott.
– Pontosan. Az ő feladata lesz, hogy leadja a drótot
Poppaeának arról, hogy a császárt meglopták.
– MEGLOPTAK? – kiáltott fel Néró, és arca lassacskán ibolya-  színű árnyalatot öltött. – Ez biztos?
– Mint a halál – jelentette ki Poppaea lemélyített hangon, és  egy lusta macskamozdulattal elnyúlt a díszes császári hálószoba ke-  revetén.
Néró talpra szökkent, és fel-alá járkálni kezdett a szobában.
– De hát honnan tudod? – torpant meg egy pillanatra, mikor  végre eszébe jutott a megfelelő kérdés.
– Női megérzés.
– Poppaea! – emelte fel hangját a császár.
– Na jó, egy barátnőmtől.
– És ki az a barátnő?
– Nem mindegy? – feleselt Poppaea, durcásan felhúzva hegyes  kis orrát.
Néró most már ordított.

– Vigyázz a szádra! A császárral beszélsz!
Poppaea feltápászkodott a kerevetről, szemrehányóan hitvesé-  re pillantott, majd gömbölyödő hasára szorította a kezét.
– Aú! A kis Néró hasba rúgott! Biztosan, mert kiabáltál!
Néró aggodalmasan tördelni kezdte a kezét.
– Bocsáss meg… Ó, istenek… – tipródott halkan.
– Szegény azt hitte, hogy apuci mérges rá – mondta Poppaea,
és lebiggyesztette a száját.
– Dehogyis rá mérges! – sietett a válasszal a császár, majd  odakacsázott hitveséhez, és megsimogatta a hasát.
– Akkor rám? – kerekedett el Poppaea szeme, és egy mozdulat-  tal lesöpörte magáról Néró kezét.
– Nem, nem, senkire! Csak szeretném tudni, hogy kitől tudod  ezt az egészet.
A császárné ismét lehanyatlott a kerevetre, és masszírozásra  nyújtotta kissé feldagadt lábait.
– Petronius ágyasától – mondta. – Látták, ahogy Seneca meg-  lop téged.
– Micsoda??? – hápogta döbbenten a császár, mert Seneca  eszébe sem jutott volna egy lopás kapcsán. – A saját nevelőm? A  nagy moralista?!
– Igen, sajnos – bólogatott álszent sajnálkozással Poppaea. –
Méghozzá a legértékesebb hadizsákmányodat vette csak úgy magá-  hoz.
– De hát hogyan? Hol találta? Hiszen nem vitt el semmi érté-  keset – kutatott az emlékezetében lázasan Néró.
– Látszólag – emelte fel az ujját a császárné. – De Petronius
ágyasa azt mondta, a kincs benne volt abban a nagy vascsőben, amit  felállíttatott a Széth-templomban. Mit gondolsz, mire kellett neki az  az összevissza festett rondaság? Ravasz egy kígyó az öreg, mióta  mondom már?!
A császár közelebb hajolt hitveséhez, és mohón remegő szájjal,  súgva kérdezte.
– De mi ez az állítólagos kincs?
– Egy beszélő kő.
– MI?!
Poppaea megrántotta a vállát.
– Csak azt mondom, amit hallottam.
– Egy kő, ami beszél? – kérdezte Néró hitetlenkedve.

– Nem is a kő beszél. Csak abból jön. Egy istenség szól belőle.
Állítólag.
A császár ábrázatán átszellemült mosoly jelent meg. Ilyen  kinccsel egyetlen császári elődje sem büszkélkedhetett. Kicsit bán-  kódott is anyja megöletése fölött, talán mégis elhamarkodta a dol-  got. Úgy megnézte volna anyja fancsali képét, mikor az isten a kőből  szózatot intéz hozzá: a zseniális gyermekhez.
– Szóval egy istenség – mondta ábrándosán. – És miket be-  szél?
