[11] Az ostrom
Az öreg, amilyen gyorsan csak tudott, lemászott a priccsről, és  izgatottan a rácshoz sietett.
– Ő az tényleg? Biztos benne, Hannácska?
– Nini, a vén rumoshordó is itt van! – hallatszott a rácson túli  sűrű homályból.
– Snapsz, kérem, snapsz, ha már hordó!
– Charlotte! Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Hanna, aki még  alig ocsúdott fel a meglepetésből.
– Szerintem ki tudod találni.
– Láttuk nála a tőröd!
– Igen, igen, és ebből azt hittük, hogy meg méltóztatott… illet-  ve hogy az a gonosz leányzó… szóval hogy… – zavarodott bele Sán-  dor bá, a tapintat örök nagymestere.
– Nem, nem öletett meg – segítette ki Charlotte. – Jobb ötletei  vannak a barátnődnek.
– Nem a barátnőm! – mondta Hanna. – Csak lemásolta Zsófit.
– Ezt hogy érted?
– Nem értem. Csak tudom. Zsófi teste innen kétszázötven év-  nyire van a jövőben. Ez a valami csak lemásolta, és használja. A  testmását és a lelke egy részét.
Charlotte hallgatott. Talán nem pontosan értette, amit hallott.
– Lehet, hogy egy kicsit lelassultam az elmúlt hónapokban itt a  föld alatt…
– Majd én elmondom, tessék csak ide bízni! – tolakodott a  rácshoz Sándor bá.
– Rajta!
Az öreg elégedetten megszívta az orrát, és nekifogott a magya-  rázatnak.
– Az itteni Zsófia porból van, mint az instant leves. A végered-

mény, ugye, nagyon hasonlít, de mennyivel jobb az igazi tyúkból ké-  szült Újházi a Wampeticsnél, nem igaz?
– Szóval az itteni tyúk nem az a tyúk – foglalta össze Charlotte.
– De nem ám! – az öreg Hannához fordult, és elégedetten el-  mosolyodott. – Mondom, hogy csak rám kell bízni!
– Egyébként mi az az instant leves? – kérdezte Charlotte. –
Továbbá ki a nyavalya az az Újházi meg a Wampetics? – úgy látszik,  mégsem értett mindent.
Sándor bá nagy levegőt vett, hogy cirkalmas válaszadásba  kezdjen, de Hanna jó érzékkel beelőzött.
– Az most mindegy! – mondta határozottan. – A lényeg, hogy  ez a Sophie vagy kicsoda nem az én barátnőm.
– És honnan veszitek ezt a marhaságot?
– Ez nem marhaság. Ott voltunk, láttuk Zsófit, az igazit…
Ekkor a homályos folyosón mozgás támadt, és egy vörös, har-  csabajszos ábrázat bukkant fel közvetlenül Hanna arca előtt.
– A zárkák nem pofáznak! – kiáltotta összeakadó nyelvvel.
Hanna orrát savanyú borszag csapta meg, és elhátrált a rácstól.
Tekla századszor hívta Hannát, mindhiába. Persze nem tudhat-  ta, hogy a féreglyuktelót rég elvették tőle a foglárok a motozásnál a  titánkapszulával együtt, amiben a jövőből küldött intelligens por la-  pult. Tekla csak aggódott, és ezért azt tette, amit ilyen esetekben  mindig: sietve hívta Bulcsút.
– Hali! Tudsz valamit Hannáról?
– Egyszer hívott, hogy megérkeztek Bécsbe, és hogy majd je-  lentkezik, ha többet tud, de azóta semmi – számolt be a dalek. – Én  is hiába hívom. Tibi félóránként itt pattog, hogy csörögjek rá, már  totál az agyamra megy.
– Szerinted mi lehet? – kérdezte szorongva Tekla.
– Gondolom, elkapták őket, és bedugták valami hideg és nyir-  kos helyre, ahogy az velük szokás.
– Kösz. Öröm veled társalogni.
– Tudom – igazította meg elégedetten a szemüvegét Bulcsú.
Aztán fél perc csend következett. A dalekban kezdett valami  homályos sejtelem formát önteni.
– Vagy… ez valami metaközlés volt? Nem gondoltad komo-  lyan?

Tekla halkan, megadóan sóhajtott.
– De.
– Akkor jó – nyugodott meg Bulcsú, és mintegy bizonyítandó,  hogy képes a nyitott, gördülékeny társalgásra, megkérdezte. –
Amúgy veletek mizu?
Tekla egy pillanatra meghökkent, hogy a fiú azon túl, hogy a  kérdésekre kissé kelletlenül és leereszkedően válaszol, érdeklődést  mutat szerény személye iránt, úgyhogy ezt kihasználva gyorsan vála-  szolt.
– Itt dráma van, szokás szerint.
Az izgalmas felütést újabb csend követte. Bulcsú érezte, hogy  most ő követezne, na de mit kell ilyenkor mondani? Aztán beugrott  neki, hogy a humanoidok ilyenkor csak egy sima, kommunikációt  fenntartó indulatszócskát várnak, hogy aztán megállíthatatlanul
ömöljön belőlük a szó.
– Ne már! – mondta különösebb meggyőződés nélkül. – Miért?
Tekla örömmel nyugtázta, hogy a dalek kétségtelenül fejlődik,  egész jól lehet vele dumcsizni, és jóízűen belefogott.
– Na, az van, hogy Néró teljesen be van parázva tőlem. Illetve a  szemüvegemtől. Azért ez vicces! Szerintem egyébként az egész csak a  nyugtatóportól van, amivel Seneca traktálja. A vén kígyó egyébként  házi őrizetben van, hogy ne férjen hozzá a hadronhoz. Mert termé-  szetesen azzal őcsászári fensége akar utazni. Ami azért a mi szem-  pontunkból elég nagy gáz, ugye?
Újabb kis csend következett, amibe Bulcsú immár rutinosan  beszúrta.
– Aha.
Tekla elégedetten folytatta.
– Szerencsére nem tudja, hogyan kell használni. Viszont mi  sem tudjuk használni, amíg Széth templomában őrzik. Na, ezért van  dráma.
– Vágom – próbálkozott Bulcsú egy fiatalos fordulattal.
Teklának azért ez már feltűnt.
– Amúgy jól vagy? – kérdezte.
– Teljesen – mondta Bulcsú. – Gondolom, van valami terved.
– Jól gondolod. Azt mondtam Hanna néninek, hogy amennyi-  ben jóvá akarja tenni az árulását, kezelésbe veszi Poppaeát.
– Masszázs?
– Úristen, Bulcsú, ez most poén volt?

