HATODIK FEJEZET

Esztergom lila gyászba borult. A papok ugyan feketébe öltöztek, és az idegen lovagok fekete zászlók alatt vonultak a várhoz, de a magyariak, még ha régóta keresztények voltak is, régi szokás szerint lila köntöst öltöttek, a vár falait lila függönyök borították. A pogányok megtépték ruháikat. Reggeltől estig sirámok hangzottak az utcán is, a házakban is. Esztergom búcsúzott Taksony fia Géza kendétől. Szorongva búcsúzott, mert senki se tudta, mi következik. A pogányságban tévelygők ugyan nem szerették Géza urat, de féltek, hogy rosszabb is következhet. A keresztények nem tartották jó kereszténynek, de nem tudták, jót vagy rosszat várhatnak.

A fogadóteremben most lilával borított emelvényen kiterítve feküdt a nagyúr. Kezei keresztény módra összekulcsolva, mellette kedvenc kardja, amelyet majd vele temetnek. Meghagyta keményen azt is, hogy bár keresztényhez illő módon bocsássák a földbe, de temessék mellé lovát is. amelyet táltosnak kell áldozatul levágnia, miközben a keresztény papok római szertartás szerint imádkoznak lelkének üdvösségéért. Ez nagyon is pogányul hangzott, de hát mindenki tudta, hogy Géza úr úgy lett indulatos keresztény, hogy megmaradt haragos pogánynak is. Amikor egyszer Asztrik merészkedte a szemébe mondani, hogy aki megkeresztelkedik, az többé nem lehet pogány, akkor gúnyosan nézett az apát szemei közé, és ezt az azóta sokszor idézett igét dobta oda:

- Elég hatalmas úr vagyok, hogy két istenem is lehessen.

A zomotor is olyannak készült, hogy azon keresztény és pogány, sőt ezeken kívül néhány főböszörmény Mohamed-hívő és a néhány legtekintélyesebb zsidó hitű kabar nemzetségapa is megjelenhessék. Már reggel óta érkeztek is messzi földekről mindenféle résztvevők, hogy eszem-iszommal üljenek tort a halott túlvilági jó egészségéért.

A halott mellett azonban kizárólag keresztény papok zsolozsmáztak. Ez István rendelkezése volt. A táltosokat kitiltotta a gyászoló várból. Áldozzák azt az eltemetendő lovat kívül Esztergom városán. A torra ám jöjjenek pogányok, zsidók, böszörmények, de a ravatalhoz csak keresztény léphet. István tervezte meg pontosan a temetés rendjét is. Ő maga fog állni a koporsó mellett anyjával és Gizellával. Igaz, Gizella még nem a felesége, a házasság szertartását nem tarthatták meg a halál és a halotti szertartás miatt, így csak néhány nappal a temetés után lesz az ország úrnője. És a lakodalom csendes lesz, ahogyan gyász idején illik. De Gizella mégis, így is, az ország Géza választotta ifjabbik úrnője, ott van a helye Saroltával egy sorban, csak még nem ura jobbján, hanem vőlegénye balján. István jobb oldalánál Sarolta fog állni, bal oldalán Gizella. Őutánuk következnek az esztergomi udvar nagyjai, és csak ezek után jöhetnek a törzsek vezérei közül, akik eljönnek. Ajtony úr bizonyára nem jön el. Úgy tesz, mintha nem jutott volna el hozzá az esztergomi halál híre. Géza úr sem ment volna el Ajtony temetésére, ha az halt volna meg előbb. Zsombor úr, az erdőelvi gyula ugyan Géza sógora, Sarolta öccse, de a gyula Fehérvára, ott Erdőelvén olyan messze van, hogy akkor sem érne ide, ha a hír eljutott is hozzá, és ha azonnal meg is indult volna a temetésre és a zomotorra. Aba úr vagy családjából egy felnőtt férfiú bizonyára eljön, mivel Abáék ama vezérek közé tartoznak, akik elismerték Géza úr fennhatóságát, és segítségére is voltak a többi vezérek ellen. István egyik húgát már el is jegyezték az Aba-nembéli ifjú Sámuel úrral. Nyilván maga Sámuel lesz itten hatalmas nemzetsége nevében. És ha eljön, ha Géza iránt holtában is hódolatát fejezi ki, akkor István azon lesz, mihamarabb ők is tartsák meg a lakodalmat. Az is helyes, ha a vezérek közül akad egy sógor az új kende számára. Az is meglehet, hogy Miskolc úr, a borsodi vezér is eljön, vagy elküldi egyik felnőtt fiát: Miskolcék is békés viszonyban maradtak Árpád nemzetségével. A Huba-nembéli Szemerék közül is itt lesz valamelyik felnőtt fiú. A többi vezérre aligha lehet számítani, azok alighanem ki akarják használni Géza halálát. Ezek talán most Koppány felé néznek: mit fog ő csinálni? Vagy lesz, aki Marosvár felé tekint, vajon Géza halála után a legnagyobb hatalom nem Ajtony vezér lesz-é?

