MÁSODIK FEJEZET
Aztán mikor az est szemünkbe csendesen Barna árnyat lop, én az eget kémlelem, Melyre az úr ezer kis szikrázó jelével Írja a földiek sorsát és végzetét fel, Mert tintát, papirost, tollat ő sem szeret, S lenézi ezeket, akár az emberek; Az ő betűi fenn csillagai az égnek, Velük jósolja a jót s rosszat, ami érhet; De az ember, a föld s halál terheivel, Írását megveti s nem is olvassa el.
RONSARD
[14]
A márki nem titkolta, hogy lángolva gyűlöli a tudást; egyre azt hajtogatta: a gondolatok okozták Itália vesztét. Nemigen tudta, hogyan egyeztesse össze irtózását a műveltségtől, s a vágyat, hogy fia, Fabrizio, folytassa a jezsuitáknál oly ragyogóan indult tanulmányait. A lehető legkevesebbet akarta kockáztatni, s ezért a derék Blanès abbét, Grianta plébánosát bízta meg: tanítsa tovább latinul Fabriziót. Persze, jó lett volna, ha az abbé ismeri ezt a nyelvet, ő azonban megvetette a latint; tudománya egyszerűen abból állt, hogy elmondta misekönyve imáit, és értelmüket körülbelül meg tudta magyarázni híveinek. De azért a plébánost tisztelték, sőt hívei féltek is tőle; ő mindjárt megmondta, hogy nem tizenhárom hét, sőt nem is tizenhárom hónap múlva teljesedik a Bresciát védő Szent Giovita jóslata. Ha megbízható barátaival beszélt, még hozzátette: a tizenhármas számot olyanképpen kell megfejteni, amin az egész világ elámulna, ha szabad volna mindent kimondani (1813).
Mondjuk el a valóságot: a kezdetleges, de becsületes és erkölcsös, sőt eszes Blanès abbé éjszakáit fenn töltötte a templomtoronyban; bolondult az asztrológiáért. Napjait azzal töltötte, hogy a csillagok egymáshoz való viszonyát és helyzetét számítgatta, éjszakái nagy részét pedig azzal, hogy az égbolton követte őket. Nagyon szegény volt, s nem volt más műszere, mint egy papírtokba foglalt hosszú távcső. Elképzelhetjük, mennyire megvetheti a nyelvek tanulmányozását egy olyan férfi, aki úgy érzi: életének egyetlen célja, hogy pontosan megállapítsa császárságok bukásának és a világ arcát megváltoztató forradalmaknak pontos idejét.
– Ugyan mivel tudok többet a lóról – mondogatta Fabriziónak – mióta megtanítottak rá, hogy latinul equus a neve?
A parasztok rettegtek Blanès abbétól, mert nagy varázslónak tartották. Félelmet keltett bennük, hogy mindig a toronyban van, s az abbé kihasználta félelmüket: nem mertek lopni. A környék plébánosai irigykedtek tekintélyére, s gyűlölték is; del Dongo márki egyszerűen lenézte – ilyen alsóbb ember ne bölcselkedjék annyit! Fabrizio imádta őt; s hogy megnyerje tetszését, néha hosszú estéket töltött azzal, hogy óriási összeadásokat és szorzásokat végzett neki. Máskor meg felment a toronyba – ez nagy kegy volt, Blanès abbé soha senkit nem engedett fel; de ezt a gyereket szerette egyszerűségéért, természetességéért.
– Ha nem leszel képmutató, talán ember lesz belőled!
Fabrizio vakmerő és szenvedélyes volt örömeiben; évenként kétszer-háromszor is megesett vele, hogy majdnem belefulladt a tóba. Grianta és Cadenabia kis parasztgyerekeit ő vezette nagy vállalkozásaikra. A gyerekek szereztek néhány kis kulcsot, és sötét éjszakákon azzal kísérleteztek, hogy a nagy kövekhez és kiálló parti fákhoz erősített bárkák láncain felnyissák a lakatokat. Tudnunk kell, hogy a comói tavon a halászok – jó távol a bárkáktól – hosszú horgászzsineget feszítettek ki a víz alatt. A zsineg felső végét parafával borított kicsi deszkalaphoz kötözték, a deszkába hajlékony mogyoróágat szúrtak, melyen apró csengő lógott; és a csengő rögtön megszólalt, ha a horogra került hal megrántotta a zsineget.
Ezeken az éjszakai kirándulásokon, melyeket Fabrizio vezetett, az volt a nagy kérdés: meg tudják-e vizsgálni a horgokat, mielőtt a halászok meghallanák a kis csengők jeladását. Legszívesebben viharos időt választottak; veszélyes kalandjaikra mindig kora reggel indultak a bárkákon, egy órával hajnal előtt. A gyerekek – mikor bárkára szálltak – úgy érezték, a legnagyobb veszedelmekbe rohannak. Éppen ez szépítette meg vállalkozásaikat; és apjuk példáját követve, ájtatosan elmondtak egy Ave Mariá-t. De sokszor megtörtént, hogy az indulás percében, az Ave Maria utáni pillanatban Fabrizio hirtelen valamilyen titokzatos figyelmeztetést kapott. Ez fogant meg benne barátja, Blanès abbé asztrológiai jóslataiból; pedig az abbé jóslataiban tulajdonképpen nem hitt. Ifjúi képzeletének figyelmeztetései pontosan tudatták vele a kedvező vagy kedvezőtlen eredményt; és mert határozottabb volt többi barátjánál, lassanként az egész csapat annyira ügyelt a különböző jelekre, hogy ha az indulás pillanatában a parton papot láttak, vagy balról egy holló repült el felettük, sietve rákattintották a lakatot a bárka láncára, s hazamentek aludni. Blanès abbé ugyan nem adta át vesződséges tudományát Fabriziónak, de határtalan bizalmat oltott bele, s megtanította hinni a jelekben, melyekből kiolvasható a jövő.
