HARMADIK FEJEZET

Somogyban, a Balatontól délre, véghetetlen legelők húzódtak. A pásztornép sátorfalvakban tanyázott, körülöttük legeltek a nyájak, gulyák, ménesek. Sehol egy kőház, még vályogkunyhó sem látható. Errefelé nem törik fel ekével a földet. Itt nem élnek meghódoltak; ha voltak is, rég elköltöztek, ki délebbre, ki északabbra. Itt minden olyan, mint száz év előtt, a letelepedett dédapák korában. Csak a Balaton partjánál, egy dombon áll egy földhányásokból álló erősség, alighanem még az avarok építették. Földvárnak nevezik az arrafelé élők. De a földhányások mögött is sátrakban laknak Koppány úr fegyveres vitézei, akik azt vigyázzák, ki akar átcsónakázni a Balatonon, vagy ki igyekszik a parti úton kelet felől Somogyvár felé. Ezt a parti utat, amely lapos kövekkel van kirakva, már a vándor népek is itt találták, hajdanán a rómaiak építették; jól építették, még most is használható. Mellette itt-ott bedőlt tetejű torony, ezek is római építmények, ezekben is Koppány vitézei őrködnek. Aki pedig kelet felől eljutott a Balatonig és az őrök továbberesztették, az egyszer mellékútra talál, amely dél felé vezet. Azon lehet elérni Koppány horka székhelyét: Somogyvárt.

Dombok között, az egyik domb tetején áll a döngölt földhányás, ez is olyan avarforma építmény, mint a balatonföldvári. A földhányások körében áll Koppány tágas sátra. Építhetne házat kőből, vályogból vagy fából, de ragaszkodik az atyák szokása szerinti sátorhoz. Bőséges nemezpalota ez a vezéri sátor. Bejárata előtt uralkodónak kijáró fegyveres őrség. Közel a sátorhoz nagy tölgyfa, lombja alatt magas támlájú bírói szék.

Amikor Oros, a regös végre túljuthatott a földhányásokon, hogy a horka színe elé lépjen, Koppány ott ült a bírói székben, előtte igazságkeresők. Oros megállt a kérelmezők között, és nézte a nagyhírű nagyurat.

Koppány negyvenéves sem lehetett. Aranyhímekkel ékes piros, szűk, ujjatlan mentét viselt, ingujja széles szájú volt, lábán rojtos szélű gatyanadrág, amely alól csillogva fénylett a bőrcsizma. Öve aranyveretes, csatja drágakövekkel kirakott, kardjának hüvelye is, markolata is drága ékszer. Bíráskodás közben – hiszen otthon volt – nem viselt föveget, enyhén őszülő dús, barna haja válláig omlott, barna bajsza tömötten konyult lefelé. Arca napszítta és kemény tekintetű. De szemeit Oros lágyabbnak, szelídebbnek ítélte, mint ahogy ehhez a nagyúri megjelenéshez illett. És a hangjában is túl sok a szelídség. De ahogy beszél, ahogy ítél, az megfontolt, józan okosságra vall.

A bírói szék mellett öreg vitéz állt, csimbókba font ősz hajzattal, óriási bajusszal. Az szólította, hogy ki következik. Oros figyelte, miféle ügyek kerülnek az ítélkező horka elé. Akadtak ott súlyos perek is: legeltető családok közt kellett dönteni, hogy mettől meddig terjed legelőjük. De utána egy férfi lépett elő anyjával és feleségével, hogy Koppány úr békítse ki a két asszonyt, mert örökös civakodásukkal elkeserítik a férfiember életét. Azután dönteni kellett, hogy egy vadászzsákmányból kit mennyi is illet.

