15. FEJEZET

Távol északon

Harzhorn-hegység

Kr. u. 235, július idusa

 

A harmadik reggelen Maximinus felmászott a tábor előtt álló magas emelvényre, a kürtök pedig felharsantak ugyanúgy, mint az előző két napon. A császár végignézett katonái tömött sorain. A gyakorlatnak köszönhetően gyorsan végrehajtották a manővert. Minden egység a helyén volt, az utolsó néhány szekeret a dárdavetőkkel katonák vontatták előre. Még csak egy óra telt el napkelte óta. Az első napon kétszer ennyi ideig tartott.

A császár elnézett az alig négyszáz lépésnyire lévő ellenséges állások felé. A szoros tökéletesen sík volt, de a germánok sekély árkot ástak a teljes, mintegy háromszáz lépésnyi szélességében, az árok mögött pedig földsáncot emeltek, négy-öt könyök magasat, a tetején fa mellvéddel. A védművek előtt két sávban akadályokat helyeztek el. A támadóknak előbb kidöntött, hegyesre vágott ágcsonkú fatörzseken kellett átküzdeniük magukat, majd el kellett kerülniük a félig-meddig elrejtett, hegyes karókkal megtűzdelt vermeket. A katonák szarvasbikának és liliomnak nevezték a két akadálytípust. Ráadásul nyílvesszők és parittyakövek gyilkos záporában kell majd átjutniuk rajtuk, mielőtt egyáltalán megrohamozhatnák a falat. A germánok tökéletes vérmezőt alakítottak ki maguk előtt.

A sziklaszirtek mindkét oldalon a magasba törtek. A bal oldali, keleti gerinc magasabb volt és távolabb esett, a jobb oldali alacsonyabb, bár meredekebb, de a földcsuszamlások három természetes rámpát is kialakítottak rajta. Fent, a gerinceken és a földdel borított hegyoldalban állt néhány fa, azonban más fedezék nem kínálta magát. A téli özönvízszerű esőzések valószínűleg lemosták az összes termőtalajt és növénysarjat.

Az ellenség tábora a hegyvonulaton volt, több száz lépéssel az árok és a sánc mögött. A kékes távolban szekerek, sátrak és kalyibák álltak, elhomályosítva a tüzek füstjétől, bármiféle felismerhető rendszer nélkül szétszórva. Nem lehetett tudni, hányan vannak a barbárok, de kétségkívül rengetegen. Az alemannok, cheruscusok és szövetségeseik főnökei minden harcosukat erre a távoli helyre parancsolták, csábították vagy kényszerítették. Germania erdői teljesen elnéptelenedtek. A bátorságuk jeleként magukkal hozták az asszonyaikat és a gyerekeiket is, hogy szemtanúi legyenek a római sereg megsemmisítésének. Ha kegyesek az istenek, gondolta Maximinus, nagyon meg fogják bánni ezt a döntést.

Most, a kora reggeli szürkületben nem sok barbár harcost lehetett látni a sáncon és a hegyoldalakban. Tudták, mi következik. És lehet, hogy Maximinus csele bevált. Aspines, az a studiis a Hüdaszpész előtt felvonuló Alexandroszéhoz hasonlította a helyzetet. A makedón hódító többször is hadrendbe állt seregével, de nem kezdeményezett csatát, amíg el nem lankadt az ellenség ébersége. Maximinus nem ismerte az indiaiakat, viszont ezek a germánok mit sem tudtak a fegyelemről. Ha az istenek is úgy akarják, a többségük még a táborban bujálkodik az asszonyával vagy részeg álmát alussza.

Maximinus szívesen folytatta volna még a reggeli hadrendbe állásokat néhány napig, de Timesitheus figyelmeztette, hogy veszélyesen megcsappantak az élelemkészleteik. A seregnek már csak öt napra való tartaléka maradt, és bár a graeculus éjjel-nappal dolgoztatta a fegyverkovácsokat, mindössze egy végső sortűzre elég ballistalövedékük volt. A győztes csata után Maximinus kénytelen lesz összeszedetni a katonákkal az összes fellelhető vasdárdát. A győztes csata után. A gondolat kihívta maga ellen a sorsot. Maximinus a mellkasára köpött, hogy elhárítsa a balszerencsét.

