Második fejezet

 

 

Hogy pontosan mikortól kezdték Nine férjének holttestét „Maigret felügyelő hullájaként” emlegetni a bűnügyi rendőrségen? Valószínűleg attól a perctől, amikor azon az éjszakán először találkoztak a Concorde téren, ha ezt egyáltalán találkozásnak lehet nevezni. Mindenesetre Lequeux inspektor jól eltalálta a felügyelő viszonyát a holttesthez. Nehéz pontosan megmondani, miért volt kissé szokatlan ez a viszony. Az erőszakos halál, a legtermészetellenesebb pózokba merevedett holttestek látványa a rendőrök számára megszokott dolog. Mindez foglalkozási közönynek tudható be, hogy ne mondjuk, fásultságnak. így van ez a medikusokkal is, kórházi gyakorlat után. Maigret meg a szó szoros értelmében még csak meghökkenést se igen mutatott.

Akkor miért nem kezdte most, például – ami pedig egészen természetes lett volna – a holttest megszemlélésével? Az egyenruhás rendőrök közt álldogálva egy darabig csak a pipáját szívogatta. Miközben Lequeux-vel váltott néhány szót, többször is megnézte azt a moherszoknyás, vidrabundás fiatal nőt, aki két férfi társaságában az imént szállt ki egy autóból, s aki úgy karolt bele egyik útitársába, mintha még várna valamire.

A felügyelő csak percek múlva ment oda lassú léptekkel a földön fekvő, esőköpenyes halotthoz, s éppoly lassan hajolt fölébe. Akárha hozzátartozója vagy barátja lett volna, mesélte később Lequeux.

Amikor felegyenesedett, az arca komor volt, harag tükröződött rajta. Mintha a jelenlévőket okolná, olyan hangsúllyal kérdezte:

– Ki tette ezt?

Azt lehetetlen volt megállapítani, hogy mitől származtak a zúzódások – ökölcsapástól vagy rúgástól, de vagy mielőtt leszúrták, vagy pedig utána kegyetlenül összeverték a szerencsétlent: a szája felrepedt, az arca megdagadt, csaknem felismerhetetlenné vált.

– Megvárom a kocsit – mondta Lequeux.

Azelőtt, hogy így helybenhagyták, ez az arc egészen közönséges emberi arc volt, fiatalos, s bizonyára meglehetősen vidám. Még holtában is őrizte valamilyen jámbor egyszerűség vonásait.

Vajon miért rendítette meg annyira a vidrabundás nőt az a látvány, hogy a férfi egyik lábán csak egy kék zokni volt? A másik, a fekete antilopcipős mellett ez a láb valahogy furcsán hatott, mintha meztelen volna. Volt benne valami intim, ami egyáltalán nem illett a halotthoz. A másik cipőt tőle hat-hét méternyire találta meg Maigret.

Ezután jó darabig nem szólt semmit. Csak állt és szívta a pipáját. Néhány kíváncsi ember gyűlt köréjük, suttogva beszélgettek. Majd a járda mellé kanyarodott egy furgon, s két erős férfi berakta a holttestet a kocsiba. Az aszfalton egyetlen vérnyom nem maradt.

– Küldje el nekem a vizsgálati jegyzőkönyvet, Lequeux.

Valószínűleg akkor határozta el Maigret, hogy személyesen is foglalkozik a holttesttel, amikor bemászott a furgon első ülésére.

Ez egész éjjel, egész délelőtt tartott. Azt lehetett gondolni, a holttestet kisajátította magának, egyedül csak neki van joga hozzá.

Szólt Moersnek, a technikai csoport egyik szépreményű tagjának, hogy menjen át a törvényszéki orvosszakértői intézetbe. Moers cingár, langaléta, mosolytalan arcú legény volt. Vastag szemüveglencséi mögött riadt szemek bújtak meg.

– Láss munkához, gyermekem…

Elküldték Paul doktorért is. Minden pillanatban várták az érkezését. Ha nem számítjuk az őrt és az utóbbi napokban Párizsban talált ismeretlen, dermedt holttesteket, kettejükön kívül nem volt itt senki.

Az erős villanyfényben kiáltóan otrombának tűnt minden. Egyetlen felesleges szó és mozdulat nélkül dolgoztak, hasonlatosak voltak az éjszakai műszak szorgos munkásaihoz, akik rendkívül bonyolult feladatokat végeznek.

A halott zsebeiben úgyszólván semmit nem találtak. Egy pakli erős cigaretta, egy doboz gyufa, könnyű kis zsebkés, régimódi kulcs, ceruza, zsebkendő került elő. A nadrágzsebből kevés aprópénz. Se pénztárca, se személyazonosságot igazoló iratok.

Öltözékének darabjait – az inget, a cipőt és a zoknit – Moers akkurátusán berakta egy papírdobozba. A ruhák közepes minőségűek voltak. A kabáton megtalálta a gyártó cég címkéjét; egy Sebastopol körúti ruhagyárban készült. A nadrágot nemrég varrták, s más színű volt, mint a kabát.

