Hatodik fejezet

 

 

A Rivoli és az Ótemplom utca kereszteződésében két rendőrautó állt. A stoplámpák fényében csillogtak az egyenruhák ezüstös gombjai. Lezárták azt a néhány utcát, ahol már elfoglalták helyüket a civilruhás detektívek.

Rögtön utánuk megjelentek a rabszállító kocsik is. A Szicíliai király utca sarkán álló tiszt folyton az óráját nézte.

A Saint-Antonia utcán igyekvő járókelők riadtan pillantottak hátra és meggyorsították a lépteiket. Azokban a házakban, amelyeket át kellett fésülni, imitt-amott még világosság volt; a lámpák bágyadtan szórták fényüket az olcsó szállodák és találkahelyek bejárata felett.

A rendőrtiszt ismét az órájára nézett, számolta a hátralévő másodperceket. Mellette állt Maigret felügyelő. Kezét felöltője zsebébe dugva egykedvűen szemlélte a környéket.

Negyven… ötven… hatvan… A két éles sípszóra azonnal felhangzott a többiek válasza. Az utca teljes szélességében megindultak a rendőrök, civilruhás detektívek nyomultak be a csúnya külsejű épületekbe.

Mint mindig, itt is, ott is kitárultak az ablakok, sötét nyílásaikban riadt vagy ingerült lakók tűntek fel. Nemsokára hangok hallatszottak. Jött egy rendőr, aki egy szitkozódó prostituáltat tuszkolt előre.

Cipősarkak kopogtak: férfiak igyekeztek eltűnni a sötét mellékutcákban. De ott is rendőrkordon várta őket:

– Az iratokat!

A felvillanó zseblámpák gyanús kinézésű arcokat, mocskos, agyonfogdosott igazolványokat világítottak meg. Az ablakok közelében kíváncsiskodók gyűltek össze, tapasztalatból tudták, hogy most jó ideig nem hunyhatják le a szemüket, s figyelték az eseményeket, mintha az egész valamilyen előadás lenne.

A legnagyobb vadakat máris őrizetbe vették. Ezek az emberek nem várták be a razziákat. Ahogy tudomást szereztek egy gyilkosságról, tudták, mi következik utána. Az éj beálltával a házak falához lapulva, kezükben kopott bőröndökkel és gyanús csomagokkal sötét alakok surrantak, de rövidesen belefutottak Maigret felügyelő detektívjeinek karjaiba.

A társaság meglehetősen vegyes összetételű volt: egykori börtöntöltelékek, akiket kitiltottak a városból; hamis papírokkal bujkáló csavargók, bevándorlók, akiknek nem voltak rendben a papírjaik.

Mindegyiknek feltették ugyanazt a kérdést:

– Hová mégy?

– Költözöm.

– Miért?

Riadt vagy gonoszul fénylő szemek villogtak az éjszakában.

– Munkát találtam.

– Hol?

Mások azt mondták, a nővérükhöz utaznak északra, vagy Toulouse környékére.

– Na, mássz csak be!

Mármint a rabszállító kocsiba. Egy éjszaka a fogdában, a személyazonosság ellenőrzése végett. A begyűjtöttek zöme közönséges csavargónak bizonyult, és közülük kevésnek volt tiszta a lelkiismerete.

A legnagyobb zűrzavar a kis garniszállókban volt. A tulajdonosok magukra kapták a nadrágjukat, s borús tekintettel álltak az irodában; többségük ott aludt a szétnyitható ágyon. Amíg a civilruhások felmentek az emeletekre, egyikük-másikuk megpróbálta lekenyerezni a szolgálatban levő rendőröket.

Mint a megpiszkált hangyaboly, egykettőre felébredt az egész ház. Már kopogtak is az első ajtón.

– Rendőrség!

Álmos férfiak és nők egy szál ingben, szürke arcok, riadt, beesett szemek.

– Az irataikat!

Mezítláb visszamentek az ágyhoz, turkáltak a párnák alatt vagy a komód fiókjában, néha belekotortak a kopott, régimódi bőröndbe, amellyel valahonnan Európa másik feléről indultak útnak.

