27. FEJEZET

Az északi határvidék

Sirmium városa

Kr. u. 236, két nappal október idusa után

– Talassio! – kiáltozta a tömeg. – Talassio! – Nem tudták, mit jelent a szó, de az volt a szokás, hogy ezt kiáltozták az esküvőkön.

– Talassio! Talassio!

Maximinus az ifjú pár mögött lépkedett. Iunia Fadilla két oldalán egy-egy apród haladt, a kezeit fogva. Ahhoz képest, hogy egyszer volt már férjnél, meglepően nyugtalannak tűnt. Maximus nem maradt az oldalán, a nászfáklyát magasba emelő apróddal megelőzte néhány lépéssel. Az ifjú caesar mogyorót dobált a tömegnek, vissza-visszaszólt a trágár megjegyzésekre, lubickolt a csodálatban.

Hogy lehet ilyen vidám ez a fiú, mindössze néhány hónappal az anyja halála után? Maximinus erőt vett magán és abbahagyta a fogai csikorgatását. El sem tudta képzelni, hogy mosolyogjon. Mindenkit elvettek tőle. A germaniai erdőre, a Micca hátába fúródó lándzsára gondolt. Micca negyven éven át vigyázott rá. Az ovilei mészárlás után az elsők között csatlakozott a bandájához. Együtt vadásztak Thracia magas hegyei között, a Danubius partja mentén, kegyetlen igazságot szolgáltatva és bosszút állva a rablókon meg a barbár portyázókon. Amikor Septimius Severus besorozta Maximinust a hadseregbe, Micca a szolgájaként követte. Ott harcolt az oldalán Daciában, Caledoniában és Africában – mindenhol, akárhová helyezték az imperiumban. Tynchanius még régebb óta volt vele. Mellettük élt, a családja a szomszédos kunyhóban halt meg ugyanakkor, amikor Maximinus apját, anyját, öccsét és húgait megölték. Tynchanius ugyanúgy gyűlölte az északi törzseket, mint ő. Maximinusnak nem is voltak olyan emlékei, amelyekben ne szerepelt volna Tynchanius. És most ő is meghalt, mint Micca.

Mégis, az ő elvesztésük elhalványult Paulina elvesztéséhez képest. Huszonkét évvel ezelőtt mentek egy ennél sokkal kisebb nászmenet kíséretében Maximinus bérelt római házába. Akkor tért vissza Caracalla hadjáratából az alemennok ellen, nemrég lett a lovagi rend tagja, és élvezte a császár kegyét. Mégis érezte Paulina szüleinek a kételyeit. Tévedtek. A házasságuk boldog lett. Még a perverz Elagabalus uralma alatt is, amikor Maximinus visszavonult az Ovile mellett vett birtokára, Paulina mellette maradt.

És most halott, és ő tehet róla. Ha ő nem lett volna császár, Paulina még mindig élne. Nem akarta a bíbort, úgy kényszerítették rá. Paulina bátor volt, de már akkor látta, hogy ennek tragédia lesz a vége. Ha ő valahogy elkerülte volna a végzetes trónra lépést, akkor Paulina még mindig élne. Paulina, Tynchanius, Micca: mind meghaltak, és csak ő tehet róla.

– Talassio! – A kiáltások helyét átvették a nászágy örömeiről szóló énekek; a vőlegény le fogja győzni menyasszonyát a gyűlöletes küzdelemben, és Hymen isten diadalt ül.

Maximinus meg sem próbált úgy tenni, mint akinek jó kedve van. A táncoló fáklyafényben szemügyre vette a menetet: a fuvolásokat, az ifjú párt és az apródokat, a vendégeket és Iunia koszorúslányait, akik közül ketten orsót és guzsalyt vittek a kezükben. Körülbelül ez volt Iunia Fadilla összes hozománya.

Maximinus nem akart császár lenni, de ha az ember megragadja a farkas fülét, utána már nem engedheti el. Honoratus és a consilium többi tagja biztosította, hogy ez a házasság megbékíti Marcus Aurelius többi leszármazottját és a nemességet. Úgy tűnt, tévedtek. A menyasszony rokonságából csak Lucius Iunius Fadillus vett részt az esküvőn, egy lovag, illetve egy még távolabbi rokon, Clodius Pompeius, egy kétes hírű egykori quaestor. Rajtuk kívül még az első férje egyik másod-unokatestvére merészkedett oda, hagyva, hogy a nagyravágyása felülkerekedjen az illemen. Ez a Marcus Nummius Tuscus szerencsésnek mondhatja magát, hogy egyszerűen elküldték. Nem biztos, hogy végleg megmenekült a büntetéstől.

Paulinának igaza volt. A római nagyok és jók soha nem fogják elfogadni őt császáruknak. Soha egyetlen császár sem mondott még le a trónról. Maximinus megkérdezte erről Aspinest. A legközelebbi párhuzam, amit a szofista talált, az volt, amikor Sulla lemondott a dictatorságról. De az réges-rég történt, és az isteni Julius Caesar szerint csak azt bizonyította, hogy Sulla nem ért a politikához. Ha nem sokkal ezután nem végzett volna vele a betegség, vajon biztos lehetett volna benne, hogy a visszavonulása árán biztonságban van az élete?

