18. FEJEZET

Africa Proconsularis

A határon túl

Kr. u. 236, két nappal január idusa előtt

 

A civilizáció utolsó helyőrsége, Tisavar teljesen jellegtelen volt. Egy alacsony dombon állt, a falait alkotó szabálytalan alakú kövek ugyanolyan színben játszottak, mint a környező homokdűnék. Inkább csak egy nagy, szögletes ház volt, mint erőd. Miközben Gordianus felkaptatott a dombon, úgy becsülte, nem lehet nagyobb harmincszor negyven lépésnél. A csapatának azonban így is jól fog esni a pihenő.

Gordianus Menophilus quaestorral, illetve Sabinianus és Arrianus legatusokkal indult el Karthágóból, egy-egy szolga kíséretében. A túsz herceget, Mirzit apja hat harcosa kísérte. A tengerparti Tacapében Aemilius Severinus kétszáz speculatorral várta őket. Egy napig vonultak dél felé, ahol Martae falujánál csatlakozott hozzájuk a III. Augusta legio száz embere egy Verittus nevű centurio vezetésével. Onnan három napon át egy kanyargó, fehér ösvényt követtek nyugat felé, az okkersárga hegyek között. Miután leereszkedtek a másik oldalon, délkelet felé fordultak és átvágtak egy lapos, köves síkságon. Két nappal később Centenarium Tibubucinál, egy kis helyőrségnél a semmi közepén találkoztak a II. Falvia Afrorum cohors kétszáz auxiliarisával. A praefectusuk, Lydus, az utasításainak megfelelően hozott magával élelmet, mászóhorgokat és köteleket, létrakészítéshez szükséges anyagokat és könnyű szekereket. Újabb kétnapi déli, majd nyugati irányú menetelés után elérték Tisavart.

Fárasztó menetelés állt mögöttük a kiépítetlen utakon, de valószínűleg ez semmi volt ahhoz képest, ami még várt rájuk. Ott, ahova mentek, egyáltalán nem voltak utak. Gordianus felkereste Tisavar centurióját. A lehető legnagyobb kényelmet akarta biztosítani az embereinek. Az erőd hátsó falánál huszonnyolc kis szoba sorakozott. Zsúfolásig megtöltötte őket katonákkal, akárcsak az udvaron álló parányi parancsnoki épületet. A tisztek a szentélyben helyezkedtek el. A védműveken kívül eső istállóból kihajtották az állatokat, kitakarították, és ott is embereket szállásoltak el. A sereg felének azonban még így is a szabadban kellett töltenie az éjszakát.

Elővették az élelmet, a bort és a tűzifát. Gordianus meleg ételt főzetett a katonákkal, és két adag bort méretett ki mindenkinek. Az emberek természetesen többet ittak, mint amennyit megengedett – mindig megvoltak a maguk készleteik –, de másnap úgyis kiizzadnak magukból mindent.

Gordianus és a tisztjei kisétáltak a sivatagba, hogy egy kicsit egyedül maradjanak. Nagyon hideg volt, és nagyon fényesen ragyogtak a csillagok.

– A II. cohors emberei morgolódnak. – Menophilus lehelete gomolygott a csípős levegőben. – Nem szeretik elhagyni a téli szállásaikat, és nem szeretnek kilenc napig egy nagy körben menetelni. Azt mondják, a falu csak két, legfeljebb három napra van a Tillibari melletti táboruktól.

– Elmagyaráztam már, hogy azzal riasztottuk volna az ellenséget – felelte Lydus. – Arra viszont nem számítanak a rablók, hogy nyugatról, a sivatag felől éri őket támadás. A tél pedig akkor kezdődik, amikor mindet elkapjuk a szállásán, az összerabolt kincseikkel együtt.

– A katonák mindig morgolódnak – tette hozzá Gordianus. – Nem jelent semmit. Ilyenek.

Egy időre mindenki elhallgatott. Valahol a sivatagban egy róka csaholt.

– Egy perzsa sereg egyszer behatolt a sivatagba – bökte ki Menophilus. – A homok álmukban belepte a katonákat. Soha nem látták viszont őket.

– Baljóslatú szavak – mosolyodott el Gordianus – …lennének, ha meghallanám őket.