Az „Arany Oroszlán” egyik szobájában egy meztelenre vetkőzött férfi ült az ágyon, a lábát lógatva. Barátnője már megmutatta az igazolványát.

– A te irataid hol vannak?

A férfi értetlenül bámult a detektívre.

– Paszport?

Meg se mozdult. Sötét, hosszú haja kiemelte bőrének fehérségét. A lépcsőfordulóban álló szomszédok kuncogva figyelték a jelenetet.

– Ki ez? – kérdezte a nőtől a detektív.

– Nem tudom.

– Hát nem beszélt veled?

– Egy mukkot sem tud franciául.

– Hol szedted fel?

– Az utcán.

A rendőrségre vele! A kezébe nyomták a ruháit és jelekkel értésére adták, hogy öltözzön fel. Hosszú ideig semmit sem értett. Csak ellenkezett, a nőjéhez fordult, szemmel láthatóan követelt tőle valamit. Nyilván a pénzét. Most kerülhetett Franciaországba, s minden jel arra mutatott, hogy már az első éjszaka hátralevő részét az Órásmester rakparti rendőrségi őrszobán kell töltenie.

– Az iratokat…

A félig nyitott ajtók résében láthatóvá vált a szobák hámló fala. Bentről barakkszag érződött.

A rendőrségi furgon mellett másfél-két tucat ember gyűlt össze. Egyenként taszigálták be őket a kocsiba. Némelyik örömlány – nem először kerültek ilyen helyzetbe – illetlen mozdulatokat téve cukkolta a rendőröket.

Egyesek ordítottak, mások ökölbe szorították a kezüket. Ez utóbbiak közt volt egy borotvált fejű kamasz. Pisztolyt találtak nála.

A garniszállókban és az utcán csak előzetes ellenőrzés folyt. Az igazi munka majd az őrszobán kezdődik. Rámegy az éjszaka hátralévő része, meg a reggel…

Az „Arany Oroszlán”-ban – ennek a szállónak a közelében állt Maigret – hirtelen kitárult egy ablak. Füttyszó harsant. A felügyelő felnézett az ablakra.

– Mi az?

– Azt hiszem, főnök, fel kellene jönnie – hívta bátortalanul egy fiatal detektív.

Lucas őrmester kíséretében indult el a nyikorgó lépcsőn, amely olyan keskeny volt, hogy egyszerre súrolták a kabátjukkal a korlátfát és a falat. Ezeket a házakat, amelyekben hemzsegtek a világ valamennyi tájáról behurcolt rovarok, már sok-sok évvel, ha nem egy évszázaddal ezelőtt le kellett volna bontani, de még inkább porig égetni.

A harmadik emeleten nyitva állt egy ajtó. A mennyezetről bágyadt fényű, ernyő nélküli lámpa világított. A szobában nem volt senki. A falnál két vaságy, az egyik bevetetlen. A padlón matrac, gyűrött, szürke gyapjútakarók. A szék karfáján zakó, az asztalon spirituszfőző, ételmaradványok, üres üvegek.

– Ide, főnök…

A mellettük lévő szoba ajtaja sarkig kitárult, s Maigret egy nőt pillantott meg bent az ágyon. Feje a párnába süppedt. Amikor beléptek, egy elragadó szépség égő szeme tapadt rájuk.

– Mi van? – kérdezte a felügyelő.

Ritkán adódott neki ennyire kifejező arcot látni. Ennyire vadállatiasat pedig még soha nem látott.

– Csak nézzen rá – morogta az őrmester. – Megpróbáltam felkelteni. Szépen kértem, de válaszra sem méltatott. Ekkor odamentem az ágyhoz, kicsit megráztam a vállát. Erre beleharapott a kezembe. Nézze csak, még vérzik is!

A sebesült ujjait mutogató detektív láttán a nő még csak el se mosolyodott. Hirtelen azonban, mint aki tűrhetetlen fájdalmat érez, eltorzult az arca.

