ha az idő nem stimmelne teljesen. Bizonyára kissé megcsúszott a ke-  zem, mikor beállítottam azokat a fránya időkoordinátákat.
– Nem hiszem el! – fogta a fejét Hanna.
– Jó, igazából nem pont úgy állítottam be az időt, ahogy  arkhón barátunk kérte. Nem akartam nagyon megkönnyíteni a dol-  gát.
– És ezzel a miénket nehezítette meg! – dühöngött Hanna.
– Annyira azért nem. Mindössze csak egy kevéssel állítottam  előbbre a landolást.
– De ez akkor sem Bécs! – kiáltott fel Hanna, Sándor azonban  meg sem hallotta az ellenvetést. Akkurátus mozdulatokkal összehaj-  togatta a zsebkendőjét, majd egy hanyag mozdulattal visszagyűrte a  zsebébe. Aztán kezéből szemellenzőt formált, úgy kémlelte az alattuk  elterülő förtelmes látképet. Végül lemutatott egy pontra.
– Nézzen csak el arra, csókolom a szívét! Mi az ott?
Hanna megrántotta a vállát.
– Egy undorító plexipalota.
– A frászkarikát! Már elnézést a rusztikus kifejezésért! Az ott a
Burg.
– Hogy lenne már a Burg?
Az öreg szemrehányóan ingatta a fejét.
– És azt sem ismeri meg? – mutatott egy gyanús színű gőzöket  pöfögő ipari létesítményre.
– Dehogynem. Az ott valami gigantikus labor, ház nagyságú  kémcsövekkel.
– Nem rossz! – kuncogott Sándor. – De nem is jó. Az a Vidám-  park, a Práter! – majd feltápászkodott, és elnézett a másik irányba.
– Most pedig pillantsunk el arra, hogy megtekintsük a festői…
Itt azonban hirtelen elakadt, és az arcából kiment minden szín.
– Ó, hogy a rosseb… – súgta döbbenten.
– Mi történt? – kérdezte riadtan Hanna.
– Kegyeskedjen kicsit felállni, hogy megnézze, mi áll a
Stephanskirche helyén!
A lány feltápászkodott, és megkapaszkodott a torony kőfalá-  ban. A hideg szél az arcába csapott, hogy a lélegzete is elakadt. De  nem csak a szél tehetett a dologról. Amit látott, mindennél borzal-  masabb volt.
– Jézusom… – suttogta.
A székesegyház azon kevés épületek egyike volt, amit még fel

lehetett ismerni. Alapjai változatlanok maradtak, ám a tetejére va-  lami irdatlan, tömbszerű feketeség épült. A fekete tömeg lassan hul-  lámzott, majd valami kitüremkedett a közepén. Hanna döbbenten  látta, hogy egy óriási kígyófej az, mely lassan megfordul a tengelye  körül, mintha csak körbenézne a városon. Szájából tüzes nyelv csa-  pott elő.
– Azonnal le kell mennünk – szólt Sándor színtelen hangon. –
Meg kell néznünk a templomot.
– Nem! – heveskedett Hanna. – Nem nézek templomot! Én…
én… – hebegte, és közben lázasan kutatott az agyában a legmegfele-  lőbb kifogás után. – Én már az osztálykirándulásokon sem értettem,  hogy miért kell!
Ám ezúttal nem lehetett Sándorral vitába szállni. Makacsul le-  szegte a fejét, és megindult lefelé a lépcsőn. Hanna érezte, nincs vá-  lasztása: vagy vele tart, vagy maradhat itt a szédítő magasságban egy  néma időgép társaságában, melyet sem beindítani, sem megvédel-  mezni nem tud. Mikor a kanyargós lépcsősor aljára értek, és elve-  gyültek a városi sokadalomban, már nem is igen bánta, hogy így  döntött. Bécs soha nem látott arcát mutatta. Mindenhol neon villo-  gott, szenzoros beléptetők pittyegtek, ám az emberek kétszáz évvel  ezelőtti ruhákban voltak, parókában, fűzőben, nagy kalapokban.
– Kicsit összeakadtak az áramkörök – jegyezte meg halkan
Hanna.
– Így is mondhatjuk – bólintott Sándor.
– De vajon hányat írunk?
– Azt mindjárt kiderítjük.
– És mégis hogy?
– Hát, tudok egy helyet, ami akkor is meglesz, ha az ég a föld-  del összeszakad. És ahol minden pletyka összefut – morogta az öreg.
Hanna eltöprengett, aztán a felismerés hatására hirtelen meg-  torpant.
– Jaj, ne!!!
– De bizony – vigyorgott Sándor.
A Döglött Harkály valóban nem sokat változott az idők folya-  mán. Ugyanaz a cégér és ugyanaz a söntéspult fogadta a szomjas  vendégeket, mint abban az időben, mikor Sándor még a törzsvendé-  gek között szerepelt. Ám az egész valahogy mégsem stimmelt. Még-  hozzá nagyon nem.
– Elrontották az összhatást, oda a világ dicsősége! – fintorgott

