HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Fabriziót napközben komoly és kellemetlen gondolatok izgatták; de ahogyan hallgatta az óraütéseket, melyek egyre közelebb hozták a nagy vállalkozást, jókedvű lett, s erősnek érezte magát. A hercegné azt írta neki, ha a szabad levegő teljesen váratlanul éri, s cellájából kilépve járni sem tud, inkább fogassa el magát, semhogy lezuhanjon a száznyolcvan láb magas falról. „Ha valóban ilyen gyenge leszek – gondolta Fabrizio – a mellvédhez fekszem, alszom egy órát, s azután újra kezdem: megesküdtem Cleliának, s inkább lezuhanok, bármilyen magas mellvédről, semhogy továbbra is arra figyeljek: milyen ízű a kenyerem. Bizonyára rettenetes fájdalmak marcangolják az embert, mielőtt a méreg végezne vele, Fabio Conti nem fog válogatni! Abból az arzénból juttat majd nekem, mellyel fellegvára patkányait irtja.”
Éjfél felé a sűrű, fehér, Pó menti köd, mely néha ellepi mindkét partot, előbb a városra telepedett, majd elérte a vár lapos tetejét és a bástyafalakat is, melyek a nagy tornyot körülveszik. Fabrizio úgy érzékelte, hogy ebben a ködben a lapos tető mellvédjéről már nem lehet tisztán látni a kis akácfákat, melyek a száznyolcvan láb magas fal tövében a katonák kertjeit veszik körül. „Remek!” – gondolta.
Kevéssel azután, hogy fél egyet ütött az óra, a kis lámpa megjelent a madaras szoba ablakában. Fabrizio készen állt; keresztet vetett; majd ágyához erősítette a rövidebb kötelet, melyen a harmincöt láb mélységbe kellett leereszkednie, a lapos tetőre, ahol a palota állt.
Szerencsésen leért az őrszoba fedelére, melyet az őrségre rendelt kétszáz katona foglalt el tegnap óta – de ezt már elmondtuk! Baj volt, hogy a katonák még most, háromnegyed egykor sem aludtak; óvatosan lépkedett a nagy, öblös cserepekkel borított tetőn, s közben hallotta, hogy a katonák arról beszélnek: ki az ördög járhat a tetőn? Le kellene puffantani! Egyesek tiltakoztak a szívtelen ötlet ellen; mások azt mondták, ha elsütik a puskát, s hiába sütötték el, a kormányzó mindannyiukat lecsukatja, mert ok nélkül riasztották a várat. A kellemes beszélgetés mindenesetre alaposan megmozdította Fabriziót, nekieredt, de még nagyobb zajt ütött. Annyi bizonyos, hogy amikor a kötélre függeszkedve lecsúszott az ablakok előtt (szerencsére négy-öt lábnyira a faltól, mert a tető messze kiugrott): minden ablak tele volt szuronnyal. Néhány katona arra gondolt, hogy az az őrült Fabrizio ördögösdit játszik, s tele marékkal zecchinókat szór a katonáknak. Szobája padlóján valóban elszórt néhány aranyat, s jócskán jutott a zecchinókból a tetőteraszra is, míg a Farnese-toronyból a mellvédhez ért. Arra számított, hogy az aranyakkal elterelheti magáról a figyelmet, ha esetleg üldözésére indulnak.
Amint a tetőteraszra ért, látta, hogy körülötte mindenhol őrök állanak, akik szokás szerint negyedóránként elkiáltják:
– Őrhelyemen minden rendben!
Fabrizio a nyugati mellvéd felé indult, s az újonnan beépített kőkockát kereste.
Hihetetlennek látszik, s bárki kétségbe vonhatná, ha az egész város nem igazolná, hogy a mellvéd hosszában felállított őrök nem látták meg és nem tartóztatták fel Fabriziót. Igaz, a köd, melyről már szóltunk, közben már emelkedett, s Fabrizio később azt mondta, amikor ő a tetőteraszon állt, úgy látta: már-már a Farnese-torony közepéig szállt. De ez a köd nem volt sűrű, s ő igen jól látta az őröket, egyik-másik fel s alá járkált. Még hozzátette: mintha valamilyen természetfeletti erő lökte volna előre, vakmerőn két, egymáshoz elég közel álló őr között helyezkedett el. Nyugodtan letekerte testéről az óriás kötelet, mely kétszer is összegubancolódott, és sok idejébe került, míg a gubancokat ki tudta bontani, s az egészet a mellvédre fektethette. Mindenfelől hallotta a katonák hangját, s ő keményen elhatározta: rögtön ledöfi, aki közeledik hozzá. „Semmit nem voltam izgatott! – mesélte. – Azt éreztem, mintha valamilyen szertartást végeznék.”
