NEGYEDIK FEJEZET

1.

Az esztergomi vár fogadótermében, a trónust formázó nagy karosszék előtt ott állt Asztrik, az apát, és Pázmán, a palotások ispánja. Pázmán az imént lépett ki Géza úr betegszobájából. Asztrik aggódva figyelte szavait. Németül beszéltek. Asztrik németül is tudott, és szeretett mindenkivel anyanyelvén szólni. Egy kissé mintha hivalkodott volna nyelvtudásával. Hiszen Géza úr körül a német, szlovén és talján lovagok is megtanultak magyarul, annál is inkább, mert Géza úr nem volt hajlandó megtanulni semmiféle idegen nyelven. Latinul sem értett, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem értene. Aki tehát Esztergomban földet, hatalmat, kincset akart szerezni, az kénytelen volt hamarosan megtanulni a magyar nyelven, és mostanában már a német gráfok egymás között is gyakorta beszéltek magyarul, s magukat már nem is gráfoknak, hanem comeseknek, vagy magyarul ispánoknak nevezték. Géza úr színe előtt Asztrik és Pázmán is magyarul beszélt, de így kettesben Asztrik nyelvtudása szinte biztatta Pázmánt, hogy németül szóljon. Az ő hangjában is aggodalom ült. Aggódott is mindenki, hiszen nem lehetett tudni, hogy Géza úr előbb-utóbb bekövetkező halála esetén mi is lesz. A német lovagok féltek Istvántól. Nyilvánvaló volt, hogy István nem kedveli őket. Pázmán se nagyon mert hinni Asztriknak, aki váltig hangoztatta, hogy ő jobban ismeri Géza úr túl szilaj fiát, sokkal több abban a józanság, hogysem indulataira hallgasson, ha igazán fontos dolgokban kell döntenie. De azért Asztrik is nagyon szerette volna, ha még esztendők telhetnek el Géza úr kemény keze alatt. Neki még sok tanítanivalója van, és István az utóbbi időkben nemigen akar tanulni. Talán hetek is kellenek, amíg jobb belátásra tér. Az is baj, hogy Géza úr nem hallgat a vajákosokra. Éppen erről beszél Pázmán:

– A vajákos hiába könyörög neki, hiába kérleltem én is: nem akar takarók közt ágyában maradni. Már a botját emelte rám, amikor újra mondtam, hogy pihennie kell, hiszen beteg. Amióta újra magához tért, nem akarja elhinni, hogy beteg.

Asztrik jól ismerte Gézát, érteni vélte:

– Röstelli gyöngeségét, röstelli, hogy már nem tud lóra ülni. Istennel szállna perbe, mert az ég már visszavonni készül tőle a siralomvölgyi életet. Nem ismer alázatot. Bizony pogány maradt.

Pázmán azt hitte, hogy Asztrik valami rosszat mondott ezzel urukra. Ezt nem hagyhatta. Lelkesen szerette Gézát, akit hűbérurának ismert, aki mellett évtizedeket töltött el, akit megtanult csodálni:

– De pogánysága mégis a kereszt szolgálatában telt el – mondotta. – Az úr csodája, hogy így, hitetlenül is Krisztusért munkálkodott egy hosszú életen keresztül. Ezért remélem, hogy nem vár kárhozat reá a túlvilágon.

Asztrik egyetértően bólintott:

– Eszköz ő a legfőbb Jó kezében, általa e földön a Gonosz pusztult. Remélhető tehát, hogy bűneiért a purgatórium lélektisztító tüzébe kerül, ahonnét majd út vezet az örök üdvösség tájai felé. Pedig ő maga talán nem is hiszi, hogy pokol vagy mennyország vár ott túlnan lelkeinkre. Talán még most is úgy hiszi, mint apái, hogy halála után égi csillagok közt fog nyargalászni, és örök időkig vadat vagy ellenséget űzhet odafent.