A nyála lefolyt a mellvértjén. Maximinus észrevette, hogy a vezérkara több tagja figyeli. Elege volt a császár amicusainak nagy részéből. Csak névleg voltak a barátai. A lopott pillantások és a helytelenítő arcok feldühítették. Hosszú és nehéz menetelés állt mögöttük, fogytán volt az élelmük, a kényelem már csak az emlékekben létezett. Noha kielégítő számú falut felégettek és sok marhát zsákmányoltak, a kelleténél sokkal kevesebb barbárt öltek meg. Ezek az elpuhult bolondok az aranyozott vértjeikben képtelenek voltak felfogni, hogy az egész hadjáratnak épp ez volt a célja: hogy az általuk kiválasztott helyen csatára kényszerítsék a germánokat.

– Mindenki a helyén, uram.

Maximinus nem felelt. Még egyszer szemügyre kellett vennie az erőit, mielőtt elveti a kockát.

A sereg három hadoszlopban állt fel. Középen Honoratus fogja vezetni az első hullámot, Moesia Inferior és a két germán provincia légióiból összeállított hatezer fős, húsz sor mély falanxát. Az ő fejük fölött fog átlőni Iotapianus vezényletével ezerötszáz emesai és párthus íjász. A második hullámot újabb hatezer legionarius alkotta, Moesia Superiorból és a két Pannóniából. Nekik Flavius Vopiscus volt a vezérük. A tartalék közvetlenül az emelvény körül sorakozott fel: nyolcezer praetorianus, és tőlük jobbra háromezer lovas: az equites singulares, az osrhoenei lovasíjászok és a kataphrakták, nagyjából egyenlő arányban.

A jobbszárny utóvédjét a britanniai és az angelek által a Sueb-tenger távoli partjain uralt törzsekből kikerült gyalogosok alkották. Az előbbieket Florianus lovag vezette, az utóbbiakat az egyik saját törzsfőjük, Eadwine. Szorosan mögöttük Julius Capitolinus fogja megrohamozni az emelkedőt a II. Parthica legio négyezer katonájával, és ezer oshroenei íjász fogja fedezni őket, ez alkalommal gyalogosan.

Catius Clemens balszárnya kisebb volt. Az első támadást az V. Dalmatarum cohors ötszáz auxiliarisa fogja megindítani, a másodikat a raetiai III. Italica legio kétezer katonája. Ezer armeniai és perzsa íjász támogatja őket.

Napnyugtára nagyon sokan halottak lesznek közülük. Aspines elmesélt Maximinusnak egy történetet egy perzsa királyról, aki szemlét tartott a katonái fölött, és közben sírt, mert tudta, hogy mind meg fognak halni. Maximinus nem perzsa volt. Uralkodott magán, megérintette a nyakpántja hideg fémét, majd a bal hüvelykujján viselt gyűrűt. Nem fogja cserben hagyni sem az öreg császárt, sem a feleségét. Bizalom és hűség, ezért a két dologért érdemes harcolni.

Maximinus lassan megfordult, hogy a hátsó alakulatokra is vessen egy pillantást. A tábort a régi római módon körbeárkolták, és az I. thrák cohorsra meg az ostensionalisokra, a halott Alexander császár kedvenc gyakorlótéri egységére bízták. Az utóbbi valóban csak felvonulásokra és díszszemlékre volt alkalmas, és Maximinusnak már megfordult a fejében, hogy miután visszatérnek a birodalomba, fel is oszlatja.

Az erdő ötventől kétszáz lépésig terjedő távolságban vette körül a tábort. Túl könnyen el lehetett képzelni, ahogy az üvöltő barbár hordák előtörnek a fák közül. Gyakorlatilag egyetlen hadsereg sem éli túl, ha meglepetésszerű támadás éri a szárnyait vagy a hátát. Maximinus ezért minden oldalon kiküldött egy könnyűvértes csapatot az erdőbe. Mindössze egy-egy auxiliaris cohorsot és ötszáz-ötszáz mór lovast tudott elkülöníteni erre a feladatra. Minden taktikai doktrínának ellentmondott, hogy lovasságot vessen be az erdőben, de a mórok nem alakzatban harcoltak. Ha a germánok ott rejtőznek, a rómaiak kevesen lesznek a megállításukhoz, ám a túlélők figyelmeztethetik a fősereget. Maximinus azt a parancsot adta a két csapat parancsnokainak, hogy ha nem találnak senkit az erdőben, akkor próbálják megkerülni az árkot és a sáncot. Marius Perpetuus és Pontius Pontianus két korábbi, északi határvidéki parancsnokának voltak a fiai, viszont egyikük sem ért fel az apjával. Elpuhult, elkényeztetett szenátorok voltak, semmivel sem jobbak, mint bármelyik másik. Mégis, ha igazán vágynak a consuli címre, amit meglebegtetett előttük, akkor ugyanúgy ki kell érdemelniük a harctéren, mint az őseiknek.

