[2] Akciós tornatanár
A gladiátoriskola hálótermében kisebb földrengés készülődött.
Legalábbis így érezhette az, aki e kora hajnali időpontban átlépte a  küszöbét. A földön fekvő robusztus testekből mennydörgésszerű  horkolás hangzott, mely hang elkeveredett az álmukban beszélő,  morgó, nyöszörgő gladiátorok többszólamú kórusával. A belépő Calo  undorodva húzta el a száját, ahogy apró malacszemeivel végigpász-  tázott a hortyogó társaságon. Majd célirányosan elindult, keresztül-  taposva pár útban fekvő harcoson. A hálóterem sarkában aztán  megállt, és néhányszor határozottan oldalba rúgott valakit.
– Hé, hun! – kiáltott a földön fekvőre. – Ébresztő! Fel!
Géza bá csámcsogott egy kicsit álmában, majd édesdeden a  másik oldalára fordult.
– Öltözés, lelépés! – harsogta Calo.
Géza bá kinyitotta a szemét, egy darabig bután nézett, aztán
ülve elaludt. A rabszolga-kereskedőnek nem maradt más választása,  meg kellett ragadnia a vállát, hogy megrázza.
– Mi az? Mi történt? – ocsúdott fel végre a tornatanár.
– Fogalmam sincs, de mocsok egy szerencséd van – felelte
Calo. – Valaki megvásárolt. Az égiek, úgy látszik, megkönyörültek  rajtad.
Géza bá megcsóválta a fejét, majd visszadobta magát a vackára.
– Ha így lenne, még időben felfaltak volna az oroszlánok.
– Hé, rabszolga! Ne fordíts nekem hátat, mert rojtosra korbá-  csoltatlak! – lilult el Calo képe.
– Alszom. Jóccakát! – morogta Géza bá, és fejére húzta a taka-  róját.
A rabszolga-kereskedőnek nemes egyszerűséggel tátva maradt  a szája. Valami olyasmi suhant át az agyán, hogy ő ilyen szemtelen-  séggel még az életében nem találkozott, de rá kellett jönnie, hogy ez

egyáltalán nem lenne igaz. Ezek a hunok rendre kihúzzák nála a gyu-  fát. Hiába, már a szektások sem a régiek…
– Ülj fel, nyomorult, míg meg nem gondolom magam, bár-  mennyit is fizettek érted! – dühöngött. – A gazdád kint van, nem vá-  rakoztathatod meg!
– Igen? – kérdezte Géza bá a takaró alól. – És mégis ki volna ez  a rejtélyes idegen?
– Egy matróna. A cirkuszi játékokon figyelt fel rád.
– Köszönöm, nem tartok rá igényt.
– Ő viszont rád igen.
– Sajnálom.
– Te semmit sem sajnálhatsz! – kiáltott fel Calo. – Most már  magára is dühös volt. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy még  mindig egy rabszolgával vitatkozik. – Te csak egy beszélő szerszám  vagy!
– Cáfolnám – bukkant elő ismét Géza bá feje a takaró alól. – A  szabadságomat elvehetik, de a gondolatokhoz való jogomat soha.
– Ezt majd kifejted az új gazdádnak – ragadta meg a grabancát  a kereskedő. – Hátha életben hagy, míg végigmondod.
– A magam ura vagyok! – csúszott fel Géza bá hangja a felhá-  borodástól. – És nem megyek sehova! Határozottan megszoktam itt!
Sőt: szeretem!
– Maradni akarsz? – sziszegte Calo. – Hát jó. De még időben  szólok, a reggeli szállítmánnyal medvék érkeznek.
Géza bá szemében érdeklődés csillant.
– Ó, az remek! A medvékhez hagyományos jó viszony fűz – je-  lentette ki lelkesen. – Hajdanán ugyanis volt valaki, aki rendszere-  sen hozzájuk hasonlított. Ahogy ökörhöz, marhához, szajkóhoz és  több efféle nemes állathoz. Megkérném ezért, hogy amennyiben  szajkószállítmány érkezik, feltétlenül szóljon! Akkor repetázom a  medvék után.
Calo a fejéhez kapott. Úgy érezte, menten kitépi a maradék ha-  ját is, ha Géza bá tovább beszél.
– Fogd be, hun, vagy kitekerem a nyakad! És lódulj! – üvöltött  fel magából kikelve, és ellentmondást nem tűrve vonszolni kezdte a  jó tornatanárt a kijárat felé.
– Nem! Nem! Segítség! Nem kényszeríthet! – ordított most  már Géza bá is. – A medvék elé akarom vetni magam! Szajkó általi  halált akarok halni!

Ám hiába is tiltakozott, a rabszolga-kereskedő nagyot taszított  rajta, és így arccal kizuhant az udvarra, egyenesen egy elfátyolozott  nő lábai elé.
– Meghoztam az árut, matróna – fújtatott Calo, és megigazítot-  ta a közelharcban félrecsúszott tógáját. – Térdelj fel, rabszolga! És  köszönd meg tisztelettel a szerencsédet!
Géza bá nyögve feltápászkodott, és megköszörülte a torkát.
– Drága… elfátyolozott arcú úrnő! – kezdett bele mondandójá-  ba, és igyekezett nagyon elszántan tekinteni az asszonyra.
– Ne merészeld bámulni! – suttogta idegesen Calo. – Csak a  földet nézd, ostoba!
– Oppardon! – szabadkozott Géza bá. – Elnézést, asszonyom, a  végzetes impertinenciámért! De amint láthatja, bárdolatlan vagyok,  ráadásul barbár és teljességgel halálra szánt. Továbbá rendkívül ne-  héz természettel rendelkezem. Amennyiben megvásárol, igen hamar  kárát fogja látni. Még be sem teszem a lábam a házába, máris bele-  kötök valakibe, halálra sértem az összes olyan személyt, aki fontos
önnek, és igen hamar kiprovokálom, hogy végre valaki agyoncsap-  jon, amit – kettőnk közt szólva – már jócskán megérdemelnék.
– Eszeden vagy, hun? – kérdezte döbbenten Calo, ám a torna-  tanár nem zavartatta magát. Igazából most kezdett csak belemele-  gedni.
– Épp ezért tisztelettel kérem, részint lelki békéjét, részint  pénztárcáját szem előtt tartva, hagyjon fel ezzel az őrült vállalkozás-  sal, és engedjen itt elpusztulni! Nem vagyok méltó magához.
– Tisztában vagyok vele, Géza – jelentette ki bársonyos hangon  a matróna. – De ez az egy sosem zavart benned.
Géza bá úgy ugrott fel, mint akibe darázs csípett.
– MÁRIA!!! – kiáltotta. – Mit keres maga itt? Nem a piperkőc  pupák mellett kellene henteregnie? Pávatollal csiklandoznia a talpát,  bort locsolni a szájába, vagy oroszlánokkal tépetni szét előtte pár  szegény ördögöt?! Még a végén elunja magát az a drága ember!
Rogyák hátradobta arcából a fátylát és nagyot sóhajtott.
– Géza, tudom, hogy haragszol, de…
– Nincs de! – vágott a szavába Géza bá. – „Haragszom” van,
„de” nincs!
– Gyere velem, kérlek! – súgta Mária kérlelőn. – Én már min-  dent elrendeztem. Eladtam az ékszereimet, lefizettem minden el-  képzelhető őrt, egyebek mellett még ezt a gyaloghintót is megvet-