Amikor Paul doktor megérkezett – szakálla gondosan fésülve, szeme élénken csillogott, bár késő éjjel rángatták ki az ágyból – a holttest már anyaszült meztelenre volt vetkőztetve.

– Nos, Maigret, öreg barátom, mond nekünk valamit ez a rosszfiú?

És valóban, most az volt a feladat, hogy szóra bírják a holtat. Ez a szokásos procedúra volt. Maigret nyugodtan hazamehetett volna aludni: reggel valamennyi szakvélemény eredményét az irodájába viszik.

Ő azonban maradt, hogy figyelemmel kísérje a szakértői munkát; elgondolkodó tekintettel szívta a pipáját, s kezét a zsebében tartotta.

A doktornak várni kellett: a fényképezés sokáig elhúzódott. Kihasználva a szünetet, Moers mintát vett a halott körmeiből a kezén és a lábán. A vizsgálati anyagot két kis zacskóba tette, melyekre valamilyen kabalisztikus jelek voltak rajzolva.

– Nem lesz könnyű jó felvételeket csinálni – szögezte le a fényképész a halott arcát nézegetve.

Az előírás szerint először a testről és a sebekről kell fotókat készíteni. Aztán következik az arc: a képeket át kell adni a sajtó képviselőinek a személyazonosság megállapítása végett. Arra kell tehát törekedni, hogy a meggyilkolt arca a lehető legpontosabban hasonlítson az élő ember arcára. Emiatt a technikai szakértő kimaszkírozta a halottat. A lámpa hideg fényében az különösen sápadtnak látszott, az orcája és az ajka viszont úgy piroslott, akár egy utcanőé.

– Most magán a sor, doktor.

– Itt marad, Maigret?

A felügyelő maradt. Egészen végig. Akkor aztán Paul doktorral együtt elmentek meginni egy kávét az egyik kis bisztróba, amelynek röviddel azelőtt nyitották ki a spalettáit.

– Bizonyára nem szeretné megvárni, amíg megírom a szakvéleményemet?… Mondja, fontos az ügy?

– Addig nem tudok várni…

Mellettük munkások reggeliztek. Szemük még álmosan nézett. Kabátjukon hajnali ködcseppek ültek. Kint hűvös volt. A járókelők szájából párafelhők gomolyogtak elő. Az emeleteken egymás után világosodtak meg az ablakok.

– Elöljáróban annyit mondhatok, hogy ez az ember szerényen élt. A csontvázából és a fogak állapotából ítélve a gyermekkora szegénységben telt, rosszul gondoskodtak róla. A kezek nem arról árulkodnak, hogy valamilyen határozott foglalkozást űzött volna… Erősek, de meglehetősen ápoltak… Munkás nem lehetett. Hivatalnok sem: az ujjakon jellegzetes deformációk maradnak a hosszas írástól vagy gépeléstől… Ugyanakkor lúdtalpa van, ami arra utal, hogy egész nap talpon kellett lennie…

Maigret nem csinált feljegyzéseket: a hallottakat az emlékezetébe véste.

– Most egy lényeges kérdés: a gyilkosság elkövetésének ideje… Meggyőződéssel mondhatom, hogy este nyolc és tíz óra között történt…

Maigret-nek már beszámoltak az éjszakai korhelyek vallomásáról, és a sárga Citroënről, amelyet röviddel éjjel egy óra után láttak a Concorde téren.

– Mondja doktor, semmi egyebet nem vett észre?

– Mire gondol?

Paul doktor, a tekintélyes szakáll tulajdonosa harmincöt éve dolgozott orvos szakértőként és a bűntényekben jobban eligazodott sok rendőrnél.

– A gyilkosságot nem a Concorde téren hajtották végre.

– Ez nyilvánvaló.

– Bizonyára valamelyik sikátorban történt.

– Feltehetőleg.

– Ha egy ilyen városban, mint Párizs, megölnek valakit és a holttestét átviszik egyik helyről a másikra, rendszerint azért teszik, hogy elrejtsék, hogy minél később fedezzék fel.

– Tökéletesen igaza van, Maigret. Erre én nem gondoltam.

– Ez egyszer azonban olyan személyekkel van dolgunk, akik inkább kockáztatják a letartóztatást. Mindenesetre a nyomukra vezethetnek bennünket. És történik mindez Párizs szívében, a legforgalmasabb helyen, ahol egy holttest tíz percig se heverészhet észrevétlenül még késő éjszaka sem…

– Más szóval, a gyilkosok azt akarják, hogy a holttestet megtalálják. Jól értem önt?

– Nem egészen. Vagyis nem ez a lényeg.

– És mégis azon igyekeztek, hogy a holttestet ne egykönnyen lehessen azonosítani. A zúzódások az arcon nem csupasz ököltől, hanem valamilyen súlyos tárgytól származnak… Hogy pontosan mitől, nehéz megmondani…

– A halála előtt verték össze?

– Utána… Néhány perccel később…

– Meg van győződve, hogy mindössze néhány perccel utána történt?

