HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Ezekben a hónapokban, amikor annyit szenvedett, a hercegné egy alkalommal különös emberrel találkozott; ennek csaknem egy éve már. Egy napon, megbolondította a hold, ahogyan errefelé mondják, este váratlanul kiment saccai kastélyába, mely Colornón túl a Pó mellett egy dombra épült. Mindig örömmel szépítette birtokát; szerette a dombra felhúzódó hatalmas erdőt, mely egészen a kastélyig ért; ösvényeket vágatott a fák között különböző kilátókhoz.

–  Útonállók fogják egyszer elrabolni, szép hercegné! – figyelmeztette a fejedelem. – Nem maradhat elhagyatott az az erdő, melyről tudják, hogy maga sétálgat benne!

S a fejedelem a grófra pillantott, féltékenységét akarta ismét szítani.

–  Amikor az erdőmben sétálok, nem félek, felség! – felelte a hercegné ártatlanul. – Megnyugtat a gondolat: senkinek nem tettem rosszat, ugyan ki gyűlölhetne?

Vakmerő felelet volt; az arcátlan liberálisok sértéseire emlékeztetett.

Azon a bizonyos napon a hercegnének séta közben eszébe jutott a fejedelem megjegyzése, s egyszerre észrevette: egy nagyon elhanyagoltan öltözött férfi követi messziről az erdőben. Továbbsétált, s váratlanul elkanyarodott, ekkor az ismeretlen oly közel került hozzá, hogy a hercegné megijedt. Először ösztönösen vadőrjét szólította kiáltva: a kastélynál hagyta, a virágágyak között, legfeljebb ezerlépésnyire. Az ismeretlennek még maradt annyi ideje, hogy közelebb lépjen, s a lába elé boruljon. Fiatal, nagyon szép férfi volt, de a ruhája ijesztő; ezt a ruhát lábnyi hosszú szakadások rongyolták, a férfi szeméből azonban lángoló tűz és lélek áradt.

–  Engem halálra ítéltek! Ferrante Palla orvos vagyok! Éhezem, s öt gyermekem is éhezik!

A hercegné látta, milyen ijesztően sovány; de szeme oly szép volt, csupa gyengéd lelkesség, mr nem gondolt arra, hogy rosszat akarhat. „Ilyen szemet festhetett volna Pallagi Szent Jánosnak a pusztában, azon a képen, melyet most helyeztek el a székesegyházban!” Ferrante valószínűtlen soványsága emlékeztette Szent Jánosra. Három zecchinót nyújtott neki, amennyit erszényében talált; s mentegette magát, hogy csak ilyen keveset ad, de éppen most fizette ki a kertész számláját. Ferrante áradó hálával köszönte.

–  Valamikor városokban laktam én is, elegáns asszonyokkal beszéltem; de amióta állampolgári kötelességemet teljesítve halálra ítéltettem magam, erdőkben élek, és nem azért követtem magát, hogy alamizsnáért ostromoljam, vagy megraboljam: a vadonban élő ember követte, akit megigézett angyali szépsége. Olyan régen nem láttam két szép, fehér kezet.

–  De álljon már fel! – mondta a hercegné, mert a férfi még mindig térdelt.

–  Engedje meg, hogy így maradjak! – felelte Ferrante. – Ez a helyzet megnyugtat, hogy pillanatnyilag nem foglalkozom rablással. Mert tudnia kell: amióta megakadályoznak abban, hogy hivatásomat gyakoroljam, rablásból élek. De most csak egyszerű halandó vagyok, aki a fenséges szépséget imádja!

A hercegné látta, hogy kissé bolond, de semmi félelmet nem érzett; a fiatal férfi tekintete meggyőzte, hogy melegszívű és jó, különben sem irtózott a szokatlan arcoktól.

–  Már mondtam: orvos vagyok, és a pármai Sarasine gyógyszerész feleségének udvaroltam. Rajtakapott bennünket, és elkergette az asszonyt meg három gyerekét; joggal gyanakodott, hogy az én gyerekeim, s nem az övéi. Azután még kettő született. Az anya és öt gyereke a legnagyobb nyomorban él, egy kunyhófélében, melyet magam ácsoltam; talán egymérföldnyire innen. Mert kerülnöm kell a csendőröket, és a szegény asszony nem akar elszakadni tőlem. Halálra ítéltek, s az ítélet igazságos; összeesküvést szerveztem. Gyűlölöm a fejedelmet: zsarnok! Nem szökhettem el, mert nem volt pénzem. De nem azért szenvedek. Már ezerszer öngyilkosnak kellett volna lennem, mert nem szeretem többé a szerencsétlen asszonyt, aki öt gyerekemet szülte, és aki miattam végleg elrontotta életét. Mást szeretek! De ha megölöm magam: az öt gyerek és az anya éhen vesznek.

A férfi minden szavát az őszinteség hitelesítette.

–  De hát miből él? – kérdezte a hercegné megindultan.

–  A gyerekek anyja fon; a legnagyobb lányt befogadták egy liberális tanyájára, ott birkákat őriz; én meg a Piacenzából Genovába vezető országúton rabolok.

–  És a rablást hogyan egyezteti össze liberális elveivel?

–  Feljegyzem, hogy kiket raboltam meg, és ha valaha pénzem lesz, visszaadom, amit elraboltam. Úgy gondolom, hogy az olyan népszónok, amilyen én vagyok, veszélyes munkát végez, s ez megér havonta száz frankot; gondosan ügyelek, hogy évente ezerkétszáz franknál többet ne raboljak.

Még hozzátette:

–  De nem vagyok egészen őszinte; valamivel többet rabolok, s ebből fizetem ki munkáim nyomtatási költségeit.

–  Milyen munkái vannak?

