– Mi van? – fordult
hátra Charlotte.
– Egy pillanat!
Odabentről Sándor rekedtes gajdolása hallatszott.
– Még azt mondják, részeges vagyok… – itt nagy levegőt vett,
majd vonyítva folytatta. – Pedig csak a jó bort szeretem
nagyon!
Na, énekeljen velem, Herr Botanischer Gartenführer!
Hanna elmosolyodott, és halkan lépkedett tovább a gyöngyka-
vicson. Valahogy megnyugtatta az öreg hangja, pedig tudta,
hogy ez-
úttal, bármilyen bajba is keveri Charlotte, ő nem fog tudni
segíteni.
De talán nem is baj, ha Sándor kimarad ebből.
Az ég makulátlanul tiszta volt. A mélykék kupola falán millió-
számra ragyogtak a csillagok, csak a telihold udvarának
környékén halványultak el a sápadt fényességtől. Hanna
hangtalanul lépkedett a harmatos füvön.
– Fázom! – mondta panaszosan, mire Charlotte megpördült,
és mutatóujját a szája elé tartva csendet parancsolt.
Majd a dombtetőre mutatott, amin a szaletli állt, ahol Hanna a
délutánt Zsófival töltötte. A nyitott épület mellett valami
megmoz- dult. Talán egy állat. A valami négy lábon állt, és a
fejéből egy rúd- szerű dolog állt ki. Szarvas, gondolta
Hanna, de tévedett. Ahogy kö- zelebb értek, fokozatosan ki
tudta venni a nyúlánk férfialakot, amint egy lábakon álló
nagy csillagászati távcsőre hajolt. Hanna a távcsö- vet nézte
agancsnak.
– Menjél, csacsogj vele! – súgta Charlotte, és eltűnt a bozótos-
ban.
Hanna tanácstalanul állt, és hallgatta a monoton tücsökciripe-
lést. Felhő kúszott a telihold elé. Száraz gally reccsent a
sötétben.
– Van ott valaki? – kérdezte egy riadt férfihang enyhe latinos
akcentussal.
– Ez Galvani! – sóhajtott fel Hanna megkönnyebbülve. –
Buona sera, professzor Galvani! – kiáltotta, és közelebb lépett. –
Én vagyok az, Hanna.
A felhő továbbsiklott az égen, és így Hanna láthatóvá vált a
metsző holdfényben.
– Hanna? – a férfi hangján is érezhető volt a megkönnyebbü-
lés. – Mit keres itt ilyenkor?
– Nem tudok aludni, túl sok volt a vacsora. És a professzor
úr?
Galvani megpaskolta a távcsövét.
– Ó, én csak keresem a Kígyótartó lábán megjelent új
csillag
nyomait.
– Hogy micsodát? – kérdezte Hanna.
– Tudja, amiről Kepler kollégám mesélt a De Stellanova in
pede Serpentariiban.
– Aha.
– De az igazat megvallva leginkább csak bámulom az eget. Va-
lahogy megnyugszom tőle. Lehet, hogy a Földön minden
megválto- zik, de odafenn az örök törvények uralkodnak.
Bárhogy ágálhat itt lenn a telhetetlen becsvágyú, ostoba
ember, a Mars pályája akkor is ellipszis marad.
Hanna kezdte elveszíteni a fonalat. Agya lázasan kutatott va-
lami új téma után, amihez ő is hozzá tudna szólni. Ekkor a
sötét bo- zótosból egy nesztelen árnyalak vált ki, és Galvani
mögé lépett.
– Ciao, Luigi!
Charlotte kezében tőr villant, és a professzor torkához szorítot-
ta.
– Charlotte, mi a fenét akarsz?! – nyögte rémülten
Galvani.
– Szükségem van a belépődre!
– Akármit is forgatsz a fejedben…
– Azzal te ne törődj, hogy én mit és hol forgatok! Csak add ide
a mágneskártyát!
– Természetesen nem adom oda.
– Dehogynem! Hisz ismered a tőröm, nem? És most nem fog
megvédeni a híres mágnesed.
– Nem mered! – nyögte felháborodva a professzor.
– Óh, caro mio, hogyne merném! És most nem csak
eljátsszuk!
– Charlotte, ne csináld! – kiáltott Hanna, és egy lépéssel köze-
lebb lépett.
– Te most maradj csendben! – villant rá Charlotte szeme, és
hátrafeszítette a professzor fejét.
Galvani felnyögött.
– Nem nagyon izgattátok magatokat fél évig, amíg a börtönben
rohadtam!
– Hidd el… – kezdte a professzor, de Charlotte rárivallt.
– Ne mondd azt, hogy ti mindent megpróbáltatok! Ez a lány két
nap alatt elintézte, hogy szabadon engedjenek! Hát most fogadd
hálámat!
– Őrség! – kiáltott kétségbeesve Galvani, aztán hangtalanul a
földre rogyott. Akkorát puffant a harmatos gyepen, mint egy
krump-
liszsák.
Charlotte a férfi mozdulatlan teste fölé hajolt, és kiforgatta a
zsebeit.
– Na, ezzel végeztünk! – mutatta fel diadalmasan a mágnes-
kártyát. – Mehetünk!
Hanna iszonyodva bámult rá.
– Te… te megölted Galvanit?
– Ne kezdd már megint! Még egyszer nem veheted be! Nem öl-
tem meg, csak megböktem a jian jingnél, hogy
elájuljon.
– A minél?
– Nem számít. Az egy vitális pont. Az a lényeg, hogy nem tér
magához pár percig. Gyere!
Charlotte megragadta Hanna kezét, és vonszolni kezdte maga
után a kastély felé. Amikor beléptek a sövényből nyírt
labirintusba,
Hanna már sejtette, hova mennek. Ezért kellett hát Galvani mág-
neskártyája. Szorongva gondolt arra, hogy az éjszaka közepén
be fognak törni a királyi laborba. Vajon mit akarhat ott
Charlotte?
– Minek… – kezdte volna a faggatózást, de Charlotte
leintette.
– Csss! Hallod? – suttogta.