– Dehogyis! – tiltakozott a dalek. Már a feltételezést is sértő-  nek érezte. – Tudod, hogy nincs humorérzékem.
– Akkor jól van. Már megijedtem, hogy téged is lemásolt az in-  telligens por, és most egy por-Bulcsúval beszélek.
– Hagyjuk a poénokat! Szóval mi a terv?
Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak az Af-  rika felől fújó, fojtogató sirokkóba. Odabent a jégtömbökkel hűtött  tablinumban Néró izgatottan készülődött. Már csak pár nap, és elin-  dulhat az égi hintón a Nagy Ceremóniára, amiről a csodálatos, szür-  ke kis kő mesélt. Az energia kérdését, amit a pápaszemes békalány  pedzegetett, persze meg kellett oldani, de erre is volt egy pompás öt-  lete. Titokban elküldte a császári őrség legmegbízhatóbb embereit,  hogy szerezzenek be annyi hordó szurkot és olajat, amennyit csak  bírnak, és mindenféle más gyúlékony anyagot is halmozzanak fel a  gabonaraktárakban. Könnyűnek, tettrekésznek, majdnem boldognak
érezte magát, és ilyen vele már évek óta nem történt. Poppaea ha-  talmasan domborodó hasa fölött rosszallóan figyelte a lelkes sürgö-  lődést.
– Elárulnád, hogy hova készülsz?
– Tudod, hogy a Megtestesülésre – mondta a császár egyik  türkizszegélyű, ünnepi tógáját vizsgálgatva.
– Micsoda?
– Hát a Nagy Ceremóniára, ahol Széth isten megtestesül – ma-  gyarázta Néró türelmesen, és a tógát maga elé tartva a tükör elé állt.
Kicsit fénytelennek találta az anyagot.
– Te is isten vagy, és nekem is szükségem van rá, hogy néha  megtestesülj! Alig látlak, Néró! – nyafogta a császárné.
– De hát egész nap együtt vagyunk! – mondta Néró, és elége-  detlenül a ruhahalom tetejére dobta a tógát.
– Kevés! – toppantott Poppaea. – A kis Nérónak szüksége van  rá, hogy hallja az apukája apollói hangját! Beszélj hozzám!
– De hát miről, mit?
– Hogyhogy mit?! Hogy mennyire szeretsz!
– De hát azt már elmondtam!
– Igen, és az neked elég, egyszer elmondani?
– Nem egyszer mondtam.
– Tízszer, százszor, ezerszer? Neked elég?!

– Hát… elég.
Néró csak szórakozottan válaszolgatott, mert a ruhásláda mé-  lyén meglátta kedvenc tógáját, azt a bíborszínű, csodálatos darabot,  melyet csak nagyobb ünnepekre, mondjuk, házasságra vagy tömeges  kivégzésre vett fel. Ujjai közé csippentve finoman kiemelte a mély-  vörös színben pompázó ruhát, és Poppaea orra alá dugta.
– Tudod, miből van ez a festék?
– Nem. És nem is érdekel! – duzzogott a császárné.
– A bíborcsiga kopoltyúüregének váladékából. Egyetlen gramm  festékhez ezer csigát kell kipurcantani! Imádom! És ezt a kelmét öt  liter tyrosi bíbor színezi, számolj csak utána!
A császárné utált számolni. Azt is utálta, ha a férje nem őt cso-  dálta, hanem holmi festett rongyokat. Úgyhogy hisztérikusan meg-  emelte a hangját, amivel tudta, hogy azonnali hatást fog elérni.
– Tudod mit? Ez vagy te! Most sem figyelsz rám!
Néró aggódva fordult a felesége felé. Más körülmények között  egy ilyen cirkusz miatt bármelyik ágyasát éhes murénák közé dobat-  ta volna, de ezzel a nővel most kesztyűs kézzel kellett bánni, hiszen a  hasában ott hordta az ő egy szem fiacskáját, a birodalom jövendőbeli
örökösét.
– Kívánós vagy, drágám? – kérdezte negédes hangon. – Sze-  retnél valami egzotikus gyümölcsöt?
– Téged szeretnélek!
– De hát engem szerethetsz! Hagyom – szólt nagylelkűen a  császár.
– Sose vagy itt!
– Itt vagyok, kicsim!
– De meddig?
– Holnapig.
Poppaea a döbbenettől egy pillanatig szóhoz sem jutott. Az álla  leesett, és ez rendkívül bamba kifejezést kölcsönzött amúgy csinos  pofikájának.
– Már holnap utazol? – vonyított fel Poppaea. – Te elutazol, én  meg itt rohadjak egyedül?
– Mi az, hogy egyedül? Itt van az összes társalkodónőd, masz-  szőröd meg rabszolgád…
– Nem akarok egyedül aludni! Utálok egyedül aludni!
– Csak egyetlen napról van szó!
Poppaea hirtelen abbahagyta a hisztit. Látta, hogy ezzel sem-

