jű, hajlott hátú alak.
– Elnézést… – köszörülte meg a torkát, és Hannához lépett. –
Bocsánat…
A lány egy ideig szólni sem tudott a döbbenettől.
– Imre… Imre bá…
A Felemásszemű egy riadt oldalpillantást küldött az arkhón fe-  lé.
– Hanna… legyen szíves… ürítse ki a zsebeit!
– Szégyellje magát! – rivallt rá Sándor bácsi.
– Maga is ürítse ki… uram… legyen szíves…
– Mit „legyen szíves”? – szólalt meg méltatlankodva az arkhón.
Metszően hideg hangjában leplezetlen fenyegetés csengett.
– Bocsánat… elnézést… – motyogta a Felemásszemű.
– Imre, szedd már össze magad! – bökte meg hátulról Bujdo-  sóné.
– Anubisz, vissza akarsz menni lávakövet darálni?
A Felemásszemű erre összekapta magát, és megpróbált a lehe-  tő legerélyesebben megszólalni.
– Mindent kipakol a zsebéből! – kiáltotta, majd halkan azért  hozzátette: – Elnézést!
Hanna a Felemásszemű kinyújtott kezébe tette a  féreglyuktelót, aztán egyenként elővette a fehér bábukat. Az arkhón  feketén csillogó szemmel nézte.
– Maga is! – dörrent rá Sándor bára.
Az öreg kelletlenül a zsebébe nyúlt, és elkezdte kipakolni a fe-  kete bábukat.
– Ó, a koponyás sakk-készlet! – élénkült fel az arkhón. – Hát  tényleg létezik! Micsoda mestermunka! – kapta a kezébe a fekete ki-  rálynét, és gyengéden végigsimított rajta. – Káprázatos!
Hanna elfordította a fejét.
A kórterem ajtaja kivágódott, és Benedict viharzott be rajta.
Tibi ijedten pattant fel az ágy mellől, de aztán megnyugodva látta,  hogy nem Thalész érkezett egy orvoscsoporttal, hogy erőszakkal le-  kapcsolják Zsófit az életben tartó gépekről.
– Hol van Hanna? – kiáltott Benedict.
– Kérlek, nyugodj meg! És halkabban! – pillantott aggódva a  betegágy felé Tibi. De sajnos Zsófi füle mellett akár ágyút is el lehe-

tett volna sütni.
Kintről lúdtalpasan trappoló léptek hallatszódtak. Bulcsú érke-  zett lélekszakadva, a szemüvege félrebillenve fityegett az orra he-  gyén.
– Bocs, nem tudtam leállítani! – lihegte.
Benedict fenyegetően közelebb lépett Tibihez.
– Azt kérdeztem, hol van?!
– Elmondom, csak előbb nyugodj meg! – mondta Tibi, és azon  gondolkozott, nem kéne-e kivételesen feltennie a koronáját, hátha  ezt a monarchiában nevelkedett fickót kicsit helyre tenné, ha azt lát-  ja, hogy egy valódi királlyal beszél. De sajnos fogalma sem volt, hová  tökítette a koronáját.
– Addig nem tudok megnyugodni, amíg nem mondod el! –  pattogott tovább Benedict.
– Szerintem most már megtudhatja – szólt közbe Bulcsú.
– Mit?! Mit?! – kapkodta a fejét a hőstenor.
– Hát, hogy elment – mondta halkan Tibi.
– Elment?! Hova?
Tibi kerülte Benedict tekintetét.
– Azt kérdeztem, hova ment?!
– Vissza. A múltba.
Benedict feljajdult, és fájdalmasan a fejéhez kapott.
– Nélkülem?
– Én ezen, mondjuk egyáltalán nem csodálkozom… – morogta  maga elé Bulcsú.
– Nem! Nem lett volna képes ilyesmire! Hogy még csak el se  búcsúzzon!
Benedict hatalmas léptekkel szelte át a kórtermet, majd a fal-  nál visszafordult, és feldúltan visszalépkedett az ajtóig. Ott aztán  megint megfordult, és újrakezdte az egészet.
– Nem, ezt nem tehette, nem tehette! – mantrázta kétségbees-  ve.
Bulcsút határozottan idegesíteni kezdte a járkálás.
– Miért, mit csináltál volna, ha elbúcsúzik?
– Hát nem engedem el!
– Erről van szó! Ezért húzott el köszönés nélkül.
Benedict abbahagyta a járkálást, és Tibi felé fordult.
– És melyik múltba ment? Az övébe vagy az enyémbe?
– A… tiédbe.

– Nem, nem, nem! Nem hiszem el! – óbégatott a hőstenor.
– Most mit vagy úgy rágörcsölve? – nyugtatgatta Bulcsú. – Tök  jól érzed itt magad! Abban a büdös, elmaradott tizennyolcadik szá-  zadban nincs se robotkutya, se fotocella…
– De ott van az én kis műértő közönségem! Itt senki sem mél-  tányolja a talentumomat! Disznók elé gyöngyöt!
– Szóval nem is Hanna miatt bánod! – csapott le rá Tibi.
– Dehogynem! Ki mondta, hogy nem?
Benedict szeme hirtelen felcsillant, eszébe jutott ugyanis vala-  mi. Mohón kinyújtotta a kezét Bulcsú felé.
– Ide a telefont!
– Minek? – húzódott el a dalek.
– Felhívom Hannát. Tőle magától akarom hallani, hogy… hogy  képes volt… hogy… hogy – Benedict rájött, hogy teljesen indokolat-  lanul magyarázkodik, így inkább ingerülten felcsattant. – Ide azt a  kütyüt!
– Nem adom. Veszélyes.
– Hogy lenne már veszélyes?!
– Lehet, hogy pont belecsörgünk az indulásba. Várjuk meg,  amíg ő hív.
Benedict felfújta magát, és fenyegetően a dalek felé lépett.
– Bulcsú, ha kedves az életed…
– Hú, de megijedtem!
– Add oda neki! – szólalt meg Tibi halkan.
Úgy érezte, Benedict kivételesen nem ok nélkül balhézik. Joga  van hozzá, hogy elköszönjön Hannától. Hisz végül is miatta került  ide, kétszázötven évre a saját korától. Bulcsú kelletlenül a zsebébe  nyúlt, hogy előhalássza a féreglyuktelót.
– Jól van, felhívom neked, nyugi! Lazuljál el, Benedict!
Bekapcsolta a mobilt, és megnyomta a Hanna számát tároló  gombot. A telefon villogni kezdett, és fura, kerregő hangot adott.
Benedict a lélegzetét is visszatartotta, úgy figyelt. Lehet, hogy mind-  járt beszélni fog Hannával! Lehet, hogy hallani fogja a hangját! Le-  het, hogy mindjárt tisztázni fognak mindent!
A féreglyukteló kitartóan kerregett, de semmi egyéb nem tör-  tént.
– Nem veszi fel… valami baj van… – suttogta aggodalmaskodva  a hőstenor.
– Én mondtam, hogy meg kéne várni, amíg átér…

