– Mi van? – fordult hátra Charlotte.
– Egy pillanat!
Odabentről Sándor rekedtes gajdolása hallatszott.
– Még azt mondják, részeges vagyok… – itt nagy levegőt vett,  majd vonyítva folytatta. – Pedig csak a jó bort szeretem nagyon!
Na, énekeljen velem, Herr Botanischer Gartenführer!
Hanna elmosolyodott, és halkan lépkedett tovább a gyöngyka-  vicson. Valahogy megnyugtatta az öreg hangja, pedig tudta, hogy ez-
úttal, bármilyen bajba is keveri Charlotte, ő nem fog tudni segíteni.
De talán nem is baj, ha Sándor kimarad ebből.
Az ég makulátlanul tiszta volt. A mélykék kupola falán millió-  számra ragyogtak a csillagok, csak a telihold udvarának környékén  halványultak el a sápadt fényességtől. Hanna hangtalanul lépkedett  a harmatos füvön.
– Fázom! – mondta panaszosan, mire Charlotte megpördült,
és mutatóujját a szája elé tartva csendet parancsolt.
Majd a dombtetőre mutatott, amin a szaletli állt, ahol Hanna a  délutánt Zsófival töltötte. A nyitott épület mellett valami megmoz-  dult. Talán egy állat. A valami négy lábon állt, és a fejéből egy rúd-  szerű dolog állt ki. Szarvas, gondolta Hanna, de tévedett. Ahogy kö-  zelebb értek, fokozatosan ki tudta venni a nyúlánk férfialakot, amint  egy lábakon álló nagy csillagászati távcsőre hajolt. Hanna a távcsö-  vet nézte agancsnak.
– Menjél, csacsogj vele! – súgta Charlotte, és eltűnt a bozótos-  ban.
Hanna tanácstalanul állt, és hallgatta a monoton tücsökciripe-  lést. Felhő kúszott a telihold elé. Száraz gally reccsent a sötétben.
– Van ott valaki? – kérdezte egy riadt férfihang enyhe latinos  akcentussal.
– Ez Galvani! – sóhajtott fel Hanna megkönnyebbülve. –
Buona sera, professzor Galvani! – kiáltotta, és közelebb lépett. – Én  vagyok az, Hanna.
A felhő továbbsiklott az égen, és így Hanna láthatóvá vált a  metsző holdfényben.
– Hanna? – a férfi hangján is érezhető volt a megkönnyebbü-  lés. – Mit keres itt ilyenkor?
– Nem tudok aludni, túl sok volt a vacsora. És a professzor úr?
Galvani megpaskolta a távcsövét.
– Ó, én csak keresem a Kígyótartó lábán megjelent új csillag

nyomait.
– Hogy micsodát? – kérdezte Hanna.
– Tudja, amiről Kepler kollégám mesélt a De Stellanova in  pede Serpentariiban.
– Aha.
– De az igazat megvallva leginkább csak bámulom az eget. Va-  lahogy megnyugszom tőle. Lehet, hogy a Földön minden megválto-  zik, de odafenn az örök törvények uralkodnak. Bárhogy ágálhat itt  lenn a telhetetlen becsvágyú, ostoba ember, a Mars pályája akkor is  ellipszis marad.
Hanna kezdte elveszíteni a fonalat. Agya lázasan kutatott va-  lami új téma után, amihez ő is hozzá tudna szólni. Ekkor a sötét bo-  zótosból egy nesztelen árnyalak vált ki, és Galvani mögé lépett.
– Ciao, Luigi!
Charlotte kezében tőr villant, és a professzor torkához szorítot-  ta.
– Charlotte, mi a fenét akarsz?! – nyögte rémülten Galvani.
– Szükségem van a belépődre!
– Akármit is forgatsz a fejedben…
– Azzal te ne törődj, hogy én mit és hol forgatok! Csak add ide  a mágneskártyát!
– Természetesen nem adom oda.
– Dehogynem! Hisz ismered a tőröm, nem? És most nem fog  megvédeni a híres mágnesed.
– Nem mered! – nyögte felháborodva a professzor.
– Óh, caro mio, hogyne merném! És most nem csak eljátsszuk!
– Charlotte, ne csináld! – kiáltott Hanna, és egy lépéssel köze-  lebb lépett.
– Te most maradj csendben! – villant rá Charlotte szeme, és  hátrafeszítette a professzor fejét.
Galvani felnyögött.
– Nem nagyon izgattátok magatokat fél évig, amíg a börtönben  rohadtam!
– Hidd el… – kezdte a professzor, de Charlotte rárivallt.
– Ne mondd azt, hogy ti mindent megpróbáltatok! Ez a lány  két nap alatt elintézte, hogy szabadon engedjenek! Hát most fogadd  hálámat!
– Őrség! – kiáltott kétségbeesve Galvani, aztán hangtalanul a  földre rogyott. Akkorát puffant a harmatos gyepen, mint egy krump-

