14. FEJEZET

Távol északon

Harzhorn-hegység

Kr. u. 235, négy nappal július idusa előtt

Caius Petronius Magnus vérmocskosan, kidülledt szemmel, esdeklően előrenyújtott kézzel emelkedett ki a mocsárból. Timesitheus hátrálni kezdett, a csizmája beleragadt a sárba, felemelte a kezeit, hogy eltaszítsa magától a halott szenátort.

Újabb rémálom. Timesitheus felnyitotta a szemét. Az egyetlen égő lámpa fényénél látta az alacsony szemöldökfát, az utazóládáját, az állványra tett vértjét, az összecsukható széket. Odakint, a sátor mellett felprüszkölt egy ló, emberek beszélgettek és jöttek-mentek: ébredezett a tábor.

Csak egy rossz álom. Nem démon: démonok nem léteznek. Nem is üzenet az istenektől: istenek sem léteznek. És nem bűntudat, biztos, hogy nem bűntudat. Próbára tette Magnust és a többieket. Ha hűségesek lettek volna, nem szövetkeznek olyan készségesen a császár ellen, nem készíttették volna el a vésnökkel a Magnust császárként ábrázoló érme verőtövét. Ha hűségesek lettek volna, feljelentik és jutalmat kaptak volna. Tranquillinának igaza volt. Ha ő nem leplezi le az árulásra való hajlandóságukat, megtette volna más. Nagyra törtek, de ész nélkül. Megérdemelték a sorsukat.

Timesitheus ásított egyet. Könnybe lábadt a szeme, megdörzsölte a kézfejével. De legalább sem az a kövér, bolond Venacus, sem a negédes Catilius Severus nem kísértette álmában. Nem csoda, hogy rosszakat álmodik. Kimerült, testben és lélekben egyaránt, és most már a seregben mindenkinek jó oka volt rá, hogy féljen.

A hadjárat elég jól indult. Átkeltek a Rhenuson, elvonultak Germanicus ősrégi diadalíve alatt a túlparton, majd behatoltak a hatalmas északi erdőségbe. A germánok szinte elolvadtak előttük. A településeik néptelenek voltak. Maximinus hagyta, hogy a katonák összeszedjék azt a kevés értéket, amit találtak, aztán parancsot adott a felégetésükre. Időről időre befogtak egy-egy gazdátlan nyájat. A császár ezeket is a katonáknak adta, mint ahogy azt a néhány barbárt – a lassúakat és balszerencséseket –, akiket elfogtak.

Aztán néhány nap elteltével kezdtek megváltozni a dolgok. A tábortüzek nyomai még melegek voltak, néha parázslottak is. Furcsa alakokat láttak meg egy-egy pillanatra a fák között. Előbb a lemaradozók, aztán a felderítők kezdtek eltünedezni. Az első támadások az élelemgyűjtésre kiküldött csapatokat érték. Elég könnyen visszaverték őket, de mindig maradt utánuk néhány halott és sebesült, és ezek csak fokozták a seregen úrrá lévő baljós érzést.

Végül kiértek a hegyek közül egy tágas síkságra. Néhány nap további menetelés után az ellenséges törzsek – az alemannok, a cheruscusok és az angrivariusok – vállalták a csatát. Egy mocsár előtt sorakoztak fel. Amint a légiók támadásba lendültek, a germánok bemenekültek a mocsárba. Maximinus az óvatosságról megfeledkezve a nyomukba eredt, saját hátasával is beugratva az ingoványba. A víz a ló szügyéig ért. A császár süllyedni kezdett. Mindenfelől barbárok vették körül. Csak a II. Parthica legio embereinek lélekjelenléte és bátorsága mentette meg.

Tulajdonképpen győzelmet arattak. Babérkoszorús futárokat indítottak útnak Rómába. A Szenátus épülete elé hatalmas, a győzelmet ábrázoló festményeket rendeltek. Csak az istenek a megmondhatói, elértek-e a futárok a határig. A csata után a barbárok követeket küldtek a táborba. A távoli észak baráti törzseiből jötteket Froda, az angel vezette, Isangrim király fia, aki a Suebi-tenger partjait uralta. Amikor a barbár herceg arannyal megrakodva távozott, ezer harcost hagyott hátra, hogy két évig a római seregben szolgáljanak. Az alemannok és szövetségeseik is elküldték a követeiket. Békét kértek. Nem csak Timesitheus kételkedett az őszinteségükben. Maximinus túszokat követelt tőlük, akiket meg is ígértek, de soha nem érkeztek meg.

