– Én tudok várni, Seneca.
Néró hangja olyan dallamosan lágy volt, mint a macskadorom-  bolás.
– De értsd már meg, semmi közöm a dologhoz!
– Talán igen, talán nem – mosolygott a császár az őrültek ki-  ismerhetetlen mosolyával.
Seneca védekezőn maga elé tartotta a kezét, mintha máris ki-  vont kardok erdejében próbálná védeni az életét.
– Magam is megdöbbentem a hír hallatán! – kiáltotta rémül-  ten.
– Képzelem – bólogatott Néró. – Nem sejtetted, hogy azonnal
észreveszem a lopást. Azt hitted, van időd, igaz?
– Nem én tettem!
– Akkor ki? Ki akarhatott rátenyerelni rajtad kívül az isteni ha-  jóra?
– Akárki! – heveskedett a filozófus. – Bárki azok közül, akik  tudomást szereztek a létezéséről! Emlékezz vissza, hányan hallgatták  végig a beszélő kő üzenetét! És ott van az a fura szemű rablány is…
– Ne is emlegesd előttem! – kapott a szívéhez Néró.
– Rá miért nem gyanakszol?
– Akárki is tette, a te kezedre játszott!
– Akik elvitték, a császári pecsétet mutatták fel a papjaimnak!
Néró szeme összeszűkült.
– Szóval vádolsz, Seneca?
A filozófus váratlanul elhallgatott. Hirtelen elment a kedve et-  től a parttalan vitától. Leült hát egy zsámolyra, közvetlenül Néró lá-  ba mellé, és úgy döntött, stratégiát vált.
– Rendben van – szólt lemondóan. – Látom, nem lehet téged  ma jobb belátásra téríteni. Akkor most mi legyen? Megölsz, nem ölsz  meg?
Néró fontoskodva összecsücsörítette cseresznyeszáját.
– Bár szívesen megtenném, sajnos önmérsékletet kell tanúsí-  tanom.
– Üdvözlet a józan észnek! – sóhajtott fáradtan Seneca. – De
én mégis azt mondom, tegyél csak el láb alól. Kedves nejednek le-  hetne szülésnapi ajándék.
– Hagyjátok már abba egymás piszkálását! – csúszott fel a csá-  szár hangja. – Olyan unalmas! De tudod, mit? Akkor sem öllek meg,
Seneca! Így ugyanis soha elő nem kerülne a hajó. Rajtad kívül senki

sem tudja, hol lehet.
– Az istenekre, Caesar! – emelte fel a kezét kétségbeesetten a  nevelő. – Fogalmam sincs, hol van!
Néró ellentmondást nem tűrően leintette.
– Egy napot kapsz, hogy visszahozd. Ha nem: készítheted a  fürdővizet.
Bulcsú kiabált a telefonban. Persze nem azért, hogy ekképp fe-  jezze ki az indulatait, csupáncsak túl kellett harsognia a város sziré-  náit.
– Ostrom van! Már negyedik órája! A bura fala azon a helyen,  ahol behatoltak, egyre vékonyabb! Tulajdonképpen már teljesen át-  tetsző!
– Az a szemét Imre! – dühöngött a vonal túlsó végén Tekla.
– Szerintem csak felhasználták.
– Kit érdekel?! Egy görény! Mindig is az volt!
– Most már tényleg tök mindegy, nagyobb bajunk van. Az  arkhón egységei teljesen körbevették a várost. Ami ráadásul most,  hogy a por bekerült, már belülről is rohad.
– Hát ez csúcs! És te hol vagy most?
– A könyvtárban.
– És biztonságos az ott? – aggodalmaskodott Tekla.
Bulcsú nem tartotta nagyon értelmesnek a kérdést, úgyhogy  inkább figyelmen kívül hagyta.
– Egyetlen reményünk, hogy Hannának sikerül időben lekap-  csolni azt a kamu-Zsófit! – jelentette ki.
Igen, ezt Tekla is pontosan tudta. Ám miután Hannáról eddig  semmi hírt nem kaptak, nem látta túl életszerűnek a dolgot. Meren-  géséből a vonal túlsó végén felhangzó, robbanásszerű hang zökken-  tette ki. A könyvtárat a jelek szerint találat érte.
– Bulcsú! Mi volt ez? Élsz még? – kiáltott fel riadtan.
– Természetesen – jelentette ki szenvtelen hangon a dalek. –
Csak Tibi kicsit nagy zajjal jött be.
– Bulcsú, gyere gyorsan! – ordította Tibi, miután megjelent a  könyvtár berobbanó falának hasadékában.
– Miért? Mi van? – tolta fel szemüvegét az orrán a dalek.
– Segítened kell torlaszt építeni!
– Szerintem ezeket egy torlasz nem fogja megállítani.

