NYOLCADIK FEJEZET

Alig élt hát Fabrizio egy hónapja az udvarban, már ismerte az udvari ember minden gondját, s a bizalmas barátság, mely oly boldoggá tette, egyre mérgezettebb lett. Egyik este feldúltan hagyta ott a hercegné szalonját, ahol már-már hivatalos szeretőnek tekintették; ide-oda bolyongott a városban, így került a kivilágított színház elé. Belépett. Céltalan meggondolatlanság volt – az ő ruhájában! Amikor Pármába érkezett, meg is fogadta, hogy itt nem tesz ilyesmit; Párma mégiscsak kisváros, alig negyvenezren lakják. Papi ruháját ugyan már az első napokban levetette; s este, ha nem készült nagy társaságba, egyszerűen feketébe öltözött, mintha gyászolna valakit.

A színházban harmadik emeleti páholyt bérelt, itt nem láthatták; Goldoni Fogadósné-ját játszották. A terem architektúráját nézegette, alig fordult a színpad felé. De a zsúfolt nézőtér minduntalan felnevetett; Fabrizio a fiatal színésznőre pillantott, aki a fogadósné szerepét játszotta: furcsának, érdekesnek látta. Figyelmesebben is megnézte: egészen kedves volt, s főleg nagyon közvetlen; fiatal lány, aki elsőnek nevetett a tetszetős kis bolondságokon, amiket Goldoni mondatott el vele; de mintha attól is meghatódott lett volna, hogy beszélhet. Megkérdezte, mi a neve a lánynak – megmondták: Marietta Valserra.

„Ejnye! – gondolta. – Az én nevemet használja. Érdekes!...” Másként tervezte, de most megvárta az előadás végét. Másnap ismét ott volt; harmadnap már tudta Marietta Valserra címét.

Aznap este, amikor elég nehezen megszerezte ezt a címet, feltűnt neki, hogy a gróf kedvesen nézi őt. A szerencsétlen, féltékeny szerelmes, aki csak a legnagyobb önuralommal tudta a józanság parancsait követni, kémeket rendelt a fiatalember nyomába, és Fabrizio színházi kiruccanása felvidította. És most részletezzük a gróf örömét? Rögtön másnap, amikor elszánta magát, hogy kedves lesz Fabrizióval, megtudta: a fiú hosszú, kék redingote-ot öltve, s így félig álruhában, felmászott Marietta nyomorúságos szobájába, a színház mögött egy öreg-öreg ház negyedik emeletére. S még boldogabb lett, amikor jelentették, hogy Fabrizio álnéven mutatkozott be, s abban a megtiszteltetésben részesült, hogy egy Giletti nevű semmirekellő féltékenységét felpiszkálta; ez a Giletti harmadrendű szolgaszerepeket játszott itt a városban, s a falvakban kötélen táncolt. Marietta nemes szeretője káromkodva szidta Fabriziót, s megfogadta, hogy megöli.

Az operai együtteseket impresariók állítják össze, ezek innen is, onnan is szerződtetnek tagokat, ha az énekesek nem kérnek sokat, vagy éppen szabadok; az így összesodródott társulat egy évadra, legfeljebb kettőre marad együtt. A vígjátéki társulatokkal nem így van; ők is városról városra vándorolnak, állomáshelyük két-három hónaponként változik, mégis úgy élnek, mint egy nagy család, s a családtagok szeretik vagy gyűlölik egymást. Ezekben a társulatokban akadnak összeforrott párok, s a város gavallérjai – ahol éppen játszanak – néha alig tudják szétugrasztani őket. Pontosan ez történt hősünkkel is: a kis Marietta eléggé szerette, de rettenetesen félt is Gilettitől, aki egyetlen férfija akart lenni, s mindig a sarkában volt. Giletti mindenfelé ordítozta, hogy megöli a monsignorét, mert követte Fabriziót, s megtudta a nevét. Ez a Giletti a legcsúnyább férfi volt, igazán nem lehetett rajta mit szeretni: mértéktelenül magas, szörnyen sovány, erősen himlőhelyes és kissé kancsal. Egyébként mesterségének bűvöletében élt; rendszerint úgy jelent meg a kulisszák mögött, hogy cigánykereket hányva bukott be társai közé, vagy más kedves mutatványával hozakodott elő. Azokban a szerepekben ragyogott, melyekben belisztezett képpel kellett kijönnie, s verekedett, vagy őt ütötték-verték. Fabrizio e kitűnő vetélytársa harminckét frankot kapott havonta, s igen gazdagnak hitte magát.

