NYOLCADIK FEJEZET

Rövid hetek múlottak el Géza kende halála óta, de oly sok minden történt azóta, hogy Esztergomban már régi időknek tetszettek Géza napjai. A várban meg éppen gyorsan múlt a meghajszolt idő. István lankadatlan lázban élt, és körülötte mozgott, nyüzsgött, formálódott, készülődött minden. Nemegyszer csak akkor került ágyasházába, amikor Gizella már aludt, és restellte fölébreszteni. Két napja pedig ágyasházába sem jutott. Még késő éjszaka is szövétnekfény mellett papokkal, vitézekkel, vármegyék idehívatott ispánjaival tárgyalt. Ha már nagyon álmos volt, a karosszékben ülve aludt egy-két órányit, majd frissen felpattant, és folytatta a készülődést. Mert mindez készülődés volt, hogy Veszprém alatt megverje Koppányt.

Hajnalban át akart menni a templomba, hogy az oltár előtt magányosan leborulva, az ég áldását és segítségét kérje a kitervelt teendőkhöz.

És akkor a szobába lépett Gizella. Ahogy az ágyból kikelt, csak éppen köntöst borítva inge fölé, lábát puha papucsba bújtatva kereste urát. Holott máskor nagyon vigyáz, hogy ágyasházon kívül senki se lássa másként, csak királynéhoz illő méltóságos és gondosan hordott öltözetben: s amióta asszony, fejét is befedte mások előtt..

István kérdően nézett feleségére. Az megállt előtte:

– Két napja felém sem nézel.

A férj arra gondolt, hogy néhány hét alatt mennyire megváltozott. Milyen félénk, fehér, befont varkocsú kislány volt, aki még csak az imént Esztergomba érkezett. Hogy megijedt István szavaitól. És lám, most szemérmetlenül hangos szóval nyilvánítja, hogy várta a férjét az ágyasházában, felháborodik, felelősségre vonja az urát. A férfi dolga, hogy mit csinál. Az asszonyé, hogy szótlanul várjon. De az is igaz, hogy az asszony elvárhatja férjét. Elvégre a házasság szentség, amely jogokat ad és kötelességeket ró mind a két házasfélre.

Vállát vonogatta:

Elfoglaltak a teendők.

Hanem ahogy asszonyára nézett, maga sem értette, hogy két nap óta miért nem szakította ki azt a néhány percet, amikor odafekhetett volna hozzá. Hirtelen úgy érezte, mégis magyarázattal tartozik. Szava szelíden hangzott:

– Amikor nyugodni mehettem, te már rég aludtál. Kora hajnalban nem akartam álmodat háborgatni. De azért veled vagyok egész nap, tudom, mikor mit csinálsz. Tegnap reggel imádság után cselédeiddel kézimunkán szorgoskodtál...

Odalépett elébe, és két kézzel megfogta a két kezét:

– Már mondani akartam, hogy ha győztünk Koppány felett, Asztrik Rómába megy, és királyi koronát kér számomra a pápától. Világraszóló ünnepséggel tudtára adjuk a királyoknak, hogy a szétszórt hadak helyén egy új állam született meg. Igaz, még jó idő telik, amíg Asztrik megkapja és hazahozza azt a koronát, de jó lenne, ha addig te a cselédasszonyokkal csinálnál méltó királyi palástot.

Gizella halványan mosolygott. Szeretetet kívánva húzódott férje karjai közé:

– Csinálok, István. Méltó, szép palást lesz. De még ilyenkor is, ha megmondod nekem, mi a teendőm, hogy segítsek neked, csak akkor jut eszedbe szólni, ha én kereslek. Egyedül vagyok nélküled.

– Egyedül vagy? – csodálkozott a szóra István. – Hiszen tudom, hogy naphosszat anyámmal vagy együtt. Örülök ennek.

