MÁSODIK FEJEZET

1.

Az esztergomi dombon álló vár alapjait még Nagy Károly császár frank mesterei építették úgy két évszázaddal ennek előtte. A frankok legyőzték az avarokat, és elhatoltak egészen a Dunáig, a hajdani Római Birodalom itteni határaiig, és a partot megerősítették a kelet felől egyre csak áradó barbárok ellen. Ezt a legkeletibb erősségüket „Keleti Erődítmény”-nek, a maguk nyelvén „Osterringun”-nak nevezték. A frankok ugyan hamarosan visszahúzódtak innét, pannon-szláv-avar keverék nép lakott itt, talán még a római kolónusok ivadékai is elkeveredtek velük, és nyilván közöttük maradt az átrohanó vándor népek itt-ott leszakadt töredéke is, amikor úgy száz év előtt megérkezett Árpád népe. A viharokban leomlott a frank határerődítmény is, csak kőalapjai biztatták az újra itt települőket, hogy helyére jól védhető várat építsenek. De az Osterringun név – amelynek értelmét már senki sem értette – tovább élt és torzult a gyér lakosság körében, míg végül magyar ajkon Esztergommá formálódott. És amikor Géza kende itt jelölte ki fővárosát, a régi alapokra emeltette a maga földsáncokkal és palánkokkal körülvett kővárát.

Körülötte, alatta a domb körül Esztergom városa különbözött a törzsek bármelyik településétől. A javarészt pásztornép sátrakban lakott; a régebben itt telepedettek, akik meghódoltak Árpádnak, földművelést is űzvén, szántóik körül vályogkunyhókban éltek. Ritkaság volt a faház, még ritkább a kőház. De olyan város, ahol egymás mellett álló kő-, fa- és vályogházak utcasort alkottak, körülvéve egy dombon álló várat, és a házak között tornyos templom is meredezett – ilyen messze tájon nem volt Esztergomon kívül. Ámbár messziről jött emberek néha mondogatták, hogy túl a távoli Tiszán, a Tisza és Maros szögében, Ajtony vezér földjén Marosvárnak hasonlóképpen ilyenféle város formája vagyon. Igaz, ott nincs domb, de Ajtonynak is palánkkal erődített kővára van a Maros partján, és félkörben veszik körül az utcasort formáló házak, ott is van magasba meredő tornyos templom. De ott nem Róma latin nyelvén szólnak a papok, hanem Bizánc görög szertartása szerint. Sokan úgy vélik, hogy Esztergomnak és Marosvárnak előbb-utóbb össze kell csapnia, mert Géza úr is, Ajtony úr is fejjel növekedett a vezérek fölé, Géza úr mögött ott állnak a latin igéjű papok, Ajtony úr mögött a görög igéjű papok. De az is lehetséges – vélik Esztergomban sokan hogy Géza halála után mégis Koppányra száll a főhatalom, őmögötte pedig semmiféle papok nem állnak. És akkor ki tudja, mi történik majd. Az esztergomi várban azonban nem szokták emlegetni Koppány nevét, habár sokan hallották már, hogy a somogyvári horka a kende halála esetén igényt tart feleségére és méltóságára.

Géza úr felesége, Sarolta nagyasszony most ott állt az esztergomi vár kerek falú vendégfogadó szobájában. Két köríves ablak nyílik innét a Duna felé, délutáni világosság árad a kőfalakat borító színes függönyökre meg az emelvényen álló karosszékre, amelyen ülve szokta fogadni a kende az előtte hódolókat. A kőpadlót is szőnyeg borítja. A szoba nagyon tiszta, Sarolta nagyasszony személyesen ügyel, hogy a függönyök, szőnyegek mindig kiporolva ékeskedjenek, szemét ne csúfítsa a nagyházat. A nagyasszony még az erdőelvi szülői házban szokta meg a tisztaságot; különös szokása, hogy naponta mosakszik, ő nevelte egyetlen fiát és számos leányát is a testi tisztaság szeretetére. A papok szerint ez pogány szokás: akinek tiszta a lelke, annak nem kell félnie a test mocskosságától. De hát Géza úrnak még több pogány tulajdonsága van, a papok sokat elnéznek azoknak, akik oly hévvel teljesítik népük körében a keresztény hitet, mint Géza kende és felesége.