– De Thalészt igen!
– Thalészt?
– Mi van Thalésszal? – próbálta felhívni magára a figyelmet
Tekla is, mert egyáltalán nem értett semmit.
– Meggyőzte az orvosokat, hogy kapcsolják le Zsófit a gépekről!
– kiabált Tibi.
– Leteszem – közölte Bulcsú, és nem törődve Tekla heves tilta-  kozásával, kinyomta a féreglyuktelót. – De hát ezt nem teheti! – for-  dult Tibi felé, miközben akkurátus mozdulatokkal szedelőzködni  kezdett. – Úgy tudom, te vagy a király!
– Szükségállapotot hirdettek! Mostantól csak a hadseregpa-  rancsnok szava számít!
– És az ki?
– Thalész.
Hiába volt a hatalmas sietség, a két fiú rendkívül lassan jutott  el a kórház épületéhez. Az ostromlott Buraváros az utolsókat lélegez-  te a mindent beborító por fullasztó tömege alatt. Az utcák beomlot-  tak, az épületek fala panaszos nyögésekkel repedezett. A mozgó jár-  dák, melyek egykor a levegőben lebegtek, most élettelen testekként  zuhantak keresztül az alattuk fekvő tereken. Mindenhol jajszó, sírás
és kétségbeesett kiáltások hallatszottak, az emberek az aggodalomtól  félholtan rohangáltak az utcákon, szeretteik nevét kiabálva.
Bulcsút hirtelen furcsa rosszullét kerítette hatalmába. A hu-  manoidok ilyen amplitúdójú érzelemkibocsátásai, továbbá a tény,  hogy ez az általa majdnem megkedvelt város a szeme láttára hullik  atomjaira, különös, betegségszerű tüneteket okoztak a szervezeté-  ben. Valami kellemetlen, csípős dolog mardosta a torkát és egész  nyálkahártyáját. Orrcimpái kitágultak, és az a borzasztó érzése tá-  madt, hogy a szemén keresztül akar valami távozni belőle. Az arcá-  hoz kapott, és döbbenten látta, hogy ujjai nedvesek. Óvatosan meg-  nyalta: sós volt. A dalek sírt.
A kórház, mely egykor a béke és gyógyulás szigete volt
Buravárosban, az ostrom ezen első napján külön hadszíntér benyo-  mását keltette. Alig lehetett lépni a tömegtől, jóformán egy négyzet-  centiméter szabad hely sem maradt a vérző, jajveszékelő, köhögő  emberek csoportjaitól. Akiknek nem jutott hely a fotelekben és a si-  etve összehordott székeken, a földön kuporogtak.
– Jézusom! – súgta Tibi. – Mennyi gyerek…
– Fogd be! – vágta rá Bulcsú, miközben próbált nem nézni az

anyjukba kapaszkodó, vízért nyöszörgő, vagy éppen hatalmas, ré-  mült szemekkel pislogó kicsikre.
A kaotikus helyzetet kihasználva sikerült észrevétlenül feljut-  niuk Zsófi szobájához. Egy nővér épp matracokat cipelt be, hogy má-  sokat is elszállásolhasson az addig egyszemélyes kórteremben.
– Megsérültetek? – kérdezte Tibiékre pillantva.
– Az én alaplapom tuti – morogta Bulcsú.
– Mi csak… Zsófihoz jöttünk – hebegte Tibi.
A nővér megcsóválta a fejét.
– Ha nincs komolyabb gond, el kell mennetek. Rengeteg a sé-  rült, minden helyre szükségünk van.
– Rendben – bólintott Tibi. – Csak még elköszönünk.
A nővér sóhajtott, de szerencsére nem volt ideje vitát nyitni a  fiúkkal.
– Öt perc múlva visszajövök – mondta, és kisietett a kórterem-  ből.
Miután becsukódott utána az ajtó, Tibi megragadta Bulcsú vál-  lát, és a fal mellett álló szekrény felé fordította.
– Gyerünk, dalek! Fogd meg az egyik végét! Odatoljuk az ajtó  elé!
Bulcsú szája enyhén megremegett.
– Vedd le rólam a kezed! – súgta olyan fojtott hangon, hogy
Tibi meglepetésében egyből elengedte. – Egyébként pedig minek  tolnánk oda?
– Hogy ne tudjanak bejönni.
A dalek egy fájdalmas mozdulattal a kezébe temette az arcát.
– Úristen, ez nem vicc! Te tényleg ennyire hülye vagy! – jelen-  tette ki fáradtan.
– Most… miért?
– Mert szerinted nem tudnak betörni egy ajtót, még ha szek-  rény áll is előtte?
Tibi képe lassan, de biztosan vörösödni kezdett a tehetetlen  dühtől.
– Van más ötleted? Thalész lecserélte a királykódokat, nem tu-  dom bezárni az ajtót!
Bulcsú továbbra sem hitte el, amit hall.
– Mert szerinted, ha be tudnád zárni, ők nem tudnák kinyitni?
– Akkor most mit csináljunk? – kiabált Tibi, és jobb híján még-  is nekiveselkedett a szekrénynek.

– Ahogy számolom, három perc tíz másodpercünk maradt, míg  a nővér visszajön. Addig kell átütni a kódokat.
– És te át tudod?
– Igen.
– Akkor csináld már!
– Nem.
– Miért?
– Mert nekem ehhez a mutatványhoz átlag két perc tizenkét  másodpercre van csak szükségem. Felesleges időpocsékolás lenne  most elkezdeni.
Bulcsúnak minden bizonnyal nagy szerencséje volt, hogy épp  ezt a pillanatot választotta Fúzió arra, hogy szinte arccal előre bees-  sen a kórterembe.
– Hali! – lihegte elfulladva. – Thalész pillanatokon belül itt  van, csinálnunk kell valamit Zsófival!
A dalek nagyot sóhajtott, és ráérősen az ajtózárat biztosító fali  kapcsolótáblához lépett. Ujjai boszorkányos gyorsasággal kezdtek  táncolni a gombokon.
– Ez a nyomi meg mit művel? – érdeklődött Fúzió.
– Bezárja az ajtót.
A zárszerkezet halk sípolással működésbe lépett. Épp csak pár  másodperccel azelőtt, hogy Thalész hangja felhangzott a folyosón  közeledve.
– Tibor! Fúzió! Azonnal gyertek ki onnan!
Tibi az ajtóhoz lépett, és kipróbálta a zárat. Működött.
– Kérlek, ne csináld ezt! – kiáltott fel a másik oldalon Thalész.
– Nem szeretnék erőszakot alkalmazni! És hidd el, pillanatok alatt el  tudjuk takarítani ezt a barikádot!
– Lehet próbálkozni! – vigyorgott elégedetten Bulcsú.
– Biztosan a szekrényt tolták az ajtó elé – hallatszott a nővér  hangja.
– Most az egész város sorsa a ti kezetekben van! Több tízezer  emberé! – magyarázta a tudós, és igyekezett megőrizni nyugalmá-  nak maradékát.
– Ne hallgass oda! – penderült Tibi elé Fúzió. – Még a végén  lyukat beszél a hasadba! Ahhoz nagyon ért az öreg!
– Ha nem történik valami csoda, órákon belül áttörik a védel-  münket! – folytatta a tudós rendületlenül. – Ők Zsófit akarják! El-  lenben… ha nem lesz Zsófi, nem lesz miért bejönniük!

