TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

Fabrizio kilépett az érseki palotából, és rohant a kis Mariettához; már távolról hallotta Giletti durva hangját: bort hozatott, s barátaival, a súgóval és a gyertyakoppantóval mulatozott. Fabrizio jelére csak a mammaccia, a színházi mama felelt.

–  Sok minden történt azóta! – mondta az öreg mammaccia. – Két-három sznészünket azzal vádolják, hogy orgiával ünnepelték a dicső Napóleon névnapját; rásütötték erre a mi szerencsétlen társulatunkra, hogy jakobinus, s kiadták a parancsot: takarodjunk a pármai államból, s ha kitakarodtunk, majd éljenezhetjük Napóleont! Azt beszélik, hogy a miniszter köpött a levesünkbe. Az biztos, hogy Gilettinek pénze van; nem tudom, mennyi, de egy marék tallért láttam nála! Marietta öt tallért kapott az igazgatótól útiköltségre, Mantovába és Velencébe, én meg egyet. A kislány most is nagyon szerelmes beléd, de fél Gilettitől; ez a gazember három nappal ezelőtt, az utolsó előadásunkon mindenáron meg akarta ölni! Irtózatos két pofont kent le a kicsikének, s azután igazán utálatos volt: elszakította a kék kendőjét! Ha kedves gyerek akarsz lenni, adsz neki egy kék kendőt; majd azt mondjuk, hogy a lottón nyertük. A carabinierik

^[40]

dobosa tőrviadalt rendez holnap, minden utcasarkon olvashatod, hány órakor kezdődik. Holnap gyere el ide; ha Giletti megnézi a viadalt, s reméljük, hogy hosszabb ideig elmarad, én ott állok az ablakban, és jelt adok neked: jöhetsz! Próbálj valami nagyon szépet hozni nekünk; Marietta majd nagyon fog szeretni!

Míg Fabrizio lefelé lépdelt a nyomorúságos lakás csigalépcsőjén, tele volt bűntudattal. „Semmit nem változtam! Azok a szép elhatározások, amik ott születtek a tó partján, mind odavannak; milyen bölcsen néztem akkor az életet! Ott mintha kicseréltek volna, álmodtam, és az álom elszállt a szigorú valóság elől. Most kellene megtennem!” – biztatta magát, amikor este tizenegykor belépett a Sanseverina-palotába. De hová tűnt szívéből a bátorság, hogy azzal a fenséges őszinteséggel szóljon, ami akkor éjjel, a comói tó partján oly könnyűnek látszott. „Megharagítom, akit legjobban szeretek! Ha megszólalok, rossz komédiásnak látszom; hiszen én csak a lelkesedés ritka pillanataiban érek valamit!”

–  Csodálatosan viselkedik velem a gróf! – mondta a hercegnének, miután beszámolt látogatásáról az érseki palotában. – Annál szebbnek és finomabbnak tartom, amit tesz, mert úgy gondolom: nemigen kedvel engem; tehát nekem is tisztességesen kell vele viselkednem! Most egészen belehabarodott a sanguignai ásatásaiba, tegnapelőtti utazása is erre vall; tizenkét mérföldet tesz meg vágtatva, hogy két óráig ott lehessen a munkásainál. Ha egy-egy torzót találnak az ókori templomban, melynek nemrégiben felfedezte az alapjait, rögtön attól fél: ellopják a kincseit; szeretném felajánlani, hogy odamegyek, és másfél napig ott leszek. Holnap öt órakor az érseknél kell jelentkeznem; de este már indulhatnék, és az éjjeli hűs órákban tehetném meg az utat.

A hercegné egy ideig nem felelt.

–  Azt mondhatnám, keresed az alkalmat, hogy itt hagyhass engem... – mondta azután végtelen gyengéden. – Alig jöttél meg Belgiratéból, máris találsz okot, hogy elutazhass.

„Itt a pillanat, hogy beszéljek – gondolta Fabrizio. – De a tó mellett kissé bolond voltam; abban a lázasan feltörő őszinteségben nem vettem észre, hogy vallomásom szemtelenséggel végződik. Mert azt kellene most mondanom: szeretlek, szeretetem a legönzetlenebb, és a többi, és a többi... de a szerelmet nem ismerem! Mintha csak ezt mondanám: látom, hogy szerelmes vagy belém, de vigyázz, tőlem ne várd ugyanezt az érzést! Ha ő csakugyan szeret, megharagszik rám, mert lelepleztem; ha csak egyszerű barátságot érez, felháborítja arcátlanságom. Mind a kettő olyan sértés, amit senki nem bocsáthat meg.”

Súlyos gondjaiba elmerülve, Fabrizio észre sem vette, hogy ide-oda járkál a szalonban, arca komoly és magasztos: férfi, aki tíz lépésről szembenéz a szerencsétlenséggel.

A hercegné bámulattal figyelte; ez már nem az a gyerek, akit születése óta ismert, nem az unokaöcs, aki mindig oly szívesen engedelmeskedett neki: komoly férfi, akinek szerelme gyönyörűséget adhat. Eddig a pamlagon ült, most felállt, s hevesen átölelte.

–  Hát menekülni akarsz előlem?

–  Nem – mondta Fabrizio egy római császár arcával. – Csak okos akarok lenni.

Ezt a bölcsességet többféleképpen is lehetett magyarázni; Fabrizio nem érezte magát elég erősnek, hogy továbbmenjen, és kockáztassa: megsebzi az imádni való asszonyt. Nagyon fiatal volt, nagyon könnyen felborult; és sehogyan sem találta a sima fordulatokat, hogy kifejezze, amit mondani akar. Őszinte szenvedéllyel s minden elhatározást félrevetve átölelte a csodálatos asszonyt, és összecsókolta. Ebben a pillanatban felhallatszott az udvarról a gróf kocsijának zaja, és szinte ugyanakkor megjelent ő maga is a szalon ajtajában; egészen izgatottnak látszott.

–  Kedves barátom, maga igazán meglepő érzéseket kelt! – fordult Fabrizióhoz; a fiú szinte megzavarodott ettől a szótól.

Mosca folytatta.

–  Az érsek kihallgatáson volt ma este, őfelsége minden csütörtökön fogadja őt. A felség mondta el nekem, hogy az érsek egészen dúlt arccal egy szóról szóra megtanult, tudós beszéddel kezdte, melyből őfelsége először egyetlen szót sem értett. Szónoklata végén Landriani atyánk kijelentette: Pármában az egyház érdeke, hogy monsignore Fabrizio del Dongót első érseki helynökké nevezzék ki, majd később, mihelyt huszonnegyedik évét betöltötte, koadjutora

^[41]

legyen, az utódlás jogával.

–  Bevallom, ez a kívánság megijesztett – mondta a gróf. – Kissé mohó; féltem, hogy a fejedelem bosszúsan visszavág. De ő nevetve rám nézett, s franciául ezt mondta: „Uram, megismerem a fogásait!”