– Egy ilyen epikureusnak nem is kell törődnie velük – jegyezte meg Sabinianus.

– Engedményeket teszünk azoknak, akik még mindig hisznek a babonákban, különösen azon borongós sztoikusoknak, mint Menophilus.

Felnevettek, előkerült egy borostömlő, és körbejárt közöttük.

– Azért ne feledd… – mondta Sabinianus Gordianusnak –, nemcsak a szélfútta homok miatt kell aggódnunk. Egy fiatal barbár fog a sivatagba vezetni minket, akit szinte megnyomorítottál. Én bosszút forralnék a helyében. Az apja nemrég feldúlta a fél provinciát. Túlságosan megbízol benne, szinte már kéred, hogy eláruljon. Egy ilyen kis sereg, elveszve az ismeretlenben, barbároktól körülvéve… amikor elfogy a víz, kénytelenek leszünk egymásnak megtenni a végső szívességet.

– Ez szinte már költészet – felelte Gordianus.

– Kinevethetsz – folytatta komoran Sabinianus –, de nekem van miért élnem. Tragédia lenne, ha idő előtt elveszne egy ilyen tehetség, mint én. Élni akarok. Ne várd tőlem, hogy feláldozzam magam egy kudarcra ítélt ügyért.

– Az ifjú Mirzi nem fog elárulni minket – jelentette ki Gordianus. – Jól bántunk vele, és az apja barátságot fogadott.

– Hiszen épp a te filozófiád hirdeti, hogy az istenek nem figyelnek oda az ilyen eskükre – vitatkozott Menophilus.

– Összességében valószínűtlennek tartom, hogy Nuffuzi, a cinithiusok főnöke epikureus lenne. Egyébként meg részt ígértünk neki a zsákmányból.

Napkelte előtt indultak tovább. Az egyre erősödő fény feltárta előttük a végtelen köves síkságot, amelyen átkeltek. Jobb felől az igazi sivatag homokja sárgállott a láthatáron, bal felől a szürke felföld előhegyei. Egyre melegebb lett. Még ebben a pusztaságban is találkoztak az élet nyomaival. Gyíkok iszkoltak el az útjukból meglepő gyorsasággal. Gordianus pacsirtákat, hantmadarakat és gébicseket látott az égen.

Mirzi arról az emberről beszélt nekik, akit meg akartak ölni:

– Canartha nagyon gonosz ember. Egyetlen idegen sem tért még vissza a rejtekhelyéről, Esubából. A szerencséseket megkéri, hogy csatlakozzanak hozzá; a többi meghal. Amikor portyázik, nem azért kínozza meg a foglyait, hogy elárulják a kincseik rejtekhelyét, hanem élvezetből. A szép nőket és fiúkat elcsúfítja. Így már senkinek sem kellenek, és szinte semmit sem érnek. – A fiatal barbár a fejét csóválta a pazarlásra gondolva. – Az emberei sem sokkal jobbak. A többségük az augila törzsből való, csak az alvilági isteneket tisztelik, a garamantusokhoz hasonlóan közösek az asszonyaik. Nagyon mocskosak, az asszonyaik bűzlenek.

– Nyugaton – szólt közbe Sabinianus – az atlantusok megátkozzák a felkelő és a lenyugvó napot. Az összes nép közül csak ők nem használnak neveket és csak nekik nincsenek álmaik.

Mirzi értetlenül nézett rá.

– Ne is törődj vele – intett Gordianus. – Egy könyvben olvasta. Számunkra a sivatag rejtélyes hely.

Gordianus egy talpastyúk röptét figyelte, amikor Aemelius Severinus intett neki, hogy húzódjon félre a lovával.

– Figyelnek minket.

– Hol?

– Az embereim mozgást láttak bal oldalon, a hegyek között.

– Nem kecskepásztorok?

– Követnek minket.

– Hányan vannak?

– Nem sokan.

– Jó. Az embereid ne szóljanak a többieknek.

Aemilius Severinus megfordította a lovát és elvágtatott.

Gordianus visszaügetett a menet elejére.

– Mi az? – kérdezte Arrianus.

– Semmi.

Gordianus hitt a speculatorok jelentésének. Aemilius Severus és a Határ Farkasai ismerték a sivatagot. Este, miután letáboroztak, és nem hallgathatják ki őket, el fogja mondani Arrianusnak és a többi tisztnek, amit hallott. Eddig megbízott Mirziben, de most kételyei támadtak. Talán mégis helyénvaló Sabinianus cinizmusa.

Aznap éjjel hideg, sűrű eső esett. Mirzi örült neki, mert azt mutatta, hogy a vállalásukat megáldotta a hét istene közül az egyik. A római tisztek és katonák nem voltak meggyőződve erről. Hideg fejadagokat ettek. Gordianus nem engedte, hogy tüzet gyújtsanak – pedig mostanra már mindenki tudta, hogy figyelik őket.

Reggel kelet felé fordultak és egy elméletileg kiszáradt vízmosás medrében bevonultak a hegyek közé. Az eső iszappá áztatta a talajt, az emberek és a lovak térdig süllyedtek a sárba. A hátul haladóknak volt a legrosszabb. A szekerek elakadtak, és a katonák káromkodva próbálták kiszabadítani őket. Olyan lassan haladtak, hogy Gordianus egy óra kínlódás után úgy döntött, hátrahagyja a szekereket. A vizet és az élelmet átrakodták a málhás állatokra. Az ostromlétrákhoz való faanyagot a gyalogosoknak kellett cipelniük.

Délre a követőik már nem is próbáltak elrejtőzni, a magaslatokról kis lovascsapatok figyelték a menetoszlop kínkeserves előrehaladását.

Gordianus fel és alá járt a csapat mellett, biztosítva az embereit, hogy nincs jelentősége a dolognak.

– Tudják, hogy jövünk… na és? Annál jobban fognak félni. Egy ilyen barbár horda úgysem tud megállítani minket.

Késő délután pillantották meg a falut. Egy kiszögellésen állt, ami úgy ugrott elő a hegyek közül, mint egy hadihajó döfőorra. Mirzi felvezette őket a hegyekbe, megkerülve a települést. Mivel a puszta sziklán nem tudtak árkot ásni, tüskés bokrokkal vették körül a tábort, amennyire tudták. A katonák, akik összegyűjtötték és elhelyezték őket, sok helyen megszúrták magukat. Nem lett tőle jobb a hangulatuk.

Az egyetlen jó hír az volt, hogy a helybeliek nem avatkoztak közbe, sőt még a felderítőik is eltűntek.

A nap már egészen a látóhatárig ereszkedett, amikor Gordianus Mirzivel és a tisztjeivel kilovagolt, hogy szemügyre vegye az ellenség állásait. Nem akarták kísérteni a sorsot, ezért két oldalról egy-egy csapat speculator fedezte őket.

A falut csak egy irányból lehetett megközelíteni, a hegyekből levezető ösvényen, ahol húsz ember fért el egymás mellett, tömött sorokban. A helybeliek nemrég komoly erőfeszítéseket tettek, hogy árkot ássanak rajta keresztbe a falu előtt. Az árok falai nem tűntek túl meredeknek, de ember mélységű volt. Egy-két lépéssel mögötte habarcs nélkül összeillesztett kövekből épített fal emelkedett, talán két öl magasan, durván kialakított mellvéddel a tetején. A faluba egy erősnek tűnő kapun át lehetett bejutni. Más erődítményt nem láttak. A kiszögellés többi oldalán a szirt olyan meredek volt, mintha szándékosan alakították volna olyanra. Maga a település szorosan egymás mellé épült, lapos tetejű kőkunyhókból állt. Belső erődje nem volt, de ha a védők a házakba húzódtak, nehezen lehetett áthatolni közöttük a szűk utcákon.

A rómaiaknak nem voltak ostromgépeik, pedig nagy hasznát vették volna a hajítógépeknek, amelyek a hegyoldalból, fentről lőhették volna a falat és a házakat. Ám egyszerűen túl sok gonddal járt volna az ideszállításuk. Ami a faltörő kosokat és az ostromtornyokat illeti, még ha fel is vonszolták volna valahogy az ösvényig, a védők könnyűszerrel leboríthatták volna őket a szakadékba. Az aknaásás szóba sem jöhetett. Maradtak a létrák és a frontális támadás, az ezzel járó súlyos veszteségekkel együtt. Az auxiliarisok fogják kezdeni az ostromot. Ha nem sikerül feljutniuk a falra, legalább néhány barbárt megölnek, a többit kifárasztják, és jöhetnek a légionáriusok. A Határ Farkasai az ostromlók feje fölött nyilazva támogathatják a katonákat. Véres harcnak néztek elébe.