Mosca gróf úgy érezte: a sírbolt ajtajából tért vissza, amikor kémei sorra jelentették mindezeket a részleteket. Feltámadt a régi, kedves, szellemes férfi, a hercegné fogadótermeiben még vidámabb s elbűvölőbb társalgó volt, mint régen; de óvakodott, hogy egyetlen szóval is elárulja a kis kalandot, mely visszahozta az életbe. Sőt mindent megtett, hogy a hercegné minél később tudja meg, mi történt. S végül megjött az ereje is, a józan eszére hallgatott, mely egy hónap óta egyre fülébe harsogta: ha valakit már nem szeretnek úgy, mint azelőtt, az a szerelmes utazzék el.

Fontos ügy szólította Bolognába; s a kormány futárai – naponta kétszer – sokkal kevesebb hivatalos jelentést, de annál több új hírt hoztak a kis Marietta szerelméről, a félelmes Giletti haragjáról és Fabrizio próbálkozásairól.

A gróf egyik ügynöke többször is követelte, hogy játsszák el Arlecchino, a csontváz és a pástétom című komédiát, mely Giletti egyik ragyogó szerepe volt. (Abban a pillanatban lép ki a pástétomból, amikor vetélytársa, Brighella, éppen neki akar látni a pástétomnak, mire alaposan elverik.) Ezzel a fogással száz frankhoz lehetett őt juttatni. Az adósságokban fuldokló Giletti óvakodott a váratlan pénzről beszélni, de megdöbbentően fennhéjázó lett.

Ezalatt Fabrizio szeszélye sértett hiúsággá változott. (Gondjai már ilyen korán odajuttatták: szeszélyei voltak!) Hiúság vitte a színházba; a kislány jókedvűen játszott, és jól szórakoztatta; amikor kilépett a színházból, egy órára még szerelmes is volt. Arra a hírre, hogy Fabrizio komoly veszélyben forog, a gróf hirtelen visszatért Pármába. Giletti, aki nemrég még Napóleon délceg dragonyosezredében szolgált, most már komolyan fogadkozott: végez Fabrizióval, s úgy intézte ügyeit, hogy utána Romagnába menekülhessen. Ha egyik-másik olvasónk még nagyon fiatal, bizonyára megbotránkozik: mi őszintén csodáljuk a gróf lelkierejét. Pedig igazi hősiesség volt, hogy Mosca gróf visszatért Bolognából; mert végre is reggelenként hányszor látszott fáradtnak, s Fabrizio milyen frissen, milyen derűsen jelent meg! Ugyan ki vethetett volna bármit a szemére, ha távollétében Fabrizio meghal, s ilyen kis ostobaság miatt! De ő azok közé a ritka jellemek közé tartozott, akiket örökre bánt az önvád, ha alkalmuk lett volna nagylelkűségre, s ők elmulasztották; különben sem tudta volna elviselni, hogy a hercegnét szomorúnak lássa – szomorúnak az ő mulasztása miatt.

Amikor megérkezett, a hercegné hallgatag volt és nyomott. Az történt, hogy Cecchinát, a kis szobalányt bántotta árulása, s hibáját legalább olyan súlyosnak érezte, amilyen nagy pénzt kapott érte; ebbe belebetegedett. A hercegné szerette őt, s egyik este felment a szobájába. A fiatal lányt ez a jóság legyőzte, felzokogott, s rögtön oda akarta adni úrnőjének, ami a gróf aranyaiból megmaradt, végül bátorságát összeszedve bevallotta, milyen kérdésekkel ostromolta a gróf, s ő mit felelt. A hercegné a lámpához szaladt, és eloltotta, majd azt mondta a kis Cecchinának, megbocsát neki, de az a feltétele: soha senkinek egyetlen szóval se említse a szánalmas jelenetet. „Ó, a szegény gróf attól fél – tette hozzá könnyedén – hogy kinevetik; tudod, minden férfi ilyen.”

A hercegné ezután lesietett szobájába. Alig zárta magára az ajtót, sírva fakadt; borzalmas gondolat volt, hogy ő talán szerelmeskedik Fabrizióval, akit megszületni látott; és mégis – mi mással magyarázhatná viselkedését?