Erre az ágyat figyelő Maigret is elkomorodott.

– Megindult nála a szülés! Hívjatok mentőt! – fordult Lucas-hoz. – Vigyék be a szülészetre. Szóljatok a tulajdonosnak, azonnal jöjjön ide.

A fiatal detektív a haja tövéig elvörösödött, nem mert odanézni sem. Nyikorogtak a padlódeszkák, a többi emeleten még folyt a házkutatás.

– Nem akarsz beszélni? – kérdezte a nőtől Maigret. – Vagy nem értesz franciául?

A nő csak nézte a felügyelőt. Ami az ő fejében járt, azt úgysem értette volna meg. Az arcán egyetlen érzés tükröződött – a vad, engesztelhetetlen gyűlöleté.

Fiatal volt, huszonöt évesnél nem több. Telt arcát hosszú, selymes, hollófekete haj keretezte. A szálló tulajdonosa tétován megállt az ajtóban.

– Ki ez a nő?

– Mariának hívják.

– Milyen Mariának?

– Én csak a keresztnevét tudom.

Maigret-t hirtelen elöntötte a düh, de mindjárt el is szégyellte magát. Felvette az ágy mellett levő férficipőt, s a tulajdonos lába elé dobta.

– Ez mi?… – kiabált. – Ennek sincs neve?… És ez?… És ez?

Felkapta a zakót, kivett a szekrényből egy piszkos férfiinget, a félcipő párját, meg egy sportsapkát.

– És ezek? – mutatott a sarokban álló bőröndökre, mikor átmentek a szomszéd szobába.

– Meg ezek?

Koszos papírba csomagolt sajtdarab, négy pohár, hidegtálmaradványok.

– Ezek az emberek szerepelnek a nyilvántartásban? Mi? Válaszolj! Először is, hányan laknak itt?

– Fogalmam sincs.

– Ez a nő beszél franciául?

– Nem tudom… Nem!… Csak néhány szót tud…

– Mióta lakik nálad?

– Nem tudom.

A tulaj nyakán kékes színű furunkulus virított, az arca gyűrött volt, a haja ritka. A nadrágtartóját nem gombolta be, s a nadrágja folyton lecsúszkált, állandóan huzigálnia kellett mindkét kezével.

– Mikor kezdődött? – bökött Maigret az ágyon fekvő nő felé.

– Nekem nem szólt senki…

– Hazudsz!… És a többiek? Hol vannak?

– Biztosan elmentek.

– Mikor? – Maigret nem csillapodott. Kész volt megütni ezt az embert. – Elszeleltek, mihelyst megölték azt a fickót az utcán, mi? Valld be! Okosabbak voltak a többinél. Nem várták meg, amíg a rendőrség lezárja az utcákat.

A tulaj nem válaszolt.

– Nézd csak meg, biztosan ismered! Valld be! – Maigret az orra alá dugta Victor Poliensky fényképét.

– Ismered?

– Ismerem.

– Ebben a szobában lakott?

– Itt mellette.

– A többiekkel?… És ki hált ezzel a nővel?

– Esküszöm, erről semmit nem tudok. Egy páran biztosan…

Lucas visszajött. Majdnem egyidejűleg felüvöltött a mentőkocsi szirénája. A nőből fájdalmas kiáltások törtek ki, de rögtön összeharapta az ajkát, a kihívóan nézte a férfiakat.

– Lucas! Nekem itt kell maradnom. Menj el vele. Ne hagyd felügyelet nélkül. Ott légy a kórház folyosóján. Megpróbálok rövidesen szerezni egy tolmácsot.

Maigret átment a szomszéd szobába, ahol már az ápolók serénykedtek a szülő nő körül.

– Hová viszed? – kérdezte Lucas-tól.

– A Laennecbe. Felhívtam három kórházat, mire találtam egy szabad ágyat.

A tulaj csak állt, meg se mert moccanni. Mereven bámulta az ajtót.

– Csukd be az ajtót! – parancsolt rá Maigret, amikor kettesben maradtak. – Most pedig mondj el mindent.