tem…
Géza bá gúnyosan horkantott egyet.
– Az „egyebek” én lennék?
– Jó, hát téged is megvettelek, de igazán nem volt más válasz-  tásom. És viszonylag jó áron adtak – trillázott a tanárnő, majd lelke-  sen hozzátette. – Életemben először alkudtam is!
– Micsoda? – hördült fel Géza bá.
– Jaj, de igazán csak azért, hogy nehogy komolytalan vevőnek  nézzenek! – magyarázta riadtan Mária.
Calo hatalmasat csapott a homlokára, amitől rögtön két légy is  aléltan hullott a földre.
– Én barom… – nyögte.
Géza bá megvetően elhúzta a száját.
– Lecsúszott nőnek akciós tornatanár. Gratulálok! – mondta,  majd fejét méltóságteljesen felvetve, elindult a hálóterem irányába.
– Géza! Várj! Ne menj el! Én… én… Nem tudok élni nélküled!
– kiáltott utána Rogyák kétségbeesve.
Ez már Calo idegeinek is sok volt. Persze nem a patríciusnő  szívbéli fájdalma hatotta meg, sokkal inkább az, hogy egy őrült rab-  szolga makacskodása megrövidíti őt jó pár sestertiusszal. Ezért az-  tán határozott léptekkel Géza bá nyomába eredt, és megragadta a  vállát.
– Nem mész sehova! Befelé a kocsiba!
– Engedjen el, Calo! Ez erőszak! Az egészséges önsajnálat és  halálvágy lábbal tiprása! Segítség!
A vita most már olyan hangerőn folyt, hogy a gladiátorok háló-  termének ajtajában több kíváncsi fej is megjelent.
– Mi folyik itt? – kérdezte Péter, és kezét békítőleg a dulakodók  felé nyújtotta.
– Mész vissza azonnal a helyedre, szektás? – üvöltött rá Calo li-  la fejjel, miközben teljes erejéből tolta Géza bát a gyaloghintó felé.
– Dehogy megy! Show-time van! – jelent meg Péter nyomában
Szabika is.
– Fogd be, kisfiam, Géza bátyádnak gondja akadt! – jelentette  ki Vali néni, és fontosságának teljes tudatában kidöcögött az udvar-  ra.
Rogyák tanárnő szemébe könnyek gyűltek, ahogy meglátta az
élemedett konyhás nénit, aki a jelek szerint majd kicsattant az  egészségtől.

– Vali néni! Édes, drága Vali néni! – súgta megindultan.
Ám Valika hűvösen végignézett rajta, és kimérten csak ennyit  kérdezett.
– Ki ez a nő?
– Hát nem ismer meg? – torpant meg Rogyák.
– Kellene?
– Szó sincs róla, Valika – legyintett Géza bá. – Ennek a kicico-  mázott delnőnek már semmi köze ahhoz, aki egykor volt.
Szabika értetlenül nézett hol egyikükre, hol másikukra. Kicsit  korán volt még ahhoz, hogy átlássa a felnőttek bonyolult lelki folya-  matait.
– Jaj, már, Vali néni, tessék felcsapni a szemüveget! Ez a
Rogyák tanárnő!
– Ne nézz hülyének, édes fiam! – torkolta le Valika. – Szerin-  ted nem tudom?
– Vagy úgy… – mondta sértetten Rogyák, és elfordult.
A vita itt akár véget is érhetett volna, ha Péter váratlanul nem  világosodik meg.
– Á! Ő az, akiről hun barátaim már annyit meséltek! – adott  hangot felismerésének. – És vajon mit akar?
– Gondolom, megszöktet minket – nézett sugalmazón Szabika
Mária néni felé.
– Tévedsz, Szabolcs. Meg akar minket venni. Méghozzá kilóra
– jelentette ki Géza bá.
– Szuper! – bokszolt a levegőbe Szabika, ám a lefagyott társa-  ságból láthatóan senki nem osztotta a lelkesedését.
– Neki egy emberélet nem több már, mint pár csengő  sestertius – folytatta rendületlenül a tornatanár. – Így lealjasult. De  miért is csodálkozom? Tökéletes tanítómestere volt.
Rogyák önérzetesen felkapta a fejét. Kezdett már elege lenni az
örökös szemrehányásból. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Péter  közbelépett.
– Öhmm… elnézést – köszörülte meg a torkát. – Azt hiszem,
értem, mi folyik itt. Hadd szóljak pár szót a hölgy védelmében!
Ez a hang azonban Vali néninek nem tetszett. Féltékenyen Pé-  terre villantotta a szemét, még a kezét is csípőre tette a nagyobb  nyomaték kedvéért.
– A védelmében? – kérdezte vészjóslóan. – Aztán miért kell  neked az ördög ügyvédjének lenni?