– Uram, itt az idő. – Ki más is mert volna így rászólni, különösen enyhén megrovó hangnemben, mint Anullinus. Lehet, hogy a praefectus praetorio kezd túlnőni saját magán? A gyors feljebb jutás egy császár megölése után veszélyes gondolatokat ébreszthet bárkiben a saját értékéről. És volt valami vadállatias Anullinus tekintetében.

– Dárdavetőket megtölteni!

Maximinus parancsát tovább adták a sorok között. A megfeszített dárdavetők fémes kattanásai élesen kihallatszottak az emberek halk pusmogása és az idegesen mocorgó lovak horkantásai közül. Ötven, szekérre szerelt, könnyű dárdavetőt osztottak el a sereg arcvonalán. A legtöbb középre jutott, valamivel kevesebb a jobbszárnyra, és a legkevesebb a balszárnyra. Maximinus nagyon remélte, ha az ellenség észre is vette ezt, nem vonta le belőle a megfelelő következtetést.

– Lőhettek!

Az arcvonal teljes hosszában felhangzott a torziós fegyverek jellegzetes kattanása, surrogása és csattanása. Ötven acélhegyű lövedék repült a levegőbe, emberfeletti erőtől hajtva. Néhány a fa mellvédbe csapódott, a többi átrepült fölötte. Az utóbbiaknak elméletileg rémülettel kellett eltöltenie azokat, akik a mellvéd mögött kerestek fedezéket az ember teremtette halálos zápor elől. Három-négy dárda a harmadik reggelen már megbocsáthatatlanul rossz célzás miatt a földsáncba fúródott. Még le sem hullottak a lövedékek, amikor a levegő megtelt az újra megfeszített fegyverek kilincsműveinek kattogásával.

Az emelvény mögül mélyebb zaj, visszhangzó döndülés hallatszott. Maximinus kényszerítette magát, hogy ne húzza be a nyakát és ne nézzen hátra. A vezérkar több tagja nem rendelkezett ekkora önuralommal.

– Kirepült a fióka! – harsant fel a hagyományos kiáltás, és Maximinus egy pillanattal később meglátta a távolban ponttá zsugorodott, a valóságban hatalmas követ, ahogy becsapódott a barbárok védműve mögött. A nagy kőhajító a táborból lőtt, a fejük fölött, hatótávolsága határáról. Csak komoly nehézségek árán tudták odaszállítani a Rhenustól. Még szétszerelve is három nagy szekér kellett hozzá. Timesitheus az első pillanattól kezdve azt mondta, hogy használhatatlanná kellene tenni és hátrahagyni. Ő persze a kisebb szekerektől is meg akart szabadulni. Maximinus kíváncsi lett volna, hogy a graeculus a táborból figyel-e, és elismeri-e magában, hogy tévedett. Valószínűleg nem. Bizonyára azon mérgelődik, hogy Domitiust, a tábor praefectusát bízta meg a tábor védelmével. A két lovag évek óta utálta egymást, legalábbis azóta, mióta Maximinusszal együtt ők szervezték meg Alexander perzsa hadjáratának az utánpótlás-ellátását.

– Fújj indulást!

Felharsantak a kürtök, majd a centuriók kiáltásai, és a hadijelvények az ellenség felé billentek. A három falanx kimért léptekkel elindult előre.

Maximinus elnézett az erdőbe rendelt csapatok felé. Mind a kettő késlekedett. Mit művel Marius Perpetuus és Pontianus? Valószínűleg a lábukat szőrtelenítik vagy kisfiúk megrontását ecsetelő, gyomorforgató verseket hallgatnak. Jellemzően felelőtlen, teljesen reménytelen alakok – a szenátorokra semmit sem lehet rábízni.

Az első sorokban kürtszó reccsent. A támadó oszlopok összetorlódva megálltak, a középső százlépésnyire lehetett a földsánctól. A két oldalsó az emelkedők lábánál állt meg. A katonák felemelték és összeakasztották a pajzsaikat. Barbár nyilak szálltak feléjük. Valóban kevesebb, mint korábban? Most már elég sok harcost lehetett látni fent, a gerinceken, de nem lehetett pontosan megállapítani a számukat.

