TIZENHARMADIK FEJEZET
A kedves lány váratlan feltűnése minden komoly gondolatát elűzte. Fabrizio mély örömben és biztonságban élt ezután Bolognában. A gyerekes készség, hogy boldog tudott lenni mindentől, ami betöltötte életét, átsugárzott a hercegnének írt leveleibe is; annyira, hogy a hercegnét szinte elkedvetlenítette. Fabrizio alig vette ezt észre; mindenesetre feljegyezte rövidítési jelekkel zsebórája számlapjára: „Amikor a h.-nének írok, nem szabad ezt írnom: mikor prelátus voltam, mikor pap voltam; ezért haragszik!” Vett két kis lovat, s nagyon elégedett volt velük; ahányszor a kis Marietta Bologna környékének valamelyik elragadó helyét kívánta látni, a lovakat egy bérelt hintó elé fogatta; majdnem minden este elvitte őt a renói vízeséshez. Visszajövet mindig megállt a kedves Crescentininél,
[48]
aki kissé Marietta apjának érezte magát.
„Becsületemre – gondolta Fabrizio – ha ez az a kávéházi élet, amit egy félig-meddig értékes ember számára oly szánalmasnak tartottam, hiba volt elutasítanom!” Elfelejtette, hogy kávéházba csak akkor lépett be, ha a Constitutionnel-t akarta elolvasni, s mert a bolognai társaságból senki nem ismerte, friss boldogságából a hiúság öröme teljesen hiányzott. Ha nem volt együtt a kis Mariettával, a csillagvizsgálóban látták őt, itt egy tanfolyamot is hallgatott; a tanár nagyon megszerette, s Fabrizio vasárnaponként kölcsönadta neki lovait, hogy a montagnolai korzón ragyoghasson a feleségével.
Fabrizio irtózott attól, hogy valakinek bosszúságot okozzon, bármilyen jelentéktelen ember volt is. Marietta semmiképpen nem akarta, hogy találkozzék az öregasszonnyal; de ő egyszer – a lány éppen templomban volt – felment a mammacciához; a vénség elvörösödött dühében, amikor Fabrizio belépett. „Ez az a pillanat, amikor a del Dongót kell megjátszanom!” – gondolta Fabrizio.
– Mennyit keres havonta Marietta, ha szerződése van? – harsogta olyanképpen, ahogyan egy rátarti fiatalember Párizsban kilép a Bouffes erkélyére.
[49]
– Ötven tallért.
– Hazudsz, mint mindig. Mondd meg az igazat, vagy istenemre, egyetlen centime-ot sem kapsz!
– Hát jó, huszonkét tallért keresett a pármai társulatnál, amikor szerencsétlenségünkre magát megismertük; én tizenkét tallért kaptam, s mind a ketten pártfogónknak, Gilettinek adtuk keresetünk harmadát. Ebből Giletti majd minden hónapban valamilyen ajándékot vett Mariettának; az ajándék legalább két tallért ért.
– Megint hazudsz! Te... te nem kaptál többet négy tallérnál. Ha jól bánsz Mariettával, szerződtetlek, mintha impresszárió volnék; minden hónapban kapsz tizenkét tallért magadnak, és huszonkettőt Mariettának. De ha vörös lesz a szeme, felmondom az egyezséget.
– De magasan tartja az orrát! Hát tudja meg, hogy a maga híres nagylelkűsége tönkretesz minket! – felelte az öregasszony dühöngve. – Maga miatt elveszítjük az avviamentót (összeköttetéseinket). És ha lesújt ránk a csapás, hogy az eccellenza pártfogását elveszítjük, egyetlen társulat sem fog minket ismerni, mindenütt betelt a létszám, nem kapunk szerződést, s magától aztán éhen halhatunk!
– Eridj a pokolba! – kiáltotta Fabrizio, s indult.
– Nem a pokolba megyek, undok istentelen! Nem a pokolba, hanem a rendőrségre, ahol majd megtudják tőlem, hogy maga egy monsignore, aki kiugrott! És éppen úgy nem Giuseppe Bossi a neve, ahogyan az enyém sem az!
Fabrizio már megindult a lépcsőn, de most visszafordult.
– Először is: a rendőrség jobban tudja, mint te, mi az igazi nevem; de ha fel akarnál jelenteni, ha ilyen gyalázatos vagy – folytatta fenyegetően – majd Lodovico beszél veled, és akkor nem hat késszúrást kap ez a kivénült tested, hanem két tucatot, és fél évig fekhetsz kórházban, s még tubákod sem lesz!
Az öregasszony elsápadt, Fabrizio kezére borult, s meg akarta csókolni.
– Mindent hálásan fogadok, bárhogyan rendelkezik Mariettával és velem! Maga olyan jószívűnek látszik, azt hittem, egy kicsit mulya is. Hallgasson rám: mások ugyanígy tévedhetnek; fogadja hát meg a tanácsomat, viselkedjék mindig úgy, ahogy a nagyurak szoktak. – Csodálatos arcátlansággal még hozzátette: – Gondolkodik ezen a jó tanácson, s mert maholnap itt a tél, két jó ruhát ajándékoz majd nekünk, Mariettának meg nekem, abból a szép angol szövetből, amit a San Petronio téren árul az a dagadt boltos.
A szép kis Marietta szerelme a legédesebb barátság minden gyönyörűségét adta Fabriziónak, s a fiú sokszor gondolt arra a másik boldogságra, amit megtalálhatott volna a hercegné mellett.
„Hát nem furcsa – tűnődött néha – hogy én semmiképpen nem vagyok alkalmas a mindent elsöprő, szenvedélyes elfogultságra, amit ők szerelemnek neveznek? Véletlen szerelmeimben, Novarában vagy Nápolyban találtam-e egyetlen asszonyt is, akinek közelsége, akár a legelső napokban, többet jelentett volna, mint egy szép, ismeretlen ló, melyen először lovagolok ki? Talán az is hazugság, amit szerelemnek neveznek? – folytatta tűnődését. – Ó, igen, szerelmes vagyok én is; úgy vagyok szerelmes, ahogyan hat óra tájt jó étvággyal eszem. A hazugok ebből a kissé közönséges hajlamból költötték Othello szerelmét, Tankréd szerelmét? Vagy el kell hinnem, hogy más szervezetem van, mint a többi embernek? Az én lelkemből hiányoznék ez a szenvedély? Miért? Különös sors volna!”
