3. FEJEZET

Róma

A Szenátus épülete

Kr. u. 235, négy nappal március idusa után

 

Még sötét volt, amikor Pupienus elindult a Caelius-dombon álló házából. Egyetlen csillag sem ragyogott az égen, a Kánya vagy a lycaoni Medve sem. Fáklyahordozói fáklyáinak lángja lobogott a fel-feltámadó szélben. A kövezet száraz volt, de a levegőben már eső szagát lehetett érezni.

Pupienus általában ilyenkor indult el otthonról. Hétköznapokon, amikor az ünnep nem írt elő pihenést, jobbra tartott, a Béke temploma és magisztrátusi hivatala felé. A mai nap azonban különleges volt.

Átsétált Augustus diadalíve alatt és kiért a Forumra. Jobbra, a Basilica Aemilia hatalmas homlokzata fölött az ég már kezdett derengeni. Északról elszórt, sötét felhők közeledtek, immár kivehetően. A legtöbb ember számára nem fognak több örömet hozni, mint a hírek, amiket ugyanabból az irányból kapott az előző nap délutánján.

Lent, a félhomályban fáklyák lobogtak a Forumon, és mindegyiket bizonytalan körvonalú, fehéren csillogó alak követe. Mind egy pont felé tartottak, mint molylepkék a fényre, vagy kísértetek a vérre. Róma szenátorai rendkívüli ülést tartottak.

Pupienus is közéjük tartozott, immár közel harminc éve, mégis most borzongással töltötte el a gondolat, és valahogy olyan hihetetlennek tűnt. Tagja lett annak a rendnek, amelybe Cato, a censor, Marius és Cicero is tartozott. És nem is senki volt, holmi közkatona. Marcus Clodius Pupienus Maximus vir clarissimus, kétszeres consul, Róma városának praefectusa, a törvény és a rend őre az Örök Városban és százmérföldes körzetében. A városi cohors hatezer embere állt rendelkezésére, hogy érvényt szerezzen akaratának. Messzire jutott tiburi ifjúkora óta, a volateraei gyermekkoráról nem is beszélve. Elhessegette Volaterae kellemetlen gondolatát. Az istenek a tudói, hamarosan újra oda kell utaznia titokban, hogy szembenézzen a múltjával, amit oly gondosan igyekezett elrejteni.

A Curia négyszögletes épülete a Forum sarkában állt, mintha mindig is ott állt volna és mindig is ott állna majd. Pupienus tudta, hogy ez az épület nem az eredeti, de valahogy ez sem rontotta el az örökkévalóság hatását. Felment a lépcsőn és áthaladt a portico alatt. Megállt, megérintette a Libertas szobrának a lábujjhegyét, hogy szerencsét hozzon, aztán belépett a bronzajtón. Tekintetét mereven előreszegezve átvágott a csarnokon. Nem nézett sem jobbra, sem balra, sem barátra, sem ellenségre, de még az elnöklő consulokra sem. Lassan lépdelt, kezét előkelően a tógája alá rejtve, szemét a Győzelem szobrára és oltárára szegezve. Egy szenátor számára a dignitas volt a legfontosabb. A tekintély, az illem és a nemesség megfelelő keveréke nélkül ő sem lenne jobb, mint bárki más.

Pupienus fellépett az oltár elé. Italáldozatot mutatott be borral, és egy csipet tömjént vetett a lángok közé. A füst részegítően kanyargott fel a kis tűzről. A Győzelem aranyozott arca érzelemmentesen nézett le rá. Pupienus a mellkasára tette a jobb kezét, fejet hajtott és imádkozott a régi istenekhez. Imájában a Res Publica egészségét, az imperium biztonságát és saját családja jó szerencséjét kérte. Mindegyik kérése szívből jött.

Miután teljesítette az égiekkel szembeni kötelességét, a világiak felé fordult. Üdvözölte a consulokat és lement szokásos helyére, az első padsorba. Két fia, Maximus és Africanus már ott ült. Hagyta, hadd várjanak, előbb felesége fivérét, Sextius Cethegillust, Maximus apósát, Tineius Sacerdost és régi szövetségesét és bizalmasát, Cuspidius Flamininust köszöntötte. A kor és a rang megelőzi a családi kötelékeket. Végül megölelte a fiait.

– Egészséget és sok örömet – mondták egymásnak. – Egészséget és sok örömet.

A helyiség nagyon zsúfolt volt, minden helyet elfoglaltak. A kevésbé fontos szenátorok csoportokba verődve álldogáltak hátul. Erről a napról még az unokáiknak is mesélni fognak. Új uralom kezdődik, tizenhárom év óta először. Bárki megszerezheti a trónt, de csak a Szenátus teheti törvényessé az uralmát, szavazhatja meg neki az uralkodáshoz szükséges hatalmat. A Szenátus nélkül az új császár csak bitorló.

Pupienus tekintete végigsiklott a Curia szemközti padsorain. A sima, nyílt arcú Flavius Latronianus rámosolygott, Pupienus pedig visszamosolygott rá. Másokat hivatalosabban üdvözölt; egyikük sem volt kifejezetten a barátja, de Latroniushoz hasonlóan mind tisztviselők voltak, mind jó szolgálatot tettek a Res Publicának, és súlya volt a szavaiknak. Viszonozták a biccentését.