A labirintus bejárata felől a gyöngykavics súrlódó hangjai és
beszédfoszlány szűrődött be. Emberek közeledtek. Charlotte
behúzta
Hannát egy zsákutcába torkolló oldaljáratba. Rátapadtak a labirin-
tus falára, szinte beleolvadtak a sövénybe. A léptek már
egészen kö- zel értek, ki lehetett venni egy élénk
lányhangot.
– Nem rángattam volna ide, ha nem lenne fontos!
– Ez Zsófi! – gondolta Hanna, és a szíve nagyot dobbant.
– Bármikor állok felséged rendelkezésére! – hallotta Kempelen
lágy baritonját.
– Egy meglepetést is hoztam! Titkon azt remélem, hogy áttö-
rést hozhat a kutatásaiban.
– Felséged felcsigázott!
– Remélem is!
A léptek elhalkultak. Charlotte még várt két percet, aztán jel-
zett Hannának, hogy csendben induljanak tovább. Újabb két
perc múlva kijutottak a labirintusból. Ott álltak a labor
üvegacéllal védett ajtaja előtt. Charlotte elhúzta előtte a
mágneskártyát, az ajtó kinyílt,
és ők beléptek.
Az előtér üres volt, csak a védőköpenyegek lógtak formátlanul
a fogasokon. A beszűrődő holdfényben olyanok voltak, mint
az
akasztott hullák. Hanna
émelyegve fordította el a fejét, és gyorsan keresztülment a
fóliafalon.
A laborban nem égett a mennyezeti világítás, csak a terem tá-
voli pontján világított egyetlen árva izzó. Zsófi háttal állt
nekik.
Kempelen épp lepakolt az asztalról, hogy helyet csináljon
valaminek, amit a hercegnő a kezében tartott. Charlotte
nesztelenül elindul felé- jük. Hanna utána akart szólni, de
rájött, hogy azzal elárulná magu- kat. Kénytelen-kelletlen
elindult ő is.
Zsófi egy lavórszerű, keskeny peremű fémtálcát rakott le az
asztalra. Kempelen az egyik vitrinhez lépett, amiben tégelyek
sora- koztak. Charlotte és Hanna már csak húsz lépésre
voltak, de a két másik talán akkor sem vette volna észre
őket, ha közvetlenül ott áll- nak mellettük, annyira el
voltak merülve a munkában. A Mester ki- emelt egy tégelyt a
vitrinből, lecsavarta a tetejét, és tartalmát a tálcá- ra
borította. Por volt. Száraz, apró szemcsés, szürke por. Hanna
megborzongott, szédülés fogta el.
A Mester lehajtott fejjel hátrébb lépett, utat engedve
Zsófinak.
A hercegnő szemügyre vette a tálcában lévő anyagot, és ujjai hegyé-
vel finoman megérintette. Aztán megtámaszkodva az asztal
lapjá- ban, fölé hajolt. Szemét behunyta, arcán nagyfokú
koncentráció lát- szott. Szép vonásai megkeményedtek, haja a
szemébe hullott. S ek- kor különös dolog történt. A tálban
lévő por felülete megborzongott, majd halk surrogással
kavarogni kezdett. Az egész mindössze pár másodpercig
tartott, aztán minden lecsendesedett, és az egész újra
mozdulatlanná dermedt. Csak a por felszínét borító sűrű
hullámvo- nalak jelezték az iménti mozgást. Kempelen homlokán
gyöngyözni kezdett a verejték.
– Sajnálom, hercegnő… – hebegte. – Az elmúlt hetekben jelen-
tős eredményeket értünk el, de úgy látszik, kell még egy kis
idő az át- töréshez.
Hanna elfordította a tekintetét. Borzasztó volt így látni a Mes-
tert, rettegő tekintettel, kezét tördelve szánalmasan
magyarázkodni.
Pedig Zsófi nem tett semmi ijesztőt, még csak meg sem szidta. A
hercegnő a szoknyája redői körül előhalászott egy csillogó
kis tár- gyat, és átnyújtotta Kempelennek.
– Próbálja talán ezzel!
Hanna felismerte a titánborítású kapszulát, amit az arkhóntól
kapott. Kis híján felkiáltott, de Charlotte figyelmeztetőleg
oldalba bökte.
– Mi ez? – kérdezte
Kempelen.
– A meglepetés, amiről beszéltem! – válaszolt Zsófi feszült
hangon. – Egy jóakaróm küldte nekem nagyon messziről. Nagyon-
nagyon messziről…
Hanna fejében szédülten kavarogtak a gondolatok, nem értett
semmit. Zsófi megígérte, hogy megsemmisíti a veszélyes port,
akkor most miért adja oda a Mesternek? Kempelen kinyitotta a
kapszulát,
és a tálca fölött óvatosan megbillentette. A kapszulából lassan
szitál- ni kezdett a finom szemű, fekete anyag. Úgy pergett
vékony sugár- ban, mint a homokóra keskeny derekán átfolyó,
időt számláló anyag.
Itt azonban nagyobb volt a tét. Összehasonlíthatatlanul nagyobb. A
holnap ömlött az egyszer már megtörtént jelenbe, a múltba.
2058 esszenciája hatotta át 1792 valóságát.
Amikor a kétfajta por összeért, a tálcán lévő szürkés anyag va-
dul örvényleni kezdett. A hercegnő érdeklődve hajolt az
asztal fölé.
Lassan elmosolyodott, szemében kegyetlen mohóság villant. Hanna
még soha nem látta ilyennek a barátnőjét. Minden erő kifutott
belő- le, és egész testében remegni kezdett.
– Nyugalom! – suttogta Charlotte, és bátorítólag megszorította
a kezét. – Ki kell bírnod! Szerintem még csak most jön a
java!
És Charlotte-nak igaza volt. Az örvénylés lelassult, mintha a
por elnehezedett volna, és a sárszerű anyag közepén megjelent
egy apró kitüremkedés, ami úgy mozgott ide-oda, mint egy
szimatoló, nyálas orrocska. Mintha valami kis állat akarna
felbukkanni a porré- teg alól. Hanna egyre jobban émelygett,
lassan imbolyogni kezdett vele a labor. Charlotte belekarolt,
és a fülébe suttogta.