Nápolyban, különösen az utolsó hónapokban, Fabrizio olyan asszonyokkal került össze, akik eltelve rangjuktól, szépségüktől, s attól, hogy milyen előkelő lovagokat áldoztak fel érte, azt hitték, rendelkezhetnek vele. Amint Fabrizio megérezte szándékukat, a legbotrányosabban, villámgyorsan szakított. Tovább tűnődött: „Ha valaha is elvesztem az eszemet azért a nyilván nagy gyönyörűségért, hogy a legbizalmasabb viszonyba kerüljek egy szép asszonnyal, akit Sanseverina hercegnének neveznek, pontosan úgy teszek, mint a hebehurgya könnyelmű francia, aki egy nap levágta a tyúkot, mely aranytojásokat tojt neki. Ha gyengédség és bizalmasság valaha boldoggá tett, csak a hercegné boldogított így: egész életem az a barátság, ahogyan őt szeretem. És különben is – mi volnék nélküle? Nyomorult száműzött, aki kínosan éldegél Novara környékén, egy roskadozó kastélyban. Emlékszem, az őszi nagy esők idején esténként ernyőt kellett ágyam fölé kifeszíteni, nehogy megázzam. Az intéző lovain lovagoltam, s ő kék véremet, magas rangomat tisztelve tűrte ezt, de kissé hosszúnak érezte ott-tartózkodásomat. Apám ezerkétszáz frank járadékot állapított meg számomra, s azt hitte, elkárhozik, mert egy jakobinusnak enni ad. Szegény anyám és húgaim ruhákról mondtak le, hogy én apró ajándékokat adhassak szeretőimnek. Ez a nagylelkűség gyötrelmes volt. És ráadásul – az emberek már gyanítani kezdték, milyen nyomorult és szegény vagyok, s a környék fiatal nemesei szánakoztak rajtam. Előbb-utóbb valamelyik üresfejű nem titkolta volna tovább, hogy mennyire megveti a szegény jakobinust, akire oly szánalmas jövő vár; mert az ő szemükben én csak az voltam! Igen, előbb-utóbb megvágott volna valaki, vagy én vágok meg valakit a kardommal, s ezért a Fenestrelles-erődbe kerülök, vagy megint menekülhetek Svájcba, változatlanul ezerkétszáz frank járadékkal. A hercegnének köszönhetem a boldogságot, hogy mindez a baj elmaradt tőlem; s ő szeret olyan szenvedélyes barátsággal, ahogyan nekem kellene őt szeretnem!”
„A nevetséges és silány élet helyett, melyben szomorú, ostoba barommá süllyedtem volna, négy év óta egy nagyvárosban élek, remek fogatom van, s nem ismertem meg az irigységet, a vidékiek földhözragadt érzelmeit. És ez a nagyon kedves nagynéni csak azért korhol, mert nem veszek fel elég pénzt a bankártól. Magamra akarom-e dönteni csodálatos életemet? El akarom veszíteni egyetlen barátomat? Mert ehhez elég, ha kiejtem a hazugságot; elég, ha az elbűvölő, páratlan asszonynak, akihez oly szenvedélyes barátsággal ragaszkodom, azt mondom: szeretlek! – én mondom, aki nem is tudom, mi az: szerelemmel szeretni! Egész nap azzal vádolna, hogy hiányzik belőlem a lobogás, amit valóban nem ismerek. Marietta egészen más; nem lát belém, egyetlen simogatást már rajongó odaadásnak érez; azt hiszi, őrülten szerelmes vagyok, s ő a legboldogabb nő a világon.”
„A gyengéd vakságot, melyről azt hiszem, hogy szerelem, talán egyszer ízleltem meg: ott a belga határon, a zondersi fogadóban, a fiatal Aniken mellett.”
Sajnálkozva mondjuk most el Fabriziónak egy nagyon elítélendő cselekedetét: zavartalan bolognai életében szerelem ellen lázadó szívét megejtette a szánalmas hiúság, s nagyon messzire sodorta. Ebben az időben Bolognában tartózkodott a híres Fausta, századunk nagy, igen nagy énekesnője, s talán a legszeszélyesebb asszony, aki valaha is élt. Róla írta Burati, a kitűnő velencei költő híres, csípős szonettjét, melynek sorait akkoriban egyképpen ismerték hercegek és utcagyerekek.
„Akar és nem akar, egy napon imád és gyűlöl, csak az állhatatlanságban tud elégedett lenni, megvet mindent, amit a világ csodál, míg a világ őt csodálja: ezek a hibák mind Fausta hibái, s még más hibái is vannak. Ne kerülj hát a kígyó közelébe; ha a közelébe kerülsz, te meggondolatlan, elfelejted szeszélyeit! Ha olyan szerencsés vagy, hogy hallhatod őt, elfelejted saját magadat, és a szerelem egyetlen pillanat alatt azzá tesz, amivé Circe tette egykor Ulysses társait.”
A csodálatos szépséget akkor éppen a fiatal M. gróf hatalmas pofaszakálla és elképesztő szemtelensége bűvölte el. Annyira elbűvölte, hogy a gróf szörnyű féltékenysége ellen sem lázadt fel. Fabrizio látta a grófot Bologna utcáin, s bosszantotta a fölény, ahogyan az elfoglalta a járdát, és kegyeskedett a közönséget elkápráztatni kellemével. Ez a fiatal férfi dúsgazdag volt, s azt hitte, hogy mindenhez joga van; s mert pökhendisége miatt sokszor megfenyegették, többnyire csak nyolc-tíz bulo (bérgyilkos) kíséretében jelent meg, akik személyzetének egyenruháját viselték, s birtokairól hozatta őket, Brescia környékéről. Fabrizio tekintete összeakadt a félelmetes gróf pillantásával, amikor véletlenül éppen Faustát hallgatta. Ennek a hangnak angyali lágysága egészen elragadta őt: nem is álmodta, hogy van ilyen hang. A fenséges boldogságnak olyan élményét köszönhette neki, mely gyönyörűséges ellentéte volt akkori napjai eseménytelenségének. „Ez volna végre a szerelem?” – kérdezte önmagától. Kíváncsi volt már erre az érzésre; izgatta, hogy belekössön M. grófba, akinek tekintete félelmesebben döfött, mint egy ezreddobosé – hősünk belevetette hát magát abba a gyerekes játékba, hogy gyakran ott sétálgatott a Tanari-palota előtt, melyet M. gróf Faustának bérelt.
Egy nap, estefelé, Fabrizio éppen azon fáradozott, hogy valamiképpen felhívja magára Fausta figyelmét, amikor harsány röhögés csapott feléje: a gróf több bulója röhögött rá a Tanari-palota kapujában. Fabrizio hazaszaladt, megtömte magát pisztolyokkal, s újra megjelent a palota előtt. Fausta a zsalu mögött várta visszatérését, s tetszett neki, hogy a fiú visszajött. M. féltékeny volt az egész világra, de különösképpen féltékeny lett Giuseppe Bossira; szánalmas megjegyzésekre ragadtatta magát. Ezután hősünk minden reggel egy-egy levelet juttatott hozzá – csupán ennyit írt:
Giuseppe Bossi eltiporja a kellemetlenkedő férgeket, különben a Pellegrino fogadóban lakik, via Larga 79.
M. gróf megszokta, hogy hatalmas vagyona, kék vére és harminc rettenthetetlen szolgája mindenütt tiszteletet kelt, s a rövid levélkét nem akarta megérteni.
Faustának persze másféle leveleket írt Fabrizio; M. gróf kémeket küldött a vetélytárs nyomába, s ez a vetélytárs talán nem is volt egészen veszélytelen. Először is megtudta igazi nevét, majd azt, hogy most éppen nem mutatkozhatik Pármában. Néhány nap múlva M. gróf, a bulók, a pompás lovak és Fausta Pármába vonultak.