Ezért volt hát oly komor és szomorú, s így látta viszont a gróf; és most, hogy Mosca ott volt, a hercegnét minduntalan ingerültség fojtogatta, s ingerültsége már-már Fabriziót is támadta. Annak örült volna legjobban, ha egyiket sem látja többé; bosszantotta, hogy Fabrizio olyan nevetséges szerepet játszik a kis Marietta kegyéért; mert a gróf – igazi szerelmesként, aki nem tud titkot tartani – mindent elmondott neki. A hercegné nem tudott belenyugodni a szörnyűségbe: bálványa nem tökéletes. Végre, egy enyhült baráti pillanatban tanácsot kért a gróftól; gyönyörűséges pillanata volt Moscának, a becsület szép jutalma, hogy visszajött Pármába.

–  Szerelmes? Hát ez csak igazán természetes! – nevetett a gróf. – A férfiak minden nőt megkívánnak, és másnapra el is felejtik őket. Úgy tudom, hogy Fabriziót Belgiratéban várja del Dongo márkiné. Remek, hadd menjen! És amíg távol van, udvariasan arra kérem a társulatot, mutassa be tehetségét másutt is, még az útiköltségüket is megkapják. De mi hamarosan ismét csak azt fogjuk hallani, hogy fiatal barátunk belebolondult az első csinosabb nőbe, akit a véletlen útjába sodort: ez a törvény, s én nem örülnék, ha Fabrizio kivétel volna... Mégis, ha szükségesnek tartja, hívassa el a fiút a márkinéval.

A tanácsot, amit a gróf látszólag teljesen közömbösen mondott el, a hercegné ragyogó ötletnek tartotta; rettegett Gilettitől. Este a gróf beszélgetés közben könnyedén megemlítette, hogy egyik futárja Milánót érintve Bécsbe indul; három nap múlva Fabrizio levelet kapott anyjától. Bosszankodva utazott el, mert Giletti féltékenysége miatt még nem élvezhette a kis Marietta boldogító hajlandóságát, amiről biztosította a mammaccia – az öregasszony, aki Marietta anyjaként szerepelt.

Fabriziót anyja és egyik nővére várta Belgiratéban, a piemonti faluban, a Lago Maggiore jobb partján; a bal part Milánóhoz, tehát Ausztriához tartozott. Ez a tó párhuzamosan nyúlik el a comói tó mellett, ugyancsak észak-déli irányban, körülbelül húsz mérfölddel nyugatra. A hegyi levegő, a csodálatos tó fenséges és nyugodt látványa, melyről az a másik víztükör jutott eszébe, mely mellett gyerekkorát töltötte, édes mélabúvá oldotta Fabrizio már-már ingerült rosszkedvét. Végtelen gyengédséggel támadt most fel benne a hercegné emléke; azt érezte itt, a távolban: szereti őt, úgy szereti, ahogyan még egyetlen asszonyt sem szeretett; semmi nem lehetett volna fájdalmasabb, mint örökre elszakadni tőle. S ha a hercegné nem idegenkedik a finom kacérkodástól, ebben a hangulatban feltétlenül meghódítja a fiút, ha másként nem, felkeltett féltékenységgel. De ilyesmi fel sem villant benne; pedig Gina egyre a távol élőre gondolt, annyit gondolt rá, hogy a lelkiismerete is megmozdult. Még csak szeszélynek érezte, de úgy vádolta magát érte, mintha valamilyen szörnyűség volna; a gróffal figyelmesebbé és kedvesebbé vált, és Mosca gróf ennyi kedvességtől elbűvölve nem hallgatott egészséges ösztönére, mely még egy bolognai utat javasolt.

Del Dongo márkiné visszautazását erősen siettette idősebbik lányának készülő esküvője – egy milánói herceg volt a vőlegény; kedves fiával csak három napot tölthetett; még sohasem érezte Fabriziót ilyen ragaszkodó barátnak. A fiatal férfi ezekben a napokban egyre mélyebb szomorúságba süllyedt, s furcsa hangulata különös, sőt mosolyt keltő ötletet sugallt; rögtön elhatározta, meg is valósítja. Alig merem elárulni. Blanès abbétól akart tanácsot kérni. A kiváló öreg pap semmiképpen nem érthette meg a bánatos fiatal szívet, melyet egyenlő erejű, gyerekes szenvedélyek rángattak ide-oda. Az abbénak bevezetőül legalább egy hétre lett volna szüksége, hogy megértse, mire is kell Fabriziónak Pármában ügyelni. De amikor hősünk arra gondolt, hogy tőle kér tanácsot, izgalmas elevenséggel feléledtek tizenhat éves korának élményei. Elhiszik-e: Fabrizio nem a bölcs öreggel, nem az önfeláldozó baráttal akart beszélni; útjának célja, azok az érzések, melyek ötven órán át hajszolták őt, olyan valószínűtlenek, hogy akkor szolgálnám igazán történetemet, ha mindezt elhallgatnám. Attól félek, ez a hiszékeny Fabrizio eljátssza az olvasó rokonszenvét; de végre is ilyen volt, miért hízelegjek neki? Neki miért jobban, mint másnak? Nem. Nem szépítettem Mosca gróf portréját; a fejedelmét sem.

