– Meg tudsz mozdulni? – kérdezte kétkedő hangon a dalek.
– Simán – mondta Tibi, és megpróbált magabiztosan moso-  lyogni. – Simándy József.
– Az ki?
– Nem tudom. Nagyanyám szokta emlegetni. Szerintem valami  régi udvarlója.
– Jöttök már? – hallatszott Fúzió suttogó hangja föntről.
Tibi megragadta a lepedőkből csomózott kötelet, és elindult  felfelé a csúszdán. Fúzió húzta, Bulcsú pedig toltra lentről. Ennyi  ballaszttal ez mégsem volt valami egyszerű mutatvány. Mire felért,
Tibiről szakadt a víz, és enyhén remegett a lába.
A hátsó mentőbejárón lopakodtak ki. Az arkhón seregei már  egészen közel jártak, úgy tűnt, hamarosan körülzárják a kórház épü-  letét. Tibiék elbújtak néhány parkoló kocsi között, hogy kifújják ma-  gukat.
– Ki kell törnünk a gyűrűből, amíg nem késő! – mondta Fúzió.
– Egy picit még pihenjünk, bocs! – lihegte Tibi. Az arca tűzpi-  ros volt, és néhány ér látványosan dobolt a halántékán a rendkívüli  megerőltetéstől. Bulcsú elismerő pillantással mérte végig osztálytár-  sát.
– Tibor, ha ezt megússzuk, esküszöm, kijárok neked egy extra
ötöst tornából Géza bánál!
– Kösz! – motyogta Tibi. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy  valaha még rövidgatyában fognak rohangálni a Sigray salakos pályá-  ján, kislabdát vagy medicinlabdát hajigálva. Bár akkoriban nagyon  utálta, most nosztalgiával gondolt vissza ezekre a hülyeségekre. –
Oké, megvagyok, mehetünk!
Kúszva indultak el a hátsó kapu irányába, ahol még nem lát-  szott csapatmozgás. Elöl Fúzió haladt, mögötte Tibi, a hátán Zsófi-  val, a sort pedig Bulcsú zárta. Már majdnem elérték a kaput, mikor  futó léptek hangzottak fel a közelből.
– Édes jó istenem, csak most ne hagyj el! – sipított egy ismerős  hang.
– Ez Benedict! – Tibi kidugta a fejét egy mentőautó kereke  mögül.
Valóban a hőstenor volt az, aki előrenyújtott kézzel rohant ke-  resztül a parkolón, míg mögötte egy elefánt nagyságú káoszdroid ha-  ladt döngő léptekkel.
– Mi az, mit látsz? – érdeklődött hátulról Bulcsú.

– Tamino menekül a sárkány elől – válaszolt Tibi.
– Mi van?!
A féreglyukteló dallamos géphangja élesen hasított a levegőbe.
Szerencsére valamennyire elnyomta a köröskörül repkedő lézerlöve-  dékek sziszegése.
– Vedd már fel! – szólt bosszúsan Fúzió.
Bulcsú a hátára gördült, és a zsebéből nagy nehezen előhalász-  ta a mobilt. Fogadta a hívást.
– Figyu, Tekla, majd beszéljünk később, itt most helyzet van!
– Hanna vagyok.
A dalek lelkesen felkiáltott.
– Na végre! Már azt hittük, megint börtönben vagy…
– Hanna az? – kapta hátra a fejét Tibi. – Add csak ide!
Megfordult, és hátrakúszott Bulcsúhoz. Ahogy kinyújtotta a ke-  zét a mobilért, Zsófi haja az arcába hullott. Tibi orrát megcsapta a  finom, ismerős illat, amit még a szúrós gyógyszerszag sem tudott el-  nyomni. A füléhez nyomta a telót.
– Szia, Hanna! Jól vagy?
– Adok valakit, aki nagyon szeretne beszélni veled – mondta
Hanna a vonal végén. A hangja valahogy furcsa volt. Feszült és szín-  telen.
– Figyu, ezt most annyira nem alkalmas, itt most éppen…
Ekkor egy másik lányhang szólalt meg a vonal végén.
– Szia, Tibi!
Tibivel megfordult a világ. A lélegzete felgyorsult. Ez Zsófi  hangja! Nem, nem, nem, ez nem lehet!
– Halló! Itt vagy?
Tibi úgy szorította a mobilt, hogy az ujjai elfehéredtek.
– Na, tudod, ki vagyok? Mi van, már meg sem ismered a han-  gom? – kérdezte kacéran a lányhang.
Ekkor egy bakancsos láb kirúgta Tibi kezéből a féreglyuktelót.
A fiú felnézett, egyenesen egy lézerfegyver torkába.
– Álljatok fel! Lassan! Lássam a kezeket!
Egy szakasz káoszkatona vette körül őket.

[14] „Tűz, tűz! Jaj, de messze  a kanális!”
Rómában rohammunkában készült az álhadron. Szerencsére  faanyag volt bőven Calo raktáraiban, ahonnan a császár katonái a  keresztre feszítésekhez hordták az alapanyagot. Géza bácsinak sike-  rült beszereznie néhány ereklyeként tisztelt ácsszerszámot a szektá-  soktól, így már hajnal óta folyt a lázas munka a ciszternában. Az iga-  zi hadron az oldalára billenve hevert a földön, mellette pedig lassan  formát öltött a hű másolat. Persze, hogy mennyire volt hű, arról  megoszlottak a vélemények.
– Szerintem egész pofás lett – vizsgálgatta Géza bá csípőre tett  kézzel a művét.
– Kivéve, hogy még csak nem is hasonlít – jegyezte meg Szabi.
– Nyugi! Ők nem fogják látni a kettőt egymás mellett.
– Legalábbis reméljük.
Tekla kivételesen Szabival értett egyet, de nem akarta megbán-  tani Géza bát.
– Az nem gáz, hogy ez nyilvánvalóan fából van? – kérdezte
óvatosan.
– Nem fogják észrevenni! – legyintett a tornatanár. – Úgy fog  csillogni, mint a Salamon tökéletessége!
– Igen? És mitől?
– Attól, hogy Vali néni egy zseni.
Géza bácsi odalépett egy fal mellett álló hordóhoz, és megbil-  lentette a tetejét.
– Mi az? – kérdezte gyanakodva Szabika.
– Csak nézzetek bele!
– Fú, ez jó büdi… – fintorgott Edina.
– Mi a lónyál ez?