Szeretetteljes gúny lappangott a szavakban. Pázmán bólintott hozzá, hiszen tudta, hogy a pogányok így vélik:

– Pogány badarság – mosolygott, azután hozzátette: – de vitézre valló badarság.

Asztrik elgondolkodott, úgy mondta:

– És talán még ezt sem hiszi.

Ekkor kitárult az ajtó, és ott állt Géza kende, mögötte a vajákos, egy keresztény pap és egy táltos. Láttukra Pázmán odaugrott, hogy segítse a nagyurat, hanem az szinte ellökte magától, és rákiáltott:

– Hányszor mondjam? Nem vagyok sem béna, se sánta, akit támogatni kell. És botra támaszkodni magam is tudok!

Géza nem volt magas férfi. Néhai atyjaura, Zoltán fia Taksony az öregek emlékezetében szinte óriás volt, István is nyurga-magasra nőtt; az Árpád-fiak általában magas emberek voltak, de Géza úr nem volt nagyobb termetű, mint általában a magyar lovasok; ezekről pedig a német és szlovén lovagoknak az volt a véleményük, hogy gyalogosan inkább alacsonyak. Hanem aki ránézett Taksony fia Gézára, az első pillanatban mégis nagynak látta. Volt benne valami, ami Asztrik véleménye szerint fából faragott pogány bálványokra emlékeztetett. Hosszú ősz haja, bozontos fehér bajsza, idős korában megnövesztett, orcáját körítő szakálla sem tudta rejteni arcának sárgásbarna színét és a faszobrokra emlékeztető kemény arcvonásokat. Szemei ferdén ültek és feketén csillogtak, orra kicsi volt, ajkain, szájtartásán erő ült. Még így, testét melegítő hosszú köpenyben is, botra támaszkodva is áradt belőle a kemény erő és az indulatos erőszakosság. Közben azonban ez az arc okosságot és ravaszságot is sugárzott. Géza úr közelében senki se látszott jelentékenynek. Ahová ő belépett – bárha megtörten, bárha betegen ott ő volt a legfontosabb.

A karosszékhez ment, leült, és kísérőihez fordult:

– Ma még élnem kell. Még néhány napig okvetlenül élnem kell. Te vajákos, főzz füvet, menj. Te táltos, mondj varázsigét, menj. Te apát, imádkozz az életemért, menj. No menjetek már!

Felemelte botját. Senki se kételkedett benne, hogy ütésre kész, ha azonnal nem teljesítik parancsát. A vajákos, a keresztény és a pogány pap gyorsan meghajolt, és sietett is kifelé. Géza hátradőlt a székben, úgy mondotta:

– Akár a Dunába dobathatnám mind a hármukat, itt már nem segít se fű, sem varázslat, itt már az imádság sem segít.

Asztrik és Pázmán természetesen ettől kezdve már magyarul beszélt. Az apát kifelé fordította tenyereit:

– Uram, az ég dönt.

Géza bólintott:

– Lehetséges, bizonyára, de itt a földön egyben-másban még nekem kell döntenem. István fiam?

– Napok óta vár rád, uram – jelentette Asztrik. – Parancsszavadra azonnal visszatért. Azóta vár.

– Helyes – intett a fejével a kende. – Vele kell beszélnem, de előbb még ti kettőtökkel. Tenéked, Asztrik, még tovább is tanítanod kell Istvánt, elsősorban a frank király törvényeit kell tudnia, és mindazt, amit a szentjeid törvényről, hatalomról tanítanak.

– Szent Augustinus igéit... – kezdett volna a tanítási tervbe Asztrik, de Géza indulatosan belevágott:

– Mit bánom én, hogy hívják. Az a fontos, hogy István hamarosan mindent tudjon, amit napnyugatra a várak és az országok nagy hatalmú urai tudnak. Ezt parancsolom!

