HETEDIK FEJEZET

1.

Pázmán ispán háza a vár és a székesegyház után a legnagyobb kőépület volt Esztergomban. Együtt lakott ott a két régen jött lovagtestvér, Pázmán és Hunt lovag családjaikkal. Huntnak is, Pázmánnak is magyar felesége volt. Ezért a fiak és leányok már otthon is magyarul beszéltek, még azok is, akiknek férje vagy felesége idegen úr gyermeke volt, az unokák pedig már nem is tudtak németül. Esztergomban volt számos német, szlovén és talján vitéz, de Hunt és Pázmán családját már inkább régi magyarnak tartották, az unokáról nem is mindig tudták, hogy kettejük közül melyik úr unokája. Egy nagycsalád volt a két lovagtestvér, számos gyermekük és tömérdek unokájuk, akik mind együtt lakoztak ama nagyházban. A családot, általában eggyé gyúrva a két nevet, Huntpázmánnak nevezték, sőt az unokák már maguk is Huntpázmán-nembélinek tudták magukat. A fiak és vők valamennyien Géza vitézei voltak, és a kende bőven hulló adományai növelték óriásira a család birtokát. A még gyermeknyi unokák úgy növekedtek, mint az ország legelőkelőbb nemzetségeinek leszármazottjai, akik egyenrangúak a vezérek ivadékaival. A Géza hűségére állt vezérek, az Abák, a Miskolcok, a Szemerék a magukéval egytekintélyűeknek fogadták el a Huntpázmánokat. Ezek a vezéri leszármazottak lemondtak arról, hogy törzsük körében maguk is afféle fejedelmek legyenek, hogy helyette a legnagyobb birtokos urak közt foglaljanak helyet. Géza igen-igen megbecsülte azt a néhány vezéri családot, amely feltétel nélkül elfogadta a kende egyedülvaló hatalmát. És megbecsülte azokat az idegeneket, akik fegyverükkel melléje álltak védeni ezt a hatalmat. És Pázmán lovag a legelső és a legfőbb volt ezek között. Pázmán volt a nagyház ura, a nagycsalád feje. Otthonában oly sokan éltek családtagok, házi vitézek, szolgák, szolgálók, hogy még vendégek számára is akadt hely bőségesen. Pázmán úr szerette is a vendégeskedést. Esténként, a családi közös vacsora után, amikor a gyermekeket már lefektették és az asszonynép is nyugovóra tért, a ház ura szívesen ült a hosszú asztal mellé vendégeivel, hogy szövétnek halovány világossága mellett megigyanak néhány kupányival, és elbeszélgessenek a világ fontos kérdéseiről. Volt is mostanában miről beszélgetni. Géza kendét eltemették. Koppány haragosan távozott, mert István úr nem engedte őt a zomotorhoz. Azután néhány nappal később csöndesen, zeneszó nélkül megvolt István és Gizella esküvője is. István násznagya Pázmán úr volt, Gizelláé az a bajor gróf, aki Henrik úr nevében és képe hordozójaként kísérte el a hercegkisasszonyt. Istvánt azóta alig-alig látni. Azt mondják, legtöbbször Asztrikkal van együtt. Reggelenként a nászágyból egyenest a tanulószobába lép. Pedig vészes hírek érkeznek a Balaton felől. Koppány, úgy mondják, készülődik Esztergom ellen.

Hát minderről beszélgetni lehet boros kupa és szövétnekfény mellett. És a ház két vendége sok mindent tud a világról. Az a Wassenburgi Veczelin meg az a Tiszántúlról érkezett Doboka fia Gsanád, akikkel Pázmán akkor barátkozott össze a kelenföldi böszörmény háza mellett, amikor Géza parancsára István után mentek, azóta is a Huntpázmán otthon vendége. Akkor kardot húztak egymás ellen, de azóta igen jól megértik egymást, és várják, mikor lesz itt szükség reájuk. Mert Pázmán lovag bizonyos benne, hogy ha Koppány készülődik, akkor hamarosan nélkülözhetetlen lesz mindenki, aki kardhoz, lóhoz ért. Ezek pedig nagyon jól értenek a hadakozás tudományához és művészetéhez, habár más-más harcmodorhoz szoktak, minthogy az egyik nyugatról jött, a másik kelet felől. Veczelin úr két kézre fogva kupáját éppen arról beszél, hogy ez a kétféle haditudás nagyon jól kiegészíti egymást.

– Én már harcoltam magyarok ellen és magyarok mellett. A lovag zárt sorokban támad, és ellenállhatatlan, amíg együtt tud maradni. A páncélos erősebb, mint a könnyűlovas, de nehézkesebb. Nem tud visszavonulni, hogyha kell. A könnyű magyar lovas ide-oda rohangál, közben előre és hátra is tud nyilazni. Ha a lovagi had felbomlott, akkor a könnyű magyar lovas kerül fölénybe. De ha nem tudja megbontani a lovagi hadat, akkor elveszett, mint negyven éve Bulcsú és Lehel. Ha azonban a lovagi had fegyelmezetlenül üldözi a visszavonuló könnyűlovasokat, és azok visszafordulnak, akkor a lovagi hadnak van vége, mint egykor Berengár király hadseregének, amely elveszett a magyarok elleni csatában. Ha tehát biztosítani akarjuk a győzelmet, össze kell kapcsolni a kétféle harcmodort. Ha egy királynak van egy jól fegyelmezett lovagserege és egy jól mozgó könnyűlovassága, akkor bárkit legyőzhet, feltéve, hogy a két had vezére egyetért, és egymás kezére jár. Csanád elgondolkozott, egy keveset ivott, majd bólintott:

– Igazad lehet. Ajtonyt úgy kellene kétoldalt támadni, hogy te, Veczelin, egy lovagi sereg élén zárt sorban támadod, míg én könnyűlovasokkal átkarolom, és képtelenné teszem, hogy rátok figyeljen.