– Nem lónyál, Szabolcs fiam, hanem halpikkely! Hányasod van  neked biológiából?
– Halpikkely?
– Úgy fog csillogni tőle a napfényben…
– De Géza bá, ezek a pikkelyek baromi kicsik, a hadron meg…
– Ne aggódj, Szabolcs, van bőven! – hallották visszhangosan
Vali néni hangját a ciszterna bejárata felől. A konyhás néni billegve  közeledett a kezében két jókora vödörrel. – Itt hozom az utánpótlást!
Jól jön az öreg a háznál, igaz-e, tanár úr?
– Hát még ha ez az „öreg” kicsikét szerelmetes, ugye, és törté-  netesen pont egy halászba! – kacsintott vidáman Géza bá.
Vali néni pajzánul felnevetett, és meglódította a vödröt. A hal-  pikkelyek csillogva zubogtak a hordóba.
– Na, essünk neki, fiatalság! – vezényelt Géza bá.
Mivel nem volt ecsetük, kézzel kellett feldolgozniuk a halpikke-  lyeket az álhadronra. Edina kétszer is majdnem elhányta magát, de  hősiesen dolgozott. Megacélosította a reményt, hogy végre elhúzhat  ebből a gáz idősíkból, ahol nincs se tévé, sem free wifi.
Eközben a császár továbbra is bizakodva készülődött az utazás-  ra. Szent olajat masszírozott a diktafonba, és közben ráolvasást  mormolt.
Kéne egy kis energia, Nem használ a liturgia,
Mi legyen a stratégia…
Itt elhallgatott, és az ég felé fordította a tekintetét egy kis ihle-  tért. De a mennyezetre pingált múzsák könyörtelen hallgatásba bur-  kolóztak. Az isteni poéta kénytelen volt másfajta segítséget kérni.
– Seneca, mondj egy rímet a stratégiára!
A nevelő halkan felsóhajtott, de aztán sietve rendezte a vonása-  it, és készségesen válaszolt:
– A geológiát javasolnám, Caesarom, tekintettel a költemény  tárgyára. De az ideológiától az urológiáig széles a választék, felséged  mély és isteni mondandójától függően.
– Ezt a kis opusomat kivételesen nem az örökkévalóságnak  szánom. Csak valahogy újra meg akarom szólaltatni az isteni követ!
– És gondolod, hogy szereti a kőben lakó isten az olívaolajat? –

húzta el a száját Poppaea. – Szerintem inkább falernumi bort itass  vele, ha szóra akarod bírni!
– Óh, te balga nő! – forgatta a szemeit a császár. – Az isteni al-  kotmányok működéséhez energia kell, ami a villámban és a tűzben  lakik. És mi szítja fel a tüzet?!
– A rabszolga – vágta rá Poppaea.
A császár színpadiasan felhördült.
– Minő szerencse, hogy fiam lesz! Az ilyen ostobaságokkal csak  felbosszantod amúgy is dühös Caesarodat, asszony! Úgy is mond-  hatnám – és itt fenyegetően a felesége fölé hajolt –, olajat öntesz a  tűzre!
– Momentán te ölelgeted az olajosamforát, nem én – biggyesz-  tette el a száját a Poppaea. – És te játszol a tűzzel. Meglásd, addig  szórakozol azzal a kővel, míg a végén felgyújtasz valamit!
A császár bosszúsan legyintett, és visszament a diktafonhoz,  hátha valamilyen módon, imával vagy italáldozattal ismét szóra tud-  ja bírni. Poppaea hátradőlt a pamlagon, és egyre merészebben dom-  borodó hasát simogatta. Rendkívül elégedett volt a legújabb fejle-  ményekkel. Érdemes volt megbíznia hát a pogány banyában, tíz ara-  nyat bőven megért, hogy Néró nem tudott elutazni.
Ám öröme korainak bizonyult. Az ajtó felől hangos szóváltás  hallatszott, majd a testőrség parancsnoka rohant be lélekszakadva.
– Bocsáss meg, isteni Néró! Ez a rabszolga azt állítja…
Edina kilépett a centurio hóna alól, és teli torokból kiáltotta.
– Hanyatt fogsz esni, császár! Az istenek visszaadták neked
Asterixet!
Döbbent csend borult a terembe.
– Mi van?! – röffent végül értetlenkedve Néró.
– Mondom, visszaadták neked Asterixet! Tök jó állapotban.
– Nem értem.
– Mit nem értesz? Ott van megint abban a ronda kígyós temp-  lomban.
– De mi?
– Az Asterix.
– Akarod mondani: obeliszk – tippelt Seneca.
– Ja, igen, az! – csapott a homlokára Edina. – Bocsi!
Néró boldogan felvonyított.
– Az időhajóm?! Megvan az időhajóm?! Magasságos ég!
Poppaea aggodalmas arccal emelkedett fel a kanapéról.

