TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Mialatt Fabrizio a szerelmet hajszolta Párma közelében, egy faluban, Rassi államügyész, nem sejtve, hogy ilyen közel van, továbbra is úgy irányította perét, mintha csak liberális lett volna: azt mondta, nem talál mentőtanúkat, de voltaképpen mindenkit megfélemlített, aki mellette vallott volna; s végül csaknem egyévi igen ravasz munka után, és körülbelül két hónappal később, hogy Fabrizio visszatért Bolognába, egy bizonyos pénteken Raversi márkiné ragyogva s hangosan közölte szalonjában: egy órával ezelőtt meghozták az ítéletet a kis del Dongo ellen, s azt holnap a fejedelem elé terjesztik, aki aláírja és jóváhagyja. A hercegné néhány perc múlva megtudta ellensége szavait.
„A grófot rosszul szolgálják kémei! – gondolta. – Még ma délelőtt is azt hitte: legfeljebb egy hét múlva várható az ítélet. És talán nem is bosszantaná túlságosan, ha az én fiatal vikáriusom elkerülne Pármából. De visszajön még! Lesz ő még a mi érsekünk!” – folytatta dúdolgatva.
Csengetett.
– Hívd össze a személyzetet a váróterembe! – rendelkezett inasának. – A szakácsok is jöjjenek! És a városparancsnoktól szerezz engedélyt, hogy négy postalovat kapjak. Félóra múlva fogasd be őket a hintóm elé.
A palota teljes női személyzete csomagolt; a hercegné gyorsan útiruhát öltött – minderről egyetlen szóval sem értesítették Mosca grófot. A hercegné szinte ujjongva gondolt rá, hogy ez egyszer semmibe veszi a grófot.
– Barátaim! – fordult az összegyűlt személyzethez. – Megtudtam, hogy szegény unokaöcsémet távollétében elítélték, mert olyan vakmerő volt, hogy védeni merte életét egy őrjöngő ellen. Tudnotok kell: Giletti akarta őt megölni. Ti mindnyájan láthattátok, milyen szelíd és ártatlan a mi Fabriziónk. Joggal felháborít a kegyetlen sértés, s azt határoztam: Firenzébe költözöm. Mindenki megkapja a tízévi fizetését, s ha bajba kerültök, csak írjatok nekem: amíg lesz egy zecchinóm,
[54]
nektek is jut belőle!
A hercegné komolyan is gondolta, amit mondott: utolsó szavaira a személyzet sírni kezdett, s az ő szeme is könnybe lábadt. Megindultan hozzátette még:
– Imádkozzatok értem és monsignore Fabrizio del Dongóért, az egyházmegye első érseki helynökéért, akit holnap reggel gályarabságra vagy halálra ítélnek; s a halál még a kisebbik kegyetlenség!
Szolgálói egyre jobban sírtak, zokogásuk már-már lázadó kiáltozásba csapott át. A hercegné felszállt kis kocsijára, és a fejedelmi palotához vitette magát. Bár szokatlan órában érkezett, Fontana tábornok, szolgálattevő szárnysegéd útján kihallgatást kért; nem viselt nagy, udvari toalettet, s a szárnysegédet ez a szabálytalanság mélységesen megdöbbentette. A fejedelem azonban nem csodálkozott, s egyáltalában nem bosszankodott, hogy Sanseverina hercegné kihallgatást kér. „Most látni fogjuk hát azokat a szép szemeket sírni! – A kezét dörzsölte. – Kegyelemért fog könyörögni! Végre megalázkodik a büszke szépség! Könnyed függetlensége igazán tűrhetetlen volt már! Ha valami bosszantotta, akármilyen kicsiség, beszédes szeme mintha rögtön ezt mondta volna: »Mennyivel kellemesebb volna Nápolyban vagy Milánóban élni, mint a maga kis Pármájában!« Igaz, igaz, nem vagyok Nápoly fejedelme, sem Milánóé; de ez a nagy dáma most végre olyasmit fog kérni, amit csak én adhatok meg, s amit ő mindenáron meg akar kapni! Mindig gondoltam, hogy ez a kis öcskös még hasznomra lesz!”
Mialatt a fejedelem mindezt mosolyogva végiggondolta, s előre élvezte a kellemes folytatást, fel és alá járkált dolgozószobájában, melynek ajtajában Fontana tábornok oly mereven állt, mint bármelyik tisztelgő katona. Látta a fejedelem csillogó szemét, s látta a hercegné útiruháját, már-már arra gondolt: vége a monarchiának. S még jobban megrökönyödött, amikor a fejedelem utasítását hallotta:
– Kérje meg a hercegnét, várjon egy negyedórácskát.
A tábornok-szárnysegéd katonásan fordult, mintha csak díszszemlén lett volna. A fejedelem ismét elmosolyodott; arra gondolt: „Fontana nem szokhatta meg, hogy a büszke hercegné odakint előszobázik. Olyan elképedten fogja közölni vele a negyedórácskát, hogy mindjárt előkészíti a megindító könnyekre, melyeket majd itt kezd ontani, a dolgozószobámban.” Gyönyörűséges negyedóra következett; kemény, egyenletes léptekkel járkált tovább, uralkodó volt. „Nagyon fontos, hogy minden szavam kifogástalan legyen. Bármit érzek, nem szabad elfelejtenem, hogy a hercegné udvarom legelőkelőbb hölgyei közé tartozik. Hogyan is beszélt XIV. Lajos a lányaival, a hercegnőkkel, ha elégedetlen volt velük?” S tekintete megpihent a nagy király képmásán.