Koppány mindenkit figyelmesen hallgatott. Oros azt tapasztalhatta, hogy döntései nemcsak mindenkit kielégítettek, de meg is nyugtattak. Nagyon csendes szelídség volt ítélkezésében. Oros ki akarta várni a bíráskodás végét, ezért egy fa mögé húzódott, s akkor sem lépett még elő, amikor már az utolsó peres fél is elégedetten távozott, és Koppány egyedül maradt az ősz vitézzel. Figyelte, most mi következik.

Koppány pedig felállt a székből, nagyot nyújtózott, és nevetve mondta:

– Hej, vén Kapolcs, be sok bajuk vagyon az embereknek, és milyen sok köztük az ostoba. Hát nem tudnának nélkülem is megegyezni? Csak akkor igazság az igazság, ha én mondom?

A Kapolcs nevű öreg mosolygott, apáskodó hangon szólt a nagyúrral:

– De végre befejezted mára. Nem fárasztott ki ez a sok panasz? Hiszen már hajnal óta... Enni-inni sem volt még időd.

– Nem is voltam még éhes. És falatozás előtt még tudni akarom, mi történt tegnap óta. A túloldalról jöttek-e át ma is? Jó szerencsével jártak a halászok? Esztergom felől senki sem érkezett? Még semmit sem mondtál.

Kapolcs a fejét ingatta:

– Mikor mondtam volna, amikor egyre csak igazságot tettél? Hát bizony, Koppány úr, megint négy egész család jött át a Balatonon. Legelőt kérnek. Kopjások kergették el őket, mert a földet talján vincellérek szőlővel ültetik be.

Koppány elgondolkozva szólt:

– Hiszen helyes a szőlőmívelés. De hát a nyájnak is legelnie kell. Adtál nekik legelőt?

– El is indultak már tovább – jelentette Kapolcs. – De jött egy család Esztergom felől is. Nyájuk sincs, egyetlen szekérrel érkeztek. Az apa már öreg, de két fegyverfogható is van közöttük. Adtam hát juhokat nekik, meghagyva, hogy ha kell, a két vitéz első szóra siessen a sereghez.

Koppány helyeslően bólintott, Kapolcs folytatta:

– Aztán Zamárdinál ölnél nagyobb potykát fogtak ki éjjel. Lakomát ül belőle a falu. A halászok arra kérnek, hogy te is egyél velük a Balaton kegyes ajándékából.

Koppány bólintott:

– Ott leszek. Amikor az árnyék a sátor sarkát éri, nyergeld a lovamat, hogy időre ott legyek Zamárdi sátrai között. Csak estére érek haza, elnézek a Sióig, nincs-e panasz, a nemzetségek arra nem vitatják-e egymás legelőjét.

– És itt van egy regös is – számolt be Kapolcs. – A nyáj nélküliek hozták a szekerükön. Bujdokolván indult Esztergom alól, halálra keresték, mert halott vitézekről énekelt. Beszélni kíván véled. Itt is láttam, de nem tudom, hová tévedt.

Oros nem mert előlépni, mert úgy tűnhetnék, hogy hallgatózott. Hiszen valóban azt tette. Hogyan is magyarázkodjék? Nekidőlt a fának, és behunyta a szemét, mintha elaludt volna, hogyha Kapolcs keresni kezdi és rátalál, ne kelljen restellnie magát.

– Kerítsd elő – parancsolta Koppány.

De az öreg fejcsóválva jegyezte meg, hogy a nagyúr még reggel sem evett semmit, és kérdezte: vajon nem éhezett-e meg.

Koppány nevetett:

– Hány éve kérdezed ezt minden reggel, délben?

– Ki kérdezze? – válaszolt kérdésre kérdéssel Kapolcs. – Hiszen nincsen asszonyod. Bizony rajtam kívül más meg nem kérdezi, amióta édesanyád, a nagyasszony halott. Te mindenkinek gondját viseled, de senki sincs, aki a te gondod viselje.

Koppány mosolygott:

– Itt vagy te, öreg Kapolcs. Már kölyökkoromban csaták előtt is te nyújtottad a kulacsot meg az eleségtarisznyát, nehogy szomjasan vagy éhomra haljak, ha eltalálna nyíl vagy kopjahegy.