Az éppen vele szemben, a legelső sorban ülők látványa nem okozott neki ekkora örömöt. Caelius Balbinus hájas, pirospozsgás arca mértéktelen ivászatról árulkodott. Ironikus udvariassággal intett oda Pupienusnak. Az öreg Balbinus gazdag volt, mint Croesus, és dekadens, mint egy keleti király, és azt állította magáról, hogy több más ősi hírű családon és személyen kívül a Coellusok nagy klánjától származik, s így rokona az isteni Traianus és Hadrianus császároknak.

Balbinus hasonszőrű szenátorok körében ült. Caesonius Rufinianus, Acilius Aviola és a hihetetlenül kövér Valerius fivérek, Priscillianus és Messala – mind legalább egy olyan őssel büszkélkedtek, aki már a szabad Szenátus első ülésén is részt vett, több mint egy évezreddel azelőtt. A közelebbi múltban a császárok patríciusi rangot adtak a kegyenceiknek, de Balbinus és a fajtája lenézte az ilyeneket. A szemükben az nem volt igazi patrícius, akinek az ősei nem voltak ott a Curiában a szabadulás napján, miután Brutus elkergette Tarquinius Superbust és véget vetett a legendás királyok uralkodásának. Egyesek természetesen ennél is többel hencegtek. Aviola például azt állította, hogy egészen Aeneasig, s így az istenekig tudja visszavezetni a családfáját. Úgy tűnt, az isteni származás és a több évszázada élvezett kiváltságok nem velejáróik a szerénységnek.

Ezeknél a patríciusoknál csak fiatal rokonaik voltak rosszabbak. Aviola unokatestvére, Acilius Gabrio és Valerius Priscillianus fia, Poplicola a pénzverdét vezető háromtagú magisztrátus tagjai voltak. Szenátorok sem voltak még, már ott álltak a Curiában művészien göndörített hajjal, illatszerekben ázva, mintha ez az előjoguk lett volna. Ugyanúgy tudták, mint mindenki más, hogy születésük és az őseik füsttől fekete szobrai révén a palotáikban hivatalt és előmenetelt nyernek, függetlenül a saját erőfeszítéseiktől és erényeiktől, ahogyan az nemzedékek óta folyt a családjukban.

Pupienus úgy vélte, alapvetően semmi baja sincs a patríciusokkal vagy általában az örökletes arisztokráciával. A két oldalán ülő Cethegillus és Sacerdos is az utóbbiból származott. Számos consul volt mindkettejük felmenői között, mégis józan gondolkodású, keményen dolgozó emberek maradtak, akik a köz által rájuk rótt feladatok ellátását a saját kényelmük és örömeik elé helyezték.

Maga Pupienus akkor lett nemes, amikor először megválasztották consulnak. Cuspidiusra ugyanez állt, akárcsak másik legjobb barátjára. Rutilius Crispinius és Serenianus jelenleg épp keleten voltak Syria Phoenice és Cappadocia provinciák helytartóiként. Pupienus nem bánta volna, ha most ott lennének. Értékelte volna a tanácsaikat és a támogatásukat.

Vele szemben Balbinus valami tréfás történetet adott elő, és malacszerű arcával nagyot nevetett saját szellemességén. Pupienus megvetette a férfit. Minél magasabbra jutottak ő és a barátai a cursus honorumon, a hivatali ranglétrán, annál többször utaltak lenézően a Balbinushoz hasonlók a származásukra. A családjaik bevándorlók voltak Rómában, az Örök Város csak a mostohaanyjuk lehetett. Az őseik nem bizonyultak méltónak arra, hogy a Szenátus soraiba léphessenek. Mit árul ez el a leszármazottaikról? Mit tudhat egy új ember Róma évezredes hagyományairól?

Pupienust bosszantották ezek a megjegyzések. Egy novus homónak sokkal nehezebb utat kellett bejárnia. Ő a Res Publicának tett szolgálatai révén jutott feljebb, a saját erejéből, nem a távoli ősei tettei miatt. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőt. A valódi nemességet a lélekben kell keresni, nem a származásban.

Balbinus befejezte a történetét. A patríciusok nevettek, a hájas Valerius Messala egyenesen röhögött. Talán ideges volt. Talán még az ő elzsírosodott agyáig is eljutott, hogy a megváltozott helyzetben veszélyes figyelem középpontjába kerülhet a meggyilkolt Alexander császár húgával kötött remek házassága.

Claudius Severus, az egyik consul felállt.

– Azok, akik nem tartoznak az Összeírt Atyák közé, távozzanak. Ne maradjon senki, csak a szenátorok.

Néhány pillanattal a rituális utasítás kiadása után az ifjú patríciusok, Acilius Glabrio és Poplicola eloldalgott a terem vége felé. Elhaladtak az oltár előtt, de az ajtónál, még jóval a Curia épületén belül megálltak. Nem csak Pupienus méregette őket elítélően. A Szenátusban régóta az új emberek voltak többségben.

Felállt a másik consul is, a soknevű Lucius Tiberius Claudius Aurelius Quintianus Pompeianus.

– Jó előjelek és örömteli események kísérjék Róma népét.

Miközben elmondta az indítványokat mindig megelőző formulát, valamiféle kavarodás támadt mögötte, az egyik hátsó ajtó előtt szorongó nézők között.

– Összeírt Atyák, azért gyűltünk ma össze…

Acilius Glabrio és Poplicola megfordult. A két gőgös, fiatal patríciust váratlanul félrelökték, Poplicolát olyan erővel, hogy elesett. Két szenátor nyomakodott át közöttük, és ment az oltárhoz, hogy áldozatot mutasson be.