Ne hagyjuk megemlítetlenül azt a mulatságos részletet, hogy a fejedelem fel sem tette magában a kérdést: megkegyelmez-e Fabriziónak, s ha igen, mi lesz ez a kegyelem? Végre, húsz perc elteltével, a hű Fontana ismét megjelent az ajtóban, szótlanul megállt.
– Sanseverina hercegné beléphet! – mondta a fejedelem hangosan, színészkedve, „És most megindulnak a könnyek!” – s mintha csak erre a látványosságra készülne, elővette zsebkendőjét.
A hercegné még soha nem lépett be ilyen frissen és csinosan; huszonöt évesnek sem látszott. Könnyű, gyors lába alig érintette a szőnyeget; szegény szárnysegédünk csak nézte, és már-már szédült.
– Sok mindenért kell felséged bocsánatát kérnem – kezdte a hercegné könnyedén, vidáman. – Nem egészen illendő ruhában jelentem meg felséged előtt, legelőször is ezért; de felséged eddig annyira elkényeztetett jóságával, hogy remélni merészelem: kegyesen elnézi ezt az illetlenséget is.
A hercegné elég lassan beszélt, hogy közben élvezhesse a fejedelem arcát; őszinte gyönyörűséggel figyelte őt, a mély meglepődést s a foszladozó felséges méltóságot, amit már csak fejének és karjainak beállítása őrzött. Mintha villám sújtotta volna a fejedelmet; kesernyésen, zavartan időnként megszólalt:
– Helyes! Helyes!
Alig lehetett megérteni.
Amikor a hercegné végzett a bókolással, elhallgatott, mintha tiszteletből tenné, hogy a fejedelemnek ideje legyen válaszolni; csak ezután folytatta:
– Remélni merem, hogy felséged kegyesen megbocsátja szabálytalan toalettemet! – de amíg ezt mondta, gúnyolódó szeme oly elevenen csillogott, hogy a fejedelem nem állta tekintetét, felnézett a mennyezetre; csak akkor viselkedett így, ha nagyon zavart volt.
– Helyes! Helyes! – mondta ismét. Majd szerencséjére eszébe jutott egy egész mondat is: – Üljön hát le, hercegné!
Maga tolta előre a karosszéket, elég tetszetős mozdulattal. A hercegné nem fogadta érzéketlenül udvariasságát, s kissé tompította kihívó tekintetét.
– Helyes! Helyes! – ismételgette a fejedelem. Úgy izgett-mozgott karosszékében, mintha attól félne, hogy rögtön felbillen.
– Úgy gondoltam, leghelyesebb, ha az éjszaka hűvösségében ülök postakocsira – mondta tovább a hercegné. – S mert távollétem bizonyára hosszabbra nyúlik, nem akartam úgy távozni felséged birodalmából, hogy meg ne köszönjem felséged jóságát, mellyel öt éven át oly kegyesen kitüntetett.
A fejedelem végre megértette, miről van szó. Elsápadt; az az ember volt, aki akkor kínlódik legjobban, ha sejtelmei megcsalják. Majd a nagyság vonásait kényszerítette magára, s most végre méltó volt XIV. Lajos szemközt függő képmásához. „Jól van! – villant rá a hercegné. – Íme, a férfi!”
– S mi az oka hirtelen távozásának? – kérdezte a fejedelem elég keményen.
– Már régóta terveztem – felelte a hercegné. – És elutazásomat sietteti egy kis sértés, ami monsignore del Dongót éri: holnap halálra vagy gályarabságra ítélik.
– És melyik városba utazik?
– Azt hiszem, Nápolyba. – Felállt, s még hozzátette: – Már csak felségedtől kell elbúcsúznom, és alázatosan megköszönnöm egykori jóságát.
És olyan kemény arccal indult kifelé, hogy a fejedelem megértette: még két perc, s mindennek vége. Ha a botrányos elutazás megtörtént, semmivel nem teheti jóvá – ezt tudta. Ez nem olyan asszony, aki visszafordul. Utánasietett.
– De hiszen jól tudja, hercegné – s megfogta a kézét – jól tudja, hogy mindig szerettem magát, és csak magán múlt, hogy barátságomnak más nevet is adhasson. Gyilkosság történt, ezt nem tagadhatjuk. Legjobb bíráimra bíztam a vizsgálatot és a pert...
Ezekre a szavakra a hercegné mereven kiegyenesedett; a tisztelet s még az udvariasság látszata is lefoszlott róla egyetlen pillanat alatt: félreérthetetlenül a megsértett asszony állt ott, s a megsértett asszony olyasvalakinek válaszolt, akit rosszhiszeműnek tartott. Minden szavát külön hangsúlyozta, lobogó haraggal és megvetéssel:
– Örökre elhagyom felséged államát, hogy soha többé ne halljak Rassi államügyészről, s a többi aljas gyilkosról sem, akik halálra ítélték unokaöcsémet, s rajta kívül hány embert még! Ha felséged nem kívánja, hogy keserűség keveredjék ezekbe az utolsó percekbe, melyeket a fejedelem társaságában töltök, aki udvarias és szellemes férfi, amikor éppen nem tévesztik meg, ha nem kívánja ezt: alázatosan kérem, ne juttassa eszembe aljas bíráit, akik ezer tallérért vagy egy érdemrendért eladják magukat.