– Az lehetetlen!
– Ugyan már, asszony! – torkolta le a császár, és kapkodva pa-  kolni kezdett.
Poppaea lecsusszant a kerevetről, és két bevizesedett oszloplá-  bát keményen megvetette a márványpadlón.
– Mit művelsz, Caesar? – kérdezte vészjósló hangon.
– Szerinted? Nincs veszteni való időm! Utazom!
Néró, hóna alatt egy köteg papirusztekerccsel, rohanni kezdett  kifelé a palotából. Egyenesen az álhadronhoz.
Az igazi hadront eközben Tekla épp próbálta beprogramozni. A  dolog nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondolta. Szegeden az  anyja és Ervin ütötte be a kódokat, és nem figyelt eléggé ahhoz, hogy  most egyedül is boldoguljon az indítópanellel. A féreglyukteló ki-  csöngött.
– Igen, kicsim? – hallatszott Pusztai professzor hangja.
– Anya! Na végre, már századszor hívlak!
– Harmadszor hívsz, kislányom, de nem tudtam felvenni, mert  odaégett volna a dob.
– A dob? – kérdezte Tekla meglepve. – Mégis mit művelsz?
– Dobostortát sütök neked.
– Dobostortát? Nekem?
– A múltkor is azt kértél, mikor hazajöttél a csillagásztáborból.
– Anyaaa!!! – kiáltott nyűgösen Tekla. – Még egyáltalán nem  biztos, hogy haza tudunk menni! Ha nem programozzuk át a  hadront, akkor lehet, hogy a pleisztocénban fogunk kikötni vagy a  jurában, és nem mi fogjuk megenni a dobostortát, hanem a  velociraptorok minket uzsira!
– Á, a programozás már a dolgok könnyebbik fele! – trillázott
Pusztai.
Tekla megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hallgatlak, anya!
Széth templomában rabszolgák tucatjai sürgölődtek az
álhadron körül. Néró szinte az eszét vesztette a boldogságtól, hogy  megkerült az égi hajó, amivel elutazhat a Nagy Ceremóniára, és ott  találkozhat néhány isteni kollégájával, és végre az őt megillető társa-  ságba kerül.
– Megmondtam, hogy a bíborsarumat hozzátok! – kiáltozott

hisztérikusan, és tarkón legyintett egy núbiai rabszolgát. – Mégis  mit vennék fel a bíborpalásthoz?! Igyekezzetek!
Seneca gyanakvó képpel kerülgette az obeliszket, ami úgy csil-  logott az ablakokon beömlő délutáni fényben, mint egy apró tükrök-  kel borított hirdetőoszlop.
– Tisztelettel megjegyezném, Caesarom, hogy itt valami bűzlik!
– Ja, én is érzem. Halszag van.
– Nem úgy értettem. Valami nincs rendben ezzel az obeliszk-  kel. Egész más a hangja, ha megkopogtatom…
– Hát ne kopogtasd! – mordult rá ingerülten Néró.
– Mintha fából lenne…
– Babérkoszorú vagy diadém?
Seneca szórakozottan fordult a császár felé.
– Hogyan?
– Melyik legyen a fejemen?
– És az alakja is más… – folytatta töprengve a nevelő.
– Persze hogy más az alakja a babérkoszorúnak, mint a dia-  démnak!
– Én az obeliszkre értettem.
– Ez az én hajóm, és kész! Ne foglalkozz vele! Inkább ellen-
őrizd, hogy bepakolták-e az összes műveimet!
Nehogy valami kimaradjon! Mindet fel akarom olvasni Széth  istennek!
Poppaea mogorva arccal nézte a sürgölődést.
– Nem fogsz beférni a papirusztekercsektől az időhajódba,  ahogy elnézem… – jegyezte meg epésen.
– Ne károgj! – szólt oda dühösen Néró. – Természetes, hogy a  művészet foglalja el a legnagyobb helyet. Mást különben nem is vi-  szek, csak a beszélő követ és ezt a fáklya szent tüzet!
– Ha a szent tüzeddel bevilágítasz ide, az obeliszk belsejébe,  láthatod, hogy fából van!
– Hagyd már abba, Seneca! – toppantott a császár. – Törődj  bele, hogy nem sikerült a cseled, és én fogok utazni!
Seneca megfogta a fáklyát, és egész közel tartotta az
álhadronhoz.
– Tessék, nézd! Itt lepattogzott a halpikkely…
– Milyen halpikkelyről beszélsz?!
– Láthatod a fa erezetét…
A külső burkolat sisteregve lángra kapott egy a fáklyából kipat-

tanó szikrától, majd a tűz azonnal átterjedt a bepakolt papiruszte-  kercsekre is. Néró először szinte kővé vált a döbbenettől, majd széles  vigyor terült szét az arcán.
– Itt az energia! Itt van végre! – kiáltott elragadtatottan. – In-  dulok hát! Kívánjatok jó utat!
Az obeliszk égni kezdett, mint a máglya, de a császár mit sem  törődve ezzel, üdvözült arccal masírozott az álhadron felé.
– Ó, istenek! – sikított Poppaea. – Megőrültél?
– Búcsúzom, halandók!
– Fogja már le valaki! – toporzékolt a császárné.
A rabszolgák tanácstalanul néztek egymásra. Senki nem mert a  császárhoz érni.
Néró már csak pár lépésre volt az álhadrontól, mikor megcsap-  ta a forróság.
– Aú! – mondta meglepve. – Ez nagyon meleg!
A tógája ekkor lángra kapott.
– Ég a császár! – kiáltott valaki.
– Vizet! Vizet! – sikoltott hisztérikusan Poppaea.
Az ajtó kivágódott, és egy szakasz katona érkezett vödrökkel. A  huzattól milliónyi szikra vált ki a tűzoszlopból és beterítette a közel-  ben állókat. Lángoló ruhájú emberek rohantak ki sikoltva a Széth-  templomból. A város négy sarkán Néró légionáriusai, mintha csak  erre a jelre vártak volna, begyújtották a szurokkal és olajjal teli rak-  tárakat.
– Róma ég! – robbant be Szabika lelkesen a ciszternába.
– Akkor mehetünk?! – kérdezte Géza bá.
– Részemről akár – mondta Tekla, aki épp akkor készült el a  programozással.
– Szabolcs, szaladj el a többiekért!
– Ne már! – lihegett Szabika. – Miért mindig én?!
Zsófia hercegnő egy gyönyörű, hófehér, cseresznyefa bútorok-  kal berendezett lakosztályt nyittatott barátnőjének. Hanna hitetlen-  kedve nézett körül. A falakat virágmintás textiltapéta borította, kör-  ben kényelmes kanapék és pamlagok álltak, egy gördülős faredőny-  nyel záródó, intarziadíszítéses női íróasztal, egy tabernákulum belül  tükrös fedőlappal, és rajta egy körtefát mintázó meisseni porcelán
óra. Bármerre nézett, mindenhol csupa finom, ízléses női holmi. Pe-