Hanem amire aligha gondolt bárki is Esztergomban, hogy mielőtt még Aba Sámuel ifiúr megérkezett volna, s mielőtt Miskolcfi vagy Szemere lova átlépte volna Esztergom mezsgyéjét, lovas kísérettel a Balaton felől benyargalt Esztergom utcájába Koppány, a horka. A domboldali tekervényes úton ügettek fel a vár felé. Ott a nagyúr kiszállt a nyeregből. A kapu nyitva volt, zárógerendái felhúzva, hiszen gyásznépet vártak. A kapu előtt kopjás őrség, amely utat nyitott a nagyon előkelő résztvevőnek. Lovas népe nyeregben maradt, így rendelkezett uruk. Ezek egy jelre kirántott karddal átronthatnak a kapu alatt, és ha nem is foglalhatják el a várat, nagy zavart okozhatnak, hiszen voltak ötvenen is, élükön a vénséges Kapolccsal.

Koppány nem járt ugyan soha Esztergomban, de az udvaron sorakozó kopjások sorfala közt nem is mehetett máshová, mint a ravatalos fogadóterembe, ahol Géza teteme a végső búcsúzókat várta. A halott körül négy pap mormogva imádkozott latinul. Lába előtt pedig térdre borulva, könnyek nélkül sírt az özvegy. A szertartás előtt egyedül akart maradni urával, és ezt István helyénvalónak is tartotta. Hanem amikor Koppány belépett, Sarolta felugrott. Kiáltani akarta, de suttogva mondotta a nevét:

– Koppány...

– Halotti torra jöttem el, Sarolta.

A négy pap elhallgatott. Nem értették a magyar beszédet, de az úrnő szavából tudták azonnal, hogy ő az, akinek a nevét nem szokták kiejteni Esztergomban. Sarolta tudta, hogy a papok nem tudnak magyarul, és Koppány is felismerte, mondhat bármit, ezek az avatatlanok úgysem értik.

– Húsz éve elkerülted a házunkat – mondotta az asszony.

Koppány elébe lépett:

– Húsz évig nem volt keresnivalóm a közeledben.

– És most a gyász hozott? – kérdezte Sarolta.

Koppány hangja csöndes, szelíd volt:

– Tudod, Sarolta, hogy nem gyászolom halott uradat. Nem tettem soha ellenére, de várva vártam, hogy mikor megy el.

Sarolta felvetette a fejét, hangja tiltó volt:

– Ne mondd ezt! Még akkor se mondd, ha így igaz. Mi gyászoljuk őt, és ha volt is az életében, amit nem szerettél... a koporsónál minek emlegetni? Mi szeretve látunk téged, de szeretve láttunk volna Géza életében is, hiszen béke volt Esztergom és Somogyvár között.

Koppány azonban nemet intett a fejével:

– Nem, nem volt béke, csak éppen nem volt háborúság. Két más világ volt ez. És Taksony fia Géza háza táján énnékem nem volt keresnivalóm. Amíg ő élt, nem lehetett béke közöttünk. Minden üldözött, aki átkozta az. ő nevét, nálam, Somogyban talált biztos menedékre. És ha egy bitang idegent én elűztem, Géza szolgálatába fogadta. De Géza immáron elment, most már minden menekült békésen visszatérhet otthonába, és készülhetnek az idegenek is, hogy szerencsét másutt próbáljanak.

Hallgattak. Sarolta kereste a szavakat. Koppány várta a választ. A papok némán, értetlenül nézték, tudván, hogy ezek most nagyon fontos dolgokról beszélnek, amelytől talán a jövő is függhet.

Végre az asszony tudta már, mit kell mondania:

– Miért nem jöttél életében, hogy elmondd, mennyire másképpen tennél te? Hiszen téged is az aggaszt, ami őt aggasztotta, hogy miképpen is lehet itt élni. Lehet, hogy szavad meg is győzte volna, de az is lehet, hogy te értetted volna meg, mit akar és mit tesz az én uram, és talán akkor belátod azt is, hogy úgy helyes, ahogy ő tette volt. Miért nem jöttél hát az életében?

Koppányban gyülekezett az indulat, de erőltette magára a csöndes nyugalmat:

– Te jól tudod, Sarolta, hogy miért nem.

Sarolta a vállát vonta:

– Húsz év alatt már régen elfeledtem.

A férfihang felemelkedett:

– Mondjam ki szóval?

