KILENCEDIK FEJEZET

1.

Koppány és serege körül volt kerítve.

Hiába próbálták a páncélos lovagokkal szemben a régi pusztai harcmodort – ez az annyiszor bevált módszer most nem sikerült, mert amikor hátat fordítottak a lovagoknak, egyszerre csak szembekerültek Csanád nyilazó könnyűlovasságával, amely azonban nem vette föl a harcot, hanem ugyanúgy elfordult tőlük, mint ők a lovagoktól, de amint ők megfordultak, hogy megtámadják az üldöző páncélosokat, hátuk mögött már újra nyílzáporral támadtak a könnyű lovasok. És amikor a két oldalról támadó ellenség elől Veszprém irányába igyekeztek kibújni, megnyílt a város pántos kapuja, és kiáradtak Pázmán vezérletével a palotásvitézek.

A zűrzavarban Koppány és jó néhány vitéze leszakadt a többiektől. Távolabb kavargott, üvöltött, majd halkult a csata. Az öreg Kapolcs úgy vélte, hogy sokan megadhatták magukat. Hiszen ők sokkal többen voltak, mint az ellenség, nem vághatták le őket ilyen könnyen. Ha csöndesedik a harci lárma, akkor ez azt jelenti, hogy nem is akarnak harcolni.

– Azt hiszik, te is elvesztél, Koppány, és akkor miért tovább? Hiszen életet ígérnek annak, aki meghajol és felveszi a keresztet.

– Vissza közéjük! – parancsolta a horka.

– Ez bizonyos halál – mormogta Kapolcs.

Egy vitéz azt javasolta, hogy próbáljanak átvágni a könnyűlovasok felé.

– Ott nyílzáporba érünk – magyarázta Koppány –, és legföljebb a legbelül nyargalók maradhatnak élve, mire átvágunk.

Egy másik vitéz ezt mondta:

– Te légy a középen, Koppány úr. Mi köréd tömörülünk. Csak bennünket érhet a nyíl vagy a kard. Mire mi lehullunk, te már túl leszel a gyűrűn.

Nagyon szomorúan kérdezte a horka:

– Egyedül maradjak élve? Miért?

Kapolcs sürgette:

– Somogyban új harcokra gyűjthetsz új hadat. De nélküled minden elveszett.

Koppány tagadva rázta a fejét:

– Nem. Már hiába lenne. Tinektek is köszönöm, jó vitézek, hűségetek. De miért a halál, ha senkinek sem segítünk vele?

– Még élünk – bizonykodott Kapolcs.

– Élünk? – kérdezte Koppány. – Hát nem láttuk? Egymást gyilkolja Árpád unokája, és az idegen is Árpád unokáját gyilkolja. Énnekem kell elesni végre, hogy ti mind életben maradhassatok.

Az egyik vitéz felkiáltott:

– Ha Esztergom győz, nem akarok tovább élni! Nem leszek keresztény.

– De az leszel – válaszolta csöndesen a horka. – Vagy az lesz a had. Mert István győzött, és aki a fejét nem hajtja a kereszt elé... halott. Most már egész népünk elvész, ha nem hódol István előtt. Idegen lesz tőlünk minden utódunk. De jobb, ha idegen lesz, mint ha nem lesz.

Egy eddig hallgatag vitéz megkérdezte:

– Te is, Koppány úr? Te is meghajolnál?

A lovasok mind kérdően néztek feléje, és Koppány így válaszolt nekik:

– Hajolnék, ha ezzel megmenthetném bárki életét. De én hiába hajolnék. Amíg én élek, sokan azt hihetnék, hogy még van remény, és akik hinnék, halálba futnának. István nem pihen addig a gyilkolásban, amíg engem élve tud. Tehát én nem élhetek. Kapolcs, te őriztél kölyökkorom óta, most megparancsolom, hogy szúrj le!

– Nem én, uram! – riadt vissza a vén harcos.

– Kinek van hát bátorsága hozzá? A népet menti meg, aki engem megöl.

Komoran hallgattak a vitézek.

Koppány a csizmaszárában a kését kereste. Kardja túl hosszú ahhoz, hogy magába döfje, de remélte, lesz ereje késsel szíven szúrni magát. Hanem akkor egyszerre páncélos lovasok közeledtek. Parancs nélkül csatasorba fejlődtek. Mégis jobb harcban elesni.

A lovasok azonban megálltak, és aki előttük járt, átkiáltott:

– Koppány horka?

– Én vagyok! – kiáltott vissza.

A lovag fennhangon mondotta nevét:

– Wassenburgi Veczelin vagyok, István király hadainak fővezére. Nem méltatlan ellenfél. Vívj meg velem életre-halálra!

Egy vitéz előugratott:

– Én megyek!

Koppány visszaparancsolta:

– Maradsz! És itt maradtok valahányan! És parancsolom, hogy ha én elestem, járuljatok István elé, és vegyétek magatokra a keresztet. Nehéz lesz. De élni! – ez a legfőbb kötelesség. Hallgassatok! Halott atyák nevében ezt így parancsolom, én, a horka.

