16. FEJEZET

Róma

Forum Romanum

Kr. u. 235, három nappal október kalendaeje előtt

Szerencsés nap virradt. Pupienus az újonnan beiktatott consul nyomában lépett ki a Szenátus épületéből. Hogy elhárítsa az irigységet, megérintette a Libertas szobrának a lábujját. Nem is lehetett volna büszkébb és boldogabb. Marcus Clodius Pupienus Maximus, az idősebb fia, Róma consulja lett. A kisunokája egy consul fiaként, egy másik consul unokájaként, és a jövő évtől – ha az istenek is úgy akarják – egy harmadik consul unokaöccseként fog felnőni. A gyermek helye biztosított lett a nemesség körében, és nemcsak Septimius Severus személyes kegyén, a rég halott császár által egy fiatal, nagyratörő tisztnek adományozott patriciusi címen alapult – még ha ez a fiatal tiszt jól is szolgálta a barbárok ellen, s még jobban a két gyilkos polgárháborúban. Egy egész élet kemény munkájának a gyümölcse volt ez. Az unokájának soha nem kell majd taktikáznia és megalázkodnia, ahogy neki kellett egész életében.

Levonultak a lépcsőn és kiléptek a Forumra. Igaz, hogy a fia csak consul suffectus volt, és hivatalba is csak később léphetett az egyik magiszter helyett, mint Honoratus ígérte, de sok előkelő család volt, amit az új uralomnak magához kellett édesgetnie. Az pedig, hogy Maximus társconsuljának in absentia kellett hivatalba lépnie, az Örök Városban teljes mértékben a fiára összpontosított minden tiszteletet. Pupienus azonnal meg is bánta az önző gondolatot, amint megfogalmazódott benne. Örült, hogy a fia Crispinust kapta társul. Már írt is a barátjának egy jókívánságokkal teli, érzelgős levelet. Crispinus consul volt és Achaea helytartója. Lehet, hogy már nem parancsol seregeknek, mint Syria Phoenicében tette, de egy igazi római ugyanúgy rendelkezett a békebeli erényekkel, mint a háborúbeliekkel. Crispinusnak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a civilizáció bölcsője, Periklész és Démoszthenész leszármazottai fölött uralkodik. Lehet, hogy a görögök lezuhantak a múlt magasságaiból, de tiszteletet érdemelnek őseik jelleme és tettei miatt.

Septimius Severus lovas szobrának szigorú tekintete alatt elhaladtak a fekete kő mellett, ahol Romulus az egekbe emelkedett. A plebs, mely a hűvös őszi idő ellenére tekintélyes tömegben képviseltette magát, éljenzett és utat nyitott nekik.

A festményeket hatalmas fatáblákra állították fel, melyek a Lacus Curtius szentélyétől egészen a Rostráig sorakoztak. Az életnagyságúnál nagyobb alakokat élénk színekkel festették meg. A cselekmény balról jobbra haladt, a középpontban Maximinusszal. A császár egy csodálatos csataménen bevágtat a mocsárba. Barbárok bukdácsolnak körülötte a vízben: néhányan halálos sebet kapva elzuhannak, vagy rettegve meglapulnak, mások vadul harcolnak, de hiába, az imperatort követő római katonák vágásai és döfései nyomán vér festi vörösre a mocsár vizét. A simára borotvált arcú, jóképű Maximinus az arcán furcsa közönnyel emelkedik a káosz fölé.

Marcus Clodius Pupienus Maximus a hagyománnyal szakítva nem a Curiában, hanem itt, jótevője frissen leleplezett ábrázolása előtt akarta elmondani köszönőbeszédét consullá avatása alkalmából. Ahogy beszélni kezdett, senki sem vonhatta kétségbe szavai dicsőítő jellegét.

– Az őseink, az ő bölcsességükben, Összeírt Atyák, azt a remek szabályt fektették le, hogy a beszédnek, akárcsak a cselekvésnek, imával kell kezdődnie.

Pupienus segített a fiának a beszéde megírásával, úgyhogy kívülről tudta. Fél füllel hallgatta az ékes körmondatokat, és közben elnézett balra. A szentély timpanonján egy másik vértes lovas vágtatott be valamilyen vízbe. A Maximinusról készített festmények felállítása Sabinus egykori consul feladata volt, aki Vopiscushoz fűződő barátsága révén nyilván közel állt az új hatalomhoz. Sabinus ugyanakkor művelt férfiú volt, tehát nem kerülhette el a figyelmét a festmény és az ősi építmények elhelyezkedése és egymással szembe állítása itt, Róma szent szívében.

