9. FEJEZET

Az északi határvidék

Egy tábor Mogontiacum mellett,

Kr. u. 235, május kalendaeje előtt néhány nappal

Miután leterítették a takarókat és kirakták az ételt, Timesitheus elküldte a szolgákat. Senkinek sem tart örökké a hűsége.

Egy almafa árnyékában heveredtek le: Timesitheus, a felesége, Tranquillina, és a két elégedetlen szenátor. Tizenegy nappal május kalendaeje előtt még ide is megérkezett a várva várt tavasz. A nap ragyogott a fejük fölött, az ágakon kinyíltak az első virágok. Bőségesen, kényelmesen ettek és beszélgettek. Persze a folyóparton folyó munkáról sem feledkeztek meg. A szenátorok pedig bizonyára kíváncsiak, miért hívtam meg őket erre a szabadban elköltött ebédre, gondolta Timesitheus. Az ő sorsának a kereke éppen felfelé fordult, az övék lefelé.

Elhallatszottak hozzájuk a munka zajai: a biztató kiáltások, szitkozódások és füttyentések, a fán elcsúszó fa csikorgása, az üllőre lesújtó kalapács ritmikus csengése, a cölöpverő mély puffanásai, és időnként mindent túlharsogva a munkavezetők sztentori hangja. Odalent minden csupa mozgás és nyüzsgés volt. A hatalmas fatörzseket többlovas fogatok vontatták le a partra, ahol helyben felállított fűrészmalmok vágták fel őket. A szekerekről hatalmas kötéltekercseket rakodtak le a munkások. A kovácsok tüzeiről füst szállt az égre. Kint a vízen hat csónakot irányítottak a pontonhíd felé, amelyet egy evezős bárka húzott felfelé, az árral szemben, majd hagyott visszaúszni lefelé. Amikor odaért a helyére, egy nagy, piramis alakú, kővel töltött zsákot dobtak ki az orrából, horgonynak. Ugyanabban a pillanatban köteleket vetettek feléjük, és hamarosan kikötötték az új elemet az előzőtől megfelelő távolságban, amelyet ekkor már gerendák kötöttek össze a híd többi tartóelemével. A parthoz közelebbieken deszkákat fektettek a gerendákra és megkezdték a korlátok felállítását is.

A folyón felfelé, körülbelül húsz lépésre a hídtól kilátszott a vízből az első hullámtörő gát teteje. Három erős cölöpből állt, ezeket vaskampók tartották össze, folyásiránnyal szemben álló nyíl alakot formázva. A cölöpverőt hordozó tutajt lehorgonyozták a második hullámtörő helyén. Timesitheus tekintete megállapodott a köteleknek feszülő embereken. Lassan, ujjról ujjra húzták fel az ívelt facsúszkán mozgó hatalmas vasfejet. A megálljt parancsoló kiáltás tisztán elhallatszott a füléig. Újabb parancs, kiütöttek egy éket, és – furcsa mód hang nélkül – a vasfej lezuhant. A becsapódás hangja jó néhány szívdobbanással később követte a látványt. Miközben az emberek ismét nekifeszültek a köteleknek, és a vasfej újra emelkedni kezdett, látszott, hogy a vaskos cölöp, amire lesújtott, legalább három könyökkel mélyebbre fúródott a Rhenus iszapos medrébe.

– Lenyűgöző a hidad – jegyezte meg a középmagas, testes Marcus Claudius Venacus. Ha okos is volt, az arca nem tükrözte. Mindenesetre szemmel láthatólag mit sem csökkentett az önbecsülésén az, hogy Maximinus feloszlatta az állandó tanácsot, amelynek tizenhat tagja között ő is helyet kapott.

– A lendületed mindnyájunkat megszégyenít. – Caius Petronius Magnus kissé dülledt szeme több intelligenciáról árulkodott, mint a Venacusé. Ám ez önmagában még nem jelentett sokat, és Magnus nem tudta leplezni, mennyire megviseli hivatali pozíciójának elvesztése. – Nem is tudom, hogy van ennyi időd a hadjárat utánpótlásának megszervezése mellett még a munkák praefectusának feladataira is. Túl sok feladat hárul rád, miközben másokat tétlenségre kényszerítenek.

Timesitheus elmosolyodott.

– A munka hosszú és kemény, de annál élvezetesebbek a pihenésre lopott, kellemes társaságban eltöltött pillanatok, mint ez is.

A két szenátor udvariasan motyogott valamit.

Timesitheus a legmegnyerőbb mosolyát villantotta Venacusra.