A kürtök újabb parancsot harsogtak. Egy pillanat múlva kiröppentek a római nyilak, betöltve a levegőt, mint egy denevérraj. Eddig minden ugyanúgy történt, mint az előző napokon.

Maximinus megfordult. A kísérete két tagja, az ifjú Pupienus Africanus és egy másik szenátor elmélyülten beszélgetett, de azonnal elhallgattak, amint észrevették, hogy őket nézi. A császár elfordította a fejét. Tudta, hogy a homlokát ráncolta. Paulinának igaza volt: ezek a szenátorok lenézik őt. Cserében viszont ő sem érzett mást irántuk, mint megvetést. A hosszú menetelés alatt a katonák végig panaszkodtak. A katonák mindig panaszkodnak, nincs jelentősége. A valódi, már-már gyávasággal határos kishitűség a felsőbb osztálybeli tisztekre volt jellemző. A sátraikban kuporogtak, komor verssorokat idézve, Aspines szerint Vergiliustól. Egyfolytában azon sóhajtoztak, hogy mennyivel szívesebben lennének Rómában vagy a campaniai villáikban. Magnus összeesküvése megmutatta, mennyire hűségesek hozzá a szenátorok. A bűnösök elfogása után kezüket-lábukat törve jelentgették fel egymást. Sok lovagból is besúgó lett, csak a katonákban lehetett megbízni. A parasztok fiai, a katona apák fiai – csak közöttük maradt fenn a régi erények szikrája. Gyakran gondolt mentora, Septimius Severus szavaira: Tedd gazdaggá a katonákat, ne törődj semmi mással.

– Támadás!

Az emelvényen álló kürtös belefújt a hangszerébe, és a dallamot a hadsereg összes kürtöse átvette. A Rhenus és a Danubius mellől érkezett légionáriusok előretörtek. Honoratus jól kézben tartotta őket. A balszárnyon az V. Dalmatarum cohors auxiliarisai felrohantak az emelkedőn. Ők sokkal kevesebben voltak és sokkal nyitottabb terepen törtek előre, ezért szétszóródtak. Maximinus jobbra nézett. Nem látott mozgást, és ez jó volt. Az erdőben sem mozdult semmi, és ez is jó volt.

Honoratus emberei középen átmásztak a kidöntött fatörzseken, lecsapkodva a felmeredő, hegyes ágcsonkokat. Nyílvesszők csapódtak a sorok közé. Többen elestek, de a sereg lassan, biztosan haladt előre. Maximinus hangos éljenzést hallott balról, és odanézett. Egy hatalmas sziklatömb gurult lefelé a hegyoldalban, egyre gyorsulva. A hegygerincen a barbárok ismét felüvöltöttek, miközben még egyet letaszítottak. Az első már sebesen száguldott, fel-felpattanva, port és kavicsot szórva maga körül. A dalmatiai auxiliarisok szétszóródtak előtte. Az egyikük túl lassú volt, egy szempillantás alatt eltűnt, csak néhány kilapított ruha és egy véres folt maradt belőle.

A balszárnyon megakadt a támadás. Az auxiliarisok kis csoportokba tömörültek, néhány a ritkás facsoportok közé húzódott, de a többségük kint maradt a nyílt térségen. A gerincen a barbárok újabb sziklát készültek útnak indítani. A dalmatiaiak nem tudtak előrébb jutni, de még nem volt itt az ideje, hogy visszahívják őket. El kell viselniük, ami jutott nekik.

Honoratus légionáriusai átjutottak a szarvasbikák között, és most a liliomokkal kellett megküzdeniük. Csak néhányan zuhantak a vermekbe, de a kerülgetésük felbontotta az alakzat egységét. Az élen haladók nem zárt hadrendben, hanem szétszórt csoportokban értek oda az árokhoz és a sánchoz. A barbárok sűrű tömege várt rájuk. Nem ígérkezett könnyűnek a győzelem, bár Maximinus egy pillanatig sem hitte, hogy az lesz. Az életben semmi sem könnyű. Soha nem is volt az.

A jobbszárnyon nem lőtt ki sok nyílvesszőt egyik fél sem, mintha kölcsönösen arra vártak volna, hogy középen kibontakozzanak az események. Egy kis szerencsével a barbárok azt hihették, hogy a rómaiak nem akarják elfoglalni azt a hegyoldalt. Maximinus imádkozott, nehogy igazuk legyen.