Sarolta asszony tehát ott áll a karosszék mellett, egy vajákos hajlong előtte, van a szobában még egy udvaros is meg egy szolgálóasszony.

Sarolta, az erdőelvi gyula leánya, híresen szép asszony volt. Magas termetű, fekete szemű, fekete haja háta közepéig hull, de homlokánál vastag aranykarika szorítja le. Talán már harmincnyolc is elmúlt, mégis versenyre kelhet a nála tíz évvel ifjabbakkal: telten karcsú, mozgékony, a lovat férfimódra üli meg, és kitűnő lovas. Ünnepségeken ma is együtt táncol a férfiakkal. Sokakat meg is botránkoztat nagyúri asszonyokhoz nem illő viselkedése, de Géza úr elnézi, sőt Géza úr – aki maga is szívesen botránkoztat papokat is, urakat is – kedveli feleségének pogányos szokásait, holott a kende már öreg ember, harminc évvel is idősebb a feleségénél. A mostanában beteg nagyurat is csak a felesége tudja felvidítani. Sarolta kemény szavakkal fordult most a vajákoshoz:

– Ne titkolózz! Mit érnek a füveid? És érted-e a titkaikat? Varázslatod meghosszabbíthatja-e urunk életét? Ne feledd, hogy még bűnös pogányságodat is elnézzük, ha a varázslatod használ.

A vajákos felegyenesedett. Tar fejű, ráncos képű férfi volt, sárgult fehér bajsza hosszan lógott le a szája két oldalán. Hangja rekedtesen csikorgott. ahogy mondotta:

– Nagyasszonyom, főztem füvet, mondtam varázsigét is, ahogy hajdan atyámtól megtanultam, ő pedig a még öregebbektől tanulta. Ha a föld alattiak és a föld felettiek segítenek, akkor nincs hiába a csodafű meg a varázsige. A keresztény papok is imádkoznak a nagyúrért, az is használhat. De tegnap a nagyúr a táltost is hívatta, hogy régi szokás szerint áldozzanak. Ennél többet már tenni nem lehet. Mára jobban is érzi magát a nagyúr. A táltost és az apátot az ágya mellett egymásra ingerelte, és nevetett, amikor azok egymást átkozva szidták.

Sarolta elégedetten bólintott:

– Ez jó jel. Rég nem hallottam már nevetni.

– Ma nevetett – bizonykodott a vajákos. – De tüstént azután haragosan kérdezte, mikor jön haza már István úr.

Sarolta az udvarosra nézett:

– Pázmán lovag mikor indult érte?

– Napfelkeltekor – válaszolta amaz. – Asztrik apát úr is vele ment. De hát az sem bizonyos, hogy a pesti révnél találják ifjabb urunkat. Nem mondta, hová megy, csak az apát úr gyanítja, hogy ott lehet.

– Odament, bizonyos, hogy odament – vélte Sarolta –, a kelenföldi böszörmény leányhoz – Hangja aggodalmassá vált. – Csak visszajöjjön. Rettentő haragra gyulladna urunk, ha István nem hallgatna a hívó szóra. – Megint a vajákoshoz fordult: – Menj, nyugtasd meg urunkat, hogy István holnap estig megérkezik. Mondd, hogy már elindult. Később én is bemegyek hozzá.

A vajákos meghajolt, és ment. Az udvaros pedig megkérdezte:

– Honnét tudod, nagyasszonyom, hogy István úr holnap estig hazatér?

– Ha reggelig nincs itthon, magam megyek érte, és elhozom.

– Készítsek szekeret? – kérdezte az udvaros.

– Dehogyis megyek szekéren! – kiáltotta indulatosan a nagyasszony. – A legpuhábbra bélelt is kirázza a lelkemet. Nyergeltess két lovat! Te jössz velem, és hat kopjás kísérjen. Mondd azt, hogy Csepelre megyünk a számadók körmére nézni. És majd véletlenül az út mentén betérünk megpihenni a kelenföldi böszörményhez. István se tudja meg, hogy érte indultam. Legény fiak nem szeretik, ha az anyjuk tudja, hogy mikor merre visz az útjuk.