Sándor a falakon körbefutó neonreklámokat és a huszonegyedik szá-  zadi dizájnt nézegetve, melyekhez sehogy sem illett a korabeli ru-  hákba öltözött vendégek sokasága. – Még az én Heidim sem ugyan-  az, csak egy halvány utánzat – mutatott a telt keblű kocsmárosnéra,  aki összehúzott szemmel épp őket bámulta. – Megállapítom, kérem,  hogy itt nagyon nagy baj van.
Hanna számára ez egy percig nem volt kétséges, ám továbbra  sem volt róla elképzelése, hogy mi történhetett. Az öreg hunyorogva  pásztázta a termet, hogy rájöjjön, kit kell megkörnyékezni a kívánt  információkért.
Ekkor azonban a söntéspult mögött álldogáló kocsmárosné
összecsapta a kezét.
– Sándor! Maga vén kókler! Hát előkerült?!
Az öreg a meglepetéstől elnyúlt képpel bámult vissza rá.
– Heidi? – hebegte, és a söntéspulthoz kacsázott. – Maga az?
– Miért? Mit gondolt? – kérdezett vissza az asszonyság, és  meglegyintette Sándort kissé elnyűtt legyezőjével, mellyel a hőség-  ben hűteni próbálta magát. – Szóval csak így elfelejti a régi baráto-  kat!
Az öreg meghatott mozdulattal a szájához emelte az asszonyság  dundi, fehér kacsóit.
– Magát soha! Csak kissé megváltozott itt minden – mutatott  körbe, majd lemélyített hangon hozzátette. – De, ugye, hiányoztam?
– „Úgy búg, mint egy fajdkakas” – jutott Hanna eszébe, noha  még az életében nem hallott fajdkakast búgni, pláne nem olyat, aki  fogadósnéknak udvarolna.
– Hogyne hiányzott volna! – kacagott fel a kocsmárosné, majd  közelebb hajolva hozzátette. – Már azt hittem, magának is annyi!
– Mennyi, kérem? – meresztgette a szemét álnaivan Sándor.
Heidi gyanakvó tekintettel körülpillantott, és ebből Sándor  számára azonnal világossá vált, hogy a fogadósné valami miatt nem  beszélhet.
– Oly sokan elpártoltak tőlünk az utóbbi időben – mondta az  asszony könnyed hangon, ám sokatmondó pillantása nem kerülte el
Sándor figyelmét. – De hagyjuk ezt. Mit iszik?
– Csak a szokásosat. A jó öreg snapszocskát.
A kocsmárosné nem szólt semmit, csak a fejét csóválta. Sándor  színpadiasan a szívéhez kapott, és megtámaszkodott a söntéspult-  ban.

– Nincs? Ne vigyen a sírba! Akkor adjon egy korsó sört!
Heidi azonban tovább csóválta a fejét.
– Ne büntessen már, maga bosszúálló asszony! Hiszen látom,  hogy a többiek is azt isszák! – heveskedett Sándor.
A fogadósné közelebb hajolt az öreghez, mire a pult mellett áll-  dogáló vendégek közül egy méregzöld felöltős férfi közelebb húzó-  dott hozzájuk.
– Azt inkább ne kóstolja meg! Valami gyanús porból készül,  mint az összes többi lőre is.
– Hát akkor mit ajánl?
– Tiszta vizet.
Sándor megvakarta a fejét, és szemügyre vette a láthatóan  hallgatózó alakot. Majd egy határozott mozdulattal a pultra csapott,  felborítva ezzel a mellette lévő, gigantikus korsót. Hanna nagyot sik-  kantva félreugrott, a sör pedig patakokban folyt végig a pulton, eláz-  tatva a hallgatózó fickó felöltőjét.
– Mi folyik itt, Heidi?! – kiáltott fel sztentori hangon Sándor. –
Mert hogy nem tengernyi snapsz, azt már látom!
– Nem tudom – hadarta halkan a nő, kihasználva a pillanatnyi  kavarodást. – Kifordult a világ a négy sarkából, mióta elment innen.
De hiszen járt már odakint, maga is láthatta.
– Látni láttam, csak éppen nem értem – halkította le a hangját  az öreg is.
– Ezzel nincs egyedül. De nem ajánlom, hogy kérdezősködjön.
Akik kíváncsiak, azok mostanában elég hamar megöregszenek. Már  ha érti, hogy mire gondolok – és ezzel Heidi egy finom mozdulatot  tett a nyaka előtt. – De tudja mit? Ha nem árul el, keresek magának  valamit, ami segíthet felidézni a múltat. Kizárólag régi barátságunk-  ra való tekintettel.
Ekkor a kocsmárosné egy apró üveget húzott elő a pult alól, és  egy gyors mozdulattal kitöltötte a tartalmát. A méregzöld felöltős  alak figyelmét nem kerülte el az összjáték, és száját gúnyos mosolyra  húzta. Láthatóan megnyugodott abban, hogy csak egy régi, iszákos  vendég tért vissza a Harkályba, aki nem törődött még bele az új ita-  lozási szabályokba.
– Ne igyon belőle, Sándor! – suttogta Hanna. – Nem tetszik  nekem ez az egész.
– Felesleges aggódnia, Hannácska. A snapsz terén csalhatatlan
értékítélettel rendelkezem – mondta az öreg, és meghúzta a poharat.

Majd elégedett csettintéseket hallatva újból Heidihez hajolt. – Szó-  val, kedveském, mi történt itt?
– Nem beszélhetek – csóválta a fejét a kocsmárosné, és idege-  sen a felöltős felé pillantott. – Hacsak nem akar bizalmaskodni.
– Rendben – bólintott Sándor. – Hányat írunk pontosan?
Heidi ekkor olyat tett, hogy Hannának még a lélegzete is el-  akadt. Hatalmasat csapott ugyanis Sándor kezére.
– Nem szégyelli magát, vén kujon? – kiáltotta. – Eltűnik egy  fél évre, és azt hiszi, csak úgy tapogathat?
– De hiszen magához sem ért! – sietett Hanna Sándor védel-  mére, ám az öreg pillantása elhallgattatta.
– Kik tűntek el? – kérdezte halkan Sándor, mire Heidi még  hangosabbra váltott.
– Maga is csak olyan, mint a többi! Tudósnak képzeli magát,  mint amilyenek a tanult barátai, pedig csak egy iskolázatlan lókötő!
– Ki áll az egész mögött? – kérdezte gyorsan az öreg.
– Zsófia hercegnő nevére mondom, én nem tűröm ezt a bizal-  maskodást! – zárta le a beszélgetést a fogadósné, és sarkon fordult.
Ám Sándor még gyorsan elkapta párnás karját.
– Kitől szerezhetnék információt?
– Vigye innen az italát, és üljön le minél messzebb tőlem! Oda,  a sarokba! Ott jó társaságban lesz… a pókokkal – húzta fel hegyes  kis orrát a kocsmárosné, és egy finom kacsintást követően elvonult a  söntéspulttól.
Sándor megfordult, és szemügyre vette az említett sarkot. Egy  köpenyébe burkolózott ember üldögélt ott, háttal a kocsma közönsé-  gének, és hallgatagon a poharába bámult. A sziluettje nagyon isme-  rősnek tűnt. Mikor mellé értek és felpillantott, már nem is volt kér-  dés, honnan.
– Doktor! – szólt fád hangon a férfi. – Nocsak. Régen láttam.
Hanna lába a földbe gyökerezett a döbbenettől.
– Gotthardi? – kérdezte hitetlenkedve.
– És a hamiskártyás gyámpapa! – folytatta rendületlenül, ám  ugyancsak lelkesedés nélkül a rendőrfőnök. – Micsoda meglepetés…
– Tudtam volna mellőzni – morogta az orra alatt Sándor.
Hanna még mindig képtelen volt megszólalni. Látta ugyan,  hogy Gotthardi ül vele szemben, mégsem tudta felfedezni benne a  rendőrfőnök hajdani jellegzetességeit. Az egykor szálfaegyenes, szi-  kár férfi mintha derékban megtört volna, határozott, katonás moz-