dig ma reggel még egy nyirkos cellában ült.
Hannának minden oka meglett volna az örömre, mégis nyo-  mott hangulatban volt. Úgy érezte, valami nem stimmel. A hercegnő  teljesen levette a lábáról, és egyre nehezebben tartotta fenn magá-  ban a gondolatot, hogy ez a Zsófi nem az igazi Zsófi. Ugyanakkor  volt néhány ellentmondás, ami arra figyelmeztette, hogy nem árt ré-  sen lenni. Ezekre az ellentmondásokra Sándor is felhívta a figyelmét,  ami annál is inkább bosszantotta a lányt, mivel saját titkos kétségeit  erősítette fel.
– Csak csípi a szemét, hogy megint jóban vagyok Zsófival! –  mondta dacosan, miközben a galambokat etették a kastélykertben.
– Ez nem a Zsófi! – suttogott mérgesen Sándor. – Vagy hát  nem az igazi Zsófi! És ezt magácska is tudja! Az igazi Zsófi ott fek-  szik öntudatlanul Buravárosban, és az egyetlen esélye, hogy vissza-  szerezzük a lelkét ettől a… ettől a… – az öreg hosszan kereste a szót,  ami méltón fejezheti ki megvetését –, ettől a mimikritől!
– És ha mégis ő az igazi? És Buravárosban csak egy másolat  van?
– Hogy mondhat ilyet?!
– Csak azt mondom, hogy gondoljuk át mint lehetőséget! –  csökönyösködött a lány.
Sándor közelebb csúszott hozzá a padon, és halkan tovább ér-  velt.
– Emlékszik, miket hadováit magának ez a leányzó az imént?
Hogy csak azért gyógyult meg, mert Bécsbe hívta a világ legnagyobb  természettudósait! Csakhogy már előtte is egészséges volt! Úgy szállt  ki abból a tojásból, a saját lábán, már nem emlékszik?! Aztán meg  fegyvert fogott magára! Vagy már ezt is elfelejtette?!
Nem, nem felejtette el. Hanna csüggedten lehajtotta a fejét. A  tenyerében úgy hevertek a kenyérgalacsinok, mint a szétszóródott  sörétdarabok. Szinte újra hallotta a gonosz fütyülést, amivel a löve-  dékek elsuhantak a füle mellett.
– Nem rám fogott fegyvert… – mondta végül erőtlenül.
– Hanem a Mesterre!
– Tényleg, mi lehet Kempelennel?
– Na, vajon mi? – horkant fel öreg gúnyosan. – Nyilván őt is  tömlöcbe vetette ez a szörnyeteg!
– Gotthardi mást mondott!
– Gotthardi, ugyan már!

– Azt mondta, hogy Kempelen segít Zsófinak. Ő a jobbkeze.
– És miért adnánk egy spicli szavára?
Hanna határozottan felállt, és a maradék kenyeret a galambok  elé szórta.
– Most meg hova megy? – pislogott fel rá az öreg.
– Előkerítem a Mestert!
Hanna kihallgatást kért a hercegnőtől. A komornyik ígéretet  tett, hogy értesítéssel lesz, amennyiben a fenség kegyeskedik fogadni
őt. Hanna órák óta ült a szobájában a szekreter titkos rekeszeivel  játszadozva, és türelmetlenül várta, hogy hívassák. Még nem sejtet-  te, hogy különös kegyben részesül, és a hercegnő maga siet majd elé.
Mert mikor a lakosztály szárnyas ajtaja kitárult, egyenesen
Zsófi lépett be rajta sugárzó arccal.
– Na, hogy tetszik a szobád? Hallom, kerestél.
Hanna felpattant a székről, és barátnője elé állt. Szinte kirob-  bant belőle a kérdés, ami órák óra fojtogatta.
– Mit csináltál Kempelennel?!
Zsófi megtorpant. Szép, hamvas arcára zavar és aggodalom ült  ki.
– Hanna, mi van veled?
– Kérdeztem valamit! – toppantott Hanna. – Hol van Kempe-  len?!
– Dolgozik a laborban.
– Miféle laborban? Látni akarom!
– Semmi akadálya. De miért vagy ilyen izgatott?
A hercegnő nyugalma zavarba hozta a lányt. Kezdte nevetsé-  gesnek érezni, hogy itt pattog, pedig lehet, hogy nincs is rá semmi  oka.
– Nem vagyok izgatott… – mondta halkabban, szinte bocsá-  natkérőn. – Csak látni szeretném.
– Jól van, menjünk! Nem kérsz előtte egy kakaót?
– Nem!
Zsófi keresztülvezette Hannát a kastély fogadótermein, ki a  hátsó ajtón, át a gondozott angolkerten, egy sövényekből nyírt, nem  túl bonyolult labirintuson, míg egy hatalmas, istállószerű épülethez
értek. Az ablakok frissen voltak befalazva, csak egyetlen nyílászárót  lehetett látni, amit üvegacél borítás takart. Zsófi gyönyörű, habzó-  csipkés rokokó szoknyájából előkotort egy mágneskártyát, és elhúzta  az ajtó előtt. Az üvegacél borítás felemelkedett, és egy festett faajtó