Mosca folytatta:

–  Megesküdhetem Isten és felséged előtt – kiáltottam a lehető legkenetteljesebben – hogy egészen váratlanul ért az utódlás jogával kiegészítés! És igazat is mondtam: néhány órával ezelőtt ugyanígy vélekedtünk itt. Hatásosan hozzátettem, hogy őfelsége kegyei betetőzésének érezném, ha később egy kis püspökséget adományozna Fabriziónak. Úgy láttam, a fejedelem hisz is nekem, mert alkalmasnak tartotta a pillanatot, hogy kegyes legyen velem. Egészen közvetlenül ezt mondta: „Mindez hivatalos ügy, az érsek ügye, s az enyém; nem tartozik magára. A jó öreg hosszú és meglehetősen unalmas jelentéssel fordult hozzám, melynek során hivatalos indítványt tett; én hidegen azt feleltem: ez az alattvalóm még nagyon fiatal, s főképpen még nagyon új tagja udvaromnak. Szinte abba a látszatba kerülnék, mintha az osztrák császár nevemre kiállított váltóját fizetném ki, amikor ilyen magas méltóságot ígérek a Lombard-Velencei Királyság egy magas rangú főtisztviselője fiának. Az érsek tiltakozott, ő senki ajánlására nem hallgat. Igazán nagy ostobaság volt nekem mondani ilyesmit. Csodálkoztam is, mert értelmes ember; de mindig elveszti a fejét, ha velem beszél, s ma este dúltabb volt, mint bármikor; ezért is gondolom, hogy nagyon kívánja a kinevezést. Megnyugtattam, jobban tudom, mint ő, hogy a fiatal del Dongót senki nem pártfogolta ilyen magas helyről; hogy udvaromban mindenki elismeri képességeit; hogy erkölcseiről nem nyilatkoznak túlságosan elítélően; de félek, hogy nem az a bizonyos lelkesedő fajta-e; s én megfogadtam, hogy fontos állásba sohasem helyezem ezeket a bolondokat, akik miatt egyetlen fejedelem sem alhatik nyugodtan. Ekkor – folytatta őfelsége – dagályos szóáradatot kellett végigszenvednem, majdnem olyan hosszút, mint amilyen az előbbi volt; érsekünk az egyházért lelkesedőket dicsőítette nekem. »Te ügyetlen! De nagyot tévedsz! – gondoltam. – Már-már jóváhagytam a kinevezést, s éppen te veszélyezteted!« Ömlengő hálával gyorsan el kellett volna hallgatnia. De nem! Ő halált megvető, nevetséges bátorsággal folytatta unalmas erkölcsprédikációját. Olyan választ kerestem, mely nem nagyon kedvezőtlen a kis del Dongóra; meg is találtam a szerencsés formát, rögtön megmondhatja, kedves gróf, igazam van-e? »Monsignore – feleltem Landrianinak – VII. Pius

^[42]

nagy pápa volt s igazi szent; ő volt az egyetlen az uralkodók között, aki nemet mert mondani a zsarnoknak, amikor egész Európa a zsarnok lába előtt hevert. És lám, még őt is lelkesedéssel gyanúsíthatjuk, mert csak a lelkesedés bírhatta rá, hogy amikor imolai püspök volt, megírja híres, Chiaramonti bíboros polgártárs kezdetű pásztorlevelét az Alpokon Inneni Köztársaság érdekében.« Szegény érsekem csak döbbenten nézett, s hogy még jobban megdöbbentsem, szigorúan ezt mondtam: »Isten önnel, monsignore. Huszonnégy órát gondolkodom javaslatán.« A szerencsétlen még néhány ügyetlen könyörgő szót motyogott, elég időszerűtlenül az én adieu-m után. Most azután megbízom magát, Mosca della Rovere gróf: jelentse a hercegnének, hogy én nem akarom huszonnégy óráig késleltetni, ami nekem örömet szerezhet; üljön le, és írja meg rögtön az érseknek a jóváhagyó iratot, s ezzel az egész ügyet befejeztük.” Megírtam, ő aláírta, s még ezt mondta: „Vigye el azonnal a hercegnéhez!” Íme, hercegné, itt az írás, ennek köszönhetem a boldogságot, hogy jogom volt ma este még egyszer látni magát.

A hercegné elragadtatva olvasta a fejedelmi iratot. A gróf hosszú elbeszélése alatt Fabrizio időhöz jutott, összeszedte magát: nem látszott rajta, hogy bármiképpen is meglepi a váratlan fordulat; igazi nagyúrként viselkedett, aki mindig tudja: őt természetesen megilletik ezek a rendkívüli előléptetések, a szerencse különleges kedvezései, amik egy polgárivadékot teljesen megzavarnának. Elmondta, milyen hálás, de a legmegfelelőbb szavakkal, s végül így fordult a grófhoz:

–  Az igazi udvari embernek kötelessége, hogy szolgálni tudja a legkedvesebb szenvedélyt. Gróf úr tegnap elárulta: fél, hogy sanguignai munkásai talán meglopják az ókori szobortöredékeket, melyek előkerülhetnek a mélyből; én nagyon szeretem az ásatásokat; ha megengedi, kimegyek a munkásaihoz. Holnap este illően köszönetet mondok a fejedelmi és az érseki palotában, s utána rögtön indulnék Sanguignába.

–  De mit gondol? – fordult a hercegné a grófhoz. – Jó érsekünk miért rajong hirtelen annyira Fabrizióért?

–  Nem kell rajta gondolkoznom; az az érseki helynök, akinek bátyja kapitány, éppen tegnap mondta: Landriani atya azt a kétségbevonhatatlan alapelvet vallja, hogy egy méltóság birtokosa több, mint a koadjutora, s ezért majd kicsattan az örömtől, hogy egy del Dongónak parancsolgathat, és szívességet tehet neki. Minden, ami Fabrizio előkelő származását hangsúlyozza, csak az ő titkos boldogságát növeli: ilyen ember az ő jobb keze! Másodsorban monsignore Fabrizio tetszett is neki; ha vele beszél, nem fél; s végül tíz éve egészségesen gyűlöli Piacenza püspökét, aki fennen hirdeti, hogy utódja lesz a pármai érseki székben, s aki ráadásul egy molnárnak a fia. A piacenzai püspök ezért az utódlásért kötött oly meleg barátságot Raversi márkinéval, s ettől a barátságtól félti Landriani atya legkedvesebb tervének sikerét; egy del Dongót a gárdájába állítani, s parancsolgatni neki!