liszsák.
Charlotte a férfi mozdulatlan teste fölé hajolt, és kiforgatta a  zsebeit.
– Na, ezzel végeztünk! – mutatta fel diadalmasan a mágnes-  kártyát. – Mehetünk!
Hanna iszonyodva bámult rá.
– Te… te megölted Galvanit?
– Ne kezdd már megint! Még egyszer nem veheted be! Nem öl-  tem meg, csak megböktem a jian jingnél, hogy elájuljon.
– A minél?
– Nem számít. Az egy vitális pont. Az a lényeg, hogy nem tér  magához pár percig. Gyere!
Charlotte megragadta Hanna kezét, és vonszolni kezdte maga  után a kastély felé. Amikor beléptek a sövényből nyírt labirintusba,
Hanna már sejtette, hova mennek. Ezért kellett hát Galvani mág-  neskártyája. Szorongva gondolt arra, hogy az éjszaka közepén be  fognak törni a királyi laborba. Vajon mit akarhat ott Charlotte?
– Minek… – kezdte volna a faggatózást, de Charlotte leintette.
– Csss! Hallod? – suttogta.
A labirintus bejárata felől a gyöngykavics súrlódó hangjai és  beszédfoszlány szűrődött be. Emberek közeledtek. Charlotte behúzta
Hannát egy zsákutcába torkolló oldaljáratba. Rátapadtak a labirin-  tus falára, szinte beleolvadtak a sövénybe. A léptek már egészen kö-  zel értek, ki lehetett venni egy élénk lányhangot.
– Nem rángattam volna ide, ha nem lenne fontos!
– Ez Zsófi! – gondolta Hanna, és a szíve nagyot dobbant.
– Bármikor állok felséged rendelkezésére! – hallotta Kempelen  lágy baritonját.
– Egy meglepetést is hoztam! Titkon azt remélem, hogy áttö-  rést hozhat a kutatásaiban.
– Felséged felcsigázott!
– Remélem is!
A léptek elhalkultak. Charlotte még várt két percet, aztán jel-  zett Hannának, hogy csendben induljanak tovább. Újabb két perc  múlva kijutottak a labirintusból. Ott álltak a labor üvegacéllal védett  ajtaja előtt. Charlotte elhúzta előtte a mágneskártyát, az ajtó kinyílt,
és ők beléptek.
Az előtér üres volt, csak a védőköpenyegek lógtak formátlanul  a fogasokon. A beszűrődő holdfényben olyanok voltak, mint az

akasztott hullák. Hanna émelyegve fordította el a fejét, és gyorsan  keresztülment a fóliafalon.
A laborban nem égett a mennyezeti világítás, csak a terem tá-  voli pontján világított egyetlen árva izzó. Zsófi háttal állt nekik.
Kempelen épp lepakolt az asztalról, hogy helyet csináljon valaminek,  amit a hercegnő a kezében tartott. Charlotte nesztelenül elindul felé-  jük. Hanna utána akart szólni, de rájött, hogy azzal elárulná magu-  kat. Kénytelen-kelletlen elindult ő is.
Zsófi egy lavórszerű, keskeny peremű fémtálcát rakott le az  asztalra. Kempelen az egyik vitrinhez lépett, amiben tégelyek sora-  koztak. Charlotte és Hanna már csak húsz lépésre voltak, de a két  másik talán akkor sem vette volna észre őket, ha közvetlenül ott áll-  nak mellettük, annyira el voltak merülve a munkában. A Mester ki-  emelt egy tégelyt a vitrinből, lecsavarta a tetejét, és tartalmát a tálcá-  ra borította. Por volt. Száraz, apró szemcsés, szürke por. Hanna  megborzongott, szédülés fogta el.
A Mester lehajtott fejjel hátrébb lépett, utat engedve Zsófinak.
A hercegnő szemügyre vette a tálcában lévő anyagot, és ujjai hegyé-  vel finoman megérintette. Aztán megtámaszkodva az asztal lapjá-  ban, fölé hajolt. Szemét behunyta, arcán nagyfokú koncentráció lát-  szott. Szép vonásai megkeményedtek, haja a szemébe hullott. S ek-  kor különös dolog történt. A tálban lévő por felülete megborzongott,  majd halk surrogással kavarogni kezdett. Az egész mindössze pár  másodpercig tartott, aztán minden lecsendesedett, és az egész újra  mozdulatlanná dermedt. Csak a por felszínét borító sűrű hullámvo-  nalak jelezték az iménti mozgást. Kempelen homlokán gyöngyözni  kezdett a verejték.
– Sajnálom, hercegnő… – hebegte. – Az elmúlt hetekben jelen-  tős eredményeket értünk el, de úgy látszik, kell még egy kis idő az át-  töréshez.
Hanna elfordította a tekintetét. Borzasztó volt így látni a Mes-  tert, rettegő tekintettel, kezét tördelve szánalmasan magyarázkodni.
Pedig Zsófi nem tett semmi ijesztőt, még csak meg sem szidta. A  hercegnő a szoknyája redői körül előhalászott egy csillogó kis tár-  gyat, és átnyújtotta Kempelennek.
– Próbálja talán ezzel!
Hanna felismerte a titánborítású kapszulát, amit az arkhóntól  kapott. Kis híján felkiáltott, de Charlotte figyelmeztetőleg oldalba  bökte.

– Mi ez? – kérdezte Kempelen.
– A meglepetés, amiről beszéltem! – válaszolt Zsófi feszült  hangon. – Egy jóakaróm küldte nekem nagyon messziről. Nagyon-  nagyon messziről…
Hanna fejében szédülten kavarogtak a gondolatok, nem értett  semmit. Zsófi megígérte, hogy megsemmisíti a veszélyes port, akkor  most miért adja oda a Mesternek? Kempelen kinyitotta a kapszulát,
és a tálca fölött óvatosan megbillentette. A kapszulából lassan szitál-  ni kezdett a finom szemű, fekete anyag. Úgy pergett vékony sugár-  ban, mint a homokóra keskeny derekán átfolyó, időt számláló anyag.
Itt azonban nagyobb volt a tét. Összehasonlíthatatlanul nagyobb. A  holnap ömlött az egyszer már megtörtént jelenbe, a múltba. 2058  esszenciája hatotta át 1792 valóságát.
Amikor a kétfajta por összeért, a tálcán lévő szürkés anyag va-  dul örvényleni kezdett. A hercegnő érdeklődve hajolt az asztal fölé.
Lassan elmosolyodott, szemében kegyetlen mohóság villant. Hanna  még soha nem látta ilyennek a barátnőjét. Minden erő kifutott belő-  le, és egész testében remegni kezdett.
– Nyugalom! – suttogta Charlotte, és bátorítólag megszorította  a kezét. – Ki kell bírnod! Szerintem még csak most jön a java!
És Charlotte-nak igaza volt. Az örvénylés lelassult, mintha a  por elnehezedett volna, és a sárszerű anyag közepén megjelent egy  apró kitüremkedés, ami úgy mozgott ide-oda, mint egy szimatoló,  nyálas orrocska. Mintha valami kis állat akarna felbukkanni a porré-  teg alól. Hanna egyre jobban émelygett, lassan imbolyogni kezdett  vele a labor. Charlotte belekarolt, és a fülébe suttogta.
– Végig kell nézned, hogy tudd, kivel van dolgod!
Hanna erőt vett magán, és újra az asztal felé fordította a tekin-  tetét. Az orrocska időközben megnőtt, és már egy fej is tartozott hoz-  zá. Egy kígyófej. Zsófi mosolyogva nyújtotta ki kezét a teremtmény  felé. A kígyó kiöltötte villás nyelvét, és dühösen sziszegett. A herceg-  nő felnevetett, és még közelebb hajolt hozzá. Kempelen iszonyodva  hátrált egészen a falig, ott aztán mozdulatlanná dermedt.
A kígyó félelmetesen tekergett, és közben egyre hosszabb lett.
Ahogy a teremtmény nőtt, úgy maradt egyre kevesebb por a tálcán.
– Na, most figyeljen, Kempelen! – szólt diadalmasan a herceg-  nő.
Ekkor megérintette a kígyó fejét, mire az engedelmesen ráteke-  redett a kezére, nyálkás teste úgy csillogott rajta, mint valami hatal-