Asztrik meghajolt. Géza pedig beszélt tovább:

– Ha eltelik egy év, és István nem tud több törvényt és a szentek igéit sem tudja jobban, mint a bajor szomszéd, akkor én bárhol is vagyok a túlvilágon, visszatérek, és testetlenül is lesz annyi erőm, hogy felemeljem ezt a botot, és téged agyba-főbe verjelek.

Asztrik keresztel vetett ezekre a pogány szavakra, de Géza rákiáltott:

– Esküdj!

Az apát azonban aggályoskodott:

– És ha István még egy ideig makacskodnék?

– Nem makacskodhatik – jelentette ki Géza. – Te tanítasz, és ő tanul. Esküdj a lelked üdvösségére!

Ütésre emelte botját. Asztrik pedig lehajtott fővel, de nagyon érthető szavakkal mondotta:

– Esküszöm Krisztus hét sebére, lelkem úgy leljen örök nyugalmat, hogy amit én megtanultam: imádságot, törvényt, intelmet, legendát, arra ifjabb uramat, Géza fia Istvánt megtanítom.

– Úgy lesz – bólintott rá a kende, és a lovaghoz fordult:

– És most te, Pázmán, jól figyelj!

A palotásispán meghajolt. Géza rendelkezett:

– Istvánnak, tudod, másképpen kell élnie, mint ahogy én éltem, és egész másképpen, mint ahogy az én atyáim éltek. Külsőben már ma is jobban hasonlít hozzátok, keresztény lovagokhoz, de legyen valóban is lovag. Te, Pázmán, hű vitézem voltál eleitől fogva. Én se voltam hálátlan érte. Egyetlen lóval, puszta karddal érkeztél ide. Most nagy földek ura vagy, palotásaim ispánja. És aki gyűlöl engem, az gyűlöl téged is. Ha énutánam István nem azt folytatja, amit én elkezdettem, hát akkor jaj neked. Ha István az én emlékemet átkozza, akkor itt a te torkodat vágják el. Neked tehát nagy érdeked, hogy István ne tegyen másképpen, mint ahogy én tettem. De néki többet kell tennie. Ő lovag legyen. Pázmán, reád hagyom, hogy Istvánt az első győzelmes harc után, amelyben részt vett, azonnal, ott a csatatéren lovaggá üsd! És ha egyszer lovag, nem is tehet mást, mint lovagi módra él. Értetted?

Pázmán elszorult torokkal kezdte:

– Uram, én esküszöm...

Géza azonban rákiáltott:

– Nem kell az esküd! A pap esküdjék! Kardot forgató, lovakhoz értő férfi vagy! Nekem több, ha kezed a kardodra teszed, és úgy ígéred.

Pázmán kihúzta magát, kezével megszorította egyenes kardjának markolatát, és határozott hangon szólt:

– Ígérem, uram.

Géza helyeslően bólintott:

– Jól van. Most menjetek, és küldjétek be Istvánt. A többit neki kell elmondanom.

Asztrik és Pázmán mélyen meghajolt. Az ajtó kitárult előttük, majd becsukódott mögöttük. Géza mint merev pogány bálvány ült a két ablak között a karosszékben. Hanem amikor egyedül maradt, jobb kezével a szíve helyét tapogatta. Figyelte, dobog-e még odabent az élet. Azután fáradtan támaszkodott a karfára. Amikor azonban az ajtó megint kitárult, és tudta, hogy most fog belépni István, ültében kiegyenesedett, arcára kényszerítette a kemény tekintetet. Tudta, hogy most, életének végén élete legfontosabb percei következnek. Erősnek kell lennie. Betegágyán napok óta készült a szavakra, amelyeket Istvánnak tudomásul kell vennie.

2.