Kibogozott kötelét végül is a mellvéd vízlevezető nyílásához kötözte; most fellépett a mellvédre, forró imával köszöntötte Istent; majd – mint a lovagkor egyik hőse – egy pillanatig Cleliára gondolt. „Milyen más vagyok, mint az a könnyelmű és könnyűvérű Fabrizio, aki kilenc hónappal ezelőtt ide belépett!” S végül megindult a döbbenetes magasságból lefelé. Úgy mondja, gépiesen tett mindent; s mintha csak fényes nappal, barátai előtt ereszkedett volna le, hogy megnyerjen egy fogadást. Az út közepén hirtelen olyasmit érzett: a karja teljesen elgyengült; azt hiszi, egy pillanatra el is engedte a kötelet; de a következő pillanatban újra megragadta; arra a pillanatra talán a bokrokban kapaszkodott meg, amelyek felett lefelé siklott, s azok fel is horzsolták. Időnként éles fájdalom szúrt a két lapockája közé, lélegzeni is alig tudott. Kellemetlen, himbáló mozgással ereszkedett; a kötél minduntalan be-becsapta a bokrok közé. Nagy madarak kaptak utána: álmukból verte fel őket, s ahol felszárnyaltak, nekimentek. Amikor először történt, azt hitte, a várból leereszkedő katonák érték utol, akik ugyanazon az úton indultak üldözésére – s már védekezni készült. Végre leért a nagy torony aljába, s más baja nem történt, csak a keze vérzett. Elmondta, hogy az út közepétől a torony lejtője nagyon segítette; míg lefelé jött, minduntalan a falat súrolta, és a kövek közül kihajtó növényzet biztosabbá tette mozgását. Amikor leért a katonák kertjeihez, egy akácfára zuhant; ezt a fát fentről négy-öt láb magasnak hitte, a valóságban azonban tizenöt-húsz láb is lehetett. Egy részeg katona aludt a tövében, tolvajnak nézte őt. Amikor Fabrizio leesett a fáról, majdnem kificamította bal karját. A földsánc irányában menekült, de, ahogy mondja, lába szinte összecsuklott; semmi ereje nem volt már. Bár nagy veszélyben forgott, leült és kortyolt maradék pálinkájából. Néhány percre úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hol van; amikor felriadt, nem értette, hogyan láthat a szobájában fákat. Végül ráeszmélt az ijesztő valóságra. Rögtön megindult a földsánc felé; széles lépcsőn ment fel. Az őrszem – egészen közel – a faköpönyegben hortyogott. A fűben egy ágyúra bukkant; ehhez erősítette a harmadik kötelet. Ez a kötéldarab kissé rövid volt: iszapos árokba esett, az árok fenekét – lábnyi magasságban – víz borította. Míg feltápászkodott, és tájékozódni próbált, érezte, hogy két férfi megragadja: egy pillanatra megijedt; de már hallotta is, közvetlenül a füle mellett, az egészen halk hangot:
– Ó, monsignore! Monsignore!
Homályosan megértette, hogy a hercegné emberei; mély ájulásba bukott. Egy idő múlva érezte, hogy férfiak viszik, szótlanul és gyorsan; majd megálltak, ez nagyon nyugtalanította. De nem volt ereje sem megszólalni, sem a szemét felnyitni; érezte, hogy szorosan fogják; egyszerre csak ráismert a hercegné ruháinak illatára. Ez az illat felkeltette; kinyitotta szemét, s ki tudta mondani:
– Drága, drága barátnőm!
És újra elvesztette eszméletét.
A hű Brunó kétszáz lépésnyire várakozott, egy csapat rendőrrel, a gróf megbízható embereivel; maga Mosca gróf egy kis házban rejtőzködött, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol a hercegné várakozott. Nem tétovázott volna, hogy néhány meghitt barátjával, félzsoldon élő katonatisztekkel, kardot rántson, ha így kívánja a helyzet; kötelességének érezte, hogy megmentse Fabrizio életét; tudta, hogy komoly veszély fenyegeti, s hogy annak idején a fejedelem aláírta volna a kegyelmet adó levelet, ha ő, Mosca gróf, ostobán meg nem akadályozza, hogy uralkodója ostobaságot írjon alá.
A hercegné éjfél óta állig felfegyverkezett emberei között bolyongott ide-oda a fellegvár földsáncai előtt; nem tudott egy helyben maradni, azt hitte, küzdeni kell majd, hogy elrabolhassák Fabriziót az üldözők elől. Lángoló képzelete száz óvóintézkedést is sugallt – ezeket most hosszadalmas volna részleteznünk; csupa érthetetlen meggondolatlanság volt. Kiszámították, hogy nyolcvannál több embert mozgósítottak ezen az éjjelen, akik mind azt várták: valamilyen rendkívüli ügyért kell majd verekedniök. Szerencsére Ferrante és Lodovico intézett mindent, s a rendőrminiszter nem volt ellenségük; a gróf később elmondta: a hercegnét nem árulta el senki, és a miniszternek hivatali úton semmi nem jutott tudomására.
Gina szinte eszét vesztette, amikor megpillantotta Fabriziót. Görcsösen karjába szorította, majd kétségbeesett, hogy csupa vér: Fabriziót a felhorzsolt keze vérezte meg, de ő azt hitte, a fiú veszélyesen megsebesült. Egyik szolgája segítségével lehúzta Fabrizio kabátját, hogy bekötözze, amikor Lodovico, aki szerencsére éppen ott állt, parancsot adott, hogy a hercegnét és Fabriziót tuszkolják be az egyik kis kocsiba; ezeket a kocsikat a városkapu közelében egy kertben rejtették el; végül száguldva megindultak, hogy Sacca mellett átkeljenek a Pón. Ferrante és húsz jól felfegyverzett embere volt a hátvéd; Ferrante megesküdött az életére, hogy az üldözőket mindenképpen feltartja. A gróf egyedül, gyalogosan, ott maradt a fellegvár közelében, s csak két órával később távozott, amikor látta, hogy minden csendes. „Íme, felségárulás bűnébe estem!” – gondolta boldogan, mámorosan.