Csanád még most se tudott elképzelni más ellenséget, mint Ajtonyt. Váltig mondotta, hogy afféle helyi vezér, mint Koppány, mit se számít. A fő ellenség Ajtony. Ha Esztergom nem számol le vele, akkor Marosvár a feje fölé nő, és késő lesz a bánat.

Pázmán nem is vonta kétségbe Csanád aggodalmának jogosságát, de figyelmeztette vendégét, hogy Ajtony egyelőre hallgat, Koppány pedig készülődik.

Ekkor odakint megdöngették a ház kapuját. Az ablakon túl fáklyafény rezgett föl. Pázmán aggodalmas arccal emelkedett ültéből, az ilyen késői kopogtatás semmi jót nem jelenthet. De már jött is a családi vitézek háziispánja, és jelentette, hogy Géza fia István úr, az új ifjú kende kívánna rövid esti vendégeskedésre jönni Pázmán ispán úrhoz.

A ház ura izgatottan sietett vendége elé. Az már belépett a kapun. Az ispán meghajolt előtte. S meglepte, amit az mond:

– Esti csevegésre jöttem hozzád, Pázmán. Szeretném, ha gondjaimban osztoznál.

– Uram, nagyon megtisztelsz, hogy magad jöttél ide. Vendégeimet tüstént aludni küldöm.

István a fejét rázta:

– Ne küldd aludni őket. Asztriktól tudom, kik a vendégeid. Velük is szeretnék szót érteni. Talán szükségünk lesz rájuk.

Pázmán úgy érezte magát, mint akinek bevált a jóslata, de azért aggodalmasan mondotta:

– Emlékszel, uram, hogy azt tanácsoltad nekik, ne keressék Esztergom urát. A német lovagot hazaküldted német hazájába. A magyar vitéznek azt javallottad, hagyjon fel a bosszúval.

István mosoly nélküli arccal felelt:

– Régen volt, elfelejtettem. Felejtsd el te is!

Beléptek az ivószobába. A két vendég állva fogadta az új kendét, s jöttére meghajoltak.

– Köszöntelek, urak, veletek is van szólnivalóm. – És leült. – Üljetek le ti is.

Pázmán kupát tett elébe, és tölteni akart a kancsóból.

– Nem iszom, Pázmán.

– Nem iszol, István úr? – csodálkozott az ispán. – Hiszen mindig is szerettél inni.

– Szerettem. De most már józannak kell lennem. Ti csak igyatok. Vitéznek olykor szüksége van a borra. Vitéznél az is helyes, ha néha elveszti a józanságát, akkor nekem kell megmondanom neki, hogy mit csináljon. De nekem nem szabad innom.

Pázmán tisztelettel is, de némi rejtett gúnnyal is kérdezte:

– Szent életre vágyol, István úr?

A kende komolyan vette a kérdést, és válaszolt rá:

– Nem kívánom, de kell. Ha nem tudom megtenni, ti is elpusztultok. És ezt senki más nem parancsolhatja nekem, csak én magam. De kérlek, ti igyatok, ha akartok, akár az egészségemre is.

A három kupa felemelkedett, és ittak István egészségére, közben gyanakodva figyelték a magához hirtelenében oly szigorúvá vált Istvánt. Amikor azután letették a kupákat, és a három szempár feléje fordult, ő körülnézett közöttük, és így beszélt:

– Atyám örökül hagyta rám, hogy számoljak le Koppánnyal. Koppány a fő ellenség. Amíg él és hatalma van, addig van hová futniok előlünk a pogányoknak. És jól tudod te is, Pázmán, hogy Koppány készülődik ellenünk.

Az ispán bólintott a fejével:

– Az onnan jövők szerint meg akarja támadni Veszprémet. Veszprém erős vár. Ha Koppányé Veszprém, akkor az övé a Bakony, és a hegyek tekervényein nehezebb boldogulni vele. Tehát, még mielőtt bevehetné Veszprémet... – mondta halkan, de határozottan István. Kérdően nézett Pázmánra: – A vendég vitézek előtt kérdezem, elegendő-e a mi esztergomi palotás hadunk és velük atyám hűséges lovagjai, hogy végezzünk Koppánnyal? Azért kérdezem fülük hallatára, mert egyszer mindketten mondották, hogy atyám szolgálatába kívánnak szegődni. Most az kérdem, szegődnek-é az én szolgálatomba.

Doboka fia Csanád úgy mozdult, mintha lelkesen fel akarna pattanni, de Veczelin gróf is két kézzel támaszkodott az asztalnak, hogy felálljon. István azonban intett, hogy előbb Pázmán válaszát akarja hallani.

– Minden csata kockázatos. Ha megütközünk Koppánnyal, győzhetünk is, veszthetünk is. De ha meghallgatod Wassenburgi Veczelint, ő azt mondja, hogy bizonyos a győzelem, ha a mi lovagi seregünk mellett egy atyáink módjára ide-oda vágtató, előre-hátra nyilazó könnyűlovasságot is tartunk.

István Veczelinre nézett, neki mondta:

– Mi nem kockáztatunk. Nekünk győznünk kell. Istennek és Krisztusnak győznie kell a pogányság felett. Mi az égnek vagyunk felelősek. Mondd hát, hogyan képzeled!

Veczelinből szinte kiszakadt a haditerv. Amióta itt kószált a magyar földeken, egyre erősebben bontakozott ki benne a biztos győzelem lehetőségének felismerése a két harcmodor összekapcsolásával. Részletesen magyarázta, hogyan gondolja. István összehúzott homlokkal figyelt, de jól figyelt Csanád is. Amikor befejezte, István Pázmánhoz fordult:

– A palotás kopjásokon kívül hány vitézünk vagyon?

Amaz pedig számba vette, hogy van ugyan sok seregnyi felfegyverzett várjobbágy a várak ispánjainak körében, ezeket azonban nem lehet elvonni, mert akkor itt-ott lázadás lángolhat fel, a pásztorok felgyújtanák a templomokat, agyonvernék a papokat, letarolnák a bevetett földeket. Az esztergomi palotásokon kívül csak a lovagi páncélosokra lehet bizton számítani. Géza hű német, szlovén, taálján vitézeire, ezeknek a száma megközelíti a százat...

– Nem elegendő – szólt bele Veczelin. – Jártam én Somogyban, tudom, hogy Koppány szavára ezrek ragadnak fegyvert, és a fütykös is veszélyes fegyver, ha sokan forgatják. Legalább kétszáz nehézlovas kell... Hogy a könnyűlovasság milyen nagy legyen, ezt egyszeriben nem is tudnám megmondani.

– Ötszáz – javasolta Csanád.

Pázmán számolt:

– Ha ehhez mi innét háromszáz palotással megindulunk, az ezer. Koppánynak legalább ötször ennyi pogány harcosa van.

Veczelin mosolygott:

– De azok csak egyféleképpen tudnak harcolni. Ez az ezer okvetlenül megveri és szétszórja amaz ötezret. Csak meglegyen a kétszáz lovagom.

Veczelin máris úgy beszélt, mintha ő lenne annak a seregnek a vezére. De nem is vitatta el tőle senki a rangját, ha bizonyos győzelmet ígér. István kérdően nézett rá és Pázmánra. A Wassenburgi értette a ki nem mondott kérdést:

– Ha van két hetem, együtt lesz a kétszáz, csak adj lovas futárokat, akik átszáguldják az országot, és ahol csak szerencsét próbáló lovagot találnak vendégeskedni és alkalomra várni, azt hívják azonnal. Magam is tudom, hogy Tannbergi Tibald gráf ugyanúgy várja, hogy Esztergom ura hívassa, mint ahogy én itt Pázmán barátunk vendéglátó házában kivártam, hogy magad kegyeskedtél leereszkedni hozzám. Tannbergi Tibalddal legalábbis tíz páncélos vitéz tanyázik, meg kell keresni, hol vannak. Azután valamelyik Duna melletti keresztény házban vendégeskedik régóta a két vitézlő testvér, Gut és Keled úr, találkoztam már velük. Ők is hozhatnak további lovagokat. Meglásd, ha tudják, hogy földet kaphatnak tőled, fejedelem úr, akkor két hét leforgása alatt együtt áll a kétszáz lovag.

Ezt a „fejedelem úr” fordulatot már azelőtt is használták olykor a lovagok, ha nem latinul és németül, hanem magyarul beszéltek. Az ő fülüknek a „kende” mindig is túl idegen szó maradt. De most István halovány mosollyal megkérdezte:

– A te szád se jár rá a kende szóra? Holott jól beszéled a nyelvünket.

Veczelin magyarázta:

– A napnyugatról jött lovagok fülének mit sem mond a kende. De kende latinul: princeps, így írják le az írástudók is. Princeps pedig németül Fürst, magyarra visszafordítva fejedelem. Ez már majdnem király.

Pázmán hozzátette.

– Atyád idegenek előtt királynak nevezte és neveztette magát.

István elkomorodott:

– De csak az lehet király, aki valóban ura a földeknek és a föld népeinek. Előbb le kell győzni Koppányt, hogy meghirdessük az országok királyai között, hogy a magyarok földje: Magyarország és ura: király.

– És a királyt a császárnak kell elismernie – magyarázta Veczelin. – A császár azonban készségesen ismer el királynak, ha valóban az tudsz lenni.

István bólintott, de azonnal ki is javította a gráfot:

– Nemcsak a császár ismerhet el királynak, hanem a római pápa is. És inkább vagyok hálás a pápának, aki messze van, mint a császárnak, aki akkor is szomszédom, ha esetleg a sógorom. – Hiszen már köztudomású volt, hogy a legközelebbi császárválasztó fejedelmi gyűlésen a bajor Henrik urat, Gizella bátyját fogják a Birodalom élére állítani.

– Siess, István úr – szólt bele az eddig némán figyelő Csanád –, mert Ajtony is királyi hatalomhoz, királyi címre vágyik. És ő a bizánci császár unokahúgát vette feleségül, Bizánctól várja a koronát. Én azt hiszem, hasznosabb lenne előbb és azonnal Ajtonyra támadni. Veczelin haditervével Ajtonyt is megverhetjük. És ő az igazi, a legveszélyesebb ellenséged, ha nagy csöndben is vagyon ott túl a Tiszán. Én tudom, én onnét jöttem.

István barátságosan nézett Csanádra:

– Ajtony is sorra kerül. És ígérem, hogy Ajtony ellen te leszel a hadak fővezére, mert eléggé gyűlölöd, hogy ne lankadj a végső győzelemig. De ha most kelet felé támadunk, nyugatról Koppány okvetlenül hátba támad. Ha Koppánnyal azonban gyorsan végzünk, akkor sor kerül Ajtonyra és a többiekre.