– Végig kell nézned, hogy tudd, kivel van dolgod!
Hanna erőt vett magán, és újra az asztal felé fordította a tekin-
tetét. Az orrocska időközben megnőtt, és már egy fej is
tartozott hoz- zá. Egy kígyófej. Zsófi mosolyogva nyújtotta
ki kezét a teremtmény felé. A kígyó kiöltötte villás nyelvét,
és dühösen sziszegett. A herceg- nő felnevetett, és még
közelebb hajolt hozzá. Kempelen iszonyodva hátrált egészen a
falig, ott aztán mozdulatlanná dermedt.
A kígyó félelmetesen tekergett, és közben egyre hosszabb
lett.
Ahogy a teremtmény nőtt, úgy maradt egyre kevesebb por a
tálcán.
– Na, most figyeljen, Kempelen! – szólt diadalmasan a herceg-
nő.
Ekkor megérintette a kígyó fejét, mire az engedelmesen ráteke-
redett a kezére, nyálkás teste úgy csillogott rajta, mint
valami hatal-
mas karperec.
– Hát nem gyönyörű? – mosolygott Zsófi.
A teremtmény apró, gonosz szemei feketén ragyogtak. A tálca
immáron üres volt. A porból született kígyó torka
egyenletesen pul- zált – a szörnyeteg lélegzett.
Zsófi a szabad kezével elővette a féreglyuktelót, és hívást kez-
deményezett. A készülék szaggatottan búgni kezdett. Aztán egy
kat- tanás hallatszott.
– Igen!
– Én vagyok.
– Legmélyebb hódolatom, hercegnő!
Hanna egyből felismerte az arkhón kiszűrődő hangját.
– Köszönöm a küldeményét! – mondta Zsófi elégedetten.
– Őszintén szólva nem így terveztem, de örülök, ha
bevált.
– A legteljesebb mértékben. A kísérlet sikerült!
A kígyó végigcsúszott Zsófi meztelen vállán, a nyakánál megte-
keredett, és újra sziszegett.
– Ó, hallom a kicsikét! Ez csodálatos! – lelkendezett az
arkhón.
– Mikor indul?
– Szükségem van még egy kis időre.
– Holnap lesz a Nagy Ceremónia, ha ideér, ha nem.
[17] A Nagy
Ceremónia
Buraváros ostroma egész éjszaka folytatódott. Hajnalra az
utolsó védmű is elesett, és Thalész megadta magát. A droidok
beve- zették őt is a detektívüveges kihallgatószobába, ahol
Tibi, Bulcsú és
Fúzió már több mint tizenkét órája várakoztak. A tudós, amint meg-
látta Tibit, egyből nekitámadt.
– Gratulálok, Tibor! – mondta gúnyosan. – Ezt elintézted!
Egy
élőhalott lány miatt feláldoztad a városunkat!
Tibi összeszorította a száját, és hallgatott. Tudta, hogy
Thalésznak valahol igaza van. De akárhogy is, nem hagyhatta,
hogy
Zsófit lekapcsolják a gépekről, azt soha nem tudta volna megbocsá-
tani magának. Persze azzal a tudattal sem lesz könnyű együtt
élni, hogy miatta foglalták el Buravárost. Hiába, nehéz
szakma ez a királykodás, milyen jó, hogy nem kell vele tovább
nyűglődnie.
– Befogadtunk, és ez a hála! – szidta tovább Thalész.
– Jól van, elég! – szólt közbe az arkhón. – Ezt majd lesznek
szívesek kivesézni az ólomcellában! Lesz rá egypár évük, az
ifjab- baknak pár évtizedük – villantotta a fiúkra
sakálvigyorát, de aztán
újra elkomolyodott. – Most fontosabb dolog miatt vagyunk
itt!
Leült egy székre, és keresztbe vetette a lábát. Tibi sejtette, hogy
mi jön. Úgy látszik, még mindig nem találták meg az
időgépet.
– Van itt maguknál valami, amire nekem, bevallom, nagy szük-
ségem lenne – kezdte az arkhón.
– Egy darab kötél, amire fellógatja magát? – szólt közbe hara-
pósan Thalész. – Mert azzal tudok szolgálni.
Az arkhón szárazon felnevetett.
– Remek! És még azt mondják, hogy a tudósoknak nincs hu-
mora.
– Én ezt teljesen komolyan gondoltam!
Az arkhón frissen manikűrözött körmeit vizsgálgatta.
– Azt javaslom, tegyük
félre egy időre a személyes nézeteltéré- seket. Ez
mindenkinek jó lesz, elsősorban maguknak.
Bár az arkhón nyugodt hangon, szinte együttérzően
beszélt,
Tibi hátán a hideg futkározott a burkolt fenyegetéstől.
– Rendben van. Mit akar? – kérdezte Thalész.
A tudós egyenes derékkal ült vallatója előtt, úgy tűnt, nem törte
meg a vereség, és méltósággal akar szembenézni a rá váró
további megpróbáltatásokkal.
– Átfésültük az egész várost, de nem találjuk az időgépet –
mondta az arkhón. – Lekötelezne, ha megmutatná a
rejtekhelyét.
Már a fiatalurakat is kértem, de ők játszották a hülyét. Őszintén
re- mélem, kedves Thalész, hogy maga előzékenyebb
lesz.
– Milyen időgépről beszél?
Az arkhón csalódottan sóhajtott.
– Ó, szóval ugyanaz a stratégia, játsszuk a hülyét.
– Nincs időgépünk!
– Több forrásunk is megerősítette, hogy…
– A kémeik hazudnak! – kiáltott Thalész.
Az arkhón átnyúlt az asztal felett, megragadta a tudóst a gallér-
jánál fogva, áthúzta magához, és a falhoz vágta. Fekete
pupillái rob- banásszerűen nyelték el a szeme fehérjét,
orrlyukai vadul kitágultak az indulattól. Közvetlen közelről
lihegte Thalész arcába:
– Egy percet kap, hogy eszébe jusson! Utána kinyírok egy köly-
köt. Újabb egy perc múlva egy következőt. Aztán a harmadikat
is.