Az udvaros meg merte kérdezni:

– De honnét tudod te, nagyasszonyom? Ki hozta el tenéked a kelenföldi böszörmény leány hírét?

Erre Sarolta elnevette magát:

– Csak az atyák nem tudnak semmiről: az anyák mindig tudni szokták, mit érez és hol jár férfigyermekük. Hallgatni kell, faggatni nem szabad a fiakat: a férfit elriasztja, ha érzéseiről kérdezősködnek. De ha bármilyen kíváncsi vagyok, és mégsem kérdezek, akkor olyan könnyű olvasni a férfiakból, mint táltosoknak a csillagokból vagy Asztrik apátnak a könyvekből. No menj! Ha István nincs itthon reggelig, nyergelj! Ha mégis hazatér, akkor csak holnapután indulunk, de igazán Csepelre. Üzend a számadóknak, készítsék elő a rovásos pálcákat. Jaj nekik, ha ménesnek, gulyának híja van.

Az udvaros értette a parancsot, meghajolt, és ment. Sarolta egyedül maradt az eddig némán várakozó éltes asszonnyal. Most hozzáfordult:

– Megnézted jól azt a böszörmény leányt?

– Megnéztem jól, nagyasszonyom.

– Milyen?

– Dolgos kezű és ájtatos keresztény.

Sarolta indulatosan legyintett:

– Dolgos kezűt és ájtatos keresztényt Esztergomban is találhat! Nem a kezét és nem a lelkét kérdezem! Olyan némber-e, akiért a férfi inkább magára vonja atyja és anyja haragját? Tud-e bűvös rontást?

Az asszony bizonytalanul válaszolt:

– Bűbájosságot senki nem mondott felőle. Jó formájú, annyi bizonyos, de csak a férfi a megmondhatója, hogy dacolnának-e érte atyjukkal-anyjukkal. Én úgy hallottam, úgy is figyelhettem, hogy szívből szereti István urat, és István úr is szívből szereti. Annyi bizonyos, hogy amióta szeretője, nem néz más leányra.

Sarolta mosolygott:

– De azóta kerüli Asztrik bölcs könyveit.

Az asszony csodálkozó lelkesedéssel válaszolt:

– Pedig István úr úgy olvas már a könyvből, mint maga az apát úr. Hallottam néha reggel, amikor együtt olvastak.

– Igen, megtanulta a betűket – mondta elismerő hangon az anya. De azután arca elrévedővé vált, és hangja elhalkult, mintha magamagának beszélne:

– Leánykoromban ismertem egy vitézt, aki azt beszélte, hogy aki megtanulja a betűket olvasni, többé nem érti meg, mi van a csillagokba írva: aki megérti a könyveket, soha többé nem érti a fakérgekre rótt titkos igéket; aki jól megérti a templomének latin szövegét, ahhoz többé nem beszél a szellő.

– De nagyasszonyom – válaszolt, értetlenségét jelezve az éltes nő – te is azt akartad, hogy István úr ismerje a betűket, olvassa a könyveket és megértse a latin énekeket.

Sarolta felcsattant:

– Igen! Mert tudom már, hogy a szél, a fakéreg és a csillagok hazudnak. Az igazság a latin könyvekben áll. Hanem amíg István egyetlen leányért elkerül minden leányt meg asszonyt, addig bizonnyal sem a szentek élete, sem a fakó törvények nem keltik vágyát a tanulásra.

Az asszony kérdően nézett úrnőjére:

– Nem lenne helyes megétetni a böszörmény leányt?

– Megtiltom! – kiáltott rá Sarolta. – Lelje csak fiam örömét, ameddig lehet. Az én fiam és nagyurunk fia: választania kell majd öröm és hatalom között. És mi tudunk választani. Addig éljen csak tetszése szerint. Még azt sem kell, hogy tudja: már menyasszonyt is kerestünk a számára.

Elbámult az asszony:

– Mi sem tudtuk...