–  Lesz-e valaha is országunknak kamarája és költségvetése?

–  Mit mond? – kiáltotta a hercegné elámulva. – Hát maga a híres Ferrante Palla, századunk nagy költője?

–  Talán híres; de egészen bizonyosan szerencsétlen.

–  Kedves barátom, hát ilyen tehetségnek rabolnia kell, hogy megélhessen?

–  Talán ezért van valamelyes tehetségem. Eddig minden híres írónk olyan ember volt, akit megfizetett az a kormány vagy vallás, melyet meg akart dönteni. Én, primo, kockára teszem az életemet; secundo, képzelje csak el, asszonyom, amikor rabolni indulok, mi háboroghat bennem! Igazam van-e? – kérdezem magamtól. És azt is megkérdem: egy néptribun munkája valóban megér-e havonta száz frankot? Két ingem van, ez a ruha, melyet rajtam lát, néhány hitvány fegyver, s egészen biztos, hogy kötélen végzem! Hinni merem, hogy önzetlen vagyok. És boldog lennék, ha nem nyomasztana az a végzetes szerelem; de gyerekeim anyja mellett csak boldogtalan vagyok. A szegénységben csak a csúnyaság nyomaszt; szeretem a szép ruhákat, a fehér kezeket.

És rámeredt az asszony kezére, a hercegné szinte megijedt tőle.

–  Isten áldja, uram! – mondta. – Nem tehetek magáért valamit Pármában?

–  Gondolkozzék néha azon, hogy az a férfi, akinek hivatása, hogy felrázza a szíveket, s ne hagyja az embereket elaludni a monarchiák hamis, anyagi elégedettségében: ez a férfi megérdemel-e havonta száz frankot mindazért, amit polgártársaiért tesz... Végzetem, hogy szeretek!... – mondta még szelíden. – Két év óta csak magára gondolok; de a mai napig mindig úgy néztem magát, hogy nem ijesztettem meg.

És villámgyorsan elfutott; a hercegné követte tekintetével: csodálkozott és megnyugodott. „Nehezen kapnák el a csendőrök... – gondolta. – Valóban bolond!”

–  Bolond! – mondták szolgái is. – Mindnyájan régóta tudjuk, hogy ez a szegény bolond szerelmes a hercegnébe. Ha úrnőnk itt van, látjuk, hogy ott bolyong az erdőben, fent a tetőn, és amint asszonyunk elment, azonnal előjön, leül oda, ahol a hercegné megállt, gondosan felszedi a virágokat, melyek kihulltak csokrából, és sokáig őrzi őket ócska kalapjára tűzve.

–  És ti sohasem szóltatok nekem ezekről a bolondságokról! – mondta a hercegné majdnem szemrehányó hangon.

–  Féltünk, nehogy asszonyunk elmondja Mosca grófnak. Jó gyerek ez a szegény Ferrante! Nem ártott még soha senkinek! És halálra ítélték, mert szereti a mi Napóleonunkat!

A hercegné egyetlen szóval nem említette a találkozást a grófnak; s mert négy év óta most először titkolt el valamit, váratlanul tízszer is megtorpant egy-egy mondat közepén. Amikor legközelebb kiment Saccába, aranyakat vitt magával; de Ferrante nem mutatkozott. Két hét múlva ismét Saccában volt: Ferrante egy ideig száz lépés távolságból, fától fáig surranva követte őt, majd oly sebesen csapott le rá, mint egy karvaly; a lába elé borult, mint legelőször.

–  Hol járt két héttel ezelőtt? – kérdezte a hercegné.

–  Novin túl, a hegyek közt, hogy kiraboljam az öszvérhajcsárokat, akik olajat adtak el Milánóban, s éppen hazatérőben voltak.

–  Fogadja el ezt az erszényt!

Ferrante kinyitotta az erszényt, kivett egy zecchinót, megcsókolta, ruhája alá dugta; majd visszaadta az erszényt.

–  Visszaadja az erszényt... és rabol?

–  Természetesen. Úgy rendezkedtem be, hogy soha ne legyen száz franknál több pénzem; most pedig gyerekeim anyjánál nyolcvan frank van, s nálam huszonöt. Öt frankkal már bűnözök, s ha most felakasztanának, bántana a lelkiismeret. Ezt a zecchinót azért vettem el, mert a magáé; és szeretem magát!

Ezt az egyszerű mondatot a legőszintébben mondta ki. „Valóban szeret!” – gondolta a hercegné.

Ferrante ezen a napon egészen zavarodottnak látszott. Arról beszélt, hogy Pármában hatszáz frankkal tartoznak neki; s hogy ezzel a pénzzel kitatarozhatná kunyhóját, melyben most szegény kisgyerekei megfázhatnak.

–  De én előlegezem magának a hatszáz frankot! – mondta a hercegné egészen meghatottan.

–  Közéletben szereplő ember vagyok. Az ellenpárt még megrágalmazna; azt mondhatnák, eladom magam.

A meghatott hercegné búvóhelyet ajánlott fel neki Pármában, ha megesküszik, hogy a városban egyelőre nem folytatja politikai tevékenységét, és főként nem hajtja végre azokat a halálos ítéleteket, melyekről azt mondta: döntött in petto.

^[69]

–  És ha meggondolatlanságomért felakasztanak? – kérdezte Ferrante komolyan. – És azok a gazemberek, a nép megrontói, még sokáig élnek, ki lesz az oka? Hogyan fogad majd Atyám odafent a mennyekben?

A hercegné sokáig beszélt neki kisgyerekeiről, akik halálosan megbetegedhetnek a nedves kunyhóban; Ferrante végül is elfogadta a felajánlott pármai rejtekhelyet.