A consul olyan csodálatos önuralomról tett bizonyságot, ami méltó volt az isteni Marcus Aurelius egyik leszármazottjához, és tovább beszélt.

Miután kifejezték tiszteletüket az istenek felé, a két újonnan érkezett szenátor megállt a Curia közepén, és dacosan körbenézett.

Pupienus szándéka szerint jól leplezett rosszallással figyelte őket.

Domitius Gallicanus és Maecenas elválaszthatatlanok voltak. Az előbbi volt az idősebb és a másik felbujtója. Csúnya, barna hajú, rendezetlen szakállú férfi volt, a tógáját állítólag otthon szőtték. Ápolatlan külsején minden a régi erények és a hajdani köztársaság szabadságának állítólagos szeretetére rímelt. A negyvenes évei közepén járt. Néhány évvel korábban praetor volt, de botrányos szabadszájúsága és a császári hatóságokkal való állandó torzsalkodása megakasztotta a pályafutását, és mindeddig nem sikerült consullá választatnia magát.

Pupienus soha nem kedvelte túlságosan Gallicanust – a nemes léleknek a lelkiismeretében kellene keresnie az erény jutalmát, nem pedig mások vulgáris véleményében –, az előző éjszaka óta pedig még kevésbé.

– …és hogy megvétózhassa bármelyik magisztrátus határozatát. – A consulnak nem kellett a kezében tartott jegyzeteibe pillantania. – És hogy összehívhassa a Szenátust, beszámoltathassa a tevékenységéről, és indítványokat tegyen, ahogyan az volt az isteni Augustus és az isteni Claudius idejében is…

Claudius Aurelius azt a javaslatot terjesztette elő, mely szerint Maximinust válasszák meg néptribunusnak, miáltal a császár törvényes hatalmat kapna a polgári világ fölött is. Gallicanus és Maecenas színpadias belépőjétől megzavarva Pupienus lemaradt a császári hatalom kettős alapja közül a másikról, a császár katonai főparancsnoki szerepéről.

Egymást követték az események az előző dél óta, amikor megérkezett északról Honoratus szenátor és a kísérete. Tajtékos lovakon vágtattak végig az eső áztatta Via Aurelián, be Rómába. Három nap telt el március idusa óta. Ez volt a Liberalia napja, amikor a fiúgyermekek megkapják a férfi mivoltukat jelző toga virilist. A családi eseményeken részt vevő szenátorok szanaszét voltak szóródva Rómában és környékén, és csak késő délutánra gyűltek össze elegen a Curiában.

Honoratus szintén novus homo volt, az africai Cuiculban született. Pupianus semmit nem tudott volna mondani ellene. Honoratus kemény munkával jutott feljebb a cursus honorumon. Praetorsága után megkapta a XI. legio parancsnokságát Moesia Inferiorban, onnan pedig Germaniába helyezték át, a hadsereg egyik különleges parancsnoki posztjára. Honoratus ugyanolyan otthonosan mozgott a Szenátusban, mint a katonai táborokban. Mindig is csodálatra méltó ember volt – most már azonban félelmetes is.

Honoratus sáros utazóruháját le sem vetve, egyszerű szavakkal, érzelgősség nélkül adta elő a történteket. Alexander császárt a katonák spontán és váratlan lázadása közepette megölték. A főtisztek és a sereg Gaius Iulius Verus Maximinust kiáltotta ki császárnak. A lázadásra és a barbárokkal küszöbönálló háborúra való tekintettel nem volt idő egyeztetni az Összeírt Atyákkal. Maximinus reméli, hogy a Szenátus megérti, gyorsan kellett cselekednie. Az új császár figyelembe szándékozik venni az Összeírt Atyák tanácsait, és folytatni fogja elődje politikáját a Szenátussal kapcsolatban. Maximinus már bizonyította bátorságát és hozzáértését. Helytartó volt Mauretania Tingitanában és Aegyptusban, és parancsnokként szolgált a keleti és északi hadjáratokban. Honoratus csak ajánlani tudta a személyét a Szenátusnak.

Szép beszéd volt, Honoratus enyhe africai akcentusa – az „sz”-eket néha „s”-nek ejtette – ellenére. A Szenátus azonnal meg is szavazta volna Maximinusnak a császári jogköröket – néhányan már kántálni is kezdték a nevét –, ha nincs Gallicanus.

Gallicanus mint a régi Köztársaság torzonborz szelleme felállt, és mennydörögve szónokolni kezdett a szenátusi eljárás beszennyezése ellen. Ekkor már jóval túl jártak a nap tizedik óráján, és a tizedik óra után nem lehet új javaslatot beterjeszteni a Szenátus elé. Szinte majdnem besötétedett. Talán szégyellik az Összeírt Atyák, amit tesznek? Álnok összeesküvőkként vagy aljas keresztényekként a sötétben akarnak elrejtőzni? Megfeledkeztek róla, hogy a napnyugta után elfogadott határozatok érvénytelenek?

A consuloknak nem maradt más választása, mint berekeszteni az ülést és másnap hajnalra ismét összehívni a Szenátust.

A szokás azt kívánta, hogy a szenátorok hazakísérjék az elnöklő hivatalnokokat. Pupienus a Claudius Severust követők csoportjához csatlakozott az esőben – az ő háza legalább útba esett, ugyanis a consul a szomszédja volt a Caelius-dombon.