Lodovicónak kitűnő ötlete támadt: ültessék be az egyik kocsiba azt a fiatal sebészt, aki lelkesen ragaszkodott a hercegnéhez, és akinek alakja feltűnően emlékeztetett Fabrizióra.
– Bologna felé meneküljön! – mondta neki. – Viselkedjék nagyon ügyetlenül, s igyekezzék, hogy elfogják! Keveredjék ellentmondásokba, s végül vallja be, hogy maga Fabrizio del Dongo. Húzza az időt! Legyen ravaszul ügyetlen, megússza egyhónapi börtönnel, s asszonyunktól ötven aranyat kap.
– Ki gondol pénzre, ha asszonyunkért tehet valamit!
Elindult; s néhány óra múlva elfogták; jó tréfa volt! Mennyire megörült elfogatásának Fabio Conti tábornok és Rassi, aki úgy látta: Fabrizio igen veszélyes helyzetbe juttatta, s a bárósága füstté vált.
A fellegvárban csak reggel hat órakor fedezték fel a szökést, és csak tízkor merték tájékoztatni a fejedelmet. A hercegnét olyan tökéletesen szolgálták, hogy Fabrizio mély álomban feküdt ugyan – amit ő halálos ájulásnak hitt, s háromszor is megállíttatta a kocsit – mégis, mire négyet ütött az óra, egy bárkán átkeltek a Pón. A bal parton kocsi várta őket; még két mérföldet vágtattak őrült gyorsasággal; majd egy óránál is hosszabb ideig vesztegeltek, míg útleveleiket vizsgálták. A hercegnének mindenféle irata volt saját maga és Fabrizio számára; de ezen a napon bolond volt: meggondolatlanul tíz aranyat tolt oda az osztrák rendőrtisztviselőnek, a kezét szorongatta és sírt. A tisztviselő ijedten elölről kezdte a vizsgálatot. Postakocsiba ültek; a hercegné olyan feltűnően szórta a pénzt, hogy mindenütt gyanút keltett ebben az országban, ahol amúgy is gyanús minden idegen. Megint Lodovico segített; ahol csak lehetett, elmondta, hogy a hercegné félig eszét vesztette fájdalmában, mert Párma miniszterelnökének fia, a fiatal Mosca gróf állandóan lázas, s most Páviába viszi, a páviai orvosokkal akarja megvizsgáltatni.
Mire a fogoly teljesen magához tért, tízmérföldnyire maguk mögött hagyták a Pót. Megállapították: Fabrizio egyik válla kificamodott, és sok horzsolt sebe van. A hercegné még mindig olyan furcsán viselkedett, hogy az egyik falusi fogadóban, ahol megebédeltek, a fogadós azt hitte, császári hercegnővel áll szemben, és a császári ház tagjait megillető üdvözlésben részesítette, mire Lodovico figyelmeztette: a hercegné azonnal lecsukatja, ha szertekürtöli jelenlétét.
Végre, este hat óra tájt, piemonti területre értek. Fabrizio csak itt került teljes biztonságba; egy kis faluba vitték, távol az országúttól; bekötözték a kezét, s néhány órát alhatott.
Ebben a faluban indított el a hercegné olyasvalamit, ami joggal és mélyen sértheti erkölcsi érzékünket, de még jobban megzavarta a hercegné egész élete nyugalmát. Néhány héttel Fabrizio szökése előtt, azon a napon, amikor egész Párma a fellegvár kapuja elé tódult, hogy talán megpillanthatja az udvaron a Fabrizio számára ácsolt vérpadot, ezen a napon a hercegné Lodovicónak, mindenbe beavatott bizalmi emberének megmutatta a titkos szerkezetet, melynek segítségével a jól rejtett vaskeretből ki lehetett mozdítani azt a követ, mely egyik alapköve volt a Sanseverina-palota XIII. században épült híres vízmedencéjének; erről a medencéről már szó esett. Míg Fabrizio a kis falu trattoriájában aludt, a hercegné magához szólította Lodovicót. Lodovico azt hitte, megőrült, olyan különösen nézte.
– Most bizonyára azt gondolod, hogy néhány ezer frankot kapsz tőlem; hát nem! Jól ismerlek, költő vagy, hamarosan elvernéd a pénzt! De neked adom a ricciardai kis birtokomat, egymérföldnyire Casal-Maggiorétól.
Lodovico szinte táncolt az örömtől, s eléje borult; közben őszintén, lázasan hajtogatta, hogy nem jutalomért tette, amikor segített megmenteni monsignore Fabriziót; hogy egészen különleges hűséggel szerette őt, amióta egyszer olyan szerencsés volt, és kocsin vihette mint a hercegné harmadik kocsisa. S amikor ez az őszinte és derék ember úgy gondolta, hogy az előkelő dáma már igazán eleget foglalkozott vele, búcsúzni kezdett; de a hercegné szikrázó szemmel rászólt:
– Maradj!