Ekkor egy kattanás hallatszott, és a kerregés megszakadt.
– Hanna?! – marta ki a telefont a dalek kezéből Benedict.
A vonal másik végéről motozás és nehézkes lihegés hallatszott.
– Hanna? – kérdezte újra, ezúttal kissé bizonytalanabbul a  hőstenor.
– Hangosítsd ki! – mondta a dalek.
– Hogy kell?
Bulcsú visszavette a telefont, és benyomott egy gombot. A mo-  tozás-lihegés most már betöltötte az egész kórtermet.
– Hanna, te vagy az? – kérdezte Tibi a készülék fölé hajolva.
– Halló! Halló! Ki az? – hallatszott a vonal másik végéről egy  suttogó férfihang.
Benedicttel fordult egyet a világ. Megtántorodott, hogy Tibinek  kellett elkapnia.
– Maga kicsoda? – kiáltott a telefonba a dalek. – Hol van Han-  na?!
– Te vagy az, okostojás? – a vonal végéről halk, göcögő hang  hallatszott. Bulcsú ezer közül is felismerte volna azt az idióta neve-  tést.
– Imre bá? – kérdezte döbbenten.
– Kicsoda?! – lépett közelebb Tibi, miután leültette a hőstenort  egy székre.
– Hol van Hanna? – szajkózta elgyötörten Benedict.
– Imre bá, tessék adni Hannát! – szedte össze magát Bulcsú.
– Nem tudom adni… pillanatnyilag.
– Miért, hol van? Átjutott?
– Át? Hova át?
– Hát a múltba!
– Ja, nem. Sajnos.
Tibi kivette a dalek kezéből a telefont.
– Imre bá, Tibi vagyok!
– Á, a Tiborka!
– Hol van Hanna?
– Egy cellában kuksol.
– Egy cellában? – kérdezte rémülten Tibi. – Elkapták?
– Elkapták? Kik?! – jajdult fel Benedict.
– Kik kapták el? – kiáltott Tibi a telefonba.
– Az arkhón – magyarázta készségesen a Felemásszemű. – Az  a szemét Edit a kezére játszotta.

– Hogy kerül magához a telefon? – kiáltott vádlón Bulcsú.
– A motozásnál gyorsan elraktam.
– Miért?
– Hogy tudjunk beszélni. Vagy rosszul tettem? – kérdezett  vissza sértetten Imre bá. – Sajnálom, akkor ennyi.
És mielőtt bármit is mondhattak volna, a Felemásszemű ki-  nyomta a telefont. Süket csend töltötte be a kórtermet.
A cella, amiben a Felemásszemű szerint Hanna kuksolt, inkább  hasonlított egy hipermodern hotel apró, de takaros szobájára. Az  egész hőálló üvegből és az acélnál is erősebb fémötvözetből készült,
és minden igényt kielégített, igaz, kissé minimalista stílusban.
– Micsoda katonás rend van itt, Hannácska! – szólt elismerően
Sándor bácsi, miután alaposan körülnézett. – Kezével végigsimított  az ezüstmetál színű, teflonbevonatú takarón. – Még a pokróc is mi-  lyen akkurátusan van összehajtogatva.
– Kit érdekel a hülye pokróc? – felelt nyűgösen Hanna.
Amióta bekísérték őket, el sem mozdult az ajtó elől, mintha  csak a hős szabadítóra várt volna. De hát ki szabadíthatta volna ki
őket? Tibiék nem tudták, mi történt velük, és még ha tudták volna is,  akkor sem tehettek volna semmit. Senki nem juthat be önszántából  ebbe a föld alatti bunkerbe.
– Most még nem érdekli – folytatta az öreg –, de ha, mondjuk,  pár hónapot le kell húznunk ebben a kriptácskában, akkor nem lesz  mindegy…
– Milyen pár hónapig? – kapta fel a fejét Hanna.
– Hát, csak mert nem akartam pár évet mondani. Az mégiscsak  lehangolóbb.
Hanna ismét az ajtó felé fordult, és pislogás nélkül kezdte  szuggerálni. Mintha abban reménykedett volna, hogy hirtelen támad  valami szuperképessége, például lézersugárnyalábot tud kilövellni a  szeme, amivel lyukat égethet ebbe a vastag acélfalba.
– Én egy percig sem maradok itt tovább! – kiáltott, miután  konstatálta, hogy szuperképességek dolgában továbbra sincs túl jól  eleresztve, és átható pillantásától egyáltalán nem akar megolvadni  az ajtó. Úgyhogy jobb híján dörömbölni kezdett. – Hé! Valaki! Őr-  ség! Hé!
– Azt ugyan hiába püföli.