dulatai lelassultak, mely olyan hatást keltett, mintha félálomban  lenne. A szemében sem lobogott már az a tűz, ami annyira félelme-  tessé tette annak idején. De ami a legfurcsább volt: olybá tűnt, mint-  ha megörült volna nekik.
– Elárulná, Doktor, hogy hová a fészkes fenébe tűnt az elmúlt  vészterhes időkben? – kérdezte Gotthardi, miután hellyel kínálta
őket az asztalnál. – Nem gondolta, hogy szükség lenne a szolgálatai-  ra? Már majdnem aggódtam is maga miatt.
Sándor bosszúsan felpillantott.
– Ez igazán kedves öntől, ám teljességgel szükségtelen –  mondta. – Aggódni itt vagyok én. Senki úgy nem aggódik ám! Egy-  szerűen művésze vagyok az aggodalomnak! És ennek többnyire az a  vége, hogy hirtelen felindulásból fejbe vágok egy rendőrminisztert.
– Sándor, ne hősködjön! – súgta Hanna.
– Természetesen hátulról – jelentette ki Sándor.
Gotthardinak azonban láthatóan semmi kedve nem volt az
évődéshez.
– Szóval, merre járt? – kérdezte.
– Nem voltam a városban. Úgyhogy kicsit el is vagyok veszve.
– Én is el vagyok veszve! – rikkantotta Sándor.
– Gyámapám is el van veszve – sóhajtotta fáradtan Hanna.
– Nem csodálkozom – bólintott Gotthardi.
– Mi történt itt? – kérdezte a lány.
– Hogy mi? – kiáltott fel haragosan a rendőrfőnök. – Semmi!
Hiszen a jövőnek nem lehet útját állni! – majd halkan hozzátette,  szeme sarkából a zöld felöltős alakot méregetve. – Hatalomátvétel,  barátaim. Csúfos hatalomátvétel – itt ismét hangosra váltott. – Csá-  szárunk uralma soha nem látott virágzásba borította a már épp szik-  kadni készülő fát, mely hajdanán a Bécs nevet viselte, mára azonban
Sophiesburg névre hallgat.
– Sophiesburg? Zsófi nevéről? – kerekedett el Hanna szeme.
– Természetesen – súgta Gotthardi, de hangosan így folytatta.
– Ugyan már, gyermekem! Szófia, a bölcsesség istenasszonyának  nevéről! – itt ismét suttogni kezdett. – A várost tudósok kormányoz-  zák, akiket ez a rémisztő perszóna fogdosott össze. Mint pók a legye-  ket – Gotthardi halkan, fájdalmasan nevetni kezdett. – Volt, akiket  megkötözve vitetett a Burgba, nem győztük hallgatni a kétségbeesett
üvöltésüket. Ám akadt, aki magától repült a hálójába. Nyilván hasz-  not remélt…

– De volt olyan is, aki ellenállt, igaz? – pillantott fel remény-  kedve Hanna.
– Kire gondol? – kérdezte Gotthardi.
– Nem is kérdés! – csattant fel Sándor. – Egyvalaki bizonyosan  szembeszállt a métellyel! Mert igazszívű, bátor, és életében nem volt  haszonleső – az öreg itt elérzékenyülten szipogni kezdett. – Isten-  kém, még a piacra sem lehetett egyedül kiengedni, mindig elszórta  az összes pénzét. Aztán mikor kérdeztük, hogy miért vett negyven ki-  ló csicsókát, csak annyit mondott, hogy olyan szomorú szeme volt a  kofaasszonynak…
Gotthardi gúnyosan elhúzta a száját, úgy hallgatta a szenvedé-  lyes szónoklatot.
– Bemutatna ennek a csodálatos illetőnek, barátom? – érdek-  lődött némi iróniával a hangjában. – Jó lenne tudni, hogy van még  tisztesség a földön.
– Mondja a spiclifőnök… – tette hozzá halkan Sándor.
Hanna szinte érezte, ahogy szikrázott a levegő a két férfi között.
Igyekezett hát gyorsan közbelépni, nehogy elfajuljanak a dolgok.
– Sándor természetesen Kempelen Farkasról beszél – jelentet-  te ki.
– Kempelen! Persze! Kempelen! – kacagott fel Gotthardi, majd  rövid, fagyos szünet után hozzátette. – Jelenleg ő Zsófia hercegnő  jobbkeze.