– Miért mondanád? – És a ravatal lábánál most mégis mosolyféle jelent meg a női arcon. Koppány úgy érezte, hogy vére a fejébe szalad. Vallomásként tört ki:

– Mint húsz év előtt, olyan vagy, Sarolta! Kemény és gőgös. De mosoly lappang a gőgösséged mögött. És a mosoly mögött ott ül a keménység. Rajtad mit se fog az arcra ráncot karmoló idő. Tekinteted, akár húsz év előtt, a termeted, akár húsz év előtt, a szépséged...

Itt Sarolta belevágott:

– Nem, Koppány. Húsz év más emberré gyúrt engem is, és mássá gyúrta az egész világot. Téged is.

– Igen – sóhajtotta a férfi. – Hajamban a fehér szálak egyre új csatákon győznek a régi, barna szín fölött. De mielőtt még végső diadalt arat a tél színe, szeretnék rövid, mégis boldog késő nyári életet. Tudod, hogy húsz éve várok rád, Sarolta.

Az asszony hátralépett, a ravatal felé, mintha halott urához menekülne, onnét kérdezte, mondta:

– Nem érted, Koppány? Nem az őszülő haj, ami változott. Hiszen a szavad ma is olyan kedves, mint akkor, nagyon régen. Akkor én a gyula lánya voltam és te a horka fia. Ha akkor te lettél volna olyan szilaj erővel szomjas a hatalomra, hogyha nem a rég halottak elmúlt idejéről ábrándozol, hanem kemény ököllel mindenki másnál többre törsz... bizonnyal neked nyújtom a kezem. Hiszen ifjú voltál és ifjú voltam. De Géza kende, aki jött, szólt, és el is vitt magával, akármennyire is öregebb tenálad, a lelke keményebbnek bizonyult: ő tudta, mit akar. Ezt te is tudod, és éppen ezért kerülted, mert te sem tudtál volna ellenállni parancsszavának. De most már halott, és most már én az ő özvegye vagyok, és utódjának, Istvánnak az anyja.

Koppány kérdően nézett rá, csaknem mosolygott:

– Miért akarsz kende anyja lenni, ha kende hitvese lehetsz?

Sarolta felmagasodott:

– Koppány, én a fiam pártján vagyok.

Komolyan, határozottan mondta erre a horka:

– A hatalom a jog szerint az enyém!

Sarolta nemet intett:

– A te jogod már elmúlt az idővel. Ez az, Koppány, ami megváltozott.

Erre Koppány hangjából elszállott a csöndes lágyság. Hitet valló nyomatékkal mondotta:

– A jog az ősöktől való, a jog soha nem változik meg. És nem változtam én sem. Húsz éve várok, nemhiába vártam.

Az asszony hosszan nézte a férfit. Ma is vonzó dalia. Saroltánál gyengébb, másfélébb igényű nőnek bizonnyal húsz év előtt is inkább kellett volna, mint a zordon, indulatos, csupa akarat Géza. De nem csábító, nem hízelgő-e, hogy ideáll ez a kedves szavú férfi az özvegy elé, és ifjú nőket illető boldogságot ígér neki? Szelíden, barátságosan nézett vissza rá:

– Ki tudja, talán néhány év előtt még, amikor nem volt felnőtt fiam. De most már menyem is lesz, nemsokára bizonnyal unokáim.

Koppány szinte rákiáltott:

– Nézz ezüsttükörbe, ha nem hiszel a férfiszemeknek, ha nem hiszel az éjszakáidon bizonyára újra lángoló vágyaknak. Nézz ezüsttükörbe! Csak nem szánod magad az özvegyasszonyok örömtelen, kietlen életére?

– Én István anyja vagyok – ezzel védekezett Sarolta.

Koppány kérdően nézett rá:

– Azt hiszed talán, hogy most a fiad folytatja majd, amit húsz évig Géza tett? Csak egy szavam kell, és a mocsarak mélyéről, erdők, hegyek rejtekeiről előrohannak mind az üldözöttek, és melléjük áll minden szabad magyar. Csak egy szavam kell, és a templomok lángokban állnak...

Sarolta határozott szavakkal vágott bele:

– Ezt a szót te soha ki nem mondod. Nem mondhatod ki. Te nem harcoltál az én uram ellen. Miért gyűlölnéd jobban a fiamat?

– Én reád vártam – mondta Koppány.

– Segíts most nekem – fordult kérőhangúvá Sarolta –, segíts, hogy István folytathassa, amit én Gézával együtt kezdtem.

– De hiszen István sem azt akarja, amit az atyja akart – bizonykodott erre a horka. – Azt beszélik, István másmilyen. Inkább István segítsen nekem, hogy jóvátegyük, amit húsz évig Géza vétkezett. Ne Gézát, engem folytasson majd a te fiad.