István napok óta azt hitte, hogy atyja indulatos szavakkal fogja szidni, amiért jó ideje nemcsak elhanyagolja, de egyenest megtagadja mindazt, amit kötelességként reá parancsolt. Elhatározta, hogy semmit sem fog tagadni. Amióta anyjával beszélt, még nagyobb zűrzavar gomolygott benne, mint azelőtt. Legszívesebben elfutott volna, vissza Méhecskéhez, hogy mellette semmi mással ne törődjék, csak a szerelemmel. De tudta, hogy itt kell lennie, amikor atyja jobban lesz és hívatja. Nos, hát itt a pillanat. Semmit sem fog tagadni, de semmit sem fog bánni. És ha meghallgatott minden szemrehányást, akkor majd ő is elmondja, mi nem tetszik neki. Elmondja, hogy aki túllép Esztergomon, láthatja-hallhatja, hogy a pásztorok menekülnek kendéjük elől.

Mikor a szobába lépett, és szembeállt atyjával, megrettent. Jól ismerte ő ezt a kemény tekintetet. Most se lágyabb, de ott ül az arcon, a szemekben valami idegen, valami ijesztő, ami már túl van a földi életen.

– Hívattál, atyám – mondta halkabban, mint szerette volna.

– Hívattalak, István – válaszolt szokatlanul csöndesen Géza.

Erre István úgy érezte, hogy mégis szánni-bánni kellene mindent, amit az utóbbi napokban cselekedett. Bevalló hangon mondotta:

– Tudom, hogy haragszol rám. Megszegtem a parancsod: már hetek óta kerülöm a könyveket... és túl hangos vigalommal zaklattam fel az elmúlt éjszakákon Esztergom alvó udvarnokjait.

A merev arc mosolyogni kezdett, és a hang egyetértő volt:

– Joga van ehhez Esztergom urának.

Döbbenten hallgatta István, és nem tudott többet mondani:

– Atyám...

És most a menni készülő a trónuson beszélni kezdett:

– Máskor talán mást mondanék egynémely viselt dolgodnak hallatán. De erre már nincs idő. Többé nem kérdezlek, mit csináltál tegnap. Most csak az izgatja lelkem, hogy holnap mit csinálsz.

A hang jobban szorongatta Istvánt, mint a szavak. Meg kellett kérdeznie:

– Atyám, miért ilyen komor a hangod?

– Komor vagyok – ismerte be az atya –, mert nemsokára már nálam nagyobb úr előtt kell megállanom. Öreg vagyok, beteg vagyok, fiam.

– Minden pap érted imádkozik, a vajákos újabb füveket főz – igyekezett vigasztaló szavakat találni a fiú, de a beteg nemet intett:

– Hiába. Hallgass! Figyelj! Már nincs idő fecsegni. Amit csináltam, nincs még befejezve.

István azt hitte, ebben a pillanatban kell elmondani, amit el akar mondani:

– Erről akartam én is szólni, atyám. Jól tudom már, hogy milyen indulattal néznek ránk, miket beszélnek rólunk...

Géza meredt arcán megjelent a gőg mosolya:

– Sose érdekelt, ki mit szól. Téged se kérdelek. Figyelj a szavaimra. Amit most mondok, halálos parancs. Ha nem tartod be, nemcsak a mi házunk, de egész népünk úgy enyészik el, mint bárki más, ki megállt itt e földön.

István úgy érezte, mintha láthatatlan óriási madár suhanna a szobába; gyomra táján szorongás ült; mintha most meg kellene hallania azt a kérlelhetetlen igét, amelyet földi embernek jobb nem hallania. Bizonyos volt benne, hogy atyja tudott valamit, ami rákényszerítette, hogy tegye mindazt, amit tett. És ezt mostantól fogva neki is kell tudnia. De fegyelmezett hangon válaszolt:

– Beszélj, atyám, parancsod hallgatom.