– Nem is kell! – A hangja most magyarázóvá szelídült:

– Ifjú bajor hercegkisasszony. Készülődik már, hogy idejöjjön István feleségének. De ezt ma még csakis te tudhatod, ezért mondottam meg neked, de csak neked, mert meg kell tanulnod, hogy mit szeretnek enni-inni a német hercegkisasszonyok. Csak akkor nem érzi magát nálunk idegennek, ha olykor-olykor gyermekévek óta jól ismert ételek íze, illata idézi itthon a régi otthonát. Az a dolgod, hogy megtanuld a német uraknál ismert étkeket. De hogyha szólsz, ha bárki is gyanítja, mielőtt tőlünk megtudhatta István, hogy messze földről indul már a mátka, ha eljárna a szád – megégettetlek a konyhai kemencén.

Az asszony ismerte már úrnője fenyegetőzéseit, és el tudta képzelni, hogy be is tartja a szavát. De régi szolgáló volt már nagyurak mellett, tudta, mikor kell beszélni, mikor kell hallgatni. És elég bizalmas régi cseléd volt, hogy így feleljen:

– Én hallgatok, nagyasszonyom. De félek attól, hogy ifjabbik uram mit fog mondani, ha a böszörmény leány helyett a nyamvadt, vértelen német hercegkisasszonnyal kell majd ágyba térnie. Nem láttam még német hercegkisasszonyt, de láttam már a böszörmény leányt. És István úr mindig úgy tesz, ahogy érez...

– Nem a te dolgod! – vetette oda Sarolta. De hangja megint szelídebb és magyarázóbb lett: – Itt nem két leány közt, nem két ágy közt kell választani. Felőlem akár megtarthatja szeretőnek a böszörmény leányt is. De vissza kell térnie a könyvek közé... A hatalmat kell választania... Magamagát kell legyőznie. Menj a dolgodra, tudakozódj, mit szeretnek enni a német urak. Ha kérdik, minek ez neked, elmondhatod, hogy német követeket várunk, és jól akarjuk tartani őket.

Az asszony meghajolt, és ment.

Sarolta indult volna beteg ura szobájába, de éles füle olyan hangot hallott, mintha lovas ember tartana a domboldalon a Duna felől a vár felé. Odalépett az egyik ablakhoz, és kinézett. Arca elégedetten mosolygott: István nyargalt a domboldalba vágott tekervényes úton. Mindjárt itt lesz.

2.

István az ablakon át észrevette, hogy anyja a fogadószobában van. Egyenest idesietett hát. Amint belépett és megállt, Sarolta azonnal látta – nem lehetett nem meglátni – dúlt tekintetét. Azt hitte, a sérelem indulata ül fia vonásain, mert felnőtt létére csak úgy hazaparancsolják. Békítő, szelíd hangon szólt hozzá:

– Jó, hogy hazajöttél.

– Még nem jöttem volna – dobta a szavakat anyja felé a fiú.

– Atyád akar beszélni veled.

István keményen nézett szembe az asszonnyal:

– Nekem veled van beszédem, anyám.

Sarolta odalépett hozzá, és megcsókolta. Géza úr ugyan nem szerette, hogy felesége minden találkozáskor és elváláskor csókolgatja gyermekeit, s ha a leányoknál még csak elnézte, egyenest haragudott, ha látta, hogy felnőtt férfiembert nyalnak-falnak. Sarolta azonban ragaszkodott a csókokhoz, és ha férjeura nem volt jelen, mindig csókkal köszöntötte Istvánt, amit a fiú, úgy látszik, el is várt. Az is szinte mindig csókért lépett anyja elé, ha elment vagy hazatért. Csak az utóbbi időkben, ha nőkhöz indult, kerülte el az anyai csókot, és ezt az anya hamarosan ki is tanulta. Így mindig jól sejtette, hogy fia mikor indul szerelmes találkozóra. Megsimogatta István nedves homlokát, átizzadt haját.

– Tudom, hogy valami bajod van. De ezen nem segít vajákos. Mindennap ez: száguldozás a legvadabb lovakon, szilaj mulatozások, ivás hajnalig, azután elrohansz, és van úgy, hogy napokig se látunk.