Kivel kezdjük?
Tibi felpattant a padról, de a bilincs, amivel hozzá volt
erősítve
Bulcsúhoz, megállította. A dalek tátott szájjal meredt maga elé,
való- színűleg sokkot kapott. Fúzió hullasápadtan ült
mellettük, és egész testében remegett.
– Jól van… – hallották Thalész fáradt, beletörődő hangját.
–
Megmutatom.
Mikor Hanna elmondta Sándornak, hogy mit láttak éjszaka a
laborban, az öreg percekig nem jutott szóhoz. Csak bámult
kifelé az ablakon, míg a szemei könnyekkel teltek
meg.
– Nem tudom elhinni… – szólalt meg végül rekedt hangon. –
Hogy a Mester egy ilyen disznóságban segédkezzen! Nem tudom el-
hinni!
– Láthatta volna a
saját szemével is, ha épp nem a kertésszel piálgat! –
jegyezte meg epésen Charlotte.
– Ne is mondja! – kezdte masszírozni fájdalmasan a
homlokát
Sándor. – Az a nyavalyás lőre, amit itt a sógoréknál adnak… Szétha-
sad a fejem!
Hanna türelmetlenül leállította a panaszáradatot.
– Ma lesz a Nagy Ceremónia! Valahogy meg kell akadályoz-
nunk, hogy ez a Zsófi… vagyis ez a Zsófinak látszó micsoda
átalakul- jon! Ha Kempelen jóvá akarja tenni a hibáját,
biztos segít nekünk!
– Biztos! Biztos! – bólogatott buzgón Sándor.
– Én azért erre nem vennék mérget! – fonta keresztbe a karját
maga előtt Charlotte.
– Majd én beszélek vele! – állt fel az öreg tettre készen, és
meghúzta a nadrágszíját.
Órákig keresték Kempelent, végül a park mélyén, az egyik
aranyhalas tó mellett találták meg. Csak ült, és bámulta a
vizet.
Olyan sápadt és mozdulatlan volt, hogy először szobornak
nézték.
Nemes arcára mély árkokat fúrt a kimerültség, szeme alatt fekete
ka- rikák sötétlettek. Amikor Hanna számon kérte az éjszakai
kísérlet miatt, egy percig sem tagadott.
– Szóval ott voltak. Látták – mondta szomorúan, és megint a
víz felé fordult.
– De mi az, amit láttunk? – kérdezte Charlotte. – Ez valami
cirkuszi mutatvány?
– Nem. Sajnos nem – ingatta a fejét Kempelen. – Lényegében
arról van szó, hogy a gondolat meg tudja termékenyíteni az
anyagot.
Élet fakad a porból, és a gondolat megtestesül.
– Gondolat?! Milyen gondolat?!
– Olyan gondolat, amelyik ki akarja cselezni a világ
teremtőjét
– mondta Kempelen. – Gőgös és felfuvalkodott gondolat, ami az Is-
ten helyére tör.
Sándor keserűen megszívta az orrát.
– Hogy a rosseb…
– Akkor, ha jól értem, kedves Mester – folytatta
kíméletlenül
Charlotte –, ön és a többi zseniális úriember magának az ördögnek
segít megtestesülni!
– Az ördög nem létezik!
– Még nem. De a Nagy Ceremónia után is elmondhatjuk vajon
ezt? Vagy akkor már a körünkben fog tartózkodni a
megtestesült go-
nosz?
Kempelen lehajtotta a fejét.
– Ne gyötörje már! – kiáltott az öreg. – Hát nem látja,
hogy…
– És nem lehet ezt valahogy megakadályozni? – szólt közbe
Hanna.
Kempelen lemondóan ingatta a fejét.
– A folyamat tökéletesen működik. Hibátlan munkát végez-
tünk… sajnos. Az anyag önálló életre kelt, és ez az újfajta
por, amit tegnap a hercegnő hozott, megszázszorozta a hatást.
– Kempelen töprengve nézett maga elé. – Csak tudnám, honnan
szerezte…
Hanna úgy döntött, hogy erről inkább nem világosítja fel. Sán-
dor esengve nézett a francia strigára, hogy kivételesen
legyen kímé- letes, és ne árulja be a lányt. Charlotte-nak
azonban esze ágában sem volt ilyesmi, így is elég bajuk volt
már.
– Biztos van valami megoldás! – nézett reménykedve a Mester-
re Hanna.
– Talán van – bólintott Kempelen. – Talán egyszer majd rájö-
vünk. De aligha ma estig.
– Hát ez csodás! Gratulálok, kedves Mester! – csapta össze a
kezét Charlotte. – De hogy tehette ezt? Pont maga, aki…
Hogy?
HOGY?!
– Kezdetben porral itattak, hogy megtörjék az akaratomat – fe-
lelte halkan a tudós. – De talán ellen tudtam volna
állni…
– Akkor miért nem állt ellen?! – vágott közbe Charlotte.
– Mert féltem – Kempelen felnézett, a szemében könnyek csil-
logtak. – Féltettem a rongyos életemet. Sajnálom.
Charlotte sarkon fordult, és feldúltan elindult visszafelé a sétá-
nyon. Kempelen utánakiáltott.
– Charlotte! Charlotte, jöjjön vissza! – kérlelte.
A francia boszorkány azonban nem fordult meg, csak belerú-
gott egy útjába kerülő kavicsba, és dühösen menetelt
tovább.
– Hagyja csak, Mester! – szólalt meg halkan Sándor. – Majd
megbékül, ha kiduzzogta magát!
Kempelen elgondolkodva nézett a távolodó nő után.
– Hát igen… Ő lehet, hogy egyszer majd megbocsát nekem. Ő
talán igen.