– És túlértékeled az erőfeszítéseimet. – A felső szakasz felé intett, ahol kőből épített hídpillérek sora szelte át a folyót. – Ha valami maradandót, valami Rómához méltót akarnánk alkotni, akkor újjá kellene építenünk Traianus régi hídjának a felépítményét. Vagy legalább lemásolhatnánk Julius Caesart, és építhetnénk egy rendes, szilárd fahidat.

Maximinus Augustus azonban kijelentette, hogy az ilyen tervekre sem idő nincs, sem pénz. Az én hidam csak ideiglenes lesz.

És Maximinus graeculusnak nevezte. Ráadásul nyilvánosan. Hogy merészelte ez a thrák barbár kis görögnek nevezni! Timesitheus érezte, hogy elszorul a mellkasa. Most már nincs értelme meghátrálni. Tranquillina mélyen megvetné érte.

– Mégis, talán épp mulandósága lesz a legnagyobb erénye. Ha a körülmények úgy kívánják, órák alatt szét tudjuk bontani. Darius hídjára emlékeztet, amiről Hérodotosz írt. A szkíták megpróbálták rávenni az iónokat, hogy rombolják le, hogy Darius és a serege a túlparton rekedjen. Mivel is érveltek? „Ión férfiak! Azért jöttünk, hogy szabadságot hozzunk nektek, csak fogadjátok meg szavainkat.”³ Vagy valami hasonló.

Csend fogadta a szavait. A két szenátor rászegezte a tekintetét. Venacus szemében csillogott valami, ami talán még a megértés csírája is lehetett. Magnus szeme úgy előredülledt, mint egy ráké.

– Férfiak, mind egyformák vagytok! – szólalt meg Tranquillina. – Soha nem gondoltok a nők tetteire. Ha Agrippina nem vetette volna meg a lábát a hídon, éppen efölött a folyó fölött, és nem akadályozta volna meg, hogy a katonák lerombolják, akkor a férje, Germanicus, ott maradt volna a barbárok kénye-kedvére.

Timesitheus ránézett a feleségére. Tranquillina még nem töltötte be a huszonnégyet, alacsony volt és karcsú. A bőre márványfehér, a szeme és a haja ébenfekete. A férfi tudta, hogy nem szerelemből ment hozzá, és nem is azért, mert bármilyen szempontból vonzónak találta. Ő azonban szerette a nőt, és remélte – imádkozott volna érte, ha léteztek volna istenek, hogy meghallgassák –, hogy a házasságuk nyolc éve alatt legalább leheletnyi érzelmet sikerült keltenie benne. Az biztos volt, hogy az elszegényedett szenátori család leánya sokat tett lovag férje pályafutásáért. Semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy felemelje, talán akár a Palatinusig vagy magáig az Olympusig.

– Szerinted megtörténhet ez? – Magnus Timositheushoz intézte a kérdést, de a tekintete visszarebbent Tranquillinára.

Timesitheus hallgatott, igyekezett úrrá lenni az arcvonásain. Tekintélynek, komoly megfontolásnak, bizonyos fokú vonakodásnak, esetleg szomorúságnak kellett látszania rajta.

– A hadjárat távolabbra akar eljutni, mint évszázadok óta bármelyik, messze északra, egészen az óceánig. Varus nem tért vissza onnan. Ha lebontották volna a hidat, Germanicus sem tért volna vissza. Ott északon nincs semmi, csak erdők meg mocsarak. A legrosszabb terep a seregeink számára. A germán harcosok is ilyen körülmények között a legveszélyesebbek. Sokan vannak. A hátuk mögött az óceánnal nem lesz mit veszíteniük. Mindhalálig harcolni fognak.

Timesitheus érezte, hogy rátör a félelem, érezte a rágcsáló párás leheletét a fülénél.

– Rómával szembeni kötelességem, hogy készen álljak a híd lebontására. Ha emiatt néhány római a túlparton ragad…

A patkány karmai hangosan kaparásztak a fülében. Sikítani szeretett volna. Lassan, normális hangon szólalt meg.

– Ez a kötelességem lovagként. A magasabb rangúaknak viszont még nehezebb feladat végrehajtására kell készen állniuk. Róma nem maradhat császár nélkül.

– Készen állniuk? – ismételte meg Magnus.