– Anyám... – akart szavába vágni István, de Sarolta most mosolyogva nézett a szemébe:

– Tudom én azt, fiam, hogy az ifjú férfinak másféle élet tetszik, mint amit az öregek elvárnak tőle. Ezért a szilajságért atyád sem haragszik. Amikor még nem volt ilyen beteg, egy ízben mosolyogva mondotta Asztrik panaszszavára, hogy a te korodban ő még szilajabb, még mulatósabb férfi volt. Nem is ez aggaszt. Én sem voltam szelíd leányzó. Miért ne volnál hát szilaj te is? És hogy lángra lobbansz minden női szemtől?...

– Ugyan... anyám – mormogta István. Szégyenérzet fogta el, ha anyja akár csak célzást tett a nőkre.

Sarolta mosolygott.

– Jó, erről nem beszélek. Nem tudom, és nem is kutatom, hogy mikor merre jársz. De aggódom, hogy ilyen komor vagy. Aggódom, amikor elfutsz hazulról. És most, ha örülök is, hogy azonnal hazajöttél, mégis aggódom, hogy miért jöttél haza egyetlen szavunkra. Féltem, hogy a fejedre vonod atyád haragját. De hogy a parancsra mégis jöttél és itt vagy, ilyen lázas tekintettel, ez atyád haragjánál is jobban aggaszt.

Kérdőn nézett István szemébe. Az pedig előbb hallgatott, gondolkozott, hogyan is mondja, amit mondani akar, de azután egy szuszra mondotta a szavakat:

– Nem a parancsszóra jöttem vissza. Hozzád jöttem. Nem a könyvek, nem is az atyai parancs, csakis te mondhatod meg, mi a teendőm.

Sarolta meglepetten nézett rá:

– Mi történt veled, István?

A fiú maga elé nézett.

– Ülj le, anyám, hosszan kell beszélnem.

Sarolta leült a fejedelmi karosszékbe, nézte Istvánt, aki hosszú lábaival fel-alá lépett a szobában, még mindig maga elé nézve. Azután egyszerre megállt, és szembefordult az anyjával:

– A hatalom itt hetedhét határban az atyámé. Tudja, mit tesz, és tudja, miért teszi. Az a legeslegnagyobb úr a hét törzs szállásbirtokán, neki engedelmeskednek a velünk jött kabarok meg a meghódoltak. Olyan a hatalma, mint a napnyugat felé élő királyoknak.

Sarolta bólintott:

– Igen, ő az úr, ő tette azt, hogy így legyen.

– De tudod-e, anyám, hogy emberek, családok, nemzetségek, talán egész hadak átkozzák és jajgatva említik a nevét?

Sarolta azt hitte, érti már a fiát. A mosoly visszatért tekintetébe:

– Ez bánt, fiacskám’? Majd ha te leszel az ő utóda, meglátod, hogy nem is lehet másképpen. Akinek többje van, azt gyűlöli az, akinek kevesebbje maradt. Ez így van a csillagokba írva, és bizonyára így áll Asztrik okos könyveiben is. De meglehet, hogy éppen neked sikerül a hatalmat úgy ragyogtatni, hogy akikre árad, majd szeretnek és megáldanak érte.

– Bár úgy lehetne – töprengett István. – De mi lesz, ha kétségbe vonják jogomat atyám után a kende székére?

Sarolta felcsattant:

– Ki tehetné? Ki merheti? Kinek lehet hatalma ehhez?

– Koppány, a horka – válaszolta fakó hangon István. És figyelte anyja arcát. Azután megismételte, de most már kemény hangon: – Koppány, a horka.

Meglepetten nézett fiára Sarolta:

– Te Koppánytól félsz?

István megint járkálni kezdett. Elment egész a falig. Ott megfordult. Onnét beszélt tovább:

– Suttogva beszélik, itt is meg ott is, meghallottam én is, hogy Taksony fia Géza után az ősi jog szerint őt illeti a kende háza és hatalma, övé lesz a vára, a nyája... és... és... a felesége.

Sarolta indulatosan felemelkedett:

– István!

A fiú a vállát vonogatta:

– Amíg csak ezt hallottam, addig nem is hallottam igazán. Csak ma jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mindezt már hallottam is, csak nem törődtem vele. Vagy talán törődtem is, és ezért kellett a sok ivás, mulatozás, hogy ne gondoljak rá. De máig nem tudtam, és most már tudom, hogy Koppány valamikor téged... hogy teérted már menyétprémeket küldött nagyatyámnak.