Kapolcs vitéz azonban komoly maradt, szinte felelősségre vonóan kérdezte:

– Miért nem veszel még mostan sem asszonyt?

Erre türelmetlenné vált Koppány hangja:

– Hát nem múlhat el nap, hogy ezt meg ne kérdezd?

– Ki más kérdezze? Őszülni kezdel, Koppány úr. És két kezemen megszámlálhatom, hogy húsz év alatt hány asszonyszemély aludt az ágyadban. És még szeretőnek sem kellett rövid heteknél tovább egyik sem...

– Hagyjuk ezt, Kapolcs – kérlelte Koppány. – Talán egyszer még sor kerülhet rá...

Az öreg értően bólintott:

– Tudom, tudom, húsz év előtt elvarázsolt az erdőelvi lány. Aztán mégis atyádfiának adta a kezét...

– Hagyd már! – kiáltott rá Koppány. – Keresd meg inkább azt a regöst.

Kapolcs nehézkes mozdulatokkal indult a földhányás felé, de ahogy elment a fal mellett, észrevette, hogy a keresett énekes ott dől a fának; alszik, még horkol is.

– No, itt van, elaludt! – kiáltotta. – Ugyancsak elfáradhatott, míg ideért.

Megfogta az alvónak tetsző férfi vállát, és megrázta:

– Ébredj, regös! Koppány úr vár reád.

Oros úgy tett, mintha mély álomból ébredne. Megrázta magát. Előlépett, és meghajolt Koppány előtt:

– Bocsáss meg, horka úr, nagy utat tettem, vártam, amíg végzel az ítélkezéssel, de elfogott az álom.

Koppány mosolygott, megértően:

– Dörgöld csak ki az álmot a szemedből, azután mondd, amit mondani akarsz.

Oros nagy lélegzettel kezdett a szavakba, ünnepélyesen szólította meg a horkát:

– Tar Szerénd fia Koppány horka úr.

Az bólogatott a fejével:

– Te vagy a regös, aki atyámfia, Géza elől futottál?

– Az vagyok. Orosnak hívnak. Halálra keresnek.

Koppány visszaült bírói székébe, úgy kérdezte:

– Miért rohantok hozzám, hogyha baj van? Árpád-nembéli Taksony fia Géza, a kende, kedves atyámfia. Miért védeném az ellenségeit?

– Ne űzz el engem – kérlelte Oros. – Hová menekülnék?

– Mi a bűnöd? – hangzott a bírói kérdés.

– Idegen beszédű papok jöttek közénk, akik templomot emeltek istenüknek. Mit sem tettünk ellenük: imádja bárki azt, aki segíti. Hiszen békességben élünk régidőktől fogva mindenféle szóval imádkozókkal. Bulcsú horka is keresztény volt már. Ajtony úr, a marosvári vezér is keresztény Bizánc módjára. A kufárkodó böszörmény Mohamedre esküszik, a kabar nemzetségek zsidók. Ki bánja?

– Mi volt hát a baj? – türelmetlenkedett Koppány.

Oros végre rátért üldöztetésének okára:

– Most az új papok gyalázatosnak mondják, aki más Istent imád. Szidalmazzák a régi keresztényt is, ha nem a római igéket mondja, hanem a bizánci papok szerint imádja Krisztusát. De semmi még ez: goromba beszédet süket fülekkel talán el is viselnénk. De az új papok szörnyűségeket művelnek. Ekével gyötrik a földet, és híveiket is rábírják, hogy sebezzék a földet. Éjszakánként nyög a föld, a sírok mélyén zokognak a holtak. A pásztorok pedig átkozódnak, mert elszántják a legelőiket. És ha a nyáj a szántott földre téved, és lelegeli a zöld veteményt, akkor a várispán kopjásokkal siet a pásztor ellen.