Gizella hangja sírással küzdött, de vigyázott magára, mert tudta már, hogy férje irtózik a könnyektől:

– Ki mással lehetnék? És ki mással lehetne ő? Anyánk is magányos nélküled. Teérted maradt magányos. És őt is alig keresed. Két asszony pedig kettesben is magányos.

István indulatosan kitört:

– Hát mit tehetnék? Munkálkodom. Vagy azt hiszed, talán parázna nőkkel töltöm az estéket, ha távol maradok?

Gizella sóhajtott, szemei átnedvesedtek, de nem sírt:

– Hogyan is hihetném? Jól tudom én is, hogy óráról órára mit csinálsz. De mit segít ez a magányomon? Én elhagytam a kolostor édes nyugalmát. Krisztus menyasszonyi fátyla helyett asszonyhoz illő fejéket kaptam: te adtad. Szeméremre vágytam, és te azt akartad, hogy csókkal, öleléssel felejtessem a szívedből kitépett szeretőt.

Arca átpirosodott, fejét lehajtotta, mintha szégyellné, hogy ki merte mondani ezeket a szavakat. István rámosolygott:

– Elfeledtem az öledben.

Az asszony felvetette a fejét, és szembenézett, nem is törődött már az illendő szeméremmel:

– Te elfelejtetted, de énbennem felkeltetted őt, akit nem is sejtettem magamban: a céda gyönyörre vágyó szeretőt. Imádsággal, gyónással vezeklem, hogy éjszakánként várva, téged várva kívánom, amit bizonnyal a Gonosz ébreszt bennünk. Te akartad, hogy ilyen legyek. Ez lettem. És mégis magamra hagysz.

István legszívesebben karjai közé emelte volna, hogy egyenest az ágyasházába vigye. Igen ám, de ott elfeledkeznék az időről, pedig át kell mennie a templomba, könyörögni, Istennel megtárgyalni a következő órák határozatait, és áldást kérni a holnapi hadba vonulásra. Asztrik is bizonyára elkészült az új törvény megszövegezésével. A lovagoknak tudniuk kell, hogy ha birtokot kapnak, az valóban az övék lesz. Ha tudják, akkor van miért harcolniok, és elszántabban szállnak háborúba. És a papok is délelőttre várják, hogy folytassák a tanakodást az egyház, szervezéséről. Pedig milyen jó lenne most Gizellával.

Mondotta is:

– Pedig csak melletted, csak veled jó igazán. Hiszen jól tudom én, hogy aki parancsra jöttél el mihozzánk, szerelmes is lettél... amikor... – Sóhajtott. – Amikor magadra hagylak, és már nem is vagyok méltó a szeretetre.

Gizella rámosolygott. Győzelemnek érezte, hogy végre gyengéd szavakra kényszerítette férjét:

– Ki lehetne méltóbb? Ki van nagyszerűbb? Gyakran megborzongok, mert lelkem mélyén lappang a gyanú, hogy ha te akarnád, a legszörnyűbbet, a kárhozatot is vállalnám teérted, csak szeress, csak ne hagyj egyedül.

István magához rántotta, átölelte, csókolta. Hangja olyan volt, amint a nász első éjszakáján.

– Úrnőm, szerelmem! Hát nem érzed, hogy én is szenvedek?

Azután egyszerre megint magyarázó hangba csapott át:

– Két éjszakán át vitattuk a papokkal, ki légyen püspök, ki kanonok, ki apát. Asztrik már álmos volt, de nem hagytam pihenni. Közben újra meg újra csak rád gondoltam, és már azt terveztem, hogy aludni küldöm a bölcs prelátusokat, és hozzád megyek, felkeltelek álmaid közül.

– Miért nem jöttél?

István széttárta karjait:

– Mert nem hagyhattam abba: nem késlekedhetünk, ha el kell dönteni, hogy hol ki legyen a lelkek pásztora. Az egyház pontos megszervezése nélkül ingatag a vármegyék rendszere. És amikor tegnap hajnalban lefeküdni mentem, te mosolyogva aludtál, olyan voltál, mint a templom szentjei... és én elszégyelltem férfivágyamat. Igen, Gizella, úgy élünk, mint a szentek. Úgy kell élnünk.