Fabrizio belemelegedett a játékba, másnap utánuk ment. A hű Lodovico hiába ontotta érzelmes intelmeit, Fabrizio a pokolba küldte, s Lodovico, aki maga is bátor volt, csodálattal figyelte gazdáját; különben is ez az út közelebb vitte szép szeretőjéhez, akit Casal-Maggioréban hagyott. Lodovicónak sikerült nyolc-tíz embert összeszedni, akik még Napóleon ezredeiben szolgáltak, s most Giuseppe Bossihoz szegődtek; úgy nevezték őket: az inasai. „Ha semmilyen kapcsolatot nem tartok fenn Mosca gróffal, a rendőrminiszterrel, sem a hercegnével, csak a saját bőrömet viszem vásárra! – így okoskodott Fabrizio, amikor elkövette az őrültséget, s Fausta után indult. – Később majd azt mondom Ginának, hogy a szerelmet kerestem, a szépséges valamit, amivel még sohasem találkoztam. Annyi bizonyos, hogy mindig Faustára gondolok, akkor is, amikor nem látom őt... De hangjának emléke él-e bennem, vagy személyének varázsa?” Nem gondolt többé egyházi karrierjével; majdnem olyan ijesztő pofaszakállt és bajuszt növesztett, mint M. gróf, így nehezebben ismerhették fel. Hadiszállását nem Pármában ütötte fel – nagy meggondolatlanság lett volna! Egy közeli falut választott, erdők között, a saccai úton, mely nagynénje kastélyához vezetett. Lodovico tanácsára ebben a faluban úgy jelent meg, mint egy különc angol nagyúr inasa: gazdája százezer frankot költ évenként arra, hogy kedvére vadászhasson, s nemsokára meg is érkezik a comói tó mellől, ahol most a pisztránghalászat tartóztatja. Szerencsére az a szemrevaló kis palota, melyet M. gróf a szép Faustának bérelt, Párma déli negyedében, egészen a város szélén állt, éppen a saccai út mentén, s Fausta ablakai arra a szép, hatalmas fasorra nyíltak, mely az erődítés magas tornya alatt húzódott. Fabriziót senki nem ismerte ebben az elhagyatott negyedben; gondosan figyelte M. grófot, s egyik nap, amikor a gróf távozott a csodálatos énekesnőtől, Fabrizio a legmerészebben, fényes nappal megjelent az úton. Hogy pontos legyek, el kell mondanom: remek lovon ült, s jól felfegyverkezett. Éppen muzsikusok helyezkedtek el nagybőgőikkel Fausta ablakai alatt, muzsikusok, akik az olasz városok utcáit járják, és sokszor igazán jól játszanak: hangoltak, majd elég tetszetősen elénekeltek egy kantátát a művésznő tiszteletére. Fausta az ablakhoz állt, s nem volt nehéz észrevennie a jó modorú fiatal férfit, aki lovon ült, s az út közepén tartózkodott; először üdvözölte őt, majd félreérthetetlen tekintettel nézte. Bár Fabrizio túlzottan angolos ruhát öltött, Fausta hamarosan felismerte a szenvedélyes levelek íróját: miatta kellett Bolognából eljönnie. „Különös ember! – gondolta az énekesnő. – Azt hiszem, szeretni fogom. Van száz aranyam, könnyen itthagyhatom ezt a szörnyű M. grófot; szellemtelen, és nincs benne semmi kiszámíthatatlan; már csak azzal szórakoztat, hogy olyan kegyetlen arcú szolgái vannak.”
Fabrizio másnap megtudta, hogy Fausta minden délelőtt tizenegy óra tájt a városban hallgat misét, ugyanabban a San Giovanni-templomban, melyben az ő dédapjának, Ascanio del Dongo érseknek síremléke látható – nagy merészség volt, de ide is követte. Igaz, hogy Lodovico kitűnő angol parókát szerzett, s Fabrizio haja rőten lángolt. Haja színéről, melyet szívének lángjaihoz hasonlított, szonettet írt: a verset Fausta bájosnak tartotta; a szonettet ismeretlen kéz gondosan zongorájára helyezte. Hét napja folytak már ezek a kis támadások, de Fabrizio úgy látta, hogy legváltozatosabb ötleteivel sem jutott sokkal előbbre: Fausta nem fogadta őt. Hősünk túlozta a különcködést; az énekesnő később bevallotta, hogy félt tőle. Fabriziót már csak a halvány remény tartotta Pármában: talán mégis sikerül megismernie azt, amit szerelemnek neveznek; de közben gyakran unatkozott.
– Menjünk innen, uram! – hajtogatta egyre Lodovico. – Nem szerelmes maga! Kétségbeejtően hideg és józan. Különben sem halad semmit; szedjük a sátorfánkat, ne szégyenkedjünk itt tovább!
Fabrizio rosszkedvűen már-már vissza is vonult volna; de ekkor meghallotta, hogy Fausta Sanseverina hercegné palotájában fog énekelni. „Ez az isteni hang talán végre lángra gyújtja szívemet!” – reménykedett. És olyan merész volt, hogy álruhában belopózott abba a palotába, ahol minden szem ismerte őt. Képzelje el az olvasó a hercegné izgalmát: a hangverseny befejezése előtt egy vadászruhás férfit pillantott meg, a nagy fogadóterem ajtajában állt, s megjelenése annyira emlékeztette valakire. Rögtön Mosca grófot kereste, s a gróf csak ekkor mondta el neki Fabrizio valószínűtlen, hihetetlen őrültségét. A grófnak nagyon tetszett ez a hetykeség. Boldoggá tette a szerelem, mely nem a hercegnét ostromolta; a gróf kifogástalan lovag és férfi volt, amikor nem politizált; ahhoz az elvhez igazodott, hogy ő is csak annyira lehet boldog, amennyire a hercegné az.
– Megmentem a fiút önmagától! – nyugtatta szerelmét. – Képzelje csak, mennyire örülnének ellenségeink, ha ebben a palotában tartóztathatnák le. De száznál több emberem tartózkodik itt, azért kértem el magától a nagy víztorony kulcsát. A fiú úgy viselkedik, mint aki halálosan szerelmes Faustába, de nem sikerül elhódítania M. gróftól, aki viszont királynét megillető életet biztosít ennek a bolond nőnek.
A hercegné arca égő fájdalomról árulkodott: hát Fabrizio csak közönséges kéjt hajszoló férfi – a gyengéd, komoly érzelmeket nem ismeri?
– S velünk nem is beszélt! Ezt soha nem tudom neki megbocsátani! – suttogta végre. – És én naponta írtam neki Bolognába!
– Én meg nagyon becsülöm, hogy ilyen tartózkodó! – vitatkozott a gróf. – Kalandjával nem akar nekünk kellemetlenséget szerezni, s milyen mulatságos lesz, amikor majd elmondja!
Fausta hóbortosabb volt, semhogy hallgatni tudott volna arról, ami foglalkoztatta: tekintete itt, a hangversenyen sem titkolta, hogy minden dalát a vadászruhás, magas fiatal férfinak énekli, s másnap M. grófnak megemlítette ismeretlen hódolóját.
– Hol szokta látni? – kérdezte indulatosan a gróf.
– Utcán, templomban...
