TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Így hát a hercegné és a miniszterelnök – bár mindent elkövettek – alig tehettek valamit a rabért. A fejedelem haragudott, az udvar ugyanúgy, mint a közvélemény, ingerülten gondolt Fabrizióra: örültek, hogy bajba került; eddig bosszantó volt a szerencséje. A hercegné két kézzel dobálta a pénzt, mégsem jutott előre egyetlen lépéssel a fellegvár ostromában; egy nap sem múlt el, hogy Raversi márkiné vagy Riscara lovag új meg új figyelmeztetést ne küldött volna Fabio Conti tábornoknak. Erősítették ezt a gyenge embert.
Elmondtuk már: elfogatása napján Fabriziót először a kormányzói palotába vezették. Ezt a szép kis épületet az előző században emelték; Vanvitelli tervezte, a hatalmas, kerek torony lapos tetejére helyezte, száznyolcvan láb magasságba. A hatalmas torony tetején olyan ez a magányosan álló kis palota, akár a teve púpja; ablakaiból Fabrizio felismerte – a messzi távolban – az Alpok vonulatát; szemével követhette a fellegvár lábánál a Pármát, ezt a hegyipatakszerűen ömlő folyót, mely négymérföldnyire a várostól jobbra fordul, és belefut a Póba. A folyó óriási, ragyogó fehér foltokkal szakítja meg mindvégig a zöld tájat, s bal partján túl Fabrizio elragadtatva és tisztán látta az Alpok hatalmas, észak-itáliai tömegének minden egyes csúcsát. Ezek a hegycsúcsok, melyeket örök hó borít, még most, augusztusban is, szinte felüdítenek, ha a melegtől égő tájakon rájuk gondolunk; a szem minden hajlatukat követheti, pedig harmincmérföldnyire húzódnak a pármai fellegvártól. A kormányzó szép palotája előtt a szélesen kitáruló panorámát dél felől váratlanul megszakítja a Farnese-torony; itt nyitottak sietve egy szobát Fabriziónak. Talán még emlékezik rá az olvasó, hogy ezt a második tornyot a nagy torony lapos tetején emelték az egyik trónörökös tiszteletére, aki erősen különbözött Thészeusz fiától, Hippolütosztól, mert a legkevésbé sem utasította vissza fiatal mostohaanyja gyengédségét. A mostoha néhány óra múlva meghalt; a fejedelem fia pedig csak tizenhét év múlva lett ismét szabad, amikor apja halála után a trónra került. Háromnegyed óra múlva Fabriziót felvezették a Farnese-toronyba, mely – elmondhatjuk – kívülről csúnya volt; ötvenlábnyira emelkedett a nagy torony lapos teteje fölé, s tele volt villámhárítókkal. A feleségével elégedetlen fejedelem, aki ezt a mindenhonnan látható börtönt emeltette, eléggé furcsán azt kívánta: alattvalóit meg kell győzni, hogy a torony már réges-régen itt áll, s ezért is neveztette el Farnese-toronynak. Tilos volt az építkezésről beszélni, de Párma minden részéből, még a szomszédos síkságokról is tisztán látták a kőműveseket, amint követ kőre helyeznek az ötszögletű épületen. A két láb széles és négy láb magas bejárati kapu fölé elragadó féldombormű került, mely a híres tábornokot, Alessandro Farnesét ábrázolta, amint IV. Henriket Párizsnál visszavonulásra kényszeríti; ennek a domborműnek is a torony régiségét kellett bizonyítania. A gyönyörű tájba épített Farnese-toronynak földszintje egyetlen nagy terem volt, legalább negyven láb hosszú, s arányosan széles, tele nagy tömzsi oszlopokkal, mert az óriási helyiség legfeljebb tizenöt láb magas volt. Ezt az őrség foglalta el. A terem közepéről lépcső indult felfelé, az oszlop körül kanyarogva; kicsi, rácsos vaslépcső, könnyű, alig két láb széles. A lépcső megremegett a Fabriziót kísérő börtönőrök súlya alatt; hatalmas, húsz lábnál is magasabb helyiségekbe értek, a szépen kiképzett első emeletre. Valamikor ragyogó pompával rendezték be ezeket a termeket – itt töltötte a fiatal herceg életének legszebb tizenhét évét. A lakosztály végében káprázatos kápolnát mutattak az új fogolynak; falait és boltozatát végig fekete márvány borítja, nemes arányú és ugyanilyen fekete márványoszlopok sorakoznak szorosan a fekete falak mentén, de nem érintkeznek velük; a falakat fehér márványból faragott, finoman kidolgozott óriás halálfejek serege díszíti, mindegyik alatt két, keresztbe tett lábszárcsont. „Milyen ötletes a gyűlölet, ha nem tud gyilkolni! – gondolta Fabrizio. – S milyen ördögi gondolat, hogy ezt megmutatják nekem!”