A Práterben már javában folytak az esti Nagy Ceremónia
előké-
születei. Az uszoda
nagy medencéjéből leengedték a vizet, és teletöl- tötték
porral. A lelátókat kibővítették, hogy jusson hely az érdeklő-
dőknek. Bécs minden pontjából érkeztek a megszállott
porhívők, hogy tanúi legyenek az átlényegülésnek, mikor Széth
isten megteste- sül. Zacskókban, dobozokban, vödrökben
hordták a port, hogy ők maguk is hozzájáruljanak a csodálatos
eseményhez.
Hanna és Sándor kissé távolabbról nézte a sürgölődést.
– És most? – kérdezte Hanna. – Most mi lesz?
– Most az lesz, Hannácska, hogy holnaptól a kutyafejű fog
uralkodni a világon.
– És ezt csak így mondja?
– Hát mit segít, ha hadonászok? – sóhajtott az öreg. – Vége a
dalnak! Mi megtettük, amit lehetett. Maga is szépen küzdött,
Born
Ignác büszke lenne magára! De, úgy látszik, az van megírva, hogy el
kell buknunk.
– Csak én buktam el – mondta sötéten a lány.
– Ugyan már! – legyintett Sándor.
– Pont azért hozott ide a jövőből, hogy ezt megakadályozzam,
nem? Erre tessék! Most már maga is beláthatja: nem én vagyok
az, akit vártak. A körző tévedett.
– Hogy mondhat ilyet?! – méltatlankodott az öreg.
– Tök világos, tévedés az egész, átgondoltam ezerszer: 1795-be
kellett volna érkeznünk, csak véletlenül landoltunk négy
évvel ko- rábban, amikorra Bornék várták a szuperhőst.
Átmentem a próbá- kon, de csak mázlim volt…
– Na de…
– Hadd mondjam végig! Born 1791 telén meghalt, tehát nem
küldhetett értem senkit 1795-ből, aki majd megküzd a Fénybe
Öltö- zött Asszonnyal 1791 karácsonyán. Tiszta sor.
Sándor kelletlenül hallgatott. Majd halkan kibökte.
– Nem véletlenül landoltunk kilencvenegyben.
Hanna döbbenten nézett rá.
– Mi van?!
Az öreg zavartan a fülét piszkálta.
– Mondom, nem véletlenül volt.
– Ezt csak úgy mondja!
– Nem! Odavártak minket, pár hónappal az év legsötétebb napja
előtt… hogy legyen idő…
– Mire?!
– Hát a próbatételekre.
Hogy tényleg magácska-e az, aki majd megment minket. Akit
vártunk.
Hanna hitetlenkedve bámult az öregre.
– De hát… ha nem véletlen volt… akkor megint… megint min- den
kamu volt?! Az is, hogy Kempelen küldte magát, mert kiakadt a
jakobinusok kivégzése miatt? Hiszen kilencvenegyben még nem
is buktak le a jakobinusok!
– Bizony nem.
– Akkor az se igaz, hogy kileste a Mestert, és aztán elkötötte az
időgépet?
Az öreg kínban fészkelődött.
– Nem hát.
Hanna összezavarodva rázta a fejét.
– De hát akkor… miért jött értem?! És ha semmi nem igaz, ak-
kor… ki maga egyáltalán?!
– Ne firtassuk ezt, Hannácska! Mire jó ez már?
– Tudni akarom! Ki maga?!
Hanna most már kiabált.
A járókelők közül többen megálltak, és szemrehányóan rájuk
néztek. Az előkészületeket felügyelő katonáknak is feltűnt a
két gya- nús, veszekedő alak.
– Mindenre válaszolni fogok! – egyezett bele sietve Sándor,
csak hogy elejét vegye a további vitának.
– Igen? És mikor?!
– Ha ittam valami erőset.
Fél óra múlva a Döglött Harkály egy félreeső
sarokasztalánál
üldögéltek. Gotthardi ezúttal nem volt ott, ahogy a többi
törzsvendég sem. A kocsma szinte kongott, úgy látszik, a
korhelyek és spiclik is a
Nagy Ceremóniára készülődtek.
– Hallgatom – mondta Hanna. – Szóval ki maga?
– Úgysem fog hinni nekem… – mondta kelletlenül Sándor.
– Megígérte! – szólt keményen Hanna.
– Na jó… – sóhajtott az öreg. – Akkor megmondom – itt nagy
levegőt vett. – Martinovics Ignác.
– MI VAN?! – Hanna akkorát kiáltott, hogy Heidi, a csaposnő a
pult alá készített sörétes puska után nyúlt. De aztán látta, hogy
nincs komoly baj, csak vén udvarlóját pirongatják, úgyhogy
egyked- vűen tovább mosogatott.
– Csak vicceltem – vágott riadt képet Sándor.
Hanna hitetlenkedve
forgatta a szemeit.
– Baromi jó vicc!
– Nem eszünk valamit? Itt elég jó a…
– Semmit nem eszik, amíg nem válaszol a kérdésemre! – mondta
Hanna elszántan. Majd hogy növelje a tétet, még
hozzátette.
– És addig nem szólok magához egy szót sem, esküszöm!
Az öreg elgondolkodva dajkálta az üres snapszospoharat.
Őszintén megrémítette a kilátásba helyezett szilencium. Hát mi ma-
rad nekik, ha már egy jót fecsegni, hantázni, panaszkodni sem
lehet?
– Hell Miksa vagyok – mondta végül halkan.
– Hell? – nézett rá meglepve Hanna. – Ilyen név nincs!
– Mondtam, hogy nem fog hinni nekem…
– Jó, mindegy. És ki ez az állítólagos Hell Miksa?
– Csillagász, kérem, és nem is rossz! Évekig én voltam a bécsi
obszervatórium igazgatója…
– Igazgató, ne már! – Hanna majdnem elnevette magát.
– Miért? – kérdezett vissza kissé sértetten az öreg. – Jó, belá-
tom, a huszonegyedik században eltöltött pár esztendő egy
csöppet amortizált a modoromon…
– Pár esztendő?! De hát azt mondta, hogy gyerekként érkezett
a második világháborúba!
– Mondani mondtam. De akkor hogy lettem volna előtte csilla-
gász?