Két nap múlva, már kora reggel, Fabrizio irányította a sanguignai ásatásokat; Colornóval szemben dolgoztak (Colorno a pármai fejedelmek Versailles-a). Az ásatások a síkságon folytak, egészen közel az országúthoz, mely Pármából az első osztrák falu, Casal-Maggiore hídjához vezet. A munkások hosszú árokkal vágták át a síkot, az árok nyolc láb mély volt, s igen keskeny. A régi római út mentén kutatták egy második templom romjait; errefelé úgy beszélték: a középkorban még állt a templom. Bár fejedelmi parancs rendelkezett, sok paraszt mégis féltékenyen nézte a földjén áthúzódó hosszú árkot. Mondhattak nekik akármit, ők továbbra is azt hitték: kincset keresnek a földjükön. Fabrizio éppen jókor jelent meg – elcsendesített egy kis forrongást. Lelkesen figyelte a munkát, nem unatkozott itt egyetlen percig sem; időnként egy-egy éremre bukkantak, ő rögtön ott volt, mielőtt még a munkások megegyezhettek volna, hogy melyikük tüntesse el.

Szép nap volt, hajnali hat óra lehetett; kölcsönkért egy régi, egycsövű puskát, s a fegyverrel leszedett néhány pacsirtát; az egyik sebesülten az országútra hullt. Fabrizio odaszaladt – s ekkor a távolban egy kocsit pillantott meg, Pármából jött, és a casal-maggiorei határ felé tartott. Éppen újratöltette egycsövűjét, amikor a döcögve közeledő rozoga kocsin megismerte a kis Mariettát; mellette az égimeszelő Giletti, s az öreg mami, akit Marietta az anyjának nevezett ki.

Giletti azt hitte, Fabrizio azért állt ki az út közepére a puskával, hogy belekössön, s talán el is rabolja tőle a kis Mariettát. Bátor ember volt, kiugrott a kocsiból; bal kezében nagy, rozsdás pisztolyt szorongatott, jobbjában pedig a kardot, melyet még nem húzott ki hüvelyéből; ezt a kardot használta, ha kénytelen-kelletlen egy márki szerepét bízták rá.

–  Híj, te útonálló! – kiáltotta. – Örülök, hogy itt talállak, egymérföldnyire a határtól. Most aztán ellátom a bajodat, itt már nem véd a lila harisnya!

Fabrizio szerelmesen pillantgatott a kis Mariettára, s jóformán oda sem hallgatott Giletti féltékeny kiabálására; de egyszerre csak látta: a rozsdás pisztoly csöve ott táncol háromlábnyira a mellétől; már csak annyi ideje maradt, hogy puskáját botnak használva rávágjon a pisztolyra. A pisztoly elsült, de nem sebesített meg senkit.

–  Állj meg, te állat! – kiáltotta Giletti a vetturinónak.

^[43]

Ugyanekkor elkapta ellenfele fegyverének végét, és távol tartotta testétől; Fabrizio is, ő is teljes erejéből rángatta az egycsövűt. Giletti volt az erősebb, egyik kezét fürgén a másik elé kapta a fegyveren, s egyre közeledett a ravaszhoz. Már-már egészen hatalmába kerítette az egycsövűt, amikor Fabrizio – nehogy Giletti megkaparintsa – kilőtte a csövet. De először jól megnézte, s látta, hogy a cső legalább három hüvelykkel Giletti válla fölé került: a lövés közvetlenül a füle mellett dördült el. Giletti meghökkent, de egy pillanat alatt magához tért.

–  Á, a fejemet akarod szétlőni, te disznó? Most végzek veled!

Giletti elhajította a márki kardja hüvelyét, és csodálatos gyorsasággal Fabrizióra ugrott. A fiú fegyvertelen volt, elveszettnek érezte magát.

A kocsi felé menekült, mely Giletti mögött állt, talán tízlépésnyire; balra ugrott, és elkapva a kocsi rugózatát, megperdült a kocsi körül, s közvetlenül a jobb oldali ajtó mellett bukkant fel; az ajtó nyitva állt. Gilettit hosszú lábai előrelódították, de neki nem jutott eszébe, hogy megkapaszkodjék a rugóban, s így néhány lépéssel tovább futott, míg lefékezett, s fordulhatott. Abban a pillanatban, amikor Fabrizio a nyitott ajtóhoz ért, Marietta hangját hallotta – a lány halkan ezt mondta:

–  Vigyázz magadra, megöl!... Kapd el!

A fiú látta, hogy a kocsiból valamilyen nagy vadászkés hull eléje; lehajolt, hogy felvegye; de ugyanebben a pillanatban kardcsapás érte a vállát – Giletti vágott rá. Amikor Fabrizio felegyenesedett, Giletti már legfeljebb hathüvelyknyire állt tőle: a kardmarkolat gombjával a fiú arcába sújtott. Ez az ütés olyan erővel érte, hogy Fabrizio egy pillanatra elvesztette eszméletét; most könnyen meghalhatott volna. Szerencséjére Gilettinek valamelyest hátrálnia kellett, hogy beledöfhessen. Amint Fabrizio feleszmélt, teljes erejéből futni kezdett; futás közben eldobta a vadászkés tokját, majd hirtelen megfordult: Giletti, aki utánaeredt, csak háromlépésnyire volt tőle. Üldözője még nekilendülve futott, amikor Fabrizio feléje döfött; Gilettinek maradt még annyi ideje, hogy kardjával felüsse a vadászkést, de a szúrás így is mélyen beleszaladt a bal arcába. A színész futtában súrolta Fabriziót, s hősünk egyszerre azt érezte: megszúrták a combját. Mert Gilettinek közben sikerült kinyitnia a bicskáját, azt vágta belé. Fabrizio jobbra ugrott; megfordult, s a két ellenfél végre – mint a vívók – szabályos távolságba került egymástól.

Giletti veszettül káromkodott.

–  Most elvágom a torkodat, te bitang pap! – szüntelenül ezt kiáltozta.

Fabrizio egészen kifulladt, beszélni sem tudott. A kardmarkolat ütésétől nagyon fájt az arca, orrából dőlt a vér. Vadászkésével több ütést kivédett, s maga is sok csapást osztott, de jóformán azt sem tudta, mit csinál. Homályosan olyasmit érzett, mintha nagyközönségnek rendezett tőrvíváson venne részt. Azért támadt benne ez az érzés, mert munkásai mind odacsődültek; huszonöten-harmincan körbe állták a verekedőket, de tiszteletteljes távolságot tartottak, mert a verekedők ide-oda ugrálva minduntalan egymásnak rohantak.

A küzdelem – úgy látszott – kissé csendesedik; az ütések már nem zuhogtak oly szaporán, s Fabrizión ekkor átfutott a gondolat: „Annyira fáj az arcom, hogy biztosan csúf nyoma marad!” Elöntötte a düh, előretartott vadászkésével ráugrott ellenfelére. A kés hegye Giletti jobb mellén hatolt be, és a bal válla tájékán jött ki; ugyanekkor Giletti kardja egész hosszában belefutott Fabrizio felsőkarjába, de a kard a bőr alatt siklott fel – egészen könnyű sebesülés volt.

Giletti összeesett; Fabrizio a színészhez lépett, a kezére pillantott, mely még mindig szorította a kést: ujjai ekkor egyszerre szétváltak, és a kés leesett.

„Meghalt a gazember!” – gondolta Fabrizio. Arcába nézett: Giletti száján ömlött a vér. Fabrizio a kocsihoz szaladt.

–  Van egy tükröd? – kiáltott Mariettára.

Marietta sápadtan bámulta, és nem felelt. Az öregasszony nagy nyugalommal kinyitotta zöld kézimunkatasakját, s egy kicsi, nyeles tükröt nyújtott Fabriziónak, éppen akkora volt, mint egy tenyér. Fabrizio belenézett, tapogatta az arcát: „A szemem nem sérült meg, ez nagyon fontos!” A fogait vizsgálta: nem törtek el. „De hát akkor mi fáj annyira?” – kérdezte félhangosan.

Az öregasszony felelt neki.

–  Az arca zúzódott össze, itt fent! Giletti kardmarkolata éppen a csont fölött érte a húst. Szörnyűségesen dagadt és kék: piócát rá, de azonnal, és nyoma sem marad!

–  Piócát, de azonnal! – Fabrizio felnevetett, és már megint visszanyerte hidegvérét.

Látta, hogy a munkások körülállják Gilettit, nézik, de nem mernek hozzányúlni.

–  Segítsetek hát rajta! – kiáltott oda. – Húzzátok le a ruháját!...

Folytatta volna, de felpillantott s észrevette, hogy az országúton, talán háromszáz lépésnyire, öt-hat férfi közeledik kimért léptekkel a verekedés színhelye felé.

„Ezek csendőrök! – villant át rajta. – Valakit megöltek, tehát le fognak tartóztatni. Nem marad el a megtiszteltetés: ünnepélyesen vonulok be Pármába. Jó kis falat a Raversi-hadnak, azoknak a talpnyalóknak, akik úgy gyűlölik Ginát!”

A zsebébe túrt, s villámgyorsan az elképedt munkások közé dobta minden pénzét, majd beugrott a kocsiba.

–  Tartsátok vissza a csendőröket, ha üldözni akarnak! – kiáltotta oda munkásainak. – Gazdagok lesztek! Mondjátok nekik, hogy ártatlan vagyok, és hogy ez a gazember rám támadt, és meg akart ölni!

A kocsishoz fordult:

–  Te meg vágtass a lovaiddal, négy aranyat kapsz, ha átviszel a Pón, mielőtt azok utolérnének.

–  Meglesz! – felelte a vetturino. – De nem kell félni, azok ott gyalog vannak. Akkor is csuda jól elhagyjuk őket, ha a lovacskáim csak ügetnek.

De míg ezt mondta, máris vágtára fogta a lovakat.

Hősünket megütötte a kocsis szava: nem kell félni! Mert valóban rettenetesen félt, amióta azt a kardmarkolatot az arcába vágták.

–  De lehet, hogy lovasokkal találkozunk – szólalt meg újra az okos vetturino, aki a négy aranyra gondolt. – És azok, akik a nyomunkban vannak, odakiálthatnak nekik, hogy fogjanak el!

Ez annyit jelentett: duplázz!

–  Milyen bátor vagy, kis abbém! – kiáltotta Marietta, s átölelte Fabriziót.

Az öregasszony kinézett a kocsi ajtaján, hamarosan visszahúzta a fejét.

–  Senki nem üldözi, uram! – fordult Fabrizióhoz a legnagyobb nyugalommal. – És az országút üres előttünk. De tudhatja, hogy az osztrák rendőrök mennyire a látszat után indulnak; ha vágtatva érkezik a Pó töltéséhez, mérget vehet rá, hogy megállítják magát!

Fabrizio is kipillantott az ajtón.

–  Ügessünk! – mondta a kocsisnak. – Milyen útlevelük van? – kérdezte az öregasszonytól.

–  Három is egy helyett! – felelte a mammaccia. – És mindegyik négy frankba került. Hát nem szörnyű? Nyomorult komédiásoknak, akik egész évben utaznak! Itt van Giletti útlevele: színművész; ez lesz maga. És ez a mi kettőnk útlevele, Mariettáé és az enyém. De minden pénzünk Giletti zsebében maradt; mi lesz most velünk?

–  Mennyi volt nála? – kérdezte Fabrizio.

–  Negyven ragyogó ötfrankos tallér! – felelte az öregasszony.

–  Vagyis hat, meg az aprópénz! – nevetett Marietta. – Nem akarom, hogy becsapjuk az én kis abbémat.

–  Hát nem érthető, uram, hogy harmincnégy tallért szeretnék legombolni magától? – felelte az öregasszony nyugodtan. – Mi az magának, harmincnégy tallér! De mi? Mi elvesztettük a védelmezőnket! Ki keres nekünk ezentúl lakást? Ki alkuszik meg a kocsisokkal, ha útra kelünk? Ki ijeszt meg mindenkit? Giletti nem volt szép ember, de nagyon kényelmes volt; és ha ez a kicsike nem olyan buta, hogy igazán beleszeret magába, Giletti soha nem vesz észre semmit, s maga szépen töm minket csengő tallérokkal. Higgye el, nagyon szegények vagyunk!

Fabrizio meghatódott; előhúzta erszényét, és néhány aranyat nyomott az öregasszony kezébe.

–  Magamnak is csak tizenöt maradt! – mutatta a pénzét. – Kár a további könnyekért!

A kis Marietta a nyakába ugrott, az öregasszony a kezét csókolta. A kocsi még mindig kényelmesen ügetett. Amikor messziről meglátták a fekete-sárga csíkos sorompót, mely az osztrák területet jelezte, az öregasszony Fabrizióhoz fordult:

–  Jobban tenné, ha gyalog menne át, zsebében Giletti útlevelével. Mi majd megállunk itt egy percre; azt mondjuk: rendbe kell hoznunk magunkat. Különben is a vámőrök megnézik a holminkat. Hallgasson rám, s kényelmesen átsétálhat Casal-Maggiorén, menjen be a kávéházba is, és hajtson fel egy pohár pálinkát; ha azután kiért a faluból, gyorsan odább. Pokolian nyitva tartja a szemét az osztrák rendőrség: nemsokára tudni fogják, hogy valakit meggyilkoltak; maga idegen útlevéllel utazik, nem sok kell hozzá, hogy két évre becsukják. Ha kiért a faluból, forduljon jobb felé, s úgy menjen a Póhoz, béreljen egy bárkát, és meneküljön Ravennába vagy Ferrarába; tisztuljon el minél előbb az osztrák földről. Azután majd vehet két aranyért valamelyik vámtiszttől útlevelet, ez itt még bajt hozhat magára; ne felejtse el, hogy megölte a tulajdonosát.