– Keveset tudok, őszintén szólva.

– Az este járt nálad egy őrmester, megmutatta a fényképet. Igaz?

– Igen.

– Azt mondtad, hogy nem ismered ezt az embert.

– Pardon! Azt válaszoltam, hogy nálam nincs bejelentve.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nincs a lakók névjegyzékében. Mint ahogy ez a nő sem. Mind a két szoba egy másik ember nevén szerepel.

– Mióta?

– Már vagy öt hónapja.

– Hogy hívják ezt az embert?

– Serge Madok.

– Ő a főkolompos?

– Milyen főkolompos?

– Szeretnék adni neked egy jó tanácsot. Ne tettesd magad ostobának! Különben más helyen beszélgetünk, s a te bűzös patkánylyukadat már holnap bezáratjuk. Megértetted?

– Én mindig tiszteltem a törvényt.

– Ma éjjel nem így volt. Beszélj nekem erről a Serge Madokról. Osztrák?

– Az van beírva az igazolványába. Mind egy nyelven beszélnek. Nem lengyelül, a lengyelt egy kicsit értem.

– Hány éves?

– Harminc. Először azt mondta, hogy gyárban dolgozik.

– Valóban ott dolgozott?

– Nem.

– Ezt honnan tudod?

– Onnan, hogy egész nap itthon lézengett.

– És a többiek? .

– A többiek is. Általában egyenként nem mentek el itthonról. Többnyire a nő járt el. Bevásárolt a Saint-Antoine utcában.

– Akkor mit csináltak reggeltől estig?

– Semmit. Aludtak, ettek, ittak és verték a blattot. Elég csendesen viselkedtek. Néha danolásztak, de soha nem éjjel, úgyhogy panasz nem lehetett rájuk.

– Hány ember volt itt összesen?

– Négy férfi és Maria.

– Mi történt a férfiak és Maria között?

– Nem tudom.

– Hazudsz! Beszélj!

– Valami történt, de hogy pontosan mi, nem tudom. Néha veszekedtek. Amennyire értettem, a nő miatt. Egyszer-másszor bementem a hátsó szobába, s nem mindig ugyanaz a férfi jött ki onnan.

– Victor Poliensky, akinek a fényképét mutattam, az is járt nála?

– Gondolom, ő is. Mindenesetre, szerelmes volt Mariába.

– Melyik volt köztük a legfontosabb?

– Szerintem az, akit Carlnak szólítottak. Hallottam a vezetéknevét is, de olyan kacifántos, hogy ki se tudnám mondani. Nem jegyeztem meg.

– Egy pillanat – Maigret elővette a zsebéből a noteszát, és mint egy kisiskolás, megnyalta a ceruzája hegyét. – Először a nő, akit te Mariának nevezel. Aztán Carl. Majd Serge Madok, aki hivatalosan a szoba bérlője. Victor Poliensky, akit megöltek. És kész?

– Van még egy kölyök is.

– Miféle kölyök?

– Azt hiszem, Maria öccse. Mindenesetre hasonlít rá. Pietrnek szólítják. Olyan tizenhat-tizenhét éves lehet.

– Ő se dolgozik?

A tulaj a fejét rázta. Fázott kabát nélkül; hogy kiszellőzzön a helyiség, Maigret kinyitotta az ablakot. Igaz, a levegő odakint sem volt sokkal tisztább.

– Egyik sem dolgozik közülük.

– Mégis rengeteg pénzt elvernek – Maigret a garmada üres üvegre mutatott a sarokban, köztük pezsgősüvegek is voltak.

– De csak mostanában költekeznek. Talán egy negyedéve. Voltak olyan idők is, amikor összébb kellett húzniuk a nadrágszíjat. Ezt könnyen megtudhattam. Ha a kölyök visszavitte az üvegeket, világos volt, hogy szorult helyzetben vannak.

– Senki nem járt hozzájuk?

– Lehet, hogy járt.

– A rendőrségen akarod folytatni a beszélgetést?