A márki tudta, ha valamiképpen felfedezik titkosírású leveleit, teljesen kiszolgáltatja magát húgának; ezért Fabriziónak minden évben megengedte, hogy Szent Angéla ünnepe táján, Pietranera grófné névnapja idején, egy hetet Milánóban töltsön. A fiú egész évben erre a hétre várakozott, vagy azon búsult, hogy már elmúlt. A nagy napon a taktikai út költségére a márki négy tallért adott át a fiúnak; feleségének, aki Fabriziót elkísérte, szokása szerint semmit sem adott. De az utazás előtti napon Comóban jelentkezett egy szakács, hat inas és egy kocsis két lóval – s Milánóban a márkinénak mindennap rendelkezésére állt egy fogat s egy tizenkét terítékes vacsora.
Az a sértődött élet, ahogyan del Dongo márki élt, nem volt éppen szórakoztató; de azzal az eredménnyel járt, hogy aki alkalmas volt rá, s vállalta, egész életére meggazdagodott. A márki jövedelme meghaladta évenként a kétszázezer livre-t, és nem költötte el a negyedét sem. A reménység éltette. 1800-tól 1813-ig, tizenhárom évig állhatatosan és szilárdan hitte, hogy Napóleon fél éven belül megbukik. Elképzelhetik ujjongását, amikor 1813 elején megtudta a berezinai szerencsétlenséget.
[15]
Párizs elfoglalása és Napóleon bukása egészen megzavarta; a legsértőbb szavakat vágta feleségéhez és húgához. Végre-végre, tizennégy évi várakozás után megérte azt a végtelen boldogságot, hogy osztrák csapatokat látott bevonulni Milánóba. Bécsi rendelkezésre az osztrák tábornok megbecsüléssel, már-már tisztelettel fogadta del Dongo márkit; sietve felajánlották neki a kormányzóság egyik igen fontos állását, s ő úgy fogadta azt, mint akinek adósságot fizetnek vissza. Idősebb fiát a monarchia legparádésabb ezredébe nevezték ki főhadnagynak; a kisebbik azonban semmiképpen nem fogadta el a felajánlott kadétságot. De a márki diadala, melyet ritka arcátlansággal élvezett, csak néhány hónapig tartott; azután megalázó fordulat következett. Soha nem volt tehetsége a közügyekhez; tizennégy évet töltött vidéken, inasai, jegyzője és orvosa társaságában, s ehhez adjuk hozzá az öregedéssel járó mogorvaságot: teljesen használhatatlan emberré vált. Pedig osztrák földön senki nem tarthat meg fontos állást, ha hiányzik belőle a tehetség, mely nélkülözhetetlen az öreg monarchia lassú és bonyolult, de nagyon józan adminisztrációjához. Del Dongo márki baklövései felháborították a hivatalnokokat, sőt az ügyek intézését is megzavarták. Ultramonarchikus nyilatkozatai állandóan izgalomban tartották a népet, melyet álomba és közönybe akartak meríteni. Egy szép napon értesítették, hogy őfelsége méltóztatott kegyesen elfogadni lemondását a kormányzatban viselt állásáról, s ugyanakkor a Lombard-Velencei Királyság második főudvarmesterévé nevezte ki. A márkit felháborította a kegyetlenség és az igazságtalanság, melynek áldozata lett; kinyomatta egyik barátjához írt levelét, ő, aki annyira irtózott a sajtószabadságtól. S végül megírta a császárnak, hogy miniszterei elárulják, mind jakobinusok. Mindezt elintézve, szomorúan visszatért griantai kastélyába. Valami mégis megvigasztalta. Napóleon bukása után bizonyos hatalmasságok agyonverették az utcán Prina grófot, az itáliai királyság volt miniszterét, a legkiválóbb férfit. Pietranera gróf életét kockáztatta, hogy megmentse a minisztert, akit esernyővel vertek agyon; öt óra hosszat verték. Egy pap, del Dongo márki gyóntatója, megmenthette volna Prinát,
[16]
ha kinyitja előtte a San Giovanni-templom rácsos kapuját; mert ott vonszolták el a szerencsétlent, s egy percre magára is hagyták, az utca közepén, a szennycsatornában; de a pap gúnyolódva tagadta meg kérését, s nem nyitotta meg a rácsot. Hat hónap múlva a márki jóleső elégedettséggel vette tudomásul, hogy gyóntatóját pártfogására kitüntető módon előléptették.
Utálta Pietranera grófot, a sógorát, akinek jövedelme évenként az ötven aranyat sem haladta meg, s mégis elégedett mert lenni; megengedte magának, hogy hű maradjon ahhoz, amit egész életében szeretett; és arcátlanul magasztalta a senkit előnyben nem részesítő igazságszolgáltatást, amit a márki aljas jakobinizmusnak nevezett. A gróf visszautasította, hogy szolgálatot vállaljon Ausztriában; a visszautasítást felhasználták ellene, s néhány hónappal Prina halála után ugyanazok, akik gyilkosait megfizették, elérték, hogy Pietranera tábornokot börtönbe vetették. Erre felesége, a grófné, útlevelet kért, és postalovakat bérelt: fel akart menni Bécsbe, hogy elmondjon mindent a császárnak. Prina gyilkosai megijedtek, s az egyik gyilkos, a grófné unokatestvére, éjfélkor, Bécsbe indulása előtt egy órával, megjelent nála: a parancsot hozta, mely visszaadta férje szabadságát. Másnap az osztrák tábornok magához hívatta Pietranera grófot, igen udvariasan fogadta, s megígérte neki: nyugdíját késedelem nélkül s a legméltányosabban állapítják meg. A derék Bubna tábornok
[17]
okos és bátor ember volt; viselkedése elárulta, hogy szégyenkezik Prina meggyilkolása és a gróf elfogatása miatt.