Megragadta lova kantárát, és megindult a lovagok felé. Veczelin is megindult feléje. Amikor látta, hogy a horka kezében csak kard van, a földre dobta dárdáját, és kardot húzott. Igaz, ő páncélruhában volt, a magyar nagyúr pedig nem viselt vértezetet, de éppen ezért könnyebben is mozgott, és főleg könnyebben hátrálhatott. De itt hátrálásról szó sem lehetett. Koppány maga is halva akart maradni a csatamezőn. Veczelin pedig diadalmas győzelmet akart aratni, azzal a hírrel, hogy bátor párviadalban gyűrte le Koppányi.

2.

A diadal teljes volt.

Kegyelmet ígértek, aki önként leteszi a fegyvert és még ma keresztvíz alá hajtja a fejét. Amikor híre jött Koppány halálának, már nem volt miért harcolni. Néhány száz lovasnak ugyan sikerült kikerülni a gyűrűből, de a többiek ott szorongtak már fegyvertelenül Veszprém fala előtt, kopjások őrizték őket. Odabent, a városban pedig a papok készültek a nagy keresztelőre: ma ezrek térnek a jó útra.

A lerakott fegyverek nagy halomban hevertek. A győztesek már leszálltak a lóról. Magyar vitézek, idegen lovagok barátkoztak egymással. Nevetgélve néztek a foglyok komor tömegeire. Azok némán ültek a földön. Csanád némely vitéze azon tréfálkozott, hogy most majd meglátják, milyen az, kereszténynek lenni.

Egyszerre a városkapun kilépett gyalogosan István, mögötte Pázmán és Csanád. Jöttükre mindenki felpattant, és riogva éltette a vezéreket. A kopjások biztatták a foglyokat, hogy álljanak fel, de amint felálltak, hajoljanak is meg.

– Hol marad Veczelin? – nézett körül István. – Ezt a fényes diadalt elsősorban neki köszönjük. De nélkületek ő sem győzhetett volna. Mindegyik vitéz kivívta magának az ekealja földet.

Csanád nevetett:

– Veczelinünk bizonnyal sokkal többre tart igényt.

– Meg is érdemli – jelentette ki István.

De jött is már Veczelin, gyalog, kicsit bicegve, arcán véres vágással, de a véres arc ragyogott az örömtől. Mögötte négyen gerendaágyon hozták Koppány holttestét, utánuk lassan lovagolt néhány lovag.

István elébe ment, és átölelte:

– Köszönöm, Veczelin. Koppány földjeinek a fele a tiéd, a másik felén osztozik az egyház és valamennyi vitéz, aki együtt győzött velünk.

Veczelin felkiáltott a boldogságtól:

– Koppány egész földjének a fele! Uram, király! – fél térdre ereszkedett István előtt. – Ezért háromszor ennyi sebet se bánnék.

István felemelte fővezérét:

– Vitézül csatáztál.

A lovas mosolygott:

– Kemény ellenfél volt. Leszúrtuk egymás lovát, akkor gyalog folytattuk. De végül is, láthatod, én élek, ő meg itt fekszik.

A holttestet már letették István lábai elé.

– A horka – mormogta Csanád.

– Az volt, az utolsó horka – jelentette ki István fennhangon.

Csanád vitézei közül meg az őrizők közül, a foglyok közül sokan egyszerre kiáltottak fel:

– Az utolsó horka?

István körülnézett, és hirdető hangon szólt:

– Mire kellene ezentúl kende, horka, gyula? Törvénytevésre, törvényőrzésre a király nevez ki ezentúl ispánokat. Aki mást akar, úgy végzi, mint Koppány.

Csanád javasolta:

– Tartassunk díszes temetést az utolsó horkának. Hadd vegye tudomásul a többi vezér is, hogy nyitott sír vár mindannyiukra.

István azonban indulatosan kiáltotta:

– Pogánynak nem jár tisztesség! A mi államunk Isten államának képmása. Aki fellázad ellene, magát Istent sérti. Nem jár temetés neki.

Hangja rendelkezővé személytelenedet!:

– Koppány holtteste emlékeztetőül rettentse, aki itten másra készül. Neve is átkozott legyen. Isten nevében vágjátok négyfelé. Fejét tűzzétek ki Veszprém falára: ki-ki láthassa, így jár, aki váraimra mer törni. Törzsét futár vigye el Esztergomba: tudja meg mindenki otthon, nincs már félni ok, a pogány ellenség halott. Harmadik negyedét, jobb karját Csanád, küldd Marosvárra, Ajtony vezérnek. Lássa, ha moccan, rá is sor kerül.

Csanád mosolyogva bólintott:

– Küldöm, királyom. Remélem, hogy nemsokára Ajtony atyafi felettébb hasonlítani fog az ajándékhoz.

A rendelkezés így fejeztetett be:

– A negyedik részt nagybátyám, Zsombor gyula kapja. Rettegjen csak ő is. Napjuk lejárt a horkáknak, gyuláknak.