Eltemették a halottakat, győzelmi emlékművet állítottak, majd a sereg dél felé fordult és elindult haza. Öt mérföldet sem tettek meg, amikor újra kezdődtek a támadások. A germánok visszakergették a kiküldött őrszemeket. Néhány kétségbeesett pillanatig úgy látszott, ketté fogják vágni a hosszú menetoszlopot. Maximinus ismét belevetette magát a közelharcba, és ez alkalommal tagadhatatlanul az ő bátorsága és példája fordította meg a harc menetét. Másnap négyzet alakzatban, középen a poggyásszal folytatták az útjukat. Így azonban sokkal lassabban haladtak, és nem is voltak lényegesen nagyobb biztonságban. Újra és újra harcosok rontottak elő a sűrűből, rájuk hajították dárdáikat, majd visszavonultak. Akik a parancsot figyelmen kívül hagyva üldözni kezdték őket, azokat körülvették a fák között, és nem sokan tértek vissza élve a helyükre. Az útakadályok – kidöntött fák és eltérített patakok – még tovább lassították a sereget. Timesitheusnak Thukükidész beszámolója jutott eszébe arról, hogyan zaklatták az athéniakat Aetolia erdeiben. Annak sem lett jó vége. A seregük rendje teljesen felbomlott, és kiszáradt vízmosásokba meg sűrű erdőségekbe kergették a katonákat, ahol aztán egyesével vadászták le őket. A tábortüzek körül is egyre gyakrabban került szóba Varus és az elveszett légiói.

A sereg szinte minden lépésért megharcolva araszolt dél felé. A rajtaütések egyre súlyosabbak lettek. A harcosok főleg a lovakkal és az öszvérekkel igyekeztek végezni. A menetoszlop mögött egyre szaporodott az eldobált felszerelés, gazdag zsákmányként kínzóiknak. Annak pedig, aki azt hitte, hogy a hegyek között jobb lesz majd, keserűen csalódnia kellett.

A szoros körülbelül háromszáz lépés széles volt, mire visszaértek, a germánok árkot ástak és földsáncot emeltek a közepén. A sánc mögött számtalan harcos várakozott. Két oldalon meredek emelkedők szegélyezték az utat, és a gerinceken is barbárok sorakoztak. Nem volt kerülőút. A sereg tábort vert, de kezdtek fogyni a készletek. Ha az aznap reggeli haditanácsban nem találnak megoldást, akár meg is adhatják magukat a halálnak.

Timesitheus a rabszolgájáért kiáltott, és felült a tábori ágyon. Nem akart meghalni. Tranquillinára gondolt, és a lányukra. Ősszel lesz nyolcéves. Milyen élet várna a gyermekre nélküle? Mihez kezdene Tranquillina? Nem nyugtatta meg a lehetséges válasz. Tranquillina ismét férjhez menne, és más férfi élvezné a gyönyöröket, amiket az ágyban nyújt, mást ösztönöznének az ambíciói.

A fiú bevitt egy éjjeliedényt és egy tál tiszta vizet. Timesitheus ráparancsolt, hogy hozzon ennivalót.

Halkan felnyögött, miközben felállt. Belevizelt az edénybe, majd megmosta a kezét és az arcát a hideg vízben. Mit keres itt? Az összeesküvők elfogása utáni napon, Mogontiacumban, Maximinus magához rendelte. A nem túl bőbeszédű császár kurtán megdicsérte, és megígérte, hogy a hűsége elnyeri jutalmát. Ahogyan azt kérte, a rokona, Sabinus Modestus lesz a kataphrakták parancsnoka. Rá azonban nehezebb feladat vár: valami gond támadt Bithynia-Pontusban, a városok pénzügyei teljesen zűrzavarosak lettek, és elözönlötték a provinciát a keresztények. A helytartó szenátor nem boldogult a helyzettel. Timesitheus különleges megbízatással fogja megszüntetni a gondokat. De nem most. Maximinus nem akart még megválni az ő kis görögjétől. Ugyan ki tudná biztosítani a hadsereg utánpótlását a graeculusán kívül? Az istentagadók és Bithynia-Pontus korrupt tanácsnokai várhatnak. Így aztán Timesitheus azon kapta magát, hogy ő lett a málhaoszlop parancsnoka. Rengeteg munkája volt, nap mint nap rekedtre kiabálta magát. Mondani sem kell, a szekerek okozták a legtöbb gondot, amelyektől nem tudott megszabadulni: sorra törtek el a tengelyek vagy ragadtak a sárba a kerekek. Komor elégtétel töltötte el, akárhányszor hátra kellett hagyniuk egyet.

A fiú bevitt néhány hideg, száraz kétszersültet és hideg szalonnát. Timesitheus intett neki, hogy evés közben segítse fel rá a vértjét. Tessék, a saját hatékonysága áldozataként most itt van egy sötét erdőben, több száz mérföldre a biztonságtól. Az alvilági istenekre, nem akar meghalni. Légy férfi! – korholta magát. Csak fáradt vagy. Nehezére esett az alvás úgy, hogy a völgy és a környező erdő a barbárok kiáltozásától visszhangzott. Ismét belenézett félelme lapos, fekete szemébe, és kényszerítette a rágcsálót, hogy iszkoljon vissza valamilyen sötét zugba.