– Az Úré, csakis az Úré! – tette kezét Valika vállára megnyug-  tatóan a halász. – Tudnotok kell, hogy az én mesterem azt mondta:  az efféle feslett asszonyszemélyeknek is meg kell bocsátani.
Rogyák Máriánál itt telt be a pohár. A fátylát földhöz vágta, és  fenyegetően lépett egyet a társaság felé. A mozdulatra Géza bá ré-  mülten beugrott Péter mögé. Nagyon nem szerette volna kipróbálni,  ami ezután következik.
– Tessék?! – súgta Rogyák dühtől fojtott hangon. – Feslettet  mondott?
– Igen, lányom, jól hallottad – mosolygott Péter angyali nyuga-  lommal. – Ezt a finom kifejezést használtam. De ne hálálkodj, iga-  zán felesleges! Én elfogadlak, megértelek…
– Elfogadja? Megérti? – rikkantotta mérgesen a konyhás néni.
– Eszem megáll!
– Az enyém is, Valikám! – kontrázott Rogyák.
– Maga is csak olyan, mint az összes többi férfi! – harciasko-  dott Vali néni. – Feslett a hölgyike, de ha elég csinos, már mit sem  számít!
Péter kedvesen csóválta a fejét, miközben ájtatos hangon to-  vább magyarázott.
– Valéria, tudom, hogy nehéz mindezt a szívébe fogadnia, de  akkor is meg kell bocsátani, miként az Úr is megbocsát. Hisz épp  elég büntetés lesz a szegény parázna számára, hogy míg csak él,  mardosni fogja a lelkiismeret tulajdon romlottságáért…
– Na, ebből elég! – kiáltott fel Rogyák tanárnő és lekapta a sa-  ruját. – Hogy merészel ez leparáznázni engem? Mindjárt adok én  neki!
– Szó sem lehet róla! Majd én adok neki! – felelt Vali néni, és ő  is lekapta a saruját.
Így történt, hogy a két hölgy fúriaként rontott szegény halászra,  kezükben mint a cséphadaró járt a sarujuk. Calo röfögve felröhögött,
Szabika döbbenten eltátotta a száját, a hálóterem ajtajában csopor-  tosuló gladiátorok pedig ordítva buzdítani kezdték a tusakodó fele-  ket. Még belegondolni is rossz, mi történhetett volna, ha Géza bá  nem tér magához idejében, és némi közelharc után le nem fejti a két  megvadult nőszemélyt a rémülten kiabáló Péterről.
– Anyám! – sóhajtott Szabika. – Ez tiszta kibeszélő-show! Hú,  de tolnék most egy chipset!

Hanna megzörgette a kezében a chipseszacskót, és beleöntötte  a szájába, ami még az alján volt. A moziban ketten ültek Fúzióval. A  képernyőn egy napbarnított, karcsú nő krémezte a lábait kecses  mozdulatokkal.
– Kényeztesse bőrét az új, pórusregeneráló kristálygyöngyök-  kel! Átható frissesség és ragyogás a nap huszonnégy órájában. „Mert  szép vagy, és jár neked!” Loren Air, Párizs – mondta édeskés hang-  súllyal a kamerába, aztán elmosolyodott.
Hanna nagyot sóhajtott.
– Te, Fúzió! – bökte meg kissé türelmetlenül a volt uralkodót.
– Hány reklám van még a film előtt? Szerintem minimum fél órája  ezt nézzük.
Fúzió rábámult.
– Milyen filmről beszélsz?
– Hát… gondoltam, azért jöttünk moziba, hogy megnézzünk  valamit.
– Igen! – bólogatott Fúzió. – Ezeket a régi reklámokat. Azt  akartam, hogy valami ismerőst is láss.
Hanna lecsapta a székére a kiürült chipseszacskót, amit egy ta-  karítórobot azonnal el is tüntetett mellőle.
– Ezt most nem mondod komolyan! – mondta ingerülten.
– Olyan citromba harapott fejed van folyton – magyarázkodott
Fúzió-Józsi. Gondoltam, hiányzik a korod… vagy ilyesmi.
– De… – kezdett bele Hanna, ám ekkor vad reklámzene hang-  zott fel, és a szélsebesen változó képek alatt torzított, kemény női  hang szólalt meg.
– Pattanás? Mitesszer? Ránc? Narancsbőr? Hízási csíkok? Ele-  ged van abból, hogy mindenki a külsőd alapján ítél meg?
– Upsz. Ez, úgy látom, már egy későbbi cucc. Mindjárt leállí-  tom – mondta Fúzió, és székének karfájáról egy hologramot vetítő  monitort hajtott fel.
A hologram egyszerre mutatta az összes következő tracket,  csak éppen kicsiben. Közben a reklám tovább harsogott a fülükbe.
– Ne habozz változtatni! – vette át a szót egy férfihang, mely
éppolyan ellenszenves volt, mint a korábban beszélő nőé. – A
Forever Fit lágyzselé-kapszula a legkorszerűbb változatban tartal-  mazza az Isteni Anyag forradalmian új összetevőit! Mélyen behatol-  va a pórusokba kiiktatja az előnytelen genetikai kódokat, és korrigál-  ja a szépészeti hibákat. Nincs többé lehetetlen. „Élj vele, hogy végre