vált láthatóvá, vaskos bronzkilinccsel.
– Parancsolj, csakis utánad! – mondta mosolyogva.
Hanna lenyomta a kilincset, és belépett az épületbe. Egy fólia-  falú fogadóhelyiségbe értek, ahol egy tetőtől talpig vegyvédelmi ru-  hában álló portás fogadta őket.
– Bocs, de fel kell vennünk egy védőköpenyt! – mondta sza-  badkozva a hercegnő.
A portás felsegített Hannára egy áttetsző anyagból készült ru-  hát, ami legalább két-három számmal nagyobb volt a méreténél.
– Hú, de jól áll! – kuncogott Zsófi, és félrehúzta a fóliafüg-  gönyt. – Erre!
Átléptek a fóliafalon, és egy nagy, hodályszerű, kivilágított he-  lyiségbe értek. Mindenhol üveglapú asztalok voltak, rajtuk lombi-  kok, por- és folyadékballonok, porcelán dörzstálak, sejtkaparók és  szerológiai pipetták hevertek festői összevisszaságban. Hanna is-  merte az eszközök egy részét Kempelen műhelyéből, de voltak olyan  kütyük is, amiket korábban csak a sulijuk jól felszerelt fizikalaborjá-  ban látott. Az asztalok mellett fehér köpenyes alakok álltak, egyese-  ken maszk és védőszemüveg is volt. Hanna úgy érezte, mindenki őt  nézi a szörnyű köpeny miatt, ami úgy lógott rajta, mint tehénen a  gatya.
– Kisebb nem volt? – kérdezte feszengve.
– Itt csupa férfi dolgozik, úgyhogy minden L-es meg XL-es.
Hanna egy fiúra mutatott, aki egy öblös tenyésztőedényből kor-  tyolgatott valami teaszerű anyagot.
– És az a kölyök?
– Az a kölyök nem más, mint Gauss, a matematika fejedelme!
Már háromévesen feltalált valami axiómát…
A hátuk mögül egy ismerős férfihang szólalt meg.
– A kongruencia relációját bevezetve megteremtette a modulá-  ris számelméletet.
Hanna megpördült.
– Mester!
Valóban Kempelen állt a lány mögött, és halványan mosoly-  gott. Szemlátomást nem volt túl jó bőrben. Nyúzott volt, sovány és  kialvatlan, szeme alatt fekete karikák sötétlettek.
– Jó napot, Hanna! – mondta kissé kimérten. Már nem mo-  solygott.
Hanna zavarba jött a hűvös fogadtatástól, fogalma sem volt,

hogy mit mondjon.
– Hogy van? – bökte ki végül.
– Köszönöm, jól – mondta színtelen hangon a Mester, majd
Zsófihoz fordult. – Minek köszönhetjük az inspekciót, hercegnő?
– Hanna látni akarta, min dolgoznak.
– Ha megengedi, körbevezetem.
– Épp kérni akartam rá! – mosolygott elbűvölően Zsófi, és a  férfiba karolt.
Megindultak az üvegasztalok között.
– Azok az urak ott… – kezdte Kempelen egy kisebb társaság fe-  lé mutatva, de Hanna lelkesen közbevágott.
– Őt ismerem: Alessandro Volta!
– Honnan ismered? – húzta fel a szemöldökét Zsófi.
– Tudod, ő csinálta nekem a playbacket!
A hercegnő felnevetett.
– Az Éjkirálynő áriáját, amibe belecsörögtem?
– Igen, azt!
Hanna elgondolkodva lépkedett a hercegnő mellett. Ha ez a  lány nem Zsófi, akkor Zsófi összes emlékét is le kellett másolnia – de  lehetséges ez?
– Vannak itt még ismerősök – folytatta a Mester. – Például
Galvani professzor.
Hanna megpillantotta egykori táncpartnerét, amint csipesszel  egy petricsészébe helyez egy kétségbeesve tekergő gilisztát. Jobb ke-  ze vastagon be volt pólyálva.
– Buon giorno, professor Galvani! – kiáltott oda a férfinak, aki  rá sem hederített, nagy összpontosítással dolgozott tovább.
– Hagyja csak, ilyenkor se lát, se hall!
– Miért van bekötve a keze? – kérdezte Hanna.
– Kicsit megcsípte a lézer, amikor Watt-tal kipróbálta az indu-  kált emissziót.
Hanna megtorpant.
– James Watt? Aki feltalálta a gőzgépet? – kérdezte ámuldoz-  va.
– Á, a gőzgép régi nóta! – mondta az ajkát biggyesztve Zsófi.
– Így van! Sokkal érdemesebb dolgok is feltaláltattak már a  hercegnő laborjában – mondta a Mester, és gálánsan biccentett.
– Mint például?
Kempelen elengedte a kérdést a füle mellett, és egy újabb cso-