– Nem. Elmondok mindent, amit tudok. Valaki kétszer vagy háromszor kereste őket.

– Kicsoda?

– Egy olyan igazi, jól öltözött úriember.

– Felment hozzájuk? Mit mondott, amikor bement az irodádba?

– Nem kérdezett az semmit. Ment egyenesen fel. Valószínűleg tudta, melyik emeleten laknak.

– Ez minden?

Az izgalom fokozatosan alábbhagyott. Az ablakokban kialudtak a fények. Csak a járőröző rendőrök léptei hallatszottak.

– Várom az utasításait, felügyelő úr! – jelentette a lépcsőn felfelé jövő rendőrtiszt. – Mi befejeztük. Mindkét furgon zsúfolásig megtelt.

– Elmehetnek. Küldjön be hozzám kettőt az enyémek közül.

– Egészen összefagytam – panaszkodott a tulajdonos. – Nagyon fázom.

– Nekem viszont melegem van!

A felügyelő mégsem szánta rá magát, hogy levesse a kabátját: itt minden ragadt a kosztól.

– Azt az embert, aki hozzájuk jött, láttad még valahol? Nem volt benne az újságokban a fényképe? Nem ő az? – kérdezte Maigret, s elővette a kicsi Albert fényképét, amelyet állandóan magánál hordott.

– Az egészen máshogy nézett ki. Jóképű, elegáns férfi volt, fekete bajusszal.

– Milyen korú?

– Olyan harmincöt körüli. Nagy arany pecsétgyűrűt láttam az ujján.

– Francia volt vagy külföldi?

– Aligha lehetett francia. Beszélt a nyelvükön.

– Hallgatóztál?

– Néha. Tudni akarom, mi történik a házamban, magától értetődik.

– Annál is inkább, mert te magad is rájöttél hamarosan.

– Mire jöttem rá?

– Ne nézz engem ostobának! Hogy mivel foglalkoznak ezek a fickók, akik ebben a patkány lyukban bújtak meg, s még csak nem is próbálnak munkát keresni maguknak. Miből élnek? Mondd csak el szépen!

– Ez nem tartozik rám.

– Hányszor mentek el együtt?

A tulaj elvörösödött, nem akart válaszolni, de Maigret dühös tekintete egy kicsit közlékenyebbé tette.

– Négyszer vagy ötször.

– Hosszú időre? Egy éjszakára?

– Honnan tudja, hogy éjjel mentek el? Rendszerint egész éjszakára. Egyszer két napot és két éjszakát voltak távol. Már azt hittem, többé nem jönnek vissza.

– Arra gondoltál, hogy elcsípték őket?

– Igen.

– Mennyit dugtak a zsebedbe, amikor visszajöttek?

– Megfizették a zugot.

– Egy emberre? Hiszen a szobát egy ember bérelte?

– Kicsit többet adtak.

– Mennyit? Ne akarj engem az orromnál fogva vezetni, barátocskám. A törvény kezére juttatlak bűnözők támogatása és rejtegetése miatt. Jól jegyezd meg!

– Egyszer adtak ötszáz frankot. Másik alkalommal kétezret.

– És aztán elkezdtek dorbézolni?

– Igen. Elmentek a boltba, s mindenféle ennivalót összevásároltak.

– Ki őrködött?

A tulaj arckifejezése még aggodalmasabbá vált, akaratlanul az ajtóra pillantott.

– A patkányfészkednek két kijárata van, igaz?

– Igen. Ha kimegyünk a hátsó udvarra és átmászunk két falon, az Ótemplom utcába jutunk.

– Ott ki őrködött?

– Az utcán?

– Igen, az utcán. És biztosan volt az ablaknál is mindig valaki. Amikor Madok kibérelte a szobát, feltételezem kikötötte, hogy az ablakok az utcára nézzenek.

– Igen. Valóban, egyikük mindig az utcán lődörgött. Váltották egymást.

– Még egy kérdés. Melyikük fenyegetett meg, hogy kinyír, ha eljár a szád?

– Carl.