Mindhárman kérdően néztek urukra. Kik azok a többiek? István komoran mondta ki a valóságot:

– Minden vezér, aki nem jött ide hódolni, ellenség, és csak arra vár, hogy ránk támadjon. És minden ellenségem a pogányság támasza még akkor is, ha ő maga megkeresztelkedett. Még nagybátyám, Zsombor gyula a távoli Erdőelvén is veszélyes, holott keresztény. De a besenyő Tonuzóba hallani sem akar a keresztről. Ezekre egymás után mind sor kerül majd, de előbb Koppányt kell legyőzni. És ha itt lesz a kétszáz lovag, még mindig nincs együtt az az ötszáz könnyűlovas.

Csanádra nézett, az pedig bólintott:

– Két hét alatt összeszedtem őket azok közül, akik a vezérek földjéről menekültek, mert földet akartak maguknak, és ezért elűzték őket. De földet adsz nekik.

– Én földet adok nekik – bólintott István.

– Csak azt ne várd, hogy mind keresztény is legyen. A vezér akkor is ellenséged, ha keresztény; a vezérek ellenségei akkor is híveid, ha húzódnak a kereszttől.

István megremegett, mintha borzongás futott volna át a testén. Gyanakodva nézett Csanádra:

– Te keresztény vagy?

– Nem én, uram. De melletted, érted harcolok. És ne is akarj megtéríteni, bízd ezt a papokra, próbálják meg, ha tudják. De nekem Marosvárott elegem volt a keresztből.

– Az a bizánci papok keresztje – kiáltott rá hirtelen indulattal István. – Bizánc el akar szakadni Rómától, előbb-utóbb el is szakad. A bizánci keresztény rosszabb a pogánynál.

Csanád ravaszul mosolygott:

– Hát akkor már az is jó, hogy nem vagyok bizánci keresztény. A vitézeim nagy része sem lesz az. De ne azt nézd, hogy pogányok, hanem hogy téged segítenek. És Veczelinnel együtt remélhetőleg meg is verjük Koppányt, hogy azután leszámolhassunk Ajtonnyal, és te a pápa áldásával király lehess.

Emelte kupáját, a bor után nyúlt a másik két úr is, de Istvánra néztek, nincs-e ellenére, ha ők most isznak. Uruk bólintott, azok felemelték a kupát.

– István királyra – mondotta Pázmán.

– István királyra – ismételte Csanád és Veczelin.

– A kereszt győzelmére, urak! – így fennen a fejedelem.

A kupák összekocódtak.

A következő két hét szakadatlan készülődésekkel telt. Napközben Gizella sem látta az urát. A kende hol Asztrikkal ült hosszasan, hol Pázmánnal volt együtt. Máskor papok egész gyülekezetével tárgyalt. Közben hírnökök mentek az ország részei felé, és hírnökök jöttek mindenfelől. Már maga Asztrik sem látta át, mit is csinál urává emelkedett tanítványa. Ha kérdezte, az alig válaszolt, ehelyett ő faggatta törvényekről, elméletekről, régi, idegen királyok tetteiről az apátot.

Amikor a szükséges sereg java része már együtt volt, egy reggel István belépett Asztrik szobájába. Az apát ott ült író-olvasó asztalánál. Nagy Károly törvényeinek szépen másolt példánya feküdt előtte. István napok óta főleg erről kérdezett.

A pap felállt. Az ifjú nagyúr nekitámaszkodott az asztalnak, és ezt mondta:

– A hadigyőzelem önmagában nem elegendő. Mit teszünk a diadal után? A diadal után a győzteseknek tudniok kell, mi a teendőjük. Tehát nekünk is törvényekre van szükségünk.

Asztrik helyeselte:

– Már atyád is össze akarta íratni, kinek mi a joga, mi a kötelessége. Csak sohasem ért rá...

– Neki semmire sem maradt ideje – bólintott István. – Mindent nekem kell bevégeznem. Ő parancsolta így. Most azonnal fel kell jegyeznünk, hogy mi mindenről hozunk törvényt a győzelem után. Ülj le, és írd!

Asztrik figyelte, hogy mennyire megváltozott rövid napok alatt a tanítványa. Ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Tudja a teendőit.

Leült, a törvénymásolatot összehajtotta, és az asztal alá tette, pergamenlapot helyezett maga elé az asztalra, írónádat vett az ujjai közé, és bemártotta a nagy ólomkalamáris piros tintájába.

István fel-alá járkált a kis szobában, azután diktálni kezdett:

– Elrendeljük, hogy ki mit birtokol, azt tulajdonául bírhassa, abban háborgatni senki se merészelje... – Magyarázó hangon tette hozzá: – Világos szavakkal kell ezt törvénnyé tenni, mert különben a nemzetségek mindenféle ősi pogány szokásra hivatkozva menten kétségbe vonnák, hogy amit adok, az azé, akinek adtam.

Asztrik felismerte, hogy István most ragadta meg gyökerében minden ellenségeskedés okát. Csodálkozott is, milyen tisztán látja a teendőt, ilyen világosan eddig ő sem fogalmazta meg magának az elrendelendőt. Hiszen erről van szó. A pogányok ragaszkodnak ahhoz, hogy a föld közös legyen. A pogány szokások szerint senki sem lehet a föld ura. És ha a földnek nincsenek urai, akkor nem lehet keresztény államot csinálni. De talán nem is lenne ez ilyen sürgős – gondolta hiszen most Koppány a nagy veszedelem. Kérdően nézett Istvánra:

– Nem fontosabb most a Somogy felől támadó veszedelemmel törődni?