port ősz hajú férfi felé mutatott, akik franciául vitatkoztak egy rönt-  gengépszerű masina mellett.
– Majd bemutatom az urakat, csak most nagyon el vannak me-  rülve. Ott van Fulton, Ampere, Lavoisier…
– De min dolgoznak? Miket találtak fel? – makacskodott Han-  na.
Kempelen a lány felé fordult. Komoly arcán nem látszott érze-  lem, csak végtelen kimerültség.
– Járt kinn a városban, Hanna?
– Igen.
– Akkor tudja a választ.
– Csodálatos, nem? – kiáltott lelkesen Zsófi. – Kicsit felpörget-  tük a felvilágosodást!
– De miért? – fordult felé Hanna.
– Hogyhogy miért? Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Miért? – kérdezte újra Hanna.
Zsófi fürkészve nézte barátnője arcát.
– Hogy jót tegyünk.
Hanna állta a hercegnő tekintetét. A bezárt színházra gondolt,  a lerombolt csillagvizsgáldára, a rémült Schikanederre, a megszállott  porgyűjtőkre.
– Kinek? Hogyan? – kérdezte kihívóan.
– Az embereknek! – kiáltott Zsófi. – Már vannak például anti-  biotikumok! Felfedeztük a penicillint, százötven évvel korábban!
Tudod, hány életet mentettünk meg eddig, és hányat fogunk még  megmenteni? – a hercegnő egyre lelkesebben beszélt, már mindenki
őt figyelte. – Semmelweis még meg sem született, de mi már beve-  zettük a klórvizes kézmosást! Nincs többé gyermekágyi láz! Kiiktat-  tuk a veszettség vírusát! És te azt kérdezed, hogy miért csináljuk?!
– Ne haragudj… Nem tudtam… – hebegte Hanna zavartan. –
Ez csodálatos!
– És akkor meg nem beszéltünk a… – folytatta Zsófi, de a  mondat közepén hirtelen elhallgatott és megtántorodott. Kinyújtott  karral az asztalra zuhant, lesöpört mindent, lombikot, ballont, üveg-  pipettát, majd merev testtel elterült a földet borító szilánkok között.
Olyan gyorsan történt minden, hogy Hanna mozdulni sem tudott.
Kempelen is csak állt döbbent arccal, tehetetlenül lógó karokkal.
Zsófi egész testében remegett, és levegő után kapkodott.
– Vizet! Vizet a hercegnőnek! – ordította valaki.

Hanna erre felocsúdott kábaságából, kitépte Gauss kezéből a  főzőedényt, a csaphoz lépett, gyorsan kiöblítette, és megtöltötte víz-  zel. Egy ugrással újra Zsófi mellett termett, és letérdelt mellé. Az  egyik kezével megemelte a tarkóját, másik kezével pedig a poharat il-  lesztette finoman a lány szájához. Mikor Zsófi megérezte ajkán a  nedvességet, a szeme kipattant, és kiütötte Hanna kezéből az üveg-  edényt.
– Nem kell víz! – kiáltotta.
Hanna egészen közelről nézett barátnője szemébe. Zsófi pupil-  lája annyira kitágult, hogy szinte elnyelte az íriszét. A fekete tekintet  szinte égetett. Hanna megborzongott. Az idő lelassult, a tér lassan  megindult körbe, és egyre forgott, mint egy szűkülő tölcsér. Hanna
úgy érezte, pillanatokon belül minden eltűnik ebben az örvényben.
– Már jól vagyok – mondta nyugodt hangon Zsófi, és felült. –
Megigazította a haját, és szabadkozva mosolygott. – Elnézést, bizo-  nyára belélegeztem valamit!
A kezét nyújtotta Kempelennek.
– Borzasztóan sajnálom… – motyogta zavartan a Mester, mi-  közben felsegítette a hercegnőt.
– Semmi baj! Majd ellenőrizzék az elszívókat!
– Feltétlenül! – bólogatott buzgón Kempelen. – Az első dol-  gunk lesz, felség!
Hanna talpa alatt megreccsentek a szilánkok, és a hercegnő  odakapta a fejét. Aztán kedvesen rámosolygott.
– Na? Most egy kakaó az ijedtségre?
Tibiék megadták magukat, a káoszdroidok a tűzvonal mögé te-  relték őket. Visszanézve Tibi még látta Thalészt, ahogy a kórterem  ablakából figyeli őket. A fiú intett neki, mintha búcsúzna. A tudós  arcán lemondás tükröződött, Tibi érezte, hogy minden végérvénye-  sen elveszett.
– Hova visznek minket? – kérdezte Fúzió, ám a kísérő droid  nem volt valami közlékeny.
Válaszként csak taszított egyet fémkarjával a foglyokon, és me-  netelt tovább a szenzornövények egykori ligete felé, aminek romjain  most kígyós felségjelű katonai sátrak emelkedtek.
Ekkor a Tibi derekára szerelt egyik orvosi műszer hangosan  csipogni kezdett. Néhány pillanat múlva egy másik műszer is vész-