Míg Fabrizio gyalogosan haladt Casal-Maggiore hajóhídjához, még egyszer figyelmesen áttanulmányozta Giletti útlevelét. Hősünk komolyan félt; még jól emlékezett Mosca gróf szavára: milyen veszélyes osztrák területre lépnie. És most itt látja, kétszáz lépésnyire a rettegett hidat, s ez a híd abba az országba viszi, melynek fővárosa az ő számára Spielberg. De mi mást tehetne? A modenai hercegség, mely délről a pármai állam szomszédja, szigorú megállapodás alapján kiadja a szökevényeket. Pármának az a határa pedig, mely Genova mellett a hegyek közt húzódik, nagyon messze van; mielőtt elérné a hegyeket, kalandját már megtudják Pármában; nem marad más, csak a Pó bal partján Ausztria. De beletelik másfél napba, talán kettőbe is, míg az osztrák hatóságoknak írnak, hogy tartóztassák le őt. Mindezt jól végiggondolta, és szivarja tüzénél elégette saját útlevelét; még mindig jobban jár, ha csavargó Ausztriában, mint ha Fabrizio del Dongo; s megtörténhetik, hogy mindenét átkutatják.

Persze, attól is ösztönösen irtózott, hogy életét a szerencsétlen Giletti útlevelére bízza, de ráadásul ez az útlevél valódi nehézségeket is támasztott; Fabrizio legfeljebb öt láb és öt hüvelyk magas férfi volt, s nem öt láb és tíz hüvelyk, ahogyan az útlevél közölte; huszonnégy éves volt, s annál is fiatalabbnak látszott, Giletti pedig harminckilenc. Eláruljuk, hogy hősünk jó félóráig sétált a Pó egyik külső töltésén, a hajóhíd közelében, míg elszánta magát, hogy a hídra lép. „Mit tanácsolnék másvalakinek, ha az én helyemben volna? – kérdezte végül magától. – Természetesen azt, hogy menjen át, mert a pármai államban veszély fenyegeti; lehet, hogy máris csendőrt eresztettek annak az embernek a nyomába, aki megölt egy másikat, még ha önvédelemből tette is.” Fabrizio végigkutatta zsebeit, minden iratát eltépte, csak a zsebkendőjét és szivartárcáját tartotta meg, fontos volt, hogy minél gyorsabban essen át az elkerülhetetlen vizsgálaton. Eszébe jutott, hogy egy félelmetes kérdést tehetnek fel, melyre nem talált megfelelő választ: azt fogja mondani, hogy Giletti a neve, de akkor miért hímeztetett minden fehérneműjébe F. D.-t?

Az olvasó megállapíthatja: Fabrizio a szerencsétlenek közé tartozott, akiket képzeletük kegyetlenül meggyötör; a gondolkodó embereket jellemző hiba Itáliában. Egy francia katona, aki éppen olyan bátor, mint ő, vagy talán nem is olyan bátor, rögtön jelentkezik, hogy átkel a hídon, s nem töpreng előre semmiféle nehézségen. De hidegvérűen is csinálta volna végig. Fabrizióból pedig igazán hiányzott a fölény, amikor a híd végében egy kicsi, szürke ruhás férfi rászólt:

–  Útlevelével menjen az őrszobára!

A rendőrállomás hivatali szobájának mocskos fala tele volt kiálló szögekkel: ezeken lógtak a hivatalnokok mocskos pipái és kalapjai. A hatalmas fenyőfa asztalon, mely mögé a rendőrök elsáncolták magukat, tinta- és borpecsétek sötétlettek. De különböző színű foltok éktelenkedtek a vastag iktatókönyveken is, kettő vagy három volt belőlük, zöld bőrbe kötve, metszésük ujjnyomoktól feketéllett. Az oszlopba rakott iktatókönyvek tetején három csodálatos babérkoszorú hevert: két napja szerepeltek valamelyik császári ünnepen.

Fabriziót meghökkentették a részletek, szíve elszorult; most bűnhődött a gazdag fényűzésért és tisztaságért, mely beragyogta szép szobáit a Sanseverina-palotában. Hiába, be kellett lépnie a mocskos hivatalba, s itt alsóbbrendű emberként szerepelnie; a kihallgatás réme várt rá.

A rendőrhivatalnok, aki sárga kezét kinyújtotta útleveléért, alacsony és fekete volt, nyakkendőjében sárgaréz tűt viselt. „Rosszkedvű kispolgár!” – gondolta Fabrizio. A hivatalnok módfelett meglepettnek látszott, míg az útlevelet böngészte, s legalább öt percig böngészte.

–  Úgy látom, valami baleset érte! – fordult az idegenhez, s arcát kémlelte.

–  A vetturino lefordított minket a Pó töltéséről.

Ismét csend támadt, a rendőrtisztviselő mogorván nézegette az utast.

„Értem! – gondolta Fabrizio. – Most azt fogja mondani, hogy nagyon sajnálja, de kellemetlen hírt kell közölnie: letartóztat.” Hősünk fejében a legbolondabb ötletek rajzottak, s nem éppen a pillanathoz illő ötletek. Például arra is gondolt, hogy kimenekül az ajtón, mely nyitva maradt: „Elhajítom a ruhámat, belevetem magam a Póba, s úszva átjutok rajta. A Spielbergnél minden csak jobb lehet.” A hivatalnok mereven nézte, mialatt ő a kalandos vállalkozás esélyeit mérlegelte: a két arc így együtt, igazán jó pár volt! A józan embert a veszély közelsége megihleti, azt mondhatnám, önmaga fölé emeli; akinek fantáziája van, abban regényes gondolatokat ébreszt, igaz, hogy vakmerő gondolatokat, de gyakran egészen lehetetlen gondolatokat is.

Az olvasó sokat veszít, hogy nem látta: milyen méltatlankodva fogadta hősünk a sárgaréz ékszerrel ékesített rendőrtisztviselő kutató pillantásait. „Ha megölném – latolgatta – gyilkosságért az ítélet húszévi gálya vagy halál; s ez nem olyan borzalmas, mint a Spielberg, hatvan-hatvan kilós lánccal a két lábamon, és egész napi élelemnek nyolc uncia kenyér; s mindez húsz évig. Negyvennégy éves vagyok, mire szabadulok.” Fabrizio elfelejtette, hogy saját útlevelét elégette, s a rendőrtisztviselőnek semmi sem súghatta meg: ő az a lázadó Fabrizio del Dongo.

Tapasztalhattuk – hősünk éppen elég ijedt volt; de még sokkal ijedtebb lett volna, ha tudja, mi izgatta fel a rendőrtisztviselőt. Ez az ember Giletti barátja volt; nem csodálhatjuk, ha meglepődött, amikor Giletti útlevelét idegen kézben látta; első pillanatban le akarta tartóztatni az idegent, majd arra gondolt, hogy Giletti könnyen eladhatta útlevelét a csinos fiatalembernek, aki Pármában nyilván belekeveredett valamibe. „Ha letartóztatom – tűnődött – Gilettit hozom, bajba; könnyen felfedezik, hogy eladta útlevelét; de mit szólnak majd feletteseim, ha megállapítják, hogy én, Giletti barátja, láttamoztam az útlevelét, melyet másvalaki használt.” A hivatalnok végül ásítva felállt, s ezt mondta Fabriziónak:

–  Várjon, uram! – Majd rendőri megszokásból hozzátette: – Valami nehézséget látok.