Viharba kerültek, és a grófné határozottsága megmentette mindkettejüket; a grófék ezután jól-rosszul a nyugdíjból éltek, mely Bubna tábornok utasítására nem késett sokáig.
Szerencsére öt-hat év óta a grófné nagyon megkedvelt egy dúsgazdag, fiatal férfit, aki a grófnak is bizalmas barátja volt; ez a férfi rendelkezésükre bocsátotta angol paripáit s Milánó legszebb fogatát, meg páholyát a Scala-színházban, és vidéki kastélyát. Sajnos, a gróf bátorsága mindig magasan lobogott, előkelő lélek volt, könnyen elragadta az indulat, és ilyenkor kihívó megjegyzéseket tett. Egy napon fiatalemberekkel vadászatra indult; az egyik más zászlót szolgált, mint ő, s gúnyos megjegyzéseket tett az Alpokon Inneni Köztársaság katonáinak bátorságára; a gróf arcul ütötte, azonnal megverekedtek, s Pietranera, akivel a fiatalok mind szemben álltak, meghalt. Akkoriban sokat beszéltek erről a különös párbajról, s akik jelen voltak, jónak látták, hogy egy ideig Svájcban utazgassanak.
A grófnéra semmiképpen nem volt jellemző az a szánalmas erő, amit beletörődésnek neveznek; az ostobák bátorsága, akik szó nélkül tűrik, hogy felakasszák őket. Lángolt és lobogott férje halála miatt, s azt kívánta: meghitt barátja, Limercati, az a gazdag, fiatal férfi vállalkozzék rögtön egy svájci útra, s lője agyon karabéllyal Pietranera gyilkosát, vagy legalább üsse pofon.
Limercati céltalannak és nevetségesnek tartotta a tervet, a grófné pedig arra ébredt: megvetése megölte szerelmét. Még kedvesebb lett Limercatival, ismét fel akarta kelteni szerelmét, azután otthagyni és kétségbe ejteni. Hogy Franciaországban megérthessék ezt a bosszútervet, el kell mondanom: a milánóiak teljesen mások, mint a mieink; Milánóban még ismerik a szerelmi kétségbeesést. A gyászruhát viselő grófné, aki elhomályosított minden más szép nőt, most kacérkodni kezdett a divatos fiatal férfiakkal, s az egyik, N. gróf, aki eddig is gyakran mondta, hogy a kitűnő Limercati nehézkes és merev jelenség az ilyen szellemes asszony mellett, most bolondul beleszeretett a grófnéba.
A grófné a következő levelet írta Limercatinak:
Nem viselkednék egyszer úgy, mint egy értelmes ember? Képzelje azt, hogy soha nem ismert engem. Valamelyes megvetéssel, alázatos szolgálója
Gina Pietranera
Limercati elolvasta a levelet, majd elutazott egyik vidéki kastélyába; szerelme föllángolt, őrjöngött, arról beszélt, hogy főbe lövi magát, ami délvidéki országokban elég szokatlan.
Amint birtokára érkezett, rögtön másnap írt a grófnénak: felajánlotta a nevét és kétszázezer livre jövedelmét. Gina fel sem bontotta a levelet, s N. gróf groomjával küldte vissza. Limercati három évet töltött birtokán; minden második hónapban visszatért Milánóba, de sohasem merészelt ott maradni; barátait halálra untatta szenvedélyes szerelmével, s azzal, hogy részletesen elmondta, milyen kegyes volt hozzá régebben a grófné. Eleinte hozzátette még, hogy N. gróf mellett a vesztébe rohan, s ez a viszony nem méltó hozzá.
A valóság az volt, hogy Gina nem szerette N. grófot, s ezt meg is mondta neki, mihelyt meggyőződött, hogy Limercatit teljesen feldúlta. A gróf tudta, hogyan kell ilyenkor viselkedni; csak arra kérte Ginát, ne mondja el a társaságnak a szomorú igazságot, amit vele közölt.
– Ha olyan végtelenül kegyes volna – tette hozzá – s látszólag továbbra is úgy fogadna, olyan kitüntető módon, ahogyan az elismert hódolót szokás, később talán más, megfelelő viszonyt köthetnék.
Hősies nyilatkozata után Gina nem fogadta el többé N. gróf lovait, sem a páholyát. De tizenöt év alatt megszokta a legelegánsabb életet, s most meg kellett oldania a nehéz, szinte lehetetlen problémát: ezerötszáz frankból élni Milánóban. Kiköltözött palotájából, két szobát bérelt valahol az ötödik emeleten, személyzetét elbocsátotta, még szobalánya helyett is egy szegény, öreg házvezetőnőt fogadott. Ez az áldozat mégsem volt oly hősies, és nem is olyan kínos, mint gondoljuk; Milánóban a szegénység nem nevetséges, tehát az ijedős emberek sem tartják a legnagyobb bajnak. Néhány hónap telt ebben a nemes nyomorúságban, mialatt Limercati szüntelenül ostromolta leveleivel, sőt N. gróf is, aki ugyancsak megkérte a kezét; ekkor történt, hogy az undorítóan fösvény del Dongo márkinak eszébe jutott: ellenségei talán diadalmaskodva nézik húga nyomorát. Hogyan! A del Dongo család egyik tagjának abból a nyugdíjból kell megélnie, amit a bécsi udvar (az őt megsértő bécsi udvar!) utalványoz az özvegy tábornoknéknak?