Az asszony a fejét ingatta:

– Én nem vagyok szent. Te akartad, hogy ne legyek. Ne hagyj magamra.

– Ma este már nem tanácskozom – ígérte István.

Gizella rámosolygott:

– És te jössz hozzám, te, István, az uram, és nem az a magasztos áhítatú szent. És mindig, mindig, minden este.

Kérdően nézett erre István:

– Minden este? Koppány megindult Veszprém ellen. Holnap hajnalban én is indulok Veszprém alá.

Gizella ijedten fogta meg a kezét:

– Elmégy? Háborúba mégy?

István vállát vonogatta:

– A férfi olykor háborúzni jár.

Felesége összeborzongott:

– Úgy félek itt majd egyedül.

A férj megfogta asszonya két vállát, a szemébe nézett, és emlékeztető hangon mondta:

– Gizella, a legelső napon, hogy Esztergomba érkeztél és először szóltunk egymáshoz, megfogadtuk, hogy panaszkodni többé nem fogunk. Ha túl nehéz a dolgunk, úgy ígértük, majd egymás szemébe nézünk, és egymás szemében találunk vigaszt.

Gizella bólintott:

– Így volt, de én mégis örültem volna, örülnék, ha te néha mondanád, mi bánt. Hiszen tudom, hogy sok minden gyötör.

István elhárítóan mormolta:

– De könnyebb, hogyha nem szólunk felőle.

Úgy gondolta, most már mehetne is a templomba.

Este úgyis igyekszik korán ágyasházába térni Gizellával. Hanem ekkor váratlanul belépett Sarolta. Meghajlással fogadták az anyát, aki előbb menyét csókolta meg, azután a fiát. Vigyázott, hogy a fiatalasszony igazi anyjának érezze anyósát.

– Jó, hogy te is jöttél, anyám – mondta István. – Oly ritkán tudok mostanában veletek lenni.

Aggódva mondotta Sarolta:

– Miért nem mondtad magad? Miért másoktól kell tudnom, hogy Pázmán el is indult, és holnap már te is?

A férfi egyszerre nézett a két asszonyra:

– Ne féltsetek, jó úton megyek, és győzni fogok.

Sarolta szokatlanul csöndes, szinte kérlelő hangon mondotta erre:

– Győzni fogsz. És arra kérlek, hogy ha győzöl, ne feledd el, hogy jobb az irgalom, mint a véres bosszúállás.

István szemében harag lobbant, ingerülten kérdezte:

– Te Koppányt félted most is?

A fiú indulata megkeményítette az anyát is:

– Győzd le! De miért akarnád a pusztulását? Ha legyőzötten otthonában élhet, akkor már nem veszélyes.

– Atyám így akarta – válaszolt ridegen István.

– Atyád engem is mindig meghallgatott – vette fel a vitát Sarolta.

– A felesége voltál – rándította vállát a fia.

Mire szelíden beleszólt Gizella:

– Akkor hallgass meg engemet, én a feleséged vagyok, és anyánkkal együtt kérlek, légy kegyes, légy irgalmas, megbocsátó.

István hátralépett, dühös indulattal nézett anyjára is, feleségére is, rendreutasító hangon, parancsolva fordult hozzájuk:

– Az én dolgomba asszony ne beszéljen! Asszonyi lágyság otthon jó, de végünk, ha elpuhít az asszonyi panasz. Nem is tudjátok, mi történik itt. Mi új világot teremtünk magunknak, itt nincs helye sírásnak, aggodalmas sajnálkozásnak. Itt nem a férjed és nem a fiad, aki határoz, hanem az ország ura: a király. Erről tehát több szó ne essék! Ugye nem beszéltek effélét soha többé? Fogadjátok meg!

Gizella meghajolt, és csak ennyit mondott:

– Uram.

Sarolta meghajolt, és csak ennyit mondott:

– Királyom.