Tibi ekkor teljes erejéből ütni kezdte a bezárt ajtót.
– Mi az, hogy „nem lesz Zsófi”?! – ordította magánkívül. – DE
LESZ ZSÓFI!!! LESZ ZSÓFI!
– Legyen bátor!
Hanna csukott szemmel állt a trónterem ajtaja előtt, és próbált  mélyeket lélegezni.
– A frászkarika tudja, mit akarhat tőlünk – folytatta Sándor. –
Talán csak felidézni a régi szép emlékeket.
– Vagy inkább kinyuvaszt… – tette hozzá Hanna, és fanyarul  elmosolyodott.
– Megeshet, kérem, hogy ezt forgatja abban az üres kis fejecs-  kéjében. De tudnia kell, én holtomig védelmezem kegyedet.
– Nagyon lovagias.
– Igazán szót sem érdemel.
Hanna kinyitotta a szemét.
– De azért, ha kérhetem, hátulról üsse majd le!
– Mi sem természetesebb – legyintett gálánsan Sándor. – Ez az
én speciális harcmodorom. Ettől vagyok egyedi és különleges.
Összenéztek, és halkan nevetni kezdtek. Hanna kedvesen meg-  simogatta Sándor vállát, és kissé elkomolyodva így szólt.
– Mit gondol? Lehet, hogy itt a vége?
Az öreg lehorgasztotta a fejét. Egy darabig csendben emésztette  a választ.
– Vagy igen, vagy sem – felelte nagy sokára. – De nem szégyen  vereséget szenvedni a túlerőtől, Hannácska. Mi mindvégig dereka-  san küzdöttünk. Ezért azt, ami most következik, emelt fővel kell vi-  selnünk. Be kell fejeznünk a történetünket, de úgy, hogy ha volna  még bárki, aki emlékezni akarna ránk, az büszkén tehesse.
Hanna torkát most már a sírás fojtogatta.
– Oké – szipogta.
Eközben a trónterem ajtaja feltárult, és a hátukba fúródó szu-  ronyok nyomásából érezték, nincs többé haladék, el kell indulniuk  végzetük útján. A trónterem sötét volt, a beszűrődő ritkás fényben  csak a középen álló, díszes trónszék körvonalai sejlettek fel, melyben  egy törékeny termetű, fehér ruhás alak ült.
– A foglyok kihallgatásra jelentkeznek! – harsogta a hátuk mö-  gött a borvirágos képű börtönőr.

A trónszékben ülő alak megfordult, és Hanna felé fordította  sápadt arcát. Zsófi volt. Kissé fáradtnak tűnt, de felettébb érdeklő-  dőnek, mint az a túlterhelt uralkodó, akinek se éjjele, se nappala né-  pe szolgálatában. Mikor meglátta Hannát, néhány pillanatig meg-  dermedt a meglepetéstől. Aztán arcát üde pír öntötte el, és csengő  hangon felkiáltott.
– Hanna! Édes istenem, de jó, hogy tényleg te vagy! Ezek a  barmok eldugtak előlem, és csak most szóltak, hogy itt vagy! Bocsáss  meg!
Hannával megfordult a világ.
– De… – hebegte, Zsófi azonban már szinte elsöpörte heves
ölelésével.
– Jaj, de jó, hogy végre látlak! – súgta, és könnyes arcát bele-  fúrta Hanna hajába. – Drága, drága barátnőm!

[13] Na, tudod, ki vagyok?
Hanna jéggé dermedt ebben az ölelésben. Úgy érezte, a szíve  kihagyott egy dobbanást, és a világ belefagyott az elképzelhetetlen  pillanatba. Mert az, ami most vele történik, nem lehet valóság, akkor  már sokkal inkább az a rémkép, amit nem sokkal ezelőtt megálmo-  dott. Az idő állt. Hanna moccanni sem tudott. De az érzékei működ-  tek, mindent hallott, mindent látott, érezte az őt átkaroló ismerős  alak átható rózsavíz illatát. Önkéntelenül mélyet szippantott belőle.
– Ez nem Zsófi! Ez nem lehet Zsófi! – hajtogatta magában  megszállottan, és elfordította a tekintetét, valami semlegesebb tár-  gyat keresve, hogy meg ne őrüljön.
– Zsófika… – motyogta elhűlve az öreg.
– Sándor bácsi! – kiáltott boldogan a hercegnő. – Megölelhe-  tem?
Mielőtt a döbbent férfi bármit is mondhatott volna, Zsófi oda-  lépett, hevesen átkarolta, és két cuppanós puszit nyomott borostás
ábrázatára.
– Istenem, de jó látni! Semmit se változott!
– Zsófika… nem is tudom, mit mondjak – hebegett Sándor.
– Nem kell semmit mondani! Egy kis snapszot?
– Mit tetszett kérdezni?
– Kér egy kis snapszot? – ismételte meg mosolyogva a herceg-  nő.
– Szabadna hallanom még egyszer?
– Kér snapszot?
– Akkor jól hallottam. Igen, igen, IGEN!!!
Zsófi becsengette az inast, és leadta a rendelést. Hannának ez-  alatt volt ideje magához térni. Körülnézett. A trónterem sarkában  megpillantott egy rizsporos parókás, görnyedt hátú, sovány kis figu-  rát, aki egy terepasztal mellett állt, és elmélyülten pakolászgatta az