– Van egy másik út is – bökte ki Mirzi.

– És ezt csak most mondod. – Gordianus igyekezett leplezni a hangjából kicsengő gyanakvást.

– A szirtet meg lehet mászni a másik oldalról. Veszélyes, de meg lehet csinálni.

– Honnan tudod?

– Láttam egyszer lemászni egy csigát gyűjtő gyereket.

– Azt mondtad – fordult felé Sabinianus –, hogy aki nem csatlakozott Canarthához, az nem jött el élve a falujából.

– Az apám beszélt Canarthával, mielőtt még megtudta volna, milyen gonosz. Én is vele voltam.

– Fegyveresek meg tudják mászni a falat? – vágott közbe Gordianus.

Mirzi a jobb csuklóját borító kötést babrálva gondolkodott.

– Pajzzsal és lándzsával nem. Sisakban, vértben sem. Az lenne a legjobb, ha mezítláb lennének.

– Esélyük sem lesz védekezni, ha meglátják őket fentről – jegyezte meg kétkedve Menophilus.

– Éjszaka kell felmászniuk – értett egyet Mirzi.

– Ötven Farkassal fel tudnánk mászni ma éjjel – töprengett fennhangon Menophilus. – Hajnalban megrohamoznátok a kaput, mi pedig hátba támadnánk őket.

– Miért te? – kérdezte Arrianus.

– Mert sokkal fiatalabb vagyok, mint ti – felelte Menophilus faarccal.

– Ez őrültség! – kiáltott fel Sabinianus. – Több száz mérföldre vagyunk mindentől, mélyen a barbárok területén. A legnagyobb ostobaság lenne kettéosztani az erőinket és szinte fegyvertelenül harcba küldeni az embereket a sötétben. A barbárok tudják, hogy itt vagyunk. Csapdába vezettek minket.

Mirzi ösztönösen a kardja markolatához kapott sérült kezével.

– Kételkedsz a szavamban?

– Sabinianus mindenben kételkedik – lépett közéjük Gordianus, majd Menophilushoz fordult. – Mit gondolsz?

A questor az öve csontvázformájú díszítésével játszadozott.

– Nem a speculatorok közül kell kijelölnünk az embereket, hanem önkénteseket kell keresnünk. Pénzt kell felajánlani azoknak, akik feljutnak, és a lezuhanók családjának. Nem vihetnek magukkal pajzsot és lándzsát, nem lehet rajtuk sisak és vért. De csizma kell. Az embereink megszokták, hogy abban harcolnak. A sziklák véresre hasogatnák a lábukat. És vas sátorcövekeket meg köteleket is vinnünk kell magunkkal, amennyit csak bírunk. – Menophilus elhallgatott egy pillanatra. – Miután felmásztunk, felhúzhatnánk magunk után a Farkasok könnyű pajzsait és dárdáit.

– Sokszor másztatok már sziklafalakat? – kérdezte Sabinianus.

– Nem a kedvenc időtöltésem. – Menophilus válaszát mulatságosabbá tette, hogy szokásos sztoikus komolyságával mondta ki.

Az éjszaka leszállta után nem gyújtottak tüzeket, míg Menophilus és az önkéntesei el nem indultak. Gordianus nem tudott elaludni. A középső őrség idején felkelt és körbejárta a tábort. A faluból zene és éneklés foszlányai szűrődtek feléjük. Fények rebbentek, ahogy a barbárok ki-be járkáltak a kunyhóikba.

Mindenfajta halál iszonyú a szegény embernek. Gordianus megkedvelte Menophilust. Nem akarta, hogy az ő lelkén száradjon a halála, nem akarta, hogy meghaljon a barátja. Szörnyű tisztasággal hasított belé a felismerés, hogy ő maga sem akar meghalni. Nem, az nem történhet meg. Mint oly gyakran, felidézte filozófiája tanításait. A halál után nincs öröm és nincs fájdalom, mint ahogy nem volt a születés előtt sem. Nincs mitől félni. A halál semmit sem jelent. Ám volt benne valami feszültség, amin egyáltalán nem enyhítettek a szavak. Visszament a helyére, beburkolózott a takarójába, nézte a lassan forgó csillagokat, és várta, hogy véget érjen az éjszaka.

