Tizedik fejezet

 

 

Maigret első dolga volt, hogy felhívta a bűnügyi rendőrség főnökét, ami bizonyára nem lett volna ínyére Coméliau bírónak.

– Remek, barátocskám! Most pedig bújjon ágyba, de gyorsan. A többit majd holnap elintézzük. A vasutasokra szükség lesz?

Goderville és Moucher állomásfőnökeit értette alatta. Azonosítani kellett azt az embert, akit az egyik érkezéskor látott január 19-én, a másik pedig akkor, amikor órákkal később vonatra szállt.

– Colombani már intézkedett. Megérkeztek.

Itt ült a széken Bronsky is. Ennyi söröskorsót és szendvicset még soha életében nem volt szerencséje látni. Leginkább azonban az lepte meg, hogy senki sem igyekezett kihallgatni.

Francine Latour szintén Maigret szobájában volt. Lévén szilárdan meggyőződve, hogy a rendőrség tévedésből tartóztatta le a barátját, követelte, engedjék szabadon. És ekkor, mint amikor a gyerek kezébe képeskönyvet adnak, hogy megnyugtassák, a felügyelő átnyújtotta neki Bronsky dossziéját. Az ifjú hölgy figyelmesen olvasgatta, s időről időre szörnyülködő pillantásokat vetett kedvesére.

– Mit szándékozol csinálni? – érdeklődött Colombani.

– Felhívom Coméliau-t, aztán alszom egyet.

– Hazavigyelek?

– Nem, köszönöm. Minek tennél felesleges kitérőt?

Maigret újra elkomorodott, s Colombani értette az okát. A felügyelő hangosan bemondta a címét a sofőrnek, de mindjárt utána megkocogtatta az üveget:

– Hajtson végig a Szajna-parton. Corbeil irányában.

Így találta őket a hajnal. Maigret látta, amint a parton, amelyre könnyű köd ereszkedett, helyet foglalnak a horgászok, ahogy a zsiliphez érnek az első uszályhajók, és a sütödék kéményeiből a gyöngyházszínű égre száll a kora reggeli füst.

– Kicsit feljebb a folyás irányában lát egy fogadót – szólt Maigret, miután elhagyták Corbeilt.

Az árnyas terasz a Szajnára nézett, az épület körül lugas volt; vasárnaponként valószínűleg tolongott itt a nép. A fogadó tulajdonosa – vörös, lógó bajszú férfi – egy csónakból meregette a vizet, a parton hálók száradtak.

A fárasztó éjszaka után kellemes volt a harmatos füvön lépkedni, beszívni a föld és a kályhában égő fahasábok illatát, nézni, hogy szorgoskodik a konyhában az ügyes kezű szolgálólány.

– Kávét főz?

– Perceken belül kész lesz. Tulajdonképpen még ki se nyitottunk.

– A lakójuk korán szokott kelni?

– Az előbb hallottam, járkált a szobában. Hallgassa csak! Valóban fentről léptek hallatszottak.

– Neki főzöm a kávét.

– Öntse két csészébe, kérem.

– Ön a barátja?

– Persze. Mi más lennék!

Ez kapóra jött. Különben is minden flottul ment. Amikor Maigret bemutatkozott és megmondta a foglalkozását, az asszony ugyan megijedt kissé, de a felügyelő barátságosan megkérdezte:

– Nem reggelizhetnénk együtt?

Az ablak mellé a piros viaszosvászon abroszra két masszív fajansz terítéket tettek. A kávéscsészékből szállt a gőz. A vajnak dió íze volt.

Nine valóban bandzsított, méghozzá erősen. Tudta ezt, s amikor észrevette, hogy nézik, elpirult és félszeggé vált.

– Tizenhét éves koromban – magyarázta – anyám rábeszélt, hogy operáltassam meg a szemem: a bal tengelye jobbra ferdült. Az operáció után a másik oldalra kezdtem bandzsítani. A szemész újabb, díjtalan műtétet javasolt, de én nem vállaltam.

Igaz, kis idő múlva ezt a fogyatékosságát alig lehetett észrevenni. Még majdhogynem jól is állt neki.

– Szegény Albert! Ha ismerte volna! Mindig olyan vidám aranyos ember volt.

– Rokonok voltak?

– Másod- vagy harmad-unokatestvérek.

Az akcentusa külön bájt adott a beszédének. De legjobban a határtalan szeretetigény lepte meg Maigret-t Nine-ben. Nem az önmaga iránti, hanem a hozzá közelállók felé irányuló.

– Még harmincéves se voltam, amikor elvesztettem a szüleimet. Ekkor már öreglánynak számítottam. A szüleimnek volt némi jövedelmük, s én korábban soha nem dolgoztam. Hatalmas házunkban egyedül éreztem magam, s feljöttem Párizsba. Albert-et hallomásból ismertem, s találkozni akartam vele.