élj!”
Ekkor azonban Fúziónak sikerült kilőnie a nyugtalanító reklá-  mot. Az óriási képernyő elsötétedett, és halvány lámpák gyulladtak a  tágas moziteremben.
– Vagy akarsz inkább csillagfényt? – kérdezte reménykedve a  volt uralkodó.
– Nem, jó lesz a sima lámpa is – felelte Hanna, aki még mindig  az apró hologramokat nézte. – Ez itt micsoda? – kérdezte, és rábö-  kött az egyik gyorsan mozgó képe.
Fúzió felhúzta a szemöldökét.
– Akkor most mégis érdekelnek a régi reklámok?
– Ez nem tűnik annyira réginek.
– Mind a Nagy Háború előttről való – rántotta meg a vállát a  másik. – Úgyhogy régi.
– Belenézhetnék?
Fúzió megérintette a Hanna által mutatott tracket, mely azon-  nal megjelent a mozivásznon is. A képen egy férfi volt látható, ma-  gas, szikár alak, rendkívül szabályos arcvonásokkal. Voltaképpen  igen jóképű volt, csak a pillantásában volt valami nyugtalanító:  mintha mindkét szeme egy-egy nagyra tágult, fekete pupilla lett vol-  na.
A férfi a képernyőn átható tekintettel nézett a kamerába, és  rendkívül szuggesztíven magyarázott.
– Az élet maga a változás, az ellentétek szüntelen birkózása,  mely mozgásban tartja a világunkat.
A férfi kinyújtotta a kezét, melyben a jin és a jang összefonó-  dott alakzata kezdett forogni.
– A változás valójában maga a haladás. A változás a fejlődés zá-  loga, melytől nem szabad megrettennünk.
A férfi mögött ekkor a világ térképe rajzolódott ki. Hanna döb-  benten nézte, ahogy egymásba oldódnak az országhatárok.
– Új világ van születőben körülöttünk, melynek alapjait egy fel-  foghatatlanul nagyszerű találmány vetette meg. Mi azonban kívül  kerültünk ezen az új világon. Pedig nem szabad elfeledkeznünk ar-  ról, hogy ennek a találmánynak a születésénél a környező népek csak  bábáskodtak! A mi szürkeállományunk volt az, mely kitalálta! Mégis  mindenki magának sajátítaná ki és korlátozná a jótéteményeit! Ha a  kezembe teszik le ennek az országnak a sorsát, megmutatom, mire  vagyunk képesek! Szavazzanak rám!

Hanna Fúzióra nézett.
– Ki ez? – kérdezte Hanna. – Olyan ismerősnek tűnik.
Fúzió megvakarta a fejét.
– Hát, valami főcsóka volt annak idején. Tanultuk töriből, de  már elfelejtettem. Na jó, igazából nem figyeltem, mert Hodográffal
3D-s torpedót játszottunk egész órán – felelte, ám látva Hanna  nyugtalan pillantását, elkezdett kutatni az emlékezetében. – Azt hi-  szem, valami ezredesnek hívták.
Hanna megdermedt.
– És megválasztották, igaz? – kérdezte, noha már tudta is a vá-  laszt.
Fúzió idegesen vakarózni kezdett. Egyáltalán nem volt felké-  szülve arra, hogy élete első randiján le kell felelnie az összes elmu-  lasztott törióra anyagából.
– Mindegy – legyintett Hanna. – Menjünk innen!
– Oké, oké, a reklámnézés rossz ötlet volt – hadonászott Fúzió  kifelé menet. – De honnan kéne tudnom, hogy mit szeretnek a lá-  nyok? Eddig még sosem kérdeztem meg tőlük.
Hanna elmosolyodott.
– Semmi gond, Fúzió…
– Inkább Józsi, lécci.
– Akkor Józsi. Csak azt hittem, hogy itt a végén még megnéz-  hetek egy jó kis 2058-as mozit.
A volt uralkodó megtorpant.
– Hogy érted, hogy a „végén”? – kérdezte, és homlokát ráncol-  va méregette Hannát, aki haladéktalanul elvörösödött.
– Hát… hogy a nap végén.
Ám Fúziót nem lehetett átejteni. Valami nagyon kellemetlen,  hűvös hullám öntötte el a mellkasát, és szíve szerint beült volna az  asztal alá egy vastag pokróccal a fején. Gondolhatta volna előre,  hogy ez lesz. Hannát egyáltalán nem érdekli, és nem is akar többet  találkozni vele.
– Akkor most… elszúrtam a randit? – kérdezte halkan.
Most Hannán volt a lefagyás sora.
– Miért? Ez az volt?
– Hát, mondjuk… ja – mondta Fúzió, és igyekezett nagyon la-  zának tűnni.
– Akkor igen. Nekem ugyanis azt mondtad, hogy csak azért  akarsz moziba jönni velem, mert örülsz, hogy végre közrendűekkel

elegyedhetsz.
Fúzió bőszen bólogatott.
– Ez így is van.
– Akkor szerintem kielegyedted magad – zárta rövidre a témát
Hanna. – Most viszont mennem kell a kórházba Zsófihoz.
Fúzió tétován megfogta a lány karját.
– Oksi, de… holnap esetleg… – kezdett bele, és ő is elvörösö-  dött.
– Igen?
– Megnézünk egy jó kis 2058-as mozit?
– Nem hinném – csóválta meg a fejét Hanna.
Fúzió-Józsi arcszíne céklavörösből krétafehérre váltott.
– Jó. Értem. Bocs! – mondta, és sarkon fordult.
Hanna szíve majd megszakadt, ahogy utánanézett. Mert dacára  annak, hogy a kapcsolatuk sosem volt épp felhőtlen, mindig is na-  gyon tetszett neki ez az ütődött fiú. Sokkal jobban, mint eddig bárki.
És sokkal jobban, mint ahogyan tanácsos lett volna, főként egy nap-  pal azelőtt, hogy titokban le akar lépni Sándorral és Bujdosónéval.
Hanna érezte, hogy indulnia kéne, de képtelen volt rá. Csak topor-  gott nyugtalanul, egyik lábáról a másikra állva, és kétségbeesve néz-  te a távolodó fiút. Végül aztán nem bírta tovább, és utánakiáltott:
– Józsi, várj! Menjünk el holnap is moziba!
Fúzió nem fordult meg rögtön, talán nem akart hinni a fülének.
– Komolyan? – kérdezett vissza üdvözült mosollyal. – Majd  miután Hanna bólintott, magasra szökkenve akkorát rikoltott, hogy  visszhangzott tőle az egész utca. – Juhú!
Hanna még akkor is mosolygott, mikor átlépte Buraváros kór-  házának küszöbét. De még akkor sem tudta abbahagyni, mikor be-  nyitott Zsófi kórtermébe. Pedig nem épp vidám dolog hozta ide: bú-  csúzni jött Zsófitól és Tibitől. Utóbbit szívesen megspórolta volna,  már csak azért is, mert Bujdosónénak megígérte, hogy Tibinek egy  szót sem szól a szökésről, de Sándor meggyőzte róla, hogy be kell  avatniuk a fiút a tervükbe. Egyedül tőle szerezhették meg ugyanis a  város folyton változó kilépőkódjait. A kórteremben már ott ült Tibi
és Sándor. Mindketten az orrukat lógatták.
– Mi az? – kérdezte Tibi a belépő Hannától. – Te meg minek
örülsz ennyire?
A lány megrántotta a vállát, és úgy döntött, inkább nem vála-  szol a kérdésre.