– Fél óránál valószínűleg nem később… Aztán, van itt még egy apróság. Azt hiszem, ezt kihagyom a szakvéleményemből, annyira hihetetlennek tűnik. Azonkívül, nem akarom, hogy következtetéseimet az ügyvéd kétségbe vonja, ha majd bíróságra kerül az ügy… Gondosan megvizsgáltam a sebet, maguk is láthatták… Praktizálásom alatt szúrt sebek százait láthattam… Kész vagyok megesküdni, hogy ezt a szúrást túlontúl körültekintően végezték… Képzelje el: egymással szemben állva veszekszik két ember…

Az egyik megszúrja a másikat… Nos, olyan sebet, amilyet most láttam, semmiképpen nem lehetett ily módon ejteni… Hátulról való szúrásra úgyszintén nem hasonlít.

De képzelje el, ül vagy áll az illető, s valamivel el van foglalva… A gyilkos a háta mögé lopakodik, átkarolja az áldozatot és egy erős, pontos szúrással megöli. Sőt mi több, van egy olyan benyomásom, hogy mielőtt meggyilkolták, megkötözték vagy lefogták a karját, és a szó szoros értelmében „megműtötték”… Érti?

– Kapiskálom…

Maigret azonban jól tudta: Nine férjét nem lephették meg váratlanul, hiszen az utóbbi huszonnégy órában folyton menekült a gyilkosai elől.

A kérdés, ami Paul doktor számára pusztán elméleti szempontból volt érdekes, Maigret-t emberileg izgatta. A felügyelő hallotta ennek az embernek a hangját. Lépésről lépésre követte lázas menekülése során a Chátelet-Bastille negyedek utcáin egyik kávéházból a másikba; szinte emberi valójában látta maga előtt.

Kimentek a rakpartra. Maigret a pipáját szívta; Paul doktor egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A boncolás alatt is folyton dohányzott, azt bizonygatva, hogy a dohány a legantiszeptikusabb szer. Virradni kezdett. A Szajnán egymás után úsztak el a hajók. Elgémberedett tagjaikat nehezen mozgatva, feljöttek a lépcsőkön hajnalban a csavargók, akik a hidak alatt töltötték az éjszakát.

– Ezt az embert nem sokkal utolsó étkezése után ölték meg, de lehetséges, hogy pont akkor.

– És mit evett, nem tudná megmondani?

– Borsólevest, provence-i módra készített tőkehalat és almát. Fehér bort ivott rá. A gyomrában még égetett szesz maradványait is felfedeztem.

Éppen a Caves de Beaujolais kávéház mellett haladtak el, amelynek az imént nyitották ki tölgyfa spalettáit. Bent, ahonnan olcsó bor szaga érződött, még félhomály volt.

– Hazamegy? – kérdezte a doktor, miközben egy taxit igyekezett megállítani.

– Beugrom a bűnügyi nyilvántartóba.

Az Orfévres rakparton lévő masszív épületben még jóformán senki nem volt, ha nem számítjuk a takarítókat, akik a téli nyirkosságot árasztó folyosókat és a lépcsőket súrolták.

Belépve a szobájába, Maigret először a foteljében szunyókáló Lucas-t pillantotta meg.

– Na, mi újság?

– A szerkesztőségek már megkapták a fotót, de a reggeli kiadásban csak néhány újság közli le: későn küldték szét a felvételeket.

– S az autó?

– Már három sárga Citroënt megvizsgáltak, de egyik sem az volt.

– Telefonáltál Janvier-nek?

– Reggel nyolckor felvált.

– Ha valaki keres, fent leszek… Az ügyeletes kapcsolja be a hívást.

Aludni Maigret nem akart, pedig fáradtnak érezte magát, mozdulatai lelassultak. A keskeny lépcsőn felment az Igazságügyi Palota legfelső emeletére, ahová a köznépet már nem engedték be. Benyitott egy matt üvegű ajtón, s Moers-t pillantotta meg, aki valamilyen műszer fölé hajolt. Ment tovább, míg el nem jutott az ujjlenyomat-nyilvántartóig.

Még ki sem nyitotta a száját, az ujjlenyomat-szakértő máris a fejét ingatta:

– Semmit sem találtunk, főnök.

Más szóval Nine férje egyszer sem szegte meg a francia törvényeket.

Miután kijött a nyilvántartóból, bement Moers-höz. Levette a kabátját, s némi habozás után fojtogató nyakkendőjét is meglazította.

A halott máshol volt, ő mégis úgy érezte, itt van és nem a 17-es szekcióban, ahová az orvosszakértői intézet őre tetette.

Keveset beszéltek. Mindketten végezték a munkájukat, s észre sem vették, hogy a manzárd ablakán behatol az első napsugár. A sarokban álló próbababa ezúttal is jó szolgálatot tett Maigret-nek.

Moers kirázta a papírdobozba tett öltözékeket, s a kihullott port analizálta.

Utána Maigret foglalkozott a ruhákkal. Precízen, akár egy díszítőművész, egymás után adta rá a próbababára az inget, a nadrágot. A baba nagyságra pontosan egyezett a meggyilkolt termetével.

Alighogy begombolta a zakót, megjött Janvier. Frissen, vidáman érkezett, hiszen ő a saját ágyában aludt és csak reggel kelt fel.