„Majd látsz másvalamit: ahogy megszököm!” – gondolta Fabrizio.

És a rendőrtisztviselő valóban kiment az irodából, az ajtót nyitva hagyta, az útlevél ott maradt a fenyőfa asztalon. „Kétségtelenül veszély fenyeget! – intette magát Fabrizio. – Felkapom az útlevelemet, lassan visszamegyek a hídra, ha a csendőr megszólít, azt mondom neki: elmulasztottam a láttamoztatást a legutolsó pármai falu őrszobáján.” Fabrizio már kezében tartotta az útlevelet, amikor elmondhatatlan ámulattal a sárgaréz tűvel díszelgő hivatalnok hangját hallotta:

–  Becsületemre, nem bírom tovább! Megfulladok ebben a hőségben! Benézek a kávéházba, iszom egy fél csészével. Ha elszívta a pipáját, menjen be az irodába: láttamozni kell egy útlevelet, az utas már várja.

Fabrizio nesztelenül éppen az ajtóhoz lopózott, amikor beleütközött egy jóképű fiatalemberbe, aki dúdolgatva jött befelé: „Láttamozzuk hát az útlevelet, szépen aláírom a nevemet!”

–  Hová akar menni az úr?

–  Mantovába, Velencébe és Ferrarába.

–  Helyes, Ferrarába! – A tisztviselő fütyörészett. Felvett egy kéken festékezett bélyegzőt, belenyomta az útlevélbe, s ahol a bélyegző tisztán hagyta a papírt, gyorsan beírta: Mantova, Velence, Ferrara; majd még néhány levegőben végzett, lendületes mozdulat után alákanyarította a nevét, s tollat még egyszer a tintába mártva, az aláírás díszítő kacskaringóit rajzolta meg lassan és végtelen gonddal. Fabrizio tekintete követte a toll minden mozdulatát; a fiatal tisztviselő gyönyörködve vizsgálta aláírását, hozzátett öt-hat pontot, végül visszaadta az útlevelet Fabriziónak, s még könnyedén odaszólt:

–  Jó utat, uram!

Fabrizio kifelé indult, futhatnékját igyekezett visszafogni; de egyszerre arra riadt: bal karját megfogják. Ösztönszerűen tőréhez kapott, s ha nem állnak körös-körül házak, könnyen nagy meggondolatlanságba keveredik. A férfi, aki a karját megérintette, látta, milyen rémülten néz rá és szinte mentegetőzve mondta:

–  Háromszor is szólítottam, uram, de nem felelt. Van valami elvámolnivalója?

–  Nem. Nincs nálam más, csak a zsebkendőm. Csak ide megyek a közelbe, egyik rokonomhoz, vadászni.

Jól belezavarodik, ha megkérdik: mi is a neve ennek a rokonnak? A nagy melegben, s annyi izgalom után Fabrizio úgy átnedvesedett a verejtéktől, mintha legalábbis beleesett volna a Póba. „A komédiások között bátor vagyok, de a sárgaréz tűvel díszelgő hivatalnokok kiforgatnak és megzavarnak. Ebből az ötletből vidám szonettet írok majd Ginának!”

Amint Fabrizio Casal-Maggioréba ért, jobbra fordult, egy szegényes utcába, mely a Póig ereszkedett. „Nagy szükségem van Bacchus és Ceres segítségére!” – s benyitott egy kicsi bormérésbe; a bejárat fölött botra tűzött szürke rongy lógott, a rongyon felírás: Trattoria. Két vékony, félkörívben hajlított lécre ócska lepedőt erősítettek, mely három láb híján a földig lógott, ez védte a trattoria bejáratát a rátűző napsugaraktól. Bent egy félmeztelen és igen csinos nő tisztelettel fogadta hősünket, s Fabriziónak ettől rögtön jókedve támadt; sietve közölte a nővel, hogy néhány pillanat még, s éhen hal. Mialatt az asszony az ebédet készítette, a trattoriába lépett egy férfi, körülbelül harmincéves lehetett; amikor bejött, nem köszönt. De hirtelen felugrott a padról, ahová otthonosan levetette magát, s meghajolt Fabrizio előtt.

–  Eccellenza, la riverisco! (Köszöntöm, eccellenza!)

Fabrizio e pillanatban nagyon jókedvű volt, nem foglalkoztatták gyászos tervek, nevetve válaszolt:

–  És honnan az ördögből ismered a te eccellenzádat?

–  Hát eccellenza nem ismeri meg Lodovicót, Sanseverina hercegné kocsisát? Saccában, a vidéki kastélyban, ahová minden évben elmentünk, és mindig lázas lettem; nyugdíjat kértem hát a hercegnétől, és kiléptem a szolgálatából. Most gazdag vagyok; évi tizenkét tallér nyugdíj helyett (s ennél több semmiképpen nem illetett meg), a hercegné azt mondta, huszonnégyet ad, hadd élhessek szabadon, és hadd írjam a szonettjeimet, mert én népdalokat költök; a gróf úr pedig azt mondta, akármilyen bajom lesz, csak menjek el hozzá. Egyszer olyan szerencsés voltam, hogy amikor monsignore jó keresztényként a vellejai karthauzi kolostorba vonult lelkigyakorlatra, jó darabon én hajtottam a kocsiját.

Fabrizio nézte az embert, s kissé már ismerősnek látta, ő volt a Casa Sanseverina legszemrevalóbb kocsisa; s most, amikor gazdag lett, ahogyan ő mondta, egész öltözéke a rongyos, durva ing volt, meg a vászonnadrág, mely valamikor fekete lehetett, s most már alig ért a térdéig; cipő s ócska kalap egészítette ki ruházatát. Mindennek tetejébe két hete nem borotválkozott. Fabrizio ette az omlettjét, s közben beszélgetni kezdett vele a legközvetlenebbül; megsejtette, hogy Lodovico a kocsmárosné szeretője. Gyorsan befejezte ebédjét, majd halkan odaszólt Lodovicónak:

–  Mondanék neked valamit!

–  Eccellenza nyugodtan beszélhet előtte, nagyon jó asszony! – felelte Lodovico gyengéden.

–  Tehát, barátaim – vágott közbe Fabrizio fontolgatás nélkül – bajban vagyok, és segítségetekre van szükségem. Ügyemnek semmi köze a politikához; egyszerűen megöltem egy embert, aki le akart szúrni, mert a szeretőjének udvaroltam.

