ÖTÖDIK FEJEZET

Néhány nappal később megérkezett bajorföldi Gizella hercegnő Esztergom városába. Hosszú volt a menet. Elöl páncélruhába öltözött lovagok jöttek feldíszített paripákon, lobogott a sokszínű, címeres zászló. Utánuk következett a négy ló vontatta festett, címeres hintó. Abban ült a hercegkisasszony, vele két idős apáca. Utánuk fedett szekéren a szolgálóleányok. Majd egymás után letakart szekerek, amelyek a jövendő királyné ruháit és hozományát vitték Azok után következtek a málhás kocsik, ezek sátrakat és eleséget szállítottak, hiszen az út sok napon át tartott, közben újra meg újra éjszakázni és főzni kellett. A málhás szekereken ültek a sátorverők, a szakácsok, a szolgalegények. Nyomukban fegyverhordozók lovagoltak. A menetet dárdás-sisakos őrző vitézek zárták le.

Esztergom népe kitódult az utcára, megbámulni a díszes menetet. Sokan már tudták s híresztelték, hogy István mátkáját hozzák. Mindenki kíváncsi lett volna a hercegkisasszonyra, hanem az behúzódott a hintó mélyére.

Egy előreküldött hírnök már jelentette a kende nagyházában, hogy közeledik a menyasszony. Géza úr illő fogadtatásra hívta össze családját és nagyjait.

A fogadótermet már felékesítették, a falakat Árpád nemzetségének hadijelvényei és zászlói díszítették. Festett pajzsokat aggattak az ablakok közé és a terem oldalaira. Ezeken látható volt a turulmadár, amely a pogány időkben az Árpád-nem tisztelt családi állata volt, mert úgy hitték, hogy a nagyemlékezetű Álmos vezérnek egy titokzatos turulmadár volt az atyja. Amióta Géza úr keresztény hitre tért, ezt a pogány ostobaságot már mondani sem volt szabad, de a turul megmaradt, mint a kende eleitől örökölt címere. Más pajzsokon és kétoldalt lobogó zászlókon piros és ezüst csíkozás látszott.

Ezek voltak Megyer törzsének és az Árpád családnak hadi színei. De volt ott tisztán piros lobogó is, ezt hordozták háború idején az egész had előtt.

A kende trónszéke mellé kisebb, magas támlájú széket állítottak. A karosszékben ült Géza úr, mellette a másik széken Sarolta asszony. A nagyúr másik oldalán István állott, ünnepi fehér lovagi öltözékben, piros csizmában és ékköves, egyenes lovagi karddal. Hajadonfőtt volt, barna haja vállára hullott. Sarolta asszony oldalán álltak István húgai, a négy leánygyermek.

A terem másik oldalán kopjás palotások sora előtt Pázmán úr, a palotások ispánja, Hunt úr, Pázmán öccse, aki szintúgy régi kipróbált vitéze volt Géza úrnak, mellettük még néhány idegenből jött lovag. Velük szemben magyar vitézek, bajusszal és görbe karddal. Az ajtó két felén papok, élükön Asztrik apáttal.

A menyasszony megérkezése ünnepi szertartás volt. Géza megparancsolta Pázmánnak és Asztriknak, hogy olyan legyen, mintha egy napnyugati király fogadná fia menyasszonyát.

Az ajtó kinyílt, odakintről kürtszó hangzott fel, és belépett a bajor herceg követe, nyomában egy pap. Mindenki feléjük fordult. Az idegen lovag fennhangon latinul kezdett beszélni, majd amikor befejezte szavait, a pap – aki magyar földről került Bajorországba, tehát tolmács lehetett – lefordította szó szerint a mondottakat, amelyeket egyébként nemcsak a papok értettek, hanem a latinul tudó István is. A követ ezt mondotta volt:

– Henrik, Isten kegyelméből Bajor föld hercege, a Szent Birodalom trónusának várományosa. Svábföld örökös ura, kedves rokonod, üdvözletét és atyafiúi csókjait küldi a szomszéd magyarok urának, a jámbor Géza királynak és hitvesének.