– Azt senki sem tudja – rázta meg dús csigákba csavart, rakon-  cátlan tincseit Poppaea. – Talán csak Seneca – mondta, majd do-  rombolva hozzátette. – Pedig ha valakinek, egyedül neked van jogod  tudni, hogy mit üzennek az égiek. Igaz, isteni párom, Jupiter tün-  döklő sarja, te kis babanyuszi?
A császárné elégedetten látta, hogy a női fortély ezúttal is célba  talál. Néró most már olyan dühös volt hajdani nevelőjére, hogy egész  testében remegett. Poppaea hálatelt szívvel gondolt a hun rabszol-  gákra, akik végül csak kezére játszották az undok Seneca fölötti győ-  zelmet.
– Kéretem Calót! – kiáltott ki a folyosóra Néró, majd a nejéhez  fordult. – Ha ez bebizonyosodik, a sarkammal taposom el azt az ál-  nok kígyót!
– Így legyen! – sóhajtotta a császárné, és a boldog kismamák  elégedett mosolyával végigsimított a hasán.
Hanna igyekezett mélyeket lélegezni, hogy háborgó gyomrát  lecsillapítsa. Testében-lelkében még mindig borzalmas küzdelem  folyt. Nehezére esett minden mozdulat, és beszélni sem igen volt  kedve. Csak ült, és komoran forgatta a kezében az apró szelencét,  melyet az arkhón bízott a gondjaira. Állítólag csak erre a maréknyi  porra lenne Zsófinak szüksége a gyógyuláshoz. Hanna eltöprengett.
Mi van, ha az arkhón ezúttal nem hazudott? Ha valóban csak annyit  kellene tennie, hogy becsempészi a kis dobozt Buravárosba, megitat-  ja Zsófival a tartalmát, és minden azonnal megoldódna? Zsófi ki-  nyitná a szemét, talán még fel is ülne, és a nevén szólítaná. Újra hal-  laná a hangját… Az a szörnyeteg klón pedig, ott a múltban porrá om-  lana, mintha sosem létezett volna.
– Ugye, nem akar csacsiságot csinálni? – riasztotta fel meren-

géséből Sándor hangja. – Ebben a dobozban maga az ördög lakik.
Hanna lassan felnézett.
– Sándor bácsi! – mondta halkan. – Mióta is ismerjük egy-  mást?
– Olyan, mintha ezer éve… – párásodott el az öreg tekintete.
– Hát, legalábbis pár száz – nyugtázta Hanna. – És milyen vé-  leménye alakult ki rólam? Totál sötét vagyok?
– Ugyan már! Épp hogy nem! – tiltakozott Sándor.
– Köszönöm! Akkor viszont nem gondolhatja komolyan, hogy  meg akarom mérgezni a legjobb barátnőmet, ugye?
– De az arkhónnak azt mondta!
– Miért, mit kellett volna mondanom? Bujdosóné ugyanígy  vert át minket.
Sándor büszkén nézett végig „gyámleányán”.
– Hiába, az én tanítványom – csettintett elégedetten. – Nem a  legelegánsabb módszert alkalmazza ugyan, de az ember azzal harcol,  amije van.
– A lényeg, hogy visszajussunk Buravárosba – zárta rövidre a  szóáradatot Hanna. – Ott aztán majd…
A mondatot azonban nem fejezte be. Egyelőre ugyanis halvány  fogalma sem volt arról, hogy mi lesz, ha elérték Buravárost. Minden  bizonnyal Sándor is így lehetett a dologgal, mert nem firtatta a gon-  dolatmenet végét. Mindketten ugyanarra gondoltak: valahogy majd-  csak lesz…
Az élet azonban hamarabb megválaszolta a kérdést, mint ahogy  azt sejtették. Nemsokára ugyanis feltárult a cellájuk ajtaja, és három  szótlan, tökéletes külsejű, hibátlan vonásokkal rendelkező férfi lé-  pett be rajta. Megragadták Sándort és Hannát, és mindenfajta ma-  gyarázat nélkül áthurcolták az épületen. A foglyok már nem is tilta-  koztak. Kezdték megszokni, hogy itt minden változás szavak nélkül,  egyik pillanatról a másikra történik. Egy fáklyákkal megvilágított,  fülledt csarnokba cipelték őket, melynek közepén ott díszelgett
Kempelen sakkasztala. Mellette az arkhón állt, és gondterhelten si-  mogatta az állát. Mikor felfigyelt a belépőkre, buzgón integetni kez-  dett.