Sarolta értő mosollyal és nyomatékkal mondotta:

– És én atyádnak nyújtottam kezem.

István indulatosan kérdezte erre:

– De hát miféle férfiú a horka?

Sarolta visszaült a karosszékbe, és emlékező hangon kezdett a szóba:

– Akkor a horka még az apja volt, az a híres Tar Szerénd. Húsz év előtt Koppány még ifjú volt, aligha több, mint te mostan. Jó lovas volt, híres céllövő. Regösök jártak mindig körülötte, és szeretett a pengetett zenére a rég halott elődök harci tetteiről énekelni. Ez nagyon régen volt, István. A lakodalmunk lakomájára se jött el, pedig atyádnak atyjafia. Tar Szerénd ott volt, elsőnek ivott reánk, és boldogságunkért a föld alatti isteneknek borral áldozott. Holott már Tar Szerénd és családja is megkeresztelkedett, régebben is, mint az atyád. Akkor még az atyád nem is volt keresztény. Én már annak születtem. A mi családunk az elsők között volt, akik a vezérek közül felvették a keresztet. De akkor még senki se törődött azzal, ha az ember áldozik az új istennek is, meg a régieknek is.

István mintha nem is ügyelt volna ezekre az emlékezésekre pogányságról és kereszténységről. Amikor anyja elhallgatott, ezt kérdezte:

– Mondd, anyám, ha akkor Koppány szánja el magát, hogy a kereszt harcosa lesz, mint ahogy atyám akkor harcolt a keresztért, amikor maga még pogány volt... Mondd, anyám, akkor te...

Sarolta felállt, odament, és szembeállt Istvánnal:

– Mi gyötör, fiam?

Erre az indulatosan kitört:

– A gondolat gyötör, hogy élhet a világon egy férfi, aki arra gondol, hogy az én atyám halála után az én anyámhoz lehet még joga. Hogy van egy férfi, aki az én anyámat... – Elhallgatott, nem tudta, hogyan is fejezze be a mondatot. Végre felkiáltott: – Bár inkább volnál megtört öregasszony! Bár volnál inkább ráncos és fogatlan, aki férfi vágyát föl nem kelti már.

Az anya arca bíborvörösre vált. Keze mintha ütésre emelkedett volna, de csak rákiáltott a fiára:

– István! A gonosz lélek szól belőled! Hívass barátot tömjénfüstölővel! Vagy én ütlek meg, mintha még mindig ártatlan kisgyerek volnál.

István kimerülten dőlt a falat borító függönyhöz: a hangja egyszerre nagyon csöndessé vált:

– Nem érted? Te ma is kész vagy ütni, te ma is úgy pattansz lóra, mint a harcosok, te a diadalok ünnepein a többiekkel táncolsz és énekelsz... És az atyám már öreg. Öreg és beteg. Ha istent ismersz, mondd meg, miért adtad kezed az apámnak, aki már akkor sem volt fiatal? Csak azért, mert a kende neve és méltósága nagyobb hatalmat, több vagyont ígért, mint másé? Mint a horka fiáé, aki sokkal ifjabb volt, aki jobban hozzád illett?

– Nem, fiam – válaszolt nagyon komoly hangon Sarolta. – Atyád hatalma akkor nem is volt a legelső. Az én atyám, a gyula, gazdagabb volt, és Tar Szerénd is hatalmasabb úr, mint Taksony fia Géza. Mit jelentett húsz év előtt a kende címe?

– Árpád utódját.

Sarolta legyintett:

– Régen elfeledték, hogy valamikor Árpád kende fejjel kimagaslott a hét vezér közül. A vezérek már régóta úgy hatalmaskodtak itt, mintha ki-ki egyedül csakis magának foglalta volna az országot. Árpád hatalma emlék se volt már. Taksony nagyatyád csak a csepeli szállásbirtokon vezérkedett, és csak ő maga emlékezett már, hogy voltaképpen ő a kende: több a vezéreknél. Atyád teremtette újra a hatalmat, és talán én is segítettem neki. Mi emlékeztettük a nemzetségeket, hogy Árpád kende több volt, mint a vezérek, hogy hatalma királyi hatalom volt, hogy Árpád utóda a fejedelem.