A megszólításon senki sem csodálkozott: Géza az idegen követek előtt már jó ideje királynak nevezte és neveztette magát.

Géza mozdulatlanul hallgatta az üdvözletét, és szája is alig mozgott, amikor nagyon halkan, de mégis nagyon érthetően így válaszolt:

– Köszönjük Henrik úr üdvözletét, és köszöntünk téged, lovag, aki az ő parancsából elhoztad nekünk régen várt, szeretett kishúgunkat.

A tolmács szó szerint elmondotta latinul. A követ folytatta, és a tolmács tolmácsolta:

– Amióta uram helyesnek látta, hogy hajadon húga, Gizella hercegkisasszony engedjen kegyes leánykérő szavadnak, és fiadhoz, Istvánhoz, a jámbor hírű és vitéz keresztény úrhoz hites feleségnek induljon el országotok felé – azóta úrnőm erényes magyar cselédtől megtanulta nyelveteket.

István ezekből a szavakból ismerte fel, hogy szülei már milyen régóta szánják neki feleségül a bajor leányt. Tudták ezt Esztergomban, tudták ezt a bajor udvarban, csak éppen ő nem tudta.

Géza pedig helyeslően bólintott:

– Így van ez rendjén. Csak az tud parancsolni és a parancsot csak az hajthatja végre, aki megérti a másik szavait. Folytasd, lovag.

A tolmács fordított, a lovag így szólt:

– Uram! Gizella úrnő, István úr hitben nevelkedett menyasszonya megérkezett jövendő urának vára elé, várva, hogy kaput tárjatok előtte.

Mindenki tudta, hogy ez csak cifra udvari kifejezés, hiszen a hercegkisasszony már itt vagyon a várban, már kijelölt szobájában át is öltözött, itt áll az ajtó előtt. De Géza is jól tudta, mit kell válaszolnia:

– Nyíljék előtte mindegyik kapu. Esztergom népe boruljon ifjú úrnője elé. – Most Istvánhoz fordult: – Fiam, fogadd mátkád úgy, ahogy a lovagi illem kívánja.

István meghajolt, színtelen hangon mondta atyjának:

– Tudom a lovagi illemet is. Megtanultam.

Azután a követhez fordult, és latinul szólt hozzá:

– Vezesd be, lovag, menyasszonyomat.

De maga is megindult az ajtó felé. Erre újabb harsonaszó hangzott fel, két apácától követve belépett Gizella. A követ jobbjával megfogta a hercegkisasszony bal kezét, és a vőlegényhez vezette. Ekkorra már az ajtón színes lovagi kíséret vonult be.

István jobbját nyújtotta, mintegy átvette menyasszonyát, amikor megfogta annak jobb kezét. Az a női kéz vékony volt és remegett. István megnézte jövendő feleségét.

Gizella kis soványka leány volt, úgy tizenhét éves lehetett. Arca vértelenül sápadt, szőke haja két varkocsba fonva hullt vállai elé, ruhája hófehér selyem, fejét drágaköves fehér párta díszítette. Istvánnak hirtelen Méhecske igéző teste rémlett fel, de erőszakkal elhessegette a képet: csak Gizellát akarta látni, ő lesz a felesége. Szemébe nézett: a kék szem riadtan, nedvesen pillogott.

István, ahogy a lovagi illem előírta, fél térdre ereszkedett Gizella előtt, és németül szólította meg, hiszen Asztriktól ezt is megtanulta az évek folyamán:

– Királyi úrnő! Én leszek az urad. István vagyok. Isten hozott a mi házunkba.

Gizella pedig a német szóra magyarul válaszolt, idegenesen, de érthetően:

– Hívtál, István úr, és hívó szavadra elhagytam a kolostort, eljöttem ide, az én hazámtól messze idegenbe.

István szülei elé vezette menyasszonyát, s ahogy illett, ő mutatta be:

– Atyám, anyám, ez itt a menyasszonyom. – Gizellához fordult: – Úrnőm, ez itt az én atyám és anyám.