Könnyű, rácsos vaslépcső vezet a börtön második emeletére, ismét egy oszlop köré csavarodva; és itt, a második emelet tizenöt láb magas szobáiban mutatkozott meg egy év óta Fabio Conti tábornok lángesze. Kormányzósága idején először is megbízható rácsokat szereltek az ablakokra mindazokban a szobákban, melyekben valaha a trónörökös szolgái laktak; ezek az ablakok legalább harminc láb magasan nyíltak a nagy, kerek torony lapos tetejének kőkockái felett. Az épület belsejében húzódó homályos folyosóról lehet ezekbe a szobákba bejutni, s mindegyik szoba kétablakos. A nagyon szűk folyosón Fabrizio három, egymás után következő vasajtót pillantott meg, melyek boltozatig érő, hatalmas vasrudakból álltak. A remek ötletek tervei, megvalósításuk, felszerelésük két éven át hetenként egy-egy fejedelmi kihallgatáshoz juttatta a tábornokot. Az összeesküvő, akit itt helyeztek el valamelyik szobában, nem panaszkodhatott, hogy embertelenül bánnak vele, s mégsem tudott volna senkivel a világon érintkezni, sem pedig egyetlen mozdulatot tenni – rögtön meghallják. A tábornok mindegyik szobában vastag tölgyfa deszkákat rakatott le, háromlábnyi magasságban húzódó padlózatot, s ez volt a nagy ötlet, ezért számíthatott joggal a rendőrminiszterségre. A padlózatra tíz láb magas deszkaketrecet állíttatott, mely minden lépésre rögtön erősen megreccsent; a ketrec különben csak az ablak mellett ért a falhoz. Három oldalát négy láb széles kis folyosó vette körül, s ez a folyosó választotta el a deszkaketrecet a faragott kövekből épült börtönfaltól. A ketrec falait négy dupla deszkából ácsolták össze, dió-, tölgy- és fenyődeszkákból, csapszegekkel és megszámlálhatatlanul sok szeggel megbízhatóan egymáshoz erősítve.
Egy éve készültek el ezek a szobák, Fabio Conti tábornok remekművei; az egyik ezt a szép nevet kapta: Vak engedelmesség; ide vezették be Fabriziót. Azonnal az ablakhoz lépett. Csodálatos kilátás nyílt a rácson túl; csak északnyugaton szakadt meg a látóhatár, a kormányzó kedves kis palotájának tornácos teteje takarta el. A kis palota kétemeletes volt, földszintjét a várkormányzósági hivatal szobái foglalták el; Fabrizio tekintete rögtön megakadt az egyik második emeleti ablakon, itt csinos kalitkákban sok és sokféle madár repkedett. A madarak az utolsó alkonyi sugaraktól búcsúztak, Fabrizio boldogan hallgatta éneküket, míg körülötte a börtönőrök sürgölődtek. Ez a kalitkás ablak húszlábnyira nyílt az ő ablakaitól, és talán öt-hat lábbal mélyebben – Fabrizio jól belátott a madarakra.
Éppen holdfényes este volt; amikor börtönébe lépett, jobb felől fenségesen emelkedett a hold az Alpok hegylánca fölött, Treviso irányában. Még csak esti fél kilenc volt, s a látóhatár túlsó végén, nyugaton, a ragyogó narancsvörös félhomályban tisztán kirajzolódott a Viso hegye, s az Alpok magas csúcsai, melyek Nizzától a Cenis-hegy és Torino irányában húzódtak; Fabrizio teljesen megfeledkezett szerencsétlen helyzetéről – megindult volt, és elbűvölte a csodálatos látvány. „Hát itt él, ebben az elragadó világban Clelia Conti! Eltűnődő, komoly lelke jobban élvezheti ezt a panorámát, mint bárki más; úgy élhet itt az ember, mint a magányos hegyek között, száz mérföldre Pármától.” Két órát is az ablaknál töltött már, csodálattal nézte a tájat, mely megragadta lelkét, tekintete gyakran megpihent a kormányzó szép, kicsi palotáján is, s végül hirtelen felkiáltott: „Ez hát a börtön? Ettől féltem annyira?” És hősünk, ahelyett hogy minden percben újabb és újabb kellemetlenséget fedezett volna fel, újabb és újabb okot, hogy nekikeseredjék – elbűvölten átadta magát a fogság szelíd örömeinek.
Gondolatait váratlanul ijesztő lárma térítette vissza erőszakosan a valósághoz: deszkából ácsolt szobája, mely erősen emlékeztetett egy ketrecre, s minduntalan ropogott meg recsegett, most hevesen megingott; csaholás és kicsi, éles kiáltások keveredtek a furcsa zajba. „Mi ez? Máris megszökhetnék?” – gondolta Fabrizio. De a következő pillanatban már úgy nevetett, mint senki még a börtönben. A tábornok parancsára a börtönőrökkel egy gonosz angol kutyát is felküldtek, ezt a kutyát a jelentősebb foglyok őrzésére tartották: ott kellett töltenie az éjszakát a ketrec körül oly ötletesen fenntartott térségben. A kutya és a börtönőr abban a három láb széles közben aludt, mely a szoba kőkockás alapját a deszkapadlótól elválasztotta; fölöttük a rab egy lépést sem tehetett, hogy meg ne hallják.