Közeledett a hajnal. A sötét fákat szél borzolta. A kis tüzek füstöltek a nedves fától, ahogy Timesitheus átvágott a táboron. Az égen felhők tornyosultak, de talán nem fog esni.

Maximinus nem állhatta a fényűzést. A császári sátor sokkal kisebb volt, mint Alexander idején, bár még így is hatalmas. Tisztek várakoztak előtte a szürkeségben, kis csoportokban, vagy magányosan. Nem sokan beszélgettek. Sanctus, az ad admissionibus elállta a bejáratot.

– Egészséget és sok örömet! – üdvözölte Timesitheus Macedót az anyanyelvükön. A görög parancsnok egyedül várakozott.

– Egészséget és sok örömet! – Macedo hangneme rácáfolt szavaira.

– Ébren van a császár?

– Igen.

– Beengedtek már valakit?

– A triumvirátust. – Amióta trónra segítették a thrákot, a három szenátor, Vopiscus, Honoratus és Catius Clemens ritkán mutatkozott egyedül, és szinte mindig a császár közelében voltak. Illett rájuk a közös gúnynév. – És a kegyelt lovagok. – Őket sem kellett néven nevezni.

– Anullinus a praefectus praetorio, Volo pedig a frumentariusok parancsnoka – mondta Timesitheus halkan. – Mogontiacumban mégis mi mentettük Maximinust, ahogy Julius Capitolinus II. légiója a mocsárban. Domitius pedig nem csinált semmit.

Macedo felmordult.

– Ők mégis bent vannak, mi meg itt várakozunk.

– Majd Bithynia-Pontusban megkapod a jutalmad. – Macedo nem is próbálta leplezni keserűségét. – Csak én nem kapok semmit.

Timesitheus elmosolyodott.

– Megkapom a jutalmam, ha túléljük ezt az egészet.

– Én akkor sem kapok semmit, ha túléljük – morogta Macedo.

Az ad admissionibus udvariasan bejelentette, hogy Ő Szent Felsége látni kívánja hűséges tisztjeit.

Maximinus az elefántcsont trónon ült. A jobbján a triumviratus állt, a balján a négy lovag. Mögötte a fia, Maximus, és egy másik ifjú, Rutilus, valami másod-unokatestvére a thrák hegyi országból. A helyiség hátsó részébe visszahúzódó alak sokkal nyugtalanítóbb volt. Mindenki tudta, hogy Ababa, a druida nő elkíséri a sereget a hadjáratra. Azt beszélték, éjszakánként felkereste Maximinust, hogy kielégítse kéjvágyát, vagy szentségtelen áldozatokat mutasson be, esetleg mindkettő. Ám eddig nyilvánosan még nem mutatkozott a császár társaságában.

Timesitheus szemügyre vette Ababát. Nem öreg, de nem is fiatal. Nagyon magas, az arca nem csúnya, nem látszik rajta, milyen szenvedéseken ment keresztül az előző császár idején. Az alakját eltakarja a köpenye. Nőt beengedni a haditanácsba mindig hiba. Kleopátra sem hozott semmi jót Antoniusnak. Ez az északi barbár nő, beszennyezve az idegen istenek közelségétől, zavarni fogja a parancsnokságot. S ami még rosszabb, ez a germán szuka jósolta meg Alexander halálát.

Szinte az összes döntés rossz volt, amit Maximinus eddigi rövid uralkodása alatt hozott. Mielőtt elindultak Mogontiacumból, felbuzdulva a trónra lépése alkalmából küldött aranykoronáktól, valamint a Magnusszal elítéltek elkobzott vagyonától, Maximinus kihirdette, hogy minden katona fizetését megkétszerezi. A triumviratus sem tudta lebeszélni a döntéséről, a bejelentés után pedig nem volt visszaút. A kegy visszavonhatatlan volt – és teljességgel fenntarthatatlan.

– Bajtársaim – állt fel Maximinus, és termetével szinte betöltötte a helyiséget. – Az áruló germánok azt hiszik, hogy rossz helyzetbe hoztak minket. Tévednek. Amióta csak elindultunk, a csatát kerestük, míg ők folyton megfutamodtak előle. Most viszont a kezünkre adták magukat. – Maximinus szürke szeme szinte világított fehér arcában. – Ők a vadállatok gyorsan múló vérszomjával harcolnak. Mi bátran és fegyelmezetten. Nekik vak dühük van, nekünk torziós hajítógépeink és egy tervünk.

Rossz előérzete ellenére a nyers, csikorgó hang fellelkesítette Timesitheust. Mi állhatna ellenük, ha egy ilyen titán, egy letűnt korból származó elemi erő, egy új Prométheusz vezeti őket? Akár az eget is meghódítanák.