A fejedelmet megremegtette a csodálatos és nagyon őszinte hang, ahogyan ezt végigmondta; egy pillanatig attól tartott, még nyíltabb vád is sértheti méltóságát, de végül is azt érezte: gyönyörködik; gyönyörködött a hercegnében; ebben a pillanatban az egész asszony fenséggé és szépséggé nemesedett. „Istenem, de szép! – gondolta a fejedelem. – Ilyen páratlan nőnek meg kell bocsátani! Egész Itáliában nem találok még egy ilyen nőt!... Igen, igen! Csak ügyesen kell politizálni, s talán még elérhetem, hogy egyszer a szeretőm lesz! Az a kis Balbi-baba a nyomába sem ér! S ez a Balbi még lopja is szegény alattvalóinkat, évente legalább háromszázezer frankkal lopja meg őket!... De jól hallottam-e? – villant át rajta hirtelen. – Azt mondta: halálra ítélték unokaöcsémet, s rajta kívül hány embert még!” Már megint haragja kerekedett felül, hallgatott, majd a legfelsőbb személyhez méltó gőggel kérdezte:
– És mit kellene tennünk, hogy a hercegné ne utazzék el?
– Olyasvalamit, amihez ön gyenge! – vágta rá a hercegné a legkeserűbb gúnnyal, nem leplezve megvetését.
A fejedelmet elöntötte a harag, de az isten kegyelméből való uralkodás művészete megtanította rá, hogy elég erős legyen elnyomni az első indulatát. „Meg kell kapnom ezt az asszonyt! – gondolta. – Ezzel tartozom magamnak! Megkapni, azután megvetni és eldobni!... De ha most kilép a dolgozószobámból, soha többé nem látom!” Ebben a pillanatban szinte elkábította a harag és a gyűlölet; hogyan találja meg a szót, mellyel önmagának tartozik, s ugyanakkor ráveszi a hercegnét, hogy ne hagyja el rögtön udvarát. „Amit mr kimondtunk, azt nem szabad sem ismételgetni, sem nevetségessé tenni!” S odaállt a hercegné és dolgozószobája ajtaja közé. Nagyon halk kopogtatást hallott az ajtón.
– Ki az a tökfilkó? – kiáltotta ingerülten, hangosan. – Ki az a tökfilkó, aki most zavar?
A szerencsétlen Fontana tábornok bedugta sápadt, feldúlt arcát; a haláltusát vívó ember alig érthető szavaival motyogta:
– Őkegyelmessége, Mosca gróf alázatosan kéri bebocsátását.
– Jöjjön be! – ordította a fejedelem.
Mosca meghajolt.
– Nos – fordult hozzá a fejedelem – hát itt áll előttünk Sanseverina hercegné, aki tüstént el akarja hagyni Pármát! Nápolyba költözik. De mindez nem elég! Még tiszteletlenül is beszél velem!
– Nem értem, felség! – sápadt el Mosca.
– Mi? Maga talán nem tudta, hogy el akar utazni?
– Egyetlen szóval sem mondta. Hat órakor váltam el a hercegnétől, jókedvű volt és elégedett.
Ez a felelet teljesen megdöbbentette a fejedelmet. Először Moscát nézte; egyre mélyebb sápadtsága elárulta, hogy igazat mond: a hercegné nem avatta őt be vakmerő elhatározásába. „Ha pedig ez a helyzet, örökre elvesztem; gyönyör és bosszú egyszerre röppen el. Nápolyban él majd az öcskössel, és gúnyos ötleteket terjesztenek a törpe pármai fejedelem óriás haragjáról.” Most a hercegnére pillantott: háborgó megvetés és harag viaskodott az asszonyban; Sanseverina hercegné ebben a pillanatban éppen Moscát nézte – szép ajkának finom vonala tele volt keserű megvetéssel. „Hitvány udvaronc!” – mondta egész arca. „Hát erről is le kell mondanom, így sem hívhatom vissza! – gondolta a fejedelem, míg a hercegnét figyelte. – Amint kilép dolgozószobámból, abban a pillanatban elveszítettem őt; Isten tudja, miket mond majd Nápolyban a bíráimról... Olyan eszes, és az ég olyan isteni meggyőző erővel áldotta meg, hogy mindenki hinni fog neki. Szánalmas zsarnok híremet kelti; elmondja, hogy éjjelente felkelek, és az ágyam alá nézek...” Ekkor a fejedelem ügyes mozdulattal, mintha nyugtalanságát csillapítva csak járkálni akarna, ismét a dolgozószoba ajtajához került; a gróf jobbra állt tőle, talán háromlépésnyire, sápadt volt, dúlt, és annyira remegett, hogy meg kellett fogóznia annak a karosszéknek a támlájában, melyben a kihallgatás elején a hercegné ült; a széket később a fejedelem indulatosan messzire taszította. A gróf szerelmes volt. „Ha a hercegné elmegy, utánamegyek! De megengedi-e, hogy vele tartsak? Ezt nem tudom.”
A fejedelem balján állt a hercegné, keresztbe font, mellére szorított karral: elragadó szemtelenséggel nézte őt. Halálos sápadtság ömlött szét előbb még élénken tüzelő, fenséges arcán.
A két sápadt arc között a fejedelem kivörösödött volt és nyugtalan; bal keze görcsösen játszott nagy rendszalagjának keresztjével, melyet kabátja alatt viselt; jobb kezével állát simogatta.
– Hát mit tegyünk? – fordult a grófhoz. Maga sem igen tudta, mit mond; megszokta, hogy mindenben a tanácsát kéri.
– Igazán nem tudom, mit mondjak, felség! – felelte a gróf, s arca olyan volt, akár a haldoklóké. Ezeket a szavakat is alig tudta kiejteni. Amióta a kihallgatás tartott, Mosca elhaló hangja vigasztalta meg először a sértett, gőgös fejedelmet; és ez a kis öröm olyan szavakra ihlette, melyek kielégítették hiúságát:
– Nos – kezdte – hármunk közül én vagyok a legjózanabb. Most teljesen el akarok feledkezni világi helyzetemről. Úgy beszélek, mint a jó barát. – És XIV. Lajos boldog korát jól utánzó, kellemesen leereszkedő mosollyal hozzátette: – Mint jó barát a barátaihoz. Hercegné, mit kell tennünk, hogy megfeledkezzék időszerűtlen elhatározásáról?