Amikor Fabrizio megérkezett, a Vak engedelmesség-szobában legalább száz óriáspatkány tanyázott, s ezek százfelé szaladtak. A kutya – egy spániel és egy angol foxterrier keveréke – csúnya volt, de nagyon gyors. A kőkockákhoz láncolták, a deszkapadló alá; amint megérezte, hogy a patkányok ott surrannak el mellette, olyan vadul nekifeszült, hogy fejét sikerült kihúznia nyakörvéből. Ekkor kezdődött a csodálatos csata, mely egyszerre felriasztotta az oly kellemes álmokba merült Fabriziót. Azok a patkányok, melyeknek sikerült az első harapásokat kikerülni, mind a faketrecbe menekültek – a kutya utánuk vetette magát, fel a hat lépcsőn, mely a kőpadlózatról Fabrizióhoz vezetett. Erre még félelmesebb csatazaj támadt; a ketrec alapjaiban rázkódott meg. Fabrizio fuldokolva nevetett, könnyei csorogtak a nevetéstől: Grillo börtönőr maga is nevetett, s lecsukta az ajtót. A patkányok után rohangáló kutyát nem akadályozták bútorok: a szoba teljesen üres volt. A vadászkutya ugrásait csak a sarokban álló vaskályha zavarhatta. Miután a kutya végzett ellenségeivel, Fabrizio magához szólította, megsimogatta – sikerült megnyernie. „Ez nem fog már ugatni, ha egyszer megpillant, amint éppen leugrom a falról.” De inkább csak tetszelgett, milyen ravasz ő és milyen előrelátó; akkori hangulatában boldog volt, hogy játszhatik a kutyával. Sajátságos módon valamilyen titkos öröm áradt el benne – nem is próbálta megfejteni, mi ez?
Már kifulladt, annyit futkosott a kutyával.
– Hogy hívnak? – fordult most a börtönőrhöz.
– Grillo a nevem, eccellenza. Mindenben szolgálatára állok, amit csak a szabályzat megenged.
– Hát ide hallgass, kedves Grillo! Egy Giletti nevű alak az országúton le akart szúrni, én védtem magam, és megöltem; megint csak megölném, ha úgy fordulna. De azért mégis jókedvűen szeretnék élni, amíg a te vendéged leszek. Kérj engedélyt a gazdáidtól és eridj, szerezz ágyneműt a Sanseverina-palotában. Azonkívül végy sok Asti spumantét.
Elég jó pezsgő bor ez az Asti spumante; Alfieri hazájában, Piemontban készítik, és sokan nagyon kedvelik, különösen a borkedvelőknek az a fajtája, melyhez a börtönőrök is tartoznak. Az őrök közül most nyolcan-tízen nekiláttak, és Fabrizio deszkaketrecébe néhány régi, aranyozott bútort hurcoltak fel az első emeletről, a herceg lakosztályából. Valamennyien áhítatosan fogadták az asti borról kiejtett szavakat. Akárhogy igyekeztek, Fabrizio szobája igazán szánalmas volt ezen az első éjszakán; de úgy látszott, neki semmi más nem hiányzik, csak egy palack jó Asti spumante.
– Derék gyerek lehet... – mondogatták a börtönőrök, amint magára hagyták. – Csak azután engedjék meg az urak, hogy pénzt kaphasson.
Amikor Fabrizio magára maradt, és a sok jövés-menés után megnyugodott, így tűnődött: „Hát igazán ez a börtön?” Nézte a végtelen látóhatárt, Trevisótól a Viso-hegyig, az Alpok hatalmas vonulatát, a hóval borított csúcsokat, a csillagokat, mindent-mindent. „És ilyen az első éjszaka a börtönben? Megértem, hogy Clelia Conti szereti ezt a levegővel átjárt magányt; ezer mérföld magasban lehet itt az ember, a kicsinyességek és aljasságok felett, melyek odalent annyira elfoglalnak. Ha ezek a madarak, ott az ablakom alatt, az ő madarai: talán látni fogom őt... Elpirul-e majd, ha megpillant?” Ezen a fontos kérdésen mélázott a fogoly, míg végre – késő éjjel – elaludt.
Rögtön másnap, az első börtönben töltött éjszaka után, amikor egyetlen pillanatra sem fogta el türelmetlenség, Fabriziónak meg kellett elégednie azzal, hogy Fox-szal, az angol kutyával társalog; Grillo, a börtönőr, még mindig barátságosan tekingetett rá, de a legújabb rendelkezés teljesen elnémította, s nem hozott ágyneműt, sem Asti spumantét.
„Fogom-e látni Cleliát? – Ezzel a gondolattal ébredt Fabrizio. – És az ő madarai-e ezek?” A madarak csipogni és énekelni kezdtek, és itt a magasban más zaj nem is hallatszott. Ismeretlen élmény és gyönyörűség volt ez a magasban szétterülő végtelen csend; elragadtatva hallgatta madárszomszédai meg-megszakadó, élénk csivitelését: a napot köszöntötték. „Ha az ő madarai, egy percre meg kell jelennie abban a szobában, az ablakom alatt!” Az Alpok végtelenbe húzódó hegyláncolatát nézte, a legalsó lépcsővel szemben úgy állt a pármai fellegvár, mint egy előretolt sánc; mindenben elgyönyörködött, de tekintete minduntalan vissza-visszatért a citromfából és mahagónifából készített szép madárkalitkákhoz, melyeken aranyozott drótok feszültek, s elfoglalták a madárháznak berendezett, nagyon világos szoba közepét. Fabrizio később tudta meg, hogy a palota második emeletén csak erre a szobára hull tizenegytől négyig árnyék; a Farnese-torony védte meg a naptól.