–  Szegény fiatalúr! – sóhajtotta a kocsmárosné.

–  Számíthat rám, eccellenza! – kiáltotta a legnagyobb odaadással, kigyulladó szemmel a kocsis. – Hová akar most menni, eccellenza?

–  Ferrarába. Van egy útlevelem, de jobb szeretném, ha nem találkoznék csendőrökkel, akik esetleg tudhatnak már a dologról.

–  Mikor végzett azzal az alakkal?

–  Ma reggel hatkor.

–  Nem véres kegyelmességed ruhája? – kérdezte a kocsmárosné.

–  Már én is gondoltam erre – vette át a szót a kocsis – s különben is túl finom ez a szövet, mifelénk nem sok hasonlót látni, még felkeltheti a figyelmet. Veszek egy ruhát a zsidónál. Eccellenza alakja körülbelül olyan, mint az enyém, csak vékonyabb.

–  Nagyon kérlek, ne szólíts már eccellenzának, még meghallják, és felfigyelnek.

–  Értem, eccellenza! – felelte a kocsis, s már indult is kifelé.

–  Állj, állj! – kiáltotta Fabrizio. – Hát a pénz? Gyere vissza!

–  Mit beszél pénzről? – mondta a kocsmárosné. – Hatvanhét tallérja van, azzal maga rendelkezik! És nekem... – tette hozzá halkabban – nekem talán negyven tallérom van, jó szívvel felajánlom. Amikor ilyen baleset éri az embert, nincs mindig pénz nála...

Nagy meleg volt; a trattoriába lépve Fabrizio rögtön levetette kabátját.

A kocsmárosné folytatta:

–  Ha jön valaki, még bajt hozhat ránk a mellénye... Feltűnik a szép, angol szövet!

Egy fekete szövetmellényt adott a szökevénynek, a férjéé volt. Az egyik belső ajtón magas, fiatal férfi nyitott be a kocsmába, szinte urasan öltözve.

–  A férjem! – mondta a kocsmárosné. Majd férjéhez fordult: – Pietro-Antonio! Ez az úr Lodovico barátja. Ma reggel kellemetlenség érte odaát a túlsó parton, Ferrarába szeretne jutni.

–  Hát akkor átvisszük! – felelte a férj nagyon udvariasan. – Itt van Carlo Giuseppe bárkája.

Most eláruljuk hősünknek még egy gyengeségét, éppen olyan egyszerűen, mint ahogy elmondtuk, mennyire félt a rendőrségi szobában, ott a híd végén – eláruljuk: Fabrizio szeme megtelt könnyel. Mélyen megindította ezeknek a parasztoknak tökéletes odaadása. Nagynénjére gondolt, őt is a jóság jellemzi; arra vágyott: bár boldoggá tehetné őket! Lodovico egy csomaggal tért vissza.

–  Hát akkor búcsúzzunk!... – szólalt meg a férj barátságosan.

–  Szó sem lehet róla! – vágott bele Lodovico nagyon izgatottan. – Már beszélnek kegyelmességedről... észrevették, hogy bizonytalankodva tért be a mi vicolónkba

^[44]

s úgy hagyta ott a főutcát, mint aki el akar bújni.

–  Menjen fel gyorsan a szobába! – mondta a férj.

Ez a szoba tágas volt és szép; két ablakán üveg helyett szürke vászon; négy széles ágy terpeszkedett benne, mindegyik hat láb széles és öt láb magas.

–  De siessen, nagyon siessen! – sürgette Lodovico. – Van itt egy hiú, új csendőr, szívesen legyeskedne ott lent a szépasszony körül, de én megmondtam neki, hogy amikor körútját végzi, könnyen összetalálkozhatik egy golyóval. Ha ennek a kutyának mondanak valamit eccellenzáról, bizonyára meg akar táncoltatni minket, s itt akarná lefogni, hogy rossz hírbe hozza Teodolinda trattoriáját.

Közben megpillantotta Fabrizio összevérzett ingét és zsebkendőkkel bekötözött sebeit.

–  Mi ez? – kiáltotta. – Hát az a porco

^[45]

még védekezett is? Így százszor biztosabb, hogy letartóztatják! És én nem hoztam inget!

Nyugodtan kinyitotta a férj szekrényét, kivette egyik ingét, s odaadta Fabriziónak, aki hamarosan vagyonos vidéki polgárnak öltözött. Lodovico leakasztott a falról egy hálót, Fabrizio ruháit begyömöszölte egy halaskosárba, lerobogott a lépcsőn, s villámgyorsan eltűnt a hátsó ajtón; Fabrizio utána.

–  Teodolinda! – kiáltotta, amikor a kocsma elé került. – Dugd el, ami ott fent maradt! Mi a fűzfáknál fogunk várni, te meg, Pietro Antonio, küldd gyorsan a bárkát, jól megfizetjük!

Lodovico legalább húsz árkon hurcolta keresztül Fabriziót. A szélesebb árkokat hosszú és rugalmas deszkák hidalták át; mihelyt egyen-egyen átjutottak, Lodovico rögtön maga után húzta a deszkákat. Az utolsó kanálisnál különös jókedvvel húzta a deszkát.

–  No, most szusszanjunk! – lélegzett nagyot. – Annak a kutya csendőrnek több mint két mérföldet kell megtennie, hogy elérje eccellenzát. – Fabrizióra pillantott. – Milyen sápadt! Hanem magammal hoztam a kis pálinkásüveget is!

–  A legjobbkor! Az a seb itt a combomon fájni kezd! Különben is alaposan megijedtem a rendőrségen, ott a hídnál.

–  Azt elhiszem... olyan véres ingben, mint kegyelmességedé! Csak azt nem értem, hogy mert egyáltalában így belépni arra a helyre! Ne féljen a sebek miatt, tudom, mit kell tenni... Elvezetem egy jó, árnyas helyre, ahol alhatik egy órát; a bárka majd odajön értünk, ha ugyan tudnak bárkát szerezni; ha meg nem sikerül, gyalogolunk két kis mérföldet, de csak akkor, amikor már jót pihent... Egy malomhoz viszem, ott majd magam kerítek bárkát. Jaj, a hercegné kétségbeesik, ha meghallja a balesetet; de eccellenza mindent jobban tud, ne haragudjon, ha beleszólok! Azt fogják mondani a hercegnének, hogy eccellenza halálosan megsebesült; esetleg még azt is, hogy orvul szúrta le a másikat; Raversi márkiné mindent megtesz, hogy a leggonoszabb hírekkel keserítse a hercegnét, írjon talán neki, eccellenza!

–  És hogy jut el hozzá a levél?

–  Azok a molnárlegények, ahová megyünk, tizenkét sout keresnek egy nap; másfél nap alatt érnek Pármába, tehát négy frank az út; cipőkoptatás két frank. Ha olyan szegény ember küldi őket, amilyen én vagyok, hat frankba kerül az egész. De magának csinálják, hát én tizenkettőt adok.