Sanseverina herceg azon az egyetlen fél napon, melyet házassága óta Pármában töltött, a nevét viselő palota déli sarkában egy érdekes búvóhelyet mutatott a hercegnének. A középkori homokfal nyolc láb vastag; ezt belül kivájták, s ott húzódik a húsz láb magas, de csak hét láb széles üreg. Közvetlenül a csodálatos vízmedence mellett, melyről minden útleírás megemlékezik; a medence a XII. század remekműve,

^[70]

akkor építették, amikor Zsigmond császár ostromolta Pármát; később a Sanseverina-palota gazdáinak tulajdonába került.

A búvóhelyre úgy lehet bejutni, hogy el kell mozdítani egy hatalmas kőkockát, mely a közepébe szerelt vastengely körül forog. A hercegnét mélyen meghatotta Ferrante őrültsége és gyerekeinek sorsa; Ferrante a gyerekei számára sem volt hajlandó elfogadni olyan ajándékot, melynek valamelyes értéke volt – ezért a hercegné megengedte neki, hogy hosszabb ideig használhassa a rejtekhelyet. Egy hónap múlva látta őt újra, megint a saccai erdőben; ezen a napon Ferrante valamivel nyugodtabb volt, s elszavalta egyik szonettjét; a hercegné úgy érezte, szép, talán az utolsó két század legnagyobb olasz verseinél is szebb. Ferrante most többször találkozhatott vele; de szerelme annyira fellángolt, hogy már terhessé vált: a hercegné ráébredt, hogy ez a szenvedély is a szerelem általános törvényeit követi, ha megcsillan előtte a remény és a lehetőség fénye. Visszaküldte hát az erdőbe, s megtiltotta neki, hogy megszólítsa; a férfi azonnal szelíden engedelmeskedett.

Itt tartottak, amikor Fabriziót letartóztatták. Három nap múlva, amint besötétedett, egy kapucinus barát jelentkezett a Sanseverina-palota kapujánál; azt mondta, fontos titkot kell közölnie a hercegnével. A hercegné oly szerencsétlennek érezte magát, hogy fogadta: Ferrante volt.

–  Olyan újabb igazságtalanság történik itt, amiről a néptribunnak feltétlenül tudnia kell! – szólalt meg az őrülten szerelmes férfi. – Másrészről meg mint magánember nem adhatok mást Sanseverina hercegnének, mint az életemet. Íme elhoztam!

Az útonálló, őrült férfi tiszta önfeláldozása megrendítette a hercegnét. Sokáig beszélt Észak-Itália legnagyobb költőjével, és sokat sírt. „Ez a férfi tudja, mit érzek!” – gondolta. Másnap Ferrante ismét megjelent Ave Maria idején, inasruhában.

–  Nem mentem el Pármából; olyan szörnyűséget hallottam, amit az én szám nem ismétel el; de itt vagyok! Gondolja meg, asszonyom, mit utasít el! Egy férfit lát maga előtt, s nem egy udvari bábut.

Míg ezt mondta, térdelt, s hangja tartalommal töltötte meg szavát.

–  Tegnap ezt gondoltam: sírt előttem, tehát valamivel kevésbé szenved.

–  De uram, gondoljon arra, milyen veszély fenyegeti; itt a városban elfogják!

–  A néptribun ezt feleli: „Mit számít az élet, amikor a kötelesség szólít!” S a szerencsétlen férfi, aki – fájdalom – nem lángol már az erkölcsért, amióta a szerelem égeti őt, még hozzáteszi: „Hercegné! Fabrizióval, a bátor fiatalemberrel, talán végeznek most, ne utasítson el egy másik bátor férfit, aki parancsait várja!” A testem vasból van, és a lelkem csak egyetlen félelmet ismer: azt, hogy magának nem tetszik.

–  Ha még egyszer az érzéseiről beszél, örökre bezárom az ajtómat maga előtt!

A hercegné ezen az estén be akarta jelenteni Ferranténak, hogy kisebb összegű járadékot juttat gyerekeinek, de attól félt, hogy Ferrante éppen ezért öngyilkos lesz.

Alig távozott a költő, komor sejtelmei hatalmukba kerítették: „Én is meghalhatok, s bár így lenne! Minél előbb! Csak találjak egy férfit, aki megérdemli, hogy annak tekintsem, s akire rábízhatnám szegény Fabriziómat!”

Hirtelen ötlettel papírt keresett, s felhasználva azt a két-három jogi kifejezést, mely eszébe jutott, néhány sorban elismerte, hogy Ferrante Palla úrtól huszonötezer frankot kapott, azzal a határozott feltétellel, hogy életfogytiglan ezerötszáz frank járadékot fizet Sarasino asszonynak és öt gyerekének. A hercegné még hozzátette: „Ezenfelül még három-háromszáz frank életjáradékot hagyok mindegyik gyereknek, azzal a feltétellel, hogy Ferrante Palla orvosi gondozásban részesíti Fabrizio unokaöcsémet, és mindig testvéri módon vigyáz rá. Erre kérem őt!” Aláírta, előző évi keltezéssel, és összehajtotta a papírt.

Két nap múlva Ferrante megint jelentkezett. Ez akkor volt, amikor Pármát felkavarta Fabrizio közeli kivégzésének híre. Vajon a gyászos szertartást a fellegvárban hajtják-e végre, vagy a sétatér fái alatt? Ezen az estén sokan sétáltak el a fellegvár kapuja előtt, talán megtudják, ácsolják-e már a vérpadot? Ferrantét megrendítette, amit látott. Amikor belépett, a hercegné zokogott, egyetlen szóhoz sem volt ereje, csak kezével intett, s egy székre mutatott. Ferrante álruhájában, a kapucinus csuhában, fenséges volt ezen az estén, nem ült le, rögtön térdre ereszkedett, s ájtatosan, halkan Istenhez imádkozott. Olyan pillanatban, amikor úgy látszott, a hercegné kissé lecsillapodott, térdeplő helyzetén mit sem változtatva egy percre megszakította imáját, hogy elmondhassa: ismét felajánlja életét.