– Jöjjenek csak! Szaporán, szaporán!
– Jövünk, kérem! – mondta Sándor, sebesen döcögve az idő-  gép felé.
Az arkhón azonnal a tárgyra tért.

– Hol van a többi bábu? – kérdezte mogorván.
– Milyen többi? – kérdezett vissza az öreg. – Ennyi jár hozzá.
Tizenhárom fekete, és…
– És csak hat fehér? – vágott közbe ingerülten a másik.
– Így van, kérem!
– Én melyikkel vagyok?
Sándor hamiskásan elmosolyodott.
– A fehérrel. Épp az benne a truváj! A halál, ugye, mindig esé-  lyesebb. Mármint a végjátékban. Ezt képezi le a parti.
Az arkhónnak azonban nem volt nagy kedve a tréfálkozáshoz.
Gonosz, fekete szemét Sándorra emelte, és pillantása nem ígért sok  jót.
– De milyen parti? – kérdezte. – Hogy kell felrakni a bábukat  ebben a felállásban?
Sándor csak legyintett. Közelebb lépett az asztalhoz, és kedé-  lyesen megpaskolgatta a lapját, mint egy régi jó cimbora vállát.
– Ó, felrakja azt magától. Csak tessék szépen letenni a bábukat  a tábla szélére. Majd aztán ő kifundálja az állást.
Az arkhón mohón az időgép felé fordult.
– Mutassa, hogy kell!
Sándor felemelte a kezét, és próbált olyan képet vágni, mint  akinek az egészhez innentől semmi köze.
– Hát mondom, csak fel kell rakni.
– Csinálja! Nekem mihamarabb el kell utaznom ezzel!
– Ó, elutazhat, akár már pár óra múlva… – Sándor szeme rava-  szul villant egyet. – Feltéve, ha tud sakkozni.
– Persze hogy tudok! – vágta rá az arkhón. – Nem is akárhogy!
– Akkor jó. Mert elég csalafinta partikat szokott felkínálni ez a  himpellér. Nekem a legrövidebb játszmám majdnem két és fél óra  volt a koponyás urasággal.
– Akkor lássunk hozzá minél előbb!
Sándor egy szívből jövően búsat sóhajtott, és megfogta a bábu-  kat. Igyekezett leplezni kezének izgatott remegését. Hanna figyelmét  azonban nem kerülte el a színjáték, és szorongva nézett az arkhónra.
Sándor kirakta a táblára a bábukat, melyek különös, visszhangos  hanggal koppantak az asztal felületén.
– Így. Most picit várni kell, amíg elrendezi a figurákat. De le-  gyen résen, mert mindig valami újabb kunszttal rukkol elő! – ma-  gyarázta az öreg, és feszült figyelemmel bámult a bábukra.

Egy darabig nem történt semmi, csak az arkhón izgatott, sza-  pora légzése hallatszott. Majd a fehér királynő megremegett, és las-  san, akadozva elindult a táblán. Ám ugyanebben a pillanatban –  mintha csak erre várt volna – megmozdult a fekete királynő is, és  szélsebesen választott helyére siklott. Ezt követte a többi bábu: sur-  rogva masíroztak mind arra a helyre, melyet egy láthatatlan kéz je-  lölt ki számukra, hogy betölthessék szerepüket a nagy végjátékban.
– Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte a döbbenettől elkereke-  dő szemekkel az arkhón.
Sándor megrántotta a vállát.
– Arról nekem, kérem, jámbor földi halandónak, halvány se-  gédfogalmam sincs – jelentette ki, majd megfenyegette ujjával a fe-  hér huszárt. – Na, ez még mindig ficereg.
Miután a bábuk elrendeződtek, a két férfi gondterhelten hajolt  a tábla fölé.
