– De hol van Imre? – forgatta a fejét a dalek.
– Nekem nem hiányzik – jegyezte meg Bujdosóné. – Tőlem  mehetünk.
– De hát itt van! – kiáltott Tibi.
– Már indulnánk, csak Schrödinger állandóan kiugrik Tibi ke-  zéből – közvetítette Zsófi a laborban történteket.
– Benedict nagyon kivan?
– Képzelheted.
– Mondtad neki, hogy majd érte megyek?
– Persze, de nem nagyon hiszi.
– Add ide, majd beszélek én vele!
Zsófi körülnézett.
– Nincs itt.
Benedict ugyanis ezalatt a kantinban a Felemásszeműtől bú-  csúzkodott.
– Hát akkor… jó utat, Imre!
– Köszönöm, kedves Benedict!
– És üdvözlöm Hannát.
– Átadom.
– És Hanna nénit.
A Felemásszemű egyik szemhéja látványosan megremegett.
Hanna néni nevének említésére újabban a bal szemére erősen  tikkelni kezdett.
– Hallom, nagyon várja már magát! – folytatta Benedict. – Ké-  szül az esküvőre… a nászéjszakára…
Imre bá felnyögött, és tenyerébe temette az arcát. Benedict ba-  rátságosan hátba veregette.
– Na, menjen! Le ne késsé az indulást! Aztán mindent bele!
A laborban időközben sikerült befogni Schrödingert, és az uta-  sok felkészültek a beszállásra.
– Le kell tennem! – mondta Zsófi a féreglyuktelóba. – Indu-  lunk.
– Ahogy elindultok, én is elkezdem a sakkpartit! – mondta
Hanna. – A reptéren találkozunk.
A Felemásszemű valóban bent hevert a leghátsó fülkében egy  pokrócba burkolózva, és kalapját mélyen a szemébe húzva jóízűen  aludt.
– Jól van, Imre bá? – kérdezte Tibi, és finoman megrázta a vál-  lát.

Halk horkolás volt a válasz.
– Szerintem beivott – mondta megvető hangon Bujdosóné. –
Mindig is félt a repüléstől.
– Na jól van, menjünk! – rendelkezett a dalek, és intett az
üvegfal mögött várakozó Thalésznak, aki az indítópaneleket kezelte.
A tudós a mellette álló Fúzióra nézett. Az egykori uralkodó  szeme gyanúsan csillogott. Tudta, hogy minden így van rendjén,  mégis nehéz volt elengednie újdonsült barátait. A mikrofon fölé ha-  jolt, és lenyomott egy gombot.
– Sziasztok! Jó utat! – zengett a labor a hangjától. – Szia, Tibi!
Tibi felnézett az üvegfal mögött álldogálókra, és mosolyogva  odaintett.
– Szevasz, Józsikám! Szevasz, Buraváros! Király volt veletek!
Azzal beszállt a gépbe. Az ajtók halk szisszenéssel bezáródtak,  majd a hangszórók géphangon harsogták.
– Visszaszámlálás! Három-kettő-egy…
És Thalész megnyomta az indítógombot.
– Sándor, az ég szerelmére, nem lehetne kicsit gyorsabban? –  nyűgösködött Hanna a sakkasztal mellett.
– Hamar munka sosem jó – dünnyögte az öreg, és homlokát  ráncolva odébb tolt egy gyalogot a helyéről.
– Ne csinálja már! – csattant fel Hanna. – Ennyi ideig még so-  sem játszott! Miért húzza az időt?
Az öreg felpillantott.
– Szóval nyerjük meg gyorsan? – kérdezte halkan.
– Ha kérhetném – forgatta a szemét a lány.
– Hát jó – sóhajtott az öreg. – Akkor búcsúzzon el öreg barát-  jától, Hannácska! Ugye, hiányozni fog a vén lókötő?
– Jaj, Sándor! – hebegte a lány, és érezte, ahogy hirtelen bele-  mar szívébe az elválás fájdalma.
Aztán megölelte Sándort, de olyan szorosan, hogy kis híján ki-  szorította az öregből a szuszt.
– Ha megfúlok, nem lesz, ki befejezze a partit – nyögte fojtott  hangon Sándor.
– De ne fejezze még be! – kiáltotta Hanna, miközben ügyetlen  mozdulatokkal elmaszatolta a könnyeket az arcán. – Még nem aka-  rok menni!

