29. FEJEZET

Kelet

Észak-Mesopotamia

Kr. u. 237, május idusa

– Előttünk a Chaboras folyó.

Gaius Julius Priscus a nyeregszarvára támaszkodva felegyenesedett és elnézett a légionáriusok és az íjászok feje fölött.

Julius Julianus, az I. Parthica legio praefectusa felemelt kézzel mutatta az irányt.

A vágtató perzsa lovasság által felvert porfelhőn át Priscus meglátott egy sötét fák alkotta vonalat a látóhatáron, körülbelül egy mérföldre előttük. A lombok között színes foltok villantak meg. Tudta, hogy szászánida zászlók azok, amelyek alatt acélon csillant meg a napfény. Újabb versenyfutás következik az átkelésért.

– Megint jönnek.

A légionáriusok nagy pajzsai felemelkedtek és egy csattanással összekapcsolódtak. Sporakes előreléptetett a lovával Priscus mellé, és mindkettejüket eltakarta a pajzsával. A nagyobb lőtávolságú íjakkal harcoló római gyalogos íjászok és a maréknyi parittyás lőtt először. Priscus behúzta a nyakát. Semmi értelme sem lett volna megnézni a sortűz hatását. Mindegy, hány keleti esett el, mindig sok maradt.

A perzsa nyílvesszők rettenetes, fülsértő hanggal hullottak rájuk, majd fúródtak tompa puffanással a fába és pattantak le fémes csendüléssel az acélról. Az egyiknek a tolla rezegve állt egy lovas vállából Priscus közelében. A katona megingott a nyeregben, a lova felágaskodott, és a férfi a földre zuhant.

– Segítsetek neki! – kiáltotta Priscus, odaintve egy másik testőrének. – Te, vidd hátra a poggyászhoz, aztán gyere vissza!

A katona leugrott sebesült bajtársa mellé, egy másik pedig megfogta a két ló kantárszárát. Harminc Equites Singularesszel indultak el, és csak húsz maradt – illetve tizenkilenc.

– Közel járunk, fiúk! – harsogta túl Priscus a zajt. – Még egy folyó, aztán biztonságban leszünk Resainában. Megölünk még néhány férget, aztán hideg fürdő, egy jó ebéd, egy fiatal lány vagy fiú… amit csak akartok.

A helyzet és a fáradtságuk ellenére az emberek színlelt kéjvággyal felkiáltottak.

– Tartsátok a helyeteket. Csend legyen a sorokban. Figyeljétek a parancsokat. Nemsokára otthon leszünk.

Semmi sem alakult jól a hadjárat során. Az előző őszi samosatai megbeszélésen, tudva, hogy a perzsa seregek nem szívesen maradnak a hadszíntéren télre, a helytartók úgy döntöttek, hogy újévre gyűjtik össze a közös haderejüket. Ám úgy tűnik, alábecsülték a szászánida király elszántságát. A Resaina és Carrhae közelében járó előretolt csapatait visszavonta ugyan, de a főereje nem bontott tábort Nisibis falai alól.

Márciusban, amikor a csapatok megérkeztek Zeugmába, kiderült, hogy nem mindenki küldött annyi katonát, mint amennyit ígért. Licinius Serenianus el sem ment, mivel Cappadociában egy földrengés több várost is romba döntött, és a helytartónak ott kellett maradnia, hogy lecsillapítsa a széles körben fellángoló nyugtalanságot, a helyiek ugyanis végezni akartak minden kereszténnyel a provinciában, mert őket okolták a katasztrófa miatt. De ő legalább elküldte az ígért nyolcezer katonát. Hasonlóképpen, a hatrai Mana is megjelent a kétezer lovassal atyja városából. A többiek azonban nem teljesítették a vállalásukat. Junius Balbus csak kétezer katonát küldött Syria Coeléből, nem négyezret, és Otacilius Severinus is csak kétezret nyolcezer helyett Syria Palestinából. Priscus soha nem kedvelte igazán a sógorát. A család úgy gondolta, a szenátor jó választás a húgának, de Priscus az első pillanattól kezdve tudta, hogy Otacilius Severianus gyáva. A pipogya rómaiakkal szemben az armeniai hercegnek, Chosroesnek jó oka volt rá, hogy ne tízezer harcossal érkezzen, hanem csak ezerrel: Artaxata városa felé egy újabb perzsa sereg vonult magának a Királyok Királyának a vezetésével, az Araxes folyó mentén. Az armeniai Tiridates a királysága fennmaradásáért harcolt.