Géza úr mereven ült, csak nézte az idegen leányt. De Sarolta felállt, egyszerre kiesett a magára erőszakolt méltóságos tartásból, hevesen átölelte és megcsókolta Gizellát. Ez a mozdulat feloldotta a riadt félelmet, a leány szorosan ölelte és arcon csókolta jövendő anyósát, majd hirtelen sírni kezdett. Erre felzokogott Sarolta is.

A mereven ülő kende arcán kesernyés nemtetszés látszott. De csak sóhajtott, úgy látszik, asszonyok között elkerülhetetlen a sírás-rívás; még az olyan erős asszony, mint Sarolta, sem tudja mindig magához méltó erővel tartani magát. Sarolta pedig már olyan szavakat mondott, amelyek sehol sem voltak előírva:

– Leányom, én vagyok az ő anyja, István anyja, én adom neked szeretettel a fiamat, hogy vigyázz rá. Hiszen mit is ér a férfiélet, ha asszonyszívek nem őrzik? Szeretet ad bátorságot, boldog életet. Anya és hitves – ez a férfiélet egyetlen biztos útja. Eddig én vigyáztam István lépteit. Ezentúl aggódj te érte, viseld a gondját!

Gizella anyósa vállára hajtotta fejét:

– Ezért jöttem, anyám, áldj meg engem!

Sarolta két kezét a sápadt leány feje fölé terjesztette:

– Megáldalak, hogy szeresd a fiamat.

István pontosan érezte atyja viszolygását ettől a sírós jelenettől. Az is jobban szerette volna, ha szavak, könnyek, nyilvános ölelgetések nélkül történnék mindez, ha mozdulatról mozdulatra betartanák az előírt illemszabályokat.

De most végre megszólalt Géza úr, méltóságosan, előírásszerűen, mintha az elődök szólaltak volna meg általa:

– Én befogadlak Árpád dédapánk nemzetségébe. Foganjon a méhed erős fiakat; végeláthatatlan nagy nemzedékek, hatalmas urak ősanyja légy. Elköltözött elődök tekintsenek a csillagok közül reátok mindig, fiam és leányom.

Felállt, kezét fel akarta emelni, talán az áldás formulája miatt, de megtántorodott, és a szívéhez kapott. Pázmán és Asztrik egyszerre ugrott hozzá, Sarolta megragadta a kezét. István is mozdult már. Gizella ijedten nézte, mi történik. Az urak dermedten figyeltek.

– Atyám, le kell feküdnöd – csaknem parancsoló hangon mondotta István.

De Géza már összeszedte erőit. Fiára nézett:

– Megszédültem. István, most már te parancsolsz. Azt mondod, le kell feküdnöm. Gyere, Sarolta, segíts. Ti többiek, kísérjetek ki a szobából. Te, István, mátkáddal maradsz. Ismerje meg egymást Esztergom ura és asszonya. Boldog vagyok, hogy megadta az ég, és megismerhettem fiam menyasszonyát.

A szorongás ott ült István szívén, gyomrán. Atyjával akart menni.

– Kell még beszélnem veled.

Géza nemet intett:

– Én már mindent elmondtam neked. A válaszodat nem nekem kell elmondanod. Nem is kell elmondanod, meg kell cselekedned. A lovagi illem szerint a helyed most a mátkád mellett van.

Belekapaszkodott Sarolta és Asztrik karjába, de az ajtótól még visszafordult:

– Ma este itt lakoma legyen. Esztergom ifjú úrasszonya jött meg.

István még tett feléje egy lépést, de fejmozdulatával visszaparancsolta:

– Maradj! Te most már mindenkinek parancsolsz, de teneked még én parancsolok.

És ment. A többiek mind követték, hiszen így hangzott a parancs: Istvánt egyedül kell hagyni menyasszonyával.

Amikor az ajtó bezárult, és ők kettesben maradtak a zászlók és címerek között, Gizella remegve nézett vőlegényére:

– Olyan félelmetes...

Az igent intett:

– Igen, félelmetes tudni, hogy atyám hamarosan elmegy. És mindent nekem kell megcselekednem. Mindent máshogyan, mint ahogy tenném, hogyha szív szerint lehetne.

Gizella kíváncsian nézett rá. Ezek a szavak borzongatóak voltak, de érdekesen hangzottak.