– Igazán nem tudom! – A hercegné mélyet sóhajtott: – Igazán nem tudom; annyira irtózom Pármától!...
Szavába leheletnyi gúny sem cseppent; érezhették, hogy őszintén beszél.
Mosca gróf hirtelen feléje fordult; az udvari ember megbotránkozott. Könyörögve nézett a fejedelemre. IV. Ranuccio Ernesto nagy méltósággal és önuralommal várt egy pillanatig, majd a grófhoz fordult:
– Úgy látom, hogy bájos barátnője egészen elvesztette a fejét. Igazán érthető. Imádja unokaöccsét.
És a hercegnére pillantva a legtiszteletteljesebb tekintettel, de mégis olyan kifejezéssel, mintha egy vígjátékból idézne, hozzátette:
– Mit tegyünk, hogy ezeknek a szép szemeknek tetszését megnyerjük?
A hercegnének volt ideje, hogy gondolkozzék; határozottan és lassan felelt, mintha ultimátumot diktált volna:
– Felséged kegyesen egy levelet ír nekem, ilyen kegyes levelekhez olyan jól ért; közli velem, hogy távolról sincs meggyőzve Fabrizio del Dongo, első érseki helynökünk bűnösségéről, s nem írja alá az ítéletet, amit felséged elé terjesztenek majd; és közli velem azt is, hogy ennek az igazságtalan peres eljárásnak a jövőben nem lesz semmilyen folytatása.
– Igazságtalan? – kiáltott fel a fejedelem; szeme fehérjéig elvörösödött, ismét elöntötte a harag.
– Még nem fejeztem be! – folytatta a hercegné római büszkeséggel. – Még ma este, és már negyed tizenkettő van – tette hozzá az órára pillantva – még ma este megüzeni felséged Raversi márkinénak: jól tenné, ha vidékre költöznék, hogy kipihenje fáradalmait, amikkel bizonyos per járhatott, az a per, melyről ma este a szalonjában nyilatkozott.
A fejedelem indulatosan járkált dolgozószobájában.
– Hát merné ezt más asszony megtenni? – kiáltotta egyszerre. – Tiszteletlen velem!
A hercegné elragadó kedvességgel felelt:
– Soha eszembe se jutott, hogy tiszteletlen legyek felségeddel. Felséged mondta végtelen leereszkedésében: mint jó barát szól a barátaihoz. Különben – tette még hozzá – igazán nem szeretnék Pármában maradni! – s megvetően pillantott a grófra.
A fejedelem eddig határozatlan volt, s ez a tekintet végre elhatározásra bírta; amit mondani készült, abban bizonyos ígéret rejtőzött, de törődött is a szavakkal!
Még váltottak néhány mondatot, s végül is megparancsolta Mosca grófnak, írja meg a kegyes sorokat, melyeket a hercegné kívánt. A gróf írt, és elhagyott egy mondatot: és az igazságtalan peres eljárásnak a jövőben nem lesz semmilyen folytatása. „Igazán elegendő – gondolta Mosca – ha a fejedelem megígéri: nem írja alá az eléje terjesztett ítéletet.” A fejedelem aláírta a levelet, s közben egy pillantással köszönetet mondott a grófnak.
Valljuk be: Mosca gróf nagy hibát követett el; a fejedelem fáradt volt, mindent aláírt volna. Úgy érezte, elégedett lehet; az egész ügyben csak egyet tartott fontosnak: „Ha a hercegné elutazik, egy hét múlva az udvaromban mindent unni fogok!” Mosca gróf észrevette: a fejedelem kijavította a keltezést, a holnapi napot írta a levél alá. Az órára pillantott, majdnem éjfél volt. A gróf azt hitte: a megváltoztatott keltezés csupán abból a hiúságból fakad, hogy bebizonyítsa, ő, a fejedelem milyen pontos és jó kormányzó. Raversi márkiné száműzésére egyetlen arcizma sem rándult; a fejedelem különös örömmel száműzte alattvalóit.
Kissé kinyitotta az ajtót, és kikiáltott:
– Fontana tábornok!...
A tábornok arcán olyan csodálkozás és kíváncsiság ült, hogy a hercegné és a gróf tekintete jókedvűen összevillant, ezzel a pillantással kibékültek.
– Fontana tábornok!... – mondta a fejedelem. – Üljön be kocsimba, mely az oszlopsorban várakozik; elmegy Raversi márkinéhoz, bejelenteti magát; ha a márkiné már lefeküdt, közli, hogy én küldtem; és ha bevezették szobájába, pontosan ezt mondja, semmit nem változtathat: „Őfelsége kéri Raversi márkinét, holnap reggel, még nyolc előtt, utazzék el vellejai kastélyába. Őfelsége majd tudatja, mikor térhet vissza Pármába.”
A fejedelem tekintete a hercegné szemét kereste, de Sanseverina hercegné a várt köszönet helyett különleges tisztelettel meghajolt, és kisietett.
– Csodálatos asszony! – fordult a fejedelem Mosca grófhoz.
A gróf boldogan fogadta Raversi márkiné száműzését: hivatali munkája így sokkal könnyebbé vált; ezzel a boldogsággal eltelve jó félórát beszélt a fejedelemmel, az ügyes udvari ember hangján; engesztelni akarta hiú uralkodóját, s csak akkor búcsúzott el, amikor látta, hogy sikerült meggyőznie őt; a XIV. Lajosról feljegyzett történetkékben nincsen olyan szép történet, mint amilyet ő szolgáltatott ma a jövő történetíróinak.