– Visszavonulás! – Honoratus és az emberei eleget tettek. Több ezer katona kezdett hátrálni, arccal az ellenség felé, pajzsát maga elé tartva. A hadrendjük felbomlott, azonban nem menekültek. Más volt a helyzet a jobbszárnyon, ahol az auxiliarisok szinte lecsorogtak a hegyoldalról, ahogy mindegyikük az életéért futott.

Amikor Honoratus légionáriusai odaértek a keleti íjászokhoz, nagy lökdösődés közepette nyomakodtak át az utóbbiak sorai között. A zűrzavar még nagyobb lett, ahogy Flavius Vopiscus légionáriusainak zárt alakzatán törtek keresztül.

Egy ellentámadás ebben a pillanatban óriási felfordulást okozott volna, sőt valószínűleg el is söpri az egész római sereget. Természetesen valószínűtlen volt, hogy a barbárok vezére ilyen szinten tudja irányítani a harcosait, akik nem szívesen hagyták volna ott a megerősített sáncot, hiszen át kellett volna kelniük a saját csapdáikon, talán kétszer is, ha ellenállásba ütköznek. Minden a germánok támadása ellen szólt, Maximinus mégis úgy vélte, ezt a pillanatot érdemes megjegyeznie. Túl sok barbár főnök szolgált tisztként a római seregben, hogy aztán hazatérjen a törzséhez. Róma és a barbaricum fegyveres ereje között egyre szűkült a szakadék, és ha a barbárok átveszik a római fegyelmet, akkor talán végleg el is tűnik.

– Induljon a második hullám.

A Vopiscus parancsnoksága alatt harcoló pannoniai és moesiai légiók tudták a dolgukat. Megnyitották a soraikat és gond nélkül átvonultak az íjászok között. Az ég ismét elsötétült, ahogy mindkét irányból záporozni kezdtek a nyílvesszők.

Maximinus megpillantotta a balszárnyon Catius Clemenst, aki hatalmas termetű fekete csataménjén a kétezer raetiai légionáriusa élén lovagolt. Lehet, hogy a szenátor egyfolytában a hidegre meg a lázra panaszkodott, de a rendje többségétől eltérően emlékezett még ősei bátorságára. Clatius Clemes egyenletes lépésben vezette embereit. Csendben haladtak, feléjük nem gördültek sziklák, hogy megállítsák őket. Nem a semmiért szenvedtek a dalmatiai auxiliarisok.

Maximinus elnézett jobb felé, ahol a II. Parthica legio, a britonok és a Sueb-tengeri harcosok a hegyoldal lábánál várakoztak. Az oshroenei íjászok szórványos lövéseket váltottak a gerincen lévő barbárokkal. Mostantól kezdve az időzítésen múlik minden, gondolta Maximinus.

Vopiscus légionáriusai átjutottak a szarvasbikákon és a kihegyezett karókkal teli vermek közé értek. Még nem, mondta magában a császár. Légy bátor és várj!

A raetiaiak dárdahajításnyira megközelítették a keleti hegygerincet, ahol acélvihar fogadta őket. Maximinus látta, ahogy Catius Clemens lova felbukik. A légionáriusok folytatták az előrenyomulást. Egy barbár csapat ék alakba rendeződve lerohant a lejtőn, hogy megütközzön velük, a két egység összecsapott. Maximinus a fogát csikorgatta. Még mindig túl korai lett volna. Még egy kicsit ki kell bírnia.

Egy hatalmas dübörgés visszhangzott végig a csatatéren, mintha mennydörgött volna a hegyek a között. Vopiscus légionáriusai odaértek a sánchoz. Acél csillant a napfényben. Egy vörös villanás: valamelyik legionarius felmászott a mellvédre, aztán visszazuhant. Egy másik foglalta el a helyét. Távolabb egy katona leugrott a belső oldalra. A mellvéd teljes hosszában zajlott a harc. Most. Eljött az idő!

– Fekete zászlót fel!

Maximinus jobbra nézett, a válaszjelzést várva. Ha jeleztek is, ő nem látta. A britonok és az angelek a hegyoldalban rohamoztak. A II. Parthica legio lassabban, de zártabb alakzatban követte őket. Az oshroeneiek átlőttek a fejük fölött, amilyen gyorsan csak tudtak. Jupiter Optimus Maximus, add meg nekünk a győzelmet! Maximinus elmormolt egy imát ősi hegyei lovas istenéhez is. Bekapták a csalit a barbárok? Elcsalta őket a nyugati hegyoldal alatti tétlenség, elvonultak a harcosok vagy a főnökeik, hogy a középen fenyegető, nyilvánvaló veszélyt hárítsák el?