Elérték a pihenőhelyet, dús, hűvös égerfák és füvek között. Lodovico tintáért és papírért ment, jó órát kellett gyalogolnia.

–  Istenem, de jól érzem itt magam! – kiáltott fel Fabrizio. – Isten veled, Fortuna! Soha nem leszek érsek!

Amikor Lodovico visszatért, Fabrizio mélyen aludt; nem akarta felkelteni. A bárka csak alkonyattájt érkezett; amint Lodovico megpillantotta a távolban, felrázta Fabriziót, s hősünk két levelet írt.

–  Eccellenza mindent jobban tud, mint én... – kezdte megint Lodovico kínlódva. – Félek, akármit felel is, magában haragszik majd rám, ha mondok valamit.

–  Nem vagyok olyan buta, mint hiszed – felelte Fabrizio. – Akármit mondasz, nekem mindig nagynéném hűséges embere maradsz; az az ember, aki a világon mindent megtett, hogy egy csúnya ügyből kirántson.

Sokat kellett még erősködnie, hogy Lodovicót szóra bírja; s mikor az végre elszánta magát, legalább ötperces bevezetést mondott. Fabrizio már-már türelmetlenül rászólt, majd eszébe jutott: „Ki a hibás? A mi hiúságunk! Amit ez az ember nagyon jól megfigyelhetett onnan a bakról.” Végül is Lodovico ragaszkodása győzött, s megkockáztatta, hogy őszinte lesz, és beszél.

–  Ha megszerezhetné a két levelet, mit adna Raversi márkiné annak az embernek, akit kegyelmességed most Pármába küld! Kegyelmességed írása, s még a bíróság előtt is felhasználhatnák. Eccellenza tapintatlan tolakodónak fog tartani; és talán szégyellne is, ha a hercegné az én szegény kocsisírásomat olvasná; nem bánom, higgye azt, hogy szemtelen vagyok, de a biztonságáért ki kell nyitnom a számat. Nem mondhatná nekem tollba a két levelet? Akkor csak én kockáztatok valamit, s én is nagyon keveset! Ha kell, azt mondhatom, hogy eccellenza kint a mezőn egyszerre csak elém állt, egyik kezében írószerekkel, a másikban pisztollyal s megparancsolta, hogy írjak.

–  Add a kezed, kedves Lodovicóm! – kiáltotta Fabrizio. – Be fogom bizonyítani neked, hogy nincs semmi titkom olyan barát előtt, amilyen te vagy! Másold le a két levelet, úgy, ahogyan megírtam őket.

Lodovico megértette, milyen nagy bizalom ez, s milyen súlya van – mélyen meghatódott; de amikor lemásolt néhány sort, s látta, hogy a bárka nagyon gyorsan közeledik a folyóhoz, Fabrizióhoz fordult:

–  Gyorsabban írnám le a két levelet, ha eccellenza kegyeskednék tollba mondani.

Amikor a levelek elkészültek, Fabrizio az utolsó sorhoz egy A-t és egy B-t írt, majd egy leszakított, kicsi papírdarabra, melyet összegyűrt, franciául még ezt írta: „Hidd el az A-t meg a B-t.” Úgy tervezte: az összegyűrt papírdarabkát a küldönc a ruhájába rejti.

Amikor a bárka olyan közel ért hozzájuk, hogy már meghallhatták a hangjukat, Lodovico valamilyen nevet kiáltott, de nem az evezősök nevét; azok egyetlen szóval sem feleltek, ötszáz ölnyi távolságban kikötöttek, körülkémlelve, nem lesi-e őket vámőr?

–  Várom a parancsát! – mondta Lodovico Fabriziónak. – Azt kívánja-e, hogy magam vigyem a leveleket Pármába? Vagy azt kívánja, hogy elkísérjem Ferrarába?

–  Ha Ferrarába kísérnél, ez olyan szívesség volna, amit kérni sem mertem tőled. Úgy kellene ott kikötnünk, s a városba jutnunk, hogy ne kérjenek tőlünk útlevelet. Bevallom neked, irtózom attól, hogy Giletti nevével utazzam; s te vagy az egyetlen, aki más útlevelet szerezhet nekem.

–  Jaj, hát miért nem szólt Casal-Maggioréban! Ismerek egy kémet, akitől kitűnő útlevelet vehettem volna, s nem is drágán, negyvenötven frankért!

A két evezős közül az egyik, aki a Pó jobb partján született, tehát nem volt szüksége külföldi útlevélre, hogy Pármába jusson, vállalta: elviszi a leveleket. Lodovico tudott evezni, s erősen fogadkozott, hogy kettesben majd elboldogulnak a bárkával.

–  A Pó alsó folyásán sok fegyveres rendőri bárkát látunk majd, én tudni fogom, hogyan kerüljük el őket! – mondta Lodovico.

Legalább tízszer el kellett bújniok a vízből alig kikandikáló, fűzfával sűrűn benőtt, kicsi szigetek között. Háromszor is kiszálltak, hogy a bárka üresen úszhasson le a rendőrségi csónakok mellett. A várakozás hosszú perceit azzal töltötték, hogy Lodovico több szonettjét is elszavalta Fabriziónak. Érzéssel, őszintén verselt, de a fogalmazás elmosta az érzelem erejét, s így nem volt érdemes megírnia dalait; érdekes, hogy ez az egykori kocsis ismerte a szenvedélyt, és elevenen, a festők szemével látott, de rögtön merev és üres lett, mihelyt írni kezdett. „Éppen az ellenkezőjét látjuk a társaságban! – gondolta Fabrizio. – Mostanában milyen kecsesen tud mindenki mindent kifejezni, csak éppen nincs átélt mondanivalója!” Megérezte, hogy ennek a hű szolgának azzal szerzi a legnagyobb örömet, ha szonettjeiben kijavítja a helyesírási hibákat.

–  Ha megmutatom a füzeteimet, mindig kinevetnek! – panaszkodott Lodovico. – De ha eccellenza kegyes volna betűről betűre lediktálni a szavakat, akkor elhallgattatnám irigyeimet; pedig nem a helyesírás teszi a költőt!

Fabrizio csak két nap múlva, éjszaka köthetett ki egy égerfaerdőnél, itt már nem kellett félnie; egymérföldnyire közelítették meg a Ponte Lago Oscuró-t. Egész nap egy kenderföldön bújt meg, míg Lodovico előrement Ferrarába; itt kicsi lakást bérelt egy szegény zsidónál, az rögtön megértette: ha tud hallgatni, sok pénzt kereshet. Este, napnyugta után, Fabrizio kicsi lovon kocogott be Ferrarába; nagy szüksége volt erre a segítségre: a folyón elcsigázta a hőség; a késszúrás a combján, meg Giletti kardvágása, mely még a verekedés elején érte a vállát, gyulladt lett, Fabrizio borzongott a láztól.