Koppány most már értően bólintott:

– A földművelés ellen beszéltél fennhangon.

Oros felemelte fejét:

– A föld jaját és a pásztorok jaját mondottam el.

Koppány a szék karfájára támasztott kezére hajtotta fejét, mintha töprengene, azután felnézett, és magyarázó hangon mondotta:

– Nem az a baj, hogy művelik a földet. Nem fáj a földnek a belé vetett gabonamag sem. Más a szörnyűség. Aki megműveli a földet, azt akarja, hogy az a föld csakis övé legyen...

– És elkeríti nemzetsége többi családjától – fejezte be a gondolatot Oros. – És ha egy család valamelyik tagja meghajtja fejét a kereszt előtt, és azután a papok rábírják arra is, hogy ekével vágja fel a föld testét, hát akkor Taksony fia Géza úr kopjásokkal segíti, hogy elűzhesse rokonait a földről.

Koppány bólintott, mint aki jól tudja ezt:

– Igen. Ez a baj. Ezért azután minden erőszakos, aki nemzetségétől elvenni kész a közös csatán megszállt birtokot – az esztergomi kende hatalmát kívánja. Így nő napról napra folyton Géza hatalma. És aki őmellette áll, a kedvéért a római keresztet is felveszi. Nem a kereszt a baj, hanem az, hogy Esztergomban a kereszt az elkerekített földeket jelenti.

– És ti, vezérek – nézett szembe a nagyúrral Oros –, te, Tar Szerénd fia Koppány, aki törvényőrző horka vagy, ti mind tehetetlenül nézitek, hogy Esztergom hatalma nő, egyre nő?

Koppány sóhajtott:

– Talán holnapra már idáig ér, és minket is eláraszt.

Oros szerette volna, ha Koppány indulatosabb ember. Ez a beletörődő sóhajtás sehogyan se tetszett neki. Hát mire, hát kire számíthatnak, ha Koppány sem tud egyebet, mint sóhajtani? Holott csakis ő lehet a vezér. Felelősségrevonás-féle bujkált a szavaiban, ahogy szembenézve a horkával, szinte a bujdoklók nevében tettre szólította:

– Mi tőled várjuk. Tar Szerénd fia, hogy végre jelt adj. Erdők rejtekein, mocsarak mélyén, úttalan hegyekben lappanganak az üldözött vitézek, akik Esztergomnak ellene mondtak, és szerencséjükre el tudtak menekülni Esztergom kopjásai elől. Tenálad talált új legelőre a pásztor, aki elől elszántották a földet. És szerte a földeken, aki szorong, vagy retteg Esztergom urától, benned remél. Hát add meg azt a jelt! Csak lobbanjon fel a láng az első keresztény templomon, csak egy apát fejét hordozzák körül kopjahegyre tűzve, vagy végre magad húzd ki a kardodat, és indulj meg Esztergom felé – azonnal mögötted áll a hét had férfinépe. Miért habozol, Tar Szerénd fia?

Koppány türelmesen kivárta a szavak végét, kivárta a kérdést. Meggondoltan válaszolt, halkan, indulattalanul:

– Hát nem volt elég itt a pusztulásból? Hát nem látjátok? Akárki győzne itt: Árpád fia öli Árpád fiát. És vérünk vesztve gyorsan elenyésznénk az ellenséges szomszédok között. Lehel és Bulcsú sorsa várna ránk.

Oros hökkenten hallgatta, alig talált szavakra:

– Te... Koppány horka... így beletörődtél?

Erre azonban Koppány hevesen nemet intett, hangja is elevenebb volt:

– Nem, nem, Oros, mi nem feledjük el ennenmagunkat. Mi nem cseréljük el örökül kapott lelkeinket idegen lélekre, mint az esztergomi kende. De oktalanul gyilkolni sem kívánunk. Higgyétek el, hogy eljön az idő, amikor nem kell vérnek hullnia... és Esztergom napja mégis lehanyatlik.