ólomkatonáit.
– Lovasroham a jobb szárnyon… taram-taram-taram… – rikol-  tott.
Hanna csak ekkor ismerte fel: a császár volt az. Ferenc császár.
– Átkaroló hadművelet! Tűz! – kiáltotta, és bedobott a katonák  közé egy ólomgolyót. A bábuk szanaszét repültek, és a császár elége-  dett nyihogással felnevetett.
– Feri! – szólt oda neki a hercegnő, de a férfi nem reagált. –
Feri!!! Kérsz kakaót?
A császár összerezzent, és mint akit rajtakaptak, kissé alamu-  szi, aggodalmas képpel fordult a hang irányába.
– Parancsolsz, drágám?
– Uzsonnázni fogunk a barátaimmal. Hozassak neked kakaót?
– Ütközet közben sosem iszom kakaót! – jelentette ki önérze-  tesen Ferenc császár, és sietve visszafordult a terepasztalhoz. –
Dzsííí-dzssí… dudúúúú…
– Egy kicsit halkabban, ha kérhetem! A saját hangunkat sem  halljuk!
– De hát a franciák áttörtek a bal szárnyon! – méltatlankodott  a császár. – Tönkretették a labdaházamat! És lebombázták a kisvas-  utamat is!
– Egész nap ezen a terepasztalán lóg… – csóválta a fejét moso-  lyogva Zsófi. – Lassan már miénk egész Európa!
– És a gyarmatok! A GYARMATOK! – rázta göcsörtös kis öklét  a férfi. – Ha a Katmandu-völgyben megverjük a sah seregeit, Oszt-  rák–Magyar Világbirodalom lesz!
– Gyertek, hagyjuk a császárt csatázni! – karolt Hannába a  hercegnő. – Van kedved lemenni a szökőkúthoz?
Hanna nyelt egyet, és megpróbált hangokat kipréselni a tor-  kán.
– Igen, persze… – mondta kissé rekedten.
– Majd oda kéretem az uzsonnát. Mi van, mit nézel?
Hanna valóban képtelen volt levenni a tekintetét a hercegnő-  ről.
– Csak olyan… hihetetlen… még mindig nem szoktam meg.
– Mit?
– Hát hogy… jársz. Hogy meggyógyultál.
Zsófia hercegnő felnevetett.
– Ó, csodálatos orvosaim vannak, majd meglátod! Bécsben

gyűltek össze Európa leghíresebb természettudósai!
A szökőkút mellett hófehér, kovácsoltvas székek álltak színes  selyempárnákkal. A hölgyek oda telepedtek le a teázóasztal mellé,  míg Sándor bá kissé távolabb snapszot iszogatva kvaterkázott az ud-  vari kertésszel.
– Na, de mesélj, mit tudsz a többiekről! – fordult barátnőjéhez
Zsófi. – Tibi?
– Hát… Tibi… – kezdte Hanna akadozva. Fogalma sem volt,  mennyire lehet őszinte ezzel a Zsófi-szerű lénnyel. Mert ez a valaki  nem lehet ő, hajtogatta magában. Az arca, az alakja, a haja, bőre,  szeme színe, a mosolya, az illata, a grimaszai mind-mind Zsófié, de  mégsem lehet ő. Csak lemásolta.
– Mikor beszéltél vele utoljára? – zökkentette ki töprengéséből  a hercegnő.
– Nem is tudom… Pár napja. A féreglyuktelón.
– Amit Bulcsú talált fel?
– Aha.
– Felhívod nekem?
Hanna meghökkent.
– Nincs nálam. Elvették az őrök.
A hercegnő magához rendelte az őrség parancsnokát az elkob-  zott tárgyakkal. A harcsabajszos tiszt loholva érkezett, kezében egy  bőrzsákot szorongatva.
– Borítsa ki! – mondta Zsófi, és helyet csinált a teázóasztalon.
A rózsákkal díszesen kifestett, filigrán porceláncsészék mellett  hamarosan ott hevert Sándor bá öreg, repedezett nyelű fabicskája, a  féreglyukmobil és egy pici, csillogó fémkapszula. Zsófi felemelte a te-  lefont, és a gombokat vizsgálgatta.
– Nem tudom, hogy kell – mondta, és barátnője kezébe nyom-  ta.
Hanna tanácstalanul bámult a tenyerében heverő készülékre.
Valahogy időt kéne nyerni, hogy nyugodtan átgondolja, mit tegyen.
Szerencsére ekkor az udvari kertész méltatlankodva felkiáltott, és  mindenki odakapta a fejét. Sándor ugyanis épp az iránt érdeklődött,  hogy a derék cseléd megpróbált-e már pálinkát főzni a császári
üvegház messze földön híres, egzotikus gyümölcseiből.
– Miért, kérem, nincs abban semmi?! Aqua vitae, életvíz, a ré-  giek még úgy hívták! – magyarázkodott.
A hercegnő nevetve fordult vissza Hannához.

