Nyolcadik fejezet

 

 

Az, ami azon a napon történt, később kedvelt beszédtémája lett Maigret asszonynak, a családi ünnepek alkalmából szíves örömest szóba hozta.

Maigret délután két órakor érkezett haza, s rögtön ágyba bújt, nem is ebédelt; pedig bármikor hazament, első dolga volt, hogy a konyhába vette az irányt és megnézte, mi van a lábasokban. Ebben nem volt semmi meglepő. Igaz, most azt mondta, sikerült harapnia valamit. Amikor a felesége faggatni kezdte, bevallotta: a Charenton rakparti vendéglő konyháján egy egész szelet sonkát megevett.

Maigret-né leengedte az ablakfüggönyt, s miután megbizonyosodott, hogy minden szükséges feltétel megvan a férje nyugalmához, lábujjhegyen kiosont a hálószobából. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a férje abban a szempillantásban mély álomba merült.

Elmosogatott, rendbe tette a konyhát, s csak azután szánta rá magát, hogy bemenjen a hálóba a kötnivalóért. A férje egyenletes lélegzését hallva óvatosan lenyomta a kilincset. Nem csapott nagyobb zajt egy őrangyalnál, amint zokniban nesztelenül belibegett. És ekkor a felügyelő, még mindig egyenletesen fújtatva váratlanul megszólalt:

– Képzeld csak! Két és félmillió öt hónap alatt…

A szeme csukva volt, az arca rózsaszínben játszott. Maigret-né úgy ítélte meg a helyzetet: a férje álmában beszél, s ha most aggodalmaskodva felkeltené, ott helyben megfagyna ereiben a vér.

– Mit csinálnál ekkora összeggel, mi?

Nem mert válaszolni abban a hitben, hogy a férje félrebeszél. A lehunyt szemű felügyelő türelmetlenül sürgette:

– Felelj hát, Maigret-né!

– Egyszerűen nem tudom – suttogta az asszony. – Mennyit is mondtál?

– Két és fél millió. De lehet, hogy sokkal több. Ez a