– Azzal is, ezzel is – magyarázta a fejedelem. – A törvény nem várhat, mert aki értem, mellettem csatázik, annak tudnia, értenie kell, hogy miért kockáztatja életét.

– Igaz, igaz – mormogta elismerően Asztrik. – De ha Koppány Veszprémre ront...

– Már meg is indult – közölte István az ijesztő hírt. – Hajnalban érkezett futár a Balaton felől. Veszprém alatt fogjuk megverni Koppányi. De nekünk már most tudnunk kell, hogy mit teszünk utána.

– Te már tudod? – nézett rá kérdően az apát.

István igent bólintott, és mondta:

– Utána tüstént ünnepi követség indul Rómába. Te fogod vezetni. Koronát kérsz a római pápa kezéből. Addig nem vagyok király, amíg királynak nem nevez a szomszéd is. De ne a szomszéd adja a koronát, hanem Róma. Róma messze van. Atyám mondta, jobb, ha a szomszéd sógor, mint hogyha betörő. De az is igaz, hogy a szomszéd legyen sógor, és ne felsőbb hatalom. Csak adja Róma azt a koronát.

Asztrikot azonban jobban aggasztották a somogyi hírek:

– És ha úgy akarja az Úr, hogy Koppány elfoglalja holnap Veszprémet?

– Asztrik – kérlelte István –, hagyd a lovagokra a háborúzás gondját. Te a törvényt fogalmazd. És készülj, hogy bölcsen szólj a pápa előtt.

Az apát felállt, és szembenézett tanítványával:

– Honnét tudod így a teendődet, István?

Az mosolyogva nézett vissza rá:

– Hisz tőled tanultam.

– Tőlem? – csodálkozott a kérdő. – Én csupán a szentek és királyok tetteit meg igéit tanítottam neked. Tanítottam, Augustinus mit írt nagy művében az Isten államáról.

– Ezt, ezt tanultam – bólintott István. – Figyeltem a szavad, még akkor is, ha úgy hitted, nem is nagyon figyelek oda. Te olvastad a könyveket, és a szóból én megértettem, mit és hogyan tegyek. Sokat tanultunk együtt, Asztrik. Mi megtanultuk Isten államát, s akárcsak Isten – államot teremtünk.

Asztrik úgy érezte, ebben a vallomásban van valami bűnös, valami olyan mérhetetlen gőg, amely sehogyan sem illik össze tanítványa egyre többet hangoztatott keresztényi alázatával. De csak gondolta, nem említette, mert közben tisztelettel kellett adóznia ennek a magabiztos okosságnak. Az apát eleitől fogva sokat várt a kendefiútól, hamar felismerte rendkívüli értelmességét és akaraterejét, de sohase gondolta volna, hogy ha sor kerül rá, ilyen fegyelemmel győzi le saját féktelenségét. Ámbár – tette hozzá magában – ebben a fegyelemben is van valami túlzás, valami féktelenség.

Hármat koppantottak a kis szoba ajtaján, azután belépett egy palotás vitéz, és jelentette, hogy a várakozók már együtt vannak a fogadóterem előtt.

– Gyere, Asztrik – fogta meg a fejedelem tanítója kezét. – Lásd magad is, hogyan készülök Koppány ellen.

Együtt mentek át a Duna felé néző kétablakos kerek szobába, ahol a nagy karosszék állott. István leült, Asztrik mellette állt. Az úr parancsolta a palotás vitéznek, hogy engedje be Pázmán ispán urat. Amíg várták, István körülnézett, mintha magának mondta volna, de úgy, hogy Asztrik mint teendőt hallhassa:

– Ezt a karosszéket is ki kell cserélni. Ezt a szobát hamarosan trónteremnek fogjuk nevezni. A várhoz is új szárnyat kell építeni, hiszen innét kell kormányozni az államot. Ehhez királyi udvar kell, udvari méltóságokkal.

Nyílt az ajtó, belépett Pázmán. Lovagmódon tisztelgett.

– Együtt áll a háromszáz palotás?

– Indulásra készen, uram.

– Tudod, hogy Veszprémet már körülvette Koppány?

– Tudom.

– Ti áttörtök, de sehol sem veszitek fel a harcot. A somogyiak sokkal többen vannak. Te erősítsd a várbelieket, hogy a falak bevehetetlenek maradjanak...

Pázmán ismerte azt a terepet:

– Koppány lovasai alkalmatlanok várostromra. Védekezni lehet, amíg az eleség tart. De ha mi is ott leszünk háromszázan, akkor nyolc-tíz napnál továbbra nem lehet ennivaló, több be se fér a táraikba.

– Hat nap elegendő. Hat nap után ott lesz a felmentő sereg, amely kétfelől támadja Koppányt. Ti akkor kirohantok. Én is ott leszek: magam kívánok győzni a pogányon. És hogyha győztünk, akkor úgy, ahogy atyám kívánta, te ütsz lovaggá a csatatéren.

– Uram – kérlelte Pázmán –, fontosabb, hogy vigyázz magadra. Ha neked bajod történik, vége itt mindennek. Nem szükséges, hogy magad menj csatába.

István arcára kiült a keménység:

– Koppányt nekem kell legyőznöm. Indulj azonnal, Pázmán! Odakint várakozik Pomáz, a böszörmény?

– Igen.

– Helyes, hívattam. És Veczelin gráf?