Miután hazaért, Pupienusnak csak egy gyors fürdőre és átöltözésre maradt ideje. A titkára, Curtius Fortunatianus már jelentette is, hogy nem más áll az ajtaja előtt, mint Gallicanus. Az árnyéka, Maecenas kivételesen nem tartott a hagyományos szenátori erkölcsök hirdetőjével. Mi több, Gallicanus azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a város praefectusával. Az elővigyázatos Fortunatianus azt tanácsolta, Pupienus a kertre néző ebédlőben fogadja látogatóját, ahol a rejtett hátsó ajtó mögül észrevétlenül végighallgathatja a beszélgetést a titkár és talán még egy megbízható tanú. Pupienus a saját biztonsága érdekében hajlott erre a megoldásra, mégis elvetette, mert méltatlannak érezte magához. Lehet, hogy Gallicanus ízléstelen, feltűnésre vágyó, és lehet, hogy a beszélgetés felér majd egy árulással – az adott helyzetben Pupienust az lepte volna meg, ha nem így történik –, de a szenátorok nem kémkedhetnek egymás után, és még kevésbé állíthatnak csapdát egymásnak.

Így hát Fortunatianus abba a kis szobába vezette be Gallicanust, ahol Pupienus átöltözött, aztán magukra hagyta őket. Gallicanus soha nem a tapintatáról volt híres. Minden sarokba benézett, még a fal faborítását is majdnem végigkopogtatta, de idejében észbe kapott, és utána azt követelte Pupienustól, hogy esküdjön meg, senki sem hallgatja ki őket és senkinek nem beszél arról, ami elhangzik majd kettejük között. Miután házigazdája megesküdött, Gallicanus egyenesen a tárgyra tért. Ez az új császár csak egy lovag. Eleddig mindössze egy ember ült a trónra a második társadalmi osztályból, és bizonyára Pupienus is emlékszik annak a mór bürokratának, Macrinusnak a gyengeségére és rövid uralkodására. Ez a Maximinus pedig még nála is rosszabb. A legjobb esetben is csak egy paraszt Thracia távoli hegyeiből, bár egyesek szerint az apja vagy az anyja a határon túlról érkezett, és gót vagy alán volt. Mások szerint mind a ketten barbárok voltak. Maximinus semmiképpen sem lehet művelt, kulturált ember.

Pupienus tudta, hogy a felségárulásról szóló törvény elég homályos, de épp a homályossága miatt sok mindenre rá lehetett húzni. Gallicanus már ezzel is épp eleget mondott, hogy elveszítse a birtokait és egy szigeten találja magát, száműzetésben – vagy akár a hóhér előtt. Mégis, a szavát adta, hogy hallgatni fog.

– És mit akarsz tenni? – kérdezte.

Gallicanus nem válaszolt egyenesen. Alexander uralkodása jó volt a Szenátusnak. Őszintének tűntek a szavai. A császár és az anyja tiszteletet tanúsított a Curia iránt. Esélyt adtak a szenátoroknak arra, hogy visszaszerezzék dignitasukat. Mi több, azzal, hogy létrehozták a tizenhat szenátorból álló állandó tanácsot, amelynek a tagjai bármikor felkereshették a császárt, gyakorlatilag valóban megosztották a hatalmat a Szenátussal, amolyan diarchia módjára.

Noha Pupienus vagyona nagyon szépen gyarapodott Alexander uralma alatt, azért távolról sem nevezte volna diarchiának a gyengekezű ifjú és körmönfont anyja másfél évtizednyi eredménytelen és korrupt uralkodását. A nagyratörő és sokszor megvesztegethető szenátorok magukhoz kötése is csak arra irányuló hiábavaló próbálkozás volt a részükről, hogy elismertessék uralmukat. Hangosan azonban nem mondott semmit.

A Szenátus újjáéledt, ütötte tovább a vasat Gallicanus. Soha nem volt ilyen erős, amióta az első Augustus szépen csengő szavakba burkolta egyeduralmát és megszüntette a szabadságot – vagy talán még régebb óta sem. Ez a thraciai barbár még nem ül szilárdan a trónon. Kevés támogatója van. A hadseregnél szolgáló szenátorok nagy része örömmel látná a bukását. Maximinusnak nincs törvényes hatalma. A császár soha nem volt még ilyen gyenge. Ideje visszahozni a libertast. Ideje helyreállítani a szabad Köztársaságot.

Pupienus csak a közszolgálatban eltöltött hosszú éveinek köszönhetően nem horkant fel megvetően vagy nevetett fel hangosan. Az udvari bolondokon és egy Africában, a tűző napon eszét vesztett emberen kívül soha, senkitől nem hallott még ilyen esztelenséget.

Gallicanus azonban másképp értelmezhette házigazdája hosszúra nyúlt hallgatását.

– A parancsnokságod alatt álló városi cohorsnak hatezer embere van. Szinte az összes praetorianus az északi határon állomásozik, a hadsereggel. Alig ezren maradtak Rómában. Az embereid közül sokan az ő táborukban laknak. Könnyű lenne megnyerni őket magunknak, vagy ha az nem megy, végezni velük.

– Herennius Modestinus? – szólalt meg végül Pupienus.

Gallicanus elmosolyodott, mint amikor a nem túl okos tanuló olyan kérdést kap, amire felkészült. Az őrség praefectusa, hagyománytisztelő lovag, áthatva a Szenátus iránti tisztelettől. Egyébként is, ha mégis akadékoskodna, a parancsnoksága alatt álló vigiles csak hétezer felfegyverzett tűzoltóból áll. Körülbelül ugyanennyi fegyverese van a városi cohorsnak, és ők igazi katonák. Maga Modestinus csak egy jurista, Pupienus viszont a csatatéren is parancsnokolt már.