„Milyen szomorú lenne – gondolta Fabrizio – ha a várt, elgondolkodó, égi arc helyett, mely talán elpirulna, ha észrevenne, valamelyik közönséges szobalány vaskos alakját pillantanám meg, a szobalányt, aki a madarakat gondozza úrnője parancsára. De ha Cleliát látom ott, vajon hajlandó lesz észrevenni engem? Azt hiszem, tolakodónak kell lennem, hogy feltűnjek; de a helyzetem csak feljogosít erre! Aztán meg mind a ketten egyedül vagyunk itt, s olyan messze az emberektől! Én fogoly vagyok, olyan valaki, akit Conti tábornok meg a hozzá hasonló nyomorultak bizonyára alárendeltjüknek neveznek... De ha Clelia olyan okos, azaz inkább olyan nemes és érzékeny, ahogy a gróf hiszi, bizonyára megveti apja mesterségét; talán ezért olyan szomorú mindig. Nemes szomorúság! De hiszen én nem vagyok egészen idegen... Milyen egyszerűen és kedvesen üdvözölt tegnap este is. Pontosan emlékszem, hogy amikor a comói úton találkoztunk, ezt mondtam neki: »Egyszer majd elmegyek magukhoz Pármába, s megnézem szép festményeiket, eszébe jut-e akkor ez a név – Fabrizio del Dongo?« Vajon emlékszik még rá? Milyen fiatal volt még akkor!”
„De lám! – eszmélt fel Fabrizio csodálkozva, s hirtelen félbeszakította gondolatait. – Nem is jutott eszembe, hogy haragudjam! Talán olyan nagy jellem volnék, amilyen példaképeket az ókor adott a világnak? Vagy hős vagyok, és nem is sejtem? Érthetetlen! Mennyire féltem a börtöntől; most itt vagyok, s eszembe sem jut bánkódni! Most igazán elmondhatom: a félelem sokszor rosszabb volt, mint a baj. No, tessék!... Érvekkel kell meggyőznöm magamat, hogy kétségbeessem a fogság miatt, ami Blanès szerint tíz hónapig, de akár tíz évig is eltarthat. Talán az új környezet meglepetései feledtetik el velem a keserűséget, amit éreznem kellene? Akaratomtól független és kissé értelmetlen jókedvem talán hirtelen elapad majd, s egyik percről a másikra belezuhanok a sötét keserűségbe, mely elválaszthatatlan a börtöntől.”
„Mindenképpen meglepő, hogy valaki börtönben ül, és erősen biztatja magát, hogy szomorú legyen! Becsületemre, még visszatérek első gyanúmhoz: talán nagy jellem vagyok!”
Fabrizio merengését a fellegvár asztalosa szakította meg: azért jött, hogy mértéket vegyen – ellenzőket készített ablakára. Ezt a szobát most használták először, s eddig megfeledkeztek a lényeges kellékről.
„Megfosztanak hát az isteni látványtól!” – sóhajtott Fabrizio, és igyekezett elszomorodni a veszteségen.
– Mi az? – kiáltotta hirtelen, és az asztaloshoz fordult. – Nem láthatom többé a kedves madarakat?
– Hát persze, a kisasszony madarait! Hogy szereti őket! – felelte az asztalos jóindulatúan. – Bizony, ez az ellenző eldugja, eltakarja, elveszi őket, mint mindent.
Az asztalosnak éppen olyan szigorúan tilos volt beszélnie, mint a börtönőröknek, de ezt az embert megindította a fogoly fiatalsága. Elmagyarázta neki, hogy a hatalmas ellenzőket a két ablak könyöklőjére helyezik, s felfelé egyre távolodnak a faltól; a rabnak csak a magas ég marad meg. Erkölcsi célja van – magyarázta – az üdvös szomorúságot és a javulás vágyát akarják erősíteni a rabok lelkében. A tábornok még azt is kitalálta, tette hozzá az asztalos, hogy az ablaküveget is levéteti, s olajos papírt ragasztat a helyébe.
Fabrizio őszintén élvezte a beszélgetést, az Itáliában oly ritka csípős fordulatokat.
– Szeretnék egy madarat, hogy ne unatkozzam. Imádom a madarakat! Vegyen nekem egyet Clelia Conti kisasszony szobalányától.
– Talán csak nem ismeri őt? – nézett fel az asztalos. – Olyan jól tudja a nevét.
– Ki ne hallott volna a híres szépségről? De én olyan szerencsés voltam, hogy többször találkoztam is vele az udvarnál.
– Szegény kisasszony nagyon unatkozik itt! – folytatta az asztalos. – A madarai között él. Ma reggel szép narancsfákat vásároltatott; parancsára a torony kapujához állították őket, éppen a maga ablaka alá; ha nem volna párkány, láthatná is.
A válaszból Fabrizio néhány értékes adathoz jutott; megtalálta a módját, hogy kedvesen pénzt csúsztasson az asztalos kezébe.
– Egyszerre két bűn! – jegyezte meg az asztalos. – Beszélek kegyelmességeddel, és elfogadom a pénzt! Holnapután, ha eljövök az ellenzőkkel, egy madarat hozok a zsebemben; és ha nem leszek egyedül, úgy teszek majd, mintha véletlenül hagynám elrepülni. Ha tehetem, még egy imakönyvet is hozok: bizonyára rossz magának, hogy nem mondhatja el mindennapi imáit.
„Tehát az ő madarai! – tűnődött Fabrizio, amikor egyedül maradt. – De két nap múlva már nem látom őket!” Erre a gondolatra szomorúság fátyolozta el tekintetét. De végre – elmondhatatlan örömére – hosszú várakozás és hosszú les után feltűnt Clelia, hogy gondoskodjék védenceiről; Fabrizio mozdulatlanul, lélegzetét is visszafojtva állt ott, az ablak hatalmas vasrudainak dőlve. Észrevette, hogy a lány nem nézett feléje, de mozgása valamiképpen zavartnak látszott, mint aki érzi, hogy nézik. Szegény Clelia, ha akarja, sem tudja elfelejteni, milyen finom mosoly játszott tegnap este a rab ajkán, abban a percben, amikor a csendőrök elvezették az őrségről.