– Az is visszaérkezett, és vár reád. Tegnap Veczelin a közelben egy regöst fogott el, aki a nép közt a pogány elődök tetteiről énekelt.

István komoran bólintott:

– Tudom, titokban regösök járnak országszerte, és a holtak nevében átkoznak engem, a papokat, a földműveseket, és fennen hirdetik Koppány jogát a hatalomhoz. Alig győzzük a Dunába dobni ezeket a regösöket. Itt van Doboka fia Csanád is?

– Itt van – jelentette Pázmán.

– Jól van – intett az uralkodó. – Te indulj hát Veszprémbe azonnal. A várakozók pedig egymás után jöhetnek. Először a böszörmény. Isten áldjon, jól vigyázz Veszprémre, Pázmán.

Felállt, és átölelte az ispánt, aki viszonozta az ölelést.

– Isten óvjon, István, téged és mindnyájunkat.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Asztrik megkérdezte:

– A kelenföldi böszörményt miért hívattad?

István a vállát vonogatta:

– Pap és lovag nem elég. Ha harcolunk és államot teremtünk, kufár is kell.

A kufár szóra Asztrik megremegett:

– Krisztus korbáccsal űzte ki a templomból a kufárokat.

Most megint mosolygott István:

– Nem is a templomba hívom vissza őket. De talán te fogsz lovat, kopját, szekeret, szénát szerezni annak a seregnek, amely Isten nevében megveri a pogányokat?

Visszaült az uralkodói székbe. És jött is már hajlongva, szakállasan és alázatosan Pomáz:

– Kende úr, István urunk...

Az úr bólintott:

– Most már mondhatsz akár királynak is, hiszen mindig annak akartál nevezni. Isten hozott, Pomáz.

A kufár áradozott:

– Uram, királyom, oly réges-rég nem láttuk színedet se. Oly boldogság, hogy eszedbe jutottunk, és kegyeskedtél hívni... A leányom...

István belevágott:

– Pomáz, holnapra kétszáz jó lovat szerezz.

A szakállas arc elváltozott a meghökkenéstől:

– Kétszáz ló holnapra? Uram, adj három napot.

– Nem adhatok, Pomáz.

– Adj két napot.

– Holnapra kell. Ezüsttel fizetek. De mind betört ló legyen. Ménesem van nekem is, de nincs időnk betörni kétszáz lovat. Ezüsttel fizetek.

Pomáz elgondolkodott, azután mélyen meghajolt:

– Uram, királyom, holnap délre itt lesz a kétszáz ló.

– Helyes – bólintott királyi fenséggel az úr. – Azután kopját és kardokat szerzel a föld alól is. A kovácsok dolgozzanak hajnaltól hajnalig. Holnaputánra ötszáz kopja kell és kétszáz kard.

A kufár kétségbeesetten nézett rá:

– Uram, nincs ennyi fegyver Bizáncban sem.

Asztrik megint azt a gőgöt vélte megjelenni István arcán:

– Bizánci arannyal fizetek. Gazdagabb leszel, mint Harun al Rasid, a főböszörmény.

Erre Pomáz arcára kiült a boldogság mosolya:

– Ha aranyad van, lesz fegyvered is.

István Asztrikhoz fordult:

– Ezért gyűjtött, ezért zsugorgatott atyám egy életen keresztül. Ő maga egyszerűen élt, de tudta, hogy egyszer szükséges lesz az arany és ezüst. – Megint Pomázhoz fordult:

– Tudtam, hogy számíthatok rád.

Az egyre hajlongott, úgy mondotta:

– Uram, király, hadd mondom meg: a lányom...

– Harminc szekér is kell – szakította félbe a fejedelem.

– Meglesz az is uram, de Méhecske, a lányom...

István most sem engedte befejezni:

– Ha itt van a ló, a fegyver, a szekér – azonnal fizetek. Hozz nagy zsákot a pénzedért.

– Hála néked, király úr – most már sírósan könyörgő hangon kérlelte Pomáz –, de kérlek, csak egy szóval válaszolj. Oly bús a lányom, Méhecske...

István mintha nem is hallotta volna. Mindig akkor vágott a kufár szavába, amikor az a lányáról akart beszélni:

– Azután jöjj el újra, mert szükség lesz itt más egyebekre is. Most Isten áldjon. Minden, amit mondottam, pontosan itt legyen.

Pomáz hátrálva az ajtó felé hajlongott. Még egyszer megpróbálkozott:

– Hát egyetlen kis szót sem üzensz? Olyan bús szegény...

– Most a német gráf jöhet – rendelkezett István.

Az ajtó nyílt, Pomáz kihátrált.

Asztrik fejét csóválva nézett tanítványára, de az elismerés hangján vallotta:

– Erős vagy, István. Tudom, hogy azt a lányt szívből szeretted.

De ő se kapott választ. A fejedelem másról beszélt, magyarázó hangon:

– Ez a Veczelin ért a lovagi hadvezetéshez, ő lesz a nehézpáncélosok ispánja.

Jött is már a hosszú német gráf. Lelkesen köszöntötte urát:

– Itt vagyok, királyom, köszöntlek hódolattal. És hoztam foglyot is. Ott kinn vigyázzák. Felőled mondott mindenféle rosszat.

– Hozasd be, hadd nézzek a szemébe – szólt a parancs.

Veczelin kiszólt az ajtón, és két kopjás bevezette Orost. Kezei hátul össze voltak kötözve. Kiegyenesedve állt meg István előtt, aki azonnal felismerte:

– Oros, a regös. Hol van a hegedőd?