– Hát, magán aztán ki nem igazodik az ember! Menni akar,  nem akar menni… – csóválta a fejét Sándor, majd színpadiasan ke-  zet csókolt „gyámleányának”. – Na, de most már igazán csókolom a  kisztihandját, mert indulnia kell. Egy öröm volt magácskával min-  den korban, minden börtönben, az összes kalandban.
– Magával is – mondta Hanna komolyan.
– Úgyhogy vigyázzon magára, amíg újra találkozunk!
A lány felkapta a fejét.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte reménykedve.
Sándor hamiskásan hunyorgott:
– Ki tudja, mit hoz a jövő? Vagy a múlt…
– Attention, please! – harsogták a Ferihegyi repülőtér  utasvárójának hangszórói. – Megkérjük a New York-i járat utasait,  hogy fáradjanak az A terminál 17-es kapujához!
Ervin elrakta az iPadjét, és kezébe fogta kézipoggyászát. Csak  egy aktatáska volt nála, benne a legszükségesebb magyar és angol  nyelvű szakfolyóiratokkal. Nem akarta halálra unni magát a kilenc-
órás úton internetkapcsolat nélkül. Álmodozva gondolta arra az idő-  re, mikor majd a repülőkön is lehet netezni.
Beállt a check-in pult előtt kígyózó sorba, és előkészítette az út-  levelét. Utált a szárny mellett utazni, és nagyon remélte, hogy ezúttal  máshova szól a jegye. A szíve kissé hevesebben kezdett dobogni,
érezte, ahogy eltölti az utazás előtti kellemes izgalom.
Ekkor valaki megszorította a karját. Méltatlankodva nézett a  kéz gazdájára, és már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, ám a tor-  kára forrt a szó. Úgy bámult a mellette álló alakra, mint egy kísértet-  re. És minden oka meg is volt rá.
– Feltűnés nélkül kövess! – suttogta Tibi.
Az arca kormos volt, kócos haja kazalként állt szanaszét, sza-  kadt ruhája néhány helyen megpörkölődött. Ervin nagyot nyelt, és  megpróbált értelmes szavakat kipréselni a torkán.
– Te… teveled meg… mi történt?!
– Kicsit húzós volt a landolás, de ez most mindegy. Gyere!
Tibi húzni kezdte maga után a fiút, de Ervin kiszabadította a  karját.
– Hagyjál! Nem megyek sehova! Minek mennék?!
– Hogy ne döntsd romba a világot a hülye találmányoddal!

Ezt már Bulcsú mondta, aki egy kissé lemaradva érkezett Tibi  mögött. A Felemásszemű kissé sántikálva közeledett kalapját a sze-  mébe húzva.
– Te miről beszélsz? – hebegte Ervin. – Egyáltalán hogy kerül-  tetek ide?! Voltatok Bécsben?! Megtaláltátok Hannát?!
– A jövőben voltunk, haver, amit te a tudós haverjaiddal telje-  sen szétcsesztél! – folytatta Bulcsú.
– Mi van?!
– Az a lényeg, hogy nem szállhatsz fel arra a gépre! – összegez-  te Tibi.
– Ti megkattantatok! Hát persze hogy felszállok!
A többi utas mind becsekkolt, már csak Ervinre vártak a pult-  nál álló légiutas-kísérők.
– Fiatalember! Jön vagy marad?
– Persze hogy megyek!
– Marad!
Tibi és Bulcsú fenyegetően a fiú elé állt. Ervin mérlegelte az  erőviszonyokat, aztán úgy döntött, inkább érveléssel próbálkozik.
– Visszahoztátok Hannát?
– Nem – vallotta be Tibi. – De bármelyik percben itt lehet.
– Na persze! Akkor legalább adjátok ide az időgépet!
– Az nem fog menni – mondta Bulcsú. – Szétesett a landolás-  nál.
– Na látjátok! El kell utaznom az ösztöndíjra! Valakinek vissza  kell hoznia Hannát!
– Felesleges.
Ervin megpördült. Hanna állt mögötte egy tizennyolcadik szá-  zadbeli pincérnő ruhájában, lófarokba fogott hajjal, kipirult arccal.
Kimondhatatlanul szép volt.
– Hanna! – szakadt ki Ervinből a kiáltás. – Istenem, de jó,  hogy itt vagy!
A lány odalépett, és megfogta a kezét.
– Ugye, nem fogsz elutazni, Ervin? Ugye, itt maradsz velem?
– Hát persze… – hebegte a fiú paprikavörösen. – Hát persze…
Az addig csendben várakozó Felemásszemű hirtelen földhöz vágta a  kalapját, és kiabálni kezdett.
– Tudtam, hogy az Ervin! Annyira tudtam! Csalárd nőszemély  vagy!
Hanna elsápadt.