Hanna abbahagyta az ajtó csépelését, annál is inkább, mert  kezdett megfájdulni a keze. Öklét masszírozva csalódottan lerogyott  az ágyra.
– Mit akarhatnak tőlünk?
– Attól tartok, hamarosan megtudjuk… – mondta csendesen
Sándor bá, majd sóhajtva hozzátette: – „Én nem ilyennek képzeltem  a rendet.”
– Használni akarják az időgépet, az tuti! Azért kellettek nekik a  sakkfigurák. Most biztosan azt próbálgatják.
– Hát, az ma már nem repít haza minket, az biztos. Pedig hogy  beleéltem magam! – nyújtózott végig az ágyon Sándor bá. – Egy  görbe este a Döglött Harkályban.
– Hogy tud most is a piára gondolni?
– Engedelmet, most speciel a csaposnőre gondoltam!
Hanna váratlanul, még magát is meglepve, elmosolyodott. Hi-  hetetlen, hogy az öregnek még ilyenkor is van kedve poénkodni.
Mondjuk, még mindig jobb, mintha hisztizne. Be kellett látnia, az  időutazások zúzós kalandtúráján mégiscsak Sándor bá a legkelleme-  sebb útitárs.
– És most mire gondol? – kérdezte halkan.
– Hogy mire? – sóhajtott egy mélyet az öreg. – Hogy hazaju-  tunk-e még valaha, Hannácska.
A lány lehajtotta a fejét. Már nem mosolygott. Viszont Sándor  bá, ha már ilyen lírai hangulatba került, beidézett egy újabb József
Attila verset.
– „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?”
Hanna nyűgösen kapta fel a fejét.
– Sándor!
– Nem, Attila.
Hanna méltatlankodva a térdére csapott, aztán kurtán felneve-  tett, majd a tenyerébe temette az arcát, és azt motyogta:
– Ezt nem hiszem el!
Érezte, hogy kezd szétesni.
Felemásszemű Imre talált egy remek búvóhelyet. A takarító-  raktárba préselte be magát a tisztítószeres ládák közé, hogy nyugod-  tan tudjon kísérletezgetni a féreglyuktelóval. Egyelőre csak egyetlen  fogadott hívása volt, viszont még nem sikerült hívást kezdeményez-

nie.
– Na, talán most! – mondta reménykedve, és megnyomott egy
újabb billentyűkombinációt.
A mobil kicsörgött. Imre ujjongva szorította a füléhez a készü-  léket, a keze remegett az izgalomtól. Talán most fel tudja venni a  kapcsolatot a múlttal, hogy segítséget kérjen. Hiszen ha tudna be-  szélni azzal a pápaszemes fizikazseni lánnyal vagy az anyjával, a
CERN-es professzor asszonnyal, talán ki tudnák menteni innen.
Egyetlen további másodpercet sem óhajtott eltölteni közös idősík-  ban az arkhónnal. A vonal végén kattanás hallatszott, majd egy távo-  li, elmosódott, papagájszerű hang.
– Tekla, szívem, megint csörömpöl ez az izé! Tekla! Hol az a  lány?
Imre szíve a torkában dobogott. Igen, igen, Teklának hívják a  kis fizikazsenit, vele kell beszélnie, jó helyen jár.
– Halló! Halló! – suttogott izgatottan. Nem merte felemelni a  hangját, nehogy lelepleződjön.
– Halló, ki beszél ott? – hallatszódott most közelebbről a kárá-  lás.
– Jó napot! Teklával szeretnék beszélni.
– Ki keresi?
– Az… ööö… Imre bácsi.
– TE VAGY AZ, KISBORZOM?! – kiáltott fel boldogan Hanna  néni.
A Felemásszemű elsápadt, a haja égnek állt, jeges iszonyat  szánkázott végig a gerince mentén. Csak most ismerte fel, ki van a  vonal túlsó felén. Gyorsan kinyomta a mobilt. Órákba tellett, mire  megnyugodott.
Tekla ijedten csavarta ki Hanna néni kezéből a féreglyuktelót.
– Kivel tetszett beszélni? – kérdezte izgatottan.
– Az én Imrémmel! Az én tündérbogarammal! Csak szétbon-  tott, sajnos. Istenem, hát felhívott a drága, biztos borzalmasan hi-
ányzom neki…
Tekla nem győzte szidni magát, amiért elöl hagyta a telót. De át  kellett öltöznie ünneplőbe, és a nagy kavarodásban valahogy kint  maradt az asztalon. Valaki más is megtalálhatta volna, egy rabszolga
Petronius udvarából, vagy maga a patrónus, és annak beláthatatlan

következményei lehettek volna.
– Iparkodj már, édes gyerekem! – húzott a fenekére egy páva-  tollas legyezővel Rogyák Mari. – És te is!
Edina sem úszta meg a legyezőcsapást.
– Jól van, csak nem akar beállni ez a nyomi tincs! Nincs vala-  kinek hajfixálója?
– Cukros víz, Edinácskám! – javasolta Hanna néni. – Attól úgy  megköt, mint a beton.
– Pfuj! Nem akarok betonfej lenni! – nyafogott Edi.
Tekla rosszkedvűen öltözködött. Mióta elzavarták az Aerarium
Saturni elől, nemcsak a templomokat, de az egészen kicsi szentélye-  ket is bejárta, teljesen eredménytelenül. Úgy látszik, a hadront való-  ban a kincstárban őrzik, oda viszont egy hadsereggel sem lehetett  volna bejutni. Az még Hannibálnak meg az ő elefántjainak sem sike-  rült. Ezt bebukták, nyilvánvaló, és mostantól megint csak anyja  hagymázas B meg C meg Zs terveire hagyatkozhatnak. Felháborító-  nak találta, hogy a jó sors az ölükbe pottyantotta a menekülésük zá-  logát, majd cinikus módon mégis elveszi tőlük.
– Gyerünk, indulás! – vezényelt Rogyák.
– De hogy nézek már így ki?
– Edina, eljössz a tükör elől! MOST! – toppantott erélyesen a  tanárnő.
– Jó, akkor nem megyek sehova! – duzzogott a lány.
– Azt nem lehet! Petronius megmondta, hogy mindnyájunknak  ott kell lennünk!
– Így van, kincsecském, ez fontos társadalmi esemény! – kont-  rázott Hanna néni, miközben egy Poppaeától „kölcsönvett” briliáns  fülönfüggőt szúrt át gumiszerűen kinyúlt fülcimpáján.
– Ha a távolmaradásunkkal tüntetünk, azt Seneca hadüzenet-  nek veszi – folytatta Rogyák Mari.
Az ausztrál nagynéni egy laza rögbis mozdulattal félretolta  unokahúgát a tükör elől.
– Nem értem, miért féltek attól a vén kecskétől?
– Ki fél? Na, menjünk! – vezényelt Rogyák.
– Istenkém, ha az én Imrém így látna! – sóhajtott Hanna néni,
és megigazította a póthaját. – Annyira imádtam a Vállalkozók Gálá-  ját! Még adakoztam is!
Edina visszabújt nagynénije hóna alatt a tükör elé, és tovább  küzdött a hajával.