No, persze Maigret értette a helyzetet. Albert is magányos volt. Nine valószínűleg olyan gondoskodással vette körül, amilyenhez ő nem szokhatott.

– Ha tudná, mennyire szerettem! És soha nem kértem, hogy ő szeressen. Erre képtelen lettem volna. De ő azt mondta, szeret. Én meg úgy tettem, hogy elhiszem. Boldogok voltunk, felügyelő úr. Meg vagyok győződve, hogy Albert is az volt. Hogy is lehetett volna másként!? Nemrég ünnepeltük a házassági évfordulónkat… Hogy azon a lóversenyen mi történt, nem tudom. Néhányszor magamra hagyott, fogadni akart. Egyszer aztán gondterhelt arccal jött vissza, és attól kezdve folyton ide-oda tekingetett, mintha valakit keresne. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy taxival menjünk haza, s egész idő alatt hátra-hátra nézett. A házunk közelében, ki tudja miért, szólt a sofőrnek, hogy hajtson tovább. Az elvitt bennünket egész a Bastille térig. Albert ott kiszállt, s azt mondta nekem: „Menj haza egyedül. Egy-két óra múlva én is otthon leszek.” Ezt azért csinálta, mert valaki követte. De aznap este nem tért haza. Csak telefonált, hogy reggel jön. Másnap még kétszer hívott…

– Ez szerdán volt, ugye?

– Igen. Amikor másodszor telefonált, szinte rám parancsolt, hogy ne várjam meg, hanem menjek el moziba. Én nem akartam, de ő ragaszkodott hozzá. Már-már haragudott. Nos hát, elmentem… Letartóztatta őket?

– Le, egyet kivéve. De ezt is hamarosan elcsípjük. Nem hiszem, hogy veszélyes lenne, annál is inkább, mert tudjuk kicsoda, van róla személyleírásunk.

Maigret nem is sejtette, mennyire közel jár az igazsághoz. Ez idő tájt az erkölcsrendészet egyik embere felfedezte Serge Madokot egy La Chapelle utcai nyilvánosházban, a nagyszámú szennyestárolók egyikében. Előző este bújt oda és makacsul nem óhajtott kijönni.

Ellenállást azonban nem mutatott. Olyan részeg volt, hogy úgy kellett betenni a rendőrkocsiba.

– Most mit szándékozik tenni? – kérdezte Maigret a pipáját tömködve.

– Nem tudom. Több mint valószínű, visszamegyek a szülőföldemre. Egymagam nem tudom fenntartani a vendéglőt. Meg nincs is itt senkim.

A fiatalasszony megismételte az utolsó szót és körülnézett, mintha keresne valakit, akire rátestálhatja a gyengédségét.

– Nem tudom, hogyan is élek majd ezután.

– És mi lenne, ha örökbe fogadna egy gyereket?

Nine tekintete megmerevedett, de aztán elmosolyodott:

– Úgy gondolja, hogy képes lennék… Hogy rám bíznának…? Hogy…

Az ötlet oly hirtelen merült fel és kapott formát, hogy Maigret szinte megrémült. Bár a gondolat nem egészen véletlenül tört felszínre, pusztán tapogatózni akart. Ez az ötlet akkor született, amikor ide, Corbeilbe jött. Egyike volt azoknak a fantasztikus, ábrándos elképzeléseknek, amelyek félálomban vagy a teljes kimerültség állapotában születnek, s amelyeknek értelmetlenségére csak másnap reggel jön rá az ember.

– Erre később még majd visszatérünk. Hiszen én is szeretném, ha megengedi, újra látni magát… Mindenesetre rendeznünk kell bizonyos financiális ügyeket: mi ugyanis bátorkodtunk kinyitni az önök vendéglőjét.

– Van kilátásban egy ilyen gyerek?

– Igen, asszonyom. Van egy kisfiú, aki néhány hét vagy néhány hónap múlva esetleg árva lesz.

Nine a haja tövéig elpirult. Maigret is vörösebb lett: már bánta, hogy ostoba módon szóba hozta ezt az egészet.

– Kicsi még? – kérdezte zavartan az asszony.

– Igen, egészen pöttömke.

– Akkor nem lehet semmi vétke.

– Egyáltalán nem.

– És nem is feltétlenül kell hogy legyen…

– Elnézést, asszonyom, vissza kell mennem Párizsba.

– Gondolkodom rajta.

– Túl sokat azért ne foglalkozzon vele. Bánom, hogy elkezdtem ezt a beszélgetést…

– Nem, helyesen tette. Legalább egy pillantást vethetnék rá? Mondja, csakugyan rám bíznának egy gyereket?