jelzéseket adott.
– Mi van, mi ez?! – kapkodta a fejét Tibi.
– Azt hiszem, túl messzire kerültünk a másik elektromágneses  tekercstől, és már nem kapunk jelet – mondta a dalek.
– Mi?! Ez mit jelent?! Nem értem! – kiabált Tibi.
– Nem mehetünk tovább, mert áramellátás nélkül a műszerek  leállnak.
A droidok tovább taszigálták őket a katonai sátrak felé, de Tibi  megmakacsolta magát, és egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni.
Két társa követte a példáját. Feltett kézzel jelezték, hogy nincs táma-  dó szándékuk, csak éppen nem mennek tovább. A droidok puskatus-  sal kezdték ütni őket.
– Ezt így nem sokáig fogjuk bírni! – jegyezte meg Fúzió a fejét  védve.
– Bulcsú, találj ki valamit! – kiáltotta kétségbeesve Tibi.
– Kösz! Mit?
A műszerek tovább vijjogtak, egyre hangosabban, majd hirte-  len egyszerre elhallgattak. A beálló halálos csendben hallani lehetett,  ahogy Zsófi levegő után kapkod.
– Szedjétek le rólam! Gyorsan! – üvöltötte Tibi.
Fúzió odaugrott hozzá, és elkezdte leoldani a szíjakat, melyek-  kel a lányt Tibi hátához erősítették. Bulcsú remegő kézzel segédke-  zett, de riadt buzgalma többet ártott, mint használt.
– Hagyd csak, majd én! – tolta félre Fúzió.
A lányt a földre fektették. Zsófi egész testében remegett, és le-  vegő után kapkodott. Az arca fokozatosan lilás színt öltött a meg-  erőltetéstől. Tibi letérdelt mellé, megfogta a vállát, és gyengéden  megrázta.
– Zsófi! Zsófi!
Zsófi szeme kipattant, a teste ívbe feszült, kezei görcsösen  markolták a földet. Tibi felüvöltött.
– Nem! Nem! Nem! Ez nem lehet! Csináljon már valaki vala-  mit!
Egy droid vasmarokkal ragadta meg Tibi torkát, és félrerántot-  ta. Egy férfi hajolt érdeklődve a lány fölé. Majd szétfeszítette a száját,
és csillogó fém fiolából port szórt Zsófi ajkai közé. Tibi iszonyattól  elkerekedő szemmel nézte a műveletet. A férfi felállt, a zsebébe  csúsztatta a fiolát, és megtörölte a kezét.
– Na, ezzel megvolnánk! Vigyék a gyengélkedőre! – mondta az

arkhón.
Zsófi újra nyugodtan, egyenletesen lélegzett.

[15] Hétköznapi fizika
A palota kertjében sétálgató pávapár sértetten megtorpant, és  szemrehányóan pillantott a díszesen faragott, apró szaletli felé,  melyből gyöngyöző kacagás hangzott fel. A kerti házikó oldalán lan-  gyosan sütött be a délutáni napfény, arany ragyogással keretezve a  bent ülő két lány arcát. Előttük karcsú porcelánkannában illatos ka-  kaó gőzölgött.
– És az milyen volt, mikor megmutattad Andrást a Skype-on?
– kérdezte Zsófi még mindig nevetve, miközben megszorította Han-  na felé nyújtott kezét.
– Hogy annak mindig milyen hülye sapkái voltak! – bólogatott  sűrűn Hanna.
– És le nem vette volna soha!
– Szerintem konkrétan ránőtt a fejére!
– Vagy azzal született! – vágta rá Zsófi.
– Az nem lehet – emelte fel intőn az ujját Hanna. – A sapka  mégsem nőhetett együtt a fejével.
Zsófi megengedően legyintett.
– Jó, akkor annyival nagyobban született.
– Vagy úgy találták, egy sapka mélyén – jött rá a megoldásra
Hanna.
A két lány ismét felnevetett. Hanna a szíve tájékán valami nagy  melegséget érzett, tagjait pedig olyan könnyűnek találta, hogy azt  hitte, mindjárt elrepül. Idejét sem tudta, utoljára mikor nevetett,  mikor bolondozott ilyen önfeledten. Az a sok nyomasztó gond pedig,  amiken nap nap után annyit rágódott, hirtelen oly messze kerültek  tőle, mintha csak valaki más történetei lennének. Zsófi figyelmét  nem kerülte el barátnője változása.
– Olyan jó, hogy megint együtt vagyunk – mondta mély meg-  győződéssel, és végigsimított Hanna rakoncátlan tincsein.

– Nagyon – mondta Hanna, és hirtelen elkomolyodott.
Átsuhant rajta, mennyi mindennek kellett történnie ahhoz,  hogy minden újra a régi legyen. Eszébe idézte Zsófi merev arcát, ke-  gyetlen, hideg tekintetét, amint fegyvert markol, és képtelen volt
összeegyeztetni a képet azzal, amit most látott. Visszakereste emlé-  keiben a Buravárosban fekvő magatehetetlen Zsófi képét: perga-  menszerűen áttetsző bőrét, mellkasának egyenletes hullámzását,  mely pontosan követte az őt életben tartó gépek pulzálását. Vajon  melyikük a másolat? Egyáltalán mit jelent az, hogy másolat? Thalész  szerint ez a Zsófi, aki itt ül vele szemben, és sokkal elevenebbnek lát-  szik, mint az a másik a csövek és műszerek hálójában, egy üres klón.
Csak egy apró lélekrészt őriz a lemásolt lényből, hogy minél hitele-  sebben leképezhesse. De mi van akkor, ha ez a lélekrész, mely ter-  mészetétől fogva jó, átlényegítette ezt az új testet? Akkor e között és  a buravárosi Zsófi között nincs is valódi különbség.
– Min gondolkodsz? – mosolygott szelíden a hercegnő.
– Figyelj! – kezdett bele óvatosan Hanna, és kissé hátrébb hú-  zódott. Távolabb akart kerülni Zsófitól, mielőtt felteszi azt a kérdést,  ami oly régóta foglalkoztatta. Mintha a fizikai távolság némi higgadt  rálátást is biztosított volna. – Még mindig nem mondtad el, hogy mi  történt veled ott… akkor… a Gömbkilátónál.
Zsófi lehajtotta a fejét.
– Nem emlékszem – mondta halkan. – Vagy csak alig. Az van  meg, hogy az öreg cipel magával.
– Az öreg, aki nem más, mint… – kezdett bele hevesen Hanna,  de aztán inkább elharapta a mondat végét.
– Mit akartál mondani? – nézett fel Zsófi. Az arcán különös ki-  fejezés jelent meg.
– Semmit, nem érdekes. Csak, hogy egy szemét.
– Pontosan – jelentette ki Zsófi dühösen csillogó szemekkel. –
Egyfolytában azt mondogatta: „Meg kell ölnöd őket, hogy élj, és  hogy azok is élhessenek, akiket szeretsz!”
– Megölni? Kiket?
– A tudósokat! Hiszen ők szabadították a világra a pusztulást!
Ezt mantrázta újra és újra, amíg körülöttünk a por rezegni nem kez-  dett. Nagyon para volt. Mert a rezgés lassan hangot adott. Az öreg  hangját, ahogy ezt ismételgeti.
Zsófi az előtte nyugvó apró csésze szélét babrálta. Vékony ujjai  finoman remegtek az aranyozott porcelán oldalán. Hanna már épp