– A ravennai és misenumi flotta különítményei?

Erre a kérdésre Gallicanus csak bosszúsan megrántotta a vállát.

– Néhány tengerész Rómában, hogy felhúzzák a napellenzőket a látványosságokon. – Nyilvánvaló volt, hogy rájuk eddig még nem gondolt.

– Ezer fő mindkét flottából, mind kiképzett és a katonai szabályzat szerint él. – Pupienus mindig igyekezett tisztában lenni az ilyen részletekkel: a katonák számával, a szálláshelyükkel és hangulatukkal, a tisztjeik pártállásával és családi kapcsolataival. Sokféle emberrel találkozott és beszélt. A hivatali ranglétrán való felemelkedése és különösen a praefectusi cím elnyerése óta pedig pénzt is áldozott rá, hogy tudjon ezekről a dolgokról.

Gallicanus csak legyintett a tengerészekre, mint akik nem számítanak. Volt valami majomszerű a mozdulatában.

– Ha melléd állnék… – mondta Pupienus lassan és óvatosan; még a saját háza biztonságában és émelyítő félelem töltötte el, hogy ilyeneket mond – …és ha egy zászló alatt összegyűjteném Róma összes fegyveres erejét, akkor körülbelül tizenhatezer embernek parancsolnék. Akiknek a fele, ahogyan arra rámutattál, mindössze felfegyverzett tűzoltó. A császári hadsereg mintegy negyvenezer embert számlál, és a rhenusi meg a danubusi seregektől érkező erősítéssel akkor még nem is számoltunk.

Gallicanus megmarkolta Pupienus két karját, és az arcába dugta csúnya arcát.

– Drága barátom! – szorította meg a karját. – Drága Pupienusom, senki sem kételkedik a libertas iránti elkötelezettségedben, a Szenátus iránti hűségedben vagy a bátorságodban. Ám a szabad Köztársaságban nem mi fogjuk eldönteni, hogy kinek parancsolunk. Ugyanúgy, mint amikor Róma naggyá vált, majd a Szenátus szavazza meg, hogy ki vezeti a hadseregeit.

Gallicanus elengedte Pupienus karját, fel-alá kezdett járkálni a szobában, és közben arról fecsegett, hogy meg kell választani egy tanácsot a Szenátuson belül, amelynek egykori consulok a tagjai, hogy megvédjék Itáliát. Másokat el kell küldeni, hogy megnyerjék az ügynek a seregeket és a provinciákat. Lelkesedésében ide-oda cikázott a szűk helyiségben, úgy hadonászva, mit egy izgatott majom a ketrecében.

Pupienust ritkán tudták feldühíteni, ennyire pedig régóta nem. Miféle bolond ez a Gallicanus? Beállít a házába és veszélybe sodorja a felségárulásról való beszéddel. Ráadásul úgy, hogy nem a trónt kínálja fel neki, de még csak nem is vezető szerepet az új kormányzatban, hanem azt akarja ez a majom, hogy foglalja el a várost az őrült céljai érdekében, aztán pedig ne beseperje méltó jutalmát, hanem egyszerűen mondjon le törvényes hatalmáról, és lépjen vissza egyszerű polgárrá.

– Ebből elég – tért magához elég gyorsan Pupienus.

Gallicanus felé fordult, a szemében haraggal és gyanakvással.

Pupienus elmosolyodott. Remélte, megnyugtató a mosolya.

– Minden szenátor azt kívánja, bár a szabad Köztársaságban élne. De ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a principátus szükségszerű, még ha nehéz is. Az imperium darabokra tépte magát a polgárháborúkban, egészen Augustus trónra lépéséig.

– Tanulni fogunk a történelemből – rázta meg a fejét Gallicanus.

– Nem. – Pupienus sziklaszilárd volt. – Ugyanez történne megint. A vezetők addig harcolnának a hatalomért, míg csak egy maradna vagy elbukna a birodalom. Olvastad Tacitust. Imádkozzunk a jó császárokért, de szolgáljuk azokat, akiket kapunk.

– Tacitus a zsarnok Domitianust szolgálta. Opportunista volt és kvietista. És gyáva. – Gallicanus az utolsó szavakat már kiáltotta.

– Mind a ketten hivatalt viseltünk Caracalla alatt – próbálta a legészszerűbb hangját megütni Pupienus. – Tégy le erről a tervről, mielőtt bajt hozol a családodra és a barátaidra.

Gallicanus úgy tördelte a kezét, mintha fizikailag próbálná megtörni házigazdája ellenállását.

– Eddig becsületes embernek tartottalak.

Te majom, gondolta Pupienus, te ostoba, beképzelt, sztoikus majom!

– Remélem, hamarosan ismét annak tartasz majd, ugyanis senkinek sem fogok beszélni az itt elhangzottakról.

Gallicanus elment.