Megírta hát Ginának, hogy olyan lakás és ellátás várja a Grianta-kastélyban, mely méltó húgához. A grófné változékony lelke örömmel kapott az újszerű élet gondolatán; húsz éve nem lakott már a tiszteletet keltő kastélyban, mely méltóságosan állt a Sforzák idejében ültetett vén gesztenyefák között. „Ott talán nyugalmat találok! – gondolta. – Az én koromban mi más a boldogság? (Harmincegy éves volt, s azt hitte: elérkezett a visszavonulás ideje.) Végre békés és boldog élet vár rám ott, ahol születtem, a fenséges tó mellett!”
Csalódott-e Gina? Nem tudom. De ez a szenvedélyes lélek, aki csak most utasított el könnyedén két óriási vagyont, kétségtelenül a boldogságot hozta a Grianta-kastélyba. Két kis unokahúga sikongott az örömtől.
– Visszahoztad fiatalságom szép napjait! – ölelte át a márkiné. – Tegnap még százéves voltam!
A grófné sorra járta Fabrizióval Grianta környékének varázslatos helyeit, melyeket az utazók is lelkesedve emlegetnek. Elmentek a Melzi-villához: ott emelkedett a tó túlsó partján, szemben a kastéllyal, s Griantából oly szpen idelátszott; meglátogatták a villa fölött a Sfondraták szent erdejét és a merész hegyfokot, mely elválasztja egymástól a tó két ágát, az érzékien szép comóit s a szigorú leccóit. Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. „A comói tavat – gondolta – nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhetem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbújó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötvenlépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjazó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon – ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! – az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyult, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak ezt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess, és örülj!” Elbűvölő táj, szebb a világ minden más látványánál – a grófné megint tizenhat évesnek érezte magát. Nem értette, hogyan múlhatott el annyi év, s ő nem látta a tavat! Hát a boldogságot az öregedés hozná meg? Egy bárkát vásárolt, melyet Fabrizio, a márkiné s ő maga díszített fel, mert pénzük semmire sem volt ebben a ragyogó házban; mióta del Dongo márki kegyvesztett lett, még jobban kívánta a főúri pompát. Azért, hogy a híres platánsornál, Cadenabia mellett, tízlépésnyi szárazföldet nyerjen, a tó mellett töltést emeltetett, mely nyolcvanezer frankjába került. A töltés végén kápolna épült, a jó nevű Cagnola márki tervei szerint, hatalmas gránittömbökből, a kápolnába pedig Marchesi, a divatos milánói szobrász családi sírboltot illesztett be, melyen majd domborművek ábrázolják a márki őseinek nagyszerű tetteit.
Fabrizio bátyja, Ascanio markezino, a nőkkel szeretett volna tartani sétáikon; de nagynénje vizet freccsentett púderes hajára, s naponta új tréfákat eszelt ki, hogy megcibálja méltóságát. A markezino végre is megszabadította kövér, sápadt arcától a vidám társaságot, mely jelenlétében nevetni sem mert. Gyanakodtak, hogy apjának kémje; s a szigorú zsarnokot nem volt tanácsos felbosszantani – kényszerű visszavonulása óta állandóan ingerült volt.
Ascanio megfogadta, hogy bosszút áll Fabrizión.
Egyszer vihar kapta el őket, s veszélyben forogtak; bár nagyon kevés pénzük volt, mégis jól megfizették a két hajóst, hogy hallgassanak a márki előtt, aki már úgyis rosszkedvű volt, s fintorgott, hogy lányait is magukkal vitték. Egy más alkalommal megint viharba kerültek; a viharok ijesztőek és váratlanok ezen a szép tavon – két egymásra meredő hegyszorosból hirtelen szélrohamok törnek ki, és a víz fölött küzdenek meg egymással. A grófné az orkánban és a mennydörgésben ki akart szállni; azt hajtogatta, hogy a tó közepén, a magányos sziklán, mely akkora volt, mint egy kicsi szoba, izgalmas élményben lehetne része: látná, hogyan rohannak feléje minden oldalról a dühödt hullámok. De amint a bárkából kiugrott, a vízbe esett. Fabrizio utánavetette magát, hogy megmentse – mind a ketten jó messzire sodródtak. Vízbe fúlni csúnya kaland; de az unalom elképedten vette észre, hogy kiűzték az ősi kastélyból. A grófnét izgatta és érdekelte Blanès abbé eredeti egyénisége és csillagászati tudománya. A bárka megvásárlása után maradt még valamelyes pénze, ezen kis csillagászati távcsövet vettek, alkalmi vétel volt; unokahúga s Fabrizio társaságában majd minden este letelepedtek a kastély valamelyik gót tornyának teraszán. Fabrizio volt a társaság tudósa, órákat töltöttek így – ugyancsak vidáman, távol a kémektől.
De olyan napok is akadtak, amikor a grófné egyetlen szót sem váltott senkivel; látták, hogy a hatalmas gesztenyefák alatt sétál, elkomolyodva, álmaiba merülve; eszesebb volt, semhogy időnként ne érezte volna, milyen unalmas, ha gondolatainkat nem beszélhetjük meg senkivel. De másnap megint úgy nevetett, mint azelőtt; az eleven asszony sötét hangulatait legtöbbnyire a márkiné sopánkodása váltotta ki.