szólni akart, hogy hagyják az egészet, hogy szörnyen sajnálja, amiért
így felzaklatta a barátnőjét, ám ekkor Zsófi felpillantott, és határo-  zott hangon folytatni kezdte.
– Aztán még arra emlékszem, hogy kivett a zsebéből egy apró  kristálypoharat és telemerítette porral. Azt mondta, igyam meg, ha  meg akarok gyógyulni.
– De te, ugye, nem… – hebegte Hanna, bár már pontosan tudta  a választ.
Zsófi szomorúan megcsóválta a fejét.
– Tudtam, hogy ostobaságot csinálok, de meg kell értened.
Annyira meg akartam gyógyulni!
Hanna bólintott.
– És mi történt utána?
– Iszonyatos volt. Ahogy lenyeltem azt a szörnyűséget, az öreg  hangja már a fejemben szólt végtelenítve, körbe-körbe. Csak ezt a  parancsot hallottam. Sokáig. Nagyon sokáig.
– Szóval akkor – mondta Hanna óvatosan – ezért viselkedtél  olyan furán az elején.
– Nem tudom, hogy viselkedtem. Amíg ki nem tisztult a fejem,  fogalmam sincs, mit csináltam.
– Például fegyvert fogtál rám.
Csend lett. A szaletli előtt megjelent az egyik páva, és farktollait  legyezőszerűen szélesre tárta.
– Jézusom… – suttogta Zsófi, és eltakarta a szemét.
Hanna úgy érezte, mondania kell valami megnyugtatót.
– Szerencsére nem vagy valami jó céllövő – próbálkozott köny-  nyed hangon, ám különösebb meggyőződés nélkül.
De Zsófi csak kiborultan csóválta a fejét, és halkan, könnyek  közt suttogta.
– Istenem! Annyira sajnálom!
– Jaj, ne izélj már! – legyintett Hanna. – Néha simán előfor-  dul.
A két lány összenézett, és bátortalanul elmosolyodott.
– Kezdesz olyan dilinyós dolgokat mondani, mint Sándor –  szólalt meg végül Zsófi.
– Kicsit túl sokat vagyok vele, biztos azért.
– Na, az tuti. Lehúztatok együtt pár száz évet.
– Hát igen – ismerte el Hanna. – De hogy történt, hogy egyszer  csak kitisztult a fejed?

– Az neked köszönhető.
– Hogyhogy?
Zsófi kortyolt egyet az előtte gőzölgő kakaóból.
– Egyik reggel arra ébredtem, hogy álmomban levelet kaptam  tőled, és én a tűzbe dobtam. Az egész olyan eleven volt, mintha való-  ban megtörtént volna. Egyszerűen képtelen voltam szabadulni a  gondolattól, hogy talán mégis valóság volt. Úgyhogy feltúrtam az  előző napi tüzet egy piszkavassal, és megtaláltam a leveled egy da-  rabját. – Zsófi hatalmas szoknyájának redőjéből egy kis, batyuszerű-  en összehajtogatott selyem zsebkendőt vett elő, és óvatos mozdula-  tokkal szétbontotta. – Ahogy megláttam a betűidet, az öreg hangja  halkulni kezdett a fejemben. Aztán végül teljesen elhallgatott…
Hanna most látta csak, hogy a zsebkendő mélyén egy elszene-  sedett papírdarab fekszik.
– Azóta is mindig magammal hordom – mondta Zsófi, és ujja  hegyével gyengéden megérintette a papírfoszlányt.
– Jaj, Zsófi…! – sóhajtott fel Hanna, és a papír felé nyúlt.
– Vigyázz, mert szétmállik! Nagyon megégett…
Hanna visszahúzta a kezét, és csendben figyelte, ahogy barát-  nője leheletfinom mozdulatokkal újból visszacsomagolja kincsét a  selyem kendőcskébe.
– És aztán?
– Fokozatosan tértem magamhoz a rémálomból. És azt láttam,  hogy egy rakat tudós van a palota börtönében vasra verve.
Hanna gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Na, vajon hogy kerültek oda? – érdeklődött ártatlan hangon,  mert képtelen volt kihagyni ezt a ziccert. – Mondjuk, legközelebb vi-  gyázz, hogy mit fogadsz el idegen bácsiktól! Bizonyos dolgoktól tel-  jesen kiszámíthatatlan leszel.
Zsófi halkan kuncogni kezdett.
– Nagyon vicces vagy – mondta.
– Tudom – vigyorgott Hanna.
– Kellett egy kis idő, míg összeállt a kép – folytatta Zsófi újból  elkomolyodva. – És akkor aztán totál pánikba estem. Rájöttem, hogy
én voltam az a szörnyeteg, aki ezt a sok rémséget tette. Fogalmam  sem volt, mit csináljak. Kerestetni kezdtelek, teljesen hiába. Végül az  a hír érkezett, hogy sikerült elrepülnötök az időgéppel. Rá kellett  döbbennem, hogy itt maradtam… tök egyedül, és hogy már soha  többé nem mehetek haza. Mert az elég nyilvánvaló volt, hogy nem