–  Gondolja meg, mit mond! – kiáltott rá a hercegné olyan zavaros tekintettel, mely a sírás után már azt jelezte: megindultságát a harag váltja fel.

–  Felajánlom életemet, hogy útjába álljak Fabrizio végzetének, vagy hogy megbosszuljam őt.

–  Vigyázzon, mert megtörténhetik, hogy elfogadom felajánlott életét!

A hercegné szigorúan és figyelmesen nézte. Ferrante szemében öröm lobbant; gyorsan felugrott, s karját a magasba tárta. A hercegné kiemelt egy iratot, a nagy diófa szekrény titkos fiókjában őrizte.

–  Olvassa! – mondta a férfinak.

Az adományozó levél volt, mely Ferrante gyerekeiről gondoskodott; már beszéltünk róla.

Könnyeitől és a zokogástól Ferrante nem is tudta végigolvasni; térdre borult.

–  Adja vissza! – szólalt meg a hercegné, és az írást szeme láttára elégette a gyertya lángjánál.

Majd ezt mondta:

–  Ha elfognák és kivégeznék magát, a nevem nem szerepelhet ebben az ügyben. Mert tudja meg, a fejével játszik.

–  Boldogan halok meg, ha a zsarnoknak árthatok. De mennyivel nagyobb boldogság magáért meghalni! Ha ezt elhiszi és megérti, nagyon kérem, ne említsen többé semmilyen anyagi ügyet, sértő kételyt éreznék benne.

–  Ha maga bajba kerül, én is bajba kerülhetek – válaszolta a hercegné. – S utánam Fabrizio. Ezért követelem (s nem mintha bátorságában kételkednék), hogy azzal az emberrel, aki szívemet összetörte, méreg végezzen, s ne fegyver. És ugyanezért fontos nekem, s parancsolom magának: tegyen meg mindent, hogy megmeneküljön.

–  Hűségesen, pontosan és óvatosan teljesítem majd parancsait. Úgy látom, hercegné: az én bosszúm találkozik a magáéval; de ha nem így volna, akkor is hűségesen, pontosan és óvatosan engedelmeskednék. Lehet, hogy amire vállalkozom, nem sikerül; de minden erőmet beleadom!

–  Meg kell mérgeznie Fabrizio gyilkosát!

–  Sejtettem; és ez alatt a huszonhét hónap alatt, amióta a szörnyű, kóbor életet folytatom, sokszor gondoltam már hasonlóra, a magam nevében.

–  Ha lelepleznek és elítélnek mint bűntársát – folytatta a hercegné gőgösen – nem akarom, hogy azzal vádolhassanak: elcsábítottam. Követelem, hogy többé ne is próbáljon találkozni velem, míg el nem érkezik bosszúnk ideje. A mérgezésre addig gondolnia sem szabad, míg jelt nem adtam. Például ebben a percben halála csak bajt hozna, és semmit nem segítene. Valószínűleg csak hónapok múlva kerülhet sor a mérgezésre, de sor kerül rá! Követelem, hogy méreg végezzen vele; és szívesebben engedném élni, mint hogy halljam: agyonlőtték. Nem akarom megmagyarázni, miért: azt kívánom, maga maradjon életben.

Ferrantét egészen elbűvölte, hogy a hercegné ilyen parancsoló hangon beszélt vele; szemében a legnagyobb boldogság ragyogott. Elmondtuk már: milyen ijesztően sovány volt; de látszott, hogy fiatalon nagyon szép férfi lehetett; és Ferrante azt hitte: most is olyan, mint régen. „Őrült vagyok-e? – kérdezte magától. – Vagy pedig valóság, hogy a hercegné egyszer majd, amikor önfeláldozásomat már bebizonyítottam, a legboldogabb emberré tesz? S tulajdonképpen miért ne? Nem érek-e annyit, mint ez a Mosca gróf, ez a bábu? Ő, amikor sor került rá, semmit nem tudott tenni; még monsignore Fabriziót sem tudta megszöktetni.”

–  Talán már holnap kívánom a halálát! – folytatta a hercegné, ugyanolyan parancsolóan. – Ismeri, ugye, azt a hatalmas vízmedencét a palota sarkánál; ott van, a rejtekhely közelében, ahol maga meghúzódott. Azt a hatalmas víztömeget egyetlen titkos fogással kizúdíthatjuk az utcára: ez lesz a bosszúm jele! Ha Pármában van akkor, meglátja; ha az erdőt járja, hallani fogja, hogy a Sanseverina-palota nagy vízmedencéje meghasadt. Ekkor azonnal cselekedjék, de csak méreggel! És ne felejtse el: saját életét csak annyira veszélyezteti, amennyire elkerülhetetlen. Hogy soha, senki ne tudhassa meg: én benne voltam.

–  Felesleges minden szó! – Ferrante alig tudta lelkesedését elfojtani. – Már tudom, hogyan hajtom végre! Azt a férfit még jobban gyűlölöm, mint eddig; mert addig nem láthatom magát, amíg ő él. Várni fogom a jelt: mikor árad ki a vízmedence az utcára.

Hirtelen köszönt, és elrohant. A hercegné utánanézett.

Amikor a másik szobában volt már, visszahívta.

–  Ferrante! – kiáltotta. – Nagyszerű ember!

A férfi visszatért, s mintha csak bosszantotta volna, hogy feltartják: ebben a pillanatban valóban szinte sugárzott a fenségtől.