Géza pedig ültében kiegyenesedett. Mintha nem is a fiára nézne, hanem elmúlt és eljövendő évszázadokba, és lassú, egyenletes szavakkal mondotta, amit végiggondolt a betegágyon:

– Latin romok és avar temetők országa volt ez. Itt minden mindig vérrel és könnyel ázott. Ezt a földet, mint országutat, úgy járták a népek, kik napkeletről napnyugat felé rohantak otthont, legelőt keresni. Aki elment, az elment. De aki megállt, az elpusztult itt. Hunok, avarok nagy híre, fényessége pillanatnyi volt. Nevük emléke hirdeti csupán, hogy mennyi jajszó hangzott itt e tájon, hogy mennyi könny hullt, mennyi vér omlott, hogy hány halállal haltak itt a népek. És mégis itt mondotta, hogy „megállj!” a népnek egykor Árpád dédapánk. Megállt, mert tovább már nem vitt az út: nyugatra tőlünk előbb érkezett népek lakoztak, építvén maguknak kőházat és erős kővárakat. És visszaút sem volt, mert napkeletről csak úgy özönlött mindenféle nép. Árpád azt tette, amit tenni kellett, honfoglaló volt, mivel egyebet nem is lehetett tenni. Hadaink hol harcok árán, hol baráti szóval megszállották az ország részeit. A régi népek töredékei pedig hajoltak és szolgálni kényszerültek. Mi pedig éltünk tovább a sok vér látta tájon, az otthonná vált földön úgy, ahogy az. ősök éltek a határtalan és otthontalan pusztákon. Elvakított, hogy a szomszédok rettegték nevünket. De aki nem lesz szüntelen nagyobb, aki nem gyarapszik észben és erőben, az gyengül, hogyha nem is veszi észre. Hogy rettegett a német a nevünktől! És elbizakodtunk...

Elhallgatott, nagyot sóhajtott. István úgy mozdult, mintha szólni akarna, de atyja intett, hogy hallgasson, most ő beszél, és már folytatta is:

– Atyám, Taksony volt a kende, amikor Bulcsú horka és Lehel, ama híres kürtös vezér rátört a németekre... és az egész had csúfos halállal veszett. Bulcsú és Lehel szégyenszemre kötélen halt... és ottmaradt a férfinép virága...

Szívéhez kapott, és hátrahanyatlott, lélegzete elakadt. István ijedten ugrott hozzá, de akkorra már Géza nagy erővel összeszedte magát, és ültében újra kiegyenesedett.

– Vajákost hívok – mondta a fiú.

– Itt maradsz! – parancsolta az atya. – Figyelj! Még nem halok meg. Tart addig az erőm, míg ki nem adtam parancsaimat. Te csak arra figyelj, amit beszélek.

István engedelmesen bólintott, Géza pedig folytatta:

– Bulcsú és Lehel csúfosan veszett. Ez több mint negyven éve volt, fiam. Még ifjúember voltam, de akkor, a gyászhír hallatán kúszott szívembe a szorongás, hogy hunok után és avarok után a halálnak halálával halunk mi is, ha nem fogunk szomszédaink módjára városokat és várakat emelni, ha úgy élünk továbbra is, mint egykor atyáink.

Arcán váratlanul gúnyos mosoly jelent meg; egészen más hangon, élőbb, ismerősebb hangon folytatta:

– Hát azt hiszed, én szeretem a könyveket? Nevetséges a szűk cella mélyén betűt böngésző férfi. De a könyvből mégis kiolvashatod, hogy milyen legyen a törvény, amely megmenti a népet. Én nem tanultam egyetlen betűt sem... Helyettem is tenéked kell tanulni. Nem volt elég időm, hogy befejezzem a művemet; a te dolgod, hogy hidd és tudd, amit én hitetlenül és tudatlanul, de helyes úton megkezdettem.

István szédülésfélét érzett a szavak hallatán. Bizonytalanul kérdezte:

– Hitetlenül?... Atyám...

Géza bólintott:

– Hitetlenül. – Azután indulatosabban folytatta: – Vagy azt tartod, hogy hiszem a papok unalmas vagy éppen érthetetlen, latin nyelven mondott siránkozásait?