– Hát ebben a gyászos kastélyban múlik el a maradék kis fiatalságunk is – mondogatta a márkiné.
Míg a grófné nem volt itt, ahhoz sem volt bátorsága, hogy szomorú legyen.
Így éltek 1814 telétől 1815-ig. A grófné ugyan nagyon szegény volt, de ezalatt kétszer is elment Milánóba néhány napra; Viganò felséges táncát
[18]
akarta látni a Scala-színházban – és a márki nem tiltotta meg feleségének, hogy elkísérje sógornőjét. Éppen esedékes volt a negyedévi kicsi nyugdíj, s az Alpokon Inneni Köztársaság tábornokának szegény özvegye adott kölcsön néhány zecchinót a dúsgazdag del Dongo márkinénak. Kedvesek voltak ezek a kirándulások, vacsorára meghívtak néhány régi barátot, s nevetve vigasztalódtak, akár a gyerekek. A meglepetéseket tartogató, tüzes olasz vidámság elfeledtette a nyomott szomorúságot, amit a márki idősebb fia terjesztett maga körül Griantában. Fabrizio még alig volt tizenhat éves, de már nagyon jól helyettesítette a család fejét itt, Milánóban.
1815. március hetedikén egy kedves milánói kirándulásról éppen két napja érkeztek meg az asszonyok; ott sétáltak a szép platánsorban, melyet nemrég hosszabbítottak meg a tó távoli partjáig. A comói part felől egy bárka tűnt fel, különös jeleket adott. A márki egyik ügynöke ugrott ki a töltésre: Napóleon partra szállt a Juan-öbölben! Az ostoba Európát meglepte a partraszállás, del Dongo márkit azonban egyáltalában nem lepte meg; ömlengő levelet írt uralkodójának, felajánlotta tehetségét és millióit, s megismételte, hogy miniszterei jakobinusok, akik egyetértenek Párizs bujtogatóival.
Március nyolcadikán, reggel hat órakor, miután a márki feltűzte minden kitüntetését, idősebbik fiával tollba mondatta magának harmadik politikai sürgönye fogalmazványát; gyönyörű betűkkel, elmélyülve, komolyan másolta, olyan papírra, melynek vízjegye az uralkodó arcképe volt. Ugyanekkor Fabrizio bejelentette magát Pietranera grófnénál.
– Megyek! – kiáltotta. – Csatlakozom a Császárhoz, aki Itália királya is! Aki annyira szerette férjedet! Svájcon át megyek. Vasi barátom, a barométerkereskedő, ma éjszaka Menaggióban nekem adta útlevelét; tőled néhány aranyat kérek, mert nekem csak kettő van, de ha kell, akár gyalog is megyek!
A grófné sírt; örömében és félelmében sírt.
– Istenem! – kiáltotta, és megragadta Fabrizio kezét. – Miért is jutott eszedbe ez a gondolat?
Majd felállt, és fehérneműs szekrényéből elővette gyöngyökkel díszített, gondosan eldugott erszényét – benne volt minden kincse.
– Vidd! – mondta a fiúnak. – De az Istenre kérlek, ne hagyd, hogy megöljenek! Ki marad nekünk, szerencsétlen anyádnak és nekem, ha te elpusztulsz? És hogy Napóleon győzne? Lehetetlen!... Szegény kicsikém! Uraink nagyon jól tudják majd, hogyan végezzenek vele. Nem hallottál-e egy héttel azelőtt Milánóban arról a huszonhárom régi gyilkossági tervről? Valamennyit olyan tökéletesen eszeltek ki, hogy csak a csoda menthette meg! Pedig akkor mindenható volt. És láthattad: ellenségeinkből nem hiányzik a szándék, hogy elpusztítsák. Amióta távol van, Franciaország nem hatalom többé!
A grófné a legnagyobb felindulással beszélt Fabriziónak Napóleon jövő sorsáról.
– Amikor megengedem, hogy csatlakozz hozzá, azt áldozom neki, ami legdrágább kincsem!
Fabrizio szeme fátyolos lett; könnyezett, amikor megölelte a grófnét; de elhatározása – hogy indul – egyetlen pillanatra sem ingott meg. Lelkendezve magyarázta kedves barátnőjének, mi győzte meg, hogy el kell mennie; olvasóim, mi megengedjük magunknak, hogy mosolyogjunk érvein.
– Tegnap este hét perccel hat előtt, te is tudod, ott sétáltunk a tó partján, a platánsorban, éppen elhagytuk a Casa Sommarivát,
[19]
s délnek fordultunk. Ott pillantottam meg először a távolban a Comóból érkező hajót, mely a nagy hírt hozta. Míg a hajót néztem, eszembe se jutott a Császár, csak azokat irigyeltem, akik utazhatnak; és egyszerre mély felindulás fogott el! A hajó kikötött, az ügynök halkan beszélt apámmal, aki elsápadt, majd félrevont bennünket, s közölte a szörnyűséget. Én a tó felé fordultam, nehogy meglássák szememben az öröm könnyeit. Egyszerre a végtelen magasban, s jobbra tőlem, egy sast pillantottam meg, Napóleon madarát; méltóságteljesen repült Svájc irányában, tehát Párizs felé! Abban a pillanatban elhatároztam: én is átkelek Svájcon, olyan gyorsan, akár a sas; megyek, s felajánlom a nagy embernek azt a semmiséget, ami mégis mindenem, amit felajánlhatok: gyenge karom segítségét. Hazát akart nekünk adni és szerette a nagybátyámat! S abban a pillanatban, amikor még a sast is láttam, különös módon elapadtak a könnyeim; hogy a gondolat felülről jött, még az is bizonyítja; abban a másodpercben ingadozás nélkül határoztam s már tudtam is, hogyan valósítom meg utamat. Mintha az Isten lehelt volna rám, egyszerre eloszlott minden szomorúságom, ami megmérgezte életemet (hiszen tudod), s megmérgezte különösen vasárnapjaimat. Szinte láttam a nagyszerű jelenetet, amint Itália felemelkedik a sárból, melyben a németek lenyomva tartják;
[20]
elkínzott, bilincsekből még alig szabadult karját kitárja királya és felszabadítója felé! Azt gondoltam ekkor: én, én, még ismeretlen fia ennek a szerencsétlen anyának, én is elmegyek, meghalni, vagy győzni a férfival, akit a sors adott nekünk, és aki le akarta mosni rólunk a gyalázatot, melybe Európa legaljasabb rabszolganépei alámerítenek minket!