Fabrizio tehát – ha már mindent el kell mondanom – visszakísérte anyját a lavenói kikötőig, a Lago Maggiore bal partjára, az osztrák partra, ahol a márkiné este nyolc óra tájt hagyta el a bárkát. (A tavat semleges területnek tekintették: aki nem lépett partra, attól nem kértek útlevelet.) De alig sötétedett be, Fabrizio is kiszállt ugyanezen az osztrák parton, egy kis erdőben, mely egészen a vízig ereszkedett. Sediolát bérelt, gyors, falusi kétkerekűt, s a sediolán ötszáz lépésnyi távolságból követte anyja kocsiját; a Casa del Dongo inasruhájába bújt, és az úton cirkáló sok rendőrnek és vámhivatalnoknak eszébe sem jutott, hogy útlevelet kérjen tőle. Comótól negyed mérföldnyire a márkiné s a lánya megállapodott, ott töltötték az éjszakát; Fabrizio az egyik balra tartó ösvényre fordult, mely megkerülve Vico városkát, beletorkollott a tó végén egy nemrégiben épített kicsi útba. Éjfél volt, remélhette, hogy már nem találkozik csendőrökkel. A keskeny út minduntalan apró erdőfoltokon vágott át, s a fák felrajzolták lombjuk fekete körvonalát a csillagos, de könnyű köddel fátyolozott égre. Víz és ég mélységesen nyugodt volt; Fabriziót megfogta ez a fenséges szépség; megállt, majd az egyik sziklára ült, mely a tó fölé nyúlt, akár egy kis hegyfok. A mindenre ránehezedő csöndet nem zavarta más, mint egyenletes időközökben a tó kavicsos partján megtörő kicsi hullámok nesze. Fabrizio szíve olasz szív volt; bocsássák meg hibáját, bár tudom, nem fogják eléggé szeretni emiatt: a hiúság csak időnként kapta el, elérzékenyedett, ha valamilyen lenyűgöző szépséggel került szembe, és szomorúságából ilyenkor eltűnt minden fanyarság és keménység. Ült magányos szikláján, nem kellett már rendőrkémekre ügyelnie, védte a mélységes éjszaka és az óriási csend – szemén lágy könnyek csillantak meg, s itt rég nem érzett, boldog pillanatokhoz jutott, boldogsághoz, amiért semmit nem kellett fizetnie.

Elhatározta, hogy a hercegnének soha nem fog hazudni; de megfogadta, soha nem mondja neki, hogy szereti, soha nem ejti ki előtte a szerelem szót; soha – mert a szenvedélyt, amit így neveznek, az ő szíve nem ismeri! A nemes és tiszta lángolásban, ami most oly boldoggá tette, eltökélte, amint lehet, mindent bevall neki; soha nem ismerte a szerelmet! Mintha óriási súlytól szabadult volna a bátor elhatározás után. „Talán szememre veti Mariettát... Ej, hát nem találkozom többé a kis Mariettával!” – felelte önmagának vidáman.

Az egész napi tikkasztó forróságot kissé enyhítette a hajnali szél. A pirkadat gyenge, fehér fényéből a comói tótól északra és keletre már kiváltak az Alpok csúcsai. A végtelen magasságban örökké tiszta ég világos azúrjára rajzolódott még júniusban is hófehér tömegük. A comói tó meredek lejtőit az Alpok egyik nyúlványa választja el a Garda-tóhoz ereszkedő lejtőtől – ez az ág délre halad, a boldog Itália felé. Fabrizio tekintete bekalandozta a fenséges hegyek minden ágát, az egyre fénylőbb hajnal feltárta köztük a völgyeket, s átvilágította a könnyű ködöt, mely a szakadékok mélyéről szállt fel.