– Szépen felrakta, nem mondom – dörmögte Sándor. – Erős  vezérszárnyi támadás… Sok esélyt nem adott. Hát, ebből a slamasz-  tikából kell a főméltóságú úrnak kimászni, amennyiben utazni akar.
Az arkhón egy darabig hümmögve vizsgálgatta az állást, ám  kénytelen volt belátni, ötlete sincs, hogyan lehetne megúszni az elő-  re borítékolható vereséget.
– Ez méltánytalan! – csattant fel ingerülten.
– Szokták mondani a halálra, igen – bólogatott kajánul az öreg.
– De így teljesen egyenlőtlen a küzdelem!
– Igen, igen, ezt is szokták mondani…
– Ne bólogasson itt, hanem segítsen! – ripakodott az öregre az  arkhón.
– Kibicnek kuss, már engedelmet! – vigyorgott most már lep-  lezetlenül Sándor, és egy széket húzott magának. – Csak az utazhat,  aki lejátszotta a mérkőzést. Úgyhogy szerintem foglaljon helyet ma-  ga is, el fog tartani egy darabig.
Az arkhón próbált nem felrobbanni.
– És ki kezd? – kérdezte.
– A világos, természetesen. Eddig a sötét pakolászhatott. Most  aztán a fehér megkezdheti dicstelen menekülését, amiből előbb-  utóbb kénytelen ellentámadásocskát indítani…
– Befogná egy percre? – emelte fel a kezét ingerülten az  arkhón, mert eszébe jutott egy viszonylag használható lépés.
– Nem szívesen, de be.

Az arkhón ötlete azonban nem bizonyult üdvözítőnek. Sőt, vol-  taképpen annyit ért el vele, hogy kockára tette saját királynője biz-  tonságát. A helyzet, ha lehet, még elkeserítőbbé vált. A férfinak be  kellett látnia, hogy segítség nélkül nem fog boldogulni.
– Maga mit lépne? – tette fel kelletlenül a kérdést.
Sándor azonban nem válaszolt. Csak ült, szétvetett lábakkal, és
öregasszonyosan ingatta a fejét, miközben összeszorított szájjal  hümmögött.
– Ne bohóckodjon már! – kiáltott rá az arkhón.
– Engedelmet, a főméltóságú úr kommandírozott, hogy fogjam  be!
– Most meg azt mondom, hogy beszéljen! Mivel nyitna?
– Nem mondhatok semmit, tényleg! Mi van, ha rosszat súgok?
Mert ha főméltóságú úr elveszíti a partit, akkor kampec!
Néma csend támadt a teremben. Az arkhón lassan felemelke-  dett, és Sándorhoz fordult. Hanna rémülten hátralépett, mert a férfi  szeme olyan izzó gyűlöletet sugárzott, hogy szinte perzselt.
– Mi az, hogy kampec? – szűrte a fogai közt.
Sándor hatalmasat csapott a homlokára.
– Ja, nem említettem? – rikkantotta. – Tudja, ez a dolog úgy  van, hogy ha legyőzzük az élőkkel a holtakat, akkor megtörjük az idő  rendjét, és szabad a pálya: lehet utazni előre-hátra az időben. Vi-  szont ha a sötétek nyernek… mármint, ugye, a holtak, akkor annyi  meg egy Bambi, Campobasso, zeró-zeró iksz, ahogy a művelt francia  mondja.
– Tehát azt állítja, hogy amennyiben elveszítem a partit…
– …akkor az életet tetszik elveszíteni, igen.
Az arkhón keze ökölbe szorult.
– És ezt miért csak most mondja?
Sándor tanácstalanul széttárta a karját.
– Eddig valahogy nem került szóba – felelte.
Az arkhón hátat fordított az öregnek, és igyekezett megnyu-  godni. Szólni nem szólt egy szót sem, ám háta hullámzásából lát-  szott, hogy indulatain nem könnyű úrrá lennie.
– Azt hiszem, előbb alaposan kielemeztetem a partit – jelentet-  te ki pár perc után, immár sokkal higgadtabban.