Egy hatalmas, legallyazott fatörzs gurult le a hegyoldalban. A britonok félreugrottak előle, néhányan egyszerűen átugrottak fölötte, a fatörzs a légionáriusok tömött sorainak csapódott. Az arcvonal behorpadt, míg csak néhány elgörbült pajzs és törött csont árán meg nem állították. A katonák kikerülték vagy átmásztak rajta, és rendezték az alakzatukat.

Az északiak felértek a gerincre, a légionáriusok pedig egyenletes sebességgel követték őket. Az arcvonal már a fák vonalánál járt, lelassult, majd megállt. Egy helyen görbülni kezdett, visszafelé. Maximinus megpillantotta Julius Capitolinust, ahogy az összecsapás mögött, lóhátról biztatja az embereit. A harc kiegyensúlyozottnak tűnt, nem haladt sem előre, sem hátra.

Maximinus kicsatolta a köpenyét. Hátralépett és ráterítette a súlyos bíborszövetet unokaöccse, Rutilus vállára, majd a sisakját is az ifjú fejébe nyomta.

– Te leszel a császár egy órára.

Rutilus nem mondott semmit, csak a kezét emelte a sisak állszíjához.

– Apám, miért…

– Ő akkora, mint én. Te nem.

– De…

Maximinus egy szúrós pillantással elnémította a fiát. A császári kíséret úgy csiripelt, mint egy felzavart madárraj.

– Anullinus, vedd át a parancsnokságot. Ha Vopiscus emberei meghátrálnak, vesd be a praetorianusokat.

A praefectus tisztelgett.

– A többieknek pofa be! Maradjatok itt. Micca, te velem jössz.

Maximinus lecsattogott az emelvény lépcsőjén, sarkában a testőrével. Odalent megfogta egy futárló kantárszárát, Micca felsegítette a nyeregbe, majd ő is felült egy másik lóra.

A praetorianusok megnyitották előttük a soraikat. Végigléptettek a lovasság, majd az equites singulares előtt, míg oda nem értek Macedóhoz és az oshroenei lovas íjászokhoz.

– Vidd az embereidet a balszárnyra. Támogasd Catius Clemenst, ha még életben van. Ha nincs, vedd át a parancsnokságot. Ne hagyd, hogy a barbárok visszavonuljanak. Ne hagyj nekik időt gondolkodni.

– Megtesszük, amire utasítanak bennünket…

Maximinus nem várta meg a választ, elügetett jobb felé, hogy megkeresse a nehézlovasság parancsnokát.

– Modestus, gyere velem. A rámpáknál oszd háromfelé az embereidet. Ha meglátod a jelet, vezesd fel a gerincre a kataphraktákat.

– Mi lesz a jel?

Maximinus arra gondolt, hogy talán mégis hiba volt előléptetni Modestust.

– Add ide a köpenyedet.

A tiszt átadta a hivalkodó, sáfrányszínű, hímzett szegélyű ruhadarabot. Maximinus a vállára terítette.

– Amikor meglátsz odafent, hogy a fejem fölött lengetem, indulj el az embereiddel.

– Uram. – Modestus szégyenkezve elvigyorodott, de alig várta, hogy teljesíthesse a parancsot. – Mit csináljunk, amikor felértünk?

A Lovasra, de nehéz a felfogása ennek a Modestusnak! Nehéz volt elhinni, hogy Timesitheus rokona.

– Amikor meglátod a jelet, az azt jelenti, hogy gyalogság rést nyitott az ellenség közepén. Menj át a résen, le a hegy másik oldalán, fordulj kelet felé… balra, ha így könnyebb… és támadd hátba a barbárok közepét.

– Megtesszük, amire utasítanak bennünket, és minden parancsra készen állunk.

– Ismételd el a parancsot.

– Követlek, a rámpák aljánál várok, meglátom a jelet, felmegyek a hegyoldalon, át a résen, le a másik oldalon, balra fordulok, és megtámadom az ellenséget.

– Az ellenség közepét.

– Megtesszük…

– Készítsd fel az embereidet! Tartsátok az alakzatot.