[10] Papageno mint gondnok
Benedict kezdte feladni. Karját lógatva, beesett vállal vonszolta  magát előre a végtelen pordűnék között. Tájékozódási pontok híján
úgy érezte, napok óta körbe-körbe járnak. Szívesen megpendítette  volna, hogy adják fel, és menjenek vissza Buravárosba, de az elszán-  tan menetelő Fúzió képét látva letett erről a tervéről. Nem lehet,  hogy Hannát ez a taknyos kölyök találja meg, és ezzel leüsse a kezé-  ről. Nem, nem és nem! Itt ő az egyetlen igazi Tamino, akinek joga  van bajba jutott szépséges hölgyeket megmenteni! De azért már  kezdett elege lenni.
– Nem vagy éhes? – fordult riválisához.
Fúzió megrázta a fejét, és tekintetével tovább pásztázta a látó-  határt.
– Az meg hogy lehet? – bosszankodott Benedict. – Nem vagy  esetleg te is robot?
Benedict hátrafordult, és a droidok felé mutatott. Ekkor egy  csattanás hallatszott, és az egyik robotnak leszakadt a feje.
– Földre! – kiáltott Fúzió, és hasra vetette magát.
Benedict csak tátott szájjal állt, és a lefejezett robotra meredt.
Aztán a mutatóujját kezdte bámulni közvetlen közelről.
– Ez… ez…
Ekkor újabb csattanás hallatszott, és egy lövedék csapódott a  porba nem messze tőle.
– Fedezékbe! – kiabált Fúzió, majd miután látta, hogy a hőste-  nor a frásztól gyakorlatilag mozgásképtelenné vált, odakúszott hoz-  zá, és kirúgta a lábát.
– Aú, ezt most miért kellett?!
– Lőnek ránk, nem tűnt fel?!
Fúzió bekúszott egy porbucka mögé.
– Lőnek? Kik? – mászott utána négykézláb Benedict.

– Nyilván az arkhón emberei. Ami azt jelenti, hogy jó helyen  járunk, Hanna is itt lehet valahol! – magyarázta Fúzió, és előhúzta a  fegyverét.
Az épen maradt droidok nesztelenül szétszóródtak, és védekező  alakzatban elkezdték átfésülni a környéket.
– Te maradj itt! – mondta Fúzió. – El ne mozdulj innen, hal-  lod?
– Te se mozdulj! – recsegte egy dühtől remegő, idős női hang a  közvetlen közelükből.
Fúzió érezte, hogy egy hideg fémtárgy nyomódik a halántéká-  hoz. Oldalra sandított, egyesen bele egy vadászpuska csövébe, amit  egy gyűlölettől eltorzult arcú banya tartott.
– Hát eljöttetek értem is, he? – kérdezte a boszorkány.
A látvány annyira valószerűtlen volt, hogy Fúzió kettőt pislo-  gott, hátha attól eltűnik a látomás. De a banya maradt.
– Most mindenért megfizettek! – kiáltott a vénség, és göcsör-  tös mutatóujja megfeszült a ravaszon. – Megbosszulom az öregemet!
Benedict, aki eddig légszomjban tátogott a rémülettől, végre  kipréselt magából néhány hangot.
– Rozsó néni!
A vénség ujja megállt a ravaszon, és összeszűkült szemmel a  hőstenor felé fordult.
– Honnan ismersz, mi?!
– Már találkozunk! – hebegte Benedict a mellkasát masszíroz-  va. – Hanna is velem volt… meg Sándor bátyám… ja, meg hát Char-  lotte is macska képében…
Fúzió aggódva nézett a hőstenorra. Lehetséges, hogy a rémü-  lettől a maradék eszét is elvesztette?
– Nem emlékszem rád! – mordult Rozsó néni.
– Ilyen idős korban az ilyesmi előfordul… – kezdte Benedict,  de menten elhallgatott, mikor a puskacső az ő homlokát kezdte csik-  landozni. – Úgy értem… nagyon ramaty állapotban kegyeskedett  lenni ott a bozótosban… meg, ugye, lángolt az egész kóceráj… és hát  siratni is tetszett valami öreget…
– Hol az öregem?! – süvöltött Rozsó néni, és elszántan ismét a  vállához szorította a fegyvert. – Beszélj! Mit csináltatok vele?!
– Én, kérem, semmit! Semmit! – hadonászott Benedict a por-  ban fetrengve.
Fúziónak kezdett összeállni a kép.

– A maga örege már jól van – szólalt meg nyugodt hangon. –
Sokáig dolgozott rajta a filter, de egy ideje már átkerült a rehabilitá-  ciós részlegre.
Rozsó szeme megcsillant a váratlan reménytől, de aztán gyor-  san rendezte a vonásait. Nem hagyta magát ilyen könnyen lefegyve-  rezni.
– Hazudsz! – kiáltotta. – Miért gyógyítottátok volna meg, mi-  kor előbb még meg akartátok ölni?
– Dehogy akartuk megölni! – tiltakozott Fúzió.
– Lőttetek rá!
– Tévedés, ő lőtt ránk. Mi csak viszonoztuk a tüzet. Védekez-  tünk!
Benedict ide-oda kapkodta a fejét. Milyen öregről beszélnek  ezek?
– Mutathatok valamit? – kérdezte Fúzió.
Az öregasszony mereven bólintott. Fúzió óvatosan a zsebébe  nyúlt, és előhúzott egy rombusz alakú vizualizátort. Végighúzta az  ujját a képernyőn, amitől az kivilágosodott.
Tibi arca jelent meg rombusz alakú kivágásban.
– Na, mi a helyzet? Megtaláltátok?
Rozsó néni szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
– Hanna még nincs meg sajnos – felelt Fúzió. – De találkoz-  tunk valakivel…
Ezzel a vizualizátort az öregasszony felé fordította.
– Rozsó néni! – rikkantotta Tibi. – Ez mekkora! Hogy tetszik  lenni?
Az öregasszony döbbenten leengedte a puskát.
– Te meg…
– Bulcsú! – kiabált Tibi valahova a háta mögé. – Gyere, nézd  meg, ki van itt!
– Tibi, figyu! – szólt közbe Fúzió. – Tudnád kapcsolni a rehabi-  litációs részleget?
Tibi egyből megértette, hogy miért van szükség erre. Arcán elé-  gedett vigyor terült szét.
– Várj, átmegyek oda, és visszahívlak!
Erről ő sem akart lemaradni. Ám a viszontlátás öröme nem si-  keredett valami látványosra. A két öreg percekig csak bámulta egy-  mást a képernyőn könnyes szemekkel, végül Rozsó néni megköszö-  rülte a torkát, és halkan megszólalt.