– Edina, háromig számolok! – Rogyák Mari kezdte elveszteni a  türelmét.
– Ilyen gáz hajjal akkor sem megyek ki az utcára!
– Jól vagy úgy, ahogy vagy! Nem diszkóba megyünk, hanem  szentélyavatóra!
– Milyen diszkó? Én soha nem járok diszkóba, én partizni já-  rok!
– Hanna néni, tessék beszélni az unokahúga fejével!
– Miért én? A te lányod!
Rogyáknak itt telt be a pohár. Mit fog itt ezekkel vitatkozni?
Még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, megigazított egy  redőt a tógáján, és pávatoll legyezőjét suhogtatva kivonult a terem-  ből. Aki jön, jön, aki nem, nem. Végül persze mindenki ment, hisz  kénytelen volt menni.
Széth templomában hatalmas tömeg gyűlt össze. Ott voltak
Róma legelőkelőbb patríciuscsaládjainak tagjai, valamint néhány  fontos művész és államférfi, akikről később majd megemlékeznek a  történelemkönyvek. Közvetlenül Petronius jobbján foglalt helyet Se-  neca eposzköltő unokaöccse, Marcus Annaeus Lucanus, mellette pe-  dig Calpurnius Piso.
– Ez az a Piso, aki… – kezdte Rogyák patrónusa füléhez hajol-  va, de aztán gyorsan elharapta a mondatot.
– Aki? – fordult felé felhúzott szemöldökkel Petronius.
– Semmi, semmi, összekevertem valakivel! – hadarta Rogyák,
és arcát gyorsan a legyezője mögé rejtette.
Azt mégsem mondhatta el, hogy Piso hamarosan sikertelen
összeesküvést fog szervezni Néró ellen. Épp eléggé nyomasztotta a  tudás, hogy Petroniust is meg fogják vádolni államellenes szervez-  kedéssel, és Néró nem fog kegyelmezni neki sem. Mint ahogy a
Széth-templomban vidáman tolongó előkelőségek többségének.
Rogyák megborzongott, és közelebb húzódott lányaihoz. Még át is  karolta Teklát, aki ezen alaposan meglepődött.
– Anyám, mekkora kutyaszobor! – álmélkodott Edina.
Láthatólag végül beletörődött a cukros vizes megoldásba, így  aztán most úgy nézett ki magasba tornyozott hajkoronájával, mint  aki a fején felejtett egy madárkalitkát. De még ezzel sem tűnt ki a  színes lepedőkben pompázó matrónák közül, akik éltes koruk ellené-  re megpróbáltak egymáson túltenni extravaganciában. Még Hanna  néni sem rítt ki közülük, ami azért elég nagy szó volt.

– De mi ez, dobermann?
– Ez nem kutya, hanem Széth isten – igazította ki Tekla.
– Ne már! – nyílt kerekre Edina szeme. – Ez a vicsorgó, kutya-  fejű izé?
– Villás farka van, mint az ördögnek! Látod? – mutatott Tekla  a szoborra. – Ő a rosszfiú az egyiptomi mitológiában.
– Hát ja, elég hardcore a csávó.
– Osiris gyilkosa.
– Komolyan? És most akkor itt egy gyilkos kutyának avatnak  templomot?
– Nem kutya – ismételte meg Tekla. – Csak a teste. A feje  okapi.
– Mi?
– Okapi. Az egy állat.
– Ja, persze – Edina gúnyosan mosolygott.
– Mondom!
– Figyu, Tekla, tudom, hogy sík hülyének nézel, de én akkor  sem fogok bevenni egy okapit.
Rogyák kezében úgy járt a pávatollas legyező, mint a motolla.
Kezdett besokallni a harsány tömegtől és az elképesztő füsttől, ami  az oltár felől gomolygott.
– Kezdhetnék már! – sóhajtott. – Mindjárt elájulok ettől a sok  tömjéntől meg mirhától!
A terem végében egy nagy, letakart obeliszk állt. Seneca most  odalépett, és mint a vallás főpapja egy maréknyi tömjént dobott az
áldozati oltáron égő tűzbe. A füst egész a templom boltozatáig go-  molygott.
– Mintha Metallica-koncerten volnánk… – jegyezte meg epé-  sen Tekla.
– Voltál Metallica-koncerten? – fordult felé érdeklődve Rogyák
Mari.
– Dehogyis, anyám kedvence.
– Mi van, az anyád metallicás? – sivított Edina, de olyan frek-  vencián, hogy azt még a Rogyák jobbján ülő Petronius is meghallot-  ta.
– Micsoda? Miről beszéltek?
– Ööö… – kezdte Rogyák, de szerencsére nem kellett befejez-  nie, mert megszólaltak a dobok és a csengettyűk, és elkezdődött az  avatási szertartás.