Már április volt, amikor Priscus átkelt a sereggel az Euphratesen és megindult kelet felé. Batnae, Carrhae, Resaina és Amouda érintésével nyomultak előre. Minden városban kisebb csapatokat csatolt a seregéhez a mesopotamiai helyőrségekből. Az edessai Manu ötszáz helyi íjásszal csatlakozott hozzá. A római haderő létszáma így összességében alig tizennyolcezer fő volt.

Resaina után folyamatosan követték őket az ellenség felderítői, de nem próbálták meggátolni az előrehaladásukat. Ennek az oka akkor vált világossá, amikor az elővédjük felvonult egy alacsony dombra, és meglátta Nisibist. A falak tetején szászánida zászlók lengtek. A római seregben senki sem tudta, mikor esett el a város. A falak előtti síkságon a perzsa sereg állt hadrendben. Legalább harmincezer harcost számlált: lovasságot, gyalogságot, még tevéket és néhány elefántot is. A rómaiak több száz mérföldön át vonultak egy csapdába.

Priscus parancsot adott, hogy verjenek tábort és vegyék körül árokkal. A perzsák nem avatkoztak közbe. Másnap Priscus a hevenyészve felállított palánk mögött tartotta az embereit. A szászánida lovasok szétszóródtak a síkságon. Közel lovagolva sértéseket kiáltoztak, de nem támadtak. Tudták, hogy az utánpótlási vonaluktól elvágott rómaiak nem maradhatnak ott sokáig.

A második este Priscus végignézte, ahogy az ellenség visszaözönlik Nisibisbe éjszakára. A város kapui bezárultak mögöttük. Priscus ekkor, és csak ekkor, összehívta a tisztikarát, néhány régóta szolgáló centurióval kiegészítve, és kiadta a parancsait.

A szekereket hátrahagyták. A lovas auxiliarisok száz önkéntese hátramaradt a kürtösökkel, hogy táplálják a tüzeket, illetve elfújják az éjszakai őrségváltás jelzéseit. Még napkelte előtt ők is a fősereg után lovagoltak, amely úgy osont el éjszaka, mint egy tolvaj.

A következő nap harmadik órájában alig két mérföldre jártak Amoudától, amikor a szászánida könnyűlovasság utolérte őket. Priscus megállította a menetoszlopot, a gyalogsággal testudót formáztatott, a lovasságot pedig leparancsolta a nyeregből és a felsorakoztatta a gyalogság mögött. A vad hajszában kimerült perzsák azt hihették, hogy a rómaiak is összerogynak a fáradtságtól, és könnyű préda lesznek. Hujjogatva rohamra indultak. A római sorok közt a tisztek elismételték Priscus parancsát: senki nem lő, amíg jelt nem ad. Amikor a szászánidák csak negyven lépésre jártak – már kezdtek lassítani, a roham elveszítette a lendületét a rómaiak váratlan mozdulatsága miatt felharsant egy kürt, és azonnal követte a többi az arcvonal mentén. A keletiek késve próbálták megállítani a lovaikat, egyenesen belevágtattak a hajítódárdák és nyílvesszők záporába. Az élénk színű szövetekbe burkolt emberek és lovak elzuhantak, vérezve, sikítva fetrengtek a porban. A túlélők elvágtattak. A római sereg elég időt nyert ahhoz, hogy elérje a kapukat és bezsúfolódjon a kis város szűk utcáira és tereire.

Priscus két napot töltött Amoudában, újraszervezve a menetoszlopát. Újra és újra végigvette az egységek sorrendjét, amíg mindenki, a főtisztek, a tisztek, az altisztek de még a közkatonák is pontosan nem tudták, mi a dolguk. Korábban olvasta Cassius Dio szenátor áttekintését, mely szerint önmagában Ardasir nem számítana, a kelet összes gondja a katonák szabadosságából, zabolátlanságából és fegyelmezetlenségéből fakad. Még Alexander uralkodása idején találkozott Cassius Dióval. A szenátor az alapján a kevés alapján tetszelgett a kiképző centurio szerepében, amit a katonáskodásról tudott. Igaz, Priscus elődjét Mesopotamiában a katonái ölték meg. De Flavius Heraclio sem tudott semmit a fegyelmezésről. Nemcsak könyörtelenség kell a fenntartásához, hanem kedvesség is. Amoudában Priscus felkereste a katonáit a körleteikben, szétosztotta a saját élelemkészletét közöttük – válogatott finomságokat és drága borokat –, és halálra korbácsoltatott két embert, akik szökni próbáltak, majd kiakasztatta a holttestüket a kapuk felé, hogy elvegye a többiek kedvét a hasonló gondolatoktól.