Szótlanul járkált a fogadó szobájában, időnként egy-egy érthetetlen pillantást vetett Lodovicóra. Végül, amikor Lodovico látta, hogy a különös séta csak nem fejeződik be, úgy gondolta, neki kell megszólítania úrnőjét.
– Asszonyom olyan túlságosan nagy ajándékot adott nekem, ez annyival több mindennél, amit a magamfajta szegény ember csak elképzelni tud, s főképpen annyival több az én gyenge szolgálatomnál, amit szabad volt teljesítenem, hogy én igazán azt hiszem, nem tarthatom meg a ricciardai birtokot. Mély tisztelettel visszaadom asszonyomnak a birtokot, és kérem, juttasson inkább egy négyszáz frankos járadékot.
– Hányszor tapasztaltad már életedben – csattant fel a hercegné sötét gőggel – hányszor hallhattál olyasmiről, hogy én elejtettem egy tervemet, ha már kimondtam?
Szavai után a hercegné néhány percig tovább járkált; majd hirtelen megállt és felkiáltott:
– Fabriziót csak a véletlen mentette meg, és mert tetszeni tudott annak a kislánynak! Ha nem olyan elbűvölő, meghal! Talán tagadod ezt?
Úgy lépett Lodovico elé, hogy szeme szinte izzott a sötét haragtól. Lodovico hátrált néhány lépést; azt hitte, a hercegné megőrült, s ez nagyon nyugtalanította ricciardai birtoka miatt.
– Nos!... – folytatta a hercegné a legkedvesebben és jókedvűen, egészen megváltozva. – Azt akarom, hogy derék saccai népemnek legyen egy jó, bolond napja, amit sokáig megemlegetnek! Visszamégy Saccába... van valamilyen kifogásod? Azt hiszed, veszélyes?
– Semmi az, asszonyom! Egyetlen saccai sem fogja soha elfecsegni, hogy monsignore Fabrizio kíséretében voltam. Különben is, ha szabad bevallanom, égek a vágytól, hogy lássam az én ricciardai birtokomat! Olyan furcsa, hogy birtokom van!
– Tetszik a jókedved! Ricciarda mostani bérlője, úgy emlékszem, három-négy évi bérrel még tartozik nekem; neki ajándékozom a felét, s az adósság másik fele a tied, de van egy feltételem: elmégy Saccába, azt mondod, hogy holnapután egyik védőszentem ünnepe lesz, és a megérkezésed utáni estén a legragyogóbban kivilágítod kastélyomat. Ne sajnáld se a pénzt, se a fáradságot! Gondolj arra, hogy életem legnagyobb öröméről van szó. Már régen előkészítettem a kivilágítást; legalább három hónapja gyűjtöm a kastély pincéiben, amire a ragyogó ünnepen szükség lesz. A kertésznél leraktam, ami egy káprázatos tűzijátékhoz kell: intézkedj, hogy a Póra néző teraszról röpítsék fel a rakétákat. Nyolcvankilenc nagy hordó bor áll a pincéimben, nyolcvankilenc borkutat állíttatsz fel a parkban. Ha másnapra egyetlen palack bor marad, amit nem itták meg: azt fogom mondani, hogy nem szereted Fabriziót! Ha mindent elrendeztél, a borkutakat, a kivilágítást, a tűzijátékot, óvatosan elpárologsz, mert lehetséges, és én remélem is, hogy Pármában kihívásnak tartják majd ezt a kis játékot.
– Hát ez nemcsak lehetséges: ez biztos! Aminthogy biztos az is, hogy Rassi főügyész úr, aki monsignore ítéletét aláírta, megpukkad dühében! És ha... – Lodovico félénken folytatta – ha asszonyom még a ricciardai hátralék felénél is nagyobb örömet akar szerezni szerény szolgájának, akkor megengedi, hogy kissé megugrassam azt a Rassit!...
– Remek ember vagy! – kiáltotta lelkesen a hercegné. – De határozottan megtiltom, hogy bármit tégy Rassival; azt akarom, hogy nyilvánosan kerüljön akasztófára, majd később! Te pedig vigyázz, nehogy elcsípjenek Saccában, minden örömömet elrontod, ha téged elvesztlek.
– Engem, asszonyom? Amikor elmondtam, hogy a hercegné egyik védőszentjének ünnepét készítem elő, küldhetnek oda akár harminc csendőrt, hogy zavart csináljanak, fogadom, egyik sem marad a lován, mielőtt elérnék a vörös keresztet, a falu közepén! Nem estek a fejük lágyára a saccaiak; mind hétpróbás csempész, és imádják asszonyomat!
– S végül – folytatta a hercegné különös, könnyed hangon – ha derék saccai népemnek bort adok, a pármaiakat elárasztom vízzel. Aznap este, amikor kastélyom kivilágítva ragyog, vezesd ki istállómból a legjobb lovamat, száguldj be Pármába, a palotámba, és mozdítsd el a vízmedence kövét!