Fausta bizonytalanul felelt. Rögtön jóvá akarta tenni meggondolatlanságát, vagy legalább mindent elmosni, ami M. grófot Fabrizióra emlékeztette volna. Hosszú leírásba bonyolódott, egy magas, fiatal, vörös hajú férfiról beszélt, akinek kék a szeme; bizonyára nagyon gazdag, félszeg angol lehet, vagy talán herceg. Erre a szóra M. gróf, aki nem volt éppen ragyogó elme, dagadozó hiúsággal rögtön arra gondolt: vetélytársa nem más, mint Párma trónörökös-hercege. Ez a szegény, mélabús fiatalember, akit öt-hat nevelő, helyettes nevelő, tanár s még annyian mások őriztek, s ezek az őrök csak nagy tanácskozások után engedték meg neki, hogy a palotából kisétáljon, különös pillantásokkal nézett minden valamelyest elfogadható nőt, akihez szabad volt közelednie. A hercegné hangversenyén – rangjához méltón – az egész közönség előtt ült, egy magányos karosszékben, háromlépésnyire a csodálatos Faustától, s tekintete végképp felháborította M. grófot. Fausta jól mulatott a mértéktelen hiúságon s a rögeszmén, hogy a gróf egy trónörököst tart vetélytársának, s gyönyörködve eljátszadozott azzal, hogy száz meg száz ártatlanul elárult részlettel erősítse M. gróf hitét.
– A maguk családja éppen olyan régi család, mint a Farnese-ház, ennek a fiúnak a családja? – kérdezte egyszer a gróftól.
– Mit mond? Éppen olyan régi-e? Tudja meg: az én családomban nincsenek fattyak.
[50]
A véletlen úgy intézte, hogy M. gróf sohasem figyelhette meg kedvére állítólagos vetélytársát, s így szilárdan kitartott a hízelgő gondolatnál, hogy egy fejedelmi herceg az ellenfele. Mert Fabrizio, amikor vállalkozása nem kívánta, hogy Pármában legyen, a Sacca körüli erdőkben vagy a Pó partján élt. Amióta M. gróf azt hitte, hogy Fausta kegyéért egy herceggel versenghet, sokkal büszkébb, de sokkal óvatosabb is lett. Nagyon komolyan kérte az énekesnőt, viselkedjék mindig tartózkodóan. Féltékenyen, szenvedélyesen, szerelmesen térdre borult előtte, majd határozottan kijelentette: a becsülete mocskolódik be, ha Fausta bedől a fiatal hercegnek.
– De megbocsásson! Ha beleszeretek, senki nem mondhatja rám, hogy bedőltem. Még sohasem láttam a lábam előtt herceget térdepelni...
– Ha enged neki – nézett rá a gróf gőgösen – a hercegen talán nem tudok bosszút állni; de hogy megbosszulom magam, az bizonyos!
Kiment és vadul becsapta maga mögött az ajtót.
Ha Fabrizio ilyen pillanatban jelentkezik – kétségtelenül közelebb jut céljához.
Este, előadás után, a gróf így búcsúzott Faustától:
– Ha kedves az élete, meg ne halljam, hogy a fiatal herceg bejutott a villájába. A herceg ellen nem tehetek semmit; de ne juttassa eszembe, hogy magával azt tehetem, amit akarok!
– Ó, kis Fabrizióm! – kiáltott fel Fausta. – Csak tudnám, hol vagy most?
Egy gazdag, fiatal férfit, akit születése óta mindig hízelgők vesznek körül, sok mindenbe belesodorhatja a sértett hiúság. M. gróf őszinte szerelme most haraggal lángolt Faustáért: nem csillapította a leselkedő veszély, hogy annak az uralkodónak egyetlen fiával kell harcolnia, akinek országában él. S még az sem jutott eszébe, hogy igyekeznie kellene jól megnéznie ezt a herceget; vagy legalább figyeltetni őt. S mert nem tudta másképp megtámadni, M. gróf merész tervet eszelt ki: nevetségessé teszi. „Örökre száműznek Pármából; hát aztán, mit bánom!” Ha ehelyett inkább vetélytársáról tudakozódik: elmondják neki, hogy a szegény fiatal herceg csak három-négy aggastyán kíséretében juthat ki az utcára, az etikett unalmas őrei között, s hogy egyetlen szórakozása, amit maga választott, s amit engedélyeztek neki: az ásványtan. Fausta kis palotáját, melyben sűrűn megfordult Párma jó társasága, éjjel-nappal kémek vették körül: M. gróf óráról órára tudta, mit csinál az énekesnő, s még inkább, mit csinálnak a többiek körülötte. A féltékeny szerelmest megdicsérhetjük óvatosságáért: a szeszélyes asszony sokáig nem is sejtette a megerősített őrizetet. M. gróf minden megbízottja azt jelentette, hogy egy nagyon fiatal, vörös parókás férfi gyakran megjelenik Fausta ablakai alatt, de mindig más álruhában. „Kétségtelenül a fiatal herceg! – gondolta M. – Különben miért öltene álruhát? Hát istenemre, én nem vagyok az a férfi, aki meghátrál előle! Ha a Velencei Köztársaságban nem bitorlók kerülnek hatalomra, én is uralkodó herceg volnék!”
San Stefano napján a kémek jelentéseibe sötétebb szín keveredett; mintha arra céloztak volna, hogy Fausta már-már hajlik az ismeretlen udvarló és hódoló felé. „El is utazhatnék a nővel! – gondolta M. – De mit! Bolognából megfutottam del Dongo elől, innen meg egy herceg elől meneküljek? Mit szólna ez a fiú? Még azt hinné, hogy megijesztett. És az istenit! Vagyok olyan úr, mint ő!” M. gróf dühöngött; de a legterhesebb az volt, hogy semmiképpen nem akarta Fausta előtt elárulni szánalmas féltékenységét, mert tudta, hogy Fausta kigúnyolná. Tehát San Stefano napján, miután egy órát nála töltött, s az asszony oly készségesen becézte, amit ő csak hazugságnak és álnokságnak érezhetett, délelőtt tizenegy óra tájt elvált tőle; Fausta ezután öltözni kezdett, s a San Giovanni-templom miséjére készült. M. gróf hazasietett, egy fiatal papnövendék kopott, fekete ruhájába bújt, s rohant a San Giovanniba; jobboldalt a harmadik kápolna egyik síremléke mögött választott helyet; a síremlékre egy térdelő bíborost faragott ki a szobrász, és a bíboros karja alatt a gróf mindent látott; a szobor homályba borította a kápolna mélyét, s megfelelően elrejtette őt. Nemsokára látta, hogy Fausta megérkezik, szebb volt, mint bármikor; ragyogó ruhát öltött, húsz hódolója kísérte, az előkelő társaság fiataljai. Mosoly és öröm ragyogott az asszony szemében és ajkán. „Bizonyára reméli, hogy itt találkozik szerelmesével, akit miattam már oly régen nem láthatott!” – gyötrődött a szerencsétlen, féltékeny férfi. Fausta szemében hirtelen még fénylőbb lett az öröm. „Itt a vetélytársam! – állapította meg M. És alig bírt háborgó, végtelen hiúságával. – Miféle szerepet kell játszanom ellenfelemmel, az álruhás fiatal herceggel szemben!” De bárhogyan figyelt, nem tudta felfedezni őt, pedig sóvár tekintete mindenütt kereste.