Ha jól bántak vele – és tudta, hogy jól bánik az általa vezetett erőkkel –, a keleti római haderő még mindig erős fegyver volt, hányattatásai közepette is. A gondok másban rejlettek. Túl sok katonát vittek el az északi háborúkba. És Cassius Dio tévedett: a szászánidák sokkal veszélyesebbek voltak, mint párthus elődeik. Lehet, hogy a perzsák feleségül vették a lányaikat, unokáikat – még az anyjukat is –, lehet, hogy büntetlenül megölhették feleségüket és fiaikat, lehet, hogy a kutyáknak vethették oda rokonaik holttestét, de harcolni, azt tudtak.

A harmadik reggelen a sereg kivonult és négyzet alakzatba rendeződve körülfogta a málhás állatokat és a szolgákat. Julius Julianus vezette az elővédet, az I. Parthica legio ezer emberét, a Syria Palestinai VI. Ferrata legio ezerfős különítményét, és ötszáz auxiliaris íjászt. Porcius Aelianusé lett a jobbszárny a III. Parthica legio ezer katonájával, a cappadociai XV. Apollinaris legio kétezrével és ezer íjásszal. Priscus a balszárnyat az öccsére bízta. Philippus a Syria Coele-i IV. Scythica legio ezer légionáriusának, kétezer lándzsás és ötszáz íjász auxiliarisnak parancsolt. Az edessai Manu és ötszáz íjásza is ott kapott helyet. A hátvédet a XII. Fulminata legio kétezer katonája és ezer íjász alkotta, mind Cappadociából, a legio legatusának, Caius Cervonius Papusnak a vezetésével.

A négyzet mindkét szárnyát ezer hatrai lovas fedezte: a jobbszárnyon Ma’na herceg parancsnoksága alatt, a balszárnyon egy hatrai nemesével, akit Wa’elnek hívtak. Chosroes herceg a hátvédet támogatta ezer armeniai lovasával. A többi katonát – ötszáz auxiliaris lovast és ugyanannyi gyalogost Mesopotamiából – maga Priscus vezette, közvetlenül a négyzet elülső oldala mögött.

Esetlen, lassan haladó alakzat volt, de Priscus nem tudott jobbat kitalálni. A tömör gyalogság vissza tudott verni bármilyen lovassági támadást, az íjászok viszonozhatták a lovasíjászok lövéseit. Mivel a parittyakövek hatékonyabbak voltak a szászánida nemesek által viselt vértek ellen, mint a nyílvesszők, önkénteseket kért. Mintegy kétszáz ember, teherhordók, szakácsok és katonák vegyesen, jelentkeztek, hogy tudnak bánni a parittyával. Ezeket kis csoportokban elosztotta a menetoszlop minden oldalára. A hatraiak és az armeniaiak át tudtak lőni a gyalogosok feje fölött. A menetsorrend közel sem volt ideális, de működnie kellett.

Az első támadás az indulás után egy órával történt. Perzsa könnyűlovasok indítottak rohamot a menetoszlop ellen. Körülbelül százötven lépésről kezdtek el lőni. Mintegy ötvenlépésnyire – jóval kívül a dárdák hajítótávolságán – megfordultak és elvágtattak, de hátrafelé fordulva is tovább nyilaztak. Az egyik hullám a másikat követte, szünet nélkül.

Minden roham lassította a haladást és néhány halottat meg sebesültet hagyott maga után. Az előbbiekre, ha szerencséjük volt, rászórtak egy marék földet és betettek egy érmét a szájukba, a révésznek. Ezen kívül nem sokat tehettek értük, ott hagyták őket, ahol elestek. Azokat, akik annyira megsérültek, hogy nem bírtak tovább menni, bevitték középre és felültették vagy felkötözték az öszvérekre. A sereg mögött hamarosan elesett katonák, elpusztult állatok és eldobált holmik borították el az utat.