István nem értette:

– De hogyha hatalma sem volt még atyámnak, akkor miért?...

– Értsd meg, István – magyarázta az anyja amikor húsz év előtt atyád eljött mihozzánk, nem volt ifjú férfi, de én fölismertem benne az erőt. Szavaiból és viselt tetteinek híréből a fülem mélyén meghallottam a készülő jövendőt. Értett a hatalomhoz. És nekem hatalom kellett, hogy én, és énutánam a fiam és majd fiam gyermeke mindenki másnál nagyobb úr legyen.

Szeme csillogott, arca kipirult, úgy beszélt tovább; minden szavára oda kellett figyelni:

– Atyád nem értem lett hívő keresztény. Nem is lett hívő soha, csak keresztény, aki a hatalomhoz vezető küzdelmek lebírhatatlan fegyverét találta meg Róma új hitében. Nem énekelt ő régi tetteket, nem is táncolt a többiek között... De férfi volt, aki tudta, mit akar. És én tudtam már, hogy nincs olyan erő Árpád nemében, amelyet le ne győznénk, ha a közös célért együtt akarunk, együtt cselekszünk. Ezért nyújtottam neki a kezem.

István sóhajtott, megint maga elé nézett, így kérdezte:

– A hatalom megér egy életet? Még akkor is, ha átkozzák az embert?

Sarolta arcára kiült a megvetés mosolya:

– Az átkozódás a gyöngék tehetetlen dühe. Csak átkozódjanak. De tudni, hogy itt minden a miénk, és utánunk a gyermekeinké és unokáinké, hogy amíg van elég erőnk, megvédjük magunkat, és folyvást gyarapíthatjuk, ami a miénk, és amit örökül hagyunk az utódoknak, ez a gyönyörűség megér egy életet. Igen, István, mi ezt a hatalmat érted, neked szereztük: a tiéd.

– És a horka? – kérdezte István.

– Koppány húsz éve kerüli köreinket... és soha semmit nem tesz és nem fog tenni az én fiam ellen.

– És ha mégis akarna tenni?

Sarolta magabiztosan mosolygott:

– Nem akarhat, ha én nem akarom.

– És ha egyszer mégis idejön? – aggódott István.

– Akkor szelíd mosollyal, mint a régi jó barátot fogom köszönteni. Hidd el, István, néhanapján a csöndes szó erősebb, mint a kard.

A fiú megrezzent, szemét anyjára vetette:

– De én csak karddal szólhatok vele!

– Miért? – kérdezte Sarolta. – Hiszen atyáddal is békében él.

– Vele igen – vitatkozott a fiú. – De az ősi jog szerint atyám főrangja majd a horkát illeti. Ezt a főrangot atyám meg te tettétek igazi hatalommá... elhiszem... de atyám halála után a horka azt mondhatja, hogy jog szerint most már őt illeti. És sokan fognak hinni a horkának. És ha egyszer ő, aki oly régóta vár reád, majd mégis asszonyának kér, és özvegyágy helyett újabb boldogság reményét kínálja... akkor te mellettem állsz-e?

Fiú és anya nem nézett egymásra. Mintha mindketten szégyellnék, hogy közöttük erről szó eshet. De Sarolta mégse vágott István szavába, és István mégis folytatta:

– Ha az újabb boldogságot választod, a kezeddel a hatalom is Somogyvárra száll. És őmellette megint csak a tiéd, hiszen akkor már te lehetsz Somogyvár úrasszonya. Ha a hatalmat nekem, a fiadnak szánod, a kínált öröm helyett a gyászt kell választanod mindörökké.

– A te erőd, a te hatalmad lesz az én örömöm – mondotta fakó hangon Sarolta.