Majd közelebb hajolva a grófnéhoz, halkan folytatta, közben merően nézte őt, s a szeme lángolt:
– Ismered, ugye, a fiatal gesztenyefát, melyet anyám maga ültetett azon a télen, amikor születtem; a fát a nagy erdei forrás mellett, kétmérföldnyire tőlünk; mielőtt bármit tennék, látni akartam. Arra gondoltam: még alig tavaszodik, s ha az én fám már rügyezik, ezt jelnek tekintem. Jelnek, hogy nekem is ki kell szabadulnom, a tompultságból, mely elsorvaszt ebben a szomorú és hideg kastélyban. Nem érzed-e te is, hogy ezek az öreg, megfeketedett falak (ma jelképek csak, de évszázadokkal előbb a zsarnokságot segítették), ezek a falak valóban a szomorú telet fejezik ki? Nekem ugyanazt jelentik, mint a gesztenyefámnak a tél.
Folytatta:
– És elhiszed-e, Gina, amit most mondok? Tegnap este fél nyolckor ott vagyok a gesztenyefánál; és rügyezett! Szép kis levelei voltak már! Gyöngéden sorra csókoltam őket. Kegyelettel körülástam a földet a drága fa tövében. És friss lendülettel azonnal átvágtam a hegyen, Menaggióba; útlevél kellett, hogy Svájcba juthassak! Az idő rohant, már hajnali egy volt, amikor megálltam Vasi ajtaja előtt. Azt hittem, sokáig kell kopognom, hogy felébresszem; de nem aludt, három barátjával beszélgetett. Első szavamra félbeszakított, megrázott: „Napóleonhoz akarsz csatlakozni?” Kiáltva mondta. A többi is forrón átölelt. „Miért is vagyok házas?” – sóhajtotta az egyik.
Pietranera grófné elkomolyodott; valamiképpen tiltakoznia kellene – gondolta. Ha Fabrizio valamivel tapasztaltabb, meglátja rajta: a grófné maga sem hiszi józan érveit, amiket most sietve előrángatott. De tapasztalat helyett elszánt volt; végig sem hallgatta érveit. A grófné hamarosan azzal is beérte, hogy megígértette vele: anyjának is elmondja, mit tervez.
– Anyám megsúgja nővéreimnek, s ezek a nők akaratlanul elárulnak! – kiáltott fel Fabrizio hősies gőggel.
A grófné könnyezett, s elmosolyodott.
– Beszélj több tisztelettel a nőkről, mert nők hozzák meg a szerencsédet; a férfiak sohasem fognak szeretni. Több tűz van benned, mint amennyit a prózai lelkek elviselnek.
Amikor a márkiné megtudta fia rendkívüli elhatározását, rögtön sírni kezdett: nem érezte meg hősiességét, s mindent megtett, hogy eltérítse tőle. De mihelyt meggyőződött: fiát csak a börtönfalak tarthatnák vissza, más semmi, odaadta neki minden kis pénzét. Majd eszébe jutott: tegnap óta nyolc vagy tíz apró gyémánt van nála, talán tízezer frankot érnek. A gyémántokat a márki bízta rá, foglaltassa be őket egy milánói ékszerésznél. Mialatt a grófné Fabrizio útiruhájába bevarrta a gyémántokat, beléptek a fiú nővérei; Fabrizio visszaadta a nőknek az összekuporgatott néhány aranyat. Húgait annyira lelkesítette terve, oly zajos örömmel ölelték, csókolták, hogy felkapta azt a pár gyémántot, amit még be kellett volna varrni, s rögtön indulni akart.
– Akaratlanul el fogtok árulni! – kiáltotta nővéreinek. – Elég pénzem van, felesleges, hogy még ruhát is vigyek magammal; ruhát mindenütt szerezhetek!