Láthatóan gondosan ügyelt minden mozdulatára, mégis – amikor a madárház ablakához közeledett – határozottan elpirult. Ablaka vasrúdjaihoz tapadva Fabrizio első gondolata az volt, hogy enged a gyerekes ötletnek, és kissé megkocogtatja a vasrudat: erre halk zaj támad; majd megborzadt ennek a tapintatlanságnak a gondolatától is. „Megérdemelném, hogy egy hétig a szobalánnyal etesse madarait.” Nápolyban vagy Novarában eszébe sem jutott volna ilyen gyöngéd gondolat.
Forró tekintete követte a lányt. „Biztosan kimegy, s nem vet egyetlen pillantst sem erre a szerencsétlen ablakra, pedig éppen szemben van vele.” De amikor Clelia a szoba mélyéből előbbre jött, amint Fabrizio, aki magasabbról figyelte őt, jól láthatta: a lány nem tudta megállni, hogy szeme sarkából oda ne pillantson, s erre a fiú, mintha csak felszólították volna, rögtön köszöntötte. „Hát nem vagyunk-e itt magunkban?” – ezzel a gondolattal bátorította magát. A köszöntésre a fiatal lány megállt, és lesütötte a szemét; Fabrizio nézte őt, amint lassan feltekint, és látható erőfeszítéssel, a legkomolyabban, nagyon tartózkodóan bólint a fogolynak. De a szemének nem tudott parancsolni; bizonyára nem tudta, hogy egy pillanatra forró szánalmat árult el. Fabrizio még valamit látott: Clelia annyira elpirult, hogy a rózsás árnyalat hirtelen egészen a válláig terjedt, a válláig, melyről a fekete csipkekendőt a nagy melegben levetette, mielőtt ide, a madaras szobába lépett volna. A fiatal lányt még nagyobb zavar fogta el attól az akaratlan pillantástól, mellyel Fabrizio a köszöntést viszonozta. „Milyen boldog lenne az a szegény asszony – gondolt Clelia a hercegnére – ha csak egyetlen percre is így láthatná őt, mint én!”
Fabrizio most halványan reménykedni kezdett: ismét köszöntheti a lányt, amikor az kimegy a szobából. De Clelia, hogy elkerülje az újabb udvariaskodást, ravaszul hátrált lépésről lépésre, kalitkától kalitkáig, mintha utoljára az ajtó mellett elhelyezett madarakat kellene megetetnie. Végre kiment; Fabrizio mozdulatlanul nézte az ajtót, mely mögött eltűnt; új emberré vált.
Ettől a pillanattól kezdve egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogyan láthatná őt továbbra is, akkor is, ha már felszerelték azt a förtelmes ellenzőt a kormányzó palotájára nyíló ablakra.
Előző este, mielőtt lefeküdt, arra a hosszú s fárasztó munkára vállalkozott, hogy aranyainak nagy részét eldugdossa a deszkaketrecét díszítő különböző párkánylyukakba. „Ma este az órámat kell eldugnom! Hallottam már, hogy türelemmel és törött órarugóval a fát, sőt a vasat is el lehet vágni; tehát átfűrészelhetem az ellenzőt!” Két órába is beletellett, míg megfelelően elrejtette óráját, nem érezte hosszúnak az időt; azt fontolgatta, miképpen is érhetne célt, mennyire ismeri az asztalosmesterséget. „Ha egyáltalában hozzákezdhetek – gondolta – egy szép négyszöget vágok ki az ellenző tölgyfa deszkájából, ott, ahol az ablak könyöklőjére támaszkodik. Ahogyan a helyzet kívánja – kiveszem és visszateszem ezt a darabot. Mindenemet odaadom Grillónak, csak ne lássa meg mesterkedésemet!” Fabrizio boldogsága most már azon múlt: sikerül-e kivágnia a rést, gondolni sem tudott másra. „Ha elérem, hogy láthatom, nincs is más kívánságom... De nem! – villant fel benne. – Neki is látnia kell, hogy látom!” Egész éjszaka különböző asztalosmesterkedéseket forgatott fejében, s talán egyszer sem jutott eszébe a pármai udvar, a fejedelem haragja, s más efféle. És eláruljuk: arra sem gondolt már, mennyire szenvedhet most a hercegné. Türelmetlenül várta a reggelt, de az asztalos nem jelentkezett többé; túlságosan barátságosnak tarthatták a börtönben. Volt rá gondjuk, hogy mást küldjenek helyette, egy visszataszító képű férfit; ez csak baljóslatúan morgott, bárhogy igyekezett Fabrizio elbeszélgetni vele. Raversi márkiné sok-sok kéme kiszimatolta a hercegné egy-egy kísérletét, hogy Fabrizióval levelet válthasson; a márkiné naponta értesítette erről Fabio Conti tábornokot, akit sikerült megrémítenie, s a tábornok egyre hiúbb és ingerültebb lett. Nyolcóránként hat őr váltotta egymást a százoszlopos földszinti, hatalmas teremben; ezenkívül a kormányzó még külön börtönőröket is állított a folyosón sorakozó három vasajtó elé; és a szerencsétlen Grillót, az egyetlent, aki a rabot láthatta, arra ítélték, hogy csak minden nyolcadik napon hagyhatja el a Farnese-tornyot; Grillo nem titkolta, hogy ez nagyon bosszantja. Rosszkedvét Fabrizióval is éreztette; hősünk okosan mindig csak ezt felelte:
– Igyál sok Asti spumantét, barátom!