– Engedje meg, hogy feltegyek még egy kérdést. Albert említette, hogy maga ismer engem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna.

– Viszont én láttam önt. Igaz, régen. Alighogy betöltöttem a huszadik évemet. Édesanyám még élt és Dieppe-be utaztunk vele pihenni…

– Hotel Beauséjour!… – kiáltott a felügyelő. Ebben a szállodában töltött a feleségével két hetet.

– A hotel valamennyi lakója csak önről beszélt, s lopva csak önt figyelte…

 

*

 

Útban Párizs felé, a fénnyel elárasztott mezők közt haladva Maigret valami különös érzést tapasztalt. Az élősövényeken megduzzadtak a rügyek.

„Jó lenne elmenni szabadságra” – gondolta. Talán eszébe jutottak a Dieppe-ben töltött napok.

Maigret tudta, hogy ilyesmiről aligha lehet szó, bár efféle gondolatok időnként felmerültek benne. Olyan volt ez, mint a meghűlés, melyet a megfeszített munka gyógyított.

Feltűntek a peremkerületek… A Joinville-i híd…

– Hajtson Charenton felé.

A vendéglő nyitva volt. Chevrier egy kicsit tanácstalannak látszott.

– Jó, hogy jött, főnök… Idetelefonáltak, hogy vége a bulinak. A feleségem nem tudja, hogy most akkor elmenjen a piacra vagy ne?

– Ahogy jónak látja.

– Mert itt ülni tovább semmi értelme.

– Annak bizony semmi.

– Érdeklődtek, nem láttam-e magát. Már mindenütt keresték, otthon is, az irodában is. Nem telefonált be a rendőrségre?

Maigret habozni látszott. Ez egyszer valóban ereje végső határán volt, s csupán egyet kívánt: bebújni a paplan alá és aludni mélyen, álomtalanul.

– Fogadom, hogy egyhuzamban átalszom egy egész napot!

Ez valószínűleg nem így lesz. Olyan sokat aludni őt nem hagyják. A bűnügyi rendőrségen – s ebben ő maga is ludas volt – meghonosodott az a szokás, hogy Maigret-t minden semmiségért rángatták.

– Mit iszik, főnök?

– Calvadost, ha már annyira kínálod.

Ha calvadosszal kezdte, azzal is végezte.

– Halló! Ki keres?

Bodin volt. Róla egészen megfeledkezett. Ahogy feltehetőleg megfeledkezett a többi rendőrről is, akik már feleslegesen őrködtek Párizs különböző kerületeiben.

– Megtaláltam a levelet, főnök!

– Melyik levelet?

– Ami a postán maradt.

– Á, persze. Jól van.

Szegény Bodin, felfedezését mennyire nem érdeme szerint méltányolták!

– Felbonthatom?

– Ahogy akarod.

– Semmilyen levél nincs benne… Csak egy vonatjegy!

– Igen.

– Ön tudta ezt?

– Kitaláltam. Első osztály. Párizs-Goderville retúr.

– Pontosan. Itt várják az állomásfőnökök.

– Foglalkozzon velük Colombani!

A calvadost kortyolgatva Maigret csöndesen mosolygott. Íme egy újabb vonás a kicsi Albert portréjához, akit ő életében nem ismert, de akinek – még ha mozaikokból is – összeállította a portréját.

Mint lóversenykedvelő barátainak, a kicsi Albert-nek is szokása volt a földet nézegetni. Néha az eldobált papírok közt akadt nyertes szelvény.

Aznap délelőtt azonban nyertes szelvény helyett egy vonatjegyet vett fel a földről.

Ha nem lett volna ez a szenvedélye… Ha nem látta volna meg, kinek a zsebéből esett ki az a jegy… Ha az állomás neve nem emlékezteti azokra a gyilkosságokra, amelyeket a „pikardiai mészárosok” követtek el… Ha az arcán nem tükröződnek az őt hatalmukba kerítő érzések…

– Szegény Albert! – sóhajtott Maigret.

Igen, akkor ma is élne. De ha így alakul a helyzet, kínzások és gyötrelmek után megöltek volna még néhány idős házaspárt.

– A feleségem akármelyik percben kész bezárni a boltot – jelentette Chevrier.

– Nos, akkor hát zárja be!

Aztán utcák jöttek, csillagászati összeg a taxiórán, Maigret-né, aki a Nine-nel való megismerkedés után már nem is tűnt olyan odaadónak és gondoskodónak…

Amikor Maigret a paplan alá bújt, egy ellentmondást nem tűrő hang szólalt meg felette:

– De most aztán kihúzom a telefondugót és senkinek sem nyitok ajtót!

Maigret csak a mondat elejét értette. A végét már nem is hallotta.

 

 

VÉGE