– Az öreg már csak a régi!
– Hát igen.
Zsófi észrevette barátnője habozását, és felhúzta a szemöldö-  két.
– Na? Nem hívod? Mi a gond?
– Semmi.
Hanna nem tehetett mást, beütötte a kombinációt. Hívta a jö-  vőt.
– Kicsöng?
– Ki.
– Úristen, de dobog a szívem! – szorította mellkasára a kezét a  hercegnő.
De a telefon nem kapcsolt. Hanna reménykedni kezdett, hogy
Tibiék nem hallják meg a csörgést, és elmarad ez az esetleg belátha-  tatlan következményekkel járó beszélgetés. Több mint fél perc telt el
így. Hanna úgy tartotta a készüléket, hogy a hercegnő is hallja a ki-  tartó, szaggatott búgást.
– Mi van már?! – türelmetlenkedett Zsófi.
– Biztos nem hallják. Megpróbálom később…
Ekkor azonban kattant valami, és Bulcsú kissé irritált hangja  szólalt meg.
– Figyu, Tekla, majd beszéljünk később, itt most helyzet van!
Hanna nagyot nyelt, és megszólalt.
– Hanna vagyok.
– Na, végre! – kiáltott a dalek. – Már azt hittük, megint bör-  tönben vagy…
– Hanna az? – hallatszódott a háttérből Tibi izgatott hangja. –
Add csak ide!
A hercegnő kinyújtotta a kezét a mobilért.
– Ideadod?
– Pillanat!
– Szia, Hanna! Jól vagy? – kérdezte kapkodva Tibi.
– Adok valakit, aki nagyon szeretne beszélni veled – mondta
Hanna elszoruló torokkal, és átnyújtotta a telót.
– Figyu, ez most annyira nem alkalmas, itt most éppen…
– Szia, Tibi! – kiáltotta Zsófi vidáman a telefonba.
Mélységes mély csend volt a válasz.
– Halló! Itt vagy?
A csendet Tibi szaggatott zihálása törte meg.

– Na, tudod, ki vagyok? Mi van, már meg sem ismered a han-  gom? – kérdezte kacéran Zsófi.
Ekkor egy csattanás hallatszott, és a vonal szétbontott.
Seneca meggyőzte a császárt, hogy amennyiben viszont akarja  látni a szent obeliszket, el kell őt engednie a házi őrizetből, hogy sza-  badon nyomozhasson. Nérónak, bár még mindig nem bízott meg  százszázalékosan egykori nevelőjében, szinte rögeszméjévé vált a kö-  zelgő utazás az égi hajóval, úgyhogy végül megadta az engedélyt.
Természetesen három legjobb besúgóját küldte Seneca után, hogy  figyeljék minden lépését, hátha elvezet a hadronhoz. Ám a Széth-  kultusz főpapjának első útja a templomba vezetett, ahonnan a cso-  dás totemoszlop eltűnt. Rövid faggatózás után rájött, hogy a tettese-  ket Calo gladiátoriskolájában kell keresnie.
A kivágott nyelvű szerecsen rabszolgák kihallgatása viszonylag  rövid ideig tartott, annál hosszabbra nyúlt Szabika vallatása. A fiú
égre-földre esküdözött, hogy a mondott időpontban éppen lelkigya-  korlaton vett részt a szektásokkal, utána pedig egy britanniai rab-  szolga-felügyelő hajából kurkászta a tetveket, ami nem kevesebb  mint hat órát vett igénybe, tehát nem lehetett ott a rablásnál. Megál-  líthatatlanul ömlött belőle a szó, Senecának végül úgy kellett elza-  varnia. A fiú feddhetetlennek tűnt, annál is inkább, mert Urus iga-  zolta az alibijét. Más kérdés, hogy ennek két tálca hunbukta volt az
ára. Újabb két tálca buktáért Géza bácsinak is került alibije. Az őrök  csakhamar kihallgatásra vitték Vali nénit is. Seneca egy bőrzsinóron  fityegő kis fakeresztet lógatott az orra elé.
– Ez a magáé?
A konyhás néni közelebb hajolt, és alaposan szemügyre vette a  holmit.
– Nem hordok én ilyesmit, kedves uram! Egyszer volt ugyan  egy szép harmincgrammos ezüst nyakláncom, de zaciba kellett vág-  ni, mikor a Tibikének kivették a vakbelét.
– Biztos, hogy nem a magáé? – kérdezte összevont szemöldök-  kel Seneca.
– Hát csak tudom, milyen bizsum van!
– És még csak nem is sejti, hogy kié lehet?
– Csomó emberen van ilyen fakereszt.
– Inkább csomó szektáson, nem? – csapott le rá Seneca. – Ők

hordanak a nyakukban ilyesmit.
– Lehetséges… – bólintott a konyhás néni. – De miért olyan  fontos ez?
– Széth templomából eltűnt a szent obeliszk. Pontosabban el-  lopták.
– Ó! Tényleg?
– Ezt a kis nyakláncot a tetthelyen találtuk. Tehát? – Seneca  közelebb hajolt, és kígyótekintetét a konyhás néni szemébe fúrta. –
Én várok.
– Mire tetszik várni?
– Valéria!
– Tessék parancsolni!
Vali néni igazi érdeklődéssel nézett vallatójára. Egész testtartá-  sa azt fejezte ki, hogy semmiképp sem szeretné akadályozni a nyo-  mozó hatóságok munkáját, és mindenben készséggel együttműkö-  dik. Seneca még közelebb hajolt, és fenyegetően sziszegte.
– Csak annyit mondok, Valéria, nem mindegy, hogy a szektá-  son van a kereszt, vagy a szektás van a kereszten.
Vali néni ezen egy kicsit elgondolkodott, majd kibökte.
– Nekem ez túl magas.
– Nem baj, majd ráfektetik – vigyorodott el gonoszul Seneca.
A konyhás néni eddig bírta cérnával. Mutatóujját lándzsaként  maga előtt lengetve, kiabálni kezdett.
– Egy kukkot nem értek abból, amit itt hadovál! De azt látom,  hogy a szeme se áll jól! Egyszer már meg akart nyuvasztani, csak  mert a Vestáknál kialudt a sparhelt! De én tudom ám, hogy ki oltotta  ki a lángját!
– Az élete lángját is ki tudom oltani! – emelkedett fel a férfi.
– Na, ez tiszta beszéd, ezt értem! Az igazgatóhelyettes asszony  is így fenyegetett: bumm bele, direktbe, és mennyi időt spóroltunk  meg!
– Most, hogy immár ilyen remekül megértjük egymást, újra  megkérdezem. Kié ez a kis fakereszt?
– Nem tudom! Passz! Hát hányszor mondjam még! Süket ma-  ga?
Seneca a fogát csikorgatva állt.
– Fogalmam sincs, kié ez a vacak, hiába guvasztja úgy a sze-  mét, mint a tömött gúnár! – kiáltotta Vali néni, majd sarkon fordult,
és döcögve elindult kifelé a teremből. – Én erre nem érek rá, minden