És pénzt nyomott a markába.
– Láthatja, még ezt is megtiltották! – hördült fel Grillo méltatlankodva, de olyan halkan, hogy a rab is alig érthette. – Nem volna szabad elfogadni, vissza kellene adni, minden bajunk egyetlen vigaszát; de én elfogadom! Különben, hiába szórja a pénzét, semmit nem tudok, semmit nem mondhatok! Maga ugyan jól belemászhatott valamibe, az egész fellegvár a feje tetején áll maga miatt! A hercegné vesztegetéseiből az lett, hogy három társamat kidobták.
Vajon délre itt lesz az ellenző? A délelőtt hosszúra nyúló óráiban ez volt a nagy kérdés, csak ez szorongatta Fabrizio szívét; a fellegvár órája megkondult, s ő számolta a negyedórákat. Végre elütötte a háromnegyed tizenkettőt is, s az ellenző még mindig nem érkezett meg; Clelia megjelent, hogy madarairól gondoskodjék. A kegyetlen szorítás annyira vakmerővé tette Fabriziót, s a veszély, hogy többé nem látja a lányt, annyira elsöpört minden mást, hogy amikor ránézett, merészen olyan mozdulatot tett, mintha kifűrészelné az ellenzőt. Amint Clelia megértette a mozdulatot, amely börtönben már-már lázadás volt, éppen csak bólintott, s kiment.
„Csak nem lehet olyan korlátolt, hogy szánalmas bizalmaskodásnak látja a mozdulatot, amire a parancsoló szorultság kényszerített! – döbbent meg Fabrizio. – Arra akartam kérni, hogy amikor madaraival foglalkozik, nézzen egyszer-egyszer ide a börtönablakra, akkor is, amikor majd hatalmas fatábla takarja. Közölni akartam: mindent megteszek, hogy továbbra is láthassam. Istenem! Tolakodó mozdulatom miatt talán nem jön be holnap?” – Félelme, mely aludni sem hagyta Fabriziót, igazolódott; másnap Clelia nem jelent meg, még háromkor sem, amikor Fabrizio ablakaira végleg felszerelték a két óriási ellenzőt; egyes darabjait a nagy torony sétányáról az ablakok vasrúdjára erősített csigákon kötéllel húzták fel kívülről. De szobáinak zsaluja mögé rejtőzve Clelia szorongva figyelte a munkások mozdulatait; jól látta, milyen halálosan nyugtalan Fabrizio – mégis volt ereje, hogy megtartsa önmagának tett fogadalmát.
Clelia a liberális eszmék lángoló ifjú híve volt; ő már egészen fiatalon hitte a liberális igéket, melyekről apja társaságában hallott, míg a tábornok csak arra gondolt, hogy hatalomra jusson. Már akkor kezdődött, hogy megvetette az udvaroncokat, szinte irtózott olcsó jellemüktől – ezért is vonakodott férjhez menni. Amióta Fabriziót a toronyba zárták, Clelia lelkiismerete megmozdult, kínlódott: „Tessék, szégyellhetem magam, azok mellé állok, akik el akarják árulni apámat! Olyan mozdulatot mer tenni, mint aki elfűrészeli a rácsot!... De az egész város arról beszél, hamarosan meghal! – gondolta rögtön elgyötörten. – És az a végzetes nap akár a holnapi nap is lehet! Olyan szörnyetegek kormányoznak, semmi nem lehetetlen! Milyen szelíd, milyen hősiesen derűs a szeme, mely holnapután talán becsukódik. Istenem, milyen félelem fojtogathatja a hercegnét! Igen, azt beszélik, egészen őrült! Ó, én le tudnám szúrni a fejedelmet, leszúrnám, mint a hős Charlotte Corday!”
[66]
Fogságának harmadik napján Fabrizio egész nap dühöngött; de csak azért, mert Cleliát nem láthatta. „És akárhogy megharagítom, meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem! – kiáltotta. Mert végre megtudta, hogy szereti. – Nem, nem a lelkierőmön múlik, hogy a fogság nem izgat, s Blanès jóslata nem válik be; bátorságomért nem illet meg semmi tisztelet. Ha akarnám, sem tudnék másra gondolni, csak arra a gyengéd, szánakozó pillantásra, ahogyan Clelia nézett, amikor a csendőrök elvezettek. Ez a tekintet letörölte eddigi életemet. Ki hitte volna, hogy ilyen szempárral találkozom ezen a helyen! És éppen abban a pillanatban, amikor annak a Barbonénak és a kormányzó tábornok úrnak képe beszennyezte tekintetemet. Az ocsmányok között felvillant az ég. Hát lehet a szépséget nem szeretni, s nem törekedni, hogy újra lássam? Ó, nem! Nem lelkem ereje, ha nem izgatnak a börtön apró bosszúságai! – Fabrizio sorra vett minden lehetőséget, azt is, hogy szabadon bocsátják. – A hercegné szeretete bizonyára csodákat tesz értem. Hát én bizony nagyon kényszeredetten köszönném meg neki ezt a szabadságot; ilyenfajta helyre nemigen szokás visszatérni. Ha egyszer kikerültem innen, mi annyira más társaságban élünk, hogy alig láthatnám többé Cleliát! És ugyan mi bajom itt a börtönben? Ha Clelia kegyes, és nem sújt haragjával, kívánhatok-e még valamit?”