Fausta percenként körülnézett a templomban, utána szerelmes, boldog pillantása mindig ott állapodott meg, annál a homályos saroknál, ahol M. rejtőzködött. A szenvedélyes szívben a szerelem leheletnyi árnyalatokat is túlozni tud, és nevetséges következtetésekhez vezet; szegény M. is elhitette végre magával, hogy Fausta látja őt, hiába uralkodott magán, észrevette halálos féltékenységét, s most szemére veti, de ugyanakkor gyengéd tekintettel meg is vigasztalja.
A bíboros síremléke, mely mögött M. lesben állt, négy-öt lábnyira a San Giovanni márványpadlózata fölé emelkedett. A divatos mise egy óra tájt ért véget, a hivők jó része ekkor eltávozott, és Fausta is elbocsátotta a város aranyifjúságát, úgy tett, mintha még imádkozni akarna; továbbra is ott térdelt székében, még gyengédebb és még ragyogóbb szemmel, merően nézte M.-et; most, hogy alig maradt valaki a templomban, tekintete már nem járt be mindent, mielőtt boldogan megpihent volna a bíboros szobrán. „Milyen finom!” – gondolta M. s azt hitte, Fausta őt nézi. Az énekesnő végre felállt, gyorsan kiment, de kezével előbb néhány furcsa mozdulatot tett.
M. megrészegedett a szerelemtől, őrült féltékenysége csaknem teljesen elpárolgott; ő is felemelkedett, hogy máris repülhessen kedvese villájába, ezer és ezer köszönetet súgva neki, s ekkor a bíboros síremléke előtt elhaladva megpillantott egy feketébe öltözött fiatal férfit, mindene fekete volt: ez a gyászos jelenség mostanáig itt térdelt, szorosan a sírfelirat mellett, úgy, hogy a féltékeny szerelmes tekintete, bár őt kereste, elszállt a feje fölött, s nem láthatta meg.
A fiatal férfi felállt, gyorsan megindult, s máris hét-nyolc, kissé lomha mozgású és szokatlan megjelenésű ember vette körül; mintha hozzá tartoztak volna. M. sietve utánuk eredt, de anélkül, hogy bármilyen feltűnést keltettek volna, a lomha férfiak, akik vetélytársát védték, útjába álltak a főbejáratnál, a szűk belső ajtó előtt. Amikor végre ő is kiért az utcára, már csak azt láthatta, hogy egy kopott kocsi ajtaját becsapják; a rozoga kocsi elé két pompás lovat fogtak be; a furcsa fogat egy pillanat alatt eltűnt szeme elől.
Lihegett a haragtól, amikor hazaért; nemsokára megjöttek kémei is, akik hidegen jelentették, hogy a titokzatos szerelmes ma papnak öltözött, ájtatosan térdelt, egészen közel ahhoz a síremlékhez, mely a San-Giovanni-templom egyik homályos kápolnájának bejáratánál állt. Azt is jelentették: Fausta ott maradt, míg a templom csaknem teljesen kiürült, s akkor gyorsan néhány jelt váltott az ismeretlennel; mintha kereszteket írt volna a levegőbe. M. a hűtlen nőhöz rohant; először történt meg, hogy Fausta nem tudta titkolni zavarát; a szerelmes nő hazug ártatlanságával mesélte, hogy szokása szerint elment a San Giovanniba, de ott nem látta azt a férfit, aki üldözi. Szavaira a grófot elöntötte a harag, s úgy kiabált vele, akár a legutolsó ronggyal; elmondta, mit látott, az egyre forróbb vádakra egyre merészebb hazugságok következtek, M. tőrt rántott, és az asszonyra vetette magát. Fausta ekkor hideg nyugalommal ezt mondta:
– Hát igen! Igaz minden, amit szememre vet. De megpróbáltam eltitkolni, nehogy vakmerősége olyan őrült bosszúba sodorja, amin mind a ketten rajtaveszthetünk. Mert vegye tudomásul végre: az a férfi, aki figyelmességével üldöz, úgy hiszem, olyan valaki, aki nem szokta meg, hogy akarata akadályba ütközik, legalábbis ebben az országban nem.
Majd igen ügyesen emlékeztette M.-et, hogy voltaképpen semmi joga sincs rendelkezni vele, s végül közölte, hogy valószínűleg nem megy többé a San Giovanni-templomba. M. gróf halálosan szerelmes volt, s a fiatal nőben az óvatosság – úgy látszik – némi kacérsággal is keveredett: lefegyverezte a grófot. M. arra gondolt, itthagyja Pármát; akármilyen hatalmas a fiatal herceg, nem követheti őket, s ha mégis megteszi, akkor már egyenlő ellenfelek. De önérzete ismét figyelmeztette: ezt a távozást menekülésnek mondhatják, s M. erre rögtön elnyomta a menekülés gondolatát.
„Nem is sejti, hogy a kis Fabrizio itt van! – ujjongott boldogan az énekesnő. – Most azután nem kell törődnünk vele!”
Fabrizio nem tudta, milyen szerencsés; amikor másnap az énekesnőnél gondosan bezárt ablakok fogadták, s Faustát nem látta sehol, már kissé hosszadalmasnak érezte a játékot. Lelkiismerete is jelentkezett. „Mibe sodrom még szegény Mosca grófot, rendőrminiszterünket! Még azt hihetik, a bűntársam; idejöttem Pármába, s kettétöröm a karrierjét! Ha viszont elejtem ezt a régóta dédelgetett tervet, mit mond a hercegné, amikor szerelmi próbálkozásomról beszámolok neki.”
Így elmélkedett egy este, s már-már úgy határozott, hogy feladja a játszmát; ide-oda járkált a hatalmas fák alatt, melyek Fausta villáját elkerítették a fellegvártól. S egyszerre észrevette, hogy egy feltűnően apró termetű kém követi; le akarta rázni magáról, de hiába fordult be több utcába is, az apró lény mintha hozzáragadt volna. Türelmét vesztve most egy teljesen elhagyatott sikátorba sietett be, mely a Párma folyóval párhuzamosan húzódott: itt várakoztak leshelyükön emberei. Jeladására rárohantak a nyomorult kis kémre, aki térdre borult előttük: Bettina volt, Fausta szobalánya. Három napig unatkozva és bezárkózva éltek; ő végre férfiruhát öltött, hogy megtévessze M. gróf őrét, melytől úrnőjével együtt nagyon féltek. Bettina vállalkozott: felkeresi Fabriziót, s elmondja neki, hogy szenvedélyesen szeretik, forrón vágynak rá, hogy lássák; de a San Giovanni-templomban nem jelenhetnek meg többé. „Éppen ideje! – gondolta Fabrizio. – Éljen az állhatatosság!”
A kis szobalány nagyon csinos volt, néhány pillanat alatt kiragadta Fabriziót erkölcsös álmodozásából. Megtudta tőle, hogy a sétateret s az utcákat, melyekben megfordult ma, gondosan őrzik M. kémei, anélkül hogy bárki észrevehetné őket. Földszinti vagy első emeleti lakásokban szobákat béreltek, és zsaluk mögé rejtőzve mély csendben figyelik, mi történik a látszólag elhagyott kicsi közökben is, s meghallanak minden elejtett szót.
– Ha a kémek megismerték a hangomat – mondta a kis Bettina – irgalom nélkül leszúrnak, amikor hazamegyek, s utánam talán még szegény úrnőmet is.