– Mégiscsak elintézték, főnök.

Moers-re pillantva Janvier a szemével kérdezte: a főnök nincs beszédes kedvében?

– Az imént értesítettek bennünket egy újabb sárga Citroënről. Lucas megnézte. Ez sem az, amelyik nekünk kell. A száma sem kilencesre meg nyolcasra végződik.

Maigret hátrébb lépett, hogy gyönyörködjön a munkájában.

– Nem veszel észre semmit? – kérdezte a fiatalembertől.

– Egy pillanat… Nem… Semmit… Az az ember nem volt ilyen magas… A kabátja mintha rövidebb lenne…

– Ez minden?

– A késszúrástól eredő vágás nem széles…

– Több semmi?

– Nem volt rajta mellény…

– Ami engem meglep, hogy a zakója más anyagból van, mint a nadrágja. És a színe is más…

– Előfordul ilyesmi…

– Egy pillanat… Nézd csak meg jól a nadrágot. Majdnem új. A zakó meg egy másik öltöny darabja, és legalább két évvel ezelőtt vásárolták.

– Azt hiszem, valóban…

– Pedig hát ez az ember, a zoknijáról, az ingéről meg a nyakkendőjéről ítélve nagy gondot fordított a küllemére… Lépj kapcsolatba a Caves du Beaujolais-val meg a többi kávéházzal… Próbáld meg kideríteni, eltérő színű volt-e rajta a kabát, illetve a nadrág.

A sarokba telepedve Janvier nekilátott körbetelefonálni sorban a kávéházakat.

– A bűnügyi rendőrségről beszélek – ismételte monoton hangon. – Az a rendőr vagyok, akivel ön tegnap beszélt… Nem tudná megmondani…

– Sajnos, az emberünk sehol nem vetette le a kabátját. Lehet, hogy kigombolta, de senki nem jegyezte meg, milyen színű volt a zakója.

– Te mit csinálsz, amikor hazamégy?

Janvier mindössze egy esztendeje volt nős, huncutul mosolygott:

– Megcsókolom a feleségem…

– És aztán?

– Leülök, ő meg odahozza a házipapucsomat…

– Aztán?

Janvier kis ideig töprengett, majd a homlokára csapott:

– Hát persze! Levetem a zakómat…

– Otthon valamilyen különleges zakót hordasz?

– Dehogy… Egyszerűen magamra veszek egy használt kabátot, abban valahogy jobban érzem magam…

Ezek után a szavak után a meggyilkolt ismeretlen mintha közelebb került volna hozzá. Hazament, talán megcsókolta a feleségét, mint Janvier. Mindenesetre, levette a zakóját és felvette a viseltet. Evett.

– Milyen nap van ma?

– Csütörtök.

– Következésképpen tegnap szerda volt. Gyakran étkezel vendéglőkben? Olyan olcsó éttermekben, mint amilyennek a mi barátunk is nyilván törzsvendége volt?

Ezekkel a szavakkal Maigret a próbababa vállára terítette a bézsszínű köpenyt. Előző nap, körülbelül ebben az időben, vagy tán valamivel később, amikor a tulajdonosa – majdnem a szemük láttára, csak át kellett volna nézni az ablakon a Szajna túlsó partjára – bement a Caves du Beaujolais-ba, ezt a köpenyt még egy élő ember viselte.

S ez az ember ráadásul Maigret-hez fordult. Nem egy közönséges inspektorhoz vagy detektívhez, vagy olyasféléhez, akit a pozíciója különösen fontossá tesz, esetleg a bűnügyi rendőrség főnökéhez.

Nem, neki éppen Maigret-re volt szüksége. „Ön nem ismer engem – vallotta be mindazonáltal. Igaz, hozzátette: – De a feleségemmel, Nine-nel már találkozott…”

Janvier sehogy sem tudott rájönni, hová akar kilyukadni Maigret a vendéglőkkel kapcsolatban.

– Szereted a tőkehalat provence-i módra?

– Imádom. Ez az étel kissé nehéz a gyomornak, de én megeszem, ha csak hozzájutok…

– Nocsak!… És a feleséged gyakran főz neked?

– Nem. Túl sok vele a baj. Ilyen ennivalót otthon ritkán tesznek az asztalra.

– Következésképpen vendéglőben eszed, ha szerepel az étlapon?

– Igen.

– És gyakran szerepel a menüben?

– Nem is tudom… Várjon csak… Főleg pénteki napokon…

– Tegnap meg szerda volt… Hívd fel Paul doktort és add át nekem a kagylót.

A doktort, aki éppen a boncolási jegyzőkönyvet állította össze, nem lepte meg a kérdése:

– Mondja, doki, nem volt a tőkehalban szarvasgomba?

– Persze, hogy nem… Különben megtaláltam volna.

– Köszönöm… Ez az Janvier! A gyomrában nem volt szarvasgomba. Azt általában a drágább helyeken szolgálják fel. Tehát, a drágább éttermek kiesnek. Kérd meg a detektíveket. Majd Torrence és még két-három legény segítenek neked. A kapcsoló- központban nem lesznek elragadtatva: egy ideig lefoglalsz minden vonalat. Hívj fel egymás után minden vendéglőt, kezd abban a kerületben, ahol tegnap ügyködtél. Tudd meg, nem volt-e az étlapjukon az este tőkehal provence-i módra… Várj csak!… Először azokat hívd fel, amelyeknek délies nevük van, hátha éppen ott lesz hamarább szerencséd.