Egy pap lépett a szentélybe, fekete tógáját a fejére borítva. Fia-  tal, fehér kecskét vezetett fel az oltárlépcsőn. A tömeg babonás tisz-  telettel nyitott utat előttük. Mikor felértek a füstöt okádó kőoltárig,
Seneca egy kést húzott elő a tógája alól. Tekla elfordította a fejét.
Szerencsére a dobok fortissimója elnyomta a kecske rémült mekegé-  sét. Aztán hirtelen csend lett. Hosszú csend. Edina nem nagyon sze-  rette az ilyesmit.
– A Nothing Else Matters tényleg nem rossz – folytatta az elő-  ző témát, de Rogyák lepisszegte.
– Csend!
– Vége van már a horrornak? – Edinát nem lehetett olyan  könnyen lepisszegni.
– Fogalmam sincs. Nem merek odanézni – vallotta be a tanár-  nő.
– Tekla? – bökte meg könyökével a mellette ülő lányt Edina. –
Mit látsz?
Tekla felemelte a fejét, és újra az oltár felé fordult. A fehér  kecske már az oltáron feküdt felvágott hassal, a füst beborította, és  lassan elnyelték a lángok. Seneca az obeliszkhez lépett, megfogta a  lepel szélét, és egyetlen erőteljes mozdulattal megrántotta. A lepel  lehullt. Tekla majdnem leesett a székről.
A Széth-templom közepén virágokkal feldíszítve, színes törzsi  jelekkel összefirkálva ott állt – a hadron.

[4] Pokoli vizsgálat
Sándort általában nem kellett félteni, ha valakinek az őrületbe  kergetése volt a cél. Válogatott eszközökkel rendelkezett, melyek  egyikét sem félt bevetni a nemes ügy érdekében. Legrettegettebb  fegyvere a magyarnóta-csokor volt, ám mostanra be kellett látnia,  hogy a dalolást ő maga is erősen elunta. Kétségbeesetten kutatott  hát az emlékezetében, hogy mivel tudna leginkább hatást gyakorolni  a cellában üveges tekintettel maga elé bámuló Hannára. A lány  ugyanis jó ideje teljes némaságba burkolózott. Hiába igyekezett az
öreg felhívni a figyelmét arra, hogy ők bárhová is mennek, a börtönt  sehol ki nem hagyják. Hiába próbált különféle bűnhődési módokat  felvázolni, melyek a gonosz Bujdosónét előbb-utóbb utolérik majd.
Erőfeszítései rendre kudarcot vallottak, Hanna tökéletesen néma  maradt. Valamit ki kellett hát találnia, hogy kizökkentse a lányt tra-  gikus lelkiállapotából. Hiszen mégiscsak jobb, ha Hanna bosszús,  mint ha reményvesztett. De nem is Sándor lett volna, ha kis gondol-  kodás után nem talál rá új csodafegyverére: a szavalásra. Igaz, ehhez  elegendő alapot szolgáltatott korábbi „József Attila-estjének” osztat-  lan sikere.
– „Be szép a régi kép, a tiszta” – zendített rá átszellemülten, és  valamilyen oknál fogva enyhe tájszólással, most éppen Adyra. – „Be  szép volt a világon élni, / Be szép volt az a lázadó, / Mégis uras, szent
Össze-Vissza.”
Hanna összerezzent, mert az öreg ezúttal a meglepetés erejével  dolgozott. Már vagy tíz perce nem idézett senkitől, s így a lány azt  hihette, csak múló hóbort volt nála ez a frissen támadt irodalmi ér-  deklődés.
– Könyörgök, Sándor, hagyja ezt abba, mert megbolondulok! –  sóhajtotta fájdalomtól elgyötört hangon.
– Miért, kérem? – húzta fel a szemöldökét az öreg. – Tán nem

szereti Adyt? Nagy, bamba kujon volt, az kétségtelen, de ördögi te-  hetséggel.
– Akkor is lapozhatnánk – morogta Hanna, majd csendesen  hozzátette. – Ha már úgyis lenyelt egy egész szöveggyűjteményt.
– Semmi gond, kérem, bármikor lapozhatunk – ajánlkozott
Sándor. – Mit szólna egy jó Vörösmartyhoz?
– Nem akarom! – nyafogta a lány, és tüntetőleg odébb ült a  cella priccsén.
– Ejnye, hát valamivel csak el kell ütni az időt.
– Esetleg egy kis csönddel?
Sándor nagyot sóhajtott.
– Istenkém, hogy magácska milyen unalmas máma… – mond-  ta, de azért titokban mégis örült, hogy sikerült Hannát valahogy szó-  ra bírnia.
A társalgásnak azonban nem lett folytatása, mert a cella ajtaja  váratlanul kinyílt. Az arkhón lépett be rajta, nyomában pedig ott
ügetett a hétrét görnyedt, alulról felfelé pillogó Imre.
– Üdvözletem, hölgyek és urak! – mosolygott kedélyesen az  arkhón, miközben végignézett a kárvallott társaságon. – Remélem,  kellemesen töltötték az időt, és sikerült kényelmesen berendezked-  niük.
Kérdését azonban makacs csend fogadta. A férfi gúnyosan fel-  húzta a szemöldökét.
– Értem. Ezek szerint udvarias társalgással ne is próbálkozzak.
Akkor talán térjünk a tárgyra – mondta színtelen hangon, és a Fe-  lemásszeműhöz fordult. – Csicska! Kötözd meg a kis hölgy kezét, ve-  lem kell jönnie. Utána pedig itt maradsz a vén májsztróval, hátha va-  lami őrültség jutna az eszébe.
A „vén májsztró” azonban nem várta meg Hanna elhurcolását  az őrültséggel. Felpattant, és harciasan a lány elé állt.
– Ne merészeljen hozzáérni! – kiáltotta.
Az arkhón megvetően elhúzta a száját.
– Én a maga helyében nem ugrálnék. Ebben a korban már nem  egy életbiztosítás – mondta, és gonosz démonpillantását mélyen
Sándor szemébe fúrta.
– Sándor bátyám, kérem, nyugodjon meg! Nem kötöm szoros-  ra – suttogta az öreg fülébe a Felemásszemű, miközben rémült ol-  dalpillantásokat vetett a főnökére. – Ígérem, csak egy pofás kis mas-  ni lesz.