Veczelin megmondta:

– A hátán összetörtük.

István felállt, szembelépett a fogollyal, és megkérdezte:

– Hát te is engemet átkozol, Oros? Az életedet nekem köszönheted. Valamikor reménységnek neveztél. Nem is olyan régen.

A hátrakötött kezű férfi félelem nélkül, magát halálra szántan, vádlón így válaszolt:

– Egy másik Istvánt ismertem, aki a reménységünk volt. Hittük, hogyha ő lesz a kende, hozzá visszatérnek, akik elfutottak Géza úr elől. De amióta te ültél atyád székébe, még többen menekülnek, vagy akarnak menekülni innét. A te neved a vér, a jaj neve. Szavadra elnémul a régi ének. És átokszónál már nincsen egyebünk.

István előbb némán nézett vissza Oros szemébe. Úgy érezte, ennek az énekesnek kell megmagyaráznia mindent. Előbb elfordult, néhány lépést tett ide-oda, azután hirtelen megállt, és újra szembefordult:

– Ide figyelj, Oros. Eddig minden regöst, aki véres kezű vezérekről regélt, a Dunába dobattam. Új keresztény országban halálos veszély, ha régi ének csábítja a lelket a múltat őrző élő vezérek felé. De téged egyszer már megmentettelek a haláltól, te talán meg is érted, ha gondolkozol, hogy most nem a régi regékről van szó. Mással nem vitáznám, de te a védencem vagy, most is meg akarlak védeni. De értsd meg végre, hogy elpusztulunk, elpusztulsz te is, ha másképpen nem élünk, hogyha mást hiszünk, mint az a világ, amelynek közepébe vezette egykor Árpád hadainkat.

A megkötözött regös azonban indulatosan válaszolt:

– Másképp beszéltél akkor, ott a révnél, ahol böszörmény kedvesedet ölelted, és azt kívántad, hogy szeressenek. Akkor azt mondtad, bárkinek joga, hogy éljen kedve, jóhite szerint.

Gőgös, kemény mosoly ült vissza a fejedelmi arcra:

– Te Oros, ha most az az István jönne elébem, akkor én vagy meggyőzném az igazamról, vagy ha nem hallgat reám, a Dunába dobatnám. Annak a régi Istvánnak szava csábító volt, de halálos a népre. Neked sem mondhatok mást, csak amit őnéki, a tegnapelőtti Istvánnak mondanék. Ha most, Oros. templomba mégy, és keresztény leszel, s a véres kezű hadnagyok helyett szelíd szentekről mondasz éneket, akkor szabad vagy, és itt van a helyed az oldalamnál.

Dermedt csönd következett. Veczelin, Asztrik vizsgálódó szemmel nézte Orost. A két kopjás is feszült figyelemmel várakozott, mit mond erre a fogoly. Végre Asztrik szólalt meg, szelíd hangon:

– Mondj hát igent, Oros. Kedves nekünk, aki a szentekről szépen énekel.

Erre kitört a regösből a dacos keserűség:

– Közéjük álljak? Jöttment, gyülevész, mások kárára élő seregedbe? Veletek együtt kívánjam halálát Koppánynak és mindenkinek, akit szeretni és becsülni érdemes? Nem, István úr. Én Koppánytól tanultam, hogy az énekes ne a vezérektől kapjon parancsot, hogy mit énekeljen. Ha megölted az éneket, amúgy sincs miért éljen az énekes. Szelíd szentekben pedig addig nem hiszek, amíg szentek nevében ölnek és rabolnak.

István kedvetlenül elfordult, hangsúlytalanul, fakó hangon mondta:

– Dobjátok a Dunába.

A két kopjás elvezette, de az ajtónál még felkiáltott a halálraítélt:

– Álmaidban majd rémítgetlek, Géza fia István!

Amikor már kint volt, bosszúsan mormogta István:

– Akinek Isten elvette az eszét, annak ugyan ember hiába magyaráz.

Veczelin jókedvűen szólalt meg:

– Már féltem, uram, hogy megint kimented. Pedig akkor egymásnak megfogadtuk ezzel a fickóval, hogy ha egyszer újra találkozunk, hát életben csak egyikünk maradhat. És nekem drágább a magam élete, mint az övé.

Bosszúsan intette le a fejedelem:

– Hallgass, Veczelin! Jó lenne itt, miköztünk is egy-két hozzá hasonló. Sajnos éppen őket kell a Dunába dobatni. Az Isten igaz emberségükhöz nem adott embernek való elmét, és ezért halálosan veszélyesek. – Töprengő hangon folytatta: – Van-e jobb eszköze a kísértő Gonosznak, mint az elszántan becsületes ember, ki vakságában rossz oldalra állt?

Asztrik szelíd, bizakodó hangon fűzte hozzá:

– Majd jönnek ők is. De amíg belátják az igazunkat, még idő kell ahhoz.

István maga elé nézett:

– És nem várhatjuk őket ölbe tett kezekkel.

Veczelinhez fordult:

– Itt az óra, hogy megmutasd, mit tudsz. Koppány megindult Veszprém ellen.

A gráf bólintott, hogy tudja. A fejedelem folytatta:

– Veszprém védeni tudja magát jó néhány napig, fel is tartja falai alatt Koppányt. Tehát ott kell rátörni. A lovagjaid együtt vannak, a szükséges tartalék lovak holnapra itt lesznek. Holnapután indulnod kell.

– Indulok, királyom – húzta ki magát Veczelin. – De arra a könnyű nyilazó seregre is okvetlenül szükség van, hogy biztos legyen a győzelem.