Janvier elment, bár nem túlságosan örült a megbízatásnak.

– Van nálad kés, Moers?

Az idő dél felé járt, s Maigret még mindig a „hullájával” bajlódott.

– Illeszd a hegyét a felöltőn levő vágásba… Jó… Most ne mozduljon el…

Kissé felemelte a szövetet, s megnézte az alatta levő zakót.

– A felöltőn és a zakón a vágás nem esik egybe… A döfés helye máshol van… Tedd balra… Jobbra… a szúrás fentebb esik… most lentebb…

– Értem…

A laboratórium hatalmas helyiségében dolgozó szakértők és asszisztensek lopva figyelték őket, s néha gúnyosan összenéztek.

– Most sem stimmel… A felöltőn és a zakón levő vágás között öt centiméter az eltérés… Hozz ide egy széket… Segíts…

Rendkívül óvatosan leültették a babát.

– Jó… Ha az ember, például, asztalnál ül, a kabátja ráncot vethet… Most illeszd bele…

De hiába próbálkoztak, a két vágás, melyeknek a logika szerint fedniük kellett volna egymást, nem passzolt.

– Hát erről van szó! – kiáltott fel Maigret, mintha egy nehéz egyenletet oldott volna meg.

– Azt akarja mondani, hogy amikor megölték, a köpeny nem volt rajta?

– Majdnem bizonyos.

– De a felsőruházaton a vágás késszúrásra utal…

– Ezt később csinálták, hogy ilyen látszatot keltsenek. Hiszen az ember helyiségben – otthon vagy vendéglőben – nem hord esőkabátot… Amikor azok az emberek vették a fáradtságot, és kilyukasztották a felöltőt, ezzel azt igyekeztek nekünk sugalmazni, hogy a gyilkosság az utcán történt… És nem voltak restek ezt megtenni…

– …tehát a gyilkosságot zárt helyiségben követték el – szögezte le Moers.

– Ugyanezen oknál fogva nem voltak restek a holttestet elcipelni a Concorde térre, ahol a gyilkosság egyáltalán nem történhetett meg…

Maigret, miután kiverte a pipáját a cipője sarkán, felkötötte a nyakkendőt és újból megnézte a próbababát, amely most jobban hasonlított egy élő emberre, mint amikor ülő helyzetben volt.

– Találtál már valamit? – kérdezte a technikust.

– Egyelőre nem sokat. De még nem fejeztem be. A cipőtalp mélyedéseiben felfedeztem egy kevés eléggé jellegzetes sarat. A föld át van itatva borral. Ilyen a falusi pincékben található, röviddel a borfejtés után.

– Folytasd a munkát. Hívj majd fel, a szobámban leszek.

Amikor a felügyelő bement a főnökhöz, az ezekkel a szavakkal fogadta:

– Nos, Maigret, mit tudott meg a „hullájáról”?

Ilyen formában először hangzott el ez a kifejezés. Valaki nyilván tájékoztatta a főnököt, hogy Maigret éjjel két óra óta csak ezzel az esettel foglalkozik.

– Mégis végeztek vele? Be kell vallanom, tegnap azon a véleményen voltam, hogy vagy egy tréfacsinálóval, vagy egy őrülttel van dolga.

– Bennem ez fel sem merült. Már az első telefonhívás után elhittem mindent, amit az ismeretlen mondott.

Hogy miért? Magamagának sem tudta volna megmagyarázni. De biztosan nem azért, mert ez az ember személyesen hozzá fordult. Miközben a főnökkel beszélgetett, önkéntelenül át-átpillantott a Szajna túlsó partjára, a fényben úszó rakpartra.

– A nyomozás vezetésével az ügyész Coméliau-t bízta meg. Reggel majd elmennek a törvényszéki orvosszakértői intézetbe. Nem akar csatlakozni a társaságukhoz?

– Minek?

– Mégis találkoznia kellene Coméliau-val. Vagy legalább felhívhatná. Eléggé sértődékeny. – Maigret ezt tudta. – Nincs olyan érzése, hogy valamilyen tartozást hajtottak be a gyilkosok ezen az emberen?

– Nem mondanám. Nem vetem el ezt a verziót sem, de nekem nincs ilyen benyomásom. A bűn világában nem szokás közszemlére tenni az áldozatokat a Concorde téren.

– Nos, tegye azt, amit jónak lát. Valaki bizonyára hamarosan azonosítja…

– Ezen csodálkoznék…

Maigret-t valami furcsa érzés fogta el. Hogy pontosan milyen, aligha tudta volna megmagyarázni. Valahogy minden kapcsolódott egymáshoz, mégis meg kellett kísérelni, hogy feltevéseinek pontos formát adjon, különben összezavarodik az egész.