– Anubisz – szólt az arkhón. – Lehet, hogy te teljesen idióta  vagy, de attól én még nem vagyok süket.
– Istenem, hát hová viszik? – kiabált Sándor a kezét tördelve. –
Kérem, ne tegyék! Vigyenek engem! Értem nem kár!
– Egyetértek – bólintott az arkhón. – De magával nem is óhaj-  tok együtt vacsorázni.
Ekképp történt, hogy az összekötözött kezű Hannát úgy vezette
át az arkhón az épületen, mint egy pórázra fogott kiskutyát. A lány-  nak ettől nem támadt nagyobb kedve a kilátásba helyezett vacsorá-  hoz, ám a férfit ez cseppet sem zavarta. Sőt, kimondottan élvezte  erőfölényét, melyet nem is állt szándékában véka alá rejteni. Hatá-  rozott mozdulattal beterelte Hannát a liftbe, melynek ajtaja fémes  pendüléssel rájuk záródott. Hosszú percekig süllyedtek, majd halk  csilingelés hallatszott, és egy kellemes női hang bemondta az emelet  nevét.
– Mínusz hatszázhatvanhatodik szint, C szektor, Aleister
Crowley labor. Belépés csak engedéllyel.
Egy félhomályos folyosón találták magukat, ahol különös és fe-  lettébb kellemetlen szag terjengett. Hannát leginkább az égett bőr  szagára emlékeztette. Az arkhón megállt egy ajtó előtt, és tenyerét  ráhelyezte a high-tech zár táblájára. Kezének sziluettjét apró, elekt-  romos fények tapogatták körül, majd az ajtó zárja finom kattanással  kinyílt.
– Parancsoljon! – mutatott az ajtó mögött feltáruló helyiségre.
– Én ide be nem megyek – súgta halkan a lány, és megvetette a  lábát, amennyire csak remegő térdei engedték.
– Nocsak, fél? Pedig talán nincs is rá oka.
– Ez a hely mindenre hasonlít, csak étteremre nem.
– Miért is hasonlítana? – mosolyodott el fölényesen a férfi,  majd hangját keményebbre fogva hozzátette. – Kérem, fáradjon be,  nem szeretnék erőszakot alkalmazni!
Hannának nem maradt más választása, kénytelen-kelletlen be-  lépett a terembe. Elborzadva nézett körül. A falak mellett bonyolult  gépek sorakoztak, kis fémtálakon pedig rengeteg vészjósló orvosi  műszer pihent.
– Üljünk le, és beszélgessünk egy kicsit! – duruzsolta az  arkhón, miközben arcára – talán mert látta Hanna félelmét – sza-  disztikus mosoly ült ki.
– Nem akarok beszélgetni.

– Pedig most válaszolhatnék néhány kérdésére.
Hanna felemelte a fejét, és elszántan belenézett rabtartója  szemébe. A rettegés lassan átadta helyét benne valami egészen új ér-  zésnek. Az esélytelenek bátorsága volt ez, annak a gondolatnak a bi-  zonyossága, hogy most már úgyis minden mindegy.
– Rendben. Mit akar tőlem? – kérdezte. – Miért hozatott ide
Bujdosónéval? Mire kellek magának?
Az arkhón halkan nevetni kezdett, miközben kedvtelve néze-  gette a lány arcát.
– Nocsak, nocsak, milyen kis öntelt – mondta.
– Mi van? – kérdezett vissza szándékosan szemtelen hangsúly-  lyal Hanna. Más fegyvere nemigen volt.
A férfi közelebb hajolt.
– Remélem, nem gázolok nagyon az önérzetébe, de maga egy-
általán nem kell nekem semmire. Maga csak egy kis bónusz.
– Nem értem.
– Amire szükségem volt, az természetesen a sakk-készlet. Ám  miután volt tanárnője szavai felkeltették az érdeklődésemet, gondol-  tam, magát is idehozatom.
– Miért?
– Hogy megvizsgáljam.
Hanna úgy ugrott hátra, hogy kis híján feldöntött maga mögött  egy krómozott vitrint. A mélyén összecsördültek a katonás rendben  sorakozó, különböző méretű szikék. Hanna szíve a torkában dobo-  gott.
– Nem! – kiáltott fel jeges pánikban, és hátrálni kezdett.
Az arkhón rendületlenül mosolygott tovább.
– Nyugalom, nem fog fájni – mondta, majd egy szekrény nagy-  ságú, fekete géphez lépett, melyből számos dióda állt ki. – Ezeket  fogjuk szépen rákötni magára.
Hannát egy erőteljes mozdulattal megragadta, és a gép melletti  székre penderítette, majd boszorkányos gyorsasággal a lány fejére és  kezére csatlakoztatta a diódákat. Hanna felszisszent, a csatlakozók  ugyanis nem tapadó-korongokkal, hanem apró fémkarmokkal ren-  delkeztek, és úgy vágtak a bőrébe, mint megannyi apró fullánk.
– Így – dünnyögte elégedetten az arkhón, és a géphez fordult,  melyen egy érintőképernyős monitor jelent meg. – Most pedig beál-  lítjuk a vegyelemzéshez szükséges paramétereket. Ha ügyes lesz, kap  utána matricát vagy lufit.