Pupienus egyik lovasról a másikra nézett. Curtius lova leszegte a fejét, Maximinusé a hátsó lábain ágaskodott, mintha épp ki akart volna ugrani az iszapból, sőt magából a festményből is, egyenesen a Rostrára. Egyesek úgy tartották, hogy Curtius szabin harcos volt, aki úgy menekült meg egy csatában Romulus kardja elől, hogy belehajszolta a lovát az egykor a Forum helyén elterülő mocsárba. A vereség és a Rómával való szembenállás gondolata nem volt túl ígéretes. Ugyanakkor a szabinok már rég rómaiakká váltak és a régi légiók gerincét alkották. Lehet, hogy azt üzente a szobor, hogy Rómának a keblére kellene ölelni a thrák Maximinust, aki népe veleszületett bátorságával harcol a csatamezőn.

Mások viszont római lovagnak tartották Curtiust, aki Róma javáért feláldozta magát az alvilági isteneknek. Ők talán Maximinust is olyasvalakinek tekintették, aki kockára tette az életét Róma győzelméért, de mivel erényes volt, az istenek megkímélték.

Az új consul véletlenül épp ekkor ért beszédének ahhoz a részéhez, amiben a császárt új Aeneasként méltatta, akit azért mentettek ki az istenek Trójából, hogy megalapítsa Rómát.

Pupienus tekintete visszasiklott a festményekre: Maximinus és serege átkelt egy hídon; a vezér nézi, ahogy a katonái felégetnek egy falut, lemészárolják a férfiakat, rabláncra fűzik a nőket és a gyerekeket; az életben maradt barbárok az erdőben bujdokolnak, mielőtt Maximinus megindítja a rohamot a mocsárban. A történetnek nem volt vége. A győzelem törvényszerűnek tűnt, de a harc nem ért véget. Amikor a futár megérkezett a babérkoszorús üzenettel és a Sabinusnak küldött parancsokkal, még tartott a háború. A következő futár újabb nagy győzelemről hozott hírt egy távoli hegyszorosban. Maximinus és a serege már majdnem visszaért a határra. Az alemannok, cheruscusok és számtalan más törzs felajánlotta a megadását, de a korábbi árulásuk miatt a császár nem fogadta el. Maximinus Castra Reginában fog telelni, kijavítja a szomszédos erődöket, feltölti és felszereli a hadsereget, újoncokat toboroz, és tavasszal ismét elindul északra. A germánokra nem béke vár, hanem teljes pusztulás. Az óceánig elterülő vidékből új provincia lesz. Minden ellenállót meg fognak ölni.

Ebből semmi jó nem fog származni, gondolta Pupienus. Fiatal tisztként harcolt a Rhenusnál; később Caledoniában vezette az embereit; és volt a Danubius menti provinciák helytartója. Északon nincs más, csak kemény menetelés és ádáz harc a barbárokkal. Csatákat lehet nyerni, de egyik sem lesz döntő. Az isteni Augustus is próbálta meghódítani Germaniát, és kudarcot vallott. Az ifjú Gemanicus herceg és az isteni Marcus Aurelius császár szintén a fejébe vette ezt a vakmerő tervet, és úgyszintén elbukott. Mindig felharsant a kiáltás: csak még egy hadjárat! Csak még egy év! Az idős Tiberius császár talán zsarnok volt, számtalan bűnnel, de azt tudta, hogy kell bánni az északi törzsekkel. Zsákszámra küldte az aranyat a barátságos törzsfőknek, ládaszámra a szebbnél szebb edényeket, amphoraszámra a bort, hogy eloszthassák híveik között. Amikor aztán nem teljesítették Róma parancsait, elapadt az ajándékok özöne, és az embereik elhagyták őket. Ha valaki túl nagy hatalomra tett szert, a szomszédos törzseket uszította rájuk. Ha minden más kudarcot vallott, odaküldött egy légiót, amely átégette magát az erdőn, beiktatott egy új törzsfőt, aztán visszatért az imperium határai mögé. A görögök jól mondták: a rómaiak már meghódították a világnak azt a felét, amit érdemes meghódítani.