– Remek! Remek gondolat, asszonyom! – kiáltotta Lodovico, és mint az őrült, úgy nevetett. – Bort a derék saccaiaknak, és vizet Párma polgárainak, a nyomorultaknak, akik olyan biztosra vették, hogy monsignore Fabriziót megmérgezik, akár azt a szegény L.-t.
Lodovico jókedve csak nem csendesedett; a hercegné elégedetten nézte, hogyan rázza a nevetés, hogyan ismétli: bort a saccaiaknak, vizet a pármaiaknak!
– Asszonyom bizonyára jobban tudja, mint én, hogy amikor húsz évvel ezelőtt vigyázatlanul kieresztették a medence vizét, Párma több utcáját lábnyi magasságban elborította az áradat.
– És vizet a pármaiaknak! – ismételgette a hercegné nevetve. – A fellegvár előtt a sétány tele lett volna emberekkel, ha Fabriziót lefejezik!... Mindenütt a nagy bűnösnek nevezik!... De jól vigyázz: nagyon ügyesen csináld! Soha teremtett lény meg ne tudja, hogy az áradás a te műved, és azt se, hogy én parancsoltam! Fabrizio sem tudhat erről a bolond tréfáról; de még a gróf sem!... Hanem megfeledkeztem Sacca szegényeiről; menj, írj egy levelet az intézőmnek, én majd aláírom; megírod neki, hogy védőszentem ünnepén osszon ki száz zecchinót Sacca szegényei között, és hogy mindenben engedelmeskedjék neked, a kivilágítás, a tűzijáték és a bor dolgában! És fontos, nagyon fontos: másnap egyetlen üres palack se maradjon a pincémben!
– Asszonyom intézőjét csak az fogja zavarni, hogy öt év óta, amióta asszonyomé a kastély, Saccában tíz szegény sem maradt!
– És vizet a pármaiaknak! – dúdolta a hercegné. – És hogyan ütöd nyélbe a tréfát?
– Kész a tervem! Saccából kilenc órakor indulok, fél tizenegykor lovam a Három tökfilkó fogadóhoz ér, a Casal-Maggiore és az én ricciardai birtokom felé vezető úton; tizenegy órakor szobámban ülök már, a palotában; és negyed tizenkettőkor: vizet a pármaiaknak, mégpedig többet, mint amit szeretnének, hogy ihassanak a nagy bűnös egészségére. Tíz perccel később már kint vagyok a városból, a bolognai országúton. Útközben mély tisztelettel üdvözlöm a fellegvárat, melyet monsignore bátorsága és úrnőm okossága gyalázatba kevert. A réteken egy ösvényre térek, jól ismerem, és bevonulok Ricciardába.
Lodovico a hercegnére pillantott, és megrémült: a hercegné hat lépésről meredten nézte a csupasz falat, tekintete kegyetlen volt – kegyetlen, ez a pontos kifejezés. „Ó, szegény birtokom! – gondolta Lodovico. – Biztos, hogy megőrült!” A hercegné ránézett, és kitalálta, mire gondol.
– Á, Lodovico úr, a nagy költő, írott adománylevelet szeretne! Szaladj, keress egy ív papírt.
Lodovico nem várta meg, hogy a parancsot másodszor is elismételjék; és a hercegné saját maga írta meg az egy évvel előbbre keltezett, hosszú elismervényt, melyben kijelenti, hogy Lodovico San-Michelitől nyolcvanezer frankot kapott, és zálogképpen ricciardai birtokát adta neki. Ha tizenkét hónap elteltével nem fizeti vissza a fent említett nyolcvanezer frankot, a ricciardai birtok végleg Lodovico tulajdona marad.
„Kellemes érzés, hogy egy hű szolgámnak körülbelül a harmadát adom mindannak, amim még van.”
– Igaz is! – fordult a hercegné Lodovicóhoz. – Miután elintézted azt a tréfát a vízmedencével, csak két napot engedélyezek neked, hogy Casal-Maggioréban szórakozz! És hogy az egyezségünk érvényes legyen, mondd azt, hogy ez a kis ügy már legalább egyéves. Gyere utánam Belgiratéba, gyere minél előbb! Lehet, hogy Fabrizio Angliába megy, és te vele tartasz!
A hercegné és Fabrizio másnap korán reggel Belgiratéba ért.
Itt telepedtek le, ebben a varázslatos faluban; de a szép tó mellett halálos szomorúság várakozott a hercegnére. Fabrizio teljesen megváltozott; amikor a szökését követő kábult álomból magához tért, a hercegné már az első percekben észrevette, hogy valami furcsa, valami rendkívüli történik benne. És csakugyan, az a mélyen megbújó érzés, amit Fabrizio gondosan titkolt, elég szokatlan volt, s nem más, mint a kétségbeesés, hogy kikerült a börtönből. De óvakodott attól, hogy bevallja szomorúsága okát; vallomását olyan kérdések követték volna, amikre nem akart felelni.
– Nem értlek! – mondta a hercegné csodálkozva. – Milyen szörnyű élmény lehetett! Éhes voltál, s ha az éhségtől nem akartál összeesni, enned kellett az iszonyatos ételekből, melyeket a börtön konyhájából hoztak fel neked, s egyre figyelni, nincs-e valaminek szokatlan íze, nem mérgezed-e meg magad abban a percben; erre az élményre nem gondolsz most borzalommal?