odakozmál!
Az őrök parancsra várva néztek Senecára, hogy rángassák-e  vissza a szemtelen banyát, esetleg nyisszantsák-e el a torkát. De a  főpap csak kimerülten legyintett. Mára épp elege volt a hunokból.
Bár a kihallgatást megúszták, a hadron tolvajai egyáltalán nem  lehettek nyugodtak. Éjfélre vészgyűlést beszéltek meg a ciszternába.
A Petronius-házból csak Tekla és Edina érkezett.
– Mi újság, lányok? A többiek? – érdeklődött Géza bá.
– Rogyák nem jöhetett! – újságolta Edina.
Géza bácsi szívesen megkérdezte volna, hogy miért nem, de in-  kább ráharapott a nyelvére.
– Hanna nénit meg inkább lekoptattuk.
– Helyesen.
– Géza bá veszítette el a nyakláncát? – kérdezte Tekla, aki
Hanna nénitől értesült már a kihallgatás minden apró részletéről. A  vénasszony pedig Poppaeától tudott mindent, aki kihallgatta Nérót,  amikor fogadta a besúgóit.
– Dehogyis! – mondta Géza bá. – Nekem nem volt nyaklán-  com.
– Mondtam, hogy már megint Szabi bénázott! – forgatta a  szemét Edina.
– Miről beszélsz, cica?
– Hát nem a tiéd volt a fakereszt?
– Hát nem!
– Akkor kié?
– Az egyik szerecsen rabszolgáé, akit Péter megtérített – ma-  gyarázta Géza bá.
– Hoztatok kaját? – kérdezte Szabi.
Edina kibontotta a kendőt, amiben a Petronius-ház konyhájá-  ból csent ételmaradékok voltak. Kipakoltak a földön fekvő hadronra,
és falatozni kezdtek.
– Na, és mi a pálya, csajok, ég már Róma? – érdeklődött teli  szájjal Szabi.
– Nem – mondta Tekla. – És nem is fog, ha nem adjuk vissza a  hadront!
– Na, nem! – tiltakozott Szabolcs. – Én nem cipelem vissza!
– Nem beszélve arról, hogy akkor nem lesz mivel hazamen-  nünk – egészítette ki Géza bá egy csirkeszárnyat ropogtatva.
– Na, pláne!

– Jó, de akkor mi legyen? – kérdezte Tekla. – Néró csak azért  gyújtaná fel a várost, hogy legyen elég energiája az égi hajó elindulá-  sához. De amíg nálunk a hadron, nem fog gyújtogatni.
Szabi feltette a kezét.
– Majd gyújtogatok én!
– Szabolcs, ezzel nem viccelünk!
– Miért? Elegem van! Haza akarok menni! A következő cirku-  szi játékokat tutira nem élem túl!
– Jó, akkor találj ki valamit! – mondta Tekla.
– Én?! Te vagy az ész! Én csak vicceseket tudok mondani.
Géza bá a fiú vállára tette a kezét.
– Szabolcs, légy erős: nem tudsz vicceseket mondani!
– Kösz, tan bá.
– Akkor mi legyen? – kérdezte türelmetlenül Tekla.
Tanácstalanul bámultak egymásra.
– Rám ne nézzetek! – mondta Edina, és karba fonta a kezét.
Végül Szabi bátortalanul megszólalt.
– Jó, biztos hülyeség, de… Egyszer már bejött… Mi lenne, ha…
– mondta, de aztán elhallgatott.
– Mi lenne, ha…? – nógatta Tekla.
– Jó, nem, visszaszívtam, tudom, hogy hülyeség, bocs, én kérek  elnézést, hogy egyáltalán megszólaltam…
– Szabi! Nyögd már ki! – dörrent rá Géza bá.
– Na jó… – Szabi megrázta magát, és kivágta a nagy ötletet. –
Miért nem csinálunk egy hamis hadront? Biztos emlékszik a tan bá,  a hamis naplónál eléggé bejött.
Géza bá tágra nyílt szemekkel bámult le rá. Tekla is tátott száj-  jal meredt a fiúra. Szabi kezdett zavarba jönni.
– Most ne már! Mi van? Ekkora hülyeség?
– Nyilván – mondta Edina a körmeit vizsgálgatva.
Teklából és Géza bából egyszerre robbant ki az elismerő kiál-  tás.
– Zseni vagy!
Tibi a kórterem ablakában állt, és nagyon nem tetszett neki,  amit látott. Az arkhón egységei betörtek a városba, és most egyene-  sen a kórház felé nyomultak. Miért nem a központi irányítás épüle-  teit vették ostrom alá? Mit akarhatnak itt a kórházban? Ez járt a fe-