Maximinus háborújából sem lesz provincia, csak rengeteg emberéletbe, anyagba és pénzbe fog kerülni. Maximinus rátette a kezét az Alexander kapzsi anyja által felhalmozott vagyonra, de így, hogy megkétszerezte a katonák zsoldját, hamar fel fogja élni. A hadsereg újbóli felszerelése sem lesz olcsó, az újoncok toborzása pedig még annyira sem. Lehet, hogy már most üres a kincstár. Pupienus utálta Valerius Messalát, azonban nem tudta elhinni, hogy összeesküvést szőtt volna Magnusszal. Ahhoz túl lusta volt az a szibarita patrícius. Valószínűbb, hogy az volt a bűne, hogy feleségül vette Alexander nővérét, Theocliát. Persze a nő is meghalt. A halott császár volt felesége, a légynek sem ártó Memmia Sulpicia elleni felségárulási vád pedig teljességgel hihetetlen volt. Az áldozatokat az Alexanderrel való kapcsolatuk alapján választották ki, de a birtokaikért ölték meg. És nem ők lesznek az utolsók. Amikor egy császárnak elfogy a pénze, nyüzsögnek a besúgók és félelemben élnek a gazdagok.

Jó, hogy az egyik fia consul lett, és még jobb, hogy a kisebbik a hadseregnél szolgál, és januárban Maximinus oldalán fog hivatalba lépni. Pupienus a város praefectusa maradt. Mindez fennen hirdette családja hűségét a császár iránt, mégis, a gyanakvással teli légkörben ennél látványosabb bizonyítékokra is szükség lehet.

Pupienus végignézett az összegyűlt szenátorokon, ahogy egy pásztor a jószágain. A szavát adta Gallicanusnak, de a cinikus áruló volt, és fenyegetést is jelentett. Ha a pózolása a Palatinus tömlöceibe juttatja, meddig fog kitartani fennen hirdetett filozófiája, amikor felfeszítik a rácsra és szakértő kezek látnak munkához rajta vaskarmaikkal? Vajon hogyan fog beszámolni a Pupienus házában elhangzott beszélgetésről? Persze a kínvallatás során elhangzó vádaknak senki sem fog hitelt adni, ha Pupienus maga letagadja őket.

Balbinus mellett pedig ott állt Valerius Priscillianus, a nemrég elítélt áruló, Messala fivére. Gazdag, mint Croesus, és sok áruló volt már a felmenői között is. A nagyapját Caracalla alatt fejezték le. Az apja, Apollinaris a gazdag Asia provincia helytartója volt, távol az udvar figyelő szemeitől. Egy öregember, megkeseredve az apja és az egyik fia kivégzése miatt, a megmaradt fia pedig bosszúról suttog… szinte magától adódik a vád.

És mi van magával Balbinusszal? Haszonleső, hájas, züllött – ki mondaná, hogy nem lesz jobb hely a világ súlyos, rengő léptei nélkül?

Pupienus megzabolázta a gondolatait. A szenátorok ne ócsárolják egymást. Actium óta, két és fél évszázada élnek császárok alatt. Tacitus megmutatta, hogy kell ezt méltósággal és tisztességgel csinálni. A középutat kell járni, egyik oldalon a ki nem mondott függetlenséggel és minden veszélyével meg hiábavalóságával, a másik oldalon a csúszó-mászó, lealacsonyító és megrontó szervilizmussal. Imádkozzunk jó császárokért, de szolgáljuk, akit kapunk. Lehetségesnek kell lennie, hogy az ember a császári uralom alatt éljen, mégse váljon velejéig romlottá.

– Consulként, az egész emberiség nevében kérem az isteneket, birodalmunk védelmezőit és őrzőit, hogy vigyázzanak császárunkra. Őrizzétek meg őt unokáinknak és dédunokáinknak, mert jól és a köz érdekét szem előtt tartva kormányozza a Res Publicát.

Nemes érzések és szép szavak zárták a beszédet, szórványos taps hangzott fel. A plebs jó részének a kedvét elvette a zord idő az elit rétori teljesítményétől. A szenátorok többsége csatlakozott a consulhoz, hogy elkísérje az Esquilinuson lévő házába. Pupienus azon vette észre magát, hogy Balbinus mellett lépked. Gondolatait féken tartva, mint egy lovat a kegyetlen zablával, udvariasan társalgott a hájas patríciussal. A szenátoroknak kerülniük kell a nyilvános vetélkedést és veszekedést a társaikkal. Semmi méltóság nincs az ilyen összecsapások megnyerésében, és megalázó vereséget szenvedni. Amikor odaértek a Carinaehez, Balbinus a saját háza felé vette az irányt. Noha a távozása tiszteletlenség volt az új consullal és családjával szemben, Pupienus azért egyáltalán nem bánta.