Maximinus odaintett Miccának és vágtára ösztökélte a lovát. Két patak keresztezte az útjukat. Az elsőt átugratták, a másikon átgázoltak, nem törődve a magasra fröccsenő vízzel.

Istenek, adjátok, hogy beváljon a terv! A barbárok azt fogják látni, hogy mindkét szárnyra ugyanannyi római lovas indul. Ha szerencséjük van, látni fogják az emelvényen álló bíborköpenyes alakot is, és nem veszik észre, hogy a császár a nyugaton támadó erőkkel tart. Ha nem küldenek erősítést, be fogja keríteni a jobbszárnyat, még ha a saját katonái között is kell átvágnia magát.

Maximinus a második rámpához vágtatott, ami a leghevesebben dúló küzdelemhez vezetett fel. A hegyoldal meredek volt, aztán megérezte, hogy a lova lesántult. Talán elvesztette az egyik fémsaruját, de ettől függetlenül nem kímélte. Ráhajolt az állat nyakára, és tovább hajszolta felfelé a hegyoldalban. Az oshroenei íjászok szétszóródtak előttük, és a durva szitkaik éljenzéssé változtak, amikor felismerték.

Mihelyt odaért a légionáriusok hátsó soraihoz, leugrott a nyeregből, Micca azonnal mellette termett. A lovak leszegett fejjel, zihálva álltak.

– Utánam! Kövessétek a császárotokat! – vonta ki a kardját Maximinus.

– Io, Imperator! – Az emberek arca felderült. Még a sebesültek is kihúzták magukat. Az érkezése híre végighullámzott a sorokon: – Io, Imperator!

Maximinus felkapott egy eldobott pajzsot és elindult az arcvonal felé. Micca és a többiek utána csörtettek. A harcolók épp eltávolodtak egymástól néhány lépésnyire, mindkét fél igyekezett lélegzethez jutni, összeszedni a bátorságát, hogy megtegye azt a kis távolságot a letaposott földön, és újra a halálos veszélybe vesse magát.

Maximinus elfoglalta a helyét az első sorban. Legalább egy fejjel kimagaslott a körülötte álló katonák közül.

A barbárok talán tízlépésnyire álltak, a fák lombjának árnyékában. Kerek, színes pajzsok, néhányon római egységek jelvényei. A pajzsok fölött halvány szemek, szőke haj, kevés sisak, csillogó lándzsahegyek, néhány kard. Maximinus csak két harcoson látott vértet, egymás mellett álltak, tőle kicsit jobbra. Ők voltak a főnökök, a vezérek, de nem a személyes kíséretük vette körül őket. Ezek toborzott harcosok voltak: az állataik mellől elrángatott pásztorok, az ekéik mellől elhajtott földművesek. Biztos, hogy vannak jobb harcosok ezen a gerincen, akik hozzászoktak már a közelharchoz, és felesküdtek rá, ha uruk meghal, ők is vele halnak. De nem itt. Jupiter és a Lovas isten egy gyenge ponthoz vezérelte. Ha végeznek a két vezérrel, a többi megfutamodik.

Maximinus az ég felé emelte a kardját és elbődült. Elmúlt a színlelés ideje. Hadd tudják csak, hogy itt van. Érezze meg a két főnök meg a parasztsereg a félelmet.

– Készen álltok a harcra? – harsogott túl minden egyéb zajt Maximinus hangja.

– Készen állunk! – mennydörögték a légionáriusok.

Háromszor üvöltötte el a kérdést, és háromszor kapott rá választ. A II. légiónak jó volt a morálja.

Az utolsó kiáltásnál Maximinus előrevetette magát, a vértes alakok felé. Nem jutott el hozzájuk, egy lándzsa döfött felé egy pajzs fölött. Meg sem torpanva felütötte a kardjával a válla fölé, teljes lendülettel, a vállát előrefordítva nekirontott a pajzsával a lándzsás pajzsának. A germán hátratántorodott. Maximinus belépett a helyére az ellenség első sorába. Egy visszakezes vágással lecsapott a mellette álló barbár fejére, aztán a másik irányba fordulva szétzúzta egy a második sorban álló harcos állkapcsát. Éles fájdalom hasított a bordáiba, egy lándzsahegy átdöfte védtelen jobb oldalán a vértjét. Maximinus kétrét görnyedt, és ütést érzett a tarkója fölött. Nem viselt sisakot, forró vér csorgott le a nyakán. Ha elesik, meghal.