Fabrizio elragadónak érezte félelmét.
A lány folytatta:
– M. gróf dühöng, és asszonyom tudja, hogy semmitől sem riad vissza... Megbízott, mondjam meg magának: száz mérföldre szeretne innét lenni! Magával!
Azután elmondta a San Stefano-napi jelenetet és M. haragját, aki Fausta minden pillantását és szerelmes jeladását észrevette: a pillantások és jelek mind-mind Fabriziónak szóltak, akit Fausta azon a napon különösen szeretett. A gróf előrántotta tőrét, megmarkolta Fausta haját; s ha úrnője nem olyan bátor, nyomban végez vele.
Fabrizio felvitte a csinos Bettinát kis lakásába, melyet a közelben bérelt. Azt mondta neki, hogy Turinból való, egy előkelő ember fia, aki most éppen Pármában tartózkodik, s ezért nagyon óvatosnak kell lennie. Bettina nevetve felelte, hogy bizony sokkal nagyobb úr ő, mint amilyennek mondja magát. Kis időbe telt, míg hősünk megértette, hogy a kedves lány nem kisebb valakinek: magának a trónörökösnek hiszi őt. (Fausta már félt, s már-már szerelmes volt Fabrizióba; még szobalánya előtt is megállta, hogy ne ejtse ki a fiú nevét; mindig csak a trónörököst emlegette.) Végül Fabrizio ráhagyta a csinos lányra: eltalálta az igazat.
– De ha megtudják, ki vagyok, nem láthatom többé úrnődet, pedig már eléggé bebizonyítottam, mennyire imádom őt; és apám miniszterei, a sok szánalmas gazember, akiket egyszer sorra kidobok majd, úrnődet feltétlenül kiutasítanák; elrendelnék, azonnal hagyja el a fejedelemséget, melyet eddig megszépített jelenléte.
Hajnalra Fabrizio több találkatervet beszélt meg a kis szobalánnyal, hogyan láthatná Faustát; magához szólította Lodovicót s még egy nagyon ügyes emberét, akik Bettinával tárgyaltak, míg ő egy különös és különcködő levelet írt Faustának; helyzetükben a tragédia minden szélsősége és lehetősége ott lappangott, s ő ezt ki is használta. Csak napkelte után búcsúzott Bettinától, akit teljesen elbűvölt a fiatal herceg modora.
Százszor is elismételték: most, hogy Fausta és szerelmese már értik egymást, a férfi nem jelenik meg többé a kis palota ablakai alatt, csak akkor, ha fogadhatják is, ezt pedig valamiképpen jelzik. De Fabrizio belehabarodott Bettinába, s mert úgy érezte, hogy Faustánál is egyenesben van már, nem tudott nyugton maradni falujában, két mérföldnyire Pármától. Másnap, éjféltájt, erős kísérettel lóháton megjelent Fausta ablakai alatt, hogy elénekeljen egy akkor népszerű áriát, melynek szövegét megváltoztatta. „Azt hiszem, így viselkedik ilyenkor egy lovag!”
Amióta Fausta nem titkolta, hogy találkozni szeretne vele, Fabrizio nagyon elnyúltnak érezte az egész hajtóvadászatot. „Nem, cseppet sem vagyok szerelmes! – állapította meg, míg elég hamisan énekelt a kis palota ablakai alatt. – Bettina százszor jobban tetszik, mint Fausta. Milyen jó lenne, ha most Bettinához surranhatnék be!” Fabrizio meglehetősen unatkozott, s megfordult, hogy visszatér falujába; ekkor Fausta palotájától körülbelül százlépésnyire tizenöt-húsz ember rontott rá: négyen elkapták lova kantárját, két másik Fabrizio karját szorította le. Lodovicót és Fabrizio brávóit
[51]
is megtámadták, de azok el tudtak menekülni; néhányan elsütötték pisztolyukat. Mindez villámgyorsan történt; mintha csak varázslat lett volna, egyetlen szempillantás alatt ötven égő fáklya tűnt fel az utcában. Jól felfegyverzett férfiak tartották a fáklyákat. Fabrizio – hiába fogták – leugrott lováról; megpróbált áttörni ellenségein; meg is sebesítette egyik támadóját, aki vasmarokkal szorította karját; de ugyancsak elámult, amikor ez az ember a legtiszteletteljesebben ezt mondta neki:
– Szép kegydíjat kapok majd felségedtől ezért a sebért. A kis pénz jobban jön, mintha felségsértési pert akasztanának rám, amiért kardot húztam hercegemre.
„Hát így bűnhődöm butaságomért! – gondolta Fabrizio. – Olyan bűnért kárhozom el, ami cseppet sem ízlett nekem.”
Alig fejeződött be a kis csetepaté, máris több díszes ruhájú lakáj termett mellette, aranyozott és különösen kifestett, hordozható székkel: karneváli felvonulásokon visznek ilyen groteszk székeket az álarcosok. Hat férfi – kezében tőrrel – arra kérte őfenségét, üljön be; az éjszakai hűvös levegő, így mondták, még megárthat a hangjának. Tetszelegve játszották, milyen tisztelettudóak, percenként és majdnem kiabálva ismételgették a herceg nevét. A menet megindult. Fabrizio legalább ötven férfit számolt meg, mind égő fáklyát vittek. Éjfél után egy óra lehetett, a pármaiak az ablakokban szorongtak: az egész komédia bizonyos méltósággal zajlott. „M. gróf tőrétől féltem – gondolta Fabrizio. – De megelégszik azzal, hogy nevetségessé tesz. Nem is hittem, hogy ennyi ízlése van! De igazán hiszi-e, hogy a herceggel van dolga? Ha tudja, hogy csak Fabrizio vagyok, jó lesz vigyázni a tőrökre!”
Az ötven fáklyás férfi és a húsz fegyveres előbb sokáig állt Fausta ablakai alatt, majd a város legszebb palotái elé vonultak. A gyaloghintó két oldalára rendelt majordomusok
[52]
időnként megkérdezték a fenséges urat, nincs-e valamilyen rendelkezése számukra? Fabrizio nem vesztette el a fejét; a fáklyák szétáradó fényénél látta, hogy Lodovico és emberei, amennyire csak tehették, a menet nyomában maradtak. „Lodovicónak csak nyolc-tíz embere van, nem mer támadni!” – gondolta Fabrizio. A gyaloghintó belsejéből igen jól látta, hogy a komisz tréfa végrehajtói állig felfegyverkeztek. Úgy tett, mintha jókedvűen évődne a melléje rendelt majordomusokkal. Több mint kétórai diadalmas menetelés után észrevette, hogy ahhoz az utcához érnek, melyben a Sanseverina-palota áll.
Amint befordultak a palotához vezető utcába, villámgyorsan felrántja a gyaloghintó ajtaját, mely elöl kicsapódik, átveti magát az egyik rúdon, tőrszúrással feldönti az egyik fegyverest, aki fáklyáját az arcához tartja; őt is megszúrják, vállát éri a döfés, egy másik fegyveres az égő fáklyával megperzseli szakállát, de Fabrizio végül mégis eléri Lodovicót, odakiáltja neki:
– Szúrd le! Szúrd a fáklyásokat!