– Úgy gondoltam a halálra – felelte Fabrizio – ahogyan, azt hiszem, a katonák gondolhatnak: valami, ami lehetséges, de amit ügyesen talán elkerülhetek.
Mennyit nyugtalankodott, milyen szomorú volt a hercegné! Az imádott, a páratlan, az eleven, eredeti lény szeme láttára süllyed bele megfoghatatlan álmaiba; inkább a magányt választotta, mintsem őszintén beszéljen mindenről legjobb barátnőjével. Most is jó volt, figyelmes és hálás a hercegnével, százszor is feláldozta volna érte az életét, úgy, mint azelőtt, de lelke nem volt vele. Gyakran négy-öt mérföldet megtettek a fenséges tavon, s egyetlen árva szót nem váltottak. Minden beszélgetésük csak a gondolatok érzelemmentes közlése lehetett; mások talán kellemesnek tartották volna ezt is, de ők még emlékeztek rá, s főként a hercegnében élt elevenen, hogyan beszélgettek a végzetes Giletti-féle verekedés előtt, ami azután elválasztotta kettejüket. Fabrizio adósa volt a hercegnének a börtönben töltött rettentő kilenc hónap történetével; s kiderült, hogy erről az időről csak kurta, színtelen szavai vannak.
„Ennek előbb vagy utóbb így kellett történnie! – gondolta a hercegné elkomorodva, szomorúan. – A bánkódás megöregített; vagy Fabrizio igazán szerelmes lett, és szívében nekem csak a második hely jut.” Máskor meg a nagy-nagy szomorúságtól rémülten és megalázottan ezt gondolta: „Azt hiszem, nem szenvednék annyira, ha Isten úgy rendelné: Ferrante őrüljön meg valóban, vagy gyávuljon el!” S ettől a perctől a fél-megbánás megmérgezte önmagába vetett hitét és becsülését. Keserűen gondolta: „Hát megbánok valamit, amit elhatároztam? Úgy látszik, nem vagyok már del Dongo!”
„Isten akarja így! – tért vissza előbbi gondolatához. – Fabrizio szerelmes! S milyen jogon kívánhatnám, hogy ne legyen szerelmes? Mondtunk-e egymásnak egyetlen, igazi szerelmes szót is?”
Ez a józan gondolat elrabolta az álmát; százszor szerencsétlenebb volt Belgiratéban, mint Pármában: úgy látszik, a remélt nagy bosszúval az öregedés és a lélek elgyengülése is elérkezett. És józanul gondolkodva kételkedni sem lehetett: ki a hősnője Fabrizio különös álmainak? Clelia Conti, az istenhivő lány, elárulta apját, hiszen tűrte, hogy az őrséget leitassák – és Fabrizio soha nem beszélt Cleliáról! „De ha az őrséget nem itatják le – s a hercegné kétségbeesve verte a mellét – ha nem itatják le őket, minden ötletem, minden erőfeszítésem kárba vész; tehát ő mentette meg Fabriziót!”
A hercegné alig tudta rávenni a fiút, hogy elmondjon néhány részletet annak az éjszakának történetéből. „Milyen kimeríthetetlen, újra és újra visszatérő élmény lett volna azelőtt! Milyen élénken, mennyi áradó jókedvvel beszélt a boldog időkben reggeltől estig bármilyen csekélységről, ami engem érdekelt!”
S mert mindenre gondolni kellett: a hercegné Fabriziót Locarnóban, a Lago Maggiore túlsó végén, a svájci kikötővárosban helyezte el. Mindennap átment hozzá hajóval, hogy hosszú csónakutakat tegyenek a tavon. Egyszer – hirtelen elhatározással – felment érte a lakására, s ekkor meglátta, hogy szobájában a falakat pármai látképek borítják; Milánóból vagy Pármából hozathatta a metszeteket, arról a földről, melyet utálnia kellene. Kis szalonját műteremmé alakította át, az akvarellfestő minden kellékét felhalmozta itt, s a hercegné éppen akkor lépett be, amikor harmadik képét fejezte be a Farnese-toronyról s a kormányzói palotáról.
– Már igazán csak az hiányzik – mondta neki ingerülten – hogy emlékezetből megfesd a kedves kormányzód portréját, aki éppen csak meg akart mérgezni. De most jut eszembe, igazán írhatnál neki valamilyen mentegetőző levelet, amiért merészkedtél megmenekülni, s fellegvárát nevetségessé tenni.
