21. FEJEZET

Italia

Juliai Alpok

Kr. u. 236, június idusa

A hegyek kietlenebbek voltak, mint bármi, amit Iunia Fadilla valaha látott. Miközben felfelé kaptattak, jobb felé néha megpillantotta a Mons Ocra kopár gerincét és völgyeit, de a hegyoldalt borító fenyves, amelyben az ösvény kanyargott, általában minden kilátást eltakart. Aznap reggel indultak el az Ad Pirium-i megerősített pihenőházból, és követték az ide-oda kanyargó utat egy Longaticum nevű helyig. Körülbelül egy óra elteltével elhaladtak egy néptelen kőház mellett. Ettől eltekintve nyomát sem látták emberi életnek. A sűrű, homályos erdő lehangolta Iuniát. Még a levegő is sötétnek tűnt.

Bár legalább viszonylagos kényelemben utazott. A nagy, négykerekű kocsi minden kövön és gyökéren megdöccent, de belül bőségesen kipárnázták. A függönyöket el lehetett húzni, ha a kilátás érdekelte, és be lehetett húzni, ha mint oly gyakran, mióta beértek a hegyek közé, ki akarta zárni a tájat. A kocsiban elfogadható csend volt, nem zavarta a kísérete beszélgetése. A szolgáit, egy lány és az öreg dajkája, Eunomia kivételével előreküldte a csomagjaival. A lány nem beszélt, csak ha kérdezte, és Eunomia sem volt soha túl beszédes. A kocsi tengelyeit és fékjét jól bekenték olívaolajjal. Csupán a vasalt kerekek csikorgása, a fa és a bőrillesztékek nyikorgása, a befogott lovak és a nyolcfős kíséret hátasainak patadobogása hallatszott.

Amikor kiértek Rómából, Iulia Fadillát lenyűgözte a poggyászt szállító menetoszlop nagysága. Megszámlálhatatlan szekeret raktak meg sátrakkal, ágyneművel, ruhával, élelemmel, borral, főzőedényekkel, evőeszközökkel, tisztálkodószerekkel, szekrényekkel. Volt ott takarmány az állatoknak, tartalék kerekek, kötelek, faanyag és szögek a javításokhoz, még egy hordozható kovácsműhely is. A törékenyebb, értékesebb tárgyakat tucatnyi rabszolga cipelte a hátán. Az állatok gondozóihoz szolgálólányok, szolgálók, szakácsok, konyhalegények és istállófiúk csatlakoztak. A menet előtt tíz, színes, díszes ruhába öltözött numibiai szaladt, megtisztítva az utat a forgalomtól. A hatalmas gyülekezetet az Equites Singulares Augusti harmincfős különítménye kísérte egy tribunus vezetésével.

A Via Flaminián haladtak Narniáig, át az Appennineken – utólag visszatekintve oly barátságosnak tűntek nyílt, fényes hegyoldalai –, majd végig az Adriai-tenger partján. A Via Poplia elvezetett Észak-Italia síkságjaihoz és az Aquileiéba vivő úthoz. Ebből a civilizált városból indultak útnak a hegyekbe.

A poggyászmenet minden reggel órákkal Iunia Fadilla ébredése előtt indult el, megkímélve őt a nyomában támadó portól és zajtól, és biztosítva, hogy a szállása – ahol nem találtak császári postaházat, ott egy hatalmas sátor – megfelelően előkészítve várja esténként. Ő maga lassan haladt. A kocsija hajtóján kívül egy ember vezette a lovait. Ha nem is volt beszédes, Eunomia tartotta magát a szakmája egyik hagyományához, és minden út menti szentélynél ragaszkodott hozzá, hogy lesegítsék a kocsiról. Nem akadt Róma és az Alpok között egyetlen szerény oltár sem, amelynél ne mutatott volna be italáldozatot és ne mormolt volna el egy imát, és nem volt Mercuriusnak olyan kőhalma, amelyhez ne tett volna hozzá egy követ.