mas karperec.
– Hát nem gyönyörű? – mosolygott Zsófi.
A teremtmény apró, gonosz szemei feketén ragyogtak. A tálca  immáron üres volt. A porból született kígyó torka egyenletesen pul-  zált – a szörnyeteg lélegzett.
Zsófi a szabad kezével elővette a féreglyuktelót, és hívást kez-  deményezett. A készülék szaggatottan búgni kezdett. Aztán egy kat-  tanás hallatszott.
– Igen!
– Én vagyok.
– Legmélyebb hódolatom, hercegnő!
Hanna egyből felismerte az arkhón kiszűrődő hangját.
– Köszönöm a küldeményét! – mondta Zsófi elégedetten.
– Őszintén szólva nem így terveztem, de örülök, ha bevált.
– A legteljesebb mértékben. A kísérlet sikerült!
A kígyó végigcsúszott Zsófi meztelen vállán, a nyakánál megte-  keredett, és újra sziszegett.
– Ó, hallom a kicsikét! Ez csodálatos! – lelkendezett az arkhón.
– Mikor indul?
– Szükségem van még egy kis időre.
– Holnap lesz a Nagy Ceremónia, ha ideér, ha nem.

[17] A Nagy Ceremónia
Buraváros ostroma egész éjszaka folytatódott. Hajnalra az  utolsó védmű is elesett, és Thalész megadta magát. A droidok beve-  zették őt is a detektívüveges kihallgatószobába, ahol Tibi, Bulcsú és
Fúzió már több mint tizenkét órája várakoztak. A tudós, amint meg-  látta Tibit, egyből nekitámadt.
– Gratulálok, Tibor! – mondta gúnyosan. – Ezt elintézted! Egy
élőhalott lány miatt feláldoztad a városunkat!
Tibi összeszorította a száját, és hallgatott. Tudta, hogy
Thalésznak valahol igaza van. De akárhogy is, nem hagyhatta, hogy
Zsófit lekapcsolják a gépekről, azt soha nem tudta volna megbocsá-  tani magának. Persze azzal a tudattal sem lesz könnyű együtt élni,  hogy miatta foglalták el Buravárost. Hiába, nehéz szakma ez a  királykodás, milyen jó, hogy nem kell vele tovább nyűglődnie.
– Befogadtunk, és ez a hála! – szidta tovább Thalész.
– Jól van, elég! – szólt közbe az arkhón. – Ezt majd lesznek  szívesek kivesézni az ólomcellában! Lesz rá egypár évük, az ifjab-  baknak pár évtizedük – villantotta a fiúkra sakálvigyorát, de aztán
újra elkomolyodott. – Most fontosabb dolog miatt vagyunk itt!
Leült egy székre, és keresztbe vetette a lábát. Tibi sejtette, hogy  mi jön. Úgy látszik, még mindig nem találták meg az időgépet.
– Van itt maguknál valami, amire nekem, bevallom, nagy szük-  ségem lenne – kezdte az arkhón.
– Egy darab kötél, amire fellógatja magát? – szólt közbe hara-  pósan Thalész. – Mert azzal tudok szolgálni.
Az arkhón szárazon felnevetett.
– Remek! És még azt mondják, hogy a tudósoknak nincs hu-  mora.
– Én ezt teljesen komolyan gondoltam!
Az arkhón frissen manikűrözött körmeit vizsgálgatta.

– Azt javaslom, tegyük félre egy időre a személyes nézeteltéré-  seket. Ez mindenkinek jó lesz, elsősorban maguknak.
Bár az arkhón nyugodt hangon, szinte együttérzően beszélt,
Tibi hátán a hideg futkározott a burkolt fenyegetéstől.
– Rendben van. Mit akar? – kérdezte Thalész.
A tudós egyenes derékkal ült vallatója előtt, úgy tűnt, nem törte  meg a vereség, és méltósággal akar szembenézni a rá váró további  megpróbáltatásokkal.
– Átfésültük az egész várost, de nem találjuk az időgépet –  mondta az arkhón. – Lekötelezne, ha megmutatná a rejtekhelyét.
Már a fiatalurakat is kértem, de ők játszották a hülyét. Őszintén re-  mélem, kedves Thalész, hogy maga előzékenyebb lesz.
– Milyen időgépről beszél?
Az arkhón csalódottan sóhajtott.
– Ó, szóval ugyanaz a stratégia, játsszuk a hülyét.
– Nincs időgépünk!
– Több forrásunk is megerősítette, hogy…
– A kémeik hazudnak! – kiáltott Thalész.
Az arkhón átnyúlt az asztal felett, megragadta a tudóst a gallér-  jánál fogva, áthúzta magához, és a falhoz vágta. Fekete pupillái rob-  banásszerűen nyelték el a szeme fehérjét, orrlyukai vadul kitágultak  az indulattól. Közvetlen közelről lihegte Thalész arcába:
– Egy percet kap, hogy eszébe jusson! Utána kinyírok egy köly-  köt. Újabb egy perc múlva egy következőt. Aztán a harmadikat is.
Kivel kezdjük?
Tibi felpattant a padról, de a bilincs, amivel hozzá volt erősítve
Bulcsúhoz, megállította. A dalek tátott szájjal meredt maga elé, való-  színűleg sokkot kapott. Fúzió hullasápadtan ült mellettük, és egész  testében remegett.
– Jól van… – hallották Thalész fáradt, beletörődő hangját. –
Megmutatom.
Mikor Hanna elmondta Sándornak, hogy mit láttak éjszaka a  laborban, az öreg percekig nem jutott szóhoz. Csak bámult kifelé az  ablakon, míg a szemei könnyekkel teltek meg.
– Nem tudom elhinni… – szólalt meg végül rekedt hangon. –
Hogy a Mester egy ilyen disznóságban segédkezzen! Nem tudom el-  hinni!