– Mikor?

– Mindjárt első alkalommal, amikor egész éjszakára elmentek.

– Miből tudtad meg, hogy nem tréfálnak, hogy elvetemült gyilkosok?

– Egyszer bementem a hálóba. Időnként végigjárom a szobákat. Mintha az elektromos vezetéket ellenőrizném, vagy arról akarnék meggyőződni, áthúzták-e az ágyneműt.

– Gyakran cserélteted?

– Havonta. Éppen mosás közben találtam a nőt és mindjárt észrevettem az ingen a vért.

– Kié volt az ing?

– Az egyik férfié. Hogy pontosan melyiké, nem tudom.

A lépcsőfeljárón álló két civilruhás detektív türelmetlenül várta Maigret utasításait.

– Egyikőtök telefonáljon Moers-nek. Bizonyára alszik, hacsak nem dolgozik. Ha nincs bent a hivatalban, keressétek otthon. Jöjjön ide a herkentyűivel.

A tulajdonosra ügyet sem vetve Maigret az egyik szobából a másikba járkált, s hol a szekrényt nyitotta ki, hol a komód fiókjába kukkantott bele, hol egy halom piszkos fehérneműt rúgott odébb. A kifakult tapéta itt is, ott is levált. A fekete vaságyak a szürke takarókkal laktanyahangulatot keltettek. A bérlők, mielőtt megléptek, valószínűleg összeszedték a legértékesebb holmijaikat, de hogy a figyelmet ne tereljék magukra, semmilyen nagyobb cuccot nem vittek magukkal.

– Mindjárt a lövöldözés után szeleltek el? – kérdezte Maigret.

– Akkor.

– A főbejáraton?

– A hátsó udvaron?

– Melyikük nem volt itt akkor?

– Victor, természetesen. Meg Serge Madok.

– Ki telefonált?

– Honnan tudja, hogy telefonáltak?

– Válaszolj!

– Jó. Körülbelül fél ötkor kereste őket valaki telefonon. A hangot nem ismertem meg, de az illető az ő nyelvükön beszélt. Csak a nevet mondta be – Carl. Szóltam Carlnak, aki rögtön lejött. Ahogy most visszaemlékszem: ült az irodámban és mintha őrület tört volna ki rajta. Valamit a kagylóba üvöltött. Aztán felugrott és megint ordítozott, káromkodott. Majdnem mindjárt ez után lejött Madok is.

– Tehát ez a Madok lőtte le a cinkostársát?

– Minden valószínűség szerint.

– Nem próbálták magukkal vinni a nőt?

– Mondtam nekik, amikor átmentek a folyosón. Gondoltam magamban: a fenének kell ez a kalamajka. Szerettem volna egyszerre megszabadulni mindegyiktől… A nő csak feküdt és nézett rám. Tudja, sok mindent megért ő franciául, de nem mutatja. Nem szólt egy árva szót sem, a fájdalmat azonban nem bírta eltitkolni, s akkor rájöttem, mi a helyzet…

– Barátocskám – fordult Maigret a másik detektívhez. – Meg kell várnod itt Moers-t. Ne engedj be senkit ezekbe a szobákba, különösen ezt a patkányt ne. Pisztolyod van?

A detektív kidudorodó zsebére csapott.

– Legelőször is az ujjlenyomatokkal foglalkozzon Moers. Aztán vigyen magával valami bizonyítékot. Persze iratot semmifélét nem hagytak itt. Ellenőriztem.

A tulajdonos után Maigret is lement a földszintre. Az iroda levegője fülledt volt, a lámpa rosszul világította meg a kis lyukat, amelyben egy szétnyitható ágy meg egy asztalka volt, az asztalon petróleumfőző és ételmaradékok.

– Nem emlékszel azokra a napokra, amikor a banda távol volt?

Az öreg tagadólag rázta a fejét.

– Sejtettem. Nem érdekes. Holnap reggelig van időd gondolkodni. Holnap megint eljövök vagy valakit elküldök. De akkorra nekem dátumok kellenek, pontos dátumok, megértetted? Különben le kell hogy tartóztassalak.