–  És mi lesz a gyerekeivel?

–  Asszonyom, gazdagabbak lesznek, mint én; maga talán ad majd nekik valamilyen kis kegydíjat.

–  Tessék! – mondta a hercegné, s egy olajfából faragott, nagy dobozt nyújtott feléje. – Itt van minden gyémántom, ami még megmaradt! Megér ötvenezer frankot is!

–  Ó, asszonyom, hogy megaláz!... – Ferrante borzadó mozdulatot tett, s arca teljesen megváltozott.

–  Előtte már nem fogom látni. Vegye el, akarom! – ismételte a hercegné olyan gőgösen, hogy Ferrante szinte megsemmisült; zsebébe rejtette a dobozt, és kisietett.

Az ajtó bezárult mögötte. A hercegné másodszor is visszahívta; nyugtalanul lépett be. A hercegné a szalon közepén állt; karjába vetette magát. A következő pillanatban Ferrante szinte eszét vesztette a boldogságtól; a hercegné kiszabadította magát öleléséből, tekintetével az ajtó felé küldte.

„Az egyetlen ember, aki megértett! – gondolta. – Így tett volna Fabrizio is, ha vele beszélhettem volna!”

A hercegnét két tulajdonság jellemezte: makacsul akarta, amit egyszer akart; és sohasem fontolgatta, amit egyszer már elhatározott. Ha erről volt szó, első férjének, a kedves Pietranera tábornoknak szavait idézte: „Csak magamat sérteném meg! Miért hinném, hogy ma okosabb vagyok, mint amikor így döntöttem?”

Ettől a perctől kezdve a hercegné visszanyert valamit régi vidámságából. Végzetes elhatározása előtt – ha bármilyen új gondolata támadt, ha valami újat látott, mindig úgy érezte: a fejedelemmel szemben alulmaradt; gyenge volt, hiszékeny. Mindig arra gondolt: a fejedelem gyáván megcsalta; Mosca gróf pedig az udvari ember beidegzettségével, ha ártatlanul is, a fejedelmet segítette. Amint elhatározta, hogy bosszút áll, érezte az erejét, s minden új ötlete új boldogságot hozott. Legjobban talán azzal magyaráznám az erkölcstelen boldogságot, amit az olaszoknak a bosszú szerez, hogy ennek a népnek képzelőereje van; más népek valójában nem bocsátanak meg, ők felejtenek.

A hercegné csak Fabrizio fogságának utolsó idejében látta ismét Pallát. Az olvasó talán már kitalálta: a szökés ötlete Ferrantéé volt. Saccától kétmérföldnyire egy középkori torony állt az erdőben, félig romba dőlve; a torony száz lábnál is magasabb volt. Ferrante – mielőtt másodszor említette volna a hercegnének a szökést – könyörgött: küldje oda megbízható emberekkel Lodovicót, s állítsanak a torony köré létrákat. Amikor a hercegné is megjelent, a létrákon felmászott a toronyra, s egyszerű, megcsomózott kötélen leereszkedett róla. Háromszor ismételte meg a kísérletet, majd újból elmagyarázta tervét. Egy hét múlva Lodovico is le akart ereszkedni a csomózott kötélen az öreg toronyról: a hercegné ekkor közölte a szökés tervét Fabrizióval.

A vállalkozás a rab halálával végződhetett, s nem is egy okból; a hercegné a szökést megelőző utolsó napokon egyetlen percig sem volt nyugodt, ha Ferrante nem tartózkodott mellette; ennek a férfinak bátorsága felvillanyozta. De mindenki megértheti: a gróf előtt titkolnia kellett a furcsa társulást. Nem is attól tartott, hogy Mosca gróf fellázad, de elernyesztette volna minden aggály, s nyugtalansága csak nőtt volna. Csak nem léptet elő bizalmas tanácsadójának egy őrültet! Akit mindenki őrültnek tart, s még halálra is ítélték! És milyen őrültségeket követhet el még ezután? – vitatkozott tovább a hercegné a gróf nevében önmagával. Ferrante éppen ott tartózkodott a hercegné szalonjában, amikor a gróf elmondta a fejedelem és Rassi beszélgetését; mihelyt a gróf távozott, a hercegné alig tudta visszatartani Ferrantét: el akart rohanni, hogy rögtön végrehajtsa a szörnyű ítéletet.

–  Milyen erős vagyok most! – kiáltotta az őrült. – Már tudom, hogy jogosan tehetem, amit tenni akarok!

–  De Fabriziót kivégzik a felháborodás első percében!

–  Ha megölöm, megkíméljük Fabriziót a leereszkedés veszélyeitől. Ez a leereszkedés megoldható, s nem is veszélyes; de a fiú tapasztalatlan.

...Megtartották Crescenzi márki húgának esküvőjét, s a hercegné az esküvő alkalmából rendezett estélyen találkozott Cleliával; itt úgy beszélhetett vele, hogy nem keltette fel az előkelő megfigyelők gyanúját. Maga a hercegné adta át Cleliának a becsomagolt kötelet a kertben, amikor egy percre kiléptek, hogy friss levegőt szívjanak. A kötelet a legnagyobb gonddal fonták, kenderből és selyemből; megcsomózták őket, vékonyak voltak és hajlékonyak. Lodovico kipróbálta erősségüket is, bármelyik darab szakadás nélkül megbírt nyolc mázsát. Úgy hajtogatták a köteleket, hogy több csomag készült, negyedrét formájú könyvcsomagok; Clelia magához vette őket, s megígérte a hercegnének: mindent megtesz, hogy a csomagok eljussanak a Farnese-toronyba.

–  Csak azért aggódom, mert maga olyan félénk. Meg azután miért is tenné egy idegenért?

–  Monsignore del Dongo szerencsétlen! Ígérem, hogy én megmentem!