Annak a napnak estéjén, amikor nem látta szép szomszédnőjét, ragyogó ötlete támadt: amikor a rabok idekerülnek a börtönbe, mindegyik kap egy-egy rózsafüzért; Fabrizio nekilátott, hogy ennek a rózsafüzérnek fémkeresztjével kifúrja az ellenzőt; munkája sikerrel járt. „Lehet, hogy nagy oktalanság – gondolta, mielőtt hozzákezdett. – Hiszen hallottam, mikor az asztalosok mondták: holnap jönnek a mázolók. Mit mondanak majd, ha az ellenzőn lyukat találnak? De ha nem követem el ezt az oktalanságot, holnap nem láthatom őt. Hogyne! Saját hibámból ne lássam egy napig? S éppen most, amikor megharagudott?” – Fabrizio oktalansága nem maradt jutalmazatlanul; tizenöt órai erőfeszítés után meglátta Cleliát, s végtelen boldogságára a lány, aki nem tudta, hogy nézik, sokáig állt az ablakban mozdulatlanul, tekintetét nem vette le az óriás ellenzőről. A fiú mindvégig gyengéd szánalmat látott szemében. Még azt is észrevette, hogy gyorsan végzett madaraival, s megint mozdulatlanul áll, percekig nézi az ablakot. Clelia szíve mélyéig megzavarodott; a hercegnére gondolt, szerencsétlen sorsáért annyira sajnálta őt, s mégis – most már gyűlölni kezdte. Nem értette, miért rohanta meg ez a mély szomorúság; saját magára haragudott. Míg ott állt a madarai között, Fabrizio türelmetlenül kétszer-háromszor is kísérletet tett, hogy az ellenzőt megmozgassa; úgy érezte, nem lehet igazán boldog, ha nem közölheti Cleliával: látja őt! „Pedig ha tudná, milyen könnyen láthatom: oly félénk és tartózkodó, bizonyára elhúzódna előlem.”
Másnap sokkal boldogabb napja volt. (A szerelmes ember minden szorongatottságban boldog tud lenni.) Míg Clelia szomorúan figyelte a hatalmas ellenzőt, Fabriziónak sikerült egy drótot átbújtatni a fémkereszttel vájt lyukon: jeleket adott, s Clelia kétségtelenül megértette, legalábbis annyit, amennyit Fabrizio közölni kívánt: „Itt vagyok, látom magát!”
A következő napokon nem volt szerencséje. A hatalmas táblából ki akart fűrészelni akkora darabot, mint a tenyere, s úgy gondolta, ezt szabadon visszahelyezheti; így láthat és láthatják, és jelekkel mondhatja, mit érez; de az történt, hogy a tökéletlen kis fűrész, melyet a kereszttel kicsorbított órarugóból készített, recsegett, s ez a zaj nyugtalanította Grillót, s órák hosszat szobájában maradt. De legalább úgy látta, hogy Clelia szigorúsága egyre enyhül, ahogyan egyre nagyobb nehézségek akadályozták érintkezésüket; Fabrizio észrevette, hogy már nem süti le mindenáron a szemét, vagy nem fordul minduntalan madaraihoz, amikor ő a nyomorult kis drótdarabbal figyelmeztetni próbálja jelenlétére. Örömmel látta, hogy amint háromnegyed tizenkettőt üt az óra, mindig pontosan megjelenik a madaras szobban, ezt sohasem mulasztotta el; és elbizakodottan már-már azt hitte, miatta ilyen pontos. Miért? Ez a gondolat talán értelmetlennek tűnhetik; de a szerelem olyan árnyalatokat figyel meg, amik közömbös szemnek láthatatlanok maradnak, a szerelmes ember azonban végtelen sokat következtet mindenből. Például, amióta Clelia nem látta a foglyot, csaknem abban a pillanatban, amint belépett a madaras szobába, felnézett a fiú ablakára. Ezekben a sötét napokban Pármában mindenki azt hitte: Fabriziót hamarosan kivégzik. Csak hősünk nem tudott róla; de Clelia nem szabadulhatott többé a borzalmas gondolattól. Hogyan tehetett volna szemrehányást magának, hogy ennyire érdeklődik Fabrizio iránt. Meg fog halni! És a szabadságért! Mert az egészen nevetséges, hogy egy del Dongót halálra ítéljenek valamilyen komédiás ledöfése miatt. Igaz, hogy ez a kedves, fiatal férfi egy másik asszonyé! Clelia szerencsétlen volt, és szenvedett, s nem vallotta be magának pontosan, hogyan s miért is érdekli Fabrizio sorsa? „Ha kivégzik – gondolta – én zárdába menekülök; és soha-soha többé nem jelenek meg az udvari társaságban! Borzadok tőlük! Sima gyilkosok!”
Fabrizio fogságának nyolcadik napján Clelia mély szégyent érzett; szomorú gondolataiba elmerülten mereven nézte az ellenzőt, mely elrejtette előle a rabot; aznap Fabrizio még semmiképpen nem közölte, hogy ő is ott van. És egyszerre kiemelte az ellenző egy kicsi, tenyérnyi darabját, vidáman rámosolygott, és a lány látta, hogy szemével köszönti. Ez a váratlan próba kibillentette biztonságából: gyorsan hátrafordult madaraihoz, velük kezdett foglalkozni. De annyira reszketett, hogy a nekik szánt vizet kiloccsantotta, és Fabrizio jól látta, milyen izgatott. Nem tudott tovább maradni, futva menekült a szobából.