Hanna most már a könnyeit nyelte.
– Ezt nem teheti velem! – suttogta, az arkhón azonban csak a  fejét ingatta.
– Sajnos az a rossz hírem van, hogy bármit megtehetek. Néha,  mondjuk, ez engem is elszomorít, de mit csináljunk…
A műszerek halkan felbúgtak, Hanna tagjait pedig ólmos zsib-  badtság töltötte el. Érezte, hogy most már ha akarna sem tudna fel-  kelni a székből. Mindennek azonban volt egy kellemes mellékhatása  is: félelme csakhamar teljesen elpárolgott. Üveges tekintettel bámul-  ta a monitort, melyet perceken belül villódzó számsorok leptek el.
– Na, remek! – csettintett elégedetten a férfi. – Az értékelés  már el is kezdődött – majd elgondolkodva hozzátette. – Érdekes.
Nem látok semmi különöset.
Hanna halványan elmosolyodott. A minden mindegy érzés  most már tetőtől talpig átjárta.
– Ennek tökre örülök – mondta. – Még egy kis náthát sem?
– Egyelőre legalábbis – felelte az arkhón, de látszott rajta, hogy  nincs éppen ínyére a pimasz hangnem, amit Hanna használ. Aztán  hirtelen a homlokára csapott. – De milyen udvariatlan vagyok! Va-  csorát ígértem, és tökéletesen megfeledkeztem róla. Hiába, a min-  dent elsöprő tudósérdeklődés… Óhajt esetleg valami táplálékot?
– Nem.
– Dehogynem.
Az arkhón hátat fordított Hannának, és az egyik vitrinhez sie-  tett. Mikor visszatért, egy finoman metszett, apró kristálypoharat  tartott a kezében, melynek mélyén lassan hullámzott valami. Hanna  első pillantásra azt sem tudta eldönteni, hogy folyékony vagy szilárd  anyagról van szó.
– Mi ez?
– Aperitif, hogy jó étvágyat csináljon. Egy kupica por, kedve-  sem – felelt a férfi, és a poharat Hanna felé nyújtotta.
– Nem képzeli, hogy megiszom! – hőkölt vissza a lány.
– De. Pontosan ezt képzelem – mondta az arkhón, majd száját  gúnyosan elhúzva hozzátette. – Magára úgysem hat… állítólag.
– Nem! Segítség! Sándor! – kiabált Hanna kétségbeesve, mi-  közben próbálta letépni magáról a diódákat. Azok azonban csak még  erősebben kapaszkodtak a bőrébe.
– Hajtsa fel, ne cirkuszoljon! – szólt hidegen a férfi.
Hanna a fejét rázta. Próbálta zsibbadt tagjait munkára fogni,

fel akart kapaszkodni, hogy elmeneküljön, de a teste nem engedel-  meskedett semmiféle parancsnak.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy nem tudnám akárhogyan bejut-  tatni a szervezetébe ezt a kis port? Vegye észre, hogy épp kímélni  akarom az erőszaktól! Ezért tisztelem meg a döntés szabadságával.
– Oké. Döntöttem – jelentette ki Hanna.
– Na végre!
– Nem iszom meg.
– Hát akkor sajnálom, de nincs más választásom… – sóhajtott  az arkhón, és közelebb lépett Hannához.
– Ha megöl, engem az sem érdekel! – kiáltott fel harciasan a  lány. – De magamtól én be nem veszem ezt a mérget! Velem nem  csinálja azt, amit Zsófival!
Az arkhón szemében érdeklődés csillant.
– Zsófival?
– Igen! Így hívták azt a lányt, akit a halálba küldött!
– Érdekes – ráncolta a homlokát a férfi. – Nem emlékszem rá,  hogy bárkit is a halálba küldtem volna.
– Ó, persze! – mondta Hanna keserűen. – Nem teljesen a ha-  lálba! A teste még itt maradhatott a buravárosi gépekre kapcsolva,  amíg az a porklónja ki nem nyír mindenkit a múltban!
Az arkhón keze megállt a levegőben a megütközéstől.
– Maga mi a fenéről beszél? – kérdezte nagyon halkan.
Most már Hanna is csendesebben szólalt meg. Rémülten vette  tudomásul, hogy a másiknak fogalma sem volt Zsófi hollétéről. Leg-  alábbis addig, míg ő csodálatos érzékkel el nem szólta magát.
– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná! – próbálta menteni a  menthetetlent.
– Azt valóban nem tudtam, hogy a beavatkozás után hová tűnt  a test – bólintott az arkhón. – De hála magának, ez most már más-  ként áll – mosolyodon el, majd a poharat Hanna arca elé emelte. –
Ha jól emlékszem, ott tartottunk, hogy ezt most szépen megissza. És  hogy nem makacskodik.
Hanna minden erejét összeszedve felállt, és az ajtó felé moz-  dult. A diódák kiszakadtak a testéből, és apró vércsíkok indultak  meg a helyükön, mint megannyi kis felbuzgó vérpatak. A férfi meg-  fogta hátulról a vállát, mire Hanna olyan kétségbeesetten kezdett el  kapálózni, hogy félő volt, felborít mindent maga körül. Az arkhón  ezen a ponton megelégelte a küzdelmet. Maga felé penderítette a

lányt, megragadta az arcát, és egy határozott mozdulattal a szájába  töltötte a pohár tartalmát.
– „Az emberfaj sárkányfog-vetemény. Nincsen remény, nin-  csen remény” – skandálta a cellában Sándor, miközben erőteljes  mozdulatokkal, ritmusra csapkodta a priccse mellett álló dizájner éj-  jeliszekrényt. Felemásszemű együttérzően nézte, és mély meggyőző-  déssel bólogatott.
– Nagyon igaz… Ej, de nagyon igaz – sóhajtotta, és meglapo-  gatta az öreget, aki megvető pillantással díjazta az együttérzést.
– Maga csak ne helyeseljen! – mondta. – Magából még egy  tisztességes krokodil se jönne ki, nemhogy egy sárkány. Na, töltsön  még! – intett kissé engedékenyebben, és a Felemásszemű zsebéből  kikandikáló műanyag palack felé sandított. – Egyébként mi ez?
– Laboratóriumi alkohol.
– Fene egy íze van.
– Igen. Tudom. Sajnálom.
– Már megint mit?
– Szomorúan látom, hogy ismét csalódást okoztam önnek. El-  nézést kérek!
Az öreg úgy érezte, menten kitépi a maradék haját is mérgé-  ben.
– Ember! Maga egyszerűen kibírhatatlan! – kiáltotta.
– Igen. Bocsánat!
– Ne kérjen már folyton bocsánatot!
– Sajnos egyébbel nem szolgálhatok – tárta szét a karját Imre.
– Persze hősködhetnék, hogy segítek maguknak megszökni, de mi  haszna lenne?
Sándor egy csapásra felélénkült. Ravaszul méregetni kezdte  beszélgetőpartnerét, és kissé közelebb húzódott hozzá.
– Ó, engem egyáltalán nem zavar a hősködés – jelentette ki  mély meggyőződéssel. – Csak tessék nyugodtan…
– Felesleges – legyintett Imre. – Túl gyáva és elvtelen vagyok  ahhoz, hogy betartsam a szavam. Higgyen nekem! Most mindent  megígérnék, csak hogy cserébe elnyerjem a szeretetét, de abban a  pillanatban, hogy szorulna a nyakam körül a hurok, dalolnék, mint a  kismadár.
Sándornak be kellett látnia, hogy a Felemásszeműnek igaza