 

Egy kéz megrázta a vállát, és Gordianus felébredt mély álmából.

– Két óra múlva felkel a nap – mondta halkan Sabinianus.

Valahol Gordianus elméjének a mélyén egy álom csápjai kirántották magukat a szorításából; az apja… a zokogó Parthenope és Chione… néhány sor Homérosztól: „eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész”.⁵

Lydus a sötétben felsorakoztatta a II. cohors auxiliarisait. Igyekeztek a lehető legkisebb zajt csapni, de a fegyverek csörgése és a csizmatalpak vasszögeinek a csikorgása így is olyan hangosnak tűnt, hogy még a holtakat is felébreszthette volna. Gordianus végigment a soraik közt, hol odavetve egy biztató szót, hol megveregetve egy-egy katona vállát. Soha nem volt könnyű harcba küldeni az embereket.

A faluból se fény, se hang nem szűrődött ki.

Keleten derengett az ég, és elég világos lett, hogy kirajzolódjon a húsz ember széles, tíz sor mély falanx sötét tömege. Nem harsantak kürtök. A sorokon pusmogás futott végig, és lassan megindultak előre.

A barbároknál még mindig nem harsantak figyelmeztető kiáltások.

Gordianus és a tisztjei lóra ültek és visszaügettek a speculatorok és a III. legio katonái között. Felkaptattak a hegyoldalban, remélve, hogy onnan jól fogják látni a harcot.

Elmosódott mozgás a falon. Az íjhúrok mással össze nem téveszthető pendülése.

– Testudo!- visszhangzott a sziklák között Lydus kiáltása. Az auxiliarisok pajzsai egy csattanással a fejük fölé lendültek és összekapcsolódtak. Pár pillanattal később tompán puffantak a nyílvesszők a bőrben és fában. A barbárok vadul felüvöltöttek, de a rómaiak soraiból egyelőre nem hangzott fel fájdalomkiáltás.

– Lőjetek! – Aemilius Severinus hangja messzire hallatszott. A római nyilak első sortüze eltűnt a félhomályban. A vakon célzó íjászok azt a parancsot kapták, hogy messzire lőjenek. A vesszők nagy része valószínűleg ártalmatlanul fúródott a kunyhók lapos tetejébe, de a rohamozókat így is emlékeztette arra, hogy nincsenek egyedül.

Szapora csörgés hallatszott, mint Cybele híveinek csörgődobjai, ezerszeres erősséggel. A védők köveket kezdtek hajigálni, azok pattantak le a pajzsokról. Gordianus észrevette, hogy közben annyira kivilágosodott, hogy most már teljes egészében látta a küzdelmet.

Az árokba való leereszkedés megtörte a testudo egységét. A nyílvesszők és a kövek egyre többször találtak célba. Katonák zuhantak a földre. A létrák csak fokozták a zűrzavart. Miközben az auxiliarisok felhágtak a másik oldalon, hátrasegítették az első sebesülteket. Gordianus elküldte Arrianust, hogy terelje vissza a sértetleneket a harcba.

A II. cohors odaért a fal aljához, felemelkedtek a létrák. A barbárok felkészülten várták őket, a mellvéden nyüzsögtek a harcosok, rudakkal és favillákkal borították fel a létrákat. A lövedékek zápora egyre sűrűbb lett. A bal szélen egy katona feljutott a falra, aztán még egy. Mind a kettőt azonnal körülvették és levágták, a létrájukat eldöntötték. A támadók két másik helyen is feljutottak a gyilokjáróra, de a puszta túlerő végzett velük.

Gordianus elnézett a falon túl. A faluban minden csendes volt. Nyomát sem látta Menophilusnak és az önkénteseinek.

A visszavonulást hátul kezdte meg néhány ember, hamarosan az egész auxiliáris csapat meghátrált. Nem futamodtak meg, hanem hátráltak a sebesültjeiket és a létrákat vonszolva.