– Nagyszerű ötlet! – kurjantotta Sándor. – Érdemes telefonos  segítséget kérni! Én például ismertem Zwickauban egy sakknagy-  mestert, aki mellékesen bámulatos hamiskártyás is volt. Na, annak

elvitte a lelkét az ördög, szerintem itt lesz valamelyik bugyorban,  tessék megkerestetni, és konzultálni vele, mert legalább akkora lu-  men volt a szicsíliai védelemben, mint maga a Giulio Polerio, pedig  hát ő volt a keresztapja az egész miskulanciának.
– Jól szórakozik? – érdeklődött az arkhón színtelen hangon.
– Közepesen – vágta rá Sándor.
– Ne kényszerítsen rá, hogy örökre elvegyem a jókedvét!
– Nem áll szándékomban ilyesmire kényszeríteni az urat.
– Szükségem van magára… még egy darabig. Szerintem becsül-  je meg ezt a kis időt! – szólt az arkhón és az őrök felé fordult. – Vi-  gyétek vissza őket!
A cella felé tartva Sándor nagyot sóhajtott.
– Az úriember mintha nem lenne fogékony a humoromra –  mondta bánatosan. – Maga is így látja, Hannácska?
– Lehet, hogy nem kéne vele szívózni – felelt a lány.
De Sándor csak angyalian mosolygott.
– Most már úgyis mindegy, nem?
– Az, mondjuk, igaz! – bólintott Hanna.

[8] A beszélő kő
A porvacsora után egy nappal Hanna még mindig nem érezte  valami jól magát. Már attól is meglódult vele a szoba, ha megpróbált  felállni. Így egész nap csak hevert a priccsén, és felváltva hallgatta
Sándor falrengető horkolását és zenés irodalmi estjét. Nehezen tudta  eldönteni, melyiket bírja nehezebben. Ezért aztán nagyon megörült,  mikor a takarója alatt villogni kezdett az Imrétől visszakapott  féreglyukteló. Jó lesz most egy kicsit Teklával beszélni! Mindig meg-  nyugtatta a lány kissé száraz, ám megnyugtatóan tárgyilagos stílusa.
Vele aztán nem lehet úgy belelovalni magát valamilyen szélsőséges  hangulatba, mint annak idején Zsófival. Milyen jókat bőgtek együtt
Skype-on! Hanna ábrándosan sóhajtott, majd a füléhez emelte a te-  lefonját.
– Szia!
A várt száraz, ám megnyugtatóan tárgyilagos hang helyett  azonban egy érzelmektől túlfűtött hangorkán tette próbára a dob-  hártyáját.
– Én vagyok, életvizem, mákos csíkom, mókusfüttyöm!
Na ne! Még csak ez hiányzott! Hanna már azon volt, hogy ki-  nyomja a mobilt, de aztán meggondolta magát. Ráfér egy kis szóra-  kozás ebben a luxuskriptában.
– Ki beszél? – kérdezte ártatlanul.
– Hanna vagyok – recsegte a nagynéni.
– Én is.
A vonal végén jelentős csend volt a válasz. Hanna néni rájött,  nem elég, hogy nem az ő mákos borzocskájával beszél, a helyzet még  ennél is súlyosabb: egy nőnemű egyén van a vonal végén.
– Ki vagy? – kérdezte vészjóslóan.
– Hanna vagyok.
– Én vagyok Hanna!

– Meg én. Biztos visszhangos a telefon – vigyorgott Hanna.
– Mi van?! Mit hadoválsz?! – fújtatott mérgesen a vénasszony.
– Hol az én Imrém?!
– Fogalmam sincs.
– És hogy kerül hozzád a telefonja?
– Vigyázok rá, mert a tanárnő majdnem elvette tőle. Tetszik  tudni, milyen, ha Bujdosóné rászáll valakire.
– Micsoda? – rikoltott a matróna. – Én egyszer úgyis kinyu-  vasztom azt az alattomos némbert! Mit is mondtál, ki vagy te?
– Az Edina osztálytársa.
– Te is? És ott vagy Imrémmel a jövőben?