Megölelte a nőket, akiket annyira szeretett, s máris indult; a szobájába sem akart többé belépni. Oly gyorsan lépdelt, hogy még azon az estén Luganóba ért; közben állandóan attól rettegett: apja lovasokkal fogja üldöztetni. Hála istennek, végre svájci városban volt! Nem félt többé, hogy az elhagyott úton csendőrök támadnak rá, akiket apja bérelt fel. Innét szép levelet írt a márkinak, de gyerekes gyengesége csak megkeményítette az apai haragot. Fabrizio postakocsiba ült, átkelt a Szent Gotthárdon; nagyon gyorsan utazott: Pontarlier-nál francia földre ért. A császár Párizsban tartózkodott. Itt kezdődött Fabrizio szerencsétlensége; azzal a kemény elhatározással indult hazulról, hogy beszél a császárral: soha eszébe sem jutott, hogy ez nehéz lehet. Milánóban napjában tízszer is látta Eugène herceget, s meg is szólíthatta volna. Párizsban minden délelőtt elment a Tuileriák kastélyának udvarára, hogy ott legyen Napóleon szemléjén; de soha nem juthatott a császár elé. Hősünk azt hitte, minden francia éppen olyan mélyen megindult, mint ő, ha arra gondol, milyen veszedelem fenyegeti a hazát. Szállodájában, az étteremben nem titkolta terveit és önfeláldozó lelkesedését; az asztalnál kedves, rokonszenves fiatalemberekkel ismerkedett meg, akik még nála is jobban lelkesedtek, s nem feledkeztek meg arról, hogy minden pénzét ellopják. Szerencsére – pusztán szerénységből – nem beszélt nekik a gyémántokról, melyeket anyjától kapott. Azon a reggelen, amikor egy nagy mulatozás után ott állt kifosztva, két szép lovat vásárolt, és szolgájául felfogadta a lókupec emberét, egy obsitost; mélyen megvetve a mézes beszédű párizsi fiatalokat, egyenesen elindult a hadsereghez. Semmi mást nem tudott, csak annyit: a sereget Maubeuge környékén vonták össze. Alig ért a határra, máris nevetségesnek érezte, hogy szobában lakik, és fűtött kályhánál melegszik, míg a katonák szabadban táboroznak. Bármit mondott neki a szolgája, akiből nem hiányzott a józanság, ő csak rohant, s meggondolatlanul belekeveredett a határszélen táborozók közé, a Belgiumba vezető országúton. Alig érte el az első zászlóaljat az országút mentén, a katonák rögtön méregetni kezdték a fiatal polgárt, akinek öltözéke a legkevésbé sem emlékeztetett egyenruhára. Besötétedett, hideg szél fújt. Fabrizio az egyik tábortűzhöz lépett, s arra kérte a jelenlevőket, adjanak neki szállást – megfizeti. A katonák csodálkozva egymásra néztek; különösen azt furcsállották, hogy pénzt ajánlott; de azért jóindulatúan helyet szorítottak neki a tűznél. Szolgája fekhelyet készített. Amikor azonban – egy óra múlva – az ezred segédtisztje a tábortűz közelébe ért, néhány katona odament hozzá s elmondta, hogy közéjük keveredett egy idegen, aki rosszul beszél franciául. A segédtiszt kihallgatta Fabriziót; a fiú nagyon gyanús kiejtéssel magyarázta, mennyire lelkesedik a császárért; erre a segédtiszt felszólította, kövesse őt a szomszéd tanyára az ezredeshez; Fabrizio szolgája odavezette a két lovat. A lovak láthatóan meglepték a segédtisztet, aki rögtön mást gondolt, és a szolgát is vallatni kezdte. Ez meg – nemhiába volt katona – megértette vallatója tervét, s rögtön urának pártfogóiról kezdett beszélni, majd hozzátette: tőle ugyan nem fogják a szép lovakat elkötni. A segédtiszt erre tüstént odaszólított egy katonát, aki galléron fogta az obsitost; egy másik gondjaiba vette a lovakat; a segédtiszt meg szigorúan ráparancsolt Fabrizióra: szó nélkül kövesse őt.
Legalább egy mérföldet gyalogoltatta a sötétben: az éjszaka még mélyebbnek látszott a látóhatárt körös-körül megvilágító tábortüzek fényénél; majd átadta Fabriziót egy csendőrtisztnek, aki szigorú volt, s igazoló írásait kérte. Fabrizio elővette útlevelét, mely barométerkereskedőnek nevezte őt, aki magával hordja áruját.
– Barmok! – kiáltott fel a csendőrtiszt. – Ez már mégis erős!
Faggatni kezdte hősünket, mire Fabrizio forró lelkesedéssel a császárról és a szabadságról áradozott; a csendőrtiszt felröhögött.
– Na, fiam! Te sem vagy éppen lángész! Ezt a tésztát! Ilyen kis hülyéket mernek hozzánk küldeni!
És hiába magyarázta Fabrizio szívszakadva: persze hogy nem barométerkereskedő, a tiszt a B.-i börtönbe irányította, a szomszéd kisvárosba, ahová hősünk hajnali háromkor meg is érkezett, felháborodva és halálos fáradtan.
Fabrizio eleinte csak bámult, később dühöngött, és az egészből semmit nem értve, harminchárom hosszú napot töltött nyomorúságos börtönében; egyik levelet a másik után írta a helyőrség parancsnokának, s a börtönőr felesége – szép, harminchat éves flamand asszony – vállalta, hogy leveleit továbbítja. De mert semmi kedve nem volt agyonlövetni ezt a csinos fiút, aki különben is jól fizetett, habozás nélkül tűzbe dobta minden levelét. Késő este mindig bement hozzá és jóságosan meghallgatta a rab panaszait. Férjének azt mondta: a kölyöknek pénze van, mire a bölcs börtönőr ráhagyta: tegyen, amit akar. Az asszony élt is az engedéllyel; elfogadott a fiútól néhány Napóleon-aranyat, mert a segédtiszt csak a lovait vette el, a csendőrtiszt pedig semmijéhez nem nyúlt. Egy júniusi délutánon Fabrizio elég távolról erős ágyúdörgést hallott. Végre harcolnak! Szíve türelmetlenül megdobbant; a városból is mindenféle zaj szűrődött be hozzá; valóban nagy hadmozdulatokat hajtottak végre: B.-n három hadosztály vonult át. Amikor este tizenegy óra tájt a börtönőr felesége megjelent, hogy enyhítse bánatát, Fabrizio még kedvesebb volt, mint máskor; később megszorította az asszony kezét:
– Szabadíts ki innét! Becsületemre mondom: visszajövök a börtönbe, mihelyt véget ér a csata.