– De hát... – akart közbekérdezni a fiú, apja azonban rárivallt:

– Hallgass! Én azt sem hittem el, amit a táltosok jajongtak áldozáskor. Én azt sem hittem, hogy az Isten úr fehér lovakból rendelt áldozat füstjét eszi, és azt sem hittem el, hogy éhségét tömjénnel csillapítja. De a szomszédok... – Nyomatékosan ismételte: – A szomszédok, a hatalmasok, a félelmetesek hiszik a kereszt minden igéjét, vagy úgy tesznek, mintha hinnék. – Görcsösen megragadta botját, és nagyot vágott vele a szék dobogóemelvényére, hangja egyszerre hörgött és kiáltott: – Hát aki ezen a tájon a pusztulással akar szembenézni, az higgye, amit az élet érdekében a létért és kenyérért hinni kell!

István lehajtotta fejét, és határozott hangon jelentette ki:

– Én hiszem mindamaz igéket, atyám.

Géza szavait most már az indulat hajtotta:

– Mert én akartam azt, hogy hinni tudj! És én parancsolom, hogy menj, tanulj! És én parancsolom, hogy zúzd halálra, aki a régi szokások nevében az építendő újnak ellenáll!

Úgy dőlt hátra, mintha elfáradt volna, de ferde vágású szemei élénken figyelték, mit mond erre István. Az pedig úgy gondolta, ez az a pillanat, amikor kimondhatja, amire napok óta készül, így felelt tehát:

– De olyan sok minden szép a régiből. És a pásztornak is igaza van, amikor keserves átkot szór mindazokra, akik az új rend szerint elszántják legelőjét. A regösök a halott atyák szebb és boldogabb koráról énekelnek. És talán van is igazság a dalaikban. Ott kint, a földeken szomorúság és jajszó ül a szívekben.

A szavak nyomán megvető mosoly ült Géza úr merev szája széleire, de kivárta, amíg fia befejezi mondandóját. Úgy látszik, közben fogalmazta a választ, mert amint István elhallgatott, azonnal belekezdett, és töprengés nélkül mondotta végig:

– Ne szívekre és ne dalokra figyelj! Bármit cselekszel ezen a tájon: az élet és a pusztulás közt választhatsz. Ne rettentsen az emlék. Néha szebb a tegnapi, a megszokott, a múlt. De ne feledd el, hogy ami a múlt felé néz, az halált idéz. Ha szép vitézi ének a múltat jobbnak festi a jövőnél... pusztítsd a dalt az énekessel együtt. Népünk teremt majd még szebb énekeket.

Nehéz sóhaj szakadt ki István melléből:

– Milyen nehéz!

Keményen mondta erre Géza:

– Hallgass! Még én beszélek. Még nagyon fontos mondanivalóm van. Tudod-e, hogy az ősök joga szerint énutánam nem téged illet a kende rangja?

István bólintott:

– Koppányt, a horkát.

Géza megmarkolta a botot; hangja megint felemelkedett, és egyszerre volt haragos meg rendelkező:

– Ő pedig soha kezébe nem kaphatja a hatalmat. Az én munkám csak úgy végezhető be, ha szétzúzod a régi joggal együtt a múlt szokásokért most is tenni kész Koppányt.

– És ha Koppány békében marad? – kérdezte a fiú. – Mi lesz, ha Koppány meghajol előttem?

Géza a bottal indulatosan ütött a dobogóra:

– A tűz és víz közt béke nem lehet! Ha békében élsz eleve, megeshet, hogy őt utánzod... És akkor én hiába harcoltam egy életen át, hiába hullt a vér, hiába öltem és ölettem halomra honfoglalók vitéz utódait, hiába adtam gazdag birtokot bitang, parázna, jöttment embereknek, akik hasznomra voltak. Szörnyűséges az én életem, ha értelmetlenül folyt, ha te nem fejezed be. De én, habár komoran és szorongva, mégis emelt fővel fogok megállni, bár nem tudom, hogy melyik Isten fogad, mert egyikkel sem törődtem nagyon. Emelt fővel megyek, mert a kiontott vér minden cseppje azért ontatott, hogy megmaradhasson maga az élet, hogy élhessenek, és méltón élhessenek itt a többiek. De ha hiába volt – akkor nem vagyok egyéb, mint átkos emlékezetű gyilkosa vétlen embertömegeknek. Ha bevégzed, amit én kezdtem el, értelme volt az egész életemnek, és te leszel a jövendőknek apja. Ha abbahagyod – én bűnös vagyok, te gyáván pusztulsz, és elveszett a nép.