A consul mézédes hangja térítette vissza Pupienust a Szenátusba:

– …és amit a Res Publica szokásaihoz illőnek, az istenek és az emberek javát szolgálónak ítél, lett légyen közügy vagy magánügy, azt jogában és hatalmában álljon megtenni, ahogyan az az isteni Augustus idejében volt…

A consul eljutott a nyilvánvalóan felesleges pontokig. Mivel Maximinust már felruházták a tribunusi hatalommal, ami által törvényeket hozhatott és helyezhetett hatályon kívül, természetesen bármit megtehetett, amit a Res Publica szokásaihoz illőnek és a többi, tartott. Pupienus csak fél füllel hallgatta tovább. Gallicanust nézte, ahogy a rongyaiban pózolt a Curia közepén. Előző este meg is feledkezett róla, hogy Gallicanus már nem a sztoa, hanem Diogenész elvei szerint él. Ezek szerint nem sztoikus majom, hanem cinikus kutya. Majdnem mindegy. A rongyos szenátor így is veszélyes bolond, és csak még veszélyesebbé teszi a meggyőződése, hogy mély filozófiával tudja alátámasztani hitét és tetteit.

Azon az éjjelen nem Gallicanus volt a Caelius-dombi ház egyetlen látogatója. Pupienus és felesége épp nekiláttak kései vacsorájuknak, amikor Fortunatianus újabb vendéget jelentett be. A titkár ez alkalommal nem javasolta, hogy hallgassák ki a beszélgetést. Egyértelműen halálra rémült. Honoratus várakozott odakint, és az utca tele volt katonákkal.

Pupienus azóta rettegett ettől a pillanattól, amióta vagyonra és pozícióra tett szert. Egyszer majd kopogtatnak az ajtaján éjszaka. Egy császári tiszt áll ott a fáklyafényben, a háta mögött fegyveresekkel. A ház folyosóin néma rémület kúszik végig. Caracalla uralkodása alatt sok, Pupienushoz közel álló emberrel ez történt. Ám sem a másokkal történtek, sem a félelemteli várakozás évei nem tették könnyebbé a hirtelen valóssággá vált rettegést.

Gallicanusnak nyilván nem volt még ideje, hogy mást is megkörnyékezzen. Annak a szőrös bolondnak is látnia kellett, hogy a városi cohors nélkül nem tudja elfoglalni Rómát. Pupienus jeges űrt érzett a gyomra helyén. Ennyire félreismerte volna Gallicanust? Az a fennen hirdetett erény álarc lett volna? Csak csapdába akarta csalni a Res Publicáról zengett szólamaival?

Lehet, hogy az új látogatónak semmi köze mindehhez. De akkor is halálos. Az új hatalom gyakran kezd tisztogatással. Bár az is lehet, hogy szó sincs ilyesmiről. Pupienus minden bátorságát és dignitasát összeszedve intett Fortunatianusnak, hogy vezesse be Honoratust. Várakozás közben sikerült megállnia, hogy ne érintse meg a jobb keze középső ujján viselt gyűrűjét, amelyben a mérget tartotta. Inkább megfogta a felesége kezét, megszorította, és erőltetetten rámosolygott.

Honoratus még mindig azt a sáros ruhát viselte, amit a Szenátus előtt is. Egyedül lépett be. Pupienus elfojtotta a rátörő reményt. Ha idő előtt kezd reménykedni, annál rosszabb lehet a végén.

– Bocsáss meg, hogy így rád törtem, praefectus – kezdte a karjait kitárva, üres tenyerét megmutatva Honoratus. – Illett volna előreküldenem egy futárt, de túl sok dolgom akadt.

– Szóra sem érdemes, szenátor.

– Hölgyem – hajolt meg Sextia felé Honoratus –, a férjed tanácsára van sükségem.

Sextia igazi római matrónához illően mondott néhány kedves szót, majd visszavonult. Csak a hangja alig érzékelhető megbicsaklása árulkodott megkönnyebbüléséről, hogy a férjét nem hurcolják el a palota alatti pincék kínzókamráiba, és nem is mészárolják le otthonában, a szeme láttára.

– Ettél már?

– Nem.

– Akkor csatlakozz hozzám, kérlek.

Pupienus rabszolgáért kiáltott, hogy lehúzza vendége csizmáját, de Honoratus leintette.

– Majd én. Jobb lesz, ha nem hall minket senki. – Úgy mondta, hogy „jobb les”.

Pupienus nézte, ahogy a fiatalabb szenátor kezet mos, italáldozatot loccsant a padlóra, majd nekilát az evésnek. Sót szórt egy keménytojásra, és belemártotta a halszószba. Kecsesen megette, majd egy másikért nyúlt. Egyre gyorsabban rágott és nyelt. Éhes lehetett. Pupienus nyugalmat kényszerített magára. A kosztól és a fáradtságtól eltekintve Honoratus még mindig nevetségesen jól nézett ki: sötétbarna haj, barna szem, szoborszerű vonások. Pupienus arra gondolt, hogy szinte már helytelen lenne, ha egy ilyen szépség ölné meg.

Honoratus megitta a poharába töltött bort.

– Kérsz még?

Honoratus elmosolyodott.

– Soha nem ittál túl sokat, Pupienus. Nem, ráér a következő fogással.

Pupienus elé tolt még egy kis kenyeret.

– Alexandernek menni kellett – bökte ki Honoratus. – Le akarta fizetni a germánokat, félt harcolni. A katonák megvetették. Katasztrófa lett volna, rosszabb, mint keleten. Az anyja egyre kapzsibb lett. A katonák zsoldja késett. Ha nem cselekedtünk volna, megteszi más.

Pupienus megértően motyogott valamit.

– Maximinus jó katona és jó vezető. Bátor. Harcba fog szállni a germán törzsekkel, és győzni fog.

Pupienus megismételte az előző motyogását, éppen csak kérdő hangsúllyal.