– Butaság! Van dohányod?
Fabrizio nyugtalannak látszott, nem értette – dohány? Mi az a dohány? A börtönőr felesége észrevette nyugtalanságát, s azt gondolta: ennek bizony lapos az erszénye; s ahelyett, hogy Napóleon-aranyakat emlegetett volna, ahogyan elhatározta, csak frankról beszélt.
– Hallgass ide! Ha van száz frankod, egy-egy dupla arannyal leragasztanám annak a káplárnak mind a két szemét, aki éjszaka felváltja az őrséget. Ha az ezrede holnap továbbvonul, feltétlenül elfogadja; és nem látja meg, mikor kisétálsz a börtönből.
Hamarosan megegyeztek. A börtönőr felesége még azt is megígérte, hogy Fabriziót a szobájában bújtatja el, ahonnan reggel könnyen továbbállhat.
Másnap – még alig hajnalodott – a meghatott nő így búcsúzott Fabriziótól:
– Drága kisfiam! Nagyon fiatal vagy még ehhez a ronda mesterséghez! Hallgass rám, hagyd abba!
– Hogy mondod? – kérdezte kétszer is Fabrizio. – Hát bűn az, ha a hazát akarom védeni?
– Ugyan, hagyd el! Ne felejtsd el soha, hogy az életedet mentettem meg; tiszta eset volt, főbe lőttek volna. De ne fecsegd el senkinek! Az állásunkba kerülne, mind a kettőnket kiröpítenék, a férjemet is, engem is. És kérlek, hallgass már el azzal a mafla mesével, hogy milánói nemes vagy, és barométerkereskedőnek öltöztél; nagy darab butaság! Jól figyelj rám! Tegnapelőtt egy huszár meghalt itt a börtönben, odaadom neked a ruháit; és csak akkor nyisd ki a szádat, ha muszáj! Ha valamilyen altiszt vagy tiszt mégis úgy kérdezget, hogy felelned kell, mondd azt: betegen feküdtél egy parasztnál, aki megkönyörült rajtad és felszedett az út menti árokból, ahol lázasan vacogtál. És ha nem elég nekik ez a válasz, mondd még azt, hogy az ezredhez akarsz visszamenni. Beléd köthetnek a kiejtésed miatt is; akkor meg feleld azt, hogy piemonti vagy, újonc, s tavaly Franciaországban maradtál. Szóval mindig csak ilyeneket mondj!
Harminchárom napig dühöngött Fabrizio, s végre megértette, mi történt vele. Azt hitték, hogy kém! Most aztán megindult a szava a börtönőr felesége előtt, aki ezen a reggelen különösen kedves volt, s míg az asszony – tűjével öltögetve – a huszár ruháját szűkítette, ő pontosan elmondta történetét a bámuló nőnek. Ebben a pillanatban az asszony hitt is neki; olyan ártatlannak látszott a kisfiú, és olyan csinos volt a huszárruhában!
– Ha már annyira szeretnél verekedni, hát miért nem álltál be az egyik ezredbe, amikor Párizsba érkeztél? – kérdezte végül már-már meggyőzve. – Fizettél volna egy pohárral valamelyik altisztnek, s minden rendben van!
A börtönőr felesége még sok jó tanácsot adott neki, s végül, amint derengett, kituszkolta Fabriziót, de előbb még százszor és százszor megeskette, hogy bármi történjék, az ő nevét soha nem mondja ki.
Mihelyt Fabrizio elhagyta a kisvárost, s hóna alatt huszárkardjával vidáman lépkedett, egyszerre aggodalom fogta el. „Hát most itt vagyok. Rajtam ez a huszárruha, a gazdája börtönben halt meg; zsebemben a menetlevele. Azt mondják, tehenet lopott, s ezüst evőeszközt! A helyére álltam, úgy is mondhatnám... A helyére álltam, anélkül hogy akartam volna... anélkül, hogy előre láttam volna... Óvakodj a börtöntől!... A jel félreérthetetlen. Sokat fogok még szenvedni börtönben!”
Alig egy órája vált el Fabrizio jó angyalától, amikor zuhogni kezdett az eső, úgy szakadt, hogy a súlyos, idegen csizmában csak botladozni tudott. Nyomorult gebén egy paraszt jött vele szemben; megvásárolta tőle a lovat, jelekkel fejezve ki, mit akar; a börtönőr felesége ajánlotta, hogy minél kevesebbet beszéljen, nehogy elárulja a kiejtése.
Ezen a napon a hadsereg, mely most nyerte meg a lignyi csatát, gyorsított menetben vonult Bruxelles felé; a waterlooi csatát megelőző nap volt. Délben az eső még mindig ömlött, Fabrizio ekkor ágyúdörgést hallott; ettől olyan boldog lett, hogy rögtön elfeledte az igazságtalan fogság szörnyű keserűségeit. Már régen beesteledett, s ő még mindig csak ment, ment, s mert valamivel józanabb is lett, az országúttól jó távol egy parasztházban keresett szállást. A paraszt siránkozott, azt mondta, elvitték mindenét; Fabrizio elővett egy tallért, a gazda erre talált zabot. „A lovam nem szép – gondolta Fabrizio – de azért mindig akadhat egy segédtiszt, aki megkívánja” – és az istállóban a lova mellé feküdt. Másnap – egy órával napkelte előtt – már megint úton volt, kedveskedve ráveregetett lovára, s elérte, hogy a ló ügetni kezdett. Öt óra tájt meghallotta az ágyúkat: Waterloo nyitányát.