De néhány perc óta Fabrizio már ismét úton volt; átkelt a Durini-félsziget dombján, s végül megpillantotta Grianta templomtornyát, a tornyot, melyből annyiszor figyelte a csillagokat Blanès abbéval. „Ó, milyen tudatlan voltam akkor! Még azoknak az asztrológiai kézikönyveknek szánalmas latinságát sem értettem, melyekben mesterem lapozgatott, s azt hiszem, leginkább azért tiszteltem könyveit, mert csak egy-egy szavukat kaptam el, és csak képzeletem öntött beléjük értelmet, mindig a legregényesebbet.”

Álmodozása lassan-lassan másfelé fordult. „Van-e a csillagok tudományában valamelyes igazság? Miért különböznék a többitől? Ha például néhány hülye és néhány ügyeskedő alak megegyezik egymással, hogy ők ismerik a mexikói nyelvet, s mint tudósok rávarrják magukat a társadalomra és a kormányzatra, a társadalom tisztelni, a kormány meg fizetni fogja őket. Kitüntetésekkel halmozzák el tudósainkat, ezeket az ostobákat, mert a hatalomnak nem kell félnie, hogy fellázítják a népet, s attól sem kell rettegnie, hogy nagy érzelmekkel nagy szenvedélyeket támasztanak. Ilyen például Bari atya is, akinek IV. Ernesto éppen most adományozott négyezer frank nyugdíjat, s nagykeresztjével is kitüntette, mert egy hosszabb görög ditirambus tizenkilenc hiányos sorát kiegészítette.”

„De istenem! Szabad-e nekem ilyesmin csúfolódnom? Éppen én panaszkodom? – akasztotta meg magát hirtelen. – Hát nem ugyanezt a nagykeresztet kapta nápolyi nevelőm?” Fabrizio egészen nyugtalan lett; néhány perce még tiszta lelkesedés dobogtatta szívét, s ezt a szép lelkesedést most a siker silány érzése váltotta fel; ő is a tolvajok cinkosa lett. „Hát igen! – gondolta az elégedetlen ember elhomályosodó tekintetével. – Ha származásom jogot ad ilyen visszaélésekre, aljas öncsalás volna, ha nem élnék vele; csak nyilvánosan nem illik kárhoztatnom őket!” Ez az okoskodás igaz volt; és Fabrizio mélyre zuhant a nagy magasságból, ahová a fenséges boldogság ragadta egy órával azelőtt. A boldogságnak nevezett kényes növényt elsorvasztotta a kiváltságok felrémlő gondolata.

„Ha nem szabad hinni az asztrológiában – igyekezett megint másfele terelni gondolatait – ha ez a tudomány, akár a nem matematikai tudományok háromnegyed része, lelkesedő tökfilkók és bárki által megfizetett ügyes álszentek ügyes szövetkezése, mi az oka, hogy olyan gyakran kell gondolnom a végzetes jelre? Akkor kiszabadultam a B.-i börtönből, de olyan katona ruhájában és menetlevelével szabadultam, akit joggal zártak börtönbe.”

Fabrizio sehogy sem tudott előbbre jutni elmélkedéseivel. Százféleképpen körüljárta a nehézséget, s nem tudta legyőzni. Még nagyon fiatal volt; szabad idejében lelkesedve ízlelgette regényes helyzetéből fakadó élményeit, fantáziája ezeket kifogyhatatlanul szállította. Sohasem töltötte idejét a jelenségek igazi természetének figyelmes vizsgálatával, hogy azután megfejthesse eredetüket. A valóságot laposnak és besározottnak látta. (Megértem, ha valaki nem szereti a valóságot figyelni, de akkor ne elmélkedjék róla. És főként ne vitatkozzék tudatlansága összetákolt darabjaival.)

Így történt, pedig Fabrizio nem volt ostoba, hogy mégsem vette észre: az ő fél-hite a jóslatokban már-már egész hitté vált, olyan mély volt a hatás, mely fiatalon érte. Erre a hitre gondolni annyi volt, mint érezni s boldognak lenni. Makacsul kutatta, hogyan lehetne ezt a tudományt bizonyítottnak, igaznak tartani, olyannak, mint például a geometriát. Szenvedélyesen faggatta emlékeit: megtörtént-e olykor, hogy a feltűnt előjeleket nem követték azok a szerencsés vagy szerencsétlen események, melyeknek eljövetelét jósolták. Azt hitte, tárgyilagosan gondolkozik, és az igazság felé halad; s örömmel állapodott meg minden olyan emléknél, amikor az előjelt határozottan igazolták a szerencsés vagy szerencsétlen fordulatok, melyekre az előjel utalt; ilyenkor áhítatos megdöbbenés és elérzékenyülés járta át; és leküzdhetetlenül idegenkedett volna attól az embertől, aki tagadja előjeleit, s főként, ha gúnyolja őt miattuk.