Ahogy mondotta, egyre nyugodtabb lett, egyre határozottabb. István azonban úgy érezte, mintha egy kéz a torkához nyúlt volna, hogy fojtogassa. Alig tudta kimondani:

– Atyám... ez szörnyűséges...

A két férfiszempár összenézett. És parancsolóan határozott hangon mondta az atya:

– A kötelesség könnyű vagy nehéz, de tenni kell. És egész nép bánja meg, ha egy-egy elmulasztja azt, amit megengedett a lehetőség.

István meghajolt a trónuson ülő előtt:

– Megértettem parancsodat, atyám.

És erre az a bálványarc egyszerre atyai arccá szelídült. Mosoly is volt rajta, bánat is volt rajta, de megelégedés is:

– Elvártam, fiam. Tudtam, hisz férfi vagy, és az én fiam vagy. Most még arra kell gondolnunk, hogy míg te idebent kardot forgatsz, rád ne törjön a szomszéd. Úgy határoztunk anyáddal, hogy a számodra feleségül kérjük a bajor herceg hajadon húgát.

Ez meglepő volt. Erről anyja említést se tett. S mindeddig – idegenkedvén a német lovagoktól – eszébe se jutott, hogy német nőt vegyen majd feleségül. Kereste a szavakat, hogy válaszoljon:

– Nem tudtam... anyám se mondta... De mi is lesz... Mi lesz, ha a német hercegkisasszony nem tetszik énnékem? Vagy én nem tetszem majd meg őneki?

Megint indulatosan csattant fel Géza:

– Nem kérdezem, hogy ki tetszik neked. Az odalent élők bajlódnak a szív aprócska örömeivel és bánataival. A te dolgod most az, hogy a bajor uralkodó sógora légy. A bajor herceg szomszéd, és császár is lehet belőle. Fontos és veszedelmes szomszéd, de hasznos szomszéd is lehet. És jobb, ha sógor, mint ha betörő a szomszéd.

– Értem – mondta halkan István, és lehajtotta a fejét.

Apja folytatta:

– Menyasszonyodat már mindennapra várjuk. Még szeretném megérni lakodalmadat. Azután én már mehetek. Te folytasd, és fejezd be, amit elkezdtem. Ezt parancsolom!

Botjára támaszkodva felállt. István odalépett, hogy segítsen, de nem engedte:

– Még győzöm jártányi erővel.

Elindult az ajtó felé, úgy mondta közben:

– Most újra könnyebb. Maradj! Most már ez a te helyed. Most már rajtad a teher.

Az ajtó kitárult. Géza kiment, mögötte újra bezárult az ajtó. István ott maradt a trónus mellett. Megint úgy rémlett neki, hogy az a láthatatlan óriási madár itt csapkod szárnyaival a kerek szobában.

3.

Késő délután István vágtatva érkezett a kelenföldi házhoz. Méhecske elébe futott. Azonnal látta, hogy nyeregből kiszálló szerelmesének arca szokatlanul komor. Teste is jobban átizzadt, mint máskor vágtatás után.

- Ne kérdezz, Méhecske. Most nem akarok magamról sem tudni. Most csak rólad akarok tudni, most holnap reggelig ne legyen más. csak te... Azután úgyis minden egészen másképp kell hogy legyen.

Többet azonban nem volt hajlandó beszélni. Szívélyesen köszöntötte az elébe siető Pomázt. De enni sem volt kedve. A bort azonban kancsószámra öntötte magába.