– Sajnos igen.
– És mondd csak: maradt még egyáltalán valaki abban az isko-  lában? Még jó, hogy azt a nagyokos Ervint Szegeden hagytuk!
– Ez tényleg hatalmas szerencse… – dünnyögte Hanna, és egy-  ből elpárolgott a jókedve. Ha nem hagyják Ervint Szegeden, soha  nem megy ki Amerikába, hogy az ő kedvéért az intelligens porral kí-  sérletezzen.
– Edikém, a kis barátnőd van a vonalban! – hallatszott Hanna  néni távolodó hangja. – Gyere, csacsogj vele!
– Éjszaka van, Hanna néni – ásított Edina. – Aludni szeretnék.
– Valami Hanna.
– Hanna nem a barátnőm!
– Na, azért csak beszélj vele! Gyanúsan jóban vannak az én Im-  rémmel. Szedj ki belőle mindent!
Edina felült az ágyban, és nyűgösen a szemét dörgölte.
– Jaj, Hanna néni, ne már!
– Miért óbégatsz, kis csillagom?
– Hanna csak tizennégy éves!
– És?! Az a Júlia még annyi se volt! Sose lehet tudni! Na, nyo-  más!
Edina morcosan kikelt az ágyból, mezítláb a kő virágtartóhoz  lépkedett, és levette róla a mobilt.
– Szia, Hanna! – szólt bele kelletlenül. – Hogyhogy nálad van  ez a féregizé?
– Imre visszaadta. Kicsit besokallt, mert Hanna néni félórán-  ként hívogatta.
– Ja. Tegnap éjjel is ez a műsor ment.
Edina kicsit távolabb húzódott a feltűnően hallgatózó vénasz-

szonytól.
– Imre félholtan tántorgott utána egész nap.
– Nekem mondod? Én is majdnem elaludtam Néró felolvasá-  sán. De Tekla végig csipkedett.
– Úgy tudom, Néró ki szokta nyírni azokat, akik ilyen felségsér-  tésre vetemednek – közölte gonoszul Hanna. Szerette volna Edinát  valahogy felpiszkálni, hogy legyen végre valami cirkusz.
– Tekla is tökre ezt mondta. De hát nem lehet kibírni! Bele kell  dögleni az unalomba!
Edina kilépett a holdfényes átriumba. Az oszlopos belső udva-  ron mindig járt valamennyire a levegő, és így elviselhetőbb volt a hő-  ség. Bár Tekla a lelkükre kötötte, hogy a féreglyuktelót csak a szobá-  jukban használhatják, nehogy valaki észrevegye, Edina úgy gondol-  ta, az éjszaka közepén úgysem jár arra senki.
– És ennek is Hanna néni az oka! – ült fel a hűvös kőpárkány-  ra, és kényelmesen kinyújtóztatta a lábát.
– Hanna néni? Hogyhogy?
– Amióta beadta Nérónak, hogy a bébi mindent hall az anyja  hasában, azóta az a nyomi császár mindennap felolvassa az összes  költeményét Poppaeának. A kis Néróci meg ficánkol gyönyörűségé-  ben. Legalábbis az anyuka szerint. Iszonyú uncsi volt. Szerencsére  ma megzavarták a műsort.
– Kik?
– Katonák – ásított Edina.
– Milyen katonák?
– Hát, akik hozták a foglyot.
– Jaj, Edi, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! –  dohogott Hanna. – Milyen foglyot?
– Hát Senecát.
Seneca átkozódva rángatta láncait, ahogy Calo és emberei fel-  vezették a császári palota széles lépcsősorán.
– Ezért még megfizetsz, Calo! Kezet emelni rám? Mikor nekem  köszönhetsz mindent? Ha én nem vagyok, még mindig trágyát ta-  licskáznál valahol a birodalom peremén! Hálátlan disznó!
– Hidd el, szenátor… – kezdte volna Calo, de Seneca félbesza-  kította az alázatos szabadkozást.
– Nem érdekel! Megemlegeted a mai napot életed végéig! És