– Lovagként Maximinusnak semmilyen tapasztalata nincs a Szenátussal. Noha állt már provinciák élén, most az északi háborúnak kell szentelnie a teljes figyelmét. Sokszor lesz a határon túl, mélyen a barbaricumban. A polgári ügyekben másokra fogja bízni a döntéseket és meg fogja hallgatni a tanácsukat.

– Kinek a tanácsait?

– Őszintén remélem, hogy többek között az enyéimet – nevetett fel Honoratus. Nagyon szép, szabályos, fehér fogsora volt. – Az új császár nagyon bízik még Pannonia Superior helytartójában, Flavius Vopiscusban, és a VIII. legio parancsnokában, Catius Clemensben.

Pupienus elgondolkodott a hallottakon.

– Ismerem Flavius Vopiscust. Catius Clemenst kevésbé, de ha olyan, mint a fivére, Celer, aki ebben az évben az egyik praetor Rómában, akkor az új császár jól választotta meg a bizalmasait. Mindhárman józan gondolkodású férfiak.

Honoratus az üres poharát felemelve köszönte meg a bókot.

– A hűséges barátok a trón támaszai. Maximinus téged is örömmel fogadna a barátjává. A Róma praefectusaként végzett kiváló munkád azt indokolná, hogy folytasd, amit elkezdtél.

Most Pupienus emelte poharát a kedves szavakra.

– Van két fiad. Amikor a két consul, akikről ezt az évet elnevezték, néhány hónap múlva leköszön, Maximinus az idősebb fiadat, Pupienus Maximust szeretné kinevezni az egyik consul suffectusnak. Én leszek a másik. De még nagyobb megtiszteltetést is tervez a családod számára. Jövő év január kalendaejekor a császár hivatalba lép, és arra gondolt, hogy a kisebbik fiadat, Africanust veszi maga mellé consul ordinariusként. Ez az év örökké Gaius Iulius Maximinus császár és Marcus Pupienus Africanus consulságának az éve lesz. Annak érdekében, hogy a császár megismerje a fiadat és képet alkothasson az erényeiről, Africanus vissza fog velem térni a sereghez.

Ezt szépen kitervelték, gondolta Pupienus. A megtiszteltetésekkel a valószínűleg népszerűtlen uralkodóhoz kötik a családot, és még túszt is szednek tőle.

– Nehéz lesz méltónak lenni az irántunk tanúsított jóindulathoz, de meg fogjuk próbálni – mondta.

– Kiváló – biccentett Honoratus. – Ki is mondta, hogy „kapargasd meg bármelyik kormányzat felszínét, és oligarchiára fogsz bukkanni”?

– Nem emlékszem.

– Én sem. Rómában természetesen rendet kell tartanod: semmi lázongás a plebs körében, semmi összeesküvés a nemesek között.

– Természetesen.

– Kiváló – ismételte meg Honoratus. – Akkor most a szolgáid talán abbahagyhatnák a hallgatózást és behozhatnák a főételt. Éhen pustulok.

Pupienus megrázott egy kis csengőt.

– Még valami – folytatta Honoratus. – Hoztam magammal egy lovagot, hogy átvegye a vigiles parancsnokságát. Azt hiszem, kedvelni fogod az őrség új praefectusát. Potens a neve.

– És Herennius Modestinus? Csak nem…?

– Ó, nem… az istenekre, nem! Szó sincs semmi olyasmiről.

Pupienus magában káromkodott. A hangja biztos elárulta.

– Minek nézed az új császárt? Barbárnak? – Honoratus a fogait felvillantva nevetett. Tényleg tökéletesek voltak.

Pupienus kifejezéstelen arcot vágott.

– Nem egészen félórával ezelőtt megköszöntem Modestinusnak nemes erőfeszítéseit, melyekkel az utcákat járta éjszakánként, tüzeket és bajkeverőket keresve. Elmondtam, milyen nagyra értékeli a császár a munkáját, de egyben úgy is döntött, hogy egy képzett juristához jobban illene, ha ő kezelné a trónhoz beérkező jogi beadványokat. Amikor elindulok a fiaddal a határra, Modestinus is velünk tart. A császári udvarban a beadványok titkára poszt vár rá. Modestinusból remek a Libellis lesz. Mindig is kötelességtudó volt, de nem lenne helyes, hogy Rómában maradjon, míg a császár távol van. Az pedig csak szóbeszéd, hogy egyesek szerint túlságosan is rajong a régi Köztársaságért. – Honorius ezen a ponton szúrós tekintettel meredt Pupienusra.

A vacsora hátralévő részét ártalmatlan csevegéssel töltötték el.

A Curiában a consul végre elért az új császár számára javasolt hatalmak, kiváltságok és címek végtelen listájának a végére.

– És ezennel javasoljuk, hogy mindezeket hagyjátok jóvá, Összeírt Atyák. – Claudius Aurelius elégedett arccal, mint aki jól végezte a dolgát, leült.

A Szenátus korelnöke, Cuspidius Celerinus nehézkesen, a botjára támaszkodva felállt. Nyolcvanéves is elmúlt már, a teste törékeny lett, de az esze még mindig vágott. Tudta, mit várnak tőle: egy nem túl hosszú, hagyományos hangvételű dicsőítő beszédet. Rekedt, öreg hangja még mindig betöltötte a Curiát.