Gondolatai újra és újra visszatértek a Concorde téri „nyugtalanító lelethez”. Valaki, úgy látszik, azt akarta, hogy a holttestet megtalálják, méghozzá gyorsan. Jóval egyszerűbb és kevésbé veszélyes lett volna, például bedobni a Szajnába, ahol csak napok, talán hetek múlva tudják felkutatni.

A meggyilkolt nem volt gazdag ember vagy közéleti személyiség, csupán átlagpolgár.

De ha valakik azt akarták, hogy a rendőrség érdeklődjön iránta, miért verték össze az arcát, miért szedtek ki minden olyan iratot a zsebéből, ami lehetővé tette volna a személyazonosság megállapítását?

A zakóról viszont nem vették le a címkét. Nyilván azért, mert tudták a gonosztevők, hogy ez a zakó konfekció, ilyet ezrek hordanak.

– Gondterheltnek látszik, Maigret.

– Valahogy nem illenek össze a dolgok – ez volt minden, amit Maigret válaszolni tudott.

Túl sok részlet ellentmondott egymásnak. S még egy másik dolog is zavarta, hogy ne mondjuk, idegesítette Maigret-t.

Mikor is hívta ez az ember utoljára? Lényegében az utolsó híradás az a kis cédula volt róla, melyet a Saint-Denis-i postahivatalban hagyott.

Ebben az üzenetben a szerencsétlen a legnyilvánvalóbban segítségért fordult hozzá. Sőt arra kérte, figyelmeztesse az ügyeletes rendőröket, hogy valaki közülük azonnal a segítségére siethessen.

És tessék, este nyolc és tíz óra között megölték!

Vajon mit csinált négy órától nyolcig? A felügyelőnek nem volt semmi adata, aminek alapján megválaszolhatta volna ezt a kérdést. Eszébe jutott a kigyulladt tengeralattjáró esete. A rádió révén fültanúja volt az egész világ. Mindenki tisztán hallotta a vészjeleket, amelyeket a halálos veszélybe került emberek adtak le. Lelki szemeik előtt megjelentek a tragédia színhelye felett ide-oda cikázó mentőhajók. Aztán a vészjelzések egyre ritkábban hallatszottak. Majd hirtelen beállt a csönd.

Valami nyomós oka lehetett az ismeretlennek, hogy hallgatott. Párizs népes utcáin, fényes nappal, nem rabolhatták el. Nyolc óránál előbb nem ölték meg.

Minden jel arra mutatott, hogy ez az ember hazament. Ezt sugallta az is, hogy zakót váltott. Otthon vagy egy vendéglőben megebédelt. Nem sietett, ha egyszer nyugodtan megehette a levest, a tőkehalat és az almát. Éppen az alma mutatja, hogy akkor nyugodt volt!

De miért nem adott jelt magáról majdnem négy órán keresztül?

Habozás nélkül több ízben Maigret-hez fordult segítségért, kérte, azonnal avatkozzon be a rendőrség. De négy óra körül mintha megváltozott volna a szándéka, nyilván úgy döntött, nem kísérletezik tovább a rendőrséggel.

Ez aggasztotta Maigret-t. Mintha a „hullája” hűtlen lett volna hozzá!

– Na, mi van, Janvier?

Az ügyeletesi szobában vágni lehetett a füstöt. A négy detektív csüggedt tekintettel ült a telefonkészülék mellett.

– Tőkehalat eddig sehol sem készítettek, főnök! – sóhajtott komikusan Janvier. – Már végigtelefonáltuk azt a kerületet. Még a Montmartre-tal kell kapcsolatba lépnem, Torrence meg a Clichy térrel foglalkozik…

Maigret is telefonált a szobájából, de az ő objektuma csak egy kiskocsma volt a Lepic utcában.

– Igen, taxival… Még várok egy percet…

Az íróasztalán ott voltak a fényképek, amelyeket az éjjel készítettek. Továbbá a reggeli újságok, a jelentések, s egy cédula Coméliau bírótól.

– Te vagy az, Maigret-né?… Nem is olyan haj de rosszul… Hogy sikerül-e hazamennem ebédre, nem tudom… Nem, borotválkozni még nem volt időm… megpróbálok beugrani a fodrászhoz… Igen, ettem…

Megkérte a küldöncöt, az öreg Joseph-et, hogy tartsa ott az esetleges látogatókat, s mégiscsak elment borotválkozni. Csupán a hídon kellett átmennie. Betérve a Szent Mihály körúton az első fodrászüzletbe, elégedetlenül nézegette a tükörben a szeme alatti táskákat.

Ahogy az irodájából kilépett, érezte, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy be ne kukkantson a Caves du Beaujolais-ba, és le ne hajtson egy pohárkával. Először is, mert tetszett neki ezeknek a vendéglőknek az atmoszférája, ahol soha nem volt tömeg, és ahol a tulajdonos elbeszélgetett vele, mint régi ismerőssel. Ezenkívül szerette a beaujolais-t, különösen úgy, ahogy itt felszolgálták. De volt még egy oka. „Hullájának” a nyomait kereste.