A tulaj, szemmel láthatóan valamit még hozzá akart tenni, de nehezen szánta rá magát.

– Ha véletlenül megjelennének… akkor… akkor megengedi, hogy fegyvert használjak?

– Túlságosan sokat tudsz és veszélyes vagy, hogy mint Poliensky-vel, veled is leszámoljanak, igaz?

– Félek.

– Hagyunk az utcában egy rendőrt.

– Bejöhetnek hátul.

– Erre is gondoltam. Egyet az Ótemplom utcába is állítok.

 

*

 

Az utcák kihaltak voltak, a néhány mozgalmas óra után hirtelen csend telepedett mindenre. Mintha nem is lett volna razzia. Az ablakok elsötétültek. Mindenki lefeküdt újra aludni. Kivéve azokat, akiket a rendőrségre szállítottak, meg Máriát. Lucas fel-alá járkált a folyosón, Maria pedig, bizonyára szült.

Mielőtt kiküldte volna a két rendőrt, ahogy megígérte, Maigret részletes instrukciókkal látta el őket. A Rivoli utcán kellett várakoznia, amíg megérkezett a taxi. Az éjszaka derült volt és hideg.

Beszállva a taxiba azon morfondírozott, hazamenjen-e? Elvégre előző nap kialudta magát. No meg a „betegsége” alatt három teljes napot pihent!

– Hol van még nyitva valamilyen kávéház? – kérdezte, mert hirtelen éhes lett. Éhes és szomjas. Az ezüstfedelű, hideg sörrel teli serleg gondolatára összefutott a nyál a szájában.

– Az éjszakai klubokon kívül ilyenkor csak a La Coupole meg a Vásárcsarnokok környékén néhány kisebb bisztró van nyitva.

Ezt ő maga is tudta. Felesleges volt kérdezni.

– A La Coupole-ba!

A nagy étterem már bezárt, de a bárban még üldögélt egy-két álmos vendég. Maigret rendelt két sonkás szendvicset és megivott egymás után három korsó sört. Hajnali négy óra volt.

– Az Orfévres rakpartra – mondta a taxisnak, akit nem engedett el, de útközben meggondolta magát. – Inkább vigyen a depóba az Órásmester rakpartra.

Már az egész fogás bent volt, s a levegőben terjengő szagok a Szicíliai király utcájában lévő menedékhelyet juttatták eszébe. A férfiakat az egyik, a nőket a másik oldalra különítették el. Voltak itt csavargók, részegek és prostituáltak, akiket Párizs különböző kerületeiben szedtek össze az éjjel.

Néhányan közülük a padlón aludtak. A törzsvendégek, cipőjüket levetve, dörzsölgették fáradt lábukat. Egyik-másik nő az őröket ugratta, vagy időnként kihívóan felemelte a szoknyáját.

A kályha mellett, amelyen kávé főtt, rendőrök kártyáztak. Itt is voltak civilruhások, akik Maigret utasítására vártak.

Csak nyolc órára ellenőrzik majd valamennyi begyűjtött iratait.

– Lehet kezdeni, fiúk. Azokat, akiket a Szicíliai király utcából hoztak be, alaposan vallassátok ki. Kiváltképpen a nőket. Az Arany Oroszlán garniszálló lakóival is hasonlóan bánjatok, ha vannak közöttük…

– Vannak! Egy nő és két férfi.

– Remek. Mondjanak el mindent, amit azokról a külföldiekről és Máriáról tudnak.

Ezen az éjszakán Joseph volt az ügyeletes. Maigret megörült, amikor megpillantotta a küldönc nyájas arcát. Az ügyeletesi szobában megszólalt a telefon. Maigret benyitott.

– Adom – mondta Bodin. – Épp az előbb érkezett…

Lucas telefonált. Maria négy és fél kilós fiúgyereknek adott életet. Amikor az ápolónő kiment, hogy tisztába tegye a csöppséget, az anya megpróbálta elhagyni az ágyat.