jében, mikor bátortalan kaparászás hallatszott az ajtó felől. Fúzió  odaugrott, és fülét a tömör fémlapra tapasztotta.
– Kik azok? Thalészék? – kérdezte feszülten Tibi.
– Nem tudom.
– Nyugi, nem tudják feltörni a kódot! – szólt oda Bulcsú, de a  másik két fiú ettől még nem tűnt annyira nyugodtnak.
– És ha mégis?
Tibi is odalépett az ajtóhoz.
– Nem kéne eltorlaszolnunk valamivel?
– Mivel? Ha kinyitják a fotocellát, semmi nem állíthatja meg
őket – mondta Fúzió.
Az ajtó túlsó feléről reszkető férfihang hallatszott.
– Hahó! Tibor? Ott vagy bent?
– Ez ki lehet? – néztek össze a fiúk.
Odakint a férfi mintha meghallotta volna a kérdést, máris vála-  szolt.
– Imre vagyok. Imre bácsi.
– A Felemásszemű?! – pattant fel Bulcsú. – Ezt a pofátlansá-  got!
Tibi nyaka veszélyesen vörösödni kezdett, majd fokozatosan az  arcát is elöntötte a felháborodás pírja.
– Mi akar maga itt? – kérdezte a benne dúló indulatokhoz ké-  pest viszonylag nyugodtan.
– Csak bocsánatot szerettem volna kérni! Engem kényszerítet-  tek!
– Elhányom magam ettől a pasastól! – hadonászott Bulcsú. –
Hogy volt képe idejönni?
Furcsa módon a dalek ezúttal egészen emberi indulatokat pro-  dukált, miközben Tibi viselkedésében volt valami hideg és robotsze-  rű. Talán érezte, hogy nem heveskedhet, most mindennél fontosabb,  hogy Zsófit biztonságban tudják. És ismerte magát, tudta, ha elborul  az agya, akkor meggondolatlanul cselekszik.
– Ezt majd később megbeszéljük! – mondta higgadtan. – Most  menjen innen!
– Tudtam, tudtam, hogy haragudni fogsz! Annyira sajnálom! –  sopánkodott Felemásszemű az ajtó mögött. – Filterezés után, mikor  kiszippantották belőle a szennyeződést, mindig elborították a  lelkiismeretfurdalás-rohamok. Úgy látszik, átesett már a tisztítókú-  rán. – Iszonyúan érzem magam! Undorodom magamtól! Mondd,

mivel tehetném jóvá?
– Azzal, ha lehúzod magad a klotyón! – pufogott Bulcsú.
– Semmivel! Menjen innen, és hagyjon minket békén! – kiál-  tott Tibi.
Fúzió azonban megfogta a karját, és kissé arrébb húzta az ajtó-  tól.
– Várj! Lehet, hogy még hasznát tudnánk venni!
– Hogyan?
– Mondjuk, körbeszimatolhatna, és kikémlelhetné nekünk,  hogy mire készülnek Thalészék.
Bulcsú közelebb lépett. Ő is hallani akarta, miről tanácskoznak  a többiek.
– Miért bíznánk meg benne?
– Elég meggyőzőnek tűnik a bűnbánata – mondta Fúzió.
– A haláltusás műsor is egész meggyőzőnek tűnt, ami miatt be-  engedtük – mondta Bulcsú, és mindannyian tudták, hogy igaza van.
Esztelenség lenne valaha még megbízni a Felemásszeműben. Tibi  megfontolta az érveket és az ellenérveket, majd visszament az ajtó-  hoz.
– Az arkhón tudja, hogy itt vagyunk? – kérdezte.
– Nem hiszem – válaszolt buzgón a Felemásszemű.
– Akkor miért vonul a kórház ellen?
– Nem ti kelletek neki!
– Akkor ki?
– Hanna barátnője. Az a kómás lány.
– Zsófi? – kiáltott fel önkéntelenül Tibi, és riadtan az ágy felé  fordult.
Zsófi sápadtan, csukott szemmel feküdt a takaró alatt, mellka-  sa lassan, egyenletesen süllyedt és emelkedett. Tibi torka elszorult az  aggodalomtól.
– Mit akarnak tőle? – először túl halkan mondta, úgyhogy meg  kellett ismételte a kérdést. – Mit akarnak tőle?! Meg akarják ölni?
– Épp hogy nem! – bizonygatta Imre bá. – Meg akarják itatni  porral, hogy életben tartsák!
A fiúk meglepve összenéztek.
– De miért jó az nekik?
– Azt már nem tudom. Nem kötötték az orromra. Ezt is csak
úgy hallottam, ahogy beszélték az Edittel. Most már hiszel nekem,
Tibikém? Meg tudsz bocsátani?

A szoba mennyezeti világítása ekkor villogni kezdett, ki-  kihagyott, majd teljes tíz másodpercre elaludt.
– Biztos az ostrom miatt – tippelt Fúzió a sötétben.
– Nem, ez Thalész műve! – mondta meggyőződéssel Bulcsú. –
Mekkora egy szemét!
– Miért?
– Hát nem értitek? Ha áramtalanítja a szobát, Zsófi életben  tartó műszerei is leállnak. Be sem kell jönnie, és mégis…
– Bulcsú, csinálnod kell valamit! – kiáltott kétségbeesve Tibi.
– Rajta vagyok.
Szerencsére a fény visszatért, és bár erősen vibrált, a dalek ne-  kiállhatott, hogy megoldást keressen legújabb problémájukra.
– Meg tudod oldani? – toporgott mögötte izgatottan Tibi.
– Ha nem lihegnél a fülembe, az jelentősen növelné az esélye-  inket.
Tibi úgy ugrott hátra, mintha csalán csípte volna meg.
– Oké, oké! – buzgólkodott. – És most tulajdonképpen mit csi-  nálsz?
– Átszerelek vezeték nélküli áramellátásra.
Fúzió érdeklődve közelebb lépett.
– Olyat lehet?
– Persze. Csak két elektromágneses tekercs kell, ami ugyanarra  a frekvenciára van hangolva – magyarázta Bulcsú, és kihúzott egy  csatlakozót a konnektorból.
A mennyezeti lámpa újra villogni kezdett.
– Siess már! Azt hiszem, nincs sok időnk!
– Ez hihetetlen – gondolta Tibi. – A barátaink meg akarják ölni
Zsófit, az ellenségeink pedig próbálják megmenteni. Teljesen felfor-  dult a világ.
Kintről csattanás hallatszott, és a szobára sötétség borult. Csak
Zsófi műszerei világítottak.
– Sikerült? – kérdezte Tibi elfúló hangon.
– Láthatod – mondta elégedetten Bulcsú. – Épp az utolsó pil-  lanatban. Nem hallom az örömujjongást.
Tibi a sötétben kitapogatta a dalekot, odalépett, és hálásan át-
ölelte.
– Úristen, Tibor, ezt azonnal hagyd abba! – méltatlankodott
Bulcsú orrhangon, félrecsúszott szemüvegben. Az arca épp Tibi  mellkasához nyomódott. Moccanni sem tudott a szoros ölelésben.