De a hercegné mégsem bízott egészen abban, hogy egy húszéves lány hidegvérűen megállja a helyét, s más elővigyázatos lépéseket is tett, melyekről óvakodott a kormányzó lányával beszélni. Amire joggal számíthattak: a kormányzó természetesen megjelent a fogadáson, mely Crescenzi márki húgának esküvőjét követte. A hercegné olyasmit tervezett: ha erős altatót kevertet a kormányzó italába, először azt hinnék, hogy szélütés érte; s akkor ahelyett, hogy kocsijába ültetnék, s így vinnék vissza a fellegvárba, kis mesterkedéssel inkább hordágyba fektethetik, mely véletlenül rögtön előkerül az ünneplő palotában. Értelmes embereket is találnának, az estélyre felfogadott s munkaruhába öltözött kisegítők között; ezek az általános izgalomban készségesen felajánlanák, hogy a beteget felviszik magasan fekvő palotájába. Lodovico vezetné az embereket, akik meglehetősen sok kötelet csempésznének be; a köteleket ügyesen ruhájuk alá rejtenék. Az olvasó megfigyelheti: a hercegné valóban nem tudott már józanul gondolkodni és mérlegelni, amióta Fabrizio megszöktetése komolyan foglalkoztatta. Szíve túl nagy terhelésnek érezte a szeretett férfit fenyegető veszélyt, s ez a veszély már túl sokáig tartott. Amint majd látni fogjuk, túlzó aggodalmaskodásával majdnem meghiúsította a szökést. Minden úgy történt, ahogyan elképzelte, azzal a különbséggel, hogy az altató nagyon erősen hatott. Mindenki azt hitte, még az orvosok is, hogy a tábornokot szélütés érte.

Szerencsére a kétségbeesett Clelia a legtávolabbról sem gyanította a hercegné bűnös kísérletét. A fellegvárban olyan fejetlenség támadt, amikor a csukott hordágyon fekvő félholt tábornokkal beléptek, hogy Lodovico és emberei akadálytalanul továbbjutottak; csak éppen formaságból motozták meg őket a Rabszolga-hídon. Miután a tábornokot ágyba fektették, a tálalóba vezették őket, s itt a személyzet jól megvendégelte valamennyit; de a nagy evés után, mely csaknem hajnalig tartott, közölték velük: a börtönszabályzat szerint az éjszaka még hátralevő óráira a palota föld alatti helyiségeibe zárják őket, s csak másnap reggel bocsátja őket szabadon a kormányzó tisztje.

A hordágyat vivő emberek ügyesen átadták Lodovicónak a rájuk bízott köteleket, de maga Lodovico sehogyan sem tudta úgy intézni a dolgát, hogy Clelia meghallgassa őt. Végül, amikor a lány egyik szobából éppen átment a másikba, Lodovico felhívta a figyelmét, hogy az első emeleti szalon sötét sarkába kötélcsomókat tett le. Cleliát mélyen megdöbbentette a váratlan közlés: azonnal fájdalmas gyanú támadt benne.

–  Kik maguk? – kérdezte Lodovicót.

S a nagyon bizonytalan válaszra rátámadt:

–  Rögtön le kellene fogatnom magát! Maga vagy a társai, maguk mérgezték meg apámat!... Azonnal vallja be, milyen mérget adtak be neki, hogy a vár orvosa megfelelő ellenmérget használhasson. Azonnal vallja be, vagy maga és társai soha többé nem hagyják el a várat!

–  A kisasszonynak semmi oka az izgalomra! – felelte Lodovico kifogástalan udvariassággal s kedvesen. – Nincs szó semmiféle mérgezésről! Meggondolatlanul egy adag laudánumot adtak be a tábornok úrnak, s úgy látszik, az inas, aki ezt a vétkes megbízást kapta, néhány csöppel többet kevert a pohárba. A vigyázatlanság örökre bántani fog bennünket, de a kisasszony bízhatik, hála Istennek, nem fenyeget semmiféle veszély! Úgy kell a kormányzó urat kezelni, mint aki tévedésből erősebb laudánumot kapott; tiszteletteljesen ismétlem: a megvesztegetett inas nem használt igazi mérget, mint Barbone, amikor meg akarta mérgezni monsignore Fabriziót. Senki nem akart bosszút állni azért a veszedelemért, melyben monsignore Fabrizio élete forgott. Csak az történt, hogy egy kis üveg laudánumot bíztak az ügyetlen inasra, erre esküszöm, kisasszony! De meg kell mondanom, ha hivatalosan kihallgatnak, tagadni fogok!

Majd így folytatta:

–  Különben, ha a kisasszony bárkinek beszél laudánumról és méregről, akár a kitűnő don Cesarénak is: a kisasszony öli meg monsignore Fabriziót. Örökre meghiúsít minden szökési tervet; és a kisasszony jobban tudja, mint én, hogy a monsignorét nem egyszerű laudánummal akarják megmérgezni; azt is tudja, hogy valaki csak egy hónapot adott erre a merényletre, s hogy már egy hete annak, hogy a végzetes parancsot kiadták. Így hát ha a kisasszony engem lecsukat, vagy csak egy szót szól don Cesarénak vagy bárki másnak, vállalkozásunkat több mint egy hónappal eltolja, és joggal mondhatom: saját kezével öli meg monsignore Fabriziót.

Cleliát megdöbbentette Lodovico különös nyugalma.

„Szóval szabályos tárgyalást folytatok azzal az emberrel, aki apámat megmérgezte, s aki most oly udvarias fordulatokkal társalog velem. És a szerelem sodort ennyi bűnbe!...”