Súlyos csend telepedett a kocsmára. Csak a víz csobogása
és
Heidi halk dudorászása hallatszott. Hanna olyan mély
szomorúságot
érzett, mintha épp most vesztett volna el valakit.
– Akkor maga… tényleg nem a hajdani kis Sanyika?
Sándor nem válaszolt. Sajnálkozva nézett a lányra.
– Miért mondta akkor?
– Tudja, kérem… – Sándor bűntudatosan pislogott –, szeret-
tem volna egy kis együttérzést kicsikarni magából. És úgy
gondol- tam, ha úgy tekint rám, mint egy hajdan bajba jutott
kisgyerekre…
– Ne is folytassa! – vágott a szavába Hanna. – Ez aljasság
volt.
– Csak dramaturgia – próbált szépíteni az öreg. – A színház-
ban is úgy mondják, a tökéletes siker kulcsa a „gyerek, kutya
meg a fóka”.
Hanna a fejét csóválta.
– Igazából mindig is sejtettem, hogy valami nem stimmel a
meséjében.
– Na látja – hagyta
annyiban a dolgot Sándor. – És miért?
– Gyanús volt az egész. Hogy ott élt a huszadik században gye-
rekkorától fogva, aztán mégis olyan furcsán beszél. És egy
csomó do- logról fogalma sem volt, amikkel igenis találkoznia
kellett volna már korábban.
– Az a nyavalyás távrecsegő! – kiáltott fel színpadiasan
Sándor.
– Tudtam, hogy az lesz a vesztem!
De Hanna most nem díjazta a bohóckodást. Tényleg szomorú
volt, amiért Sándor átejtette.
– Akkor nem is kíváncsi a vén hantás Miksa bácsi
történetére?
– aggodalmaskodott az öreg.
Hanna felpillantott.
– Dehogynem.
– Csak akkor ne szóljon folyton bele!
– Rendben.
– Na szóval! Mielőtt Bécsbe kerültem, Kolozsvárott tanítottam
görögöt, latint, mennyiségtant és mechanikát. Később a
csillagok közötti zenittávolságot mérve föltaláltam a
földrajzi szélességmérést.
Dolgoztam a dán királynak is. Egy jó pajtásommal, Sajnovics Jancsi-
val lemértük a Vénusz-átvonulást…
– Sajnovics Jancsi, ilyen név sincs! – szólt közbe Hanna ígérete
ellenére. Aztán észbe kapott. – Oké, befogtam.
– Lekötelez.
De aztán mégsem bírta ki.
– És hogy kerülök a képbe én? – kérdezte.
– Én láttam meg magát a csillagokban.
Hanna úgy bámult az öregre, mint egy eszelősre.
– A csillagokban?
– Igen, kérem! Épp az eget fürkésztem a nagy gukkerrel, mikor
szemet szúrt egy szokatlan konstelláció. Elbabrálgattam vele,
de nem jutottam semmire, úgyhogy elvittem Born Ignáchoz. A
nagy- mester nézte-nézegette, aztán nagyon izgatott lett. Azt
mondta, ez itt a jövendölés, ami már az evangéliumban is
benne van, a Vörös Sár- kány meg a Fénybe Öltözött Asszony –
Sándor elhallgatott, és meg- szívta az orrát. – A többit már
tudja.
Hanna teljesen kiütve bámulta az asztallapot. Megfogta az öreg
snapszospoharát, és meghúzta. Szerencsére a pohár már jó
régóta
üres volt.
– Na nem… ez nekem sok! – motyogta kábultan.
– Mondtam, hogy nem
kéne bolygatni! – bólogatott együttérzően Sándor.
Hanna az öreg új nevét próbálgatta.
– Hell Miksa… Miksa… Miksa bácsi…
– Jól van, hívhat Sándornak, már egész megszoktam!
– Meg fogok bolondulni – jelentette ki mély meggyőződéssel a
lány.
– Merem ajánlani! – helyeselt buzgón Sándor. – Sokkal kelle-
mesebb úgy, nekem elhiheti!
Hanna elgondolkodva nézett az öregre.
– Csak egyet mondjon meg, de őszintén! Most nem kamuzik?
Ez most tényleg az igazság?
Az öreg szeretettel nézett vissza a lányra. A szája szögletében
huncut kis mosoly bujkált.
– Hannácska! Tegye a szívére a kezét! Mikor mondtam én ma-
gának utoljára igazat?
Thalész egy szétbombázott játszótérre vezette az arkhónt. Mö-
göttük egy csapat káoszdroid haladt, és túszként a három fiú,
arra az esetre, ha a tudós mégsem tartaná be az
ígéretét.
– Ez az! – mutatott Thalész egy űrhajót formázó
fémállványra.
– Azért nem találták meg, mert túlságosan szem előtt
volt.
Az arkhón bosszúsan összevonta a szemöldökét.
– Na, ne szórakozzon velem! Ma valahogy nem vagyok humo-
romnál.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát a tudós. – De azért lás-
sa be, hogy remek álcázás volt idetenni!
Az arkhón szörnyű kínban volt. Szerette volna elhinni, hogy ez
egy időgép, hisz már nagyon indult volna a bécsi ünnepségre,
de közben nevetségessé sem akart válni.
– És hogy működik ez az… izé? – kérdezte megengedően, de
azért kellően kétkedő hangon.
– Elvileg itt kéne beállítani a tér- és az időkoordinátákat – pat-
tintott le a szerkezet oldaláról egy fémlemezt Thalész. – Bár
én még soha nem próbáltam.
– 1792, Bécs – rendelkezett az arkhón.
A játszóteret körülálló bámészkodók közül egy fiatalember vált
ki, és összetett kézzel közeledett az időgép felé.
– Kérem, vigyenek
magukkal! – kiáltotta Benedict. – Könyör- gök!
A káoszdroidok fegyvert fogtak rá, de őt nem érdekelte, eszelős
tekintettel haladt tovább.
– Ki ez a paprikajancsi? – kérdezte bosszúsan az arkhón.