– Köszönöm, Bulcsú! Örökre az adósod vagyok! – mondta Tibi,
és elengedte a dalekot.
– Ha még egyszer megpróbálsz valami ilyesmit, esküszöm,  vaporizállak! – fenyegetőzött Bulcsú, miközben undorodó mozdula-  tokkal próbálta lesöpörni magáról a bizalmaskodó testi kontaktus  nyomait.
– El kell húznunk innen! – hallották Fúzió hangját a sötétben.
– Ha nincs áram, az ajtózár is három perc múlva kiold. Találkozzunk  az alagsorban, amint lehet!
Pontosan száznyolcvan másodperc múlva kattant a zár, az ajtó  szétnyílt, és Tibi rontott ki rajta.
– Thalész! Hol vagy, te gyilkos?! – üvöltött habzó szájjal. – Hol  vagy?! Gyere ide, ha mersz! Hogy voltál képes ezt megtenni?!
Tibi tajtékozva rohant egyenesen az előtérben posztoló katonák  karjába, akik igyekeztek lefogni az őrjöngő fiút. Eközben a hátuk  mögött Bulcsú és Fúzió kitoltak a kórteremből egy hordágyat, amin  egy mozdulatlan alak feküdt. Zsófi lábfejénél valami gyanúsan dudo-  rodott a lepedő alatt. Az életben tartó műszerek voltak. Mikor Tibi
észlelte, hogy barátai már kijutottak, hirtelen lehiggadt, és elnézést  kért az őröktől.
– Bocsássatok meg, barátaim! Csak elvette az eszemet a fájda-  lom!
A katonák, akik Tibiben egykori uralkodójukat tisztelhették,  készséggel elengedték a fiút. Valójában nagyon sajnálták, hogy ilyen  súlyos áldozatot kellett hoznia a város érdekében. Részvevő pillantá-  sokkal kísérték, ahogy befordult a lépcsőfordulónál.
Tibi, amint eltűnt a látóterükből, rohanni kezdett az alagsor fe-  lé. Kezét a korláton csúsztatva szinte röpült lefelé, négyesével-
ötösével szedve a lépcsőfokokat. Így aztán kis híján belerohant Tha-  lész karjaiba, aki a földszintről tartott felfelé néhány tudóstársa és  egy tucat harci droid kíséretében. Mivel az áramkimaradás miatt  nem működött a lift, mindenki kénytelen volt gyalog menni. Tibi egy  beugróban lapult meg, és visszatartotta a lélegzetét. A konzílium el-  haladt mellette, senki nem vette észre a vészvilágítás gyenge fényé-  ben. Mikor a tudósok hangja elhalt, rohant tovább lefelé.
Az alagsorban koromsötét volt, és átható csatornaszag. Tibi  megállt, és fintorogva fülelt. Úgy tűnt, találatot kapott a szennyvíz-  hálózat, a folyosón bokáig állt a szúrós szagú, fekete lé. Ha lehet egy-
általán suttogva kiabálni, Tibi azt most megkísérelte.

– Hol vagytok?! – préselte ki a torkán.
– Itt! – hallatszott a közelből egy hasonlóan fojtott hang.
Tibi botorkálva elindult a hang irányába. Bulcsú és Fúzió egy  kötszeres ládán ültek egymásnak vetett háttal, teljesen kifulladva.
Zsófi nyugodt arccal feküdt a hordágyon, nyilvánvalóan semmit nem
érzékelt a körülötte zajló felfordulásból.
– Gyerünk tovább! – csapta össze néhányszor a tenyerét sürge-  tően Tibi.
– Várjál már egy kicsit! – szuszogta Bulcsú.
– Thalész a kórterem felé tart. Nyilván mindjárt észreveszi az
átverést, és kerestetni fogja Zsófit. El kell húznunk innen!
Fúzió felállt a ládáról, és megragadta a hordágy végét.
– Tőlem mehetünk!
Tibi megfogta a hordágy másik végét.
– Innentől viszem én! Kösz, Bulcsú!
Lassan, szinte araszolva mentek végig a folyosón. A vészvilágí-  tás halványzöld fénye épp csak annyira volt jó, hogy ne essenek ke-  resztül valamin. Tibi arra gondolt, milyen jól jönne most, ha Bulcsú  még mindig tudna világítani a sötétben, mint landolás után a kiszá-  radt Balatonban, de ezt inkább nem mondta ki hangosan. A dalek az  utóbbi időben, tulajdonképpen érthető módon, elég labilis idegálla-  potban volt.
Csakhamar elérkeztek egy csúszdához, amin az ápolónők a  szennyes ágyneműket küldik le a mosodába. Fúzió macskaügyesség-  gel felmászott rajta, majd összekötött lepedőkből leeresztett egy kö-  télhágcsót a többieknek.
– A hordágyat akkor sem tudjuk felvinni a műszerekkel! – va-  karta a fejét Bulcsú.
Tibinek azonban támadt egy ötlete.
– Kösd fel rám!
– Mi?!
– Kösd fel a hátamra Zsófit! Meg a műszereket is!
– Tibi, ne hülyülj meg, csak az elektromágneses tekercs van  vagy tíz kiló! – tiltakozott Bulcsú.
– Van jobb ötleted?
Öt perc múlva Tibi úgy nézett ki, mint egy hős tűzoltó, aki épp  most mentett ki egy nőt az égő házból. A derekára, combjaira mű-  szerek voltak erősítve, a hátán pedig Zsófi lógott előrebillent fejjel.
Hosszú szőke haja beborította a fiú bal vállát.