Lodovico jobbra-balra sújt kardjával, megszabadítja őt két embertől, akik üldözőbe vették. Fabrizio futva ér a Sanseverina-palota kapujáig; a portás kíváncsian kinyitotta a nagy kapuba vágott, három láb magas kicsi ajtót, s elképedten bámulta a sok fáklyát. Fabrizio egyetlen ugrással túljut a küszöbön, s bevágja maga mögött a kicsi ajtót. A kertbe rohan, és kimenekül azon az ajtón, mely egy teljesen elhagyatott utcára nyílik. Egy óra múlva kijutott a városból, reggelre átlépte a modenai határt; végre biztonságban volt. Este megérkezett Bolognába. „Gyönyörű kaland! – sóhajtott fel. – Még csak nem is beszélhettem a szerelmemmel.” Azon nyomban bocsánatkérő levelet írt a grófnak és a hercegnének, óvatos leveleket; elmondta bennük, mit érez, de az ellenség nem tudhatott meg róla semmit. „A szerelembe voltam szerelmes – írta a hercegnének. – Mindent elkövettem, hogy megismerjem, de – úgy látszik – a természet megtagadta tőlem a szerelmet és a mélabút; legfeljebb a köznapi gyönyört ismerhetem meg!” S még sok hasonlót írt.
Szinte elképzelhetetlen, mennyire felkavarta ez a kaland Pármát. Titokzatossága izgatta a kíváncsiakat, s nagyon sokan látták a fáklyákat és a gyaloghintót. De ki lehetett az elrabolt férfi, akivel olyan tisztelettudóan bántak? Másnap egyetlen ismert előkelőség sem hiányzott a városból.
A kisemberek, akik abban az utcában laktak, ahol a rab eltűnt, azt suttogták ugyan, hogy láttak egy holttestet; de fényes nappal, amikor már mindenki kimerészkedett, a csatának nem találták más nyomát, csak sok vért a kövezeten. Még aznap legalább húszezer kíváncsiskodó látogatott el ebbe az utcába. Itália városai megszokták a különös látványosságokat, de mindig ismerik a miértet és a hogyant. Ebben az esetben az hökkentette meg Pármát, hogy amikor már rég nem a fáklyásmenet volt a legfőbb érdekesség, még akkor sem tudták, még egy hónap múlva sem, ki lehetett M. vetélytársa, aki a gróftól el akarta rabolni Faustát; s ezt a mindenre ügyelő, okos Mosca rendezte így. A féltékeny és bosszúálló szerelmes már a sétáltatás elején megszökött. A gróf parancsára Faustát a fellegvárba zárták.
A hercegné jót mulatott egy kis igazságtalanságon, amit Mosca követett el kényszerűségből, hogy leszerelje a fejedelem kíváncsiságát, nehogy IV. Ranuccio Ernesto tudomást szerezzen Fabrizio szerepéről.
Akkoriban egy érdemes kutató érkezett északról Pármába, a középkor történetét kívánta megírni; a könyvtárakban kéziratok után nyomozott, s a gróftól minden elképzelhető engedélyt megkapott. De ez a kutató nagyon fiatal volt, és ingerlékeny; olyasmit képzelt, hogy Pármában mindenki gúnyolódik vele. Nem tagadhatjuk, hogy a gyerekek néha utánaszaladtak az utcán – megbámulták gőgösen vállalt és mutogatott, hatalmas, élénkvörös hajzatát. Tudósunk azt hitte, hogy a fogadóban mindenért többet kérnek tőle, mint mástól, s addig nem is fizette ki a legjelentéktelenebb számlát sem, míg nem lapozta fel bizonyos Starke asszony útikönyvének huszadik kiadását: ez a könyv felvilágosítja az okos angolokat, mibe kerül egy pulyka, egy alma, egy pohár tej s bármilyen más áru.
A vörös sörényű tudós ugyanazon az estén, amikor Fabriziót megsétáltatták, nagyon megdühödött a fogadósára, s kis pisztolyokat rántott elő zsebéből, hogy elégtételt vegyen a camerierén
[53]
aki egy közepes nagyságú őszibarackért két sout merészelt tőle kérni. Letartóztatták, mert főbenjáró bűn, ha valaki pisztolyt tartogat a zsebében.
Mivel ingerlékeny tudósunk magas és sovány volt, Mosca grófnak másnap reggel eszébe jutott: úgy tálalja a fejedelemnek a kalandot, hogy ez az idegen volt a vakmerő, akit megtréfáltak, mert M. gróftól el akarta rabolni Faustát. Pármában háromévi gályarabsággal büntetik, aki kis pisztolyokat tartogat a zsebében, de a büntetést soha nem hajtják végre. Két hete ült már börtönben a tudós, s ezalatt csak egyetlen ügyvéddel beszélt, aki megijesztette őt a kegyetlen törvényekkel, melyeket a hatalmon levők gyávasága kívánt a titkos fegyverviselők ellen; ekkor egy másik ügyvéd kereste fel fogságában, ez meg elmondta neki: milyen sétával leckéztette meg M. gróf ismeretlenül maradt vetélytársát. A rendőrség nem akarja bevallani a fejedelemnek, hogy nem tudja kideríteni, ki a vetélytárs. „Vallja azt, hogy tetszeni akart Faustának; hogy ötven briganti elrabolta magát, amikor a művésznő ablaka alatt énekelt; hogy egy óra hosszat sétáltatták a gyaloghintóban, s közben folyton udvariaskodtak magával. Nincs ebben a vallomásban semmi, amit szégyellnie kellene; egyetlen mondatot várnak csak magától. Amint kimondta, megszabadítja a rendőrséget kínos helyzetéből, a rendőrség postakocsira ülteti, a határra viteti, s barátságosan jó estét kíván.”
A tudós egy hónapig tiltakozott; a fejedelem már kétszer-háromszor is a belügyminiszter elé akarta vezettetni, s maga is ott kívánt lenni, amikor kihallgatják. De végül elfeledkezett az egészről, mire a történész bosszankodva elszánta magát a vallomásra; erre rögtön a határra szállították. A fejedelem haláláig azt hitte: M. gróf vetélytársa a sűrű vörös hajú férfi volt.
Három nap múlt el a séta óta; Fabrizio Bolognában rejtőzködve éppen arról beszélt hű Lodovicójával, hogyan találja meg M. grófot, amikor megtudta, hogy M. is itt bujkál, egy hegyi faluban, a firenzei út mentén. M. grófot csak három bulo kísérte ide; amikor másnap hazatért sétájáról, nyolc álarcos ragadta meg; azt mondták: a pármai titkosrendőrség emberei. Szemét bekötötték, s egy fogadóba vezették, két mérfölddel beljebb, a hegyek közé; itt igen előzékenyen gazdag vacsorával kínálták. Kitűnő olasz és spanyol borokat tettek eléje.
– Tehát államfogoly vagyok? – kérdezte a gróf.
– Szó sincs róla! – felelte udvariasan az álarcos Lodovico. – Csak egy magánszemélyt sértett meg, amikor a gyaloghintón megsétáltatta. Az illető holnap reggel párbajozni kíván önnel. Ha megöli, jó lovak, pénz és a genovai országúton váltáskor ismét jó lovak várják önt.
– És ki az a hencegő? – tudakolta a gróf ingerülten.