mire sem jut, csak végül felbőszíti a császárt, ami egyáltalán nem állt  szándékában. Úgyhogy stratégiát váltott. Közelebb lépett Néróhoz,  megfogta a karját, könnyes arcát a vállába fúrta, és sírókás gyerek-  hangon nyafogta.
– Néró, légy szíves… Néróci…
– Na, ezt ne kezdd! – húzódott el a császár. Utálta, ha össze-  könnyezik a tógáját.
– Ha szeretsz, akkor nem mész el!
– Dolgom van, nem érted?! Egy isten küldött értem égi fogatot!
Azért nem mindennap történik ilyesmi egy emberrel.
– De te nem vagy ember!
– Engedd el a karom! Engedd el, vagy… – Néró elharapta a  mondat végét.
– Vagy?! VAGY?! – Poppaea fél lépést hátrált, lesunyta a fejét,  mint egy támadásra készülő anyaoroszlán, és haragtól villogó  szemmel ordította. – KÉPES LENNÉL RÁ?! A gyermeked anyját?!
Néró keze ökölbe szorult, és remegő szájjal közelebb lépett.
Már lendítette volna a karját, de akkor Poppaea hirtelen felnyögött,
és kezét a hasa köré fonta. Fájdalmas arccal pillogott a császárra.
– Megrúgott… – közölte megtört hangon. – Ő is.
Néró egy pillanatig csak állt, szinte belefagyva a megkezdett  mozdulatba, majd hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott a teremből.
– Néró! Ne menj el! Ne hagyj itt! Néró! Megbocsátok! Néró!
A bronzkapu döndülve csapódott be a távozó császár mögött.
Poppaea egyből hangnemet váltott.
– Ó, hogy fordulnál föl, te… te felfuvalkodott… te nyomorult  dög… te, te…
Hanna néni reggel óta leste az alkalmat, hogy végrehajtsa a
Tekla által rábízott küldetést. Most elérkezettnek látta a pillanatot.
Kilépett hát a fülkéből, ahol eddig aromásított virágszirmokat szórt a  császárné fürdővizébe.
– Szeretnéd, ha itthon maradna?
Poppaea meglepett arccal fordult felé.
– Persze hogy szeretném!
– Ha gondolod, elintézhetem – mondta az öreglány.
– Te?! Hogy tudnád elintézni, ha még nekem se sikerült?
– Némi aggyal és arannyal. Az egyik nekem van, a másik ne-

ked. Együtt összehozhatnánk.
– Annyi agyam azért van, rabszolga, hogy felfogjam: most halá-  losan megsértettél!
– Annyi agyad is van, gyöngyöm, hogy felfogd: ennek ellenére  most le kell nyelned ezt a békát. Persze csak akkor, ha azt akarod,  hogy a borotvált lufikád ne utazzon el.
Poppaea hattyúnyakán idegesen megfeszültek az inak. De mi-  vel eszébe jutott, hogy ez nem tesz jót a bőrének, mert kitágíthatja a  szöveteket, és a végén még petyhüdt lesz, igyekezett gyorsan ellazí-  tani magát.
– És ezt mégis hogy képzeled? – kérdezte fojtott hangon.
– Jobb, ha nem tudod a részleteket! – mosolygott talányosan
Hanna néni, és még csippentett is hozzá a szemével. – Csak hozass  néhány markos hun legényt Calo gladiátoriskolájából! Ja, és tíz ara-  nyat.
Poppaea gyanakodva fürkészte a vénasszony múmiaszerű ar-  cát. Kellemetlen szipirtyó, gondolta, de sokat köszönhet neki. Nem  beszélve a varázspapirusszal hozott női praktikáinak.
– Jól van, legyen – halászott elő egy zacskó aranyat a tunikája  alól. – De ha megcsalsz…!
Hanna néni mohón kimarta a pénzt az illatosított ujjacskák kö-  zül.
– Mikor csalódtál te bennem, pici domina?
A zacskót boszorkányos ügyességgel eltüntette ruhái redői kö-  zött, és szapora léptekkel elhagyta a lakosztályt. Poppaea egy jég-  tömbös állványnak támaszkodott, és tűnődve nézett utána. Addig
állt ott, míg a hideg már belemart a csontjaiba. Elrántotta a kezét.
Éjfél körül egy csapat rabszolga bukkant fel Széth templomá-  ban azzal a paranccsal, hogy a totemoszlopot át kell szállítaniuk a  császári palotába. A papok kezdetben aggályoskodtak, de aztán Géza  bá megcsörgette előttük a tömött pénzeszacskót, amit császári vi-  aszpecsét díszített, és ezzel elejét vette minden további ellenvetés-  nek. Merthogy a Sigray egykori legendás tornatanára vezette a pom-  pás izomzatú rabszolgákból álló különítményt. És persze Szabika is  ott volt, mivel semmiből nem akart kimaradni. Mondjuk, hamar rá-  jött, hogy ezúttal ezt csúnyán benézte.
– Emeld, fiam, ne csak a szájad tátsad! – nyögte Géza bá a  hadron roppant súlya alatt.
– Emelem, tan bá!– szuszogta Szabi két hatalmas szerecsen

rabszolga közé szorulva.
– Gyerünk, gyerünk, pipikéim, erre gyertek, szaporán! – inte-  getett Hanna néni egy fáklyával az utca végén.
– Kicsit kevésbé feltűnően! – szólt rá Tekla, és aggódva körül-  nézett.
Szerencsére egy lélek sem járt ilyenkor arra. Rómának ez a  környéke nem volt éppen biztonságosnak mondható, főleg így, az éj-  szaka közepén. Meg egyébként is, ki támadna meg egy csapat oszlo-  pot cipelő rabszolgát?
– Miből van ez a hadron? – méltatlankodott Szabi.
Géza bá fogást váltott, már igencsak elkezdett zsibbadni a keze.
– Hát nem papundekliből, az biztos!
– Tegyük le egy picit!
– Dehogy teszitek! – pattogott Hanna néni. – Látjátok, ezek a  szép szerecsen fiúkák nem fecsegnek annyit!
– Mert kivágták a nyelvüket.
Az ausztrál nagynéni ábrándosan sóhajtott.
– Ó, én mindig is ilyen férjet szerettem volna!
– Messze van még? – érdeklődött Szabika, de nem kapott vá-  laszt. – Mondom, messze van még?
Géza bá megállj!-t vezényelt. A rabszolgák szétvetett lábbal  megálltak, és úgy fújtattak, mint a lovak a Circus Maximusban egy  kocsiverseny végén.
– És most merre? – kérdezte Géza bá.
Tekla közelebb lépett, és izgatottan megigazította a szemüve-  gét. Tulajdonképpen még maga sem hitte el, hogy a terve sikerülhet.
– Csak ide, a ciszternába.
Bulcsú épp itt tartott a beszámolóban, melyben vázolta Tibi-  nek, mi a pálya az ókori Rómában, ha már bécsi hírekkel nem szol-  gálhatott, mikor Fúzió-Józsi lépett be az intenzívre.
– Helyzet?
Zsófi vértelen arccal, mozdulatlanul feküdt az ágyon, résnyire  nyitott ajkai között lassan, szinte észrevétlenül járt a levegő.
– Semmi új – mondta Tibi halkan, és megigazította a lányt  nyakig beborító takarót, a mai napon talán épp századszorra.
– Nem jössz? – kérdezte Fúzió.
– Hova?

– Bárhova. Mihez van kedved?
– Semmihez – mondta Tibi.
– Nem ülhetsz folyton Zsófi mellett! – csattant fel Fúzió.
– Halkabban!
– Egy uralkodónak protokolláris kötelezettségei is vannak.
– Mint például? – kérdezte Tibi.
– Ööö… – erre a kérdésre derék elődje szemlátomást nem volt  felkészülve. – Például hogy eljössz velem cicát etetni.
– Az király – szúrta közbe fanyarul Bulcsú.
Valójában még mindig nem tudta megemészteni, hogy Tibit  választották uralkodónak, mikor pedig a vak is láthatja, hogy kima-  gasló szellemi képességei miatt egyes-egyedül ő lenne hivatott egy  ilyen magas pozíció betöltésére. Persze tudta, hogy itt pont egy bo-  lond királyt kerestek, de ez valahogy akkor is csípte a szemét. Külö-  nösen az irritálta, ha Tibi feltette a koronáját, noha ez viszonylag rit-  kán fordult elő.
– Hagyd, Józsikám, Őtibisége inkább ezzel a cicussal szeretne  maradni! – mondta epésen.
Tibi felkapta a fejét.
– Mi van, dalek, kiolvadt az agyadban egy biztosíték?
Fúzió gyorsan közbelépett. Nem azért jött, hogy kirobbantson  egy vitát.
– Feltaláltam a rántott húsos fagyigépet! – közölte. – Megné-  zed? Szerintem adu ász. De kipróbálhatjuk fasírttal is! Tudom, hogy  hiányzik nagyanyád fasírtja.
– Nem akarok mirelit húsgolyókat nyalogatni… – motyogta ha-  rapósan Tibi.
– Tibi, ne kockuljál már, tisztára be fogsz savanyodni! – bökte  meg a vállát Fúzió. – És most szuper jó fej vagyok, hogy nem múlt  időt használtam!
Tibi szinte örült, hogy ezen a ponton megszólalt a külső védel-  mi rendszer riasztója, és volt indoka félbeszakítani ezt az egyre kel-  lemetlenebb beszélgetést.
– Mi az már megint? – pattant fel a székéről, és futva indult ki-  felé.
Néhány perccel később az irányító központban magától Tha-  lésztől kapta meg az aggasztó választ.
– Külső behatoló a hatos szelvénynél! – közölte gondterhelt  arccal a tudós.

Bulcsú a homorú képernyőfalra mutatott.
– Ez csak az Imre bá!
– A Felemásszemű?! – kiáltott fel izgatottan Tibi.
A képernyőhöz lépett. Soha nem kedvelte különösképpen Imre  bát, most mégis örült, hogy újra látja. Mióta Hannáék elmentek,  semmit sem tudtak róla. Az is benne volt a pakliban, hogy az arkhón  rájött, hogy összejátszott Hannával, és ezért végzett vele. De ezek  szerint sikerült megszöknie.
– Segítség! Engedjetek be! – lihegte kicserepesedett ajkakkal a
Felemásszemű. Szemlátomást nem volt valami jó állapotban. Úgy  tűnt, napok óta úton volt víz és élelem nélkül. Mindenesetre megint  jól teleszívta magát porral.
– Nyissatok neki kaput! – rendezkedett Tibi.
– Állj! Senki nem nyit semmit! – állt elszántan az irányító kon-  zolok elé Thalész.
– Nem emlékszel, fenség, mi történt legutóbb, mikor beenged-  tük a tanárnőtöket?
A Felemásszemű térdre esett a fal mellett, és gömbölyű testén  ide-oda görögve kétségbeesve vinnyogott.
– Vizet! Vizet, könyörgök!
– Az a Bujdosóné volt. Imre bá teljesen más tészta – mondta
Tibi.
– Ugyan miért lenne más?
– Ő megjavult a filtertől.
– A filter csak a rárakódott szennyeződést tudja eltávolítani, de  a személyiség alapstruktúrája változatlan marad.
Imre bá kitárt karokkal Buraváros falainak támaszkodott.
– Tibi! Tibiké… – vonyított elkeseredve.
– Most például honnan tudja, hogy te döntöd el, hogy beenged-  jük-e? – kérdezte Thalész a mutatóujját a magasba emelve. Úgy
érezte, itt a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy gyanúja megalapozott. De
Tibit nem győzte meg.
– Nyilván Hannától – mondta. – Meg aztán az elmúlt napok-  ban többször beszéltünk vele féreglyuktelón.
– Az, mondjuk, igaz! – erősítette meg a dalek. – Mostanában  tényleg eléggé megváltozott Imre bá. Például segített Hanna nénit  lebuktatni…
– Így van! – bólogatott buzgón Tibi. – És visszaszerezte Han-  nának a féreglyuktelót!

– És amíg nála volt a mobil, kémkedett nekünk.
– Aki egynek kémkedik, az képes kettőnek is… – morogta bosz-  szúsan Thalész.
– Miért kell mindig a legrosszabbat feltételezni?
– Talán mert túl régóta élek. Láttam egy s mást.
A Felemásszemű közben egészen szívszaggató magánszámba  kezdett.
– Jaj, meghalok, meghalok, jaj, jaj, jaj… – hentergett a porban.
– Tibi! TIBI!
– Én ezt nem bírom hallgatni!
– Szabadítsatok meg a portól! A filterbe akarok kerülni! Utá-  lom így magam, szippantsatok ki!
– Mondjuk, ezt tényleg nem jó hallgatni – szólt közbe Fúzió. –
Szerintem vagy engedjük be, vagy csapjuk le valamivel!
– Előbbi – mondta Bulcsú.
– Utóbbi! – mondta Thalész.
– Tibikééém! Én segítettem nektek! – vinnyogta Imre bá. – Vi-  gyáztam Hannára! Segítettem nekik megszökni!
Tibi újra kiadta a parancsot, ezúttal egy fokkal erélyesebben.
– Nyissuk ki! Engedjük be!
Ám Thalész továbbra sem mozdult az irányító konzolok elől.
– Nem lehet! Túl nagy a nemzetbiztonsági kockázata!
– Én vagyok a király!
– Amióta király vagy, csakis esztelenségek történnek…
– Ezért választottak meg, nem?
– Bizony! – kapcsolódott be a vitába Fúzió. – Tibi nem élhet  vissza a választók bizalmával, továbbra is hülyeségeket kell kérnie!
– De nem ilyeneket! – kiáltott Thalész. A mindig higgadt, bölcs  tanácsadó kezdte elveszteni a fejét. – Fúzió, te például pontosan
érezted, hogy meddig mehetsz el!
– Józsi, ha kérhetem! – javította ki önérzetesen az egykori  uralkodó.
– A macskaünnep az egy dolog, és megint más veszélyeztetni a  város biztonságát.
Mindeközben a falak előtt a Felemásszemű delíriumba esett.
– „Jóllaktam az iszonnyal… Húnyj ki, kurta láng! Az élet csak  egy tűnő árny…” – motyogta átszellemültem Úgy látszik, búcsúzóul  meg akarta villantani eddig pompásan rejtegetett klasszikus művelt-  ségét. De méltatlanokra pazarolta tudását, odabenn senki nem is-

merte fel a Shakespeare-idézetet.
– Félrebeszél! – nyugtázta a dalek.
– Bocsássatok meg… gyerekek… áááááhhhh – nyögte, és teste a  rettenetes, végső kínban megvonaglott, majd elernyedt. Úgy tűnt,
Imre bá kilehelte a lelkét.
– Nyissátok ki a kaput! Ez parancs! – kiáltotta magából kikelve
Tibi. – Őrség!
– Fiam… – próbálkozott még Thalész, de két testőrdroid oda-  lépett, és félretolta az irányítópanel elől.
Fúzió maga ugrott oda a konzolhoz, és nyomta meg a zöldes  fénnyel villogó gombot. A hatos szelvény fala résnyire megnyílt.
Egy drón repült ki a városból, és megállt a Felemásszemű fe-  lett. Előbb szenzoraival tetőtől talpig végigtapogatta, majd egy ro-  botkar nyúlt ki belőle, és óvatosan felnyalábolta a mozdulatlan tes-  tet. Ugyanebben a pillanatban az egyik közeli dűnéből egy hatalmas  kígyófej emelkedett ki, és hatalmas erővel port lövellt be a résen.
– Ez csapda! Mondtam! – üvöltött Thalész. – Kaput!
Fúzió rémülten engedelmeskedett, de nagy izgalmában csak
összevissza nyomkodta a gombokat. Mire sikerült kiadnia a megfele-  lő parancsot az automatikának, már késő volt. A drón ugyanis már  megindult terhével a városba, de pont beszorult az összezáródó rés-  be. Fúziónak ekkor újra ki kellett nyitni a kaput, hogy megszűnjön a  torlasz, ám addigra már túl sok por ömlött be a városba. A szenzor-  növények nem bírták a terhelést, túlságosan nagy volt a dózis. Mint-  ha orkán tombolt volna végig a ligeten. Az ágak és indák kínban vo-  naglottak, ahogy megpróbálták semlegesíteni a kívülről érkező  szennyeződést. A szőlőlugasok szétszakadtak, néhány gyümölcsfa  gyökerestül kifordult, a drón a falnak csapódott, a robotkar pedig el-  engedte a Felemásszemű testét, mely pörögve megindult a pusztuló
édenkert felé.
– Az összes filtert bekapcsolni! – üvöltött Thalész.
Odakint, mint gigantikus tűzoltófecskendők, újabb és újabb kí-  gyófejek emelkedtek ki a porból és okádták magukból a forró sav-  ként mindent szétmaró port.
Megkezdődött az ostrom.

[12] Zsófi igazi arca
Vannak bizonyos események, amelyek kísértetiesen ismétlőd-  nek az ember életében. Mintha az idő újra és újra visszakanyarodna  egy kitüntetett pillanatra, hogy lejátssza ugyanazt a filmet, csak épp  más kulisszák között. Hanna tizennégy éves korára nagyon is tisztá-  ban volt már ezzel a jelenséggel. Csak egyetlen dolgot nem értett: ez  a bizonyos pillanat miért pont az, hogy egy börtönben üldögél Sán-  dor mellett? Aztán a dolog miért mindig úgy folytatódik, hogy a kü-  lönböző ellenséges szándékú fogvatartók kihallgatásra cipelik őket?
Már nem is volt kedve visszaidézni a különböző börtöncellákat, fo-  lyosókat és vallatószobákat, melyekhez élete során szerencséje volt.
Nem akarta felidézni a félelem különböző fajtáit sem, amiket átélt a  kihallgatások során. És nem akart gondolni arra sem, hogy ezek kö-  zül a legerősebb épp az, amit most érez, mikor legjobb barátnője  várja „egy kis elbeszélgetésre”.
– Legyen bátor, Hannácska! – dörmögte Sándor, miközben a  palota félhomályos folyosóján botladoztak, állig felfegyverzett kato-  nák kíséretében.
– De mit akarhat tőlünk?
– A frászkarika tudja. Talán csak felidézni a régi szép emléke-  ket…
– Ezzel a Zsófival nekem nincs semmiféle szép emlékem!
Sándor kis gondolkodás után belátta, hogy ez igaz lehet.
– Akkor jobb híján csak kinyuvaszt. Nem nagy ügy! Fel a fejjel!
Voltunk mi már slamasztikában!
– Tudom – morogta Hanna. – Sajnos két slamasztika között  sosincs elég időm elfelejteni az előzőt.
Mikor a trónterem ajtaja feltárult, az első dolog, ami a sze-  mükbe ötlött, a hatalmas, díszes trónszék volt. Ezt azonban nem Fe-  renc császár foglalta el, hanem egy mozdulatlanságba merevedett,

hófehér kőszobor.
– A szentségit! Ott ül! – súgta Sándor. – És nézze csak! Ott az  időgép is!
– Köszi, Sándor, nem kell a színházi közvetítés – mondta Han-  na. – Látom.
A kőszobor ekkor lassan megfordult. A bőre olyan sápadtfehér  volt, mintha az ereiben nem is vér folyna. Szőke haja a szokásosnál  világosabb árnyalatban játszott, majdhogynem fehéren világított  szépséges, merev arca körül. Hanna mellkasában, mint a forró láva
áradt szét a kétségbeesés: egykori barátnőjéből semmi emberi nem  maradt.
– Megérkeztek az áldozati bárányok, Gotthardi? – kérdezte
Zsófi valami különösen csengő, idegen hanglejtéssel. Hannának  olyan érzése támadt, mintha hangja egészen távolról, visszhangosan  szólna.
– Igenis, fenség! – bólintott a rendőrfőnök.
Sándor keze ökölbe szorult a dühtől.
– Rohadt spicli! – szűrte a fogai között.
– Vezesse őket az oltárhoz! – rendelkezett Zsófi.
Ekkor fegyveresek léptek Hanna mellé, és megragadták a kar-  ját. A lány egész testét megfagyasztotta a jeges rémület.
– Vegye le rólam a kezét, maga rohadék! – heveskedett, ám a  harcias kiáltásból csak riadt cincogásra futotta.
– Hagyja békén! – ugrott mellé Sándor is, de az egyik fegyveres  durván a földre lökte.
Az öreg nagy zajjal elterült a palota kövén, és Hanna rémülten  látta, hogy nem mozdul többé.
– Istenem, ne! – sikoltott fel, és letérdelt az öreg mellé. – Sán-  dor! Szólaljon meg!
Zsófi Gotthardira emelte kifejezéstelen tekintetét.
– Nem akarok felesleges erőszakot – mondta.
– Elnézést, hercegnő! Nem is tudom, hogy fordulhatott elő –  szabadkozott a rendőrfőnök.
Hanna most már alig látott valamit a szemébe gyűlő könnyek-  től.
– Mit művelsz, Zsófi? Hiszen én vagyok itt! Nézz rám! Könyör-  gök, nézz rám! – súgta kétségbeesetten, miközben Sándort élesztget-

te.
Zsófi lassan felé fordította merev arcát.
– A kések élesek, nem fog fájni – mondta színtelen hangon. –
Nem akarok jajszót. Nem akarok sok vért.
– Zsófi! Mi valaha barátok voltunk!
– Nekem nincsenek barátaim. Nekem senkim sincs, csak saját  magam.
– Nem igaz! – kiáltott fel Hanna. – Nézz a lelked mélyére! Ott  kell, hogy legyek valahol mélyen, eltemetve!
– Nekem nincs lelkem.
– De van! Tudom, hogy maradt benned valami az én Zsófim-  ból! És fel fog ébredni! Csak rám kell nézned!
Sándor ekkor mocorogni kezdett a földön, és óvatosan megszo-  rította Hanna kezét.
– Hannácska, egy pillanatra… – súgta bágyadtan, ám a lány  nem figyelt rá.
– Könyörgök, fordítsd erre a fejed! – kérlelte Zsófit. – Nézz  rám!
– Igazán nem akarom megzavarni, de… – szólt ismét közbe az
öreg, ám nem tudta befejezni, mert Zsófi ünnepélyesen felemelke-  dett a trónszékből.
– A Nagy Ceremóniát az áldozati szertartással ezennel megnyi-  tom! Hozzátok őket!
Kések éles pengéje sikkant a hátuk mögött. Hannát és Sándort  felrángatták a földről, és az időgép felé lökték. Az öreg megkapasz-  kodott Hanna karjában, és magához húzta, hogy a fülébe súghasson.
– Bátorkodnék megjegyezni, hogy az időgépen csak egy pici lé-  pésecske a matt…
– Micsoda? – kérdezte döbbenten Hanna.
– Vágják le őket! – harsant fel Zsófi hangja.
Sándor elszántan Hanna szemébe nézett.
– Ugrás a géphez! Három… és!
És Hanna ugrott. Az öreg szinte felborította a sakkasztalt, úgy  rántotta maga mellé, közben pedig fél kézzel eltolt egy fehér bábut a  helyéről. A következő pillanatban színes örvény ragadta őket magá-  val. A palota szertefoszlott, tróntermestül, Zsófistul, Gotthardistul,  mintha tornádó söpörte volna el őket. Hanna behunyta a szemét, és  fogát összeszorítva várta a szédítő forgás végét, mely a vágyott lan-  dolást jelentette. Az időgép búgásához lassacskán többszólamú kó-