– Láthatta volna a saját szemével is, ha épp nem a kertésszel  piálgat! – jegyezte meg epésen Charlotte.
– Ne is mondja! – kezdte masszírozni fájdalmasan a homlokát
Sándor. – Az a nyavalyás lőre, amit itt a sógoréknál adnak… Szétha-  sad a fejem!
Hanna türelmetlenül leállította a panaszáradatot.
– Ma lesz a Nagy Ceremónia! Valahogy meg kell akadályoz-  nunk, hogy ez a Zsófi… vagyis ez a Zsófinak látszó micsoda átalakul-  jon! Ha Kempelen jóvá akarja tenni a hibáját, biztos segít nekünk!
– Biztos! Biztos! – bólogatott buzgón Sándor.
– Én azért erre nem vennék mérget! – fonta keresztbe a karját  maga előtt Charlotte.
– Majd én beszélek vele! – állt fel az öreg tettre készen, és  meghúzta a nadrágszíját.
Órákig keresték Kempelent, végül a park mélyén, az egyik  aranyhalas tó mellett találták meg. Csak ült, és bámulta a vizet.
Olyan sápadt és mozdulatlan volt, hogy először szobornak nézték.
Nemes arcára mély árkokat fúrt a kimerültség, szeme alatt fekete ka-  rikák sötétlettek. Amikor Hanna számon kérte az éjszakai kísérlet  miatt, egy percig sem tagadott.
– Szóval ott voltak. Látták – mondta szomorúan, és megint a  víz felé fordult.
– De mi az, amit láttunk? – kérdezte Charlotte. – Ez valami  cirkuszi mutatvány?
– Nem. Sajnos nem – ingatta a fejét Kempelen. – Lényegében  arról van szó, hogy a gondolat meg tudja termékenyíteni az anyagot.
Élet fakad a porból, és a gondolat megtestesül.
– Gondolat?! Milyen gondolat?!
– Olyan gondolat, amelyik ki akarja cselezni a világ teremtőjét
– mondta Kempelen. – Gőgös és felfuvalkodott gondolat, ami az Is-  ten helyére tör.
Sándor keserűen megszívta az orrát.
– Hogy a rosseb…
– Akkor, ha jól értem, kedves Mester – folytatta kíméletlenül
Charlotte –, ön és a többi zseniális úriember magának az ördögnek  segít megtestesülni!
– Az ördög nem létezik!
– Még nem. De a Nagy Ceremónia után is elmondhatjuk vajon  ezt? Vagy akkor már a körünkben fog tartózkodni a megtestesült go-

nosz?
Kempelen lehajtotta a fejét.
– Ne gyötörje már! – kiáltott az öreg. – Hát nem látja, hogy…
– És nem lehet ezt valahogy megakadályozni? – szólt közbe
Hanna.
Kempelen lemondóan ingatta a fejét.
– A folyamat tökéletesen működik. Hibátlan munkát végez-  tünk… sajnos. Az anyag önálló életre kelt, és ez az újfajta por, amit  tegnap a hercegnő hozott, megszázszorozta a hatást. – Kempelen  töprengve nézett maga elé. – Csak tudnám, honnan szerezte…
Hanna úgy döntött, hogy erről inkább nem világosítja fel. Sán-  dor esengve nézett a francia strigára, hogy kivételesen legyen kímé-  letes, és ne árulja be a lányt. Charlotte-nak azonban esze ágában sem  volt ilyesmi, így is elég bajuk volt már.
– Biztos van valami megoldás! – nézett reménykedve a Mester-  re Hanna.
– Talán van – bólintott Kempelen. – Talán egyszer majd rájö-  vünk. De aligha ma estig.
– Hát ez csodás! Gratulálok, kedves Mester! – csapta össze a  kezét Charlotte. – De hogy tehette ezt? Pont maga, aki… Hogy?
HOGY?!
– Kezdetben porral itattak, hogy megtörjék az akaratomat – fe-  lelte halkan a tudós. – De talán ellen tudtam volna állni…
– Akkor miért nem állt ellen?! – vágott közbe Charlotte.
– Mert féltem – Kempelen felnézett, a szemében könnyek csil-  logtak. – Féltettem a rongyos életemet. Sajnálom.
Charlotte sarkon fordult, és feldúltan elindult visszafelé a sétá-  nyon. Kempelen utánakiáltott.
– Charlotte! Charlotte, jöjjön vissza! – kérlelte.
A francia boszorkány azonban nem fordult meg, csak belerú-  gott egy útjába kerülő kavicsba, és dühösen menetelt tovább.
– Hagyja csak, Mester! – szólalt meg halkan Sándor. – Majd  megbékül, ha kiduzzogta magát!
Kempelen elgondolkodva nézett a távolodó nő után.
– Hát igen… Ő lehet, hogy egyszer majd megbocsát nekem. Ő  talán igen.
A Práterben már javában folytak az esti Nagy Ceremónia előké-