Behajlította a térdét és maga elé emelte a pajzsát. Vakon döfött előre. A pengéje ellenállásba ütközött, valaki felüvöltött. Acél csattant acélon. Acél a fán, majd émelyítő sziszegéssel a húsban. A katonák morogtak félelmükben és az erőlködéstől. A támadás lendülete elenyészett.

Maximinus minden erejét összeszedve, pajzsát előrefordítva előreszökkent. Két germánt kibillentett az egyensúlyából. Az egyiket levágta, a másikkal Micca végzett.

Valami elsuhant a szeme sarkában, és a semmiből elősüvítő dárda Micca mellkasába fúródott. A testőre csörgő vérttel hanyatlott a földre.

Most nincs idő meggyászolni.

– Öljétek meg a vérteseket! – Maximinus csak félig volt tudatában, hogy ő kiáltott, miközben lesújtott egy a jobbján álló, gyanútlan germán lábára.

A közelebbi főnök fordulni kezdett, de elkésett: nem tudta már az arca elé kapni a pajzsát az oldalról érkező váratlan támadással szemben. Maximinus kardjának a hegye, mögötte a császár teljes súlyával, átdöfte az összefűzött láncszemeket, az alatta viselt bőrvértet, és mélyen a harcos testébe fúródott.

– Öljétek meg a másikat! – lökte félre a holttestet Maximinus. – A másik főnököt!

– Császárom! – emelt fel egy légionárius egy levágott fejet a hosszú hajánál fogva.

– A neved?

– Javolenus, második centuria, első cohors, imperator!

– Ha estig nem kerülünk a Hadészbe, emlékezni fogok rád.

– Köszönöm, császárom.

Enyhült a rómaiakra nehezedő nyomás, a két vezér eleste után az ellenség menekülni kezdett. Maximinus keresett egy tisztet.

– Centurio, vidd az embereidet balra, és kergesd le a barbárokat a gerincről!

A centurio tisztelgett és elrohant. Egy ló lépkedett a halottak és haldoklók között.

– Julius Capitolinus, vigyél erősítést a jobbszárnyra. Tartsátok nyitva a rést középen.

A parancsnok megfordította a lovát és odakiáltott a katonáinak, hogy kövessék.

Most már csak a lovasságot kellett átküldenie. Maximinus visszarohant azon az úton, amelyen jött. A fák közül kilépve a hüvelyébe dugta a kardját és lerázta a válláról a sáfrányszínű köpenyt. Modestus és az emberei lent várakoztak a hegyoldal aljánál, a lovaik mellett. A sárga szövet elszakadt és vérfoltos lett. Meglengette a feje fölött. Odalent a katonák felé mutogattak. Modestus felnézett, végigpásztázta a tekintetével a gerincet. Az alvilági istenekre, csak észreveszi ez a bolond a saját köpenyét! Egy kis vértől még nem vált felismerhetetlenné. Maximinus nézte, ahogy egy katona megfogja Modestus könyökét, és mutatja, merre nézzen. A tiszt kiáltozni kezdett, és integetett a másik két földrámpánál várakozó csapatának, hogy csatlakozzanak hozzá. Egy katona felsegítette a nyeregbe, az emberei sietve követték a példáját.

Miután a kataphrakták eldübörögtek mellette, Maximinus érezni kezdte a fejsebét. Mindazonáltal úgy tűnt, nem súlyos. Beletörölte véres kezét a nadrágjába. A földön szétszórva heverő nyíl- és lándzsahegyek között óvatosan lépkedve felment a fákig, és lenézett a hegyvonulat másik oldalán. Modestus és az emberei kelet felé vágtattak. A völgy megtelt menekülő germánokkal. Akiket a római nehézlovasság utolért, azokat legázolták. A megfutamított harcosok hamarosan elérik a tábort. A szekerek és a rémült fegyvertelen barbárok között ki fog törni a káosz, a biztonságba vezető út el lesz zárva. Amikor a római katonák odaérnek, mindenkit le fognak mészárolni: az öregeket, a nőket és a gyerekeket is. Senkit sem fognak megkímélni, még a csecsemőket sem. Maximinus nem érzett szánalmat. Egész felnőtt életében erre a bosszúra vágyott. Ezek ugyan más törzsek voltak, de minden északi barbár egyforma. Árulásra és kegyetlenségre születtek, csak a külsejük volt emberi.