– Megvannak a kódok? – kérdezte.
Tibi azonban nem felelt. Makacsul nézte tulajdon cipőjének or-  rát, mintha abból akarná előszuggerálni a kért kódokat. Aztán búsan  belenézett Hanna szemébe.
– Sanyi bá kivan – foglalta össze a helyzetet.
És valóban. Sándor, mintha csak Tibi szavait akarná illusztrál-  ni, előkotorta zsebéből hatalmas vászon zsebkendőjét, és hangos  trombitálással kifújta az orrát.
– Mi történt? – kérdezte Hanna.
Az öreg láthatólag erre a kérdésre várt.
– Semmi, Hannácska – szipogta. – Csak elérzékenyültem.
Zsófika olyan szomorú látvány így, az a balfék Benedict meg…
Sándor elhallgatott, és öregasszonyosan csóválni kezdte a fejét.
– Mit csinált már megint Benedict? – kérdezte Hanna rosszat  sejtve.
– Ő semmit. Én voltam, aki nem mondtam neki igazat.
– Sándor bá elbúcsúzott tőle – mondta Tibi.
Az öreg bólintott.
– Azt mondtam, a város vezetése megbízott azzal, hogy végez-  zek kísérleteket bizonyos kardinális… azaz snapsz-ügyi kérdésekben.
Ezért most kiküldetésben leszek egy darabig a szenzornövényeknél,  tekintettel híres rábeszélőképességemre.
– És ő? – kérdezte Hanna.
– Elhitte. Olyan hülye, kérem, mint a sokévi átlag – mondta
Sándor elérzékenyülve, és ismét egy kiadósat trombitált.
Hanna egyáltalán nem helyeselte ezt az eljárást. Közben még  arról is megfeledkezett, hogy pár perce ő maga is hazudott valakinek
– ráadásul egy igen fontos személynek –, csak hogy szökésük titok-  ban maradhasson.
– Nem kéne mégis megmondani neki az igazat? – kérdezte vá-  ratlanul.
Sándor úgy bámult rá, mintha valami illetlenség hangzott vol-  na el, Tibi pedig nyugtalanul felkapta a fejét.
– Normális vagy? – kérdezte. – Akkor majd le sem lehet rázni,
és megint mindent elront!
Hannát azonban már magával ragadta a szenvedélyes vitatko-  zási kedv.
– Jó, de így itt hagyni, teljes tudatlanságban, azért nem túl fair!
– heveskedett.

– Oké, Hanna – mondta komoran Tibi. – De most van nagyobb  baj is. Ha Zsófi lelkét nem ébresztitek fel a múltban, mindannyian  elpusztulunk.
– Tibikének igaza van – bólogatott Sándor.
– Tudom – dohogott Hanna. – De akkor is…
A társalgás ezen a ponton elakadt. Mindannyian csak bámultak  maguk elé szótlanul, gondolataikba merülve. A műszerek halkan  zümmögtek, a gépek fényei halványan pulzáltak. Hanna holtsápadt  barátnőjét nézte.
– Féltem Zsófit – suhant át agyán a gondolat.
Ám ahogy a többiek ráemelték tekintetüket, világossá vált szá-  mára, hogy hangosan is kimondta, amire gondolt.
– Ne aggódjon, Hannácska, itt biztonságban van! – próbálko-  zott Sándor, ám látszott rajta, hogy maga sem hiszi igazán, amit  mond.
– Nincs biztonságban – jelentette ki Tibi. – De amíg vele va-  gyok, nem eshet baja. Úgyhogy menjetek nyugodtan, én majd vigyá-  zok Zsófira!
– De ez azt jelenti, hogy egy pillanatra sem hagyhatod magára
– mondta csendesen Hanna.
– Tudom – mondta Tibi.
Hanna felsóhajtott.
– Rendben.
Tibi ekkor fészkelődni kezdett a székén. Egy kérdés már régóta  feszítette, csak eddig még nem talált megfelelő alkalmat rá, hogy  kimondhassa.
– Viszont… mielőtt elválunk egymástól – kezdett bele akadozva
–, meg kéne beszélnünk valamit.
– Mit? – kérdezte Hanna.
– Hát… a randit – bökte ki Tibi.
Hannával egy csapásra megfordult a világ. Mi ütött itt az összes  fiúba ma? Mert Fúzió még hagyján, de Tibi mióta akar vele randiz-  ni? És mégis, hogy képzeli, hogy mindezt Zsófi betegágyánál akarja  megbeszélni? Nem gondolta volna soha, hogy ekkorát lehet csalódni  valakiben.
– Tessék? Te teljesen hülye vagy? – kiáltott fel dühösen.
Tibi fülig pirult és felugrott a székéről.
– Jaj, ne legyél már fárasztó! – hadonászott rémülten. – Én ve-  led soha, de soha…