– Jól lefogytál, öreg.
– Gyere ide, te is lefogysz!
– Olyan rossz a koszt?
– Á, csak betesznek egy porszívóba.
Rozsó néni ezen eltöprengett. Világéletében irtózott a technikai  eszközöktől, porszívót soha nem használt, csak tollseprűt és rongyot.
De az öregért mindent. Nagyot sóhajtott, és beletörődve bólintott.
– Jól van, öreg. Megyek.
Az arkhón a mínusz 677. szinten találta meg Bujdosónét, egy  koporsóban.
– Tényleg pont most kell szoláriumoznia? – förmedt rá idege-  sen. – Ez a legalkalmasabb időpont?
– Hát mikor? – kérdezett vissza Búné. – Az emberi testnek  szüksége van a krónikus UV-kitettségre!
– Mi? – rázta meg a fejét ingerülten a férfi, mintha belement  volna valami a fülébe.
– Úgy értem, szüksége van a napozásra. Van jobb ötlete a szo-  linál egy kilométerrel a föld alatt?
– Hajtson fel egy kupica port, az mindenre jó.
Búné megfogta a védőszemüvegét, kicsit megemelte, és kipil-  lantott alóla.
– Én nem akarok ilyen hamuszürke arcot. Nincs nálam a  sminktáskám.
– Magát most tényleg a bőre színárnyalata érdekli a legjobban?
– Mi más?
– Az a vén gazember megszökött a maga kis tanítványával. Rá-  adásul még az időgépet is elvesztettük.
– Előre megmondtam, hogy túl fognak járni az eszén. Nem em-  lékszik?
– Segített nekik! – kiáltott az arkhón. – Csak így sikerülhetett!
– Maga megbolondult? Mi hasznom lenne belőle?
– Semmi. De talán megsajnálta őket. A szánalom szörnyű dol-  gokra képes.
Bujdosóné vészjósló kifejezéssel az arcán kiült a koporsót imi-  táló szoláriumkád szélére. A vibráló UV-sugárzás kísérteties lila  fénybe vonta az alakját.
– Én magamat se sajnálom meg soha, nemhogy másokat – je-

lentette ki jeges hangon. – És elvből nem csinálok olyasmit, amiből  nincs hasznom.
– Ez dicséretes – bólintott az arkhón. – De be kell bizonyíta-  nia, hogy kinek az oldalán áll!
– És mégis hogyan? – kérdezte Búné.
– A pillanatnyi helyzet finoman szólva is kritikus. Sürgősen ki  kell találnunk valamit, különben…
– Különben?
A férfi gyanakodva fürkészte Bujdosóné arcát. Életének több  mint száz éve alatt sokféle emberrel találkozott, és azzal hízelgett  magának, hogy kivétel nélkül sikerült kiismernie mindet, de ezzel a  nővel valahogy nem boldogult. Nem tud a fejébe látni, mintha nem-  csak lelke nem lenne, de idegei sem. Még rendesen rá sem tud ijesz-  teni.
– Mindegy… – mondta végül bosszúsan. – A lényeg, hogy  utaznom kell! Ott akarok lenni a Nagy Ceremónián!
– Megértem. Lekésni a metrót még hagyján, de lekésni egy is-  tent!
– Ne humorizáljon! Lekésni nem tudok semmit, hiszen bármi-  kor indulok el, épp időre érkezem. De most már nem akarok tovább  várni.
– Rendben. De most, ha megbocsát… – mondta Búné közönyö-  sen, és elindult a wellnesshelyiség felé. – Időpontom van lávaköves  masszázsra.
Az arkhón odalépett, és megragadta a nő csuklóját. Durva  mozdulattal maga felé fordította, és közvetlen közelről az arcába li-  hegte.
– Ha szeretne kövezést, gondoskodom róla! De ez kissé radiká-  lis masszázs lesz, nem hinném, hogy élvezné!
Bujdosóné érezte, hogy elment addig a bizonyos határig, amit  nála kizárólag Szabika szokott elérni dolgozatírás napján, és amit  már nem tanácsos átlépni. Békítőleg elmosolyodott hát, és bárso-  nyos hangon búgta.
– Mit szeretne, mit csináljak?
– Megoldást kell találnom! Méghozzá gyorsan!
– Azaz?
– Utaznom kell, még ma!
– Hát akkor utazzon! Mindenféle kütyüjük van, a legmoder-  nebb eszközeik, ne akarja azt mondani, hogy pont egy vacak időgé-