születei. Az uszoda nagy medencéjéből leengedték a vizet, és teletöl-  tötték porral. A lelátókat kibővítették, hogy jusson hely az érdeklő-  dőknek. Bécs minden pontjából érkeztek a megszállott porhívők,  hogy tanúi legyenek az átlényegülésnek, mikor Széth isten megteste-  sül. Zacskókban, dobozokban, vödrökben hordták a port, hogy ők  maguk is hozzájáruljanak a csodálatos eseményhez.
Hanna és Sándor kissé távolabbról nézte a sürgölődést.
– És most? – kérdezte Hanna. – Most mi lesz?
– Most az lesz, Hannácska, hogy holnaptól a kutyafejű fog  uralkodni a világon.
– És ezt csak így mondja?
– Hát mit segít, ha hadonászok? – sóhajtott az öreg. – Vége a  dalnak! Mi megtettük, amit lehetett. Maga is szépen küzdött, Born
Ignác büszke lenne magára! De, úgy látszik, az van megírva, hogy el  kell buknunk.
– Csak én buktam el – mondta sötéten a lány.
– Ugyan már! – legyintett Sándor.
– Pont azért hozott ide a jövőből, hogy ezt megakadályozzam,  nem? Erre tessék! Most már maga is beláthatja: nem én vagyok az,  akit vártak. A körző tévedett.
– Hogy mondhat ilyet?! – méltatlankodott az öreg.
– Tök világos, tévedés az egész, átgondoltam ezerszer: 1795-be  kellett volna érkeznünk, csak véletlenül landoltunk négy évvel ko-  rábban, amikorra Bornék várták a szuperhőst. Átmentem a próbá-  kon, de csak mázlim volt…
– Na de…
– Hadd mondjam végig! Born 1791 telén meghalt, tehát nem  küldhetett értem senkit 1795-ből, aki majd megküzd a Fénybe Öltö-  zött Asszonnyal 1791 karácsonyán. Tiszta sor.
Sándor kelletlenül hallgatott. Majd halkan kibökte.
– Nem véletlenül landoltunk kilencvenegyben.
Hanna döbbenten nézett rá.
– Mi van?!
Az öreg zavartan a fülét piszkálta.
– Mondom, nem véletlenül volt.
– Ezt csak úgy mondja!
– Nem! Odavártak minket, pár hónappal az év legsötétebb  napja előtt… hogy legyen idő…
– Mire?!

– Hát a próbatételekre. Hogy tényleg magácska-e az, aki majd  megment minket. Akit vártunk.
Hanna hitetlenkedve bámult az öregre.
– De hát… ha nem véletlen volt… akkor megint… megint min-  den kamu volt?! Az is, hogy Kempelen küldte magát, mert kiakadt a  jakobinusok kivégzése miatt? Hiszen kilencvenegyben még nem is  buktak le a jakobinusok!
– Bizony nem.
– Akkor az se igaz, hogy kileste a Mestert, és aztán elkötötte az  időgépet?
Az öreg kínban fészkelődött.
– Nem hát.
Hanna összezavarodva rázta a fejét.
– De hát akkor… miért jött értem?! És ha semmi nem igaz, ak-  kor… ki maga egyáltalán?!
– Ne firtassuk ezt, Hannácska! Mire jó ez már?
– Tudni akarom! Ki maga?!
Hanna most már kiabált.
A járókelők közül többen megálltak, és szemrehányóan rájuk  néztek. Az előkészületeket felügyelő katonáknak is feltűnt a két gya-  nús, veszekedő alak.
– Mindenre válaszolni fogok! – egyezett bele sietve Sándor,  csak hogy elejét vegye a további vitának.
– Igen? És mikor?!
– Ha ittam valami erőset.
Fél óra múlva a Döglött Harkály egy félreeső sarokasztalánál
üldögéltek. Gotthardi ezúttal nem volt ott, ahogy a többi törzsvendég  sem. A kocsma szinte kongott, úgy látszik, a korhelyek és spiclik is a
Nagy Ceremóniára készülődtek.
– Hallgatom – mondta Hanna. – Szóval ki maga?
– Úgysem fog hinni nekem… – mondta kelletlenül Sándor.
– Megígérte! – szólt keményen Hanna.
– Na jó… – sóhajtott az öreg. – Akkor megmondom – itt nagy  levegőt vett. – Martinovics Ignác.
– MI VAN?! – Hanna akkorát kiáltott, hogy Heidi, a csaposnő  a pult alá készített sörétes puska után nyúlt. De aztán látta, hogy  nincs komoly baj, csak vén udvarlóját pirongatják, úgyhogy egyked-  vűen tovább mosogatott.
– Csak vicceltem – vágott riadt képet Sándor.

Hanna hitetlenkedve forgatta a szemeit.
– Baromi jó vicc!
– Nem eszünk valamit? Itt elég jó a…
– Semmit nem eszik, amíg nem válaszol a kérdésemre! –  mondta Hanna elszántan. Majd hogy növelje a tétet, még hozzátette.
– És addig nem szólok magához egy szót sem, esküszöm!
Az öreg elgondolkodva dajkálta az üres snapszospoharat.
Őszintén megrémítette a kilátásba helyezett szilencium. Hát mi ma-  rad nekik, ha már egy jót fecsegni, hantázni, panaszkodni sem lehet?
– Hell Miksa vagyok – mondta végül halkan.
– Hell? – nézett rá meglepve Hanna. – Ilyen név nincs!
– Mondtam, hogy nem fog hinni nekem…
– Jó, mindegy. És ki ez az állítólagos Hell Miksa?
– Csillagász, kérem, és nem is rossz! Évekig én voltam a bécsi  obszervatórium igazgatója…
– Igazgató, ne már! – Hanna majdnem elnevette magát.
– Miért? – kérdezett vissza kissé sértetten az öreg. – Jó, belá-  tom, a huszonegyedik században eltöltött pár esztendő egy csöppet  amortizált a modoromon…
– Pár esztendő?! De hát azt mondta, hogy gyerekként érkezett  a második világháborúba!
– Mondani mondtam. De akkor hogy lettem volna előtte csilla-  gász?
Súlyos csend telepedett a kocsmára. Csak a víz csobogása és
Heidi halk dudorászása hallatszott. Hanna olyan mély szomorúságot
érzett, mintha épp most vesztett volna el valakit.
– Akkor maga… tényleg nem a hajdani kis Sanyika?
Sándor nem válaszolt. Sajnálkozva nézett a lányra.
– Miért mondta akkor?
– Tudja, kérem… – Sándor bűntudatosan pislogott –, szeret-  tem volna egy kis együttérzést kicsikarni magából. És úgy gondol-  tam, ha úgy tekint rám, mint egy hajdan bajba jutott kisgyerekre…
– Ne is folytassa! – vágott a szavába Hanna. – Ez aljasság volt.
– Csak dramaturgia – próbált szépíteni az öreg. – A színház-  ban is úgy mondják, a tökéletes siker kulcsa a „gyerek, kutya meg a  fóka”.
Hanna a fejét csóválta.
– Igazából mindig is sejtettem, hogy valami nem stimmel a  meséjében.