Kínzó lassúsággal haladtak. Az élelem gyorsan fogyott, még fél fejadaggal is. Két nap alatt tettek meg körülbelül húsz mérföldet valamilyen névtelen folyóig, majd még két nap alatt ugyanazt a távolságot az Arzamonig, és az ötödik napon értek a Chaboras folyóhoz. Az első két átkelésnél a perzsa páncélos lovasság úgy tett, mintha rohamra indulna a vízben vergődő sereg ellen, remélve, hogy sikerül annyira szétzilálni a rómaiak sorait, hogy a támadás célba érhessen. Priscus és a többi tiszt fel-alá vágtatott a menetoszlop mentén, és rekedtre kiabálta magát. Valahogy sikerült elfojtaniuk a pánikot és fenntartani a sereg egységét. A szászánida nemesek ekkor megfordították a lovaikat és rendezett sorokban elvágtattak.

A rómaiaknak újra úrrá kell lenniük a félelmeiken, mielőtt átjutnak a Chaboras másik partjára. Sokan meg fognak halni, míg elérik Resaina ideiglenes biztonságát. Az egész vállalkozás hiábavalósága lesújtotta Priscust. El kellett volna fogadniuk Ardasir ajánlatát, át kellett volna adniuk Singarát és Nisibist. Az ott lakók számára persze ez kellemetlen lett volna, és a béke sem tartott volna örökké. A szászánidák feltett szándéka volt, hogy hódításaikat kiterjesszék egészen az Égei-tengerig, és Rómának majd vissza kell foglalnia a két várost, és közben bosszút is kell állnia. De a keleti provinciák legalább időt nyertek volna, hogy nyugatra vonuljanak és a trónra ültessék Serenianust. Maximinus kivérezteti a birodalmat a megnyerhetetlen északi háborújával. Priscus szolgált a Rhenus mentén. Sok törzs volt északon. Pénzzel és a légiók fenyegetésével egymás ellen lehetett fordítani őket. Keleten csak a Királyok Királya volt. Ellene küldhették az összes többi keleti uralkodót – Armenia és Hatra királyait, Palmyra urait, az összes többi kis zsarnokot, akit csak találtak –, de Ardasir mindet legyőzte volna és még mindig meg tudta volna támadni lovasaival az imperiumot is. Róma számára a valódi fenyegetést Szászán háza jelentette.

Priscus büszke volt arra, hogy realista éleslátását nem homályosítják el az érzelmek. Az előző ősszel még az öccse is megrettent a javaslatától. Ezért is hagyta Philippust Mesopotamiában, amikor Samosatába ment. Priscus elismerte, hogy rosszul kezelte azt a megbeszélést. Tudhatta volna, hogy Junius Balbus és Otacilius Severianus restségét és gyávaságát nem ingathatja meg a hazafiságra vagy a lehetséges nyereségre való hivatkozással. Még barátja, Timesitheus sem állt mellé. Az alkalom elszállt, és nem maradt más, mint a veszély, hogy valaki elárulja.

– Gyalogság előttünk.

Priscus rájött, hogy fáradt és elkalandoztak a gondolatai.

Az első sor alig kétszáz lépésre lehetett a Chaborastól, az íjak lőtávolságán belül.

– Íjászok, felkészülni! – parancsolta Priscus.

Az auxiliarisok előresiettek és közben felemelték félig megfeszített íjaikat.

Volt valami furcsa a másik part ritkás fái alatt felsorakozó embereken. Az első sorban állók nem tartottak a kezükben sem fegyvert, sem pajzsot.

– Az alvilági istenekre! – szólalt meg a katona. – Ezek a mieink!

A hír úgy hullámzott végig a sorokon, mint a szél a búzamezőn.

– A nisibisi helyőrség.

Igaza volt. Priscus legalább kétszáz római egyenruhás, de fegyvertelen katonát látott. Bizonyára a III. legio Nisibisnél fogságba esett különítményéhez tartoztak. A kezüket összekötözték. Szászánidák álltak mögöttük.

Az élő pajzs mögül nyílvesszők íveltek a levegőbe. A légionáriusok felemelték a pajzsukat és behúzták a nyakukat. Sporakes Priscust fedezte. A nyilak süvítve lecsaptak. Valaki feljajdult a közelben.

– Íjat feszíts! – Priscus félretolta Sporakest. – Ők már halottak. Feszítsetek, ha nem akartok csatlakozni hozzájuk!

Csak néhány íjász engedelmeskedett.

Újabb perzsa nyilak repültek feléjük. Ismét fájdalmas üvöltések harsantak.

– Íjat feszíts, mindenki!

Most többen engedelmeskedtek, de nem mindenki.

– Lőj!

Foghíjas sortűz lett. Közel négyszáz íjász állt a hadijelvény alatt, de legfeljebb a felük lőtt.