Az egyik nap, késő délután, valahol az Adriai-tenger partja melletti vizes mezőkön, Iunia Fadilla kocsijának eltört az egyik kereke. Egy katonát vágtában elküldték segítségért, de nem ért vissza csak sötétedés után. Körülbelül egy mérföldre visszafelé volt egy kis fogadó az út mellett. Az Ünőben nem foglaltak helyet a hivatalos úton lévőknek, így nem kellett megfelelnie a cursus publicus követelményeinek. A tribunus és az emberei rövid úton kipenderítették a vendégeket. A kellőképpen megrémült tulajdonos, a felesége, két szurtos lánya és egy konyhásfiú felkapta a fogadóban fellelhető összes seprűt és rongyot, és nekiállt kitakarítani. Utána ürühúsból, kenyérből és olajbogyóból készítettek vacsorát. Undorító volt. A hús kemény lett, a kenyérben homokszemek csikorogtak. A bor savanyú volt. Iunia Fadillában megvolt az előkelő származás minden kegye. Ragaszkodott hozzá, hogy a többi vendég megkapja a maradékot, és megengedte nekik, hogy az istállóban aludjanak. Szemügyre vette őket, amikor elé terelték őket, hogy köszönetet mondjanak: egy család az éhenhalás szélén, egy katona, aki az egységéhez tartott a szabadságról, két durva arcú utazó lovaglóruhában. A férfiak kemény tekintettel meredtek rá, az anya és a lánya óvatosan, ha nem egyenesen rettegve. Iunia Fadilla arra gondolt, milyen nehéz, sőt majdnem lehetetlen lehet egy nőnek egyedül utaznia.

A kocsi lelassított, majdnem megállt. Iunia Fadilla elhúzta a függönyt, és kinézett. Újabb éles kanyar, újabb fák, újabb komor hegyoldal. A napfény alig hatolt át a fenyőágak között. Június idusa volt, Minerva ünnepe. Ha Rómában lett volna, az egész várost bejáró, maszkot és hosszú köpenyt viselő fuvolásokat nézi, akik után férfiak szaladnak, bottal a kezükben, játékosan veréssel fenyegetve őket, ha nem töltik meg az utcákat zenével.

Négy lovas katona leszállt a nyeregből, hogy segítsen visszafogni a kocsit egy meredek lejtőn. Iunia Fadilla visszaeresztette a függönyt.

A június idusa utáni harmadik napon a Szüzek kisöprik Vesta templomát, majd beszórják a koszt a Tiberisbe. Az év során először a Flamen Dialis felesége megfésülködik, levágja a körmét és megengedi a férjének, hogy hozzáérjen. És miközben a folyó a tenger felé viszi a mocskot, és Jupiter főpapja él férfijogaival, a férfiak és a nők a balszerencsétől való félelem nélkül házasodhatnak.

Iunia sokkal rosszabbtól félt, amikor megjelent a háza kapujában Vitalianus, az új helyettes praefectus praetorio. Az a szegény szír lány, Theoclia jutott az eszébe. Amikor nem lelkendezett a hír hallatán, a férfi atyáskodóan elmosolyodott, és azt mondta, nem csoda: minden lány elnémulna a rá mosolygó jó szerencse nagyságától.

Másnap tanúk előtt aláírta a szerződést. A gyámja is ott volt, ahogy a szokás megkövetelte. Szegény Lucius ugyanolyan bizonytalannak tűnt, amilyen bizonytalannak Iunia érezte magát. Néhány nappal később persze sokkal rosszabbul festett, amikor a menyasszonyt megelőzve el kellett indulnia északra. Iunia az apjához és néhai férjéhez hasonlóan nem szerette a politikát.

A szerződés aláírása után Vitalianus ráhúzta a bal keze középső ujjúra az aranyba foglalt vasgyűrűt, „mely összeköti a szíveket”, mondta kenetteljesen. Ennek kicsit ellentmondott, hogy a praetorianusai azonnal el is kezdték behordani a jegyajándékokat: egy kilencgyöngyös nyakláncot, egy tizenkét smaragdos hajhálót, egy karpántot négy zafírral, arannyal hímzett ruhákat – sorra érkeztek a drága, de Iunia által a legkevésbé sem vágyott tárgyak. Az esti lakomán feszült hangulat uralkodott. Perpetua mindvégig siránkozott, Ticia rossz verseket szavalt és úgy nézett ki, mint aki meg akarja ölni magát. Mindenféle emberek özönlöttek a Carinaere, hogy elfoglalják a házát. A város felfuvalkodott praefectusa, Pupienus, a két consul, és undorító szomszédja, Balbinus is ott volt a jókívánságaikat kifejezők között. A másik szomszédja, Gordianus szentfazék nővére, Maecia Faustina még ki is oktatta, hogyan kell viselkednie most, hogy Maximus Caesar jegyese lett.

Feleségül fog menni a trónörököshöz. Egy nap császárné lesz. Nem akart császárné lenni. Mamaea császárné akart lenni, és Mamaeát darabokra kaszabolták. Sulpicia Memmia császárné lett, és a válás sem mentette meg az életét. Iunia Fadilla nem akart élő szentképpé válni, súlyos brokátban és gyémántokban járni, végtelen udvari szertartásokon részt venni. Nem akart császári tenyészkanca lenni, hogy az egész udvar állandóan a vérzése idejét lesse: állapotos vajon? Fiú lesz a bíbor örököse? És mindenekfelett nem akarta, hogy kivont karddal katonák jöjjenek el érte valamilyen apósa vagy férje elleni lázadás során.

A kocsi nagyot rándult, belesajdult a háta és a nyaka. A bika széles hátán elragadott Europé is kényelmesebben utazott, és a csábítója is egy isten volt, nem egy halandó. Iunia Fadilla hazavágyott, a Carinaen álló házába. Vajon látja még egyszer a Neapolisi-öböl partján az új villáját?

Összeszedte magát. Semmi értelme a sors ellen lázadni. Mit is szokott mondani Gordianus? Az élet egyetlen célja az öröm, és az első lépés az ehhez vezető úton a fájdalom elkerülése. A helyes cselekedetek és a helyes gondolatok jutalma az öröm.

Maximus fiatal. Azt beszélik, jóképű és művelt. A híres szofista, a gadarai Aspines tanítványa. Verseket ír. Nem lehetnek rosszabbak, mint a Ticidáéi. Sok pletyka keringett a nőügyeiről: tiszteletre méltó családok matrónáit és szüzeit csábította el. De legalább nem a lovászfiúkért fogja elhagyni a hitvesi ágyát, mint Hadrianus a Sabináét. Volt valami undorító azokban a fiatal fiúkban, akiket erre a célra tartottak az olyan férfiak, mint Balbinus. Meztelenül, csak néhány ékszert viselve jártak-keltek a házban, és amikor kimentek az utcára, elfátyolozták magukat, de nem illendőségből, mint a görög asszonyok, hanem hogy megóvják finom arcukat.

Iunia nem akart feleségül menni senkihez – egyelőre nem. Amikor Nummius meghalt, hozzáment volna Gordianushoz, ha a férfi megkéri. Ha megkérte volna, megkímélik ettől az úttól, ettől a házasságtól, a szigorú korlátok közé szorított udvari élettől. Végignézett magán. Nem a szépségéért és nem is az eszéért veszi el Maximus, hanem azért, mert Marcus Aurelius dédunokája. Dinasztikus házasság lesz. Egy császár azt tesz, amit csak akar. Nero feleségül akarta venni Poppaeát, úgyhogy szólt Othónak, hogy váljon el tőle. Ő Marcus Aurelius dédunokája. Soha nem lesz biztonságban.

A kocsi hirtelen megállt. A még lóháton ülő katonák nagy csörömpöléssel felzárkóztak. Iunia Fadilla elhúzta a függönyt.

Néhány lépéssel előttük, a hegyoldal alján az út hajtűkanyarba fordult. A kanyarban körülbelül tucatnyi lovas várakozott. Csuklyás köpenyt viseltek és fegyverük volt.

A katonák körülvették a kocsiját.

– A császár nevében: el az útról! – A tribunus hangja idegességről árulkodott. A hegyek tele voltak útonállókkal.

Iunia Fadilla Perpetua fantáziálására gondolt, amiben banditák erőszakolják meg. Lehet, hogy ezek az emberek még annál is rosszabbak. Minden császárnak vannak ellenségei.

Az egyik lovas elindult feléjük. A csuklyája alól méregette a katonákat.

– Álljatok félre!

A lovas nem törődött a tribunussal, hanem hátravetette a csuklyáját és egyenesen Iuniára nézett.

Nem volt sem öreg, sem fiatal. Az arca nap- és szélcserzett, de ápolt. Meghajolt ültében, és csókot hintett felé.

– Vadásztunk – szólalt meg választékosan. A bal kezén aranygyűrűt viselt. – De úgy tűnik, a szívem lett a préda. – Lecsatolt egy melltűt, hagyva, hogy köpenye a lova farára hulljon. – Hölgyem, fogadd el szerény ajándékomat.

Iunia átvette a melltűt. Gránátok aranyfoglalatban. Nehéz volt.

– Több tiszteletet! – léptetett közelebb a tribunus. – Iunia Fadilla úrnő a jövendőbelijéhez, Maximus Caesarhoz tart.

A lovas nem vette le a szemét Iuniáról.

– A Caesaron az istenek áldása. – Elhátrált a lovával az út széléig, és intett a társainak, hogy kövessék a példáját. – Ha ismét erre járnál, hölgyem, fogadd el vendéglátásomat. A nevem Marcus Julius Corvinus, és az enyémek ezek a vad hegyek.