van. Semmivel sem lennének közelebb a szabaduláshoz, ha felaján-  laná a segítségét. Mégsem tudott hálát érezni azért, amiért megkí-  mélte őket ettől a felesleges körtől.
– Az az igazság, szép szemű barátom – mondta szomorúan –,  hogy tényleg nagy csalódást okozott nekem. De nem az elvtelenségé-  vel. Arról mindig is tudtunk. És… hogy is mondjam, nem zavart  minket. Mi már így szoktuk meg magát.
Imre arcán boldog mosoly áradt szét.
– Ez igazán kedves maguktól.
– Ugyan, hagyja csak! Szót sem érdemel – legyintett Sándor. –
De valahogy régen mégis jobban tetszett nekem. Akkor, amikor még  rendben mentek a dolgok. Mikor maga még üldözött bennünket, mi  meg menekültünk, szépen, ahogyan azt kell.
– Hajjaj, a régi szép idők! – sóhajtott fel nosztalgikusan Fele-  másszemű. – Tölthetek?
– Hogyne, kérem – bólogatott az öreg, és ő is elmerült a rég-  múlt idők emlékeiben. – A jó öreg Apostol utca…
– Ne is mondja! Az a szép kis akvárium.
– Kicsi? – kérdezett vissza hitetlenkedve Sándor.
– Mozsár utca… – kontrázott Imre.
Sándor felsóhajtott, és ivott egy kortyot.
– Szegény kis boltocskám. Hogy szétdúlta, hogy szakadt volna  magára az ég!
– Micsoda jó móka volt! – nevetgélt kedélyesen a másik.
– És ugye… – emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját az
öreg – …Bécs! Emlékszik még?
– Hát lehet azt elfelejteni? – vigyorgott a Felemásszemű, majd  hirtelen megakadt.
– De álljunk meg egy pillanatra! Maga is ott volt?
– Mi az hogy! Én licitáltam arra a snájdig kis térképre! A szi-  pirtyót meg majd megütötte a guta!
Imre kissé elkomolyodott.
– Igen. Emlékszem – jelentette ki sötéten. – Engem is.
Tekla épp belecsöröghetett valamibe. Bulcsú hangja ugyanis  olyan érdektelenséget tükrözött, hogy a lány biztos volt benne, a  dalek épp egy sokkal fontosabb dologgal foglalkozik.
– Zavarlak? – kérdezte.

– Persze – felelte Bulcsú.
– Akkor is elmondom! – bosszankodott a lány.
– Efelől semmi kétségem.
– Egyszerűen hihetetlen dolog történt! Ha elmesélem, te sem  leszel ilyen undok!
– Igen? – kérdezte unott hangon Bulcsú. – Mert? Belopóztatok  a templomba, hogy megnézzétek a hadront?
– De, de… – dadogott Tekla. – Honnan tudod?
A dalek nagyot ásított.
– A humanoid logika még egy lajhár agyának barázdáltságával  is követhető. Tegnap elmondtad, hogy megtaláltátok. Nyilvánvaló  volt, hogy nem bírjátok ki, és este vissza fogtok menni érte.
– Jó. Akkor nem mesélek. Nyilván már mindent kikövetkeztet-  tél magadtól. Még jóval azelőtt, hogy felhívtalak.
– Nagyjából.
– Igen? – kérdezte Tekla. Most már kezdett kicsit bepöccenni.
– Akkor halljuk!
Bulcsú sóhajtva letette a kezéből a mini labort, amelyben az
Endorra jellemző mikroklíma kialakításához szükséges vegyületeket  próbálta épp előállítani.
– Ha nagyon akarod – mondta nem túl lelkesen. – Kábé úgy  történhetett, hogy megbeszéltétek, ha leszáll az este, mind össze-  gyűltök… mondjuk, a kertben, a Jupiter-szobor mellett.
– Minerva, de mindegy – helyesbített Tekla, és nagyot nyelt. –
És nem mindenki, mert Hanna néni Poppaeánál ragadt.
– Megannyi unalmas részletkérdés – legyintett a dalek. – A lé-  nyeg, hogy nem tudtatok időben elindulni, mert Edina egyfelől soká-  ig sminkelt, másfelől pedig egy teljesen másik helyen várakozott.
Tekla néhány másodpercig tátott szájjal bámult.
– Hát, Bulcsú… – mondta döbbenten, miután kissé magához  tért. – Te aztán tényleg nem vagy semmi!
A dolgok valóban nagyon hasonlóan történtek. Rogyák Mari  majd felrobbant, mikor két órával a megbeszélt időpont után rá-  akadt Edinára, egy kecsesen nyújtózkodó erdei nimfa szobrának tö-  vében.
– Kislányom, nem hiszem el, hogy fél éjszaka téged kell keres-  ni! – suttogta szemrehányóan.