– Igen, igen, az vagyok, színész, csepűrágó, paprikajancsi! –
helyeselt Benedict. – Méghozzá Bécsből, Mozart korából! Épp
onnan jövök, ahova maga igyekszik, kedves uram! Kérem, vigyen
magával!
Az arkhón intett a droidoknak.
– Eltakarítani!
– Higgye el, nem bánná meg! – kiabált Benedict, miközben a
robotok kivonszolták a játszótérről. – Kiváló helyismerettel
rendel- kezem, sokat tudnék segíteni, Bécs veszélyes hely a
magafajta turis- tának…
Az arkhón a tudóshoz fordult.
– Beállította?
A legnagyobb meglepetésére azonban Bujdosónét pillantotta meg
az indítópanel mellett, amint lázasan babrál a
kapcsolókkal.
– Edit, mit művel?!
– Megígérte!
– Mit? – az arkhón igyekezett türtőztetni magát, de ez egyre
nagyobb erőfeszítésébe került.
– Ha segítek magának, elhúzhatok innen, vissza az én
időmbe!
– Szó sem lehet róla, drágám, ezt már megbeszéltük. Magára
itt lesz szükség.
– Nem ebben egyeztünk meg! – hajtogatta Búné, és tovább
nyomkodta a gombokat.
Az arkhón intett a droidoknak.
– Eltakarítani!
A lelátók roskadásig megteltek izgatott, ünneplőruhás nézők-
kel. A derék bécsiek úgy kicsípték magukat, mintha templomba
jöt- tek volna. Bizonyos tekintetben így is volt, hisz egy
isten megtestesü- lésére érkeztek. Ilyet se látott a világ
több ezer éve. Már ha egyálta- lán lehetett hinni az ókori
görög szerzőknek, akik annyi mindent
összefecsegtek. De ezt az égi csodát maga Sophie hercegnő ígérte
nekik, úgyhogy egy szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy
éppúgy valósággá lesz, mint a repülő konflisok és a maguktól
nyíló ajtók.
Persze nem mindenki
gondolkodott így, a bécsiek másik fele bezár- kózott a
házába, és azért imádkozott, hogy fulladjon kudarcba a
szörnyű istenkísértés.
Hanna, Sándor és Charlotte már csak a meredek lelátó felső
szektorába kapott helyet. Úgy kellett bepréselődniük a
hagyma- és pálinkaszagú népség közé. Zsófia hercegnő velük
szemben, a díszpá- holyban foglalt helyet. Mária Terézia
csodálatos, fekete öltözetét vi- selte, amit a császárnő
annak idején csak temetésekre vett fel.
– Milyen stílszerű! – húzta el a száját Charlotte, majd hozzátet-
te. – Jól kicsípte magát a kis barátnőd!
– Nem a barátnőm! – tiltakozott Hanna.
– Tegnap estig még váltig állítottad!
– Hagyj békén, Charlotte, nagyon kérlek!
– Milyen kis érzékeny lettél!
Sándor bá sietve közbeszólt, nehogy elfajuljon a vita.
– Közelebb kéne furakodnunk! Nem látok semmit!
Hannának már úgyis elege volt, hogy a mögötte állók
szotyimaggal köpködik a tarkóját, úgyhogy macskaügyességgel
fel- ugrott egy védőkorlátra, és megkapaszkodott a lámpatartó
rúdban.
Az öreg megpróbálta utánacsinálni a mutatványt, de mielőtt elérte
volna a korlátot, kapott egy-két könyököst az arcába, úgyhogy
in- kább nem kísérletezett tovább.
– Mit lát? – érdeklődött lentről.
– Még nem kezdődött el – tudósított Hanna.
– De mi lát?
– Csak a medencét.
– Úszóbajnokság lesz? – lelkesedett az öreg. – Remek! Csodá-
latos! Szeretem a vízipólót!
Mindenhonnan ellenséges arcok fordultak felé. A porrajongók
egyáltalán nem díjazták, hogy valaki gúnyt űz a szent
rítusukból.
– Azt hiszem, kezdődik! – kiáltott Hanna.
Mindenki kíváncsian előrefordult.
– Vigyázzon, le ne essen! – szólalt meg a közelből egy ismerős,
bariton hang.
– Mester! – kiáltott Sándor. – Hát mégiscsak eljött?
Kempelen földig érő fekete köpenyben és cilinderben állt mö-
göttük. Elgyötört arcából lázas, önkínzó tekintet ragyogott
az öregre.
– Látnom kell, ami történni fog!
Az arkhón az űrhajót
formázó fémvázban ült, fején egy ezüstö- sen csillogó,
titánötvözet sisakkal. Valamiért úgy képzelte, hogy ez
elengedhetetlen kelléke az időutazásnak.
– Én készen állok! – mondta. – Indulhatunk!
Thalész csodálkozva nézett rá.
– Hova?
– Már megint kezdi? – kérdezte vészjósló hangon az arkhón.
–
Gyerünk, nyomja meg azt a gombot!
– Kérem, semmi akadálya.
Thalész benyomta az indítógombot, de nem történt semmi.
– Most mi van? – türelmetlenkedett az arkhón. – Miért nem
működik ez a vacak?
– Én soha nem állítottam, hogy működik – mondta Thalész.
–
Azt kérte, hogy mutassam meg, hol van, hát megmutattam.
Az arkhón kiugrott a fémvázból, az övéből egy
plutóniumpisztolyt kapott elő, és a tudós homlokához
szorította.
– Hol az időgép? – sziszegte dühtől szikrázó szemmel.
– Ez az, ahogy mondtam – Thalész nem tűnt ijedtnek. Úgy lát-
szik, készen állt a legrosszabbra is. – Illetve ez itt az
időgép egy ré- sze. A működő konstrukció soha nem készült el.
Húsz évig dolgoz- tunk rajta, aztán feladtuk. A tanács nem
finanszírozta tovább a kuta- tást, voltak égetőbb problémáink
is, például maga meg a kis káosz- brigádja – a Thalész
hangjából sugárzó megvetés úgy mart, mint a sav. – Úgyhogy
kihoztuk ide a vázat, hogy legalább a gyerekek hadd
örüljenek neki.