– Bombace a neve. Ön választja meg a fegyvert, s kitűnő, becsületes segédek állnak rendelkezésére. De egyiküknek meg kell halnia.
– De hiszen ez gyilkosság! – rettent meg M. gróf.
– Ugyan, ugyan! Egyszerű viadal; viadal életre-halálra azzal a fiatalemberrel, akit ön késő éjszaka végighordoztatott Párma utcáin, s aki elvesztené becsületét, ha megcsúfolója életben maradna. Kettejük közül az egyik felesleges a földön; megölheti, ez a választása! Rendelkezésére állnak párbajtőrök, nehéz lovassági kardok, pisztolyok, s még más fegyver is, minden, amit néhány óra alatt megszerezhettünk, mert sietnünk kellett. Bologna rendőrsége nagyon buzgó, ezt ön is tudhatja; nem engedhetjük meg, hogy beleavatkozzék ügyünkbe. Az a férfi, akit ön nevetségessé tett, nem mondhat le a párbajról.
– De ha az a fiatalember fejedelmi...
– Éppen olyan egyszerű magánember, mint ön; s még csak nem is olyan gazdag. De életre-halálra akar verekedni, s megmondhatom, kényszeríteni fogja erre a harcra.
– Én nem félek semmitől! – kiáltotta M.
– Ez az, amire ellenfele oly forrón vágyik! – vágta rá Lodovico. – Készüljön el arra, hogy holnap kora hajnalban az életét kell megvédenie. Olyan férfi fogja megtámadni, aki joggal haragudhatik önre, és aki nem kíméli majd életét. Ismétlem, ön választja meg a fegyvert; különben pedig írja meg a végrendeletét.
Másnap reggel hat órakor reggelit adtak be M. grófnak, azután kitárták a szoba ajtaját, mely mögött őrizték, és arra kérték, lépjen ki a hegyi fogadó udvarára. Az udvart sövény és elég magas fal vette körül; minden ajtót gondosan elreteszeltek.
Udvariasan felszólították a grófot, lépjen az egyik sarokba tolt asztalhoz, melyen néhány üveg bor és pálinka állt, azonkívül két pisztoly, két hosszú tőr, két nehéz kard, papír és tinta. A fogadó udvarra néző ablakaiban legalább húsz paraszt bámészkodott. M. gróf odakiáltott nekik: szánják meg!
– Meg akarnak gyilkolni! Mentsétek meg az életemet!
– Téved, uram! Vagy meg akar téveszteni! – kiáltotta Fabrizio is az udvar túlsó sarkából, egy másik asztal mellől, melyet ugyanúgy teleraktak fegyverekkel. Kabátját már levetette, arcát olyan vívósisak fedte, melyet vívótermekben látni.
– Felszólítom, vegye fel sisakját – folytatta Fabrizio – ott fekszik maga előtt, s azután jöjjön ide előbbre, tőrrel vagy pisztollyal, mert maga választja a fegyvert, ahogyan már tegnap este hallotta.
M. gróf egyre szabadkozott, újabb és újabb nehézségekkel hozakodott elő, látszott, semmi kedve a verekedéshez; Fabrizio meg egyre attól rettegett: bár a hegyek között voltak, jó ötmérföldnyire Bolognától, a rendőrség mégis rájuk csap. Most már a legdurvább sértéseket vágta ellenfele arcába, s végre – megkönnyebülve sóhajtott – sikerült feldühítenie a grófot. M.
Néhány perc múlva hangos lárma állította meg őket. Hősünk a párbaj előtt úgy érezte: olyasmibe vág bele, amit egész életében szemére vethetnek, vagy csúnyán rágalmazhatják miatta. Megbízta hát Lodovicót, szedjen össze néhány tanút a környéken. Lodovico pénzt osztogatott ismeretlen embereknek, akik a közeli erdőben dolgoztak. Ezek most kiáltozva sereglettek össze: azt hitték, a kiosztott pénzért meg kell ölni megbízójuk ellenségét. Amikor a fogadóhoz értek, Lodovico arra kérte őket, tartsák nyitva a szemüket, s figyeljenek jól: a két verekedő fiatal férfi közül nem gazember-e az egyik, nem próbál-e jogtalanul előnyösebb helyzetbe kerülni?
A parasztok vad kiáltozása egy percre megszakította a párbajt, s a küzdelem csak nem akart újra megindulni. Fabrizio ismét a gróf hiúságát piszkálta.
– Gróf úr! – kiáltotta oda. – Aki szemtelen, az legyen bátor is. Tudom, ez magának nehéz feltétel. Maga szívesebben megfizet embereket, akik azután a gazdájuk helyett bátrak.
M. gróf vérig sértve ismét ordítozni kezdett, hogy ő milyen sokáig járt Nápolyban a híres Battistini vívótermébe, s hogy ellenfele rögtön megfizet szemtelenkedéséért. S most, amikor végre feltámadt haragja, elég bátran verekedett; de semmi nem akadályozhatta meg Fabriziót, hogy jól bele ne szúrjon a gróf mellébe, s M. ezzel a sebbel hónapokig fekhetett ágyban. Lodovico kötözte be a sebesültet, s közben a fülébe súgta:
– Ha bejelenti a párbajt a rendőrségen, az ágyában szúrom le!
Fabrizio Firenzébe menekült; eddig Bolognában bujkált, s csak itt, Firenzében kapta meg a hercegné érzékenyen számon kérő leveleit. A hercegné nem tudta megbocsátani, hogy ott volt a hangversenyen, s nem kívánt vele beszélni! Fabriziót elbűvölték Mosca gróf levelei; őszinte barátság és igazi nemesség sugárzott belőlük. Megsejtette: a gróf írhatott Bolognába, s olyasmit írhatott, hogy eloszlatta a gyanút, ami a párbaj miatt fenyegette őt. A rendőrség kifogástalanul igazságos volt: megállapította, hogy két idegen állampolgár, akik közül csak az egyiket, a sebesültet ismerik (M. grófot), tőrpárbajt vívott, a párbajnak legalább harminc paraszt tanúja volt, s a küzdelem végére odatévedt a falu papja is, aki hiába igyekezett szétválasztani a párbajozókat. S mert Giuseppe Bossi nevét ki sem ejtették, alig két hónap telt el, és Fabrizio már visszatérhetett Bolognába, s erősebben hitte, mint bármikor: sorsa arra ítéli, hogy a szerelemből ne ismerje meg a lélek nemes szerelmét. Hosszan és gyönyörűséggel írta ezt meg a hercegnének; nagyon fárasztotta már magányos élete, és ismét szenvedélyesen vágyódott a kedves, nagyon kedves esték után, amikor a gróffal és Ginával lehetett együtt. Amióta távol élt tőlük, nem érezte a jó társaság örömét.
Annyit unatkoztam, míg a szerelmet és Faustát hajszoltam – írta a hercegnének – hogy most, ha Fausta szeszélye még mindig felém fordulna, húsz mérföldet sem tennék meg, hogy szaván fogjam. Így hát ne félj attól, amint írod, hogy elmegyek utána Párizsba, ahol, hallom, őrült sikerrel mutatkozott be. De akárhány mérföldet megtennék, hogy egy este megint együtt lehessünk, veled és a gróffal, aki a legnagyszerűbb barát!