Amikor Pomáz elindult a rév felé, hogy megnézze, kik érkeznek az utolsó mai kompon, István sürgette Méhecskét, térjenek ágyba. A szerelmes leány remélte, hogy ölelése megvigasztalja Istvánt. Máskor is, bármi baja, bánata volt, a csókoktól mindig felderült. Most azonban komor volt az ölelése is. Mintha egy másik férfi feküdnék mellette, még a mozdulatai is ismeretlenek; szilaj, de érzések nélkül való férfiember. És amikor kimerülten elaludt mellette, és Méhecske fölébe hajolt, az alkonyati halovány világosságban ijesztően idegen, ismeretlen volt az arca.

4.

Hajnal előtt ébredt, még egy újabb öleléssel keltette Méhecskét, de utána azonnal szedelőzködött is. A hajnal első fényeire már nyeregben ült, és vissza se nézve indult vágtatva Esztergom felé. A ló alig bírta a száguldást, de nem adott neki pihenőt. Kora délelőtt már felfelé léptetett az esztergomi dombon a vár felé. Ott leugrott, a kantárt odadobta az elősiető lovásznak. Egyenest Asztrik szobájába tartott.

Fehérre meszelt szobában lakott az apát. Nem volt ott egyéb, mint a fekhely, a feszület a térdeplővel, egy láda a fal mellett és egy író-olvasó asztal a keskeny ablak előtt. Asztrik olvasott. Ha egyedül volt és nem ájtatoskodott, mindig könyv előtt ült: legszívesebben Szent Ágoston művét, az „Isten államá”-t böngészte. Most is az feküdt kinyitva előtte.

István jöttére Asztrik úgy állt fel, mint aki éppen várta. Tudta, hogy jönnie kell. István, azok után, hogy a kelenföldi böszörmény házában beszélgetett vele, nem is tehetett mást, mint hogy elrohanjon anyjához. Attól kezdve zavart lélekkel kellett várnia, hogy mit fog hallani atyjától. Asztrik körülbelül sejthette, hogy Géza úr mit rendelkezett, milyen hagyatékot adott fiának. Mi mást tehet ezek után István? Az lehetséges, hogy bocsánatos, ifjonti bűnös vágytól hajtva visszavágtat a böszörmény leányhoz. De azután... Azután ide kell jönnie. Lám, itt is van. Megáll előtte. Nem is csodálkozott, hogy köszönés nélkül ezt kérdezi:

– Ugye te is tudod, hogy atyám ellen mennyi vér kiált?

Az apát igent intett, és így válaszolt:

– A jövő útja jajokkal van kirakva. Aki eljövendő áldásért csatázik, annak viselnie kell a mai átkokat.

Nem is kérdezte, hanem mondotta István:

– Átkozni fognak engem is.

– Igen – bólintott Asztrik. – Hangos szavakkal sír az elbukó múlt. De hogyha félsz a könnyektől és a jajtól, akkor a halál csendje vár reád.

István lehajtotta a fejét:

– Sejtem már. És azt is, hogy nem elég a kardomat kihúzni. Tudom, hogy tanulni kell a teendőt, meg kell tanulnom, hogyan csinálták mások énelőttem.

Odanézett az asztalra. Ismerte azt a könyvet, már sokat olvastak együtt belőle. De az sem elegendő, amit a szent doktor tanított, ismerni kell a volt királyok cselekedeteit és rendelkezéseit. Így folytatta:

– Tanítsd hát, mit írt Isten államáról Szent Augustinus, és milyen törvényeket hozott a frank Nagy Károly meg a longobárd Rothari meg a többiek.

Asztrik sima arcára ki akart ülni a győzelem mosolya, de fegyelmezte magát: ne őt érezze István győztesnek, hanem magamagát, hiszen önmaga ellen aratott diadalt. Megfogta tanítványa kezét, és szelíd hangon mondotta:

– Gyere hát, István, a könyvek között türelmesen vár mindenre a válasz.