– Benedict, hogy kerülsz te ide?!
– Folyton megpróbálsz lerázni, folyton! Hát ezt érdemlem én, a  hősszerelmes?
Benedict letérdelt, és félrebillent fejjel a szívére szorította a ke-  zét. Ervin ezt már nem bírta tovább nézni, és sarkon fordult.
– Na jó, én mentem! – mondta, és az útlevelével a check-in  pulthoz lépett.
A légiutas-kísérők már pakoltak.
– Sajnálom, uram, a gép már elment!
Ervin felvonyított.
– Ezt nem hiszem el! Már megint nem tudtam elutazni!
Ekkor ért oda Bujdosóné, aki egy reptéri kerekes székben tolta
Zsófit maga előtt. Meglepve nézte a Felemásszemű ruháiban feszítő
Benedictet.
– És akkor hol van Imre? Nem mintha olyan nagyon hiányoz-  na…
Zsófi kiszállt a kerekes székből, és lassú, kissé bizonytalan lép-  tekkel elindult Hanna felé. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a  produkciót. Zsófi enyhén széttárt karokkal, aprókat lépkedett, mint  egy tipegő baba, aki most tanul járni. Hanna nem bírta tovább, oda-  lépett barátnőjéhez, és szorosan megölelte. Így álltak percekig, egy-  más szívverését érezve, egymás lélegzetét hallgatva, csukott szem-  mel, szótlanul.
Az idő rendje tehát helyreállt – eltekintve egyetlen apróságtól.
– Van valakinek még aprója? – kérdezte Benedict a repülőtér  előcsarnokában, ahol vagy fél órája önfeledten fosztogatta az  italautomatát.
Végtelenül boldog volt, hogy ebben az idősíkban is talált ma-  gának valami robotikus masinériát. Bulcsú és Tibi kissé távolabbról,  aggódó képpel figyelték a hőstenort.
– Hát ezzel a marhával meg mit csináljunk?
– Fogalmam sincs.
Ekkor nyílt a fotocellás ajtó, és Hanna néni viharzott be rajta.
Az ausztrál nagynéni ugyanis egyből taxiba vágta magát, mikor  meghallotta a nagy hírt, hogy a jövőből is visszatért az expedíció. Az  italautomatánál megpillantotta szerelmét, és szinte röpült felé.
– Imrém! Imrém, itt vagyok!

Benedict a lelkes rikácsolásra megfordult. Hanna néni egyből  lefékezett. Ez bizony nem Imre volt, méghozzá egyáltalán nem. Ha-  nem egy szemtelenül jóképű, fess, fiatal legény.
– Hol van a vőlegényem?
– Nem jött – válaszolt vigyorogva Benedict. – Azt üzeni, hogy  abból maga nem eszik!
Hanna néni csiklandósan felkacagott, és a fiatalemberre ka-  csintott.
– Nem baj, Imre már úgyis túl öreg volt hozzám.
És Benedict arcáról szép lassan lefagyott a mosoly.

Tartalom
[1] Mit kavar a por?
[2] Akciós tornatanár
[3] A templom foglyai
[4] Pokoli vizsgálat
[5] A banya kipakol
[6] A félkész isten
[7] Kibicnek semmi se drága
[8] A beszélő kő
[9] Sophiesburg
[10] Papageno mint gondnok
[11] Az ostrom
[12] Zsófi igazi arca
[13] Na, tudod, ki vagyok
[14] „Tűz, tűz! Jaj, de messze a kanális!”
[15] Hétköznapi fizika
[16] Éjszaka a laborban
[17] A Nagy Ceremónia
[18] Kesergő
[19] A helyrezökkent idő