Ahogyan az eke mellől elszólított Cincinnatus, úgy fogadta Maximinus a Res Publica hívását. A habozás ideje lejárt. Mars leereszkedett a magasból. A komor arcú isten a földeken és a villákban járt, ott üvöltött a városok falai körül. Soha nem fenyegetett nagyobb veszély. Cincinnatus idején mindössze az itáliai aequusok törzse támadt egy légióra az Algidus-hegyen. Most a fagyos észak összes barbár törzse a rómaiak ellen fenekedik, az egész birodalmat vették ostrom alá, és már magát a humanitast fenyegetik. Eljött az óra, eljött az ember. Maximinus már minden földrészen harcolt, csak ő győzheti le a vérszomjas germánokat, megsarkantyúzva tajtékos csataménjét. A törzsek egészen az óceánig fejet fognak hajtani Róma nagysága előtt.

A győzedelmes Caesar aztán visszatér Rómába. A vidéki otthonában elsajátított erényei – az istenek tisztelete, a termékenység és az önuralom – eltakarítják majd a metropolisról a közelmúlt fényűzésének és gonoszságának foltjait. Második Romulus lesz ő, megszünteti a korrupció mocskát és újabb aranykort teremt. Visszatér az igazság a földre. Mindenki tisztelegni fog előtte: a földek, a tengerek, az ég. Tisztelegjünk hát előtte mi is! Legyen Gaius Iulius Verus Maximinus a császár!

Helyeslő kiáltozás szállt fel a magas mennyezetig, felriasztva két fecskét, amelyek aztán a szenátorok feje fölött elröpülve suhantak a nyitott ajtó felé. Az öreg Celerinus leült. A mellette ülők gratuláltak neki. Jó beszéd volt, liviusi és vergiliusi utalásokkal, és az ő hazafiságuk méltó volt az alkalomhoz.

A consulok sorra kikérték az egybegyűlt szenátorok véleményét: egyetértek, egyetértek. Egymás után, a mintegy négyszáz jelenlévő. A consulok ezután szavazásra bocsátották az ügyet.

Az Összeírt Atyák döntő többsége hangos lábdobogás és némi lökdösődés közepette a Curia egyik oldalára sietett. Úgy tömörültek össze, mint egy ragadozó által fenyegetett nyáj. Voltak, akik a koruknál vagy a meggyengült egészségüknél fogva lassabban értek oda, vagy így akarták kifejezni függetlenségüket. Gallicanus és Maecenas csigalassúsággal lépkedett, és Gallicanus éppen csak túlhaladt a termet megfelező képzeletbeli vonalon.

Lehet, hogy jobban tettem volna, ha feladlak Honoratusnak, gondolta Pupienus. Az új császár jóképű barátja tudott Gallicanus látogatásáról, és bizonyára azt feltételezte, hogy az árulásról beszéltek, bár annak fanatikus felhangjaira valószínűleg nem is mert volna gondolni. A szabad Köztársaság közel háromszáz éve halott volt. Csak a bolondok ábrándoztak a feltámasztásáról. Gallicanus azonban bolond volt. Csaholó, cinikus, bolond kutya. A beképzeltsége aláaknázott bástyaként bármelyik pillanatban romba dönthette a családja és barátai életét. Talán tényleg fel kellett volna adnia Honoratusnál. De nem, az eskü az eskü. Az isteneket nem szabad kigúnyolni. Mégis, ha módot lelhetne rá, nem válna Maximinus és a környezete kárára, ha példát kellene statuálniuk Gallicanusszal.

– Úgy tűnik, ezen az oldalon van a többség. – A consul hivatalos szavai nem írták le pontosan a helyzetet. Senki nem volt olyan ostoba, még Gallicanus sem, hogy nyíltan a trónra lépés ellen szavazzon.

A szenátorok belekezdtek a hálaadó imába az új császárért: Iupiter optime, tibi gratias. Apollo venerabilis, tibi gratias. Az ima kántálásként visszhangzott a márvánnyal borított falak között.

Iupiter optime, tibi gratias. Apollo venerabilis, tibi gratias.

Pupienus együtt énekelt a többiekkel, és közben azon töprengett, vajon meddig tart a legjobb Jupiter, a tiszteletre méltó Apollo és a többi, egyelőre még nem említett isten iránti hála. Vajon képes lesz Honoratus, Flavius Vopiscus és Catius Clemens irányítani a teremtményét? Át tudják gyúrni Maximinust olyanná, hogy ne csak a katonák számára legyen elfogadható? Talán igen. Tehetséges és nagyratörő férfiak. Paulina, Maximinus felesége – ő nemesi származású. A thrák állítólag szereti. Még hasznos lehet a befolyása.

De a viselkedésétől függetlenül, vajon elfogadják valaha, igazán a szenátorok Maximinust? Elég merev nézeteket vallottak a császár személyéről és szerepéről. Úgy hitték, a szenátorok közül kell kikerülnie. Tisztelnie kell a Szenátust és úgy kell élnie, ahogyan a tagjai. Egy északi származású, a hadsereg révén lovagi rangra emelkedett pásztorfiú nem lehet ilyen primus inter pares.

Pupienus elgondolkodott az előző esti tettei bölcsességén. A józan észre hallgatva mást nem tehetett volna. De még megtörténhet, hogy nem lesz kifizetődő túlságosan elköteleződni az új császár mellett. Ezek az idők óvatosságot követelnek. Híreket kell szereznie, nyitva kell tartania a fülét minden pletykára és szóbeszédre, utalásra és elhallgatásra. Mindenre fel kell készülnie, de csak feltűnés nélkül. A tudatlanság magabiztosságot szül, a töprengés tétovázáshoz vezet, tartotta a mondás.

Iupiter optime, tibi gratias. Apollo venerabilis, tibi gratias.