Amikor a hercegné hazaért, bezárta ajtaját; meghagyta, hogy senkit nem fogad, még a grófot sem. Magában kívánt lenni: tisztázni, mit gondoljon arról a jelenetről, ami most zajlott le. Vaktában tette, amit tett, és csak azért, hogy a pillanatot élvezze; de bármerre hagyta is magát sodorni, most már kitartott volna mellette. Lehiggadtan nem ítélte el magát, és nem bánt meg semmit: ilyen volt ez a lélek, s ennek köszönhette, hogy harminchat évesen is az udvar legszebb asszonya maradt.
Ezekben a percekben Párma kellemességeire gondolt. Mintha csak hosszú utazásról tért volna vissza; mert kilenctől tizenegyig már teljesen átélte, hogy örökre itthagyja a fejedelemséget.
„Milyen szánalmas volt szegény Mosca grófom, amikor Ranuccio Ernesto jelenlétében tudta meg, hogy elutazom... Nagyon kedves ember, kevesen tudnak így szeretni! Itthagyta volna miniszterségeit, hogy kövessen... De öt hosszú év alatt nekem sem volt semmi tilos örömem. Hány férjes asszony mondhatja ezt el az urának és parancsolójának, asszonyok, akik pedig oltár előtt esküdtek! El kell ismernem, igazán nem fontoskodó férfi, nem kicsinyes, nem ingerel arra, hogy megcsalják; s előttem mintha örökké szégyellné a hatalmát... Mulatságosan viselkedett ura és parancsolója előtt; ha most itt volna, megcsókolnám... De a világért sem vállalnám, hogy egy bukott minisztert szórakoztassak; ezt a betegséget, a bukást, csak a halál gyógyíthatja meg – és valóban halálos betegség. Milyen csapás lehet, ha valaki fiatalon lesz miniszter! Ezt meg kell írnom neki; az ilyesmit hivatalosan is tudnia kell, mielőtt szakítana fejedelmével... De egészen megfeledkeztem hű személyzetemről!”
A hercegné csengetett. Szobalányai még mindig csomagoltak, a kocsi már a kapu alatt állt, és rakták rá a poggyászt; akiknek nem akadt dolguk, könnyes szemmel körülállták a kocsit. Cecchina volt az egyetlen, aki bármikor bemehetett a hercegnéhez – ő mondta el részletesen, mi történik odakint.
– Küldd fel őket! – utasította a hercegné.
Egy perc múlva átment a váróterembe.
– Megígérték nekem – fordult hozzájuk – hogy az unokaöcsém ellen hozott ítéletet az uralkodó nem írja alá (így beszélnek Itáliában!). Elutazásomat függőben tartom. Meglátjuk, milyen erősek az ellenségeim, meg tudják-e változtatni ezt az elhatározást?
Néhány pillanatnyi csend támadt, majd a személyzet felkiáltott:
– Éljen a hercegné!
És szenvedélyesen éltették őt. A hercegné, aki már a szomszéd teremben volt, újra megjelent, akár egy kitapsolt művésznő: kecsesen meghajolt szolgái és szobalányai előtt:
– Köszönöm, köszönöm nektek, barátaim!
Ha egyetlen szóval kívánja: ebben a pillanatban mind elindulnak, hogy megtámadják a fejedelmi palotát. Intett az egyik kocsisnak, aki azelőtt csempész volt, most nagyon hű embere; az vele ment.
– Jómódú parasztnak öltözöl; ügyesen kisurransz Pármából, bérelsz egy sediolát, s a lehető leggyorsabban Bolognába vágtatsz. A firenzei kapun lépsz be Bolognába, mintha csak sétálnál, és a Pellegrinóban átadod Fabrizio öcsémnek azt a csomagot, melyet Cecchina készít neked. Fabrizio bujkál, és Giuseppe Bossi a neve; nehogy meggondolatlanul eláruld őt! Ne lássák rajtad, hogy ismered; lehet, hogy ellenségeim kémeket eresztenek nyomodba. Fabrizio néhány óra vagy néhány nap múlva visszaküld: különösen visszajövet kell óvatosnak lenned, nehogy eláruljad.
– Persze, Raversi márkiné emberei! – kiáltott fel a kocsis. – Már várjuk őket! És ha a hercegné kívánja, egykettőre kitekerjük a nyakukat!
– Talán... majd egyszer!... De vigyázzatok a fejetekre, parancsom nélkül semmit nem tehettek!
A hercegné a fejedelmi levél másolatát akarta elküldeni Fabriziónak; nem tudott lemondani a gyönyörűségről, hogy szórakoztassa őt, s még néhány sort is hozzáfűzött, milyen jelenet előzte meg a levelet. A néhány sor tízoldalas levéllé bővült. Ismét hívatta a kocsist.
– Nem indulhatsz korábban, csak négykor; amint nyitják a város kapuit.
– Azt gondoltam, hogy a csatornán surranok ki. Szájamig érne a víz, de én kisurrannék.
– Nem! – mondta a hercegné. – Nem engedem, hogy egy hű szolgám meghűljön. Ismersz valakit az érsek úr őkegyelmessége emberei közül?
– A második kocsis a barátom.
– Itt ez a levél, a szent érseknek szól! Óvakodj be a palotába, az inasát keresd; nem akarom, hogy őkegyelmességét felkeltsék. Ha már bezárkózott szobájába, éjszakára maradj a palotában; ott az a szokás, hogy kora hajnalban kelnek; holnap négy órakor jelentsd be magad az én nevemben, kérd a szent érsek úr áldását, add át neki ezt a borítékot, s vedd magadhoz a leveleket, melyeket talán Bolognába küld.