– Na látja – hagyta annyiban a dolgot Sándor. – És miért?
– Gyanús volt az egész. Hogy ott élt a huszadik században gye-  rekkorától fogva, aztán mégis olyan furcsán beszél. És egy csomó do-  logról fogalma sem volt, amikkel igenis találkoznia kellett volna már  korábban.
– Az a nyavalyás távrecsegő! – kiáltott fel színpadiasan Sándor.
– Tudtam, hogy az lesz a vesztem!
De Hanna most nem díjazta a bohóckodást. Tényleg szomorú  volt, amiért Sándor átejtette.
– Akkor nem is kíváncsi a vén hantás Miksa bácsi történetére?
– aggodalmaskodott az öreg.
Hanna felpillantott.
– Dehogynem.
– Csak akkor ne szóljon folyton bele!
– Rendben.
– Na szóval! Mielőtt Bécsbe kerültem, Kolozsvárott tanítottam  görögöt, latint, mennyiségtant és mechanikát. Később a csillagok  közötti zenittávolságot mérve föltaláltam a földrajzi szélességmérést.
Dolgoztam a dán királynak is. Egy jó pajtásommal, Sajnovics Jancsi-  val lemértük a Vénusz-átvonulást…
– Sajnovics Jancsi, ilyen név sincs! – szólt közbe Hanna ígérete  ellenére. Aztán észbe kapott. – Oké, befogtam.
– Lekötelez.
De aztán mégsem bírta ki.
– És hogy kerülök a képbe én? – kérdezte.
– Én láttam meg magát a csillagokban.
Hanna úgy bámult az öregre, mint egy eszelősre.
– A csillagokban?
– Igen, kérem! Épp az eget fürkésztem a nagy gukkerrel, mikor  szemet szúrt egy szokatlan konstelláció. Elbabrálgattam vele, de  nem jutottam semmire, úgyhogy elvittem Born Ignáchoz. A nagy-  mester nézte-nézegette, aztán nagyon izgatott lett. Azt mondta, ez itt  a jövendölés, ami már az evangéliumban is benne van, a Vörös Sár-  kány meg a Fénybe Öltözött Asszony – Sándor elhallgatott, és meg-  szívta az orrát. – A többit már tudja.
Hanna teljesen kiütve bámulta az asztallapot. Megfogta az öreg  snapszospoharát, és meghúzta. Szerencsére a pohár már jó régóta
üres volt.
– Na nem… ez nekem sok! – motyogta kábultan.

– Mondtam, hogy nem kéne bolygatni! – bólogatott  együttérzően Sándor.
Hanna az öreg új nevét próbálgatta.
– Hell Miksa… Miksa… Miksa bácsi…
– Jól van, hívhat Sándornak, már egész megszoktam!
– Meg fogok bolondulni – jelentette ki mély meggyőződéssel a  lány.
– Merem ajánlani! – helyeselt buzgón Sándor. – Sokkal kelle-  mesebb úgy, nekem elhiheti!
Hanna elgondolkodva nézett az öregre.
– Csak egyet mondjon meg, de őszintén! Most nem kamuzik?
Ez most tényleg az igazság?
Az öreg szeretettel nézett vissza a lányra. A szája szögletében  huncut kis mosoly bujkált.
– Hannácska! Tegye a szívére a kezét! Mikor mondtam én ma-  gának utoljára igazat?
Thalész egy szétbombázott játszótérre vezette az arkhónt. Mö-  göttük egy csapat káoszdroid haladt, és túszként a három fiú, arra az  esetre, ha a tudós mégsem tartaná be az ígéretét.
– Ez az! – mutatott Thalész egy űrhajót formázó fémállványra.
– Azért nem találták meg, mert túlságosan szem előtt volt.
Az arkhón bosszúsan összevonta a szemöldökét.
– Na, ne szórakozzon velem! Ma valahogy nem vagyok humo-  romnál.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát a tudós. – De azért lás-  sa be, hogy remek álcázás volt idetenni!
Az arkhón szörnyű kínban volt. Szerette volna elhinni, hogy ez  egy időgép, hisz már nagyon indult volna a bécsi ünnepségre, de  közben nevetségessé sem akart válni.
– És hogy működik ez az… izé? – kérdezte megengedően, de  azért kellően kétkedő hangon.
– Elvileg itt kéne beállítani a tér- és az időkoordinátákat – pat-  tintott le a szerkezet oldaláról egy fémlemezt Thalész. – Bár én még  soha nem próbáltam.
– 1792, Bécs – rendelkezett az arkhón.
A játszóteret körülálló bámészkodók közül egy fiatalember vált  ki, és összetett kézzel közeledett az időgép felé.