Alig tudott megszólalni, önvádjai teljesen elgyengítették. Végül ezt felelte Lodovicónak:

–  Most bezárom magát ebbe a szobába. Szaladok az orvoshoz, s megmondom, hogy csak laudánumról van szó. De Istenem! Hogyan mondom el, hogy én magam tudtam ezt meg!... Azután visszajövök, és kiengedem magát.

Clelia már az ajtóban volt, de visszaszaladt.

–  De mondja, Fabrizio tudott a laudánumról?

–  Istenemre, nem! Sohasem egyezett volna bele. Meg aztán mire való ok nélkül beavatni valakit? A legszigorúbb óvatossággal intéztünk mindent. Meg akarjuk menteni a monsignore életét, akit legkésőbb három hét múlva megmérgeznek. A parancsot olyan valaki adta, akinek akarata nem szokott akadályokba ütközni. És hogy mindent elmondjak, kisasszony, azt beszélik: a rettenetes Rassi főügyész kapta a megbízást.

Clelia rémülten elfutott; annyira megbízott don Cesare becsületességében, hogy óvatosan ugyan, de elmondta neki: a tábornokkal laudánumot itattak, semmi mást. Don Cesare válasz és kérdés nélkül az orvoshoz sietett.

Clelia visszatért a szalonba, ahová Lodovicót bezárta: tovább akarta faggatni a laudánumról. Már nem volt ott; sikerült kiszöknie. Az egyik asztalkán egy zecchinókkal teli erszényt talált, s egy kis dobozt, különböző mérgekkel. A mérgeket látva megremegett. „Ki biztosít, hogy apámnak csak laudánumot adtak, és hogy a hercegné nem akarta megbosszulni Barbone próbálkozását?”

„Istenem! – kiáltott fel. – Odáig süllyedtem, hogy azokkal tárgyalok, akik apámat megmérgezték! És tűröm, tűröm, hogy elszökjenek! Pedig ez az ember kínvallatás közben talán mást is bevallott volna, nemcsak a laudánumot!”

Clelia rögtön térdre rogyott, és zokogva, forrón kérte a Madonna segítségét.

Ezalatt a börtön orvosa – elhűlve és elcsodálkozva – a don Cesarétól kapott tájékoztatáson, mely szerint csak laudánummal kell számolni, megfelelő ellenszereket adott a betegnek, mire a legaggasztóbb tünetek hamarosan megszűntek. Mikor virradt, a tábornok eszmélni kezdett. Alig tért vissza öntudata, máris sértegetve támadt rá a fellegvár helyettes parancsnokára, aki néhány egészen egyszerű parancsot merészelt kiadni, míg a tábornok eszméletlenül feküdt.

Majd egy konyhalány gurította dühbe a kormányzót: erőlevest hozott neki, s közben ügyetlenül kiejtette a guta szót.

–  Mi az? Talán olyan öreg vagyok – kiáltotta – hogy megüthet a guta? Csak acsarkodó ellenségeimnek szerez örömet, ha ilyesmit terjeszthetnek! Különben is, talán eret vágtak rajtam? Még a rágalom sem beszélhet gutaütésről!

...Fabriziót teljesen elfoglalták a szökés előkészületei, s alig értette a szokatlan lármát, mely szétáradt a fellegvárban, amikor a félholt kormányzót hazaszállították. Először olyasmire gondolt, hogy megváltoztatták ítéletét; rögtön elviszik és kivégzik. Amikor aztán látta, hogy szobájába nem nyit be senki, átvillant rajta: talán Cleliát árulták el, s a várba lépve, elvették tőle a köteleket, mert a csomag bizonyára nála volt; s végül azt: szökési terve meghiúsult. Másnap hajnalban ismeretlen ember lépett be ketrecébe, és szó nélkül letett egy gyümölcsös kosarat; a gyümölcsök alá levelet rejtettek.

Gyötör és kínoz a lelkiismeret mindazért, amit elkövették! S ha nem is az én beleegyezésemmel történt – hála Istennek – mégis az én ötletem következménye; s megfogadtam a Madonnának, ha áldott közbenjárására apám meggyógyul: soha nem szegülök többé ellene parancsainak; ha apám felszólít rá, azonnal felesége leszek a márkinak, s magát soha többé nem látom! Mégis azt hiszem, kötelességem befejezni, amit elkezdtek. Jövő vasárnap a miséről visszatérve, melyre kérésemre magát is elvezetik (ne feledkezzék meg róla, s készítse elő a lelkét, mert a nehéz vállalkozásban meghalhat), tehát: visszatérve a miséről, amennyire magán múlik, érjen minél előbb a szobájába. Ott talál majd mindent, amire szüksége van a megbeszélt vállalkozásra. Ha elpusztul, a szívem összetörik! Vádolhatna-e azzal, hogy én is oka vagyok halálának? Hányszor mondta nekem a hercegné is, hogy a Raversi-csoport végül is elfogja érni, amire vágyik: olyan kegyetlen tettel kötik meg a fejedelmet, ami örökre elszakítja Mosca gróftól. A hercegné könnyezve esküdött meg előttem, hogy nincs más megoldás – maga elpusztul, ha nem kísérel meg mindent. Szigorúan megfogadtam, hogy többé nem nézhetek magára! De ha vasárnap este fekete ruhában lát engem a szokott ablakban, ez a jel! Azon az éjszakán minden készen áll, ami gyenge erőmtől tellett. Tizenegy óra után – vagy talán éjfélkor, esetleg egy órakor – kis lámpa tűnik fel ablakomban: ez a döntő perc! Kérje védőszentje segítségét, öltözzék gyorsan papi ruhába, van ilyen ruhája – s induljon!