A hercegné a fejedelmi levél eredetijét küldte el az érseknek; miután ez a levél első érseki helynökével foglalkozott, arra kérte, helyezze el az érsekség levéltárában, s megírta: reméli, hogy az érseki helynökök és kanonokok, unokaöccse egyházi társai, megismerkednek tartalmával; természetesen mély titoktartást kell fogadniok.
A hercegné a legbizalmasabb hangon írt monsignore Landrianinak, hogy elbűvölje a jó polgárt; de az aláírás három sor volt; a meleg baráti levelet így fejezte be: Angelina-Cornelia-Isota Valserra del Dongo, Sanseverina hercegné.
„Azt hiszem, ezt így nem írtam le a szegény herceggel kötött házassági szerződésem óta! – nevetett magában. – De így kell bánni az ilyen emberrel; a polgárok a túlzást tartják szépnek.” S nem tudta volna a napot befejezni, hogy ne írjon szegény Mosca grófnak egy gúnyolódó levelet. Hivatalosan közölte vele: teljesen alkalmatlannak érzi magát arra, hogy kegyvesztett minisztereket szórakoztasson; s ezt csak azért írja, hogy a gróf mindenkor tudja, hogyan kell koronás fők előtt viselkednie. „Maga fél a fejedelemtől; mi lesz, ha nem láthatja többé? Én legyek az, akitől félnie kell?” A levelet nyomban elküldte.
A fejedelem másnap reggel hét órakor magához rendelte Zurla grófot, a belügyminisztert.
– Adja ki újból a legszigorúbb parancsot valamennyi podestánknak: tartóztassák le Fabrizio del Dongo urat. Olyan hírt kaptunk, hogy ismét idemerészkedik országunkba. Mivel a szökevény Bolognában tartózkodik, s ott, úgy látszik, mit sem törődik azzal, hogy bíróságaink perbe fogták, a következő helyekre küldjön ki titkosrendőröket, csupa olyan embert, akik személyesen ismerik: 1. a Bolognából Pármába vezető országútra, a falvakba; 2. Sanseverina hercegné saccai kastélya és castelnuovói háza közelébe; 3. és figyeltesse Mosca gróf kastélyát is. Ön oly bölcs, gróf úr, hogy remélem, uralkodójának parancsa titok marad az éles szemű Mosca gróf előtt is. Azt akarom, hogy Fabrizio del Dongót elfogják!
Amint a miniszter távozott, egy titkos ajtón belépett a fejedelemhez Rassi főügyész, alázatosan meggörnyedve közeledett, minden lépésnél újra és újra bókolt. Portretista ecsetjére kívánkozott ez a sötét briganti; arca rögtön igazolta szerepének aljasságát; s míg szemének gyors, egyetlen pillogása elárulta, jól tudja, mik az ő érdemei, ajkának gőgös, fintorgó önhittsége arról vallott, hogy szembenéz a megvetéssel.
Ez az ember elég fontos szerepet játszik majd Fabrizio életében, illő hát, hogy röviden bemutassuk. Magas volt, szeme szép és nagyon értelmes, arcát azonban elrútította a himlő; nem panaszkodhatott: igazán eszes volt, nagyon eszes és nagyon ravasz; mindenki elismerte, hogy remek jogász, de legfőként ragyogó ötletei voltak. Bármilyen ügy került eléje, könnyedén, néhány perc alatt megtalálta a szilárd jogi alapot – mindegy volt: elítélnie vagy felmentenie kell-e valakit; felülmúlhatatlan mestere volt az ügyészi csapdáknak.
S ennek az embernek, akit a legnagyobb monarchák is irigyelhettek volna Párma fejedelmétől, csak egyetlen szenvedélyét ismerték: szeretett bizalmasan társalogni a legelőkelőbb urakkal, és mindenféle bohóckodásokkal szórakoztatni őket. Nem bánta, hogy a hatalmas úr azon nevet-e, amit mond, vagy őt magát neveti, vagy sértően gúnyolódik Rassiné asszonyon; ha az előkelőség nevetett, s bizalmasan bánt vele, ő elégedett volt. A fejedelem néha már nem tudta, hogyan alázza meg legfőbb ügyészének emberi méltóságát – ilyenkor belerúgott. Ha a rúgás fájt, sírva fakadt. De a bohóckodás vágya olyan erősen élt benne, hogy mindig szívesebben ült egy miniszter szalonjában, még ha az a miniszter gúnyolta is, mint a saját szalonjában, ahol zsarnokként uralkodott az ország minden fekete talárján. Rassi egészen különleges helyzetet teremtett magának: a legarcátlanabb nemes sem alázhatta meg. A napközben lenyelt sértésekért úgy vigasztalódott, hogy mindent elmondott a fejedelemnek, aki megengedte neki, hogy mindenről beszélhet; igaz, a felelet gyakran egy-egy jól irányzott pofon volt, s a pofon sajgott; de ő mégsem sértődött meg. Amikor a fejedelem rosszkedvű volt, a nagy jogász jelenléte szórakoztatta: jólesett, hogy sértegetheti. Az olvasó ezek után tisztán láthatja: Rassi körülbelül a tökéletes udvari ember volt; nem ismerte sem a becsületet, sem a rosszkedvet.
– Legelőször is hallgatnia kell! – kiáltott rá a fejedelem, anélkül, hogy üdvözölte volna; mindenkivel udvarias volt, Rassival goromba.
– Milyen keltezést írt az ítélet alá?
– A tegnap reggelit, felség.
– Hány bíró írta alá?