pük nincsen!
Az arkhón szája bosszús grimaszba rándult.
– Vacak időgép, na persze, mintha az olyan egyszerű volna. Itt  bármit megteremtünk, nincs határa a hatalmunknak, de… – itt ap-  rót, keserűt sóhajtott – …pillanatnyilag foglyai vagyunk a jelennek.
– Viszont Buravárosnak van időgépe.
A férfi szeme sötéten villant.
– Biztos ebben?
– Nem szoktam tévedni. Egyébként magától Thalésztől hallot-  tam.
Az arkhón elengedte a tanárnő csuklóját, és izgatottan járkálni  kezdett.
– Ez megoldana mindent!
– Meg kell ostromolni Buravárost! Ott Zsófinak is be tudná  adni a port…
– Igen, igen, az tökéletes lenne! Csakhogy lehetetlen elfoglalni  a Burát, ezért is kell megváltoztatni a feltételeket a múltban!
– Lehetetlen elfoglalni?
– Persze hogy az! Már ezerszer próbáltuk!
– Én csak egyszer próbáltam, de nekem sikerült.
Az arkhón megállt, és Búnéra bámult. A tanárnő kedvesen rá-  mosolygott.
– Beveszem magának azt a kuplerájt. De ha megbocsát, előbb a  masszázs – mondta negédesen, és fürdőlepedőjébe csavarva kivo-  nult a teremből.
Az arkhón rajongva nézett utána.
Ördög ez a nő…
Sándor az egykori Népszínház előtt állt, és nem nagyon akart  hinni a szemének. Az épület egykor díszes kapubejárója be volt lé-  cezve, az oromdíszek és a stukkók le voltak verve, törött cserepek és  vastag törmelék borította a kicsorbult fokú lépcsőket, melyek a bejá-  rathoz vezettek.
– Hát itt meg mi történt? – az öreg hangja elcsuklott a felin-  dultságtól. – Bezárták a színházat?
– Nem zárták be, működik ez – mondta Gotthardi, aki vállalta,  hogy elkalauzolja őket ebben az új, ismeretlen, és riasztó Bécsben.
Vagyis hát Sophiesburgban. – Működik, csak porgyár lett belőle.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Hanna, aki egy félig kidőlt hirde-  tőoszlop előtt állt. Inkább ezt nézte, mint a meggyalázott épületet.
– Porgyár. Hát nem látják?
Hanna közelebb hajolt a hirdetőoszlophoz, kezét végighúzta a  plakáton, amit szürke porréteg fedett. Egy név ugrott elő a maszatos  felszín alól: Benedict Schack. A lány szíve nagyot dobbant. A varázs-  fuvola megszaggatott plakátja szemrehányóan meredt rá. Igen,  mindenért ő, Hanna a felelős, mindent ő döntött romba! És ahelyett,  hogy jóvátenné, amit elkövetett, csak újabb és újabb bajt okoz.
Benedictet is otthagyta a jövőben. Bár lehet, hogy ez nem is akkora  baj, szegény fiúnak biztos meghasadna a szíve, ha látná, mi lett a  színházából.
– Jöjjön, Hannácska! – mondta Sándor, és elkezdte a kapuról a  deszkákat lefeszegetni.
– Mit csinál?! – kiáltott Gotthardi, és aggódva körülnézett,  nem látja-e valaki az öreg akcióját. De az utca üres volt.
– Mentjük, ami menthető. Például a szerszámos ládikámnak  igen jó hasznát venném ezekben a cudar időkben… – magyarázta az
öreg, miközben a kulcslyukban kotorászott egy deszkából kihúzott  görbe szöggel.
– Nem szabad bemenni! – tiltakozott Gotthardi, és arcán ba-  bonás félelemmel hátrálni kezdett.
A zár kattant egyet, és a kapu kitárult. Odabentről dögletes,  pállott levegő csapott ki az utcára. De Sándort nem tántoríthatta  vissza semmi.
– Na, jönnek? – kérdezte hátrafordulva.
Gotthardi válasz helyett rohanni kezdett. Most látszott csak,  hogy az egyik lábát erősen húzza. Ennek ellenére egy szempillantás  alatt eltűnt a sarkon.
– Ezt aztán jól elintézték… – nézett utána Sándor fejcsóválva. –
Vajon mivel ijeszthettek rá ennyire?
Ezt Hanna inkább nem akarta elképzelni.
– Menjünk! – mondta, és belépett az ajtón.
Odabenn bűzös félhomály fogadta őket, temetői csend és moz-  dulatlanság. Hangtalanul mentek át a kihalt előtéren, lépteik zaját  elnyelte a padlóra leterített vastag futószőnyeg.
– Itt nem is volt szőnyeg – hümmögött Sándor, majd előreha-  jolt, és mutatóujját előretartva megérintette a földet. A puha anyag  azonban nem szőnyeg volt.

– Por? – kérdezte Hanna.
– Igen – mondta halkan az öreg, és nyögve felegyenesedett.
Hanna benyomta a nézőtér szárnyas ajtaját. Odabent még sű-  rűbb volt a homály, és még fojtogatóbb a levegő. Hanna lassan vé-  giglépkedett az üres széksorok között. A zenekari árok mint egy ha-  talmas száj ásított feléjük, a kottaállványok úgy meredeztek belőle,  mint megbarnult, szuvas fogak. Az elhagyott karmesteri pulpituson  egy egérrágta partitúra hevert.
– Szegény jó Wolfi, de jó, hogy nem élhette ezt meg… – sóhaj-  tott az öreg.
Hannát émelygés fogta el, és úgy érezte, minél hamarabb sza-  badulni akar innen.
– Hol a szerszámos ládája? – kérdezte türelmetlenül.
– Hátul, kérem! Ha minden igaz, az ügyelőpultnál lesz – felelt
Sándor, és nyögve felmászott a színpadra.
Megemelte a súlyos, ám most a portól még inkább elnehezedett  bársonyfüggönyt. Hanna felugrott a színpadra, és átbújt a függöny  alatt. Egyből megismerte a díszletet. A varázsfuvoláé volt, de a két  felvonás összes kulisszája egybehordva, lapjával összezsúfolva a fa-  lak mellett. A színpad közepén a sárkány mozdulatlan tömbje he-  vert. Körülötte bábuk ültek csuklyás papjelmezben. Sándor bácsi az
ügyelőpult mellett mérgelődött.
– Nincs itt, a macska rúgja meg!
Hanna közelebb lépett a sárkányhoz. A szörnyeteg csukott  szemmel feküdt. Vagy lehet, hogy nyitva volt a szeme, csak belepte a  por. Hanna önkéntelenül odanyújt, hogy letörülgesse, mikor egy szi-  gorú férfihang csattant fel mellette.
– Hozzá ne nyúljon!
Hanna felsikoltott, és megpördült. De a színpad üres volt, nem  látott senkit, csak a papruhás bábukat. Sándor bácsi kezében egy  függönyhúzó rúddal közelebb lépett.
– Ez meg ki a nyavalya volt?
– Nem tudom… – nyögte Hanna, és nagy levegőt vett. Próbált  megnyugodni.
– Ne nyúljanak semmihez! – szólalt meg ismét a fenyegető  hang.
– Valamelyik bábu volt! – kiáltott az öreg, és elindult a mozdu-  latlan alakok felé.
Hanna nem értett semmit. Beszél a bábu? Mint a Sakkozó Tö-