Áldja meg az én Istenem, Fabrizio! Azt tudnia kell: imádkozni fogok, s keserves könnyeim hullanak majd, míg magára a legszörnyűbb veszélyek leselkednek. Ha meghal, én nem élem túl! – Uram, mit is mondtam! De ha vállalkozása sikerül, soha nem látom többé. Vasárnap, a mise után, pénzt, mérgeket és köteleket talál majd börtönében: az a rettenetes asszony küldi, aki imádja magát, és aki háromszor is elmondta nekem: ezt kell tennünk! Isten és a szent Madonna óvja!

Fabio Conti olyan börtönőr volt, aki mindig nyugtalan, mindig szerencsétlen, mindig arról álmodik: valamelyik foglya szökik. Mindenki utálta a fellegvárban. De a szerencsétlenség minden embernek ugyanazt sugallja: a szegény rabok, még azok is, akik a három láb magas, három láb széles és nyolc láb hosszú zárkákban éltek, leláncolva, s nem tudtak felállni, de leülni sem – mindegyik rab, mondom, még a leláncoltak is, elhatározták, hogy saját pénzükön hálaadó Te Deum-ot énekeltetnek, amikor megtudták, hogy a kormányzó túl van a veszélyen. Két-három ilyen nyomorult még szonettet is írt, s Fabio Continak ajánlotta. Ó, mennyire eltorzítja a balsors az embereket! Ha valaki elítélné őket: hadd vesse sorsa egy évre a három láb magas cellákba, hadd éljen napi nyolc uncia kenyéren, s böjtöljön minden pénteken!

Clelia – aki csak akkor hagyta el apja szobáját, ha a kápolnába indult, hogy imádkozzék – azt mondta: a kormányzó úgy határozott, hogy az örömünnepet csak vasárnap tartják meg. Ezen a vasárnap délelőttön Fabrizio részt vett a misén és a Te Deum-on; este tűzijáték volt, és a palota földszinti termeiben bort mértek a katonáknak, négyszeresét a kormányzó által engedélyezett adagnak; egy ismeretlen több hordó pálinkát is küldött, a hordót a katonák beütötték. A beszeszelt s nagylelkű katonák nem tűrhették, hogy öt társuk, aki a palota körül teljesít őrszolgálatot, beosztása miatt megrövidüljön; amint az öt őr elhelyezkedett a faköpönyegben, egy megbízható szolga rögtön bort hozott nekik, s azok, akik éjfélkor kezdték az őrséget, s a többiek, akik az éjszaka hátralevő óráiban őrködtek, nem tudni, kinek a kezéből, ugyancsak megkapták a pohár pálinkát, s a palackot minden alkalommal ott felejtették a faköpönyeg mellett (ez a későbbi vizsgálat folyamán bebizonyosodott).

A felfordulás tovább tartott, mint ahogyan Clelia számította, s Fabrizio, aki már nyolc nappal ezelőtt kifűrészelte ablakának két vasrúdját (arról az ablakról van most szó, mely nem a madaras szobára nyílt) – Fabrizio csak egy órakor kezdte leszerelni az ellenzőt. Úgyszólván a kormányzó palotáját őrző katonák feje felett dolgozott; de azok semmit nem hallottak. Néhány új csomót kötött a hosszú kötélre, melyen a félelmes, száznyolcvan lábnyi magasságból kellett leereszkednie. A kötelet vállszíjként tekerte magára: nagyon zavarta, mert hatalmas tömeg volt. A csomók miatt nem tudta eléggé összepréselni, tizennyolc hüvelyknél vastagabb hurkában vette körül testét. „Ez komoly nehézség!” – gondolta Fabrizio.

Miután ezt jól-rosszul elrendezte, Fabrizio magához vette azt a kötelet is, mellyel ablakából a harmincöt lábnyi mélységbe, a teraszra akart leereszkedni; itt állt a kormányzó palotája. De bármilyen részegek voltak az őrök, mégsem ereszkedhetett egyenesen a fejükre, tehát – ahogyan már elmondtuk – a másik ablakon lépett ki; ez az ablak egy jókora, őrszobaszerű épület teteje fölött nyílt. Mihelyt Fabio Conti tábornok beszélni tudott, a betegek furcsa szeszélyességével kétszáz katonát vezényelt abba a régi, már legalább száz éve üresen álló őrszobába. Azt mondta, meg akarták mérgezni, s most az ágyában akarják meggyilkolni – annak a kétszáz katonának kell megvédeni őt! Elgondolhatjuk, mit érzett Clelia, amikor erről a váratlan intézkedésről tudomást szerzett; a vallásos lány érezte, milyen komoly árulást követett el apja ellen, akit majdnem megmérgeztek, hogy segítsenek azon a rabon, akit ő szeret. Már-már a Gondviselés ítéletét érezte a kétszáz katona váratlan érkezésében, a Gondviselés tilalmát, hogy tovább nem mehet: nem segítheti Fabrizio szabadulását.

De Pármában mindenki a fiatal fogoly közeli haláláról beszélt. Még Giulia Crescenzi esküvői ünnepén is erről a szomorú eseményről suttogtak. Ha olyan előkelő származású férfit, amilyen Fabrizio, ezért a semmiségért – mert ügyetlenül szúrt meg egy komédiást – kilenchónapi fogság után még a miniszterelnök pártfogására sem engedtek szabadon, csak azt jelenthette: ez politika! Akkor pedig felesleges érte bármit is tenni – mondogatták. Ha a hatalmasoknak nem felelt meg, hogy nyilvánosan kivégezzék, valamilyen betegség pusztítja el hamarosan. Egy lakatos, aki Fabio Conti tábornok palotájában dolgozott, azt beszélte, hogy a Fabrizio nevű rabot már régen kivégezték, s csak politikából hallgatnak haláláról. A lakatos fecsegése bírta rá Cleliát a végső lépésre.