– Mindent máshogyan? Nem értelek, István. Nagyon messziről érkeztem. Ti még most is messzi vagytok ebben az idegen várban, idegen hazában, ahol úrnőnek kell lennem.

István meg akarta fogni a kezét, de Gizella elhúzta.

– A menyasszonyom vagy – mondotta a férfi.

A leány lehajtotta a fejét, és odanyújtotta a keskeny, remegő kezét:

– Ne haragudj. Még félek.

De amikor István két kezébe fogta ujjait, megoldódott a hangja:

– Tudod, István, én kolostorból jöttem. Én mindig is kolostor csendjére vágytam. Jézus olyan szelíd. De a bátyám herceg, és császár lesz belőle. Az úgy találta jónak, ha hozzád megyek feleségül.

István bólintott, és atyja szavait idézte:

– Mert jobb, ha sógor, mintha betörő a szomszéd.

– Ezt sohasem mondotta ő – ellenkezett Gizella.

– De hát mi másért? – kérdezte István. – Téged is ezért kért atyám a feleségemül. A szív kicsinyes gondjával-bajával csak az odalent élők törődnek. Nekünk országok és népek helyett kell élni.

Gizella kirántotta kezét Istvánéból, eltakarta az arcát, és felsírt:

– Miért mondod ezt? A szavad is félelmetes.

István részvéttel nézte. Hirtelen mozdulattal fél térdre ereszkedett elébe, úgy mondotta:

– Gizella úrnőm, bocsásd meg, ha megbántottalak. De még ez egyszer, talán legutoljára úgy akartam beszélni, ahogy érzek. És kinek mondanám, ha nem neked, a mátkámnak, aki holnap az asszonyom leszel?

Ezek a szavak vígasztalták a hercegkisasszonyt. Lehajolt vőlegényéhez:

– Köszönöm. István, légy is őszinte hozzám. És ne térdepelj előttem, én nem vagyok szent, akihez himnuszt énekelnek, de nem vagyok dalnokok hiú, szeszélyes, szerelmes dalokra váró asszonya sem.

Vállainál fogva szinte felemelte Istvánt, aki gyöngéden átölelte anélkül, hogy még megcsókolta volna, de tudták már, hogy közel az a mátkacsók.

– Én se vagyok énekes lovag, Gizella. Nekem nem dalokat, hanem törvényeket kell csinálnom. Az én dolgom az, hogy elfelejtsek érezni. Amíg az ajtón nem léptél be, magam is azt hittem, hogy elfelejtettem mindent, amire még néhány nappal ezelőtt is vágyakoztam.

– És én juttattam eszedbe? – nézett rá érdeklődve Gizella.

István magyarázta:

– Ahogy beléptél, félve és zavartan – a szemedből láttam, hogy te is más életre vágytál, mint amilyet kénytelen vagy élni. De idejöttél, mert egy erősebb parancs így kényszerített. Te sem élhetsz a szíved szerint.

Most már bizalmas vallomás volt a felelet:

– Én a kolostorban éltem, és szerettem az imádság magányát. De ott tanultam azt is, hogy amit az Ég elrendelt, azt alázatosan és örömmel kell fogadni. Te vagy az uram, mert így rendeltetett, és én alázatos feleséged leszek.

Szavai őszinteségre biztatták Istvánt:

– Én végtelen pusztákon szerettem volna lovagolni, harcolni és vadászni; gondtalan életre vágytam, szerettem regösök dalát hallgatni, szép és csókra éhes leányokat ölelni...

Gizella összerezzent, ijedten nézett rá:

– István, ezt miért mondod nekem?

Az pedig felsóhajtott:

– Mert még ez egyszer szívem szerint beszélek. Mielőtt a feleségem leszel, elmesélem azt is, hogy idáig szép böszörmény leány volt a szeretőm. Többé nem ismerem. És nagyon fáj, hogy többé nem ismerhetem. Volt úgy is, hogy részeg fővel éjszaka felvertem az alvó Esztergomot. Én soha többé nem leszek részeg, mert az is a dolgom, hogy példát mutassak.