Pupienus Maximus háza zsúfolásig megtelt, igaz, nem is volt túl nagy. Drága környéken állt. Tineia nagy hozományt hozott magával, de nem égbekiáltóan nagyot. Pescennia Marcellina kitűnt az atriumban várakozók közül. Pupienus tudta, hogy ott lesz. Törékenynek tűnt, de maga Pupienus is közel járt már a hatvanhoz. Nagyon fiatal volt még, épp csak megérkezett Rómába, amikor a nő szeme megakadt rajta, és magához vette, öltöztette, etette, megtanította a világ dolgaira. Ő indította el a pályáján, és ő fizette minden kiadását, míg csak Pupienus praetor nem lett. De felhalmozni csak akkor tudott elkezdeni, amikor kinevezték Bythina-Pontus helytartójává.

Pupienus nézte, ahogy fia őszinte örömmel üdvözli Pescenniát. A pletykák botrányos magyarázatai arra, hogy miért költené a vagyonát egy férjezetlen asszony egy fiatal férfira, csak még merészebbé tették Pescenniát és Pupienust a fia szemében. Az ifjúkori botlások bearanyozódnak, amikor a múlt biztonságába merülnek. Pupienus tudta, hogy a felesége nem egészen így gondolja.

Sextia Cethegilla az atrium másik végében ült. Miután váltott Pescenniával néhány kedves, de semmitmondó mondatot, Pupienus odament a feleségéhez. Sextia két fiatalabb nővel beszélgetett. Az egyik a szomszédjuk volt, Iunia Fadilla. Marcus Aurelius dédunokája tagadhatatlanul gyönyörű volt, mégsem állt köztiszteletben. Az öreg Nummius tekintélyes vagyont hagyott rá, és az özvegy életében egymást követték a botrányok. Állítólag már a férje halála előtt az ifjabb Gordianus szeretője lett, mostanában pedig egy semmirekellő fiatal költővel, Ticidával hozták hírbe. A másik fiatal nő – barna hajú, szemben a szőke Iunia Fadillával – Perpetua volt, Pupienus barátjának, Serenianusnak a felesége. Pupienus melegen üdvözölte őket, és közben arra gondolt, hogy ha megkapja Cappadociát, jobb lesz, ha nem Iunia Fadillára bízza Rómában maradó fiatal feleségét.

A nők tovább beszélgettek, Pupienus pedig körbenézett a tömegen. Arra számított, hogy meglát még valakit ifjúkorából, még Pescennia előttről, a Tiburban töltött évekből. A gazdag Pinarius kirítt volna az emberek közül, de sehol sem látta.

A házi istenek oltára mellett a sógora, Sextius Cethegillus beszélgetett Cuspidius Flaminiusszal. Ott állt velük Flavius Latronianus is. A kiváló egykori consul jelenléte megtiszteltetés volt a fia házának. Pupienus udvarias szabadkozások közepette elindult feléjük.

– Engedjetek át! – Pinarius érkezését nem lehetett nem észrevenni. A nagy termetű, rusztikus, házi szövésű tógát viselő férfi Maximus felé csörtetett. Az új consul nem túl nagy örömmel nézte.

– Gyere csak ide, fiam! – ölelte magához Pinarius Maximust, aki nagyon mereven állt. Egy dolog volt szembesülni apja viselt dolgaival, amiket fiatal politikusként művelhetett Rómában, de teljesen más dolog volt szembesülni annak az élő bizonyítékával, hogy az apja a császár tiburi villája főkertészének a házában nőtt fel. Hát mégha tudnád, mi volt azelőtt, gondolta Pupienus.

– Mi az? – engedte el Pinarius Maximust, aki hátralépett. – Hagymaszagom van? – nevetett fel az öreg. – A kocsimnak kiesett a kereke a negyedik mérföldkő közelében. Át kellett ülnöm egy földműves szekerére.

Pupienusra olyan erővel tört rá a szeretet, hogy majdnem sírva fakadt. Ebben a bizonytalan világban, ahol a barátságot oly gyakran felülírta a személyes előnyök keresése, jó volt látni valakit, akiben fenntartások nélkül megbízhatott. Pinarius zokszó nélkül, faragatlan kedvességgel nevelte fel, mint egy régimódi apa. Pinarius közel fél évszázada nem beszélt Volaterraeről, az ott történt dolgokról, és azokról, amiket ő tett ott azóta.