rök? Lehet, hogy ezek a papfigurák Kempelen legújabb találmányai?
De nem ért rá ezen töprengeni, mert az öreg újra felkiáltott.
– Hannácska, jöjjön csak!
Hanna óvatosan közelebb merészkedett. Sándor az egyik bábu  mellett állt, és a gyufájával az arcába világított.
– Nem ismerős?
Hanna még közelebb hajolt. A szemei elkerekedtek a döbbenet-  től.
– Schikaneder?
A bábu pislogott egyet, Hanna felkiáltott, a gyufa kialudt.
– Uramisten!
– Nyugalom, ez csak egy bábu!
– Nem vagyok bábu! – szólalt meg újra a hang, és hallották,  amint megreccsen egy szék. Egy sötét alak emelkedett fel előttük.
– A kellékasztalon találnak gyertyát!
Sándor bá visszabotorkált az ügyelőpulthoz, remegő kézzel újra  meggyújtott egy gyufát, és a kanócra tartotta. A halvány gyertya-  fényben Hanna kissé megnyugodva látta, hogy ez valóban a hús-vér
Schikaneder, még ha jelenleg hullasápadt is volt az arcára tapadt  rengeteg portól.
– Nem szeretünk gyertyát gyújtani – mondta a papjelmezes  férfi. – Igaz, hogy ez itt nem lőpor, de azért nem árt az óvatosság!
– Herr Direktor! – hebegte az öreg. – Mi történt magával? Mi a  kénköves pokol van itt?
Schikaneder nem felelt, csak csüggedten állt a sápadt gyertya-  fényben.
– Hát nem látják?
– Mit csináltak a színházunkkal?!
– Az a fontos, hogy sikerült megmentenem… – motyogta az  egykori igazgató, és zavartan végigsimított az arcán. Ujjaira ragacsos  feketeség tapadt.
– Megmenteni? – kérdezett vissza kétkedve az öreg.
– Ha nem nyilváníttatom porgyárnak, ezt is a lerombolják,  mint Born természetrajzi gyűjteményét vagy a csillagvizsgáldát. Így  viszont csak bezáratták, és én maradhattam gondnoknak.
– Gondnoknak? A direktor úr?! – sápítozott Sándor.
– Igen. Én felügyelem a portermelést.
– Mit, kérem? – szaladt fel az öreg szemöldöke.
– Figyelem, ahogy lassan gyűlik a por. Nagyon kényes feladat

ez ám.
– Na, azt el tudom képzelni…
– Én vigyázok rá, hogy senki ne nyúljon semmihez, ne takarít-  son, ne portalanítson, és hogy ne legyen huzat. És akkor szép, csen-  desen növekedik a por. Aztán havonta egyszer jönnek, és begyűjtik.
– Akkor ez nem is porgyár – vetette közbe Hanna. – Ha a por  csak úgy lesz, és nem termelik.
– A világ termeli a port, kérem, csak mi, izgága emberek nem  hagyjuk soha leülepedni. A lezárt épületek olyanok, mint a rezervá-  tumok, ahol nyugtot találhat a végső alapelemére bomlott, felkavart
ősanyag.
Hanna sajnálkozva nézte az egykori virtuóz Papagenót, Bécs  sziporkázó ötleteiről híres, legendás figuráját, aki mára minden  egyéniségét elvesztette, és színháza romjain monoton hangon darál-  ta a betanult propagandaszöveget. Úgy látszik, a por-Zsófi ilyen rö-  vid idő alatt is tökéletes munkát végzett, mindenkiből sikerült zom-  bit csinálnia.
– És kik gyűjtik be a port? – érdeklődött Sándor.
– Hát a rajongók.
– Kik?
– Zsófia hercegnő követői.
– Ja, mármint azok! Van szerencsétlenségem ismerni őket –  morgott az öreg.
Hanna figyelmesen vizsgálgatta az ujjaira kenődött szürkés  szennyeződést. Ez az anyag egyáltalán nem hasonlított ahhoz az in-  telligens porhoz, melyet a kiszáradt Balatonban látott, ami képes  volt gondolatokat megtestesíteni vagy mások alakját felvenni, és  amiből néhány gramm most is ott lapult egy titánkapszulába rejtve a  nadrágja zsebében.
– Ez csak sima por – mondta végül, és összedörzsölte a tenye-  rét. A kosz peregve hullott a földre.
– Egyelőre – bólintott Schikaneder. – De a rajongók hiszik,  hogy a Nagy Ceremónián, mikor megtörténik a csoda, ez is átválto-  zik.
– Csoda? És aztán miféle? – kérdezte az öreg.
Schikaneder riadtan körbenézett.
– Mivé fog átváltozni a por? – toldotta meg Hanna.
– Nem tudom… Ne tőlem kérdezzék… Már így is túl sokat fe-  csegtünk… Menjenek innen!