– Téged folytasson? – kérdezte az asszony. Váratlan volt ez a fordulat.

És ekkor nyílt az ajtó, és belépett István.

Hírül vitték azonnal, hogy Koppány úr érkezett meg a zomotorra, egyenest a ravatalhoz ment. István jól tudta, hogy a ravatal lábánál anyja imádkozik. A hírre felpattant, és sietett a gyászterembe. S lám, a papok hallgatnak, és a halott lábánál anyja és az a férfi. Az anya pedig ezt mondja:

– Íme, itt van ő maga, mondd meg neki, a fiamnak, mit kívánsz tőle. Te meg, fiam, ismerd meg végre: ez Tar Szerénd fia Koppány, a horka.

– Koppány, a horka – ismételte István, hangjában ült a döbbenet.

– Az vagyok, fiam – szólt a férfi, váratlanul szelíd hangon. Istvánban azonban lángot vetett az indulat:

– Koppány, a horka, pogányok reménye, aki a halált idézi.

– Nem, fiam – intett fejével, s mondotta nagyon szelíden Koppány. – Én vagyok az, aki jog szerint atyád után az egész nép ura. – Két kezét nyújtotta István felé, úgy folytatta. – Add kezed! Hallottam a híred, tudom, hogy te is mást kívánsz, mint amit őseinkhez költöző atyád tett életében. Mondják, regösök regélik, hogy mented őket, és te is arra vágyol, hogy szeressen a nép. De te ifjú vagy még. a tapasztalat énmögöttem áll. Fogadj hát atyádnak a halott után, és légy utódom, hogyha engem is elszólít majd a földöntúli úr.

István azonban kardjához kapott. Erre a mozdulatra Koppány sem tehetett mást, mint hogy megragadja fegyvere markolatját. Sarolta felkiáltott:

– Koppány! István! Itt fekszik ő...

– Annál inkább! – lángolt Istvánban a harag. – Hadd lássa holt szemekkel, hogy teljesítem a parancsát.

De anyja megfogta a kezét, és kérve nézett Koppányra. A két kard hüvelyében maradt hát. De István égő szemekkel nézett a horkára. és így felelt neki:

– Ha nem az én házamban esnek a gyalázatra csábító szavak, ha nem anyám kér, hogy tiszteljem a békességet parancsoló gyászt, akkor kihúzott karddal válaszolt volna neked e várnak és az országnak ura. Te vagy a rontás, te vagy a pogányság. Közöttünk béke sohasem lehet. Ne merj a halott Géza úr torához közelíteni, de egy lépést se tégy a ravatal félé, mert tudom, atyám életre kel, és lesújt rád az ökle.

– István – lihegte Sarolta. István már hallgatott, csak lángoló szemekkel nézett. Koppány pedig komoran mondotta:

– Hát jól van, Géza fia István. Nem erre vártam húsz éven keresztül. Másképp lehetett volna, de legyen így, Sarolta. Magadra vess, ha holnap ég az ország.

Megfordult, és döngő léptekkel távozott. Előtte kinyílt az ajtó. Hátra se nézve haladt el a kopjások sorfala közt, ki a várkapun, ahol nyeregben vártak rá vitézei. Még az öreg Kapolcsnak se nézett a szemébe. Fellendült nyergébe, és megindult a lefelé vezető úton. Esztergom népe látta, ahogy a somogyi lovasok kiügetnek a házak közül, és ráfordulnak a Duna mellett vezető országútra.

A halottas szobában pedig a rájuk zuhanó csendben nézte egymást anya és fia. A papok még nem merték újrakezdeni a csöndes imádkozást. Értetlenül nézték az úrnőt és fiát, aki most már az uruk. Végre nagyon halkan megszólalt Sarolta:

– István, nem kellett volna.

A fiúban még forrt az indulat, lihegő mellel válaszolt:

– Vagy ő, vagy én. A tűz és víz közt béke nem lehet.

Sarolta felsírt. Erre a fiú hangja is szelídebb lett:

– Ne sírj, anyám... vagy sírj a gyász miatt.

Az özvegy visszatérdelt ura holttestének lábához, de még nem imádkozott, még Istvánhoz beszélt:

– Te vagy az úr, te tettél úgy, ahogy atyád is tette volna. Féltem én már régóta, hogy hiába a halk szavak: a tűz és víz közt béke nem lehet. De hadd sírhassak. Engedd meg, fiam, hogy halott uram kiterített teste mellett megsirathassam ennenmagamat.

István állt, nézte az anyját, nézte halott apját, azután lehajolt, és homlokon csókolta özvegy édesanyját. Majd szótlanul megfordult, és ment. Sarolta szótlanul sírt. A papok pedig újra belekezdtek a mormogó latin gyászénekbe.