– Célozzátok a falat!

Aemilius Severinus megismételte Gordianus parancsát. A védők lebuktak a mellvéd mögé. Most először a pajzsaik mögött kellett menedéket keresniük, így a II. cohors befejezhette a visszavonulást és rendezhette sorait a másik kettő, gyakorlatilag sértetlen egység mögött.

– Harmadik legio, előre!

A légionáriusok felemelték a létrákat. Ez a csapat is húsz ember szélességben vonult fel, de csak öt sor mélyen. A fejük fölé emelték a pajzsaikat és megindultak előre. Verittus centurio szorosan tartatta velük az alakzatot.

A barbárok nem kapkodták el a választ. Csak egy-egy harcos egyenesedett fel és lőtt ki nyílvesszőt a testudo felé. Gordianus arra gondolt, hogy Canartha vasmarokkal vezetheti az embereit.

Amikor a légionáriusok odaértek az árokhoz, a speculatoroknak ismét a falon túl kellett lőniük, nehogy a bajtársaikat találják el. A mellvéden újra felbukkantak a védők. Ismét záporozni kezdtek a nyilak és a kövek, ha lehet, még sűrűbben, mint az előbb. Lehet, hogy a barbárokat feltüzelte az előző roham visszaverése. Ha a rómaiaknak szerencséjük van, hamarosan kifogynak a nyílvesszőkből és a kövekből.

A csatazajon túl még mindig nem mozdult semmi a faluban.

Légionáriusok kúsztak fel a létrákon. Néhányan elterültek a földön, mások az éles acélpengékkel szembenézve átlendültek a mellvérten. A fal teljes hosszában folyt a harc. A győzelem még nem dőlt el, ismét a számok törvénye látszott érvényesülni. A falra feljutott katonákat sorra levágták, lent a hátsó sorok elkezdték a hátrálást.

Gordianus megsarkantyúzta a lovát és Sabinianusért kiáltott. Átvágtattak a II. cohors sorai, majd a speculatorok között. Az árokhoz érve Gordianus leugrott a lováról és elengedte. Az állat elindult vissza, a tábor felé.

Gordianus felkapott egy auxiliaris pajzsot a földről, a fogantyúja csúszott a vértől. Megcsúszott, miközben leereszkedett az árokba, és egy éles szikla felhorzsolta a két lábszárát. Mire felkaptatott az árok másik partján, már az összes létrát eltaszították a faltól. Egyetlen római sem maradt a mellvéden. A légionáriusok hátráltak. Gordianus odanyomakodott a hadijelvény hordozójához, és ráparancsolt, hogy induljon előre. A fickó üres tekintettel meredt rá. Gordianus megragadta a vállát és a fal felé taszította.

– Utánam! – markolta meg egy létra egyik végét, Sabinianus segített neki felállítani. A katonák lemaradtak mögöttük.

Gordianus a pajzsa mögé bújva, fél kézzel kapaszkodva mászott. Egy kő csattant a pajzson, aztán egy másik a sisakján. Fájdalom hasított a Mirzitől kapott sebébe. Pengék sújtottak felé. Átvetette a pajzsot a mellvéd fölött, a kardja széles suhintásával helyet csinált magának. Az egyik lábával fellépett a mellvédre, aztán a másikkal is, és leugrott a gyilokjáróra.

Jobb felől egy barbár rontott rá, a pengéjével hárította a csapást, és a szakállas arcba sújtott a pajzsa peremével. A fickó hátratántorodott, elállva a társai útját. Gordianus hátrapillantott a válla fölött, Sabinianus már ott járt a sarkában.

Látva, hogy a tisztjeik egyedül küzdenek a falon, a légionáriusok meglódultak a létra felé, és egymást lökdösve igyekeztek minél hamarabb feljutni.

Két másik harcos döfött Gordianus felé, az egyik kardot a pajzsával állította meg, a másikat a pengéjével hárította. Mindkét barbár hátralépett, de a társaik hosszú sorban álltak mögöttük.