– Megyünk, Herr Direktor, persze hogy megyünk! – bizonygat-  ta az öreg. – Csak nem tetszett valahol látni a szerszámos ládikámat?
– Elég! – suttogta dühösen Schikaneder. – Csukja be a száját,  azzal is huzatot csinál!
– Az öreganyám is folyton ezt hajtogatta – bólogatott Sándor.
Ekkor a kezében tartott gyertya lángja derékszögben elhajlott,  mintha légáramlat érkezett volna a bejárat felől.
– Na, tessék! Már itt is vannak! – kapott a fejéhez Schikaneder.
– Kik? Kik vannak itt? – kérdezte Hanna.
– Menjenek már! És ha majd kérdezik, nem mondtam semmit!
Nem is találkoztunk!
A porgondnok gyorsan visszaült a helyére, és mozdulatlanná  dermedt.
– Herr Direktor! Herr Direktor! – szólongatta Sándor, de Schi-  kaneder meg sem moccant, még csak nem is pislogott.
– Maga tényleg olyan, mint Papageno, úgysem tudja befogni a  csőrét! – mondta ravaszul Hanna.
– Nem is igaz! – fakadt ki Schikaneder. Mire észbe kapott,  hogy beugratták, már késő volt.
– Szóval mivé fog átváltozni a por?
Ekkor egy érces hang harsant az előtér felől.
– Felemelt kézzel jöjjenek kifelé!
Hanna és az öreg aggódva összenézett. A beálló mélységes  csendben csak az egykori igazgató halk nyüszítése hallatszott. A ha-  tározott férfihang újra megszólalt.
– Ha nem jönnek ki egy percen belül, felgyújtjuk a búvóhelyü-  ket!
– Jaj, ne! – kiáltott Schikaneder. – Ezek tényleg megteszik!
Menjenek, könyörgök, menjenek! Nem hagyhatják, hogy a színhá-  zam…
– Jól van, megyünk! – szakította félbe Hanna, és elindult a ki-  járat felé.
– Hannácska! – szólt utána ijedten Sándor. – A zsinórpadlás-  ról kijutunk a tetőre, és…
– Nem hagyhatjuk, hogy felgyújtsák a színházat! – vágott köz-  be a lány.
– Így van, így van! – helyeselt hálásan Schikaneder.
– És még valami. Találkozni akarok ezzel a por-Zsófival. És  ennek ez a leggyorsabb módja.

Az öreg szája apró, elismerő mosolyra húzódott. Nemcsak okos  a kicsike, de kurázsija is van hozzá – gondolta elégedetten.
– Jól van, Hannácska! – mondta végül, és búcsút intett a moz-  dulatlan csuhások felé. – Ég áldja, Direktorom!
A színház előtt egy szakasz katona vette körbe őket. Vagy egy  tucat szuronyos puskacső meredt rájuk.
– Igazolják magukat! – dörrent rájuk a parancsnok, egy vörös  harcsabajszos, tagbaszakadt fickó.
– Magánál van valami irat, Hannácska?
– Csak volt. A diákom meg a bérletem. De szerintem még most  is ott úszkálnak az Apostol utcában, az akváriumban.
– Hallotta, a kisasszony iratai elúsztak. Az enyémek meg a má-  sik kabátomban maradtak – köszörülte meg a torkát az öreg. – Azt  hiszem.
– Ha nincsenek irataik, akkor be kell kísérnem önöket! – jelen-  tette ki szigorúan a parancsnok.
– Nagyon helyes! – mondta Hanna.
– Őrmester úr, teljesítse a kötelességét! – duplázott rá az öreg.
A parancsnok csípőre tett kézzel, összevont szemöldökkel állt.
Ilyen készséges rabokkal még soha életében nem találkozott. Ez  gyanús, felettébb gyanús. Végül aztán megvonta a vállát, és kiadta a  parancsot, hogy bilincseljék meg őket.
Hanna megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a rácsos abla-  kú, repülő batár, amibe bedugták őket, a Burg felé veszi az irányt.
Ha minden jól megy, hamarosan találkozni fog a por-Zsófival. Hogy  mit fog utána csinálni, arról egyelőre fogalma sem volt, de bízott  benne, hogy addig kitalálja. Talán lesz rá pár nyugodt órája a bör-  tönben. Ehhez persze el kellett érnie, hogy az öreg legalább egy időre  befogja a száját. Ez nem ígérkezett könnyű feladványnak.
– Szerintem az a farkasfogvetemény Gotthardi gyerek nyomott  fel minket! – fejtette ki véleményét Sándor bá már vagy századszor,  ahogy végigterelték őket egy föld alatti kazamata folyosóin. – A spi-  on, kérem, csak spion marad!
A menet egy alig másfél méter magas rácshoz ért. Hannának le  kellett húznia a fejét, ahogy beterelték őket a cellájukba. Döndülve  csapódott be mögöttük a vasajtó, majd az őrség távolodó léptei hal-  latszódtak.
– Hát már megint dutyiban vagyunk – konstatálta sóhajtva
Sándor bá.

– Harmadszor sittelnek le, pedig még tizennégy se vagyok –  mondta Hanna.
Az öreg halkan felnevetett. Végigdőlt a priccsén, kezét össze-  fonta a tarkója alatt, és tovább ábrándozott.
– Lassan kezdem megszokni, komolyan! Talán már hiányozna  is, ha kétnaponta nem lenne egy fáin kis rabosítás! Mondjuk, a  múltkori siralomház kicsinyég lakályosabb volt!
– Sándor, eldugulna egy percre? – érdeklődött Hanna.
– Minek? – hökkent meg az öreg.
– Szeretnék egy kicsit gondolkozni.
– Ja, kérem, azt szabad! Tessék parancsolni! Már el is dugul-  tam! Még csak annyit, hogy…
– Sándor! – szólt rá most már határozottabban a lány.
– Jó, jó!
És ezután valóban mintegy másfél percnyi szünet következett.
Eddig bírta az öreg.
– Szóval csak annyi, hogy szupermodernizálták az egész várost,  de a börtön az nem változott jottányit se. Mégiscsak fura, nem? Ezt  akartam volna csak mondani.
Hanna úgy döntött, hogy inkább nem válaszol, hátha ezzel ele-  jét veszi a további társalgásnak. Jó ötletnek tűnt, de nem vált be.
– De a zár legalább már elektronikus – folytatta egy kis udvari-  assági szünet után Sándor.
A közelben ekkor megzörrent valami.
– Csitt! – fordult a hang irányába Hanna. – Azt hiszem, nem  vagyunk egyedül! – suttogta izgatottan. – Valaki van a szomszédos  cellában!
– Előfordul az ilyesmi, Hannácska! A dutyik mindig tele van-  nak, minden helyen és minden idősíkban, megszokhatta már.
Hanna az ajtóhoz lépett, és kidugta a rácson az arcát, amennyi-  re tudta.
– Hahó, van ott valaki?
A szomszédos cellában egy mély, álmos női hang sóhajtva felelt  a kérdésre.
– Ezt nem hiszem el, hogy újra itt kell találkoznunk!
Hannából boldog kiáltás szakadt ki.
– Charlotte!