– Mind az öt.
– A büntetés?
– Húszévi várfogság, ahogyan felséged meghagyta.
– Ha halálra ítéltetem, felzúdultak volna... Kár! – A fejedelem inkább önmagának mondta. – Pedig hogy felkorbácsolta volna ezt az asszonyt! De hát mégis... egy del Dongo... Ezt a nevet tisztelik Pármában; három érsekük is del Dongo volt, majdnem egymás után következtek... Azt mondta: húszévi várfogság?
– Annyi, felség! – felelte Rassi főügyész; még mindig meggörnyedve. – És előzően nyilvános bocsánatkérés felséged képmása előtt; azonkívül minden pénteken és a nagy ünnepeket megelőző napon szigorú böjt kenyéren és vízen, mert a vádlott közismerten vallástalan. Ezt a jövőre való tekintettel, hogy egyházi pályáját lehetetlenné tegyük.
– Írja! – szólt rá a fejedelem. – „Őfelsége kegyeskedett jóságosan meghallgatni a bűnös anyjának, del Dongo márkinénak, és nagynénjének, Sanseverina hercegnének alázatos könyörgését, akik előadták, hogy a bűn elkövetésekor fiuk, illetve unokaöccsük nagyon fiatal volt, és megzavarta a szerencsétlen Giletti asszonya iránt érzett őrült szerelem, és őfelsége – bár iszonyodik az ilyen gyilkosságtól – Fabrizio del Dongo büntetését kegyesen tizenkét évi várfogságra mérsékelte.”
– Adja ide, hadd írjam alá!
A fejedelem odaírta nevét, s az előző napról keltezte. Majd átnyújtva az ítéletet Rassinak, ezt mondta:
– Írja rögtön a nevem alá: „Mivel Sanseverina hercegné újból őfelsége lábához borult, a fejedelem megengedte, hogy az elítélt minden csütörtökön egy órát sétálhasson a négyszögletű torony, az úgynevezett Farnese-torony lapos tetején.”
– Írja ezt alá, és bármit beszélnek a városban, maga tartsa a száját. Mondja meg de Capitani tanácsosnak, aki kétévi várfogságra szavazott, és még szónoklattal is támogatta szánalmas ötletét: tanácsolom neki, olvassa el újra törvényeinket és rendeleteinket. És még egyszer: hallgatás! Jó éjszakát.
Rassi államügyész körülményesen háromszor mélyen bókolt – de a fejedelem rá sem pillantott.
Ez reggel hét órakor történt. Néhány óra múlva a városban és a kávéházakban elterjedt Raversi márkiné száműzésének híre, mindenki a nagy eseményről beszélt. A márkiné száműzése legyőzte egy időre Pármában a kisvárosok és kis fejedelemségek könyörtelen ellenségét: az unalmat. Fabio Conti tábornok, aki már miniszternek hitte magát, köszvényrohamot emlegetve, több napig nem mozdult ki a fellegvárból. A polgárság, s így a kisemberek, úgy magyarázták a történteket: a fejedelem nyilvánvalóan döntött, s a pármai érsekséget monsignore del Dongónak kívánja juttatni. A ravasz kávéházi politikusok nem elégedtek meg ennyivel, azt híresztelték, hogy Landriani atyát, a jelenlegi érseket felszólították, hivatkozzék valamilyen betegségre, és nyújtsa be lemondását; azt is biztosra vették, hogy tekintélyes járadékot kap majd a bérbe adott dohányadókból. Ez a szóbeszéd az érsekhez is eljutott, s nagyon megijesztette; néhány napra erősen lankadt hősünket támogató buzgalma. Két hónappal később ez a kedves hír megjelent a párizsi napilapok hasábjain is, azzal a csekély változtatással, hogy Mosca gróf lett Sanseverina hercegné unokaöccse, őt tették meg a pármai érsek utódjának is.
Raversi márkiné tombolt vellejai kastélyában; de nem tartozott azok közé az ostoba nők közé, akik azt hiszik, már bosszút is álltak, ha piszkolják ellenségüket. Kegyvesztettségét követő napon parancsára Riscara lovag s három barátja jelentkezett a fejedelemnél, és engedélyt kértek, hogy meglátogathassák a száműzött márkinét. Őfelsége a legkegyelmesebben fogadta az urakat; Vellejába érkezésük nagyon megvigasztalta Raversi márkinét. Még két hét sem telt el, s már harmincan éltek körülötte, csupa olyan férfi, akire a liberális kormányzatban szerep várt. A márkiné esténként a legkomolyabb tanácskozásra ült össze tájékozott barátaival. Egyik nap, amikor sok levelet kapott Pármából és Bolognából, korán visszavonult: ezen az estén kedvenc komornája először legújabb szeretőjét, Baldi grófot bocsátotta be hozzá, ezt a csodálatosan szép és nagyon jelentéktelen fiatalembert; később Baldi elődjét, Riscara lovagot. A lovag kívül-belül sötét, alacsony férfi volt; pályáját azzal kezdte, hogy a pármai nemesi kollégium tanulóit geometriára oktatta, most már államtanácsos volt, és több lovagrend tagja.
– Megvan az a jó szokásom – mondta a márkiné a két férfinak – hogy soha semmi írást nem tépek el, s ez a szerencsém. Itt ez a kilenc levél, a Sanseverina írta nekem, különböző időkben. Maguk most mind a ketten elutaznak Genovába, a gályarabok között megkeresnek egy Burati nevű jegyzőt. Burati
[55]
mint a nagy velencei költő; de lehet, hogy Durati a neve. Baldi gróf, üljön az íróasztalomhoz, és írja, amit tollba mondok.