Most Gizella fogta meg két kézzel István kezét. A férfi jól érezte, hogy a női ujjak már nem hidegek. A beszélgetés felforrósította talán az egész testét.

– István – mondta, érezte, tudta Gizella –, te valamiért szenvedsz... Látom, csak nem értem.

– Mert messziről jöttél, Gizella. Mert még nem tudod, hogy ezen a tájon az egyik nép a másik nép után pusztult el. De én tudom már, miért. És megtanultam, mit kell cselekednem, hogy élhessünk, hogy életben maradjunk. Nekem kell itten ölni, ölni, ölni, hogy megmaradhasson maga az élet.

– Uram, irgalmazz! – kiáltotta Gizella.

De István most már megnyugodott hangon szólt:

– Elmondtam, el kellett mondanom, mert te leszel a feleségem. Én megértem a te bánatodat, talán te is megérted az enyémet. Több panaszt nem fogsz hallani tőlem, és igyekszem majd feledtetni veled, hogy kolostorba vágytál. De jó, ha tudjuk egymás bánatát. Beszélni többé nem szabad felőle. De hogyha majd nagyon nehéz az óra, akkor egymás szemébe nézünk, és tudni fogjuk, hogy a másik jól érti bánatunkat. És akkor talán könnyebb lesz nekünk. – Mosolyogva meghajolt. – Úrnőm, jó férjed, jó urad leszek.

Gizella halovány arca is mosolygott már:

– Uram, hűséges asszonyod leszek, szeretni foglak, és imádkozom a nyugalmadért.

István átölelte és ajkon csókolta. Jól érezte, hogy menyasszonya merőben gyakorlatlan, most érte ajkát először férfiajak. Az egész női test szinte lángra lobbant, úgy átforrósodott. Ez ingerelte Istvánt, s egyszeriben női testnek érezte már menyasszonyát. Gizella előbb a kötelesség megadásával tűrte, hogy vőlegénye szorosan átöleli, keze végigtapogatja a ruhán keresztül teste egészét, miközben egyre csak csókolja. Hanem azután riadtan vette tudomásul, hogy mindez jó. És végre egyszer visszaadta a csókot.

Akkor István a szemébe nézett:

– Azt mondtad, Gizella, hogy imádkozol értem. Az imádság helyes, de hogyha egyszer igazán szeretsz, minden napon kelj újra küzdelemre a kísértő, a parázna szerelmek édes ízű emlékeivel. Szülj gyermekeket, mint az ősanyáim, így mondta az atyám: de tanuld meg jól tőlem a csókot, az ölelést, ne maradj el a paráznák mögött, hogy menedék lehess.

Ijedten lépett hátra Gizella, tüzelt az arca:

– István, én kolostorból jövök.

– Feledd el! – parancsolta a férfi. – Én is kitéptem a szeretőm emlékét. Kolostort egy parázna szeretőért!

A leány remegett, de ha nem is merte bevallani magának, egyre jobban tetszett neki István is és félelmetes szavai is.

– Még nem hallottam soha így beszélni.

István rámosolygott:

– Félsz még?

Gizella nemet intett:

– Nem félek, István. Magam sem tudom, miért nem félek. Talán mert erősnek érezlek, aki véd engem. És majd igyekszem olyanná lenni, ahogy kívánod.

A férfi megfogta két kezét, és húzta a karosszékhez:

– Gyere, üljünk le együtt. Miénk lesz a trónus.

Hanem akkor kitárult az ajtó, és belépett Pázmán. Arca komor volt és ünnepélyes. Fél térdre ereszkedett István előtt, és így szólította meg:

– Legfőbb uram.

István vállánál fogva ragadta meg a lovagot, és felemelte:

– Pázmán! Mi történt? Atyám?

A palotások ispánja lehajtotta fejét:

– Teljesedjék minden az úrnak szándékai szerint. Árpád-nembéli Taksony fia Géza megtért atyáihoz.

Gizella felsikoltott, és félve bújt Istvánhoz, aki gyöngéden átölelte, leültette a karosszékbe. Azután állt, csak állt, mozdulatlanul, míg egyszerre kitört belőle:

– És most már mindenért nekem kell itt helytállni egyedül.