rus hangja vegyült.
– „No, no, no, no! Ne tedd, Papageno!”
Hanna igyekezett megtartani az egyensúlyát, ám ez nem ment  könnyen. Úgy érezte, mintha lábai folyvást ki akarnának csúszni aló-  la. Közben Szabika kissé hamis falzettje is felcsendült a háttérben.
– „Papagenónak kell egy kis tojó,  ha van tojó, a fészek attól jó!”
– Ez… ez álomszép! – sóhajtotta meghatottan Rogyák, valahol
Hanna füle mellett.
– A jelmezt mi varrtuk Jolikával! – felelt rá Hanna anyukája  kissé távolabbról.
Jaj, de boldog vagyok én ám!
Megvan az én kis Papagenám!
Madárkám, kettő, három és –  kezdődhet most a csőrözés!
– rikkantotta Szabika, és Hanna száján cuppanós, ám kissé  nyálas puszi csattant.
A lány rémülten kinyitotta a szemét. A Sigray tornatermében
állt, A varázsfuvola hevenyészett díszletei között, lábán egy gyöngy-  ház berakású görkorival.
– Pfuj, Szabi! Normális vagy? – kiáltott fel, ám döbbenten hal-  lotta, hogy nem egy, hanem rögtön két hangon szólalt meg.
Rövid csend támadt.
– Jézus… – súgta Szabika, és egy lépést hátrált. – Így épp neki-
ütközött a háta mögött álldogáló önmagának. – Ez… ez mi? Mi van  itt?!
Rémült sikoltás hangzott fel a nézőtérről.
– Úristen! Két Hanna van a színpadon! – visította Hanna  anyukája, és még azonmód, ülőhelyzetben elájult.
– És két Tibi! – kiáltott Rogyák.
– Tanárnő… A tanárnőből is kettő van – hebegte Tibi.
Hanna csak állt, és úgy tátogott, mint egy partra vetett hal.
– Táncolsz velem? – kérdezte mindkét Szabika, miközben vi-  gyorogva körülvette Hannát.
A lány egész testében remegett, de már visszatért a hangja. Ak-  korát ordított, hogy a tornaterem falai beleremegtek.
– Segítsééég!!!

Sándor dörmögő hangjára ébredt.
– Hanna, Hannácska! Nyugodjon meg! Semmi baj. Csak rosz-  szat álmodott.
Hanna ziháló mellkassal felült szalmával felszórt fekhelyén, és  remegő kezével letörölte a szemébe csorgó izzadságot.
– Istenem, de borzasztó volt! – mondta, és hangosan zokogni  kezdett.
– Ugyan, ugyan – legyintett megnyugtatóan Sándor. – Csak  egy kis börtön, pár patkány, fütyülő huzat, egészségtelen dohszag.
Egyszóval a szokásos.
De Hanna csak a fejét rázta.
– Nem! Nem az! Megálmodtam valamit!
– Mit?
– Zsófit! Borzasztó volt… – Hanna eltakarta a szemét. – És  még azt is…
Sándor várt egy kicsit, de Hanna még mindig szörnyű álmának  hatása alatt volt.
– No, beszéljen hát!
– Hogy mekkora baromságot beszéltünk meg Tibivel – fejezte  be a mondatot Hanna.
Sándor nosztalgikusan felsóhajtott.
– Ó igen, a Tibi úrfi… Micsoda marha egy ötletei voltak! Az a  mellszobor is! Hát hogy feltételezhette rólam, hogy nem vágom át?
– Jaj, maradjon már! – kiáltott fel Hanna. – Nem erről van  most szó! Emlékszik még, hogy azt beszéltük meg, hogy a találkozási  pontunk az iskolai A varázsfuvola-előadás lesz?
– Hogyne, kérem – bólogatott Sándor, majd Hanna arcát látva  hozzátette: – Már akkor sem helyeseltem.
– Miért? – kerekedett el Hanna szeme. – Meglepetésében még  a sírásról is megfeledkezett. – Maga tudta, hogy baromság?
– Én, kérem, csak azt tudtam, hogy ott az a másik fiatalember  illetlenkedett magával – emelte fel intőn az ujját Sándor. – És úgy is,  mint tiszteletbeli gyámapja, nem tartanám helyesnek, hogy…
Hanna azonban nem várta ki az erkölcsi prédikáció végét.
– Rájöttem, hogy ha akkor találkoznánk, mindannyian meg  lennénk kettőződve az időben!
Sándor néhány másodpercig hallgatott, majd rávágta.
– Erről a körülményről nem is szólva.
– Tehát egy olyan időpontot kell találnunk, amikor már egyi-

kőnk sem volt jelen 2012-ben!
– A számból vette ki a szót!
A cella ajtaja előtt ekkor motozás hallatszott, és a rácsok mö-  gött a cefreszagú őr borvirágos ábrázata jelent meg.
– Készüljenek! – kiáltotta be reszelős hangon. – Zsófia herceg-  nő kéreti magukat kihallgatásra.
Hanna behunyta a szemét.
– Istenem… – suttogta.
Három átható koppantás jelezte az ülés kezdetét. A ciszterná-  ban nyirkos hideg volt, még a bőr alá is bemászott, ám ez a mindent
átható mocsárszag mellett csak a kisebb kellemetlenséget jelentette.
– Az ülést ezennel megnyitom – jelentette ki Géza bá, és le-  eresztette kezéből a husángot, mellyel a hadron oldalát kopogtatta  meg.
– Na, végre-valahára, kis fókám! – rikkantotta Hanna néni. –
Már azt hittem, a beszéde előtt kockára fagyunk a bűzben.
Rogyák tanárnő arcán bosszús grimasz futott végig.
– Ne fókázza le Gézát, ha kérhetném! – hajolt közelebb az
öreglányhoz egy feddő pillantás kíséretében. – Ha jól tudom, nem
őriztek együtt birkát.
– Miért? – húzta fel pengevékonyra ritkított szemöldökét
Hanna néni. – Maga csak pásztorokkal szokott pásztorórázni? –
Majd kisvártatva gonoszul hozzátette: – Ne is válaszoljon! Nyilván-  való.
Géza bá úgy emelte fel a husángot, mint valami karmesteri pál-  cát.
– Azért gyűltünk itt ma össze, hogy döntsünk egy mindannyi-  unk életét érintő kardinális kérdésről – mondta, ám bosszúsan el-  hallgatott, mert a fülét megütötte egy halk, ellenben annál kellemet-  lenebb hang, melynek forrása természetesen Szabika volt. Ponto-  sabban szólva Szabika vacogó fogai.
– Parancsolsz, Szabolcs fiam? – érdeklődött színlelt kedves-  séggel.
– Semmi, tan bá, csak fagyhaláltusámat vívom – legyintett a  fiú remegő kézzel.
– Az más – jelentette ki az osztályfőnök, és újfent a többiekhez  fordult. – Tehát most, hogy sikerült megkaparintanunk a hadront, el