Fabrizio csak ment, ment, s nem is érezte, mekkora utat tesz meg; idáig jutott meddő okoskodásában, amikor feltekintve, egyszerre megpillantotta apja kertjének falát. Az út fölött jobbra legalább negyven láb magasan emelkedett a fal, mely egy szép teraszt támasztott meg. Fent, a kiugró mellvéd mentén, faragott kőpárkány húzódott – lenyűgöző látvány volt. „Nem rossz! – gondolta Fabrizio hidegen. – Nemes architektúra, csaknem tiszta román stílus.” Frissen szerzett ókori ismereteit csillogtatta önmaga előtt. Majd undorodva elfordult; eszébe jutott apja ridegsége, s főként bátyja, Ascanio, aki feljelentette, amikor ő visszatért Franciaországból.

„Ez a testvéri érzést megtagadó feljelentés új irányba terelte életemet; gyűlölhetem, megvethetem, de bizonyos, hogy megváltoztatta sorsomat. Mi volnék most, Novarába száműzve (ahol apám jószágigazgatója éppen csak hogy megtűrt), ha nagynéném szeretője nem ez a hatalmas miniszter? Mi volnék, ha nagynéném rideg és közönséges, s nem ily gyengéd és szenvedélyes; ha nem szeret oly rajongva, nem is értem, miért. Igen, mi volnék ma, ha Gina is olyan, mint a bátyja, del Dong márki?”

A kegyetlen emlékek súlyával Fabrizio már csak bizonytalanul lépkedett; odaért az árok partjára, a kastély csodálatos homlokzata éppen szembenézett vele. Jóformán egyetlen pillantást sem vetett az időtől feketült, hatalmas épületre. Az épület nemes művészete hidegen hagyta; egyre csak bátyját és apját idézte maga elé, s lelke bezárult a szépség élménye elől; csak arra ügyelt, hogy itt, az álszent és veszélyes ellenségek közelében, óvatos maradjon. Egy pillanatra felnézett a harmadik emeleti szoba kis ablakára, mely mögött 1815-ig lakott; mély undorral nézte. Apja természete minden varázstól megfosztotta gyerekkori emlékeit. „Március hetedikén este nyolc órakor jártam ott bent utoljára. Úgy mentem el, hogy magamhoz veszem Vasi útlevelét, s másnap, kémektől rettegve, már sietnem kellett, hogy odábbálljak. Amikor Franciaországból visszajöttem, nem volt időm felmenni a kis szobába, még a metszeteimet sem nézhettem meg; és mindezt bátyám feljelentésének köszönhetem!”

Fabrizio irtózva elfordult. „Blanès abbé is nyolcvanhárom éves már – gondolta szomorúan. – Ahogyan húgom mesélte: alig látogat el a kastélyba; az öregkor rombolása elvégezte, amit el kellett végeznie. Erős, nemes szívét megdermesztette az idő. Ki tudja, milyen rég nem megy fel már a harangtoronyba sem! Taln a borospincében bújok el, a taposókád vagy prés mögé – ott maradok, míg felébred; nem zavarom meg a jó öreg Blanès álmát! Megtörténhetik, hogy az arcomat sem ismeri meg; hat év sokat jelent ilyenkor! Mintha egy jó barátnak már csak a sírját láthatnám viszont. Gyerekes ötlet volt, hogy idejöttem: apám kastélyát nézni, s utálkozni.”

Fabrizio kilépett a templom előtti terecskére. Mintha látomás volna: megzavarodva, csodálkozva nézte a régi harangtorony második emeletén Blanès abbé keskeny, magas ablakát – az ablakot kicsi lámpa világította meg! Ahányszor az abbé felment megfigyelőállomása deszkakalitkájába, mindig ebbe az ablakba állította a lámpát, hogy a fény ne zavarja planiszférája vizsgálatában. Ezt az égi térképet a nagy terrakotta váza fölé feszítette ki, a vázában egykor a kastély egyik narancsfája állt. A váza mélyén parányi lámpa égett, kicsi bádogcsövecske vezette ki a füstöt, és a cső árnyéka jelezte a térképen északot. Ezek az egyszerű emlékek nagy megindultsággal áradtak szét Fabrizióban; azt érezte, boldog.