Szegény Gina nem sejtette, mennyire nem tréfa, amit mondott; amint Fabrizio biztos helyre érkezett, első dolga volt, hogy kifogástalanul udvarias s valamelyest nevetséges levelet írt Fabio Conti tábornoknak; bocsánatot kért, hogy megszökött, s azzal mentegette magát: el kellett hinnie, hogy valamelyik börtönőrt megbízták, mérgezze meg őt. Fabrizio nem nagyon fontolgatta, mit ír; azt remélte, hogy Clelia szeme is rápillant majd erre a levélre, s amíg írt, könnyei végigfolytak arcán. Mulatságos fordulattal fejezte be levelét: le merte írni, hogy most, szabadon, gyakran hiányzik kis szobája, a Farnese-toronyban. Ezért a mondatért írta levelét; remélte, hogy Clelia megérti. Nagy levélíró kedvében, s megint csak azt remélve, hogy valaki elolvassa levelét, Fabrizio köszönő sorokat írt don Cesarénak is, a börtön jószívű lelkészének, aki teológiai könyveket kölcsönzött neki. Néhány nappal később megbízta a locarnói kis könyvkereskedőt, utazzék el Milánóba; s ott a kis könyvkereskedő, a híres könyvimádónak, Reinának
[71]
barátja, a legcsodálatosabb kiadásokban megszerezte mindazokat a könyveket, melyeket valaha don Cesare kölcsönadott. A derék lelkészhez eljutottak a könyvek, rajtuk kívül egy szép levél is, mely elmondta, hogy könyveibe nevetséges széljegyzeteket írt a türelmetlenség talán megbocsátható pillanataiban egy szegény rab. Ezért arra kéri őt: könyvtárában cserélje ki eredeti könyveit ezekkel a kötetekkel, melyeket a legforróbb hálával küld neki.
Fabrizio nagy jóindulattal nevezte egyszerűen jegyzetnek az alig olvasható, sűrű betűhalmazt, mellyel Szent Jeromos műveinek fóliókötetében a lapszéleket megtöltötte. Abban reménykedve, hogy a kötetet visszaküldheti kedves papjának, s másikat kap helyette, naponként pontos naplót vezetett a lapszéleken mindarról, ami a börtönben történt vele. Mindig az volt a nagy esemény, hogy lelke isteni szerelemben lángolt (az isteni olyan szót helyettesített, melyet nem is mert leírni). Néha ez az isteni szerelem mély kétségekbe taszította foglyunkat; máskor hangot hallott a magasságból, s ez a hang némi reményt oltott belé, s boldogan ujjongott. Mindezt szerencsére börtön-tintával írta, borból, csokoládéból és koromból kevert lével, és don Cesare éppen csak rápillantott a jegyzetekre, amikor Szent Jeromos fóliókötetét visszahelyezte a polcra. Ha több figyelmet szentel a feljegyzéseknek, megtudhatta volna, hogy egy napon a fogoly, amikor azt hitte, megmérgezték, boldogan készült a halálra, mert alig negyvenlépésnyire halhat meg attól, akit a világon legjobban szeret. De szökése után ezt az oldalt másvalaki olvasta, s nem a derék don Cesare. A szép gondolatot: szerelmesünk mellett meghalni – száz meg száz módon fejezte ki, s végül egy szonett következett, mely elmondta, hogy a lélek – kegyetlen vívódások után – elhagyva a törékeny testet, melyben huszonhárom évig lakott, engedett a boldogság hívásának, amit mindenki ismer, aki valaha élt; ez a lélek nem akar a mennybe jutni, s elvegyülni az angyalok karában, mihelyt szabad lesz – ha ugyan Isten rettentő ítélete megbocsátja minden bűnét; a lélek boldogabb lesz halálában, mint bármikor életében: ott marad néhány lépésnyire börtönétől, melyben oly sokáig panaszkodott, és eggyé lesz mindazzal, amit életében szeretett. „Így azután – közölte a szonett utolsó szakasza – megtalálom a földön a paradicsomot.”
Bár a pármai fellegvárban csak úgy emlegették Fabriziót, mint alávaló árulót, aki durván megsértette legszentebb kötelességeit: a derék don Cesare atyát mégis boldoggá tették a gyönyörű könyvek, melyeket egy ismeretlen juttatott hozzá; mert Fabrizio igen helyesen gondolt arra, hogy csak néhány nappal a csomag kézbesítése után írja meg levelét, nehogy – nevét látva – a csomagot felháborodva visszaküldjék. Figyelmességét don Cesare nem is említette bátyjának, aki már akkor is haragra gerjedt, ha Fabrizio nevét csak kiejtették előtte; de a fogoly szökése óta megint a régi, meghitt barátság hangját találta meg kedves unokahúgával; s mert régebben néhány latin szóra is megtanította a lányt, megmutatta neki a frissen érkezett, szép köteteket. Éppen ebben reménykedhetett a távol élő is. Clelia egyszerre mélyen elpirult, megismerte Fabrizio írását. Hosszú, keskeny, megsárgult papírszeleteket tettek a könyv néhány helyére könyvjelzőként. Az az igazság, hogy a kicsinyes anyagi érdekek és az életünket betöltő hideg, színtelen, mindennapi gondolatok közt nagyon ritkán marad hatástalan az igazi szenvedély, mely cselekedeteinket irányítja; mintha jótékony, isteni gondviselés vigyázna az ilyen tettekre: Cleliát is titkos ösztön és a lelkében eláradó egyetlen gondolat vezette; arra kérte nagybátyját; engedje meg, hogy összehasonlíthassa a régi Szent Jeromos-kötetet azzal, amit most kapott. Hogyan mondjuk el, milyen elragadtatássá változott a sötét szomorúság, melybe Fabrizio távozása óta süllyedt, amikor a régi Szent Jeromos-kötet margóin felfedezte a szonettet, és Fabrizio szerelmének napról napra bejegyzett szavait.