kell döntenünk, milyen módon hozzuk működésbe. Ötletek, észrevé-  telek, hozzászólások?
Rogyák tanárnő udvariasan jelentkezett, ám Géza bá tüntetőleg  egy pillantásra sem méltatta.
– Tekla szerint már megvan a megoldás! – mondta Rogyák, in-  kább mégis mellőzve a jelentkezést.
Géza bá színpadiasan forgatni kezdte a fejét.
– Tessék? Mintha hangot hallottam volna! De nem, talán csak  a cúg fütyült.
– Azt mondtam mindössze… – kezdett bele ismét a tanárnő,  ezúttal hangosabban, ám Géza bá a szavába vágott.
– Ó, nem! Ez mégis inkább a lápi póc lesz, a ciszterna legendás  vérszívó réme.
Szabika fájdalmasan felsóhajtott.
– Tan bá… én nem bírom ki élve, míg ki tetszenek békülni.
Rogyák tanárnő ekkor felpattant, és határozott léptekkel Géza  bához ment. Egészen közelről nézett bele az arcába, ez azonban nem  akadályozta a tornatanárt abban, hogy még így is megpróbálja leve-  gőnek nézni.
– Tök véletlenül tudom, hogy a lápi póc egy HAL! – kiabált  idegesen Mária. – Egy kicsi, ártalmatlan hal!
– Mondja meg valaki a hölgynek, hogy magam is tisztában va-  gyok vele! – fordult el Géza bá a szirénázó kollégától. – És pont azért  mondtam, mert egy hal épp a tőle elvárható legkívánatosabb visel-  kedést tanúsítja, azaz konkretice nem beszél, csak tátog! – itt a  konyhás nénire pillantott. – Valika, tolmácsoljon!
Vali néni derekára szorított kézzel, nyögve Rogyákhoz döcö-  gött.
– Azt mondja, fiam, hogy hal vagy, és csak tátogj!
Mária néni sértetten felvetette a fejét.
– Hát akkor valaki mondja meg neki, hogy én megnémulhatok,  de a lelkiismerete attól még hangos lesz! Hanna néni, tolmácsoljon!
Hanna néni egy laza macskamozdulattal Géza bá felé hajított  egy nyálkás kavicsot.
– Azt mondja, kis fókabébim, hogy…
– Hát erre éppenséggel az a válaszom – mennydörögte Géza  bá, az öreglány szavába vágva –, hogy nekem van mi hangoskodjon,  szemben vele! VELE, aki, ha úgy hozza a sors, úgy lubickol a fertő-  ben, mint lápi póc a vízben!

– Hogy elejét vegyem a fagyhalálnak, tájékoztatásul közlöm,  hogy Edina megoldotta a hadron energiaproblémáját – lépett közbe
Tekla, épp a legjobb pillanatban. – Ugyanis nemes egyszerűséggel  felgyújtotta Rómát.
– Én? – visította Edina. – Magadnál vagy?
– Úgy értem, a megfelelő helyen közbenjárt érte – pontosított
Tekla. – Ezért legjobb lesz, ha felkészülünk, mert Néró hamarosan  cselekszik. Nekünk csak résen kell lennünk, hogy az adott szomorú  pillanatban kihasználjuk az energiaforrást.
Vali néni arca krétafehér színt öltött.
– Felgyújtják Rómát? Uramisten! Az nem lehet! – hebegte, és  megtántorodott.
Rogyák azonnal mellette termett, nehogy elveszítse az egyensú-  lyát szegény.
– Jaj, Valika – suttogta együttérzőn. – Szörnyű, tudom, de mit  tehetnénk?
– Nem éghet Róma! Mi lesz az én Péteremmel?
– Biztos megmenekül.
– Te ezt nem értheted! Neki hatalmas feladata van! Ő nem egy  akármilyen Péter! Ő a halász! Az a Péter!
Kis csend támadt. Valahogy senki sem tudta, hogyan vigasztal-  hatná meg a kétségbeesett konyhás nénit.
– Jaj, ne tessék már csinálni! – próbálkozott Tekla. – Tetszik  tudni, hány Péter nevű halász flangál manapság az ókori Rómában?
Géza bá ekkor újból megkocogtatta a hadron oldalát. Nagyon  nem szeretett volna teológiai vitába bonyolódni, mikor ennél fonto-  sabb dolguk is volt.
– Nos, tehát: szavazásra bocsátom a dolgot! – szólt egy házel-  nök határozottságával. – Éghet Róma?
– Igen! – vágta rá Rogyák.
– Nem! – kiáltott fel Géza bá.
– Akkor nem! – helyesbített Rogyák.
– De igen! – harsogta Géza bá.
A tanárnő csodálkozva nézett körül.
– Most mi van? Más nem szavaz?
– Szerintem bízzuk az időre… – rántotta meg a vállát Tekla.
– És akkor hogyan tovább? – hordozta körül apró  vakondtekintetét az egybegyűlteken Hanna néni.
– Hát… – sóhajtott Tekla. – Várunk.