Két ujja segítségével szinte öntudatlanul füttyentett, halkan, röviden, aprót – így kérte régen, hogy bebocsássák. Azonnal meghallotta, hogy többször megrántják a kötelet, mely fentről, a megfigyelőállomásról, kinyitja a torony ajtajának csappantóját. Rohant fel a lépcsőn, meghatottan, felindultan; az abbé ott ült szokott helyén, a fából ácsolt karosszékben; mereven nézte a falra szerelt kis kvadránst. Bal kezével intett a fiúnak: ne zavarja vizsgálódásában; néhány pillanat múlva valamilyen számot jegyzett fel egy játékkártyára, majd a karosszékben megfordulva kitárta karját hősünk felé – Fabrizio zokogva rohant hozzá. Blanès abbé volt igazi apja.

–  Már vártalak! – mondta az abbé az első gyöngéd, áradó szavak után. Kérkedett-e a tudós csillagvizsgáló? Vagy olyan gyakran gondolt Fabrizióra, hogy véletlenül valamilyen asztrológiai jel figyelmeztette a fiú érkezésére?

–  Most már meg fogok halni – mondta később az abbé.

–  Ó, hogy mondhat ilyet! – kiáltotta Fabrizio megrendülten.

–  Igen, meghalok! – folytatta az abbé komolyan s minden szomorúság nélkül. – Öt és fél, vagy hat és fél hónappal azután, hogy téged viszontlátlak, kialszik életem, mert mindent megkapott, ami még boldogságához kellett. Come face al mancar dell’alimento. (Mint a kis lámpa, ha olaja elfogyóban.) A végső pillanat előtt két-három hónapot valószínűleg némán töltök, majd mindnyájunk atyja magához szólít, ha úgy ítéli, hogy teljesítettem kötelességemet azon a helyen, ahová őrszemként állított.

És folytatta:

–  Te, fiam, egészen elcsigázott vagy, a nagy felindulás után most alvásra van szükséged. Amióta várom, hogy visszatérsz, kenyeret és pálinkát tartok elrejtve a nagy ládában, a műszereim között. Ne vond meg magadtól az ételt s az italt, igyekezz annyira erőre kapni, hogy még néhány percig figyelni tudj rám. Hatalmamban áll, hogy sok mindent mondjak még neked, mielőtt a nappal teljesen elnyomná az éjszakát. Most sokkal világosabban érzem mondanivalómat, mint talán holnap. Mert mindig gyengék vagyunk, fiam, s a gyengeséget mindig figyelembe kell venni. Holnap talán az öregembert, a földi embert halált váró előkészületek foglalják el, s holnap este kilenckor már el kell menned.

Fabrizio közben némán teljesítette, amit az abbé kívánt tőle – mindig engedelmeskedett neki.

–  Tehát igaz, hogy amikor Waterloot akartad látni, először csak egy börtönt ismertél meg.

–  Úgy van, atyám! – felelte Fabrizio ámulva.

–  Ez nagy szerencséd volt, mert az én szavam segítségével lelked egy másik börtönre készülhet, sokkal keményebbre, sokkal borzalmasabbra! Azt hiszem, csak egy bűn szabadít majd ki, de hála az Égnek, ezt a bűnt nem te fogod elkövetni. Ne vétkezz soha, bármilyen erős legyen a kísértés, úgy látom, egy ártatlan ember meggyilkolásáról lesz szó, aki a te jogaidat bitorolja, anélkül hogy tudná; ha ellenállsz az erős kísértésnek, amit a becsület törvényei is igazolni látszanak majd, életed az emberek szerint nagyon boldog lesz...

–  Néhány pillanatig gondolkodott, majd hozzátette: – A bölcsek szerint mértéktartóan boldog. Úgy halsz meg, fiam, mint én: fatámlájú széken, távol a fénytől, a gazdagságból kiábrándulva, és ahogyan én, te sem tehetsz magadnak komoly szemrehányást.