Hanna szeme elkerekedett a sértettségtől. Na, nem mintha Tibi  lett volna élete álma, de azért egy ilyen kijelentés mégiscsak tűrhe-  tetlen volt. Tibi feje most már olyan vörös volt, mint egy szép szál  pipacs.
– Illetve… nem azért… csak… rosszul mondtam! – hebegte, és  látszott, hogy most már úgy belegabalyodott abba, amit mondani  akar, hogy az életben nem jön ki belőle.
Sándor kaján képpel figyelte a vergődését, majd kedvesen meg-  lapogatta a karját.
– A fiatalság nyugodjon meg, és beszéljen értelmesen!
– Én… csak… arra gondolok, hogyha összejön az egész – pró-  bálkozott újra a „fiatalság” –, vagy ha végképp elbénázzuk, valahol  csak találkoznunk kell.
– Igen? – kérdezte epésen Hanna, mert a felháborodástól még  mindig nem jutott el hozzá barátjának kérdése.
– Igen. De mégis hol találkozzunk? – nyögte Tibi.
Sándor nagyot csettintett, és elismerően nézett a most már  néma halként tátogó fiúra.
– Nagyon elmés, Tiborka! Nem volt egyszerű követni, de rá se  rántson! A korukat megelőző nagy szellemek mindig így járnak –  mondta, majd Hannához fordult. – A fiatalúr tehát azt pedzegeti,  hogy szükségünk van egy pontra a múltban, amihez igazíthatnánk
óráinkat!
– Ja – jelentette ki lakonikusan Tibi.
Hanna lassan bólintott. Most már ő szégyellte magát a legjob-  ban, amiért félreértette a helyzetet. Hogyan is gondolhatta, hogy Ti-  bi, a Zsófihoz mindig oly hű Tibi épp vele akarna randizni? Arra ju-  tott, hogy biztosan csak a Fúzióval eltöltött nap zavarta össze a gon-  dolatait. Úgyhogy most már őt is nagyon utálta.
– Tudod, mit kéne? – kérdezte energikusan, hátha ezzel eltereli  előző butaságáról a figyelmet.
– Mit? – kérdezte morcosán Tibi.
– Egy olyan pillanatot találni, amikor még minden rendben  volt. Amikor még jót röhögtünk együtt. És nem volt ez az egész  nyomasztás.
– Aha. De mi az?
– Nem tudom – vallotta be Hanna.
Kis csend állt be. Tibi arca azonban hirtelen felderült.
– Bár… – mondta, és most már leplezetlenül vigyorgott.

– Igen? – kérdezte Hanna.
– Eszembe jutott valami, ami azért elég vicces volt.
Hanna érezte, hogy közeleg a visszavágás pillanata. Van valami
Tibinél, amit egyszerűen nem hagyhat ki. Remélte, hogy csak poén  lesz.
– Ahogy elnézem a fejedet, nekem biztos nem volt annyira vic-  ces – mondta.
– Pedig te borítottad fel a díszletfalat görkoriban! – mondta
Tibi.
– Jaj, ne már! – háborgott Hanna, de azért ő is kuncogni kez-  dett.
– De bizony! – bólogatott Tibi. – És még a Szabika is lesmá-  rolt!
Sándor értetlenül forgatta a fejét közöttük.
– Elárulná valaki, hogy miről van szó?
Tibi és Hanna egyszerre kiáltottak fel.
– A varázsfuvola!
– 2012. június 6., Sigray, tornaterem – tette hozzá Tibi.
– Ott leszek – bólintott Hanna.

[3] A templom foglyai
– Ott van! – kiáltotta Bujdosóné a tomboló vihar közepébe mu-  tatva.
– Micsoda? Nem látok semmit! – kiáltott Sándor bá a porszűrő  sisak alól.
– A templom! Ott!
Hanna sem látott semmit. Bár neki nem kellett felvennie védő-  sisakot, most mégis jól jött volna legalább egy síszemüveg, mert a  kavargó por folyton elvakította a szemét.
– Hol? – próbálta túlüvölteni Sándor bá a szelet.
– Ott! Az a nagy folt! Siessünk!
Bujdosóné ahhoz képest, hogy egy hete még lábra sem tudott
állni, most meglepő fürgeséggel vágott át a porbuckákon. Hannának  nem ment ilyen jól a teljesítménytúrázás. Bár fizikailag bírta volna a
Búné által diktált tempót, de mozdulatait kissé elbizonytalanította a  kétség. Még mindig nem volt biztos benne, hogy jól döntött, mikor  megbízott a dementorban. Igaz, Bujdosónéban, mióta csak visszaen-  gedték Buravárosba, már nem volt semmi dementoros. Gyenge volt
és törődött, és később, mikor Thalész roboráló keverékeitől lábra  kapott, vidám lett, érdeklődő és kedves, ám Hannát mégsem hagyta  nyugodni egy megmagyarázhatatlan rossz érzés. Még akkor is, ha ez  csak egy alig észrevehető, tompa feszülés volt gyomortájékon.
– Lehet, hogy az ösztöneimre kellett volna hallgatnom? – gon-  dolta nyugtalanul.
De most már mindegy volt. Megállíthatatlanul haladtak a tá-  volban sötétlő portömeg felé, ami Búné szerint a templom volt. A
Káosz Temploma, ahol állítólag Kempelen időgépét őrzik. Ahogy tel-  tek az órák, Hanna egyre valószínűtlenebbnek érezte, hogy sikerrel  járhatnak. Még ha ott is lenne az időgép, hogy tudnák észrevétlenül  ellopni? De akkor kellett volna gondolkodni, mielőtt rábeszélte Sán-