Fabrizio életének legszebb pillanata volt, minden eddiginél szebb! Ha most azt mondják neki: szabad – lángolva visszautasítja a szabadságot.
A következő nap a hercegné legrettenetesebb, legdúltabb napja volt. A városban mindenki úgy tudta: Fabriziót kivégzik. Cleliából hiányzott a rideg erő, hogy keménynek mutatkozzék, amikor nem volt kemény; másfél óra hosszat maradt a madaras szobában, nézte a fiú jeladásait, gyakran felelt is neki, ha másként nem, arcjátékával, az élénk és őszinte érdeklődés jeleivel. Egy-egy pillanatra otthagyta őt, hogy könnyeit letörölje. Női érdeklődése és kíváncsisága nagyon tökéletlennek érezte kettejük nyelvét: ha élőszóval beszélhetnek, hányféleképpen próbálhatta volna megtudni, milyen érzelem is fűzi Fabriziót a hercegnéhez? Clelia már alig áltathatta magát: gyűlölte Sanseverinát!
Egy éjszaka Fabrizio komolyan elgondolkodott nagynénjén. Meghökkent: a felidézett arc szinte idegen volt; az emlékkép, melyet róla őrzött, teljesen megváltozott; egyszerre ötvenévesnek látta.
„Ó, Istenem! – kiáltott fel boldogan – Milyen jól tettem, hogy sohasem mondtam neki: szeretem!” Már-már azt sem értette: hogyan láthatta olyan szépnek. Mert ugyanekkor a kis Marietta nem torzult el benne ilyen erősen; bizonyára azért, mert sohasem hitte, hogy szerelmükben a léleknek is jut valamilyen szerep. De azt gyakran gondolta: lelke mindenestül a hercegnéé. Úgy látta most A. hercegnét és Mariettát, mint két fiatal galambot, varázsuk a gyengeség és az ártatlanság; míg Clelia Conti földöntúli arca annyira rabul ejtette, hogy az már szinte ijesztő volt. Pontosan tudta: ezentúl nem hagyhatja ki életéből; Clelia az ő egyetlen boldogsága; s ha Clelia úgy akarja, a legszerencsétlenebb emberré teheti őt. Mindennap halálosan rettegett, hogy a lány megfellebbezhetetlen szeszélyéből hirtelen befejeződik ez a különös és elbűvölő élet, ahogyan most itt él a közelében; de akármi lesz, fogsága első két hónapja végtelen boldogsággal töltötte el. Ugyanekkor Fabio Conti tábornok hetenként kétszer azt jelentette a fejedelemnek:
– Becsületszavamat adom felségednek, hogy a fogoly del Dongo teremtett lélekkel nem beszél, s vagy mély kétségbeesésben, magába roskadtan telnek napjai, vagy alszik.
Clelia napközben kétszer-háromszor is belépett a szobába, hogy megnézze madarait; néha csak percekre jött. Ha Fabrizio nem ilyen szerelmes, jól láthatja, hogy szeretik; de őt fájdalmas kételyek szorongatták. Clelia zongorát állíttatott be a madaras szobába; ütögette a billentyűket, hogy a zongorahangokkal tudassa, hol van, s foglalkoztassa az ablakai alatt sétáló őröket, közben pedig szemével válaszolgatott Fabrizio kérdéseire. Csak egyetlen kérdésre nem felelt soha, s válságosabb helyzetekben még el is menekült előle, s néha egész napra eltűnt; akkor történt ez, ha Fabrizio jelei olyan érzésekről beszéltek, melyeket nehéz lett volna félreérteni; Clelia ilyenkor kérlelhetetlen maradt.
Így hát a kicsi, szűk ketrecbe beszorítva Fabriziónak mégis sok dolga akadt; napjait teljesen elfoglalta a fontos kérdés: szeretik-e? Töprengve kereste a feleletet. Ezer megfigyelt jelt sorakoztatott fel újra meg újra, de azonnal kételkedett is bennük, s az eredmény ez volt: minden szándékos mozdulata nem-et mond, de önkéntelen tekintete mintha elárulná: már-már szereti.
Clelia remélte, hogy soha nem jutnak el a vallomásig, és a veszélyt akarta eltávolítani, amikor annyi haraggal utasította el Fabrizio egyik kérését, amit a fogoly többször is megismételt. Pedig a szerencsétlen rab nyomorúságos kellékei jobban megindíthatták volna a lányt. Fabrizio ugyanis tenyerébe rajzolt betűkkel levelezni akart vele, szénnel rajzolta volna a betűket – az értékes anyagot a kályhában találta. Betűről betűre állította volna össze a szavakat, egyiket a másik után. Ezzel a találmánnyal társalgásuk gazdagabbá válik, mert a pontos kifejezés lehetőségeit adja meg nekik. Fabrizio ablaka körülbelül huszonöt lábnyira esett Cleliáétól; sokat kockáztattak, amikor a kormányzói palota előtt sétáló őrök feje felett beszélgettek. Fabrizio bizonytalanságban élt: szeretik-e? Ha csak valamelyest tapasztaltabb a szerelem dolgaiban, nem kételkedik; de az ő szívét még nem foglalta el egyetlen nő sem. Különben nem is gyanította a titkot, mely kétségbe ejti, ha megtudja: komolyan szóba került, hogy Clelia Conti felesége lesz Crescenzi márkinak, a leggazdagabb férfinak a pármai udvarban.