A nyílvesszők nagy része ártalmatlanul csapódott a fákba, Priscus mégis azt látta, hogy az egyik fogságba esett legionarius teste megfeszül, majd egy másik is lezuhan a folyóparton, aztán még egy.

A szászánidák megölték a védtelen foglyokat.

A rómaiak soraiból gyűlöletteli, állatias üvöltés harsant.

– Feszíts! Lőj!

Ez alkalommal az összes auxiliaris habozás nélkül használta a fegyverét.

Mire az első sor odaért a folyóhoz, az összes fogoly meghalt. A helyükön nagy, vesszőfonatú pajzsok alkotta fal állt, amelyek fölött sötét szakállú keletiek néztek a rómaiakra.

Priscus felemelt kézzel megállította az auxiliarisokat. Helyreállt a rend. Az egész menetoszlop megtorpant. Csak zűrzavar keletkezett volna, ha túl sokan kelnek át egyszerre. A légionáriusok majd megtisztítják az utat. Nincs az a keleti gyalogság, ami ellen tudna állni nekik – különösen azután, hogy az előbb végig kellett nézniük bajtársaik lemészárlását.

Az I. Parthica és a VI. Ferrata legio katonái rettenetes acéláradatként rontottak fel a folyó másik partján. Priscus látta, hogy a hátsó sorokból még az összecsapás előtt menekülni kezdenek a perzsák. Nem lehetett gyávának nevezni őket. Vért nélkül, gyenge pajzsokkal, szinte kiképzetlenül esélyük sem lett volna felvenni a harcot. Akik ott maradtak, úgy hullottak el a légionáriusok pengéi alatt, mint a búza.

Priscus visszanézett a seregére. A számtalan pata által felvert porfelhőn át látta, hogy a szászánida nemesi lovasság, a félelmetes clibanariusok délkelet felől közelednek. Hála az isteneknek, elefántokat nem látott.

– Szabad az út – szólalt meg Sporakes.

Priscus látta, hogy a másik parton Julius Julianus kiáltozva, integetve megsarkantyúzza a lovát. A centuriók elrángatták a bosszútól megrészegült katonákat az elesett keletiek holttesteitől, vissza a helyükre. A légionáriusok az arcvonalukat széthúzva hídfőt létesítettek.

Priscus kiadta a parancsot az indulásra. Szólt a mesopotamiai lovasságot vezető praefectusnak, hogy vigye át a gyalogságot is, aztán kiállt a lovas testőrségével a menetoszlopból.

Philippus és Porcius Aelianus elég jól fenntartották a szárnyak rendjét, miközben leereszkedtek a folyóhoz. Ezt el is várta tőlük. A málhás állatok között azonban borzalmas zűrzavar tört ki. Noha az áramlat gyenge volt és a víz alig combig ért, a sebesült emberek és a lesántult, sérült állatok lelassultak. Néhányan megcsúsztak és elestek, eltorlaszolva a többiek útját, vagy egyenesen felborítva a közelükben haladókat. A menetoszlop közepe hamarosan megállt, és velük együtt a szárnyon haladó fegyveresek is. Priscus az egyik equisét Julius Julianus után küldte, nehogy az elővéd tovább menjen és rés keletkezzen a két csapattest között. Hátul megfordíttatta az armeniai lovasságot és Cervonius Papus gyalogságát, menetiránnyal szemben. Rajtuk túl, a síkságon a clibanariusok széles félholdba rendeződtek, keletről indulva dél felé, a folyó partja mentén. Készen álltak, hogy megragadják a kínálkozó alkalmat.

Amikor végre az utolsó málhás állat és sebesült is felkapaszkodott a másik parton, megindultak a szárnyakat fedező egységek is. Chosroes sarkon fordult az armeniai lovasokkal, és a vizet magasra fröcskölve átvágtatott. Cervonius Papus futólépésben küldte utánuk az íjászait hátulról.

Csak a XII. Fulminata légionáriusai maradtak az innenső parton. Éhesek és fáradtak voltak. Nehéz napokat éltek meg a visszavonulás során. Alig ezerötszázan maradtak, sokan kisebb sebekkel. A hátsó sorokban állók hátra-hátrapillantottak a válluk fölött, a visszavonuló bajtársaikat és a folyó nyújtotta illuzórikus biztonságot méregetve.

A perzsák dobjai feldübörögtek.

A XII. legio hátsó soraiból néhányan hátrálni kezdtek.