– Meglesz az is. Doboka fia Csanád egy nappal később indul a másik úton, hogy kétfelől támadjatok. Én veletek megyek. Nem vezérnek, még nem vagyok lovag. A fővezér te vagy, Veczelin. Rád bízom magamat is. Ha győzöl, tudom, földet vársz jutalmul. Ne félj, megyényi föld lesz a tiéd.

A gráf megragadta kardja markolatát, és lelkesen kiáltotta:

– Csak földet adj, és én győzök neked! – És ment.

Jött Csanád. István elébe sietett, és rokoni mozdulattal átölelte:

– Együtt vannak? – sürgette a kérdés.

Csanád sokkal alacsonyabb volt, mint István, fel kellett néznie rá. Arca elégedetten derűs volt:

– Minden magyar vitéz, akit sért a vezérek hatalma, összegyűlt, és aki nincs itt, már igyekszik ide. Többen vannak, mint hittem volna. Nevedben indulhatunk bosszúra. Ha több ló és több kard akad, akkor még többen is lehetünk. Mert hát sokaknak nincsen még kardja, lova sem: a kifosztottak, a bitangra jutottak jutalmat váró hadserege ez.

– Jól van, Csanád – örvendett a fejedelem. – Lesz ló is, fegyver is. A sor ma Koppányon van.

Csanád ravaszkás mosollyal bólogatott:

– Tudom, tudom. De ne feledkezz meg a főgonoszról: Ajtonyról. Mert hát mit vétett a vitézek ellen Koppány?

– Pogány! – mondta ki a megbélyegző szót Asztrik, mire Csanád elnevette magát:

– Ezzel ugyan aligha lelkesíthetnéd a vitézeimet. Láthatod, királyom, mi híveid vagyunk, de miért haragudnánk arra, aki...

István mérgesen szavába vágott:

– Hiszen már te is keresztény vagy!

Ez éppen három napja történt: Csanád végül is hajtva István szavára, keresztvíz alá hajtotta fejét. Most királyi rokona szavára megint csak mosolygott:

– Jó, jó, te mondottad, és én elmentem a templomba, fejemre is hullt a keresztvíz, és vigyáztam is, hogy közben komoly maradjak.

– Káromló! – kiáltott rá Asztrik.

István komoran szólt rá:

– Megtiltom, hogy így beszélj.

Csanád bólogatta a fejét:

– Jól van, királyom, csak ne haragudj. Ígérem, hogy fiam, unokám majd olyan áhítatos lesz, akár a legszentebb apát. De férfikorban ilyet eszével és nem szívével tesz az ember. No de hagyjuk, csak annyit mondok, láthatod, híved vagyok, és teszem, ahogy parancsolod. Koppány el fog veszni. De hidd el, Ajtony gonoszabb és veszélyesebb is, mivelhogy mögötte ott áll Bizánc. És Bizánc mindig éhes.

Értően, megfontolt hangon válaszolt István:

– Tudom, Csanád. Azt is tudom, hogy okos vagy és sok mindent látsz, amire vakok még a többiek itt körülöttünk. Értsd meg, hogy mindenre sor kerül. De mi bukunk el, ha egyszerre akarnók valamennyit összezúzni. Ha egyszer nincs Koppány, akkor Somogy is engemet erősít. A sor ma Koppányon van. Azután majd sorra következik minden uraság, aki nem akarja, vagy akadályozza, hogy ez az ország egyetlen, erős állammá legyen. Koppány után majd Ajtony következik... azután a többiek. De hallgass, elegendő, ha ezt a tervet csak kevesen tudják. Mások előtt hallgatni kell.

Csanád értette már:

– Igazad van, királyom, nagyobb ez a terv, mint a mi apró-cseprő bosszúvágyunk. És hát a bosszúra is lesz majd alkalom.

István megfogta rokona kezét:

– Ígérem, Ajtony ellen te leszel minden hadaknak fővezére. De most indulj el Wassenburgi Veczelinnel a horka ellen. Én is ott leszek.

Már az ajtónál fogadta Csanád:

– Megyek, uram, és megverjük a horkát.

Megint kettesben maradt Asztrikkal, akit újra csak megszállt a szorongás:

– És mi lesz, ha Veszprém alatt mégsem győzöl?

István tudta:

– Isten mellettem áll. Ha Veszprémnél mégsem sikerülne, hát akkor Koppány másnap megint énbelém ütközik. Ha akkor is győz, újra én leszek, aki szembeáll vele. De ha őt éri egyszer vereség, vége mindenestől. Mert én ülök várakban, városokban, a fegyvereim újabb fegyverek, új harcimód a lovag csatarendje. Tőled tanultam, Szent Ágostontól tanultam, hogy a világ küzdelmek világa, amelyben győzhet a gonosz is, de végül a jó győzi le a gonoszt, mert Istennek ez a törvénye.

– Megváltoztál, megnőttél, István – mondotta elismerő hangon az apát.

A fejedelmi fej igent bólintott:

– Minden elveszett itt, ha én nem tudok elég nagyra nőni. Most menj, fogalmazd meg pontosan azt az új törvényt a tulajdonról.

Asztrik indult is, de aggódón mondotta még:

– Pihenj le, István. Hajnal óta talpon vagy, intézkedsz, diktálsz, tanácskozol. Pedig későn feküdtünk le tegnap is.

– Pihenni? Most? – nézett vissza rá István. – Győzni kell. Addig nincs, addig nem lehet idő pihenésre.