Még aznap szóról szóra tudta a szonettet; ablakába könyökölve énekelte – a másik ablak felé fordulva, mely most már elhagyott volt, de hányszor látta, hogy ellenzőjén kinyílik a kis ajtócska. Ezt az ellenzőt leszerelték, hogy a bíróság asztalára helyezzék; hogy bűnjel legyen abban a nevetséges pörben, melyet Rassi indított Fabrizio ellen, szökéssel vádolva őt, vagy – ahogyan az ügyész maga is mosolyogva mondta – kivonta magát nagylelkű fejedelme kegyelméből...
Clelia állandóan kétségeivel vívódott; s amióta oly boldogtalan volt, még vétkesebbnek érezte magát. Úgy próbálta csillapítani önvádjait, hogy fogadalmára gondolt, amit a Madonnának tett, amikor a tábornokot csaknem megmérgezték, s amit azóta is naponta megújított: soha többé nem pillant Fabrizióra.
Fabio Conti belebetegedett Fabrizio szökésébe, s állását is majdnem elvesztette, amikor a fejedelem haragjában a Farnese-torony valamennyi börtönőrét elcsapta, s a városi börtönbe záratta őket. A tábornokot részben Mosca gróf közbelépése mentette meg, mert a gróf szívesebben látta őt a fellegvár tornyába bezárva, mint az udvarban, tevékeny és cselszövő vetélytársként.
Két hétig tartott, míg az igazán beteg Fabio Conti tábornok bizonytalanságban élt, elveszti-e a fejedelem kegyét, s ezalatt erősítette meg magát Clelia az áldozatra, amit Fabriziónak bejelentett. Az olvasó talán emlékszik rá, hogy a nagy mulatozás napján, azon a napon, amikor a fogoly is megszökött, Clelia okosan beteg volt; beteg maradt másnap is; olyan ügyesen viselkedett, hogy senki más, csak Fabrizio őrzője, Grillo börtönőr sejthette részvételét a szöktetésben; Grillo pedig hallgatott.
De mihelyt a leleplezés veszedelme nem fenyegette többé Cleliát, annál kegyetlenebbül gyötörte a jogos önvád. „Van-e olyan mentség – támadt magára – mely enyhíthetné annak a lánynak bűnét, aki elárulta apját?”
Egy este – miután majdnem egész napját sírva a kápolnában töltötte – arra kérte nagybátyját, don Cesarét, kísérje őt a tábornokhoz, akinek dührohamaitól azért is félt annyira, mert Fabio Conti minduntalan a legvadabbul szidalmazta Fabriziót, az undok árulót.
Apjához belépve hősi hatósággal elmondta: ha mindeddig megtagadta kezét Crescenzi márkitól, azért tette, mert nem vonzódik hozzá, s biztosan tudja, hogy ebben a házasságban nem lesz boldog. A tábornok ennél a szónál dühöngeni kezdett, s Clelia csak nehezen folytathatta beszédét. Mégis folytatta, s elmondta, ha apját csábítja a márki nagy vagyona, s úgy gondolja, meg kell parancsolnia lányának, hogy a márki felesége legyen: ő fejet hajt, s engedelmeskedik. A tábornokot teljesen meglepte a fordulat, a legkevésbé ezt várta; de végül nagyon megörült. „Így hát nem kell majd a második emeletre költöznöm – fordult bátyjához – ha annak a gaz Fabriziónak pimaszsága miatt elvesztem állásomat!”
Mosca gróf természetesen kifejezésre juttatta mély megbotránkozását, hogy Fabrizio, a hűtlen alattvaló, megszökött, s ha alkalma nyílt rá, szívesen idézte Rassi ötletes mondását: milyen hitványul, igazán közönségesen viselkedett az a fiatalember, amikor elhárította magától a fejedelem kegyét. A szellemes mondatot az előkelő társaság szentesítette, a nép azonban elutasította. A nép a maga józan esze szerint Fabriziót ugyan nagy bűnösnek tartotta, de lelkesedve csodálta elszántságát, hogy olyan merészen levetette magát a magas falról. Az udvarban persze senki nem csodálta ezt a bátorságot. A rendőrség meg – iszonyúan restellve vereségét – hivatalosan felderítette, hogy a hercegné, ez a felháborítóan hálátlan nő, akinek a nevét is csak sóhajtva lehet már kiejteni, pénzzel megvesztegetett húsz katonát, s a kis csapat négy, egymáshoz kötött létrát nyújtott fel Fabriziónak (egy-egy létra negyvenöt láb hosszú volt); Fabrizio pedig leeresztett egy kötelet, melyet a létrához erősítettek, s a szökevény csak azzal az igen szerény tettel dicsekedhetik, hogy felhúzta a létrákat magához. Néhány meggondolatlanságáról ismert liberális, közöttük C. doktor, akit maga a fejedelem fizetett meg, még azt is hozzátette: a kegyetlen rendőrség embertelenül agyonlövetett nyolc szerencsétlen katonát, akik a hálátlan Fabriziót szökésében segítették. Így azután még az igazi liberálisok is elítélték Fabriziót, mert meggondolatlansága nyolc nyomorult katona életébe került. Kis zsarnoki birodalmakban így rontják semmivé a közvéleményt.