Ezután elfordult, és a foglyok felé lépett, hangosan mondotta nekik:

– Hallottátok ti is. Mindenki maga választ: akar-e élni keresztény módon, vagy önmagára mondja a halálos ítéletet. Keményen büntetünk, de a megtérőt kegyesen fogadjuk. Aki felismerte Krisztus igazságát, és a keresztet választja – térdepeljen.

Egy pillantásnyi dermedt csönd következett, de azután, mintha csoda következett volna, a foglyok egyszerre letérdepeltek. Csak egy-két őriző kopjás hallotta, hogy itt-ott ilyesmit mormognak:

– Így rendelte Koppány... Holt atyák parancsa.

Veczelin mosolyogva nézett Csanádra, és súgva mondta:

– Egyszerre milyen hívő lett egész Somogy. Csanád visszamosolygott:

– Most már te vagy az uruk. Keresztény úrnak keresztény a népe.

Pázmán azonban komoly hangon jelentette ki:

– Látjátok? Koppány volt a bűnös. Amint ő meghalt, megtérni kész a pásztor is. Jámbor nép lesz ebből.

Csanád megint Veczelinhez szólt, halkan:

– No, jámbor? Ahogy a szemükbe nézek, sok jámborságot nem gyanítok ott benn. De hát ki földért, ki bosszúért, ki meg a puszta élete miatt.

De úgy látszik, mégis hangosabban mondta, mint ahogy akarta, mert meghallotta István is. Odanézett Csanád felé, és így fejezte be, amit az elkezdett:

– És a gyermekek már felnőnek a hitben.

Visszafordult a foglyokhoz:

– Jól van, mehettek. Álljatok fel! Őrök, vezessétek őket a papok elé, már várnak rájuk a székesegyházban. Lovuk és fegyverük itt marad. Aki már keresztény, azonnal engedjétek haza.

A foglyok felálltak, az őrök elterelték őket. Hosszú sorban vonultak be Veszprém kitárt kapuján.

Amikor már valamennyi átvonult a kapun, a győztes vitézektől kísérve, Veczelin hálatelt szívvel járult ura elé. és szólt:

– István király, kegyes uralkodóm, emlékszel-e a napra, amikor először láttuk egymást? Akkor te megmentettél egy üldözött pogány regöst, akit azóta a Dunába dobattál, és nekem azt tanácsoltad, menjek haza, és most átöleltél, és tengernyi földet adtál. Emlékszel-é?

István elgondolkozott, mintha keresgélne a múltban, és végre így válaszolt:

– Nem... nem emlékszem.

A lovag álmélkodott:

– Királyom, István, nem emlékszel? Szeretőd volt ott, egy kedves böszörmény leányka. Hogy is hívják?

– Nem tudom – intett fejével István.

– Nem emlékszel böszörmény szeretődre? – hitetlenkedett Veczelin.

Erre már kissé indulatosan hangzott a válasz:

– Mondottam, Veczelin, nem emlékszem. És elfordult.

A lovag a fejét csóválta, Csanád mosolygott. Veczelin végre hozzáfordult, és mint aki kezdi érteni királya különös viselkedését, azt mondotta:

– Úgy látszik, aki nagy dolgokra termett, hát annak nemcsak jó emlékezetre van szüksége, de értenie kell az elfeledkezéshez is.

Csanád egyetértően intett a fejével.

Pázmán pedig ura elé lépett, és a vitézek körében fennhangon mondotta neki:

– István király! Atyád parancsa volt, hogy majd az első győzelem után, a csatatéren üsselek lovaggá.

István felmagasodott, hangosan mondta, hogy mindenki hallja, s figyelte is mindenki csöndesen:

– Köszönöm, Pázmán. Eljött hát a perc. Az első lépést megtettük, vitézek. De tudjuk azt is, milyen hosszú út ez. És újjá kell alkotni mindent: a külvilágot is, a lelket is. Bizony jajokkal teljes lesz az út, de a jövendőért, a lelkek túlvilági életéért végig kell járni valamennyiünknek. Hát formáljuk ki úgy, ahogy tanultuk, a fényességes, boldog holnapot. Lovaghoz méltó élet áll előttünk.

Levetette sisakját, úgy folytatta:

– Alázatosan hát, ahogy ez illik, letérdelek elébed, s arra kérlek, ha méltónak tartsz, övezz fel lovagnak.

Letérdelt Pázmán elé. A lovagok mind levették sisakjukat, mire a magyar vitézek is lekapták fövegeiket. Veczelin és Csanád fedetlen fővel állt a térdeplő István mögé, mint a szertartás tanúi. Pázmán pedig kihúzta hosszú, egyenes lovagi kardját, a térdeplő elé állt, és amikor az lehajtotta a fejét, kardjának pengéjével érintette tarkóját és hátát, amiként ez a lovagi szabályokban elő volt írva, s mondotta a lovaggá avatás megszentelt szavait: – Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében...