HUSZONHATODIK FEJEZET

Mindössze néhány olyan perc akadt, amikor Fabrizio valamelyest szabadulni tudott mély szomorúságától; azok a percek voltak, amikor egy üvegtábla mögé húzódott, mert szobája ablakára üveget helyeztetett az olajozott papír helyébe, szemben a Contarini-palotával, ahová – mint tudjuk – Clelia menekült. Csak nagyon ritkán láthatta a lányt, amióta a fellegvárból szabadult, ilyenkor egészen lesújtotta, milyen döbbenetesen megváltozott Clelia; ezt rossz, nagyon rossz előjelnek érezte. Elbukása óta Clelia arca olyan feltűnően nemes és komoly lett, bárki harmincévesnek tarthatta volna. A szokatlan változásban Fabrizio valami nagyon kemény elhatározás fényét látta. „Bizonyára reggeltől estig, minden pillanatban esküjét ismételgeti magában, hogy híven megtartja a Madonnának tett fogadalmát, és soha nem találkozik velem!” – gondolta Fabrizio.

Hősünk Clelia szenvedésének csak egyik okát találta ki; a lány tudta, hogy apja a komoly száműzetésből csak akkor térhet vissza Pármába, és csak akkor jelenhetik meg az udvarnál (enélkül pedig Fabio Continak az élet mit sem jelentett), ha ő felesége lesz Crescenzi márkinak; megírta hát apjának, hogy kívánja ezt a házasságot. A tábornok ekkor Torinóban élt, a bánat megbetegítette. Elárulhatjuk: a súlyos elhatározástól öregedett tíz évet Clelia.

Nagyon jól tudta, hogy Fabriziónak ablaka van a Contarini-palotával szemközt, de csak egyszer volt olyan szerencsétlen, hogy ránézett; mihelyt egy fejtartás, egy férfi alakjának körvonalai emlékeztették Fabrizióra, rögtön lehunyta a szemét. Most már csak mély vallásossága, a Madonna segítségébe vetett hite adott neki erőt. Nagyon fájt, hogy apját nem tudja becsülni; jövendőbeli férjét jelentéktelen, semmitmondó embernek tartotta, aki nem emelkedik az előkelő társaság érzelemvilága fölé; és végre imádott egy férfit, akit nem volt szabad többé látnia, s akinek mégis joga volt hozzá. Úgy érezte, hogy sorsa többszörösen is szerencsétlen; s elmondhatjuk, hogy igaza volt. Esküvője után Pármától kétszáz mérföldnyire kellett volna élnie.

Fabrizio tudta, mennyire tartózkodó Clelia; tudta, milyen ellenszenves neki minden szokatlan cselekedet, olyasmi, ami csattanó történetkévé formálódik, ha kiderül. Mégis olyan elviselhetetlen volt már szomorúsága, elviselhetetlen Clelia állhatatosan elfordított tekintete is, hogy arra vetemedett: megvesztegeti a nagynéninek, Contarini grófnénak két szolgáját. Egyik este, amint besötétedett, Fabrizio vidéki polgárnak öltözve megjelent a palota kapujában, ahol már várta az egyik megvesztegetett inas; azt mondta, Torinóból jön, és Cleliának leveleket hozott apjától. Az inas elindult, hogy átadja az üzenetet, Fabriziót közben felvezették az első emeletre, egy óriási váróterembe. Talán itt élte át Fabrizio élete legszorongatóbb negyedóráját. Ha Clelia elutasítja, többé nem remélheti, hogy valaha is megnyugodjék. „Hogy minél előbb véget vessek a sok felesleges fáradságnak, amivel új méltóságom elhalmoz, megszabadítom az egyházat rossz papjától, és álnéven valamelyik karthauzi kolostorba húzódom.” Az inas végül megjelent, és közölte: Clelia Conti kisasszony hajlandó őt fogadni. Hősünkből abban a pillanatban elpárolgott minden bátorság, félelmében csaknem lerogyott a lépcsőre, míg felfelé tartott a második emeletre.

Clelia egy kicsi asztal előtt ült, az asztalon egyetlen szál gyertya. Amint megismerte Fabriziót, felugrott, s a szalon mélyére húzódott.

–  Hát így törődik maga az én üdvösségemmel! – kiáltotta s arcát eltakarta kezével. – Pedig tudja, hogy amikor apám majdnem meghalt a méregtől, megfogadtam a Madonnának: többé nem pillantok magára! Ezt a fogadalmat csak akkor szegtem meg, életemnek azon a legszerencsétlenebb napján, amikor azt hittem, kötelességem megmenteni a haláltól. Már az is sok, hogy fogadalmam erőszakos és bizonyára vétkes magyarázatával meghallgatom magát.

Az utolsó mondat annyira meglepte Fabriziót, hogy néhány pillanatba tellett, míg örülni tudott neki. Arra készült, hogy heves haraggal fogadják. Clelia talán el is menekül; most ismét visszatért bátorsága, és eloltotta az egyetlen gyertyát. Bízott ugyan magában, hogy helyesen értette Clelia parancsát, mégis remegve tartott a szalon sarkába, ahol a lány egy pamlag mögé húzódott; nem tudta, nem sérti-e meg, ha megcsókolja a kezét; Clelia remegett szerelmében, s a karjába dőlt.

–  Drága Fabrizio, milyen sokára jöttél! – lehelte. – Csak egy percig beszélhetek veled, mert bizonyára nagy bűnt követek el, s amikor megígértem, hogy soha többé nem pillantok rád, bizonyára úgy gondoltam, azt is megfogadom: többé nem beszélek veled. De hogyan tehetted, hogy te is olyan kegyetlenül ragaszkodtál a bosszúhoz, mint szegény apám! Hiszen őt mérgezték meg először, hogy a te menekülésedet segítsék! Nem kellett volna értem is tenned valamit? Értem, aki bátran odadobtam jó híremet, hogy téged megmentselek! És látod, most már az egyházhoz vagy láncolva; akkor sem vehetnél feleségül, ha valamiképpen meg tudnék szabadulni a gyűlöletes márkitól. És a körmenet estéjén, még napfényben, hogyan mertél mutatkozni előttem, s így a legkihívóbban megsérteni a Madonnának tett szent fogadalmamat?

Fabrizio átölelte, s ujjongott a meglepődéstől és a boldogságtól.

Olyan találkozás, mely annyi mondanivalóval indul, nem fejeződhetik be egyhamar. Fabrizio elbeszélte a lánynak apja száműzetésének legpontosabb, legőszintébb történetét; a hercegnének semmi szerepe nem volt benne, nem is lehetett, mert ő egyetlen pillanatig sem hitte, hogy a méreg Conti tábornok ötlete volt; ő mindig azt gondolta, hogy a Raversi-csoport eszelte ki, s így akarták eltávolítani Mosca grófot. A hosszan elmondott történeti igazság boldoggá tette Cleliát; mennyire fájt neki, hogy gyűlölnie kell valakit, aki Fabrizióhoz tartozik! Most már nem gondolt féltékenyen a hercegnére.

Csak néhány napig tartott a boldogság, amit ennek az estének köszönhettek.

A kitűnő don Cesare megjött Torinóból; becsületes szívéből merítette az erőt, hogy merészen jelentkezzék a hercegnénél. Először szavát kérte, hogy bizalmas közléseit semmiképpen nem használja fel, majd bevallotta: bátyját a becsület téves felfogása félrevezette; Fabio Conti úgy érezte, Fabrizio szökése olyan sértés és vereség a közvélemény előtt, amit meg kell bosszulnia.

Két percig sem beszélt don Cesare, s máris nyert ügye volt: tisztasága megindította a hercegnét; nemigen szokott ilyen embereket látni. Megragadta, mint minden újdonság.

–  Sürgesse Conti tábornok leányának házasságát Crescenzi márkival, és én szavamat adom: mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy a tábornokot úgy fogadják, mintha csak utazásból térne haza. Meghívom ebédre, meg van elégedve? Eleinte valószínűleg bizonyos tartózkodásba ütközik; ne siessen, semmiképpen ne siessen a tábornok; ne kérje vissza kormányzói állását a fellegvárban. De maga is tudja, hogy a márki jó barátom; higgyék el, nem leszek haragtartó az apósával.

A hercegné ígéretével megerősítve don Cesare közölte unokahúgával, hogy kezében tartja apja életét, mert Fabio Conti tábornok belebetegedett a kétségbeesésbe. Már hónapok óta nem vett részt semmilyen udvari életben.

Clelia meg akarta látogatni apját, aki álnéven Torino környékén, egy faluban bújt meg, mert azt hitte, hogy a pármai udvar kiadatását kérte, a torinói udvartól, hogy törvény elé állíthassa őt. Clelia betegen és félőrülten találta apját. Még azon az estén levelet írt Fabriziónak; megírta neki, hogy mindörökre el kell szakadniok egymástól.

Fabrizio jelleme egészen olyanná formálódott, mint kedveséé; a vellejai kolostorba vonult, hegyek közé, tíz mérföldnyire Pármától. Clelia tízoldalas levelet írt Fabriziónak: valamikor megesküdött, hogy az ő beleegyezése nélkül nem lesz a márki felesége. Most a beleegyezését kérte, és Fabrizio meg is adta vellejai magányából; levele a legtisztább barátság volt.

Amikor Clelia megkapta a levelet, melynek baráti hangja – áruljuk el – bántotta: ő maga tűzte ki esküvője napját, melynek ünnepségei csak erősítették a fényt, mely beragyogta ezen a télen a pármai udvart.

V. Ranuccio Ernesto valójában fösvény volt; de őrülten szerelmes is, és azt remélte, udvarához kötheti a hercegnét: tekintélyes összeget ajánlott fel anyjának, a fejedelemasszonynak, s kérte, rendezzen sok estélyt. A főudvarmesternő csodálatosan használta fel a megnövekedett összeget; Párma estélyei ezen a télen a milánói udvar szép napjaira emlékeztettek, a kedves Eugène hercegre, Itália alkirályára, akinek jóságát sokáig nem lehetett elfelejteni.

Fabriziót a koadjutor kötelességei visszaparancsolták Pármába; de ő kijelentette, hogy elvonulását vallási meggyőződésből folytatja abban a kis lakosztályban is, melyet pártfogója, monsignore Landriani az érseki palotában rákényszerített; és valóban ide zárkózott, egyetlen inassal. Nem jelent meg a ragyogó udvari estélyeken, ezért azután Pármában és jövendő egyházmegyéjében valóságos szentnek kiáltották ki. Ennek a visszavonulásnak, melybe Fabriziót csak mély és reménytelen szomorúsága hajtotta, váratlan hatása támadt: a jó Landriani érsek, aki mindig szerette őt, hiszen tulajdonképpen ő kívánta koadjutori kinevezését is, kissé féltékeny lett.

Az érsek joggal gondolta, hogy az udvari estélyeken meg kell jelennie, Itáliában így szokás. Ezeken az estélyeken a nagy szertartásokon előírt ruháját öltötte magára, mely alig különbözött attól, amit székesegyháza szentélyében viselt. A palota oszlopos előcsarnokában összegyűlt száz meg száz inas sohasem mulasztotta el, hogy felsorakozva ne kérje a monsignore áldását; ő szívesen megállt, és megáldotta őket. Az ünnepélyes csendben monsignore Landriani egyszer meghallotta, hogy valaki ezt mondja:

–  Érsekünk bálba jár, és monsignore del Dongo ki sem lép szobájából.

Ettől a pillanattól kezdve az érseki palotában elapadt a határtalannak látszó kegy, mely eddig Fabrizióra áradt. De most már repülhetett a saját szárnyaival is! Magatartását, melyet csak a Clelia házassága miatt érzett kétségbeesés sugallt, őszinte és fenséges jámborságnak tekintették, és az ájtatos hívek mint épületes művet olvasták családja genealógiájának fordítását, melyből sugárzott az esztelen hiúság. A könyvkereskedők sokszorosították arcképét; s ez a sorozat néhány nap alatt elfogyott, főként szegény emberek vették; a tudatlan vésnök Fabrizio arcképét több olyan ékítménnyel díszítette, melyek csak püspöki képmásnál használhatók, egy koadjutor nem tarthat ezekre igényt. Landriani érsek meglátott egy ilyen sokszorosított lapot, s határtalanul megharagudott. Maga elé rendelte Fabriziót, és a legkeményebben beszélt vele, olyan szavakkal, melyek a szenvedélytől néha egészen gorombák voltak. Elgondolhatjuk, hogy Fabriziónak nem került semmilyen erőfeszítésébe úgy viselkedni, ahogyan Fénelon viselkedett volna hasonló helyzetben; alázatosan és a legnagyobb tisztelettel hallgatta az érseket; és amikor a főpap elhallgatott, elmondta a genealógia fordításának egész történetét: a munkát Mosca gróf rendeletére készítették még első fogsága idején. Világi célokból jelentették meg, s ezt ő helyzetéhez mindig illetlennek tartotta. Ami az arcképet illeti, a második kiadásról éppen úgy nem tudott, mint az elsőről; visszavonulása idején a könyvkereskedő az érsekségre küldött neki huszonnégy példányt ebből a második kiadásból; ő elküldte inasát, és egy huszonötödiket vásároltatott; ilyen módon megtudta, hogy az arcképet harminc souért árulják – erre száz frankot küldött a huszonnégy példányért.

Mindezek az érvek, bár a legjózanabbul hangzottak, s olyasvalaki mondta őket, akit egészen más fájdalom kínzott, féktelen haragra ingerelték az érseket; odáig jutott, hogy álszenteskedéssel vádolta Fabriziót.

„Hát ilyen, aki alulról jött! – gondolta Fabrizio. – Még akkor is, ha eszes!”

De volt, ami ekkor sokkal jobban aggasztotta – nagynénje levelei! A hercegné mindenáron azt akarta, foglalja el ismét lakosztályát a Sanseverina-palotában, vagy legalább látogassa meg néha. Fabrizio jól tudta: ott sokat beszélnek majd arról, milyen ragyogó estélyeket rendez Crescenzi márki az esküvő alkalmából; és éppen abban kételkedett, hogy végig tudja-e hallgatni a híreket anélkül, hogy viselkedése feltűnjék a társaságnak.

Az esküvői szertartás után Fabrizio egyheti teljes hallgatást fogadott, meghagyta inasának s az érseki palota minden szolgájának, akivel csak dolga lehetett, hogy egyetlen szót se szóljanak hozzá.

Amikor Landriani érseknek elmondták a legújabb színészkedést, Fabriziót sokkal gyakrabban rendelte magához, mint azelőtt: hosszú megbeszéléseket tartott vele; és kötelezte koadjutorát, hogy tárgyaljon néhány vidéki kanonokkal is, akik azt hánytorgatták, hogy az érsekség megsértette jogaikat.

Fabrizio mindezt teljes közönnyel fogadta, olyan ember közönyével, akinek más gondja van. „Mennyivel jobb dolgom lenne – tűnődött – ha belépnék a karthauziak közé; Velleja sziklái között nem szenvednék ennyit.”

Meglátogatta nagynénjét, s amikor megölelte, nem tudta visszafojtani könnyeit. A hercegné úgy látta, Fabrizio egészen megváltozott; végtelenül lesoványodott arcában szeme még nagyobb lett, s a szem szinte kibukott ebből az arcból; egyszerű, kopott, fekete papi ruhájában olyan szánalmas és szerencsétlen volt, hogy az első pillanatban a hercegné sem tudott parancsolni előtörő könnyeinek. De egy perc múlva már figyelmeztette magát, hogy ezt a szép, fiatal férfit Clelia házassága változtatta meg ennyire, s erre érzelmei csaknem olyan indulatossá váltak, mint az érseké, csak éppen ő ügyesebben leplezte őket. Kegyetlenül, hosszan beszélt Crescenzi márki estélyeinek festői pompájáról, Fabrizio nem felelt; de szeme egy pillanatra görcsösen lezárult, arca még sápadtabb lett, mint amilyen volt, pedig néhány perccel előbb ez még lehetetlennek látszott. Azokban a pillanatokban, amikor így, ilyen iszonyúan szenvedett, sápadt arca szinte elzöldült.

Megérkezett Mosca gróf; és amit látott, amit hihetetlennek tartott, végre teljesen meggyógyította féltékenységét, mert Fabrizióra eddig mindig féltékenyen nézett. Ez az okos és leleményes férfi a legfinomabb, legtökéletesebb módon próbálta Fabrizio érdeklődését felkelteni a világ dolgai iránt. Mosca gróf mindig komolyan becsülte Fabriziót, s eléggé szerette is; és most, hogy a féltékenység már nem fogta vissza barátságát, ez a baráti szeretet már-már önfeláldozóvá vált. „Nagy sikereiért igazán nagy árat fizetett!” – állapította meg, amikor végiggondolta, mennyi baj érte a fiút. A gróf félrevonta Fabriziót, hogy megmutassa neki Parmigianino festményét, melyet a fejedelem valóban elküldött a hercegnének.

–  Kedves barátom, beszéljünk végre férfiasan, nyíltan egymással: nem segíthetek magának valamiben? Ne féljen, nem fogom faggatni, de használhat magának a pénz? Segítheti a hatalom? Csak szóljon, rendelkezésére állok; de ha szívesebben mondja el írásban, írjon.

Fabrizio gyengéden megölelte, és a festményről kezdett beszélni.

–  Ahogyan viselkedik, az a legügyesebb politikai remekmű! – A gróf visszatért a könnyedebb hanghoz. – Igen kellemes jövőt alapoz most magának: a fejedelem tiszteli, a nép bámulja magát; kopott, fekete ruhája álmatlan éjszakákat okoz monsignore Landrianinak. Nem vagyok egészen járatlan ember, de esküszöm, semmi tanácsot nem tudnék adni, ha tökéletesebbé akarnám tenni azt, amit látok. Maga huszonöt évesen tette meg az első lépést a társaságban, s rögtön elérte a tökéletességet. Sokat beszélnek magáról az udvarnál; és tudja-e, hogy ezt a fiatalon elért, egészen rendkívüli kitüntetést minek köszönheti? Kopott, fekete reverendájának. Talán emlékszik még rá, hogy a hercegné meg én megszereztük Petrarca egyik villáját, azon a szép dombon, benn az erdőben, a Pó közelében; arra gondoltam, ha valamikor megunja az irigyek komiszkodásait, Petrarca utóda lehetne; híre csak erősítené a magáét.

Mosca gróf kétségbeesetten törte a fejét, hogyan csalhatna mosolyt erre a remetearcra, de sehogyan sem sikerült; s a változást annál meghökkentőbbé tette, hogy Fabrizio arcának – még nem is olyan régen – volt egy hibája, egyetlen hibája: néha, egészen alkalomszerűtlenül, érzéki gyönyörűség és öröm suhant át rajta.

Mielőtt a gróf elengedte volna, közölte vele: bármennyire visszavonultan él, talán szerepjátszásnak tartanák, ha következő szombaton nem jelennék meg az udvarnál, a fejedelemasszony születésnapján. Fabriziót mintha szíven szúrták volna. „Istenem! – gondolta. – Miért is jöttem ide!” Megremegett, amikor rágondolt: az udvari estélyen esetleg találkozni fognak. Ez a gondolat minden egyebet elnyomott benne; úgy látta, egyetlen mentsége csak az lehet, ha pontosan akkor érkezik a palotába, abban a percben, amikor a szalonok ajtaját feltárják.

S a nagy fogadáson monsignore del Dongo nevét valóban a legelsők között jelentették be, s a fejedelemasszony a megengedett legnagyobb figyelmességgel fogadta. Fabrizio mereven nézte a faliórát, s abban a pillanatban, amikor a mutatók jelezték: húsz perce tartózkodik már a szalonban, felállt, hogy búcsúzzék; ekkor lépett be anyjához a fejedelem. Most néhány perc azzal telt, hogy udvariasan köszöntötte a fejedelmet; majd ügyes mesterkedéssel az ajtóhoz húzódott. De ekkor állt útjába az az észrevétlen semmiség, mely oly jellemző volt a főudvarmesternő mindent elrendező ügyességére: a szolgálattevő kamarás hősünk után szaladt és közölte vele: kijelölték a fejedelem whistjátszmájába. Pármában igen nagy megtiszteltetés; jóval meghaladta egy koadjutor világi rangját. Még az érsek is nagy kitüntetésnek tekinthette, ha whistet játszhatott a fejedelemmel. Fabrizio szíve elszorult a kamarás szavaira; gyűlölte a nyilvánosság előtt lezajló jeleneteket, mégis már-már azt felelte: hirtelen elszédült; de azután eszébe jutott, hány kérdés és részvéttől csöpögő megjegyzés záporoznék rá, s ezt még elviselhetetlenebbnek érezte, mint a whistet. Azon az estén irtózott a beszédtől.

Szerencsére a minorita barátok generálisa is megjelent a fejedelemasszony előtt hódoló előkelőségek között. Ez a tudós szerzetes, a Fontanák és a Duvoisinek vetélytársa, a fogadóterem egyik sarkába húzódott: Fabrizio elébe állt, hogy ne is láthassa a bejáratot, s teológiai kérdésekről kezdett beszélni a minorita generálissal. De azt nem tudta megakadályozni, hogy a füle ne hallja, amikor jelentik: Crescenzi márki és Crescenzi márkiné. Fabriziót meglepte, hogy a bejelentésre heves harag lobbant benne.

„Ha Borso Valserra volnék – gondolta (az első Sforza gróf egyik tábornoka) – leszúrnám a kövérkés márkit, talán éppen azt az elefántcsont nyelű, kicsi tőrt döfném bele, melyet Cleliától kaptam azon a boldog napon. Crescenzi márki megtanulná: szabad-e arcátlanul megjelennie a márkinéval ott, ahová engem is meghívtak.”

Arca annyira eltorzult, hogy a minoriták rendfőnöke megkérdezte:

–  Kegyelmességed rosszul érzi magát?

–  Őrjítően fáj a fejem... Zavar a fény... Csak azért maradok, mert kijelöltek a fejedelem whistjátszmájába.

Erre a közlésre a minoriták generálisa, aki polgárember volt, annyira megzavarodott, hogy nem tudta, mit tegyen: hajlongva köszöntötte Fabriziót, aki szintén megzavarodott, egészen másért, mint a rendfőnök, és szokatlanul sebesen beszélni kezdett; észrevette, hogy mögötte nagy csend támadt, nem akart körülnézni. Egyszerre hegedűvonó koppant egy hangszerállványon, felhangzott egy ritornell, és az ünnepelt P. asszony elénekelte Cimarosa egykor oly híres áriáját:

Quelle pupille tenere!

Az első ütemek alatt Fabrizio uralkodott magán, de haragja igen hamar elszállt, és leküzdhetetlenül érezte, hogy sírnia kell. „Istenem! – megremegett. – Milyen nevetséges jelenet! S ebben a ruhában!” Legokosabbnak tartotta, ha magáról mond valamit.

–  Ezek a szörnyű fejfájások, ha nem akarom őket tudomásul venni, mint ma este is – fordult a minorita rendfőnökhöz – végül sírógörcsben törnek ki, s a papot kiszolgáltatják a megszólásnak és a rágalomnak; ezért arra kérem főméltóságú tisztelendőségedet, engedje meg, hogy könnyezzek, miközben önre nézek, s ne törődjék vele.

–  A mi catanzarói tartományfőnökünk ugyanilyen fájdalmakra panaszkodik – felelte a minoriták generálisa. S halkan belekezdett egy véget nem érő történetbe.

Ez a történet részletesen kiteregette a tartományfőnök vacsoráit, s ami már régen nem esett meg: Fabrizio elmosolyodott, a történet olyan szánalmas volt. De hamarosan nem figyelt a rendfőnökre. P. asszony most Pergolese egyik áriáját énekelte, csodálatosan (a fejedelemasszony szerette a régi zenét). Fabriziótól háromlépésnyire kis zaj támadt, ezen az estén most először nézett körül. A karosszékben, mely ilyen halkan megreccsent a parkettán, Crescenzi márkiné ült; könnyben úszó szeme egyenesen beleakadt Fabrizio tekintetébe, a fiú szeme sem volt különb állapotban. A márkiné lehajtotta a fejét; Fabrizio néhány pillanatig még nézte őt: ismerkedett a gyémántokkal megterhelt fejjel. De pillantása haragot és megvetést fejezett ki. Azután ezt mondta magának: „És az én szemem többé sohasem néz rád!” Majd visszafordult rendfőnökéhez:

–  A görcs ma erősebb, mint bármikor.

És Fabrizio valóban félóránál is tovább sírt, forró könnyekkel. Szerencsére egy kerékbe tört Mozart-szimfónia (Itáliában így játsszák Mozartot) megmentette őt, és segített felszárítani könnyeit.

Erős maradt, és nem nézett Crescenzi márkinéra; de P. asszony ismét énekelt, és Fabrizio sírástól megkönnyebbült lelke tökéletesen megnyugodott. Most egészen más színben látta az életet. „Hát mit akartam? Hogy rögtön, már az első percekben egészen elfelejtsem? Nem, ez lehetetlen!” Majd ezt gondolta: „Lehetek-e még szerencsétlenebb, mint amilyen szerencsétlen vagyok már két hónap óta? És ha amúgy sem szenvedhetek jobban, miért mondjak le a gyönyörűségről, hogy lássam őt? Megfeledkezett esküjéről; könnyelmű; hát nem ilyen minden nő? De ki tagadhatná, hogy mennyeien szép! Tekintete elbűvöl és elragad, míg más asszonyokra, a legszebbekre is, alig tudok ránézni! Nos, hát miért ne hagynám magam elbűvölni? Legalább egy pillanatra csitul bennem a fjdalom!”

Fabrizio ismerte már valamelyest az embereket, de tapasztalatlan volt a szerelemben, különben tudta volna, hogy az a pillanat s az az öröm, amit most engedélyez magának, semmivé teszi két hónap minden erőfeszítését, hogy elfelejtse Cleliát.

A szegény, fiatal nő különben csak azért jött el az estélyre, mert a férje kényszerítette; ő azt kívánta, hogy rosszullétére hivatkozva, félóra múlva hazamehessen; de a márki kijelentette: egészen szokatlan lenne, ha akkor szólítják távozáshoz kocsijukat, amikor sok kocsi még csak érkezik; s még úgy is magyarázhatnák: ilyen burkolt kritikával ítélik el a fejedelemasszony estélyét.

–  Én vagyok a belső kamarása – tette hozzá a márki – a fogadóteremben kell tartózkodnom, s kötelességem megvárni a fejedelemasszony rendelkezéseit, míg csak mindenki el nem távozott. Előfordulhat, s bizonyára elő is fordul, hogy figyelmeztetni kell majd egyre s másra az inasokat, annyira hanyagok! Azt akarja, hogy a fejedelemasszony valamelyik egyszerű asztalnoka bitorolja ezt a megtiszteltetést?

Clelia beletörődött; nem látta Fabriziót; reménykedni kezdett, talán nem is jött el az estélyre. De amikor a hangverseny megkezdődött, s a fejedelemasszony megengedte a hölgyeknek, hogy leüljenek: Clelia, aki nemigen ügyeskedett az ilyesmiben, tűrte, hogy a fejedelemasszony körül elfoglalják a legjobb helyeket, s kénytelen volt a terem mélyében keresni egy karosszéket, egészen abban a távoli sarokban, ahová Fabrizio húzódott. Amikor karosszékéhez ért, tekintete megakadt a minorita rendfőnök szokatlan – ebben a környezetben szokatlan – öltözékén; először észre sem vette az egyszerű, fekete ruhás karcsú férfit, aki a rendfőnökkel beszélt; mégis valamilyen belső, titkos sugallatra szeme megpihent ezen a férfin. „Itt mindenki egyenruhát vagy dúsan hímzett öltönyt visel; ugyan ki lehet ez a fiatalember, ebben az egyszerű fekete ruhában?” Elmerült figyelemmel nézte, amikor egy asszony leült melléje s kissé meglökte karosszékét, mire Fabrizio odafordította fejét; Clelia nem ismerte meg, annyira megváltozott. Először ezt gondolta: „Mennyire hasonlít őrá! Talán a bátyja; de én úgy tudtam, hogy a bátyja csak néhány évvel idősebb nála, ez meg itt negyvenéves lehet!” És egyszerre ráismert – szájának egy mozdulatáról. „Szegény, mennyit szenvedett!” Clelia lehajtotta fejét, fájdalmában, s nem azért, hogy megtartsa fogadalmát. Szívét feldúlta a szánalom; kilenchónapi fogsága után távolról sem volt ilyen Fabrizio. Már nem nézett rá; de ha tekintetét nem is fordította határozottan feléje, minden mozdulatát látta.

Látta, hogy a hangverseny után a fejedelem játékasztalához megy, mely néhány lépésnyire állt a tróntól; fellélegzett. Fabrizio így jó távolra került tőle.

De Crescenzi márkit nagyon sértette, hogy felesége ilyen messze került a tróntól; egész este azzal fáradozott, hogy meggyőzzön egy hölgyet, aki a fejedelemasszony mellett a harmadik karosszékben ült, s a hölgy férje pénzzel tartozott neki: milyen kedves volna, ha helyet cserélne a feleségével. A szegény asszony természetesen nem engedett az unszolásnak; Crescenzi márki erre az adós férjjel beszélt, aki hamarosan ráeszméltette feleségét a józan ész rideg parancsára, s a márki végre megvalósíthatta a boldogító cserét; feleségéért indult.

–  Maga mindig túlságosan szerény! – súgta neki. – Miért jár ilyen lesütött szemmel? Még összetévesztik magát ezekkel a bámészkodó polgárasszonyokkal, akiken mindenki csodálkozik, hogyan kerültek ide? Ez a bolond főudvarmesternő mindig ilyeneket csinál. És még azt mondják, háttérbe szorítják a feltörő jakobinizmust! Ne felejtse el, hogy férje első ember a fejedelemasszony udvartartásában; és ha a republikánusok eltörölnék egyszer az udvart s a nemességet, a maga férje még akkor is a leggazdagabb ember marad ebben az államban. Maga nem gondol erre eléggé!

A karosszék, melybe a márki nagy boldogan beültette a feleségét, mindössze hat lépésnyire állt a fejedelem játékasztalától; Clelia csak Fabrizio profilját nézhette, de úgy látta, annyira lefogyott, s arca annyira kifejezi, hogy nem történhetik olyasmi a világon, ami őt érdekelhetné, őt, akinek azelőtt mindenre volt valamilyen megjegyzése, hogy Clelia végül is eljutott a borzalmas sejtéshez: Fabrizio egészen megváltozott; elfeledte őt; s csak azért fogyott le ennyire, mert vállalta a legszigorúbb vallási böjtöket. Lesújtó következtetéseit csak megerősítették szomszédainak megjegyzései: mindenki a koadjutorról beszélt; találgatták, miért érte ez a rendkívüli kegy: ilyen fiatal, s máris a fejedelem játékasztalához ültették! Megcsodálták közömbös udvariasságát, s azt, hogy milyen fölényes arccal dobálja kártyáit, még akkor is, ha elfogja őfelsége lapját.

–  Hihetetlen!... Hihetetlen!... – szörnyülködtek az öreg udvaroncok. – Teljesen megszédítette nagynénje különleges helyzete... De hála az égnek, ez nem tarthat sokáig! A mi uralkodónk nem kedveli az ilyen fölényeskedő arcokat...

A hercegné most a fejedelemhez lépett; az udvari emberek tiszteletteljes távolságban álltak a kártyaasztal körül, s így nem érthették meg, mit mond a fejedelem, csak véletlenül kaptak el néhány szót, de észrevették, hogy Fabrizio mélyen elpirult. – A hercegné biztosan megleckéztette kihívó közömbösségéért! – mondták egymásnak. Fabrizio éppen abban a pillanatban hallotta meg Clelia hangját, a fejedelemasszonynak válaszolt, aki a szalonban körüljárva megszólította főkamarása feleségét. S eljött az a pillanat is, amikor Fabriziónak helyet kellett változtatni a whistjátszmában; most éppen szembekerült Cleliával, s többször is átengedte magát a gyönyörűségnek, hogy nézze őt. Szegény Clelia egészen megzavarodott, amikor megérezte, hogy nézik. Nemegyszer elfelejtette, mivel tartozik fogadalmának: annyira kívánta, hogy tudja, ugyan mit érez most Fabrizio, hogy többször is ráemelte tekintetét.

A fejedelem játszmája véget ért, az asszonyok felálltak, s megindultak a terített vacsorázóterembe. Kis rendetlenség támadt. Fabrizio egészen közel került Cleliához; még mindig nagyon elszánt volt, de most felismerte azt a gyönge illatot, mely átitatta Clelia ruháit; a felismert illat teljesen felborította mindazt, amit elhatározott. Odalépett hozzá, és halkan, mintha csak magának mondaná, elismételte a Petrarca-szonett két sorát, azt a két sort, amit a Lago Maggiore mellől küldött el neki selyemkendőre nyomva: „Milyen boldog voltam, amikor az emberek szerencsétlennek hittek, és most hogy megváltozott az életem!”

„Nem, nem felejtett el! – lángolt fel Cleliában az öröm. – Ez a szép lélek nem állhatatlan!” És Clelia merészen elismételte magában a két Petrarca-sort:

Meglásd nem változom már, te két gyönyörű szem. Amelytől megtanultam, hogy mi a szerelem.

A fejedelemasszony vacsora után rögtön visszavonult; a fejedelem lakosztályáig kísérte, s ő sem tért többé vissza a fogadóterembe. Amint ezt észrevették, egyszerre mindenki távozni akart; nagy kavarodás támadt az előszobákban; Clelia ismét közel került Fabrizióhoz; megejtette a fiú mély szomorúsága.

–  Felejtsük el a múltat! – mondta neki. – És őrizze meg ezt a baráti emléket.

Míg ezt mondta, úgy tartotta legyezőjét, hogy Fabrizio elvehesse tőle.

Fabrizio rögtön mindent másképp látott, egyetlen pillanat alatt más emberré vált. Már következő nap kijelentette, hogy a visszavonult életnek vége, s újra elfoglalta ragyogó lakosztályát a Sanseverina-palotában. Az érsek azt híresztelte, s hitte is, hogy az újdonsült szent fejét végképp megzavarta a fejedelmi kegy, mely játékasztalához engedte. A hercegné viszont tudta, hogy megértik egymást Cleliával. Ettől a gondolattól még súlyosabbá vált kínlódása, melyet egy végzetes ígéret emléke örökké ébren tartott; most már végképp elhatározta – távozik az udvartól. Mindenki csak ámuldozott esztelenségén. Akkor akar távozni, amikor a legmagasabb kegy mindent megad neki? A gróf zavartalanul boldog volt, amióta tudta, hogy Fabriziónak és a hercegnének nincs viszonya. Ő ezt mondta barátnéjának:

–  Az új fejedelem maga az erény; de én egyszer gyereknek neveztem, megbocsáthatja ezt valaha is? Csak egyetlen útját látom annak, hogy őszintén jó viszonyban legyek vele: távoznom kell! Legnagyobb hálámat és tiszteletemet fogom kifejezni, azután beteg leszek és elbocsátásomat kérem. Ezt maga meg fogja engedni nekem, hiszen Fabrizio sorsát és szerencséjét biztosítottuk. De meghozza-e értem azt a nagy áldozatot – folytatta nevetve – hogy a fenséges hercegi címet elcseréli sokkal szerényebbre? A magam szórakoztatására kibogozhatatlan zűrzavarban hagyom itt az ügyeket; négy-öt jó munkatársam volt a különböző minisztériumokban, az utolsó két hónapban nyugdíjaztattam őket, mert francia lapokat olvastak; valószínűtlenül hülye figurákat ültettem a helyükre.

Folytatta:

–  Ha mi elmegyünk, a fejedelem olyan zavarba kerül, hogy bármennyire irtózik Rassitól, biztosan tudom, kénytelen lesz őt visszahívni; én pedig csak arra várok, hogy a zsarnok parancsa rendelkezzék sorsomról, s utána rögtön gyengéd levelet küldök barátomnak, Rassinak, s közlöm vele: nem ok nélkül remélem, hogy érdemeit hamarosan ismét elismerik.