dor bát erre az esztelen kalandra, és mielőtt meggyőzte Tibit, hogy  adja át nekik a kilépőkódokat. Hanna végigsimított a homlokán,  mintha a gondolatait próbálná elrendezni. Sándor egyáltalán nem  volt elragadtatva a tervtől, hogy mielőtt visszautaznak Bécsbe, haza  kell vinniük Búnét. Nem bízott a „szipirtyóban”. És tulajdonképpen  lehet, hogy igaza is volt.
– Gyerünk, Hanna, ne maradj le! – kiabált vissza Bujdosóné.
Hanna leszegett fejjel lépkedett tovább.
– Olyan, mintha… – fújtatott Sándor bá –, mintha egy centivel  sem jutottunk volna közelebb…
– Mert úgy is van – mondta Búné. – A templom is mozog.
Úgyhogy gyorsabban!
– Ennél is?! – lamentált az öreg. – Álljunk már meg egy picit!
– Nem lehet! Nem szökhet meg előlünk!
– Ki? Ki szökik meg? A templom?!
– Ne a szája járjon! – kiáltott most már leplezetlen ingerült-  séggel Búné.
– Hogy a csúz állna bele a fickándozó architektúrába! – morog-  ta az öreg a templomot vizsgálgatva, és összeszedte minden erejét,  hogy le ne maradjon.
Hanna most már egészen erősen érezte gyomrában a feszülést.
Nem kéne továbbmenni, gondolta izgatottan, talán még nem késő  visszafordulni.
– Megállt! Na, most utolérjük! – kiáltott vissza lelkesen Búné.
Hanna két percen belül ott állt a hatalmas, komor épület előtt.
– Mintha bevárt volna minket – mondta szorongva. – Remé-  lem, nem vettek észre!
– Ilyenkor nincs bent senki. Napközben csak az automatika  dolgozik.
– De miért mozog?
– Pásztázza a földfelszínt. Adatokat gyűjt, elemzi a port.
Hanna közelebb lépett, és megérintette a templom falát. A dur-  va kiképzésű, agyagos, márgás anyag mintha tömörített porból lett  volna. Vagy talán a Balaton üledékéből állt így össze. Persze nem le-  hetett természeti képződmény, csak a kiképzése próbált valami  ilyesmit imitálni, talán hogy jobban beolvadjon a környezetébe. A  kapubejáró fölött bonyolult, indaszerű ornamentika tekergett.
– A kutyafáját neki! – ért oda végül az öreg is. – Ilyen virgonc
épülettömböt az életemben nem láttam! – mondta, és a térdére tá-

maszkodva, fújtatva szitkozódott.
Hanna a szélesre tárt kapuhoz lépett.
– Hogyhogy nyitva van az ajtó?
– A Káosz Temploma mindenki előtt nyitva áll – mondta Búné.
– Így gyűjtik a porhívőket.
– Egy mozgó toborzóiroda… – morogta Sándor bá. – Végre ki  tudott egyenesedni, de továbbra is sajgó derekát masszírozta. –
Hannácska, levehetem már a tésztaszűrőt?
– Szerintem még ne vegye le! Majd csak, ha hazaértünk.
– Hát mi, vödörrel a fejemen sakkozzak?!
– Kilát belőle, nem?! – csattant fel Bujdosóné. – Akkor meg?
Hanna óvatosan belépett a templomba. Odabent sűrű csend és  félhomály volt, és akárhogy meresztgette a szemét, csak vészjóslóan  sötétlő foltokat és szétmálló kontúrokat látott. Sándor bá ott topor-  gott szorosan mögötte, hallotta nehézkes légzését, ahogy a porszűrő  alatt a levegőt szürcsölte erőlködve. Bujdosóné még mindig mozdu-  latlanul állt a kapuban: vékony, szögletes sziluett a sárgásan kavargó  porvihar előterében.
– És most? – fordult felé Hanna.
– Megvárjuk, amíg az épület rácsatlakozik a föld alatti termi-  nálra – válaszolt Búné. – Akkor kinyitjuk a zsilipet, és lemegyünk.
– A föld alá?! – kérdezte az öreg borzongva. – Instálom, várnék  még azzal egy keveset!
– Ott vannak lent a raktárak. Ha el akarunk jutni az időgéphez,  kénytelenek leszünk lemenni.
Búnét szemlátomást már nagyon idegesítette Sándor bá locso-  gása, de kénytelen volt elviselni. Szüksége volt az öreg zsebében la-  puló fekete bábukra.
A föld alól egy tompa csattanás, majd a hidraulika fújtató  hangja hallatszott. A fémpadló megmozdult, és körülbelül kétméte-  res rés támadt rajta.
– No, megnyílt a sír szája… – morogta az öreg.
Búné határozott léptekkel elindult a nyitott zsilip felé.
– Gyerünk! Csak egy percig van nyitva.
– Honnan tudja? – kérdezte az öreg gyanakodva.
– A szökésnél is ezt használtam. Na, mire vár?
Sándor bá nem mozdult, csak babonás félelemmel meredt a  padlón ásító feketeségre.
– Jöjjön, Sándor! – szólt Hanna is, de az öreg csak a fejét rázta.

– Fél perc – közölte szárazon Búné.
Hanna odalépett az öreghez, megfogta a kezét, bátorítóan vé-  gigsimított rajta, majd elkezdte húzni a zsilip felé. De hiába, Sándor  bá keményen megvetette a lábát, és egy tapodtat sem volt hajlandó  közelebb menni.
– Nem tetszik ez nekem, Hannácska! – suttogta izgatottan. –
Túlságosan is klappol itt minden! A szipirtyó is gyanús!
– Magának ő mindig gyanús!
– És mindig igazam van…
– Tíz másodperc! – kiáltott most már leplezetlen türelmetlen-  séggel Bujdosóné. – Mit totojáznak?! Haza akarnak menni vagy  nem?! Legközelebb hat óra múlva nyílik meg a zsilip, de addigra biz-  tos lekapcsolnak minket, és itt rohadunk meg a porsivatagban!
– Sándor, kérem! – szorította meg az öreg kezét Hanna. – Meg  kell próbálnunk! Zsófiért!
Mélyen az öreg szemébe nézett. Tekintetében félelem és két-  ségbeesett reménykedés volt. Az öreg ellágyulva megszívta az orrát.
– Na, futás! – mondta végül halkan. – Az a baj, hogy nem tu-  dok ellenállni, amikor ilyen bociszemekkel néz. Pedig csak a baj van  belőle…
Futva indultak a lejárat felé. Újabb csattanás hallatszott, és a  két fémlap lassan elkezdett összezáródni.
– Ugrás! – vezényelt Bujdosóné, és jó példával járt elöl.
Utána Hanna következett. Sándor egy pillanatra megtorpant,  de amikor meglátta, hogy Hannát elnyeli a feketeség, nem habozott  tovább, ugrott ő is. A fémajtó összecsukódott felettük.
Hanna zuhanásra számított, de a nyílás alól egy csúszda indult,  ami nem túl meredek eséssel kanyargott lefelé az ismeretlenbe. En-  nek ellenére nem volt kellemes az utazás a vaksötétben, ahol csak a  ruhák surrogása és Sándor bá távoli, kitartó szitkozódása hallatszott.
Szerencsére az egész nem tartott sokáig, hamarosan ki is csusszan-  tak a fényre. A csúszda szája alatt egy habszivacsszerű granulátum-  mal feltöltött medence volt, úgyhogy Hanna nem ütötte meg magát.
Legalábbis azt hitte. De aztán valami iszonyatosan hátba vágta. Mi-  vel nem mászott ki elég gyorsan a medencéből, az öreg épp a hátára  esett, és mindketten elmerültek a habszivacstörmelékben.
– Pardon, Hannácska! – szabadkozott Sándor.
Prüszkölve-kapálódzva próbáltak egymástól megszabadulni, de  a végtagjaik fatális módon összegabalyodtak. Bujdosóné fejcsóválva