– Kérem, vigyenek magukkal! – kiáltotta Benedict. – Könyör-  gök!
A káoszdroidok fegyvert fogtak rá, de őt nem érdekelte, eszelős  tekintettel haladt tovább.
– Ki ez a paprikajancsi? – kérdezte bosszúsan az arkhón.
– Igen, igen, az vagyok, színész, csepűrágó, paprikajancsi! –  helyeselt Benedict. – Méghozzá Bécsből, Mozart korából! Épp onnan  jövök, ahova maga igyekszik, kedves uram! Kérem, vigyen magával!
Az arkhón intett a droidoknak.
– Eltakarítani!
– Higgye el, nem bánná meg! – kiabált Benedict, miközben a  robotok kivonszolták a játszótérről. – Kiváló helyismerettel rendel-  kezem, sokat tudnék segíteni, Bécs veszélyes hely a magafajta turis-  tának…
Az arkhón a tudóshoz fordult.
– Beállította?
A legnagyobb meglepetésére azonban Bujdosónét pillantotta  meg az indítópanel mellett, amint lázasan babrál a kapcsolókkal.
– Edit, mit művel?!
– Megígérte!
– Mit? – az arkhón igyekezett türtőztetni magát, de ez egyre  nagyobb erőfeszítésébe került.
– Ha segítek magának, elhúzhatok innen, vissza az én időmbe!
– Szó sem lehet róla, drágám, ezt már megbeszéltük. Magára  itt lesz szükség.
– Nem ebben egyeztünk meg! – hajtogatta Búné, és tovább  nyomkodta a gombokat.
Az arkhón intett a droidoknak.
– Eltakarítani!
A lelátók roskadásig megteltek izgatott, ünneplőruhás nézők-  kel. A derék bécsiek úgy kicsípték magukat, mintha templomba jöt-  tek volna. Bizonyos tekintetben így is volt, hisz egy isten megtestesü-  lésére érkeztek. Ilyet se látott a világ több ezer éve. Már ha egyálta-  lán lehetett hinni az ókori görög szerzőknek, akik annyi mindent
összefecsegtek. De ezt az égi csodát maga Sophie hercegnő ígérte  nekik, úgyhogy egy szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy éppúgy  valósággá lesz, mint a repülő konflisok és a maguktól nyíló ajtók.

Persze nem mindenki gondolkodott így, a bécsiek másik fele bezár-  kózott a házába, és azért imádkozott, hogy fulladjon kudarcba a  szörnyű istenkísértés.
Hanna, Sándor és Charlotte már csak a meredek lelátó felső  szektorába kapott helyet. Úgy kellett bepréselődniük a hagyma- és  pálinkaszagú népség közé. Zsófia hercegnő velük szemben, a díszpá-  holyban foglalt helyet. Mária Terézia csodálatos, fekete öltözetét vi-  selte, amit a császárnő annak idején csak temetésekre vett fel.
– Milyen stílszerű! – húzta el a száját Charlotte, majd hozzátet-  te. – Jól kicsípte magát a kis barátnőd!
– Nem a barátnőm! – tiltakozott Hanna.
– Tegnap estig még váltig állítottad!
– Hagyj békén, Charlotte, nagyon kérlek!
– Milyen kis érzékeny lettél!
Sándor bá sietve közbeszólt, nehogy elfajuljon a vita.
– Közelebb kéne furakodnunk! Nem látok semmit!
Hannának már úgyis elege volt, hogy a mögötte állók  szotyimaggal köpködik a tarkóját, úgyhogy macskaügyességgel fel-  ugrott egy védőkorlátra, és megkapaszkodott a lámpatartó rúdban.
Az öreg megpróbálta utánacsinálni a mutatványt, de mielőtt elérte  volna a korlátot, kapott egy-két könyököst az arcába, úgyhogy in-  kább nem kísérletezett tovább.
– Mit lát? – érdeklődött lentről.
– Még nem kezdődött el – tudósított Hanna.
– De mi lát?
– Csak a medencét.
– Úszóbajnokság lesz? – lelkesedett az öreg. – Remek! Csodá-  latos! Szeretem a vízipólót!
Mindenhonnan ellenséges arcok fordultak felé. A porrajongók  egyáltalán nem díjazták, hogy valaki gúnyt űz a szent rítusukból.
– Azt hiszem, kezdődik! – kiáltott Hanna.
Mindenki kíváncsian előrefordult.
– Vigyázzon, le ne essen! – szólalt meg a közelből egy ismerős,  bariton hang.
– Mester! – kiáltott Sándor. – Hát mégiscsak eljött?
Kempelen földig érő fekete köpenyben és cilinderben állt mö-  göttük. Elgyötört arcából lázas, önkínzó tekintet ragyogott az öregre.
– Látnom kell, ami történni fog!

Az arkhón az űrhajót formázó fémvázban ült, fején egy ezüstö-  sen csillogó, titánötvözet sisakkal. Valamiért úgy képzelte, hogy ez  elengedhetetlen kelléke az időutazásnak.
– Én készen állok! – mondta. – Indulhatunk!
Thalész csodálkozva nézett rá.
– Hova?
– Már megint kezdi? – kérdezte vészjósló hangon az arkhón. –
Gyerünk, nyomja meg azt a gombot!
– Kérem, semmi akadálya.
Thalész benyomta az indítógombot, de nem történt semmi.
– Most mi van? – türelmetlenkedett az arkhón. – Miért nem  működik ez a vacak?
– Én soha nem állítottam, hogy működik – mondta Thalész. –
Azt kérte, hogy mutassam meg, hol van, hát megmutattam.
Az arkhón kiugrott a fémvázból, az övéből egy  plutóniumpisztolyt kapott elő, és a tudós homlokához szorította.
– Hol az időgép? – sziszegte dühtől szikrázó szemmel.
– Ez az, ahogy mondtam – Thalész nem tűnt ijedtnek. Úgy lát-  szik, készen állt a legrosszabbra is. – Illetve ez itt az időgép egy ré-  sze. A működő konstrukció soha nem készült el. Húsz évig dolgoz-  tunk rajta, aztán feladtuk. A tanács nem finanszírozta tovább a kuta-  tást, voltak égetőbb problémáink is, például maga meg a kis káosz-  brigádja – a Thalész hangjából sugárzó megvetés úgy mart, mint a  sav. – Úgyhogy kihoztuk ide a vázat, hogy legalább a gyerekek hadd
örüljenek neki.
Az arkhón leengedte a pisztolyt.
– Tudja mit? Elhiszem. De nekem akkor is utaznom kell –  mondta, majd egy villámgyors mozdulattal elkapta Tibit, és a fegy-  vert a halántékához nyomta. – Tíz perce van magának, meg a tudós  kollégáinak, hogy tökéletesítsék a találmányt!
– De hát az lehetetlen! – kiáltott felháborodva Thalész. – Amit  húsz év alatt nem sikerült, hogy tudnánk most tíz perc alatt megol-  dani?
– Talán nem voltak elég motiváltak – vigyorgott az arkhón, és  kibiztosította a pisztolyt.
A hercegnő várt. Mozdulatlanul trónolt az orrát piszkáló Fe-  renc császár mellett. Csak akkor látszott, hogy nem egy szép viasz-