Priscus tudta, mi következik, a hadseregben eltöltött élete nem hagyott kétséget felőle. Odakiáltott egy parancsot az egyik testőrének, hogy keljen át a folyón és állítsa meg a túlparton lévőket, majd megsarkantyúzta a lovát.

A szászánida nehézlovasság lépésben megindult.

A légionáriusok falanxából kis csoportok – három-négy ember egyszerre – váltak le és eredtek futásnak a folyó felé. A centuriók és az altisztek néhányat elkaptak és visszarángattak a helyére, de egyre többen futamodtak meg. Aztán az egyik a pajzsát is eldobta, hogy ne gátolja a futásban, és többen is követték a példáját.

A perzsa dobszó szaporább lett. A szászánida lovasok lassú ügetésbe csaptak.

Priscus odaugratott a lovával néhány menekülő legionarius elé, és rájuk kiáltott, hogy álljanak meg. Azok nem törődtek vele, egyszerűen kikerülték, és csak még gyorsabban futottak.

A magamutogató hősiesség nem volt jellemző Priscusra. Egy római hadvezér nem Achilles. Próbált higgadtan gondolkodni, mindent számításba venni, mérlegelni a lehetőségeket. Hagyja sorsára a légionáriusokat, vágtasson Chosroeshez, és sorakoztassa fel az armeniaiakat a túlsó parton? Nem, a menekülő légionáriusok összekuszálnák a soraikat, és a zűrzavarban könnyűszerrel lerohannák őket a perzsák. Ha egy hadseregben kitör a pánik, utána úgy terjed, mint a futótűz a száraz hegyoldalban. Néha még egy hadvezérnek is az első sorban kell harcolnia. Ez volt az egyetlen racionális dolog, amit tehetett.

A clibanariusok egyre gyorsabban vágtattak.

A légionáriusok összetömörültek, az arcvonaluk keskenyebb lett, helyenként rések nyíltak benne. A jobbszárnyon, távol Cervonius Papustól és a sastól rosszabb volt a helyzet.

Priscus arra fordította a lovát.

– Zárjátok a sorokat! Pajzsokat össze! Nincs az a lovas, aki nekirontana a pajzsfalnak!

Az emberek bizonytalanul, a szemükben félelemmel néztek rá.

A szászánidák sebesen közeledtek, a roham zaja már Priscus fülében lüktetett.

Átlendítette az egyik lábát a nyeregkápa fölött és leugrott a földre. Megfordította a lovát, és rácsapott a kardlapjával a farára. Az állat elügetett.

– Együtt fogunk harcolni. Alakzatba a vezér körül!

Priscus benyomakodott a sorok közé, megragadta egy hadijelvényvivő vállát, és előrelökte.

– Hagyjatok helyet a fegyvereknek, de a pajzsaitok érjenek össze.

Amikor felnézett, a clibanariusok már csak száz lépésre voltak, és tömör acél- és lóhúsfalként közeledtek.

– Tartsatok ki, és nem fognak megrohamozni!

Priscus megvetette a lábát; bal láb elöl, jobb sarok a földbe mélyesztve.

– Fegyvereket előre!

Nem tudta levenni a szemét az egyenesen felé tartó szászánidáról. Magas, csillogó sisak, lobogó selymek. A lándzsa gyilkos hegye. A hatalmas, habzó szájú, dübörgő patájú csatamén.

Lehunyta a szemét, és minden izmát megfeszítve várta az ütközést, ami majd a földre, a paták alá taszítja.

Sikolyok, kiáltások, felfoghatatlan zaj.

A szászánida majdnem pont fölötte volt, ágaskodó lova nyakára hajolva kapaszkodott, elveszítve egyensúlyát. Távolabb egy a rémülettől félőrült állat berontott az arcvonalba. Néhány perzsa megpróbált benyomulni a keletkezett résbe, de a többség nem követte őket. A földön a nyeregből lezuhant lovasok fetrengtek. Az elszabadult lovak beleütköztek az érkezőkbe.

– Egy lépés a győzelem!

Priscus előreszökkent és lesújtott a kardjával a védtelen lovas combjára. A penge átvágta a pikkelyvértet. A perzsa a sebhez kapott. A lova oldalra ugrott, beleütközve egy másik állatba. A káoszban a lovasok sorra megfordultak, próbálva visszavonulni.

– Még egy lépés!

Kardok emelkedtek fel és csaptak le, vörösen osztva a halált, miközben a Priscus körül álló légionáriusok előreléptek.