Hirtelen eszembe jutott valami, és megírom neked. Kimegyek castelnuovói kis vityillómba, nagyon örülnék, ha kedved volna tizenkét órát velem lenni: azt hiszem, a történtek után nem fenyeget veszély; oszlanak a felhők. De azért állj meg Costelnuovo előtt; az úton találkozol egyik emberemmel, különben mind rajonganak érted. Ezen a kis kiránduláson természetesen változatlanul a Bossi nevet használd. Hallom, csodás szakállad van, akár egy kapucinusnak; Párma csak az illedelmes érseki helynököt ismeri.
– Érted, Riscara?
– Tökéletesen; de a genovai utazás fölösleges fényűzés. Ismerek valakit Pármában, igaz, még nem gályarab, de feltétlenül odajut. Kitűnően fogja hamisítani a Sanseverina írását.
Ezekre a szavakra Baldi gróf tágra nyitotta szép szemét; ő csak most értett meg valamit.
– Ha te ismered Pármának tiszteletre méltó díszét, akinek előlépésében annyira bizakodsz – felelte a márkiné Riscarának – nyilván ő is ismer téged. Lehet, hogy a szeretőjét, a gyóntatóját, a barátját Sanseverina fizeti. Inkább elhalasztom, néhány nappal ezt a kis tréfát, de nem szolgáltatom ki magam a véletlennek. Csak utazzatok el két óra múlva, kis báránykáim; Genovában ne álljatok szóba senki mással, és gyertek vissza minél gyorsabban!
Riscara lovag nevetve kisurrant, orra alatt dünnyögte, dúdolta, akár Pulcinella:
[56]
„Csomagolni, csomagolni!”, s tánclépésben elsietett. Kettesben akarta hagyni Baldit a hölggyel. Öt nap múlva Riscara egészen nyúzottan szállította vissza a márkinéhoz a grófot. Hat mérfölddel rövidíteni akarták az utat, s ezért öszvérre szálltak, amikor felkapaszkodtak az egyik hegyre; Baldi esküdözött, hogy többé nem vállalkozik semmilyen nagy utazásra. Baldi három példányban adta vissza a márkinénak a tollba mondott levelet; s még öt-hat másik levelet, ugyanazzal az írással, ezeket Riscara fogalmazta – később talán még ezeket is felhasználhatják. Az egyik levél mulatságosan ecsetelte, mennyire fél a fejedelem éjszaka, s milyen siralmasan sovány a szeretője, Balbi márkiné; azt beszélik róla, ha egy percre párnás karosszékbe ül – olyan nyom marad utána a párnában, mintha egy piszkavas feküdt volna ott. Bárki megesküdhetett: Sanseverina hercegné írta ezeket a leveleket, megtévesztően az ő írása volt.
– Most már egészen biztosan tudom – mondta a márkiné – hogy a szívszerelem, ez a Fabrizio, Bolognában él vagy Bologna környékén.
– Én egészen beteg vagyok! – kiáltott közbe Baldi gróf. – Kegyes felmentést kérek a második út alól, vagy legalább néhány napi pihenőt, hogy összeszedjem magam.
– Én pártfogolom a kérést! – szólalt meg Riscara.
Felállt, és halkan suttogott a márkinéval.
– Rendben van, beleegyezem – felelte az asszony mosolyogva. – Nyugodjék meg, nem kell elutaznia! – fordult Baldihoz elég megvető pillantással.
– Köszönöm! – kiáltott a gróf őszinte hálával.
S Riscara valóban egymaga szállt postakocsira. Alig tartózkodott két napig Bolognában, amikor egy hintóban meglátta Fabriziót és a kis Mariettát. „Ejha! – gondolta. – Úgy látom, jövendő érsekünk nem zavartatja magát. Ezt meg kell súgni a hercegnének, elbűvölő hír!” Riscarának éppen csak követnie kellett Fabriziót, hogy megtudja, hol lakik: másnap egy futár átadta neki a Genovában készült levelet; kissé rövidnek tartotta, de nem gyanakodott. Egészen boldoggá tette a gondolat, hogy viszontlátja a hercegnét és a grófot; hiába intette Lodovico: ő lovat bérelt a postaállomáson és elvágtatott. Nem sejtette, hogy Riscara lovag kis távolságban követi. A Castelnuovo előtti postaállomáson, hatmérföldnyire Pármától, a boldog Riscara népes csoportosulást pillantott meg a börtön előtt, a téren. Éppen akkor vezette oda hősünket két titkosrendőr, akiket Zurla gróf választott ki, és állított az útra: a postaállomáson ismerték fel Fabriziót, amikor éppen lovat váltott.
Riscara apró szeme csillogott az örömtől; példás türelemmel gyűjtötte az adatokat mindarról, ami ebben a kis faluban történt; majd futárt menesztett Raversi márkinéhoz. Azután ide-oda járkált az utcákon, mint aki meg akarja tekinteni a nagyon érdekes templomot, s keresi Parmegianino festményét, melyről úgy hallotta, itt van valahol; s végül beleütközött a podestába,
[57]
aki buzgó tisztelettel köszöntötte az államtanácsost. Riscara csodálkozva vette tudomásul, hogy a podesta még nem indította el a pármai fellegvárba az összeesküvőt, akit oly szerencsésen elcsípett.
– Attól tarthatunk – tette hozzá Riscara hidegen – hogy barátai, akik tegnapelőtt érte jöttek, mert át akarják segíteni felséges urunk államán, még találkoznak a csendőrökkel. Ezek a lázadók tízen-tizenketten lehetnek, s mindegyiknek lova van.
– Intelligenti pauca!
[58]
– hunyorított a podesta ravaszul.