bábu ül a trónszéken, mikor fejét finoman megbillentette, hogy a  karórájára pillantson. Szoborszerű szépsége beragyogta az arénát, és  ez rajongóinak egy ideig bőven elég is volt. Csakhamar azonban tü-  relmetlenkedni kezdtek. Nem tudhatták, hogy Zsófia hercegnő a
Nagy Kreátorra vár. Nyilván azt sem tudták, ki a Széth-kultusz egy-  kori főpapja, aki majd kétezer éve elindította a munkát, ami a mai  szent napon teljesedik be.
Ám Seneca késett. Ahogy az arkhón is, pedig épp ő volt az, aki a  meghívót hangpostán elküldte annak idején a főpapnak. Úgy lát-  szott, egyik nagy tekintélyű férfiú sem lesz jelen az ünnepségen. A  hercegnő azonban nem várhatott tovább. Felállt, és jelt adott a dísz-
őrségnek. Megszólaltak a harsonák.
Zsófia hercegnő ráérős léptekkel lesétált a dísztribünről, és  megállt a medence partján. Lassan elkezdte kigombolni a ruháját. A  tömegen izgatott morajlás futott végig.
– Mi az? Mi történik? – faggatózott Sándor, aki beszorult két  tagbaszakadt burgenlandi henteslegény mögé. Széles hátukon kívül  semmit sem látott.
Hanna nem válaszolt. Nem is hallotta a kérdést. Csak Zsófit  nézte, aki kilépett a szoknyájából, és lassan belegázolt a porba. A  tömeg őrjöngött.
– Mi van már? Mi folyik odalenn?! – toporzékolt az öreg. Majd  megőrült a kíváncsiságtól.
– Hát… beindult – tette a vállára a kezét búsan Kempelen.
– Micsoda?
– Az átalakulás. A metamorfózis.
– Átalakul? – faggatta tovább Sándor. – De mivé?
– Majd meglátjuk. Arra célozgatott, hogy valami istenséggé.
Zsófi közben beért a medencébe, már a csípőjéig ért a por. Ek-  kor a jobb kezét felemelte, kecses ujjai között villant valami. Hanna  tudta, hogy mi az. Gyomrába belemarkolt az önvád és a kétségbe-  esés. Szédülés fogta el, megbillent, a lába lecsúszott a korlátról…
– Hannácska, kapaszkodjon már!
Egy kis kapálódzás után sikerült visszanyerni az egyensúlyát.
Görcsösen szorította a lámpatartó vasat.
– A frászt hozza rám! – dohogott az öreg.
A hercegnő lecsavarta a titánkapszula fedelét, és tartalmát be-
öntötte a medencébe. Feketén szitált a por. A tömeg várakozón el-  csendesedett. Egy ideig nem történt semmi, aztán a por megmozdult

Zsófi körül, és lassan kavarogni kezdett. Mindenki lélegzet-  visszafojtva figyelt. A massza egyre gyorsabban forgott, majd a fel-  színe fodrozódni kezdett. A hercegnő széttárta a karját, mire egy  porhullám átcsapott a feje fölött. A tömeg egy emberként hördült fel.
Mikor leülepedett a por, a medence üres volt.
– Mondják már, hogy mi van?! – követelődzött Sándor.
– Zsófi… eltűnt… – nyögte Hanna.
– Mi az, hogy eltűnt?!
– Szétesett atomjaira – szólalt meg Kempelen. – És most újra  fog szerveződni… valami mássá.
A tömeg felmorajlott.
– Mi az?! Mi az már?! – kiabált Sándor.
A porból egy kutyafej emelkedett ki, majd váratlanul elemeire  bomlott, és szétesett.
– A por kavarog… keresi önmagát… – mormolta maga elé
Kempelen.
Most polipkarok emelkedtek ki a masszából, de némi koordi-  nálatlan csapkodás után azok is szétestek.
– Mindig szétbomlik! – kiáltott Hanna. – Lehet, hogy nem si-  kerül neki!
– Nem, ez nem bomlás, ez disszociáció, a vegyület nem esik  szét véglegesen – hűtötte le a lelkesedését a Mester.
A tömeg felhördült, néhányan felsikoltottak. Az öreg felugrott  az egyik henteslegény hátára, de az egyetlen mozdulattal lerázta ma-  gáról, mint bika a terelőpulit.
Ekkor a porból elkezdett kiemelkedni egy iszonyú, fekete  monstrum.
– SZÉTH ISTEN! – üvöltötte a tömeg eksztázisban. – SZÉTH
ISTEN!
– Hát bevégeztetett – dörmögte maga elé Kempelen.
– Nem, ez nem lehet! – kiáltott Hanna. – Meg kell állítani!
– Késő.
Az emberek leborultak, és imádkozni kezdtek a szörny előtt. Az
öreg végre láthatta, hogy mi történik a medencében.
– Irgalom, atyám, ne hagyj el! – kiáltotta babonás félelemmel.
Hanna tovább unszolta Kempelent.
– Kell, hogy legyen valamilyen megoldás! Kell, hogy legyen!
– A folyamatot semmi nem tudja leállítani – mondta a Mester.
– Csak egy inhibitor.