Folytatta:

–  És most végeztünk a jövővel, már semmi fontosat nem tudnék a jövődről mondani. Hiába igyekeztem megtudni, meddig tart a fogság: hat hónapról, egy évről, tíz évről van-e szó? Semmi jelt nem fedeztem fel. Úgy látszik, valamit elvétettem, s az Ég a bizonytalanság szomorúságával akart megbüntetni. Csak annyit láttam, hogy fogságod után, de nem tudom, hogy pontosan akkor-e, amikor kiszabadulsz, megtörténik, amit bűnnek nevezek; abban azonban szerencsére nem tévedhetek, hogy a bűnt nem te követed el. Ha gyenge leszel, és mégis belekeveredsz a bűnbe, minden további számításom csupa hiba és tévedés. És akkor nem halsz meg megbékélt lélekkel, fatámlájú széken, fehér ruhában.

Ahogy ezt elmondta, Blanès abbé fel akart állni, Fabrizio csak most látta meg igazán az idő pusztítását; egy percbe is beletelt, míg az abbé felállt, és a fiú felé tudott fordulni. Fabrizio mozdulatlanul, némán állt. Az abbé újra és újra átölelte, s végtelen gyöngédséggel szorította magához. Majd régi, vidám hangján szólalt meg:

–  Próbálj itt valahogy elhelyezkedni a műszereim közt, hogy elég kényelmesen alhass. Rakd le a prémes kabátjaimat, akad köztük néhány értékesebb darab, azokat még Sanseverina hercegné ajándékozta nekem négy évvel ezelőtt. Arra kért, állítsam össze a te horoszkópodat; én azonban óvakodtam elküldeni neki, de a bundáit megtartottam, s ezt a remek kvadránst is. A jövő feltárása mindig törvényszegés, s azzal a veszéllyel jár, hogy megváltoztatja az eseményeket; akkor pedig egész tudományunk a földre pottyan, mint valami gyerekjáték. Különben is kemény dolgokat kellett volna mondanom a csinos hercegnének. Most jut eszembe: nehogy megrémülj álmodban, ha füled mellett ijesztő zajjal megszólalnak a harangok, amikor zúgva a hétórai misére hívnak. Később, az alsó emeleten, meghúzzák a nagyharangot is, ilyenkor megremeg minden műszerem. Szent Giovitának, a vértanúnak és harcosnak napja van ma. Tudod, ennek a kis Grianta falunak ugyanő a védőszentje, mint a nagy Bresciának; és hadd mondjam el zárójelben, ez az egyezés mulatságosan megtévesztette neves mesteremet, a ravennai Jacopo Marinit. Többször megjósolta, hogy milyen szép egyházi pálya vár rám: azt hitte, a bresciai gyönyörű San Giovita-templom plébánosa leszek; és ide kerültem, ebbe a kis faluba, hétszázötven hivő közé. De így volt jobb! Megértettem (még tíz éve sincs ennek): ha a bresciai plébániára kerülök, sorsom úgy alakul, hogy börtönbe hurcolnak, a morvaországi dombra, a Spielbergbe. Holnap majd különböző finom fogásokat hozok neked, lopok az ünnepi ebédről, melyen megvendégelem a környék plébánosait; mind itt lesznek, hogy segédkezzenek a nagymisémen. Idehozom, és lent lerakom; de nehogy beszélni akarj velem! Csak akkor menj le, hogy felhozd a finomságokat, amikor már hallottad, hogy eltávoztam. Nem akarom, hogy nappal láss engem! A nap holnap hét óra huszonkét perckor nyugszik; én csak nyolc óra tájt jövök, hogy megöleljelek. És akkor kell távoznod, miután a mutatók elhagyták a kilencet, vagyis mielőtt az óra tízet ütne. Vigyázz, meg ne lássanak a torony ablakában: a csendőrök megkapták a személyleírásodat, s bátyád, az a zsarnok, valamiképpen rendelkezik velük. És del Dongo márki egyre gyengébb! – mondta még szomorúan Blanès abbé. – Ha viszontlátna, s csak kettesben lennétek, talán meg is ajándékozna még. De az ilyen titokban szerzett ajándék piszkos; nem illik olyan emberhez, mint te vagy, akinek egyszer lelkiismerete lesz az ereje. A márki gyűlöli Ascaniót, a fiát, s mégis ez a fiú örökli öt-hat millióját. Ez az igazság! Ha meghalt, te négyezer frank járadékot kapsz majd, és ötven rőf fekete posztót, hogy szolgáidat gyászruhába öltöztethessed.