– Furcsa érzés fogott el, felügyelő úr, amikor reggel kinyitottam az újságot. Tudja, futólag láttam őt. És emlékszem, rokonszenvesnek találtam. Szinte most is látom: bejön, integet a kezével. Nyilván zavart volt, de az arca jóságosnak látszott. Fogadni mernék, amikor rendben mentek a dolgai, vidám fickó volt… Lehet, hogy kinevet, de minél többet gondolok erre, annál inkább úgy érzem, egy bohócra hasonlít… Valakire emlékeztet… Már jó ideje ezen töröm a fejem…

– Valaki hasonlít rá?

– Igen… Azaz, hogy… Az egész jóval komplikáltabb… Emlékeztetni emlékeztet, de hogy kire, nem tudnám megmondani… Hát még nem azonosították?

Ez is furcsaságok egyike volt, bár aligha mondható szokatlannak. Az arcot ugyan eltorzították, de nem annyira, hogy ne lehessen ráismerni az emberre, ha más nem, például, a felesége vagy az anyja felismerhette.

Volt lakása, vagy legalább egy szobája egy olcsó szállodában. Bárhol is lakott, egész éjjel távol maradt otthonról.

A logika szerint az utóbbi néhány órában valaki fel kellett hogy ismerje a fényképet, vagy pedig valakinek értesíteni kellett a rendőrséget az eltűnéséről.

Erre Maigret mégsem gondolt. Miután a hídnak ezen az oldalán találta magát, elindult az irodájába, szájában még mindig érezve a bor kellemes, kissé fanyar utóízét. Felfelé menet a kopott lépcsőn, önkéntelenül magára vonta a tekinteteket, amelyekben tisztelet és félelem egyaránt volt.

Bekukkantott a fogadószoba ablakán. Egy ember várta ott, fesztelenül cigarettázva.

– Oda menjünk be…

A vendéget a szobájába kísérte, leültette, aztán letette a kabátját és a kalapját, de közben a szeme sarkából állandóan figyelte. A látogató távolról megnézte a meggyilkolt fényképét.

– Nos, Fred…

– Eljöttem, felügyelő úr… Nem vártam meg, amíg ön hivat. De el sem tudom képzelni, miben lehetek a szolgálatára…

A sovány, feltűnően sápadt arcú férfi kissé nőies eleganciával öltözködött. Meg-megremegő orrcimpái elárulták, hogy kábítószeres.

– Nem ismered?

– Amikor megláttam a fényképet, rögtön tudtam, mi történt. Látszik, alaposan helybenhagyták.

– Soha nem találkoztál vele?

Világos volt, mint a nap: Fred az informátor, lelkiismeretesen igyekszik eleget tenni kötelességeinek. Figyelmesen megnézte a fényképeket, még az ablakhoz is odament, hogy jobban szemügyre vehesse őket.

– Nem… És mégis…

Maigret várt, meg-megszívta a pipáját.

– Nem! Sosem láttam… De valakire emlékeztet… Csak azt nem tudom, kire… Mindenesetre nem egy mi körünkbe valóra… Még kezdő lehetett, különben felfigyeltem volna rá…

– Mégis kire emlékeztethet?

– Töröm a fejem, de… Nem tudja, mivel foglalkozott? És melyik kerületben lakott?

– Egyiket sem tudom.

– Nem vidéki, az rögtön látható.

– Ebben biztos vagyok.

Előző nap Maigret megjegyezte az ismeretlen párizsi kiejtését – így beszélnek a munkások, az egyszerű emberek, ezt a beszédet lehet hallani a külvárosi metrókon, a kocsmákban, a Téli bicikliverseny-pálya lelátóin.

Támadt egy ötlete. Ezt a változatot is ki kell dolgozni.

– Egy Nine nevű nőt sem ismersz?

– Várjon csak, várjon csak… Egyet ismerek Marseille-ben, egy másiknak meg bordélyháza van a Saint-Ferréol utcában…

– Ez nem az, ezt én is ismerem… legalább ötven éves.

Fred egy pillantást vetett a meggyilkolt fényképére – akit olyan harmincasnak lehetett saccolni –, s azt mondta:

– Az még nem jelent semmit!

– Fogj egy fényképet. Vidd magaddal mindenhova. Mutogasd mindenütt.

– Számíthat rám… Azt hiszem, néhány nap múlva ezt-azt megszimatolok… Nyitott szemmel-füllel járok. Van a láthatáron egy nagyvad, egy kábítószerüzér. Eddig csak annyit tudok róla, hogy Jean úrnak hívják. De még egyszer sem láttam. Állítólag egy egész bandát irányít. Náluk mindig kapható narkó. És csak fillérekbe kerül…

Janvier, aki a szomszéd szobában volt, még mindig a tőkehalételekkel foglalkozott.

– Tökéletesen igaza volt, főnök. Mindenki azt mondja, hogy ezt az ételt csak pénteki napokon szolgálják fel. És akkor sem gyakran. Húsvétkor, azt mondják, még szerdán is kapható, de hát húsvét még elég messze van…

– Majd foglalkozik ezzel Torrence. Mi van ma a Téli bicikliverseny-pályán?

– Egy pillanat, rögtön megnézem az újságban.