– Csodáknak napja jönne? – kérdezte a regös.

Koppány mosolygott:

– A táltosok nem jósolgatnak közeli csodákról. De Taksony fia Géza úr öreg, a hírek úgy mesélik, beteg is. Nem kelletik már sok idő, hogy ő is elmenjen végre ősei után.

– És akkor? – kérdezte Oros.

A horka magyarázta:

– Ha Géza meghal egyszer, a kende rang az ősi jog szerint az Árpád véréből való legidősebb, harcokra képes férfiúra száll. Ez pedig én vagyok. Ha Géza nincs a földön, az én jogom, hogy örökébe lépjek: enyém lesz nyája, háza, asszonya, enyém lesz akkor a kende széke és hatalma. És ki marad reményül az idegeneknek meg a földeket harácsolóknak? Egy ifjú: Géza siheder fia. Hát őt legyőzni nem is lesz nehéz, talán nem is kell sok vérnek hullnia, és nem enyészünk el a küzdelemben.

– Tudod-e, horka úr – kérdezte e reménytől felélénkülve Oros hogy István maga sem kedveli atyjaura vasakba bújt német, talján, szlovén vitézeit? Az életemet is ő mentette meg...

– Géza fia István? – csodálkozott Koppány.

– A reményünk ő... Nem lesz az ellenséged.

Koppány elgondolkozva bólingatott:

– Sarolta fia. Az mást akar tehát, mint az atyja?

– Maga mondotta – bizonykodott a regös, hogy nem akar magasságokban lebegni, és szeretetre vágyik.

Koppány mintha magának mondotta volna:

– A fiam lehetne. Hátha úgy esnék, hogy Sarolta fia éntőlem tanulná őrizni a régi szokásokat, a boldogságot és nyugalmat adó nagy emlékeket, a nemzedékről nemzedékre szálló szabályokat...

– Nincs az ellenére – vélte Oros.

De Koppány nem is nézett rá, mintha már a jövőt tervezte volna:

– Ha megértené tőlem, hogy helytelen útra lépett, és visszalépne, ahogy én tettem. Ha megtanulná tőlem, hogy betűk helyett a csillagokból olvasson, megértse a szelek és a fakérgek szavát. Ha megtanulná tőlem, hogy aki idegen asszonyt fogad fekhelyére, a gyermeke már félig idegen, unokája csak negyedrészben ő, és a dédunokák nemzedéke minden vágyával és minden mozdulatával idegen már Árpád és a hét vezér homályosuk emlékű hét hadától. Ha megtanulná tőlem...

Lelkesen szólt bele Oros:

– István sejti már.

De Koppány, mintha álomból ébredne, egyszerre hitetlenkedve nézett a regösre:

– Talán az atyja tanította az igazságra? Géza elidegeníti ennenmagától Árpád népét. Vagy talán a római papoktól tanulta? Nem, Oros, ő még nem sejtheti ezt. Tanulni kell még tőlünk, tőlem. De ha mégis olyan, ahogyan meséled... talán van remény. Akkor talán méltó utód lehet.

– Hát mégis ő lesz Géza utóda? – nézett hökkenten Oros.

– Nem Géza utóda – rázta a fejét Koppány. – Az én utódom lehet majd István. Igen. Enyém a jog. Sarolta asszony fia az én fiam lesz, és utánam nem Taksony fia Géza útjait folytatja, hanem az enyémet.

Hirtelen az öreg Kapolcs felé fordult, hozzá beszélt:

– Mégiscsak lehetséges, hogy nemhiába töltöttem el magányosan az évek sorát. Mégis lesz folytatás: Sarolta fia. Így győzlek le, Géza!

Megint a regösre nézett:

– Nem is hozhattál volna kedvesebb hírt, mint hogy Sarolta fia mást akar, s nem atyja útját járja. Így talán vérontás, jajszó, újabb szörnyűségek nélkül zökkenhet vissza jó útjából a keréknyomból elterelt szekér.