– Elő kell készíteni az uralkodói jelvényeket – magyarázta Tranquillina. – Emlékezzetek csak vissza, Alexander alatt hogyan csináltak bolondot magukból azok a keleti trónbitorlók. Még azt a kevés esélyüket is aláásták, amikor kénytelenek voltak az istenek szobrairól levenni a bíborköpenyt, jogarokat raktak össze, és kétségbeesetten futkosva kerestek valamit, amire rá lehetett mondani, hogy trón. Hogy is hívták őket?

– Az egyik Taurinus volt, biztos vagyok benne – felelte Venacus.

– Pénz – mondta Timesitheus. – A zökkenőmentes hatalomátvételhez bőséges pénztartalékok kellenek.

– Vagy Raurinus? – Venacus felső ajka fölött izzadságcsöppek gyöngyöztek. A többiek továbbra sem foglalkoztak vele.

– Az, aki három provincia és egy hadjárat pénzügyeit kezeli, rengeteg pénzhez fér hozzá – mondta Magnus.

Timositheus egyetértően bólintott.

– Az érméken az új császár arcmásának kell lennie.

– Nem… Taurinus volt, az egyiket egyértelműen Taurinusnak hívták. – Venacus hol egyikük, hol másikuk felé fordította holdvilágképét, mintha azért esdekelt volna, hogy beszéljenek valami másról.

Timesitheus udvariasan rámosolygott a rémült szenátorra, de elengedte a füle mellett a szavait.

– Az előző császár érméit könnyen felül lehet nyomni az új arcképpel. Egy hozzáértő kovács naponta több ezret is tud verni. Az új verőtű elkészítése, az a több idő… bár azt is meg tudja csinálni bármelyik ügyesebb hamisító. Az egyiket nemrég jelentették fel nálam. A szomszédja árulta el, nagyon szívtelenek tudnak lenni az emberek. Még nem fogattam el. Itt él Mogontiacumban.

Tranquillina elmosolyodott.

– Talán ennyi elég is lesz mára. Nem szeretnénk felébreszteni senki gyanúját, igaz? Beszéljünk másról! – javasolta, és odaintette a szolgákat.

– Szeretnél látni?

– Igen – felelte Timesitheus.

– Talán megérdemelsz egy kis jutalmat.

Tranquillina csak egy rövid inget viselt. Lassan lehúzta a válláról a pántját, és lejjebb eresztette, lemeztelenítve mellét. Aztán felnevetett, és váratlanul visszarántotta a vékony anyagot.

– Még!

– Helénának ennyi is elég volt, hogy a leskelődő férje megkímélje az életét.

– Ez az új módja a hűtlenség bejelentésének?

Tranquillina elfintorodott, és leeresztette kezét az ing aljához. Csábosan, mint egy szajha a Floralián, felhúzta fehér combjain, egészen a dereka fölé.

– Gyere ide – mondta Timesitheus.

Tranquillina nem mozdult, hanem elengedte az ing alsó szélét, és a nyakához emelte a kezét. Lehúzta a ruhadarab vállát, majd megrázta magát, és az ing a lábaihoz hullott.

A hálószobában égett a lámpa. Tranquillina meztelenül állt. A tisztességes asszonyok, a magukat erényesnek tartó feleségek soha nem hagyták volna, hogy a férjük meztelenül lássa őket. A nászéjszaka után soha. Timesitheust elöntötte a vágy, de leheletnyi félelem, sőt talán undor is vegyült belé.

Tranquillina előrelépett és hozzásimult.

– Mit csinálnék nélküled? – kérdezte a férje.

– Valószínűleg kecskéket legeltetnél. – A nő benyúlt kettejük közé, és a nadrágján keresztül kitapogatta a férfiasságát.

– A családom soha nem legeltetett kecskéket.

– Akkor egy névtelen lovassági tiszt lennél egy névtelen egység élén a semmi közepén.

Ellépett a férfitól, odament az ágyhoz, lefeküdt rá és felkönyökölt.

Timesitheus követte, Tranquillina azonban a kezét felemelve megállította, és pontosan elmagyarázta neki, hogy mit szeretne.

Timesitheus tudta, milyen ostobán néz ki, miközben félig letolt nadrággal, a többi ruhájától szabadulva körbeugrálta az ágyat. Az alvilági istenekre, mi lesz, ha valaki rájön? Mi van, ha leselkedik valamelyik szolga? Biztos elpletykálná. A szégyen… oda lenne a méltósága, az önbecsülése… nevetségessé válna, egész életére.

Felnézett a nő combjai közül, arcával annak ágyéka előtt:

– Meghalnék nélküled.

– Abban biztos vagyok – felelte Tranquillina. – De most már csináld, amit mondtam.