Aznap motorkerékpáros üldözőverseny volt.

– Vigyél magaddal egy fotót. Menj a pénztárba, beszélj a narancs- és földimogyoró-árusokkal. Nézz körül a szomszédos bisztrók tájékán. Aztán végigkóstolhatod a kávét a Port-Dauphine közelében…

– Úgy gondolja, szurkoló volt?

Maigret ezt nem tudta. Mint a többieknek – a kávéház-tulajdonosnak, Frednek, az informátornak – neki is csak valamilyen furcsa, homályos megérzése volt.

Nem tudta elképzelni ezt az embert sem egy irodában, sem egy boltban. Fred szerint nem tartozott az alvilághoz sem.

Viszont egy napon azokkal a kis kávéházakkal jegyezte el magát, amelyeket többnyire dolgozó emberek látogatnak. Volt egy Nine nevű felesége. S Maigret valamikor ismerte az asszonyt.

De honnan? Vajon eldicsekedett volna vele az illető, ha a felesége a törvényekkel összeütközve kerül ismeretségi kapcsolatba a felügyelővel?

– Dubonnet, menj el az erkölcsrendészetre. Nézd meg az utóbbi néhány évben nyilvántartott prostituáltak listáját. Írd ki valamennyi Nine címét. Keresd fel őket.

Dubonnet, a fiatal detektív nemrég fejezte be az iskolát, meglehetősen kimért ember volt, mindig kifogástalanul öltözködött és igen előzékenyen viselkedett mindenkivel. Lehet, hogy direkt, heccből adta neki Maigret ezt a megbízást.

Egy másik detektívnek azt az utasítást adta, hogy nézzen be minden kávéházba a Chátelet, a Vosges és a Bastille tér környékén.

Coméliau, a nyomozás vezetője, ki se mozdulva a szobájából türelmetlenül várta Maigret-t, s képtelen volt megérteni, miért nem szakított rá eddig időt, hogy felkeresse.

– Mi van a sárga Citroënnel?

– Eriau foglalkozik vele.

Minden a szokásos rendben folyt. Még ha nem is hozott semmi eredményt. A rendőrök Franciaország valamennyi útvonalán megállították a sárga Citroëneket.

Valakit el kellett küldeni abba a Sébastopol körúti üzletbe, ahol a meggyilkolt zakóját vásárolták, majd még valakit a Saint-Martin bulvárra, ahol az esőkabátot vették.

S eközben jöttek-mentek, telefonáltak, jelentéseket kopogtak az írógépeken a detektívek. A folyosókon ügyfelek várakoztak. A garniszállókat figyelő osztályról az erkölcsrendészetre, onnan pedig a bűnügyi nyilvántartóba rohangáltak a küldöncök.

– Figyeljen csak, főnök – hallotta a kagylóban Moers hangját – Van itt egy apróság, aminek lehet, hogy nincs semmi jelentősége, de olyan keveset tudtam meg, hogy úgy döntöttem, közlöm. Mint általában, analizáltam a hajszálakat, és ajakrúzs nyomait fedeztem fel rajtuk…

Ez majdnem komikusán hangzott, de egyikük sem nevetett. Egy bizonyos nő megcsókolta Maigret felügyelő „hullájának” a haját. Egy olyan nő, aki festi a száját.

– Hozzáteszem, hogy az ajakrúzs olcsóbb fajta, és hogy a nő több mint valószínű szőke. A rúzs sötétvörös színű…

Nem tegnap este csókolta meg a nő az ismeretlent? És nem otthon, amikor az hazament és zakót váltott?

Ha pedig átöltözött, akkor ebből az következik, hogy egyáltalán nem volt szándékában kimenni az utcára. Az az ember, aki mindössze egy órára ugrik haza, nem vesztegeti az időt átöltözésre.

Tehát, váratlanul elhívták… De lehetséges-e, hogy az üldözött, akire annyira ráijesztettek, hogy karjával hadonászva rohangált Párizs utcáin, s folyton a rendőrséget hívta, a sötétség beálltával elhagyta a lakását?

Az asszony megcsókolta a haját, vagy arcát odaszorította az arcához… Vajon nem a ragaszkodás jele ez?

Maigret sóhajtott, miközben újra megtömte a pipáját, majd az órájára pillantott. Egy óra elmúlt.

Tegnap ilyenkor még ez az ember a szökőkutak csobogása közepette ment át a Vosges téren.

A felügyelő kinyitotta azt a kis ajtót, amely a bűnügyi rendőrségről a bíróságra vezetett. A folyosókon, mint nagy fekete madarak, talárba öltözött ügyvédek röpködtek.

– Elmegyünk, meglátogatjuk a vén majmot – sóhajtott Maigret. Ki nem állhatta Coméliau-t.

Elképzelte, hogyan fogadja majd, fogai között szűrve az epésen szemrehányó szavakat: „Vártam, felügyelő úr…”

Ez az ember képes arra, hogy mint XIV. Lajos, egyenesen azt mondja: „Már majdnem vámom kellett…”

De Maigret fütyült rá.

Éjjel két óra óta már csak a „hullája” érdekelte.