István úgy hallotta ezt a túlontúl csöndes vallomást, mintha anyja még nem döntött volna végérvényesen. Felemelte a tekintetét, és szinte kínálta anyjának a választás lehetőségét:

– Anyám... ha mégis... ha mégis egyszer úgy esnék, hogy neked kell döntened... Énnekem nem kell, hogy mindörökre gyász legyen a részed. Én csak arra vágyom, hogy szeressenek. Ha akarod, nekem nem kell a legfőbb hatalom. Ha úgy kívánod, nem húzom ki a kardomat, ha Koppány eljön hozzánk...

– Hallgass! – kiáltott rá Sarolta. – Ki ne mondd még egyszer, hogy nem kell! Hiszen minden teérted történik itt. Volt úgy valamikor, hogy elfogott engem is a vágy, bárcsak szeretnének. Hanem a vágyak gyorsan ellebbennek, a hatalom pedig szakadatlan gyönyörűséget ad. De csak akkor, ha nem múlik el mivelünk, csak ha gyermekünk folytathatja. Én teérted választottam atyádat már akkor, hogy atyád által légy. De hát ez is nagyon rég volt már.

– Anyám – nézett rá István –, ami rég volt, el tudjuk egyszer azt felejteni?

Keményen válaszolt erre Sarolta:

– Akarni kell felejteni. És mindent el lehet felejteni. Az erős ember tud felejteni is.

– De Koppány, úgy látszik, semmit sem felejtett el – vitatkozott István. – Koppány vár. Reád vár. Meg a hatalomra. Az emberek pedig szeretik őt. Az elkeseredettek reménye, bennünket pedig átok vesz körül. Koppány húsz éve nem felejt. Húsz éve ül Somogyban, és vár.

Sarolta úgy vonta a vállát, ahogy István szokta. A fiú talán tőle tanulta, vagy tőle örökölte ezt a mozdulatot:

– Csak várjon. Aki ölbe tett kezekkel csak várni tud, hát az hiába vár. Mi mindig tenni tudtunk: atyád is meg én is. Te sem tudsz várni, és ha kell, majd te is megtanulod elfelejteni, amit feledni parancsolsz magadra.

Hallgattak. Ez a beszélgetés, mintha meg is nyugtatta volna Istvánt. Most már maga is kívánt atyjával beszélni. Bizonyos volt benne, hogy a nagybeteg valami fontosat akar most közölni. Teendőjét még nem látta, de már nem bánta, hogy mégis hazajött. Ámbár nagyon vágyódott mindent hagyva, mindent felejtve futni vissza Méhecske ágyába is. Legjobb lenne, úgy érezte, ha vágtathatna már vissza Esztergomból Kelen földje felé. A vágtatás gyönyörűségét szerette volna érezni. De anyja kérdően nézett rá, beszélnie kellett. Nagyot sóhajtott:

– Ha tudnád, anyám, hogy tud gyötörni az a feltámadt, az az ismeretlen és érthetetlen szörny, aki a szívemben vagy a fejemben vagy nem tudom hol, de szüntelenül úgy ágaskodik, hogy szétfeszülök belé. Őmiatta kell meghajszolni a lovat, miatta kell néha felverni az éjszakai csendet. Miatta kellett elfutni és felidézni atyám haragját. Ha tudnád...

Sarolta átölelte és megcsókolta a fiát:

– Tudom. Ismerem. Akiben ez a szörny odabent tanyázik, az hiába is akar futni, és hiába vágyakozik, hogy mint a kisgyermeket, csupán szeressék. Ez a szörny többet, sokkal többet akar.

– Te is ismered, anyám? – nézett rá csodálkozva a fiú. – Sohase mondtad.

Sarolta mosolya felért egy kis bánattal is:

– Könnyebb úgy az élet, ha nem beszélünk mindenről, fiacskám.

Most István csókolta meg anyja arcát. S mondotta, hogy odaáll beteg atyja elé.

És ment is már. De az ágyasház ajtajának függönye előtt állt a vajákos, aki közölte, hogy Géza úr végre nagy nehezen elaludt. És ha ébren is találná, nincs most olyan állapotban, hogy beszélgetni lehetne vele.

Talán napokig is így fog lebegni álom és éber önkívület között. De ha a varázsfüvek mégis használnak, remélhető, hogy néhány nap múltán megerősödik annyira, hogy akaratát kinyilvánítsa fiának.