Oros örült, hogy örömhírt hozott, de azért ő mást szeretett volna hallani. Meg is kérdezte:

– És akik remélve várják tőled, horka úr, a jeladást?

Koppány elébe lépett, és bizalmas közelből mondotta:

– Csak várjanak, csak készülődjenek: az elűzöttek hozzám jöjjenek, hogy erős legyek ama pillanatban, amikor végre Istvánnal kezet foghatok. Bizonnyal akad akkor idegen lovag, aki szép szóra nem akar hazasietni... Jó lesz akkoron ellenük a felkészült harag.

Oros értő mozdulattal hajolt meg:

– Igen, horka, és addig a mi helyünk itt vagyon melletted, itt, Somogy mezőin...

– A pásztoroknak itt van a helyük – bólintott Koppány. Ha te is nyájakat kívánsz terelni, itt van a te helyed is. De hát csak nekünk akarod énekelni a régi hősök vitézi tetteit? Csupán nekünk? Igaz, itt könnyű. Esztergom táján nehezebb az ének. A pásztor elmehet: nyáját viszi magával. Az énekesnek otthon a helye, hogy otthon tudják, otthon ne feledjék, miként éltek a rég halott atyák.

Oros hökkenten nézett a nagyúrra:

– Azt mondod, horka...

Koppány igent bólintott, de engedékeny hangon magyarázta:

– Nem kell énekelned, el is futhatsz, ha életed veszélyben, de énekes csakis otthon lehetsz, ahol szükség vagyon az énekedre.

Oros vállalkozó mozdulattal húzta ki magát:

– Visszamegyek. Te mondd, miről szóljak Esztergom táján a félő, búsult embereknek!? Miről?

Erre Koppány komoly tekintetén a mosoly árnyéka jelent meg:

– Az énekes ne a vezérektől kérdezze, mit kell énekelnie. Az a dolgod, hogy az elbúsult reméljen, az elfásult gyönyörűséget találjon, a szerelmes szavakat kapjon ki nem mondható érzéseihez, és legfőbbképpen az, hogy aki Árpád emlékét kapta elmúlt nagyapáktól, el ne feledje az emléket, és el ne feledje önnönmagát. Ez a te dolgod. De hogy mit és hogyan énekelj, azt csak te tudhatod, és senki más. Ha úgy véled azonban, hogy túlontúl veszélyes most Esztergom táján énekelni, nálam menedékre találsz, és őrizheted a nyájat. Mert regösöm van énnekem is annyi, amennyi kell.

– Énekelni akarok, horka úr! – bizonykodott Oros. – Köszönöm szavad. És tüstént indulok.

– Nem kell úgy sietned. – Most már igazán mosolygott Koppány arca. – Le is pihenhetsz, hiszen álmosságig fáradt vagy. Ha tetszik, eljöhetsz velem Zamárdiba bőséges halászebédre, hogy otthon elregéld, miképpen is élnek mifelénk a népek. Ráérsz indulni holnap, de akkor indulj, Oros, és beszélj. Istvánnak pedig előbb-utóbb én magam fogok a szemébe nézni.

Nagyot sóhajtott Oros, de hangjában mégis a remény szólt:

– Csak akkor jöhet el az öröm napja, ha ti ketten, Tar Szerénd fia Koppány és Géza fia István atyafiakként foghattok kezet. Erről a reményről akarok énekelni.

Koppány a magasba nézett:

– Te nap! Te nap az égen! Ugye, így lehet?

Azután az öreghez fordult:

– Ugye, vén Kapolcs, van mégis remény, hogy egyszer, talán nem is sokára Somogyvár és Esztergom rokoni kezet ráz. Talán mégis van remény, s nem kell ezen a földön vérnek folynia. No, nyergelj, várnak már Zamárdiban. Gyere te is, regös, ha nem vagy álmos.