nézte a jelenetet a medence partjáról.
– Befejezték?
– Hú, de rég csúszdáztam… – mászott ki végül Sándor bá. –
Mondjuk, nem is nagyon hiányzott.
Végül Hannának is sikerült partra vergődni. Aggódva lépett  oda az öreghez.
– Jól van?
– Hogyne lennék jól, Hannácska! Mintha áttoltak volna egy  hurkatöltőn…
– Most már leveheti azt a bilit a fejéről! – szólt oda fanyarul
Bujdosóné.
Sándor bá örömmel csatolta le a fejéről a porszűrő sisakot.
– Na, legalább ennyit! József Attilával szólva: Levegőt! – és egy  mély lélegzetet vett.
A föld alatti helyiség száraz levegője nem volt valami ózondús,  de a semminél mindenesetre jobb volt. Sándor bá elégedetten szívott  belőle egy újabb adagot.
– Ó, ez így mindjárt más!
– Hol az időgép? – kérdezte türelmetlenül Hanna.
– Azt hiszem, erre.
Bujdosóné az ajtó elé lépett, amely magától kitárult. Hanna te-  kintetével kereste a fotocella érzékelőjét, de sehol sem találta.
– Úgy látszik, az ajtó felülete maga a szenzor – állapította meg  magában. A következő helyiség teljesen üres volt, de két ajtó is nyílt  belőle. Bujdosóné tanácstalannak tűnt. Hanna találomra odalépett  az egyik ajtó elé, de csalódottan konstatálta, hogy be van zárva. És  ekkor egy hihetetlenül mély, bársonyos hang szólalt meg mögötte.
– Langyos, langyos…
Hanna megpördült, de a háta mögött csak a megszeppent Sán-  dor bát és a komor arccal álldogáló tanárnőt találta.
– Mi volt ez? – kérdezte riadtan.
– Jöjjenek csak! – szólalt meg ismét a férfihang.
Hanna szíve a fülében dobolt, érezte, hogy kezdi elönteni a pá-  nik, úgyhogy még mielőtt végképp elgyengült volna, elszántan elin-  dult a másik ajtó felé.
– Ez az, melegszik! – duruzsolta a férfi.
– Álljon meg, Hannácska! – kiáltott rá az öreg. – Ez csapda!
– Meleg, meleg, tűzforró!
Hanna megállt a feltáruló ajtó előtt. A szomszédos szoba köze-

pén ott állt egy ódon karosszék nappal, holddal, sakkasztallal. Mikor
Sándor bá meglátta az időgépet, a lányt félretolva boldogan szaladt  előre a terembe.
– Hát itt van! Megtaláltuk!
– Ügyes! – szólalt meg a férfihang, ezúttal egészen közelről.
Néhányszor összeütötte a tenyerét.
Az öreg megtorpant. Csak most vette észre, hogy a karosszék-  ben ül valaki. Egy jól megtermett férfi, szoborszerűen merev arccal,  hatalmas pupillává tágult, villogó, fekete szemekkel.
– Ki a nyavalya ez?!
– Az ezredes – szólalt meg halkan Hanna, és az öreg mellé lé-  pett. Egyből felismerte a férfit. Ugyanaz volt, akit a moziban látott
Fúzióval abban a régi, Nagy Háború előtti propagandafilmben.
– Régebben így hívtak, igen, de jobban kedvelem, ha…
– Mit akar tőlünk?! – vágott közbe Sándor bá, és keze ökölbe  szorult. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy egy ilyen ellenszenves alak  pöffeszkedik a Mester sakkasztalánál.
A férfi elmosolyodott, és kényelmesen keresztbe vetette a lábát.
Hosszú, göcsörtös ujjaival a faragott karfán dobolt.
– Imádok sakkozni! Csak hát bábuk nélkül nem egyszerű. El-  hozták?
– Persze hogy elhozták! – lépett elő Bujdosóné.
– Á, Edit asszony anyánk!
– Ne anyázzon! – mordult rá Búné.
– Nem hittem volna, hogy sikerül! – csettintett elismerően a  férfi.
– Mert nem ismer még engem, arkhón!
Hanna kimondhatatlan keserűséget érzett, ahogy végignézett  az önelégülten vigyorgó Bujdosónén.
– Elárult! – kiáltott felháborodva. – ELÁRULT!
– Én szóltam, Hannácska! – kiabált az öreg is. – Ez egy kígyó!
– A csodás Kígyóanya – bólogatott elégedetten az arkhón. –
Mindig levedli a bőrét, ha már kinőtte, és kinövi mindig, hisz étvá-  gya mértéktelen.
– Hagyjuk a nagyáriát! – tette csípőre a kezét Búné. – Itt van a  lány. Kérem, amit ígért!
– Megkapja. De előbb lássuk a sakk-készletet! Gyerünk,  csicska, motozd meg!
Csoszogás hallatszott, majd belépett a terembe egy leszegett fe-