Éles fareccsenés hallatszott a csatazajban, majd fájdalmas és dühös kiáltások harsantak, a létra eltört a katonák súlya alatt. A barbárok gúnyos diadallal felüvöltöttek. A Gordianusszal szemben álló páros előrerontott. A rómain úrrá lett a kiképzése, belépett az egyik csapás mögé, és felfogta a másikat a pajzsa peremével. Megpördülve letaszította az egyik harcost a gyilokjáróról, aztán lecsapott a térdére a kardja élével, végül pedig egy szép visszakezes vágással végzett vele.

Hangos kiáltás hallatszott a barbárok nyelvén, nyilvánvalóan parancs. Az ellenség elhátrált. Egy férfi lent a faluban felmutatott az elszigetelt rómaiakra. Gordianus füle mellett szörnyű süvítéssel elsuhant egy nyílvessző. Úgy érezte, mintha lett volna már ebben a helyzetben: csapdába esve a falon, törött létrákkal. Alexandrosz járt így valamelyik indiai városban. A makedón akkor leugrott.

– Sabinianus, kövess!

Gordianus rárontott a tőlük jobbra álló barbárokra, akik meghőköltek a váratlanul érkező támadás elől. A kardját vadul forgatva sikerült lekergetnie őket valamilyen lépcsőn, és megállás nélkül követte őket lefele.

A lépcső fedezte a jobb oldalukat. Szorosan egymás mellett lekuporodtak pajzsaik védelmébe. Nyílvesszők csapódtak tompa puffanással a deszkákba, szilánkokat szórva szanaszét. Gordianus lihegett. Úgy érezte, hatalmas űr tátong a mellkasában. A halál semmit sem jelent. Az egyik becsapódásba a válla is belesajdult. Valami megütötte a sisakja oldalát. Forró vér csorgott a nyakába. A halál semmi.

Megritkult a nyílzápor. Felerősödött a hangzavar, a hátuk mögött, fentről acélnak csendülő acél hangja érkezett, elölről, lentről rémült, meglepett sikolyok. Gordianusnak csengett a füle. Kinézett a pajzsa pereme fölött, a barbárok összevissza rohangáltak, ide-oda kapkodták a fejüket.

– Menophilus! – kiáltott Sabinianus. – Kezdem megszokni, hogy ő ment meg minket.

Az egyik utcából egy ék vágta ki magát a fal elé. A barbárok szinte eszüket vesztették meglepetésükben. Néhányan felvették a harcot, de sokan csak álltak, míg a rómaiak nem végeztek velük. A többség szertefutott, kétségbeesetten keresve a biztonság illúzióját.

A lépcsőn csizmaszegek koppantak, néhány legionarius Gordianus és Sabinianus elé tartotta a pajzsát.

– Megsérültél?

Gordianus nem felelt. Megpróbálta rendezni a gondolatait, kitalálni, mit kell tennie.

– A kapu… ki kell nyitni a kaput.

Egy legionarius felsegítette. Meglepődött, hogy tántorog, sajgott a combja és fájt a feje.

A fal mentén végig egyre több legionarius bukkant fel. Elszórt, helyenként mégis heves ellenállásba ütköztek. A Gordianus mellett lévő katonák lerohanták a barbárokat, akik köztük és a kapu között álltak.

Ezután már csak néhány pillanat műve volt felemelni a keresztrudat és kitárni a kapuszárnyakat. Beözönlöttek a légionáriusok, szorosan a sarkukban a Határ Farkasaival, és a II. cohors auxiliarisai sem maradtak le túlságosan. Bosszút kellett állniuk a barátaikért, és a fosztogatásból meg az erőszakból sem akartak kimaradni.

Gordianus rátámaszkodott a pajzsára. Sabinianus megállt mellette, és követte a példáját, olyan sápadt volt, mint aki mezítláb rálépett egy kígyóra. Gordianus arra gondolt, hogy valakinek egy csapatban kellene tartani legalább egy szakasznyi katonát, hátha további ellenállásba ütköznek vagy barbárok rejtőznek a hegyek között. Ő azonban túl fáradt volt. Óvatosan megtapogatta a vágást a fején. Már majdnem teljesen elállt a vérzés, valószínűleg nem volt túl komoly a seb. Eszébe jutottak az álmában hallott verssorok:

 

Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,

eljön a nap, mikoron megszentelt Ilion elvész

és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.⁶