Az arkhón leengedte a pisztolyt.
– Tudja mit? Elhiszem. De nekem akkor is utaznom kell –
mondta, majd egy villámgyors mozdulattal elkapta Tibit, és a
fegy- vert a halántékához nyomta. – Tíz perce van magának,
meg a tudós kollégáinak, hogy tökéletesítsék a
találmányt!
– De hát az lehetetlen! – kiáltott felháborodva Thalész. – Amit
húsz év alatt nem sikerült, hogy tudnánk most tíz perc alatt
megol- dani?
– Talán nem voltak elég motiváltak – vigyorgott az arkhón, és
kibiztosította a pisztolyt.
A hercegnő várt. Mozdulatlanul trónolt az orrát piszkáló Fe-
renc császár mellett. Csak akkor látszott, hogy nem egy szép
viasz-
bábu ül a trónszéken,
mikor fejét finoman megbillentette, hogy a karórájára
pillantson. Szoborszerű szépsége beragyogta az arénát, és ez
rajongóinak egy ideig bőven elég is volt. Csakhamar azonban tü-
relmetlenkedni kezdtek. Nem tudhatták, hogy Zsófia hercegnő
a
Nagy Kreátorra vár. Nyilván azt sem tudták, ki a Széth-kultusz egy-
kori főpapja, aki majd kétezer éve elindította a munkát, ami
a mai szent napon teljesedik be.
Ám Seneca késett. Ahogy az arkhón is, pedig épp ő volt az, aki a
meghívót hangpostán elküldte annak idején a főpapnak. Úgy
lát- szott, egyik nagy tekintélyű férfiú sem lesz jelen az
ünnepségen. A hercegnő azonban nem várhatott tovább. Felállt,
és jelt adott a dísz-
őrségnek. Megszólaltak a harsonák.
Zsófia hercegnő ráérős léptekkel lesétált a dísztribünről, és
megállt a medence partján. Lassan elkezdte kigombolni a
ruháját. A tömegen izgatott morajlás futott végig.
– Mi az? Mi történik? – faggatózott Sándor, aki beszorult két
tagbaszakadt burgenlandi henteslegény mögé. Széles hátukon
kívül semmit sem látott.
Hanna nem válaszolt. Nem is hallotta a kérdést. Csak Zsófit
nézte, aki kilépett a szoknyájából, és lassan belegázolt a
porba. A tömeg őrjöngött.
– Mi van már? Mi folyik odalenn?! – toporzékolt az öreg. Majd
megőrült a kíváncsiságtól.
– Hát… beindult – tette a vállára a kezét búsan Kempelen.
– Micsoda?
– Az átalakulás. A metamorfózis.
– Átalakul? – faggatta tovább Sándor. – De mivé?
– Majd meglátjuk. Arra célozgatott, hogy valami
istenséggé.
Zsófi közben beért a medencébe, már a csípőjéig ért a por. Ek-
kor a jobb kezét felemelte, kecses ujjai között villant
valami. Hanna tudta, hogy mi az. Gyomrába belemarkolt az
önvád és a kétségbe- esés. Szédülés fogta el, megbillent, a
lába lecsúszott a korlátról…
– Hannácska, kapaszkodjon már!
Egy kis kapálódzás után sikerült visszanyerni az
egyensúlyát.
Görcsösen szorította a lámpatartó vasat.
– A frászt hozza rám! – dohogott az öreg.
A hercegnő lecsavarta a titánkapszula fedelét, és tartalmát
be-
öntötte a medencébe. Feketén szitált a por. A tömeg várakozón el-
csendesedett. Egy ideig nem történt semmi, aztán a por
megmozdult
Zsófi körül, és lassan
kavarogni kezdett. Mindenki lélegzet- visszafojtva figyelt. A
massza egyre gyorsabban forgott, majd a fel- színe fodrozódni
kezdett. A hercegnő széttárta a karját, mire egy porhullám
átcsapott a feje fölött. A tömeg egy emberként hördült
fel.
Mikor leülepedett a por, a medence üres volt.
– Mondják már, hogy mi van?! – követelődzött Sándor.
– Zsófi… eltűnt… – nyögte Hanna.
– Mi az, hogy eltűnt?!
– Szétesett atomjaira – szólalt meg Kempelen. – És most újra
fog szerveződni… valami mássá.
A tömeg felmorajlott.
– Mi az?! Mi az már?! – kiabált Sándor.
A porból egy kutyafej emelkedett ki, majd váratlanul elemeire
bomlott, és szétesett.
– A por kavarog… keresi önmagát… – mormolta maga elé
Kempelen.
Most polipkarok emelkedtek ki a masszából, de némi koordi-
nálatlan csapkodás után azok is szétestek.
– Mindig szétbomlik! – kiáltott Hanna. – Lehet, hogy nem si-
kerül neki!
– Nem, ez nem bomlás, ez disszociáció, a vegyület nem esik
szét véglegesen – hűtötte le a lelkesedését a
Mester.
A tömeg felhördült, néhányan felsikoltottak. Az öreg felugrott
az egyik henteslegény hátára, de az egyetlen mozdulattal
lerázta ma- gáról, mint bika a terelőpulit.
Ekkor a porból elkezdett kiemelkedni egy iszonyú, fekete
monstrum.
– SZÉTH ISTEN! – üvöltötte a tömeg eksztázisban. – SZÉTH
ISTEN!
– Hát bevégeztetett – dörmögte maga elé Kempelen.
– Nem, ez nem lehet! – kiáltott Hanna. – Meg kell
állítani!
– Késő.
Az emberek leborultak, és imádkozni kezdtek a szörny előtt.
Az
öreg végre láthatta, hogy mi történik a medencében.
– Irgalom, atyám, ne hagyj el! – kiáltotta babonás
félelemmel.
Hanna tovább unszolta Kempelent.
– Kell, hogy legyen valamilyen megoldás! Kell, hogy
legyen!
– A folyamatot semmi nem tudja leállítani – mondta a
Mester.
– Csak egy inhibitor.