Az önfenntartás kötelesség volt. A Szenátussal ellentétben Maximinus megértette, mi a kötelesség. Egész életében Rómát szolgálta, és a trónon is tovább fogja szolgálni. Róma biztonsága az északi törzsek legyőzésén állt vagy bukott. A háború mindennél fontosabb. Daciában rendet tettek, Honoratus pedig féken tartotta a gótokat a Danubius alsó szakaszán. A tél folyamán Maximinus újabb katonákat fog toborozni és még több pénzt szerez. Az új év elején ki fogja űzni a nomád szarmatákat a nagy síkságra. Miután legyőzi őket, elhajtja a nyájaikat, és ismét Germania ellen fordul, és meg sem áll az óceánig.

Odaértek a lefoglalt házhoz, ami most babérkoszorúkkal felékesítve, őrséggel ellátva palotaként szolgált. Az elöl lépkedő apród eldobta a fáklyát. A bámészkodó férfiak és nők egymást taposva próbálták elkapni, azt sem bánva, ha megégetik magukat, cserébe a hosszú élet ígéretéért.

Létezett egy babona, miszerint ha a házasságba kényszerített menyasszony elkapta és kioltotta a fáklyát, majd betette a hitvesi ágy alá, akkor a nemkívánatos férje hamarosan elhagyta a földi létet. Maximinus csak azt nem értette, hogy vihette volna végbe ezt észrevétlenül.

Iunia Fadilla előrement és megkente az ajtófélfákat olajjal és farkashájjal. Az ősi szertartásnak az volt a célja, hogy az istenek kegyét kérje a házasságra. Maximinus tudta, hogy az istenek nem lesznek kegyesek. Paulina is ezt tette. Ha az istenek kegyesek lettek volna, nem engedték volna, hogy megöljék. Kilökték vagy kiugrott? A centurio nem tudta, Maximinus pedig dühében hamarabb megölte Macedót, minthogy megtudta volna tőle. Nem sikerült megmentenie Paulina életét, és még halálában is cserben hagyta. Mire gondolhatott az utolsó pillanatokban, miközben az utcakövek felé zuhant? Borzalmas volt még csak rágondolni is.

Ha léteztek volna istenek, nem hagyják lezuhanni. Közbeléptek volna. Flavius Vopiscus órákig tudott beszélni arról, hogy az istenek szándékai kifürkészhetetlenek a halandók számára. Babonás vén bolond az amulettjeivel meg a Vergilius sorait böködő ujjaival. Mégis, Vopiscus javasolta, hogy kobozzák el a templomokban megőrzésre elhelyezett javakat. A Hadészbe a bona vacantiával meg a többi jogi csűrés-csavarással! Mindent el fognak venni. Még az isteneknek tett felajánlásokat is. Mindent el fognak venni, amire szükségük van. Ha az északi törzsek győznének, ők is kifosztanák a templomokat. Ha léteznének az istenek, és törődnének Rómával, akkor önként odaadnák az aranyukat meg az ezüstjüket. A polgárok persze jajveszékelnek majd, a kezüket tördelik, szentségtörést kiáltanak. Kiáltsanak csak. A katonái le fognak verni minden felfordulást. Aspines biztosan talál majd megfelelő precedenst a feljegyzéseiben.

Odabent a vőlegény tüzet és vizet kínált a menyasszonynak. Elénekelték a házassági dalt, és a nők elvezették a menyasszonyt a nászágyhoz. Maximinus megsajnálta a lányt. Még olyan fiatal és csinos. Nem volt túl kegyes hozzá az élet. A családja férjhez adta egy perverz, vén szenátorhoz, és amikor végre megszabadult tőle, jött Maximus. Paulina azt hitte, Maximinus nem tudja, mit szokott művelni a fiuk azokkal a szerencsétlen lányokkal és asszonyokkal, akiken megakadt a szeme. De egy császárnak mindenhol vannak kémei, különösen a saját házában.

Amennyire Maximinus tudta, még egyetlen császár sem tagadta ki a fiát. Az isteni Marcus Aurelius is minden erénye ellenére hagyta, hogy Commodus trónra lépjen és romba döntse az imperiumot. Még szigorú patrónusa, az isteni Septimius Severus is engedett a szülői szeretetnek és társuralkodóvá emelte az áruló Gétát, aki aztán meg is próbálta megölni fivérét, a dicső Caracallát. Régebben minden jobb volt. Amikor Brutus, a Res Publica alapítója rájött, hogy a fiai ellene szervezkednek, megkorbácsoltatta a Forumon, majd lefejeztette őket. A modern kor elpuhult – de még helyre lehet hozni. A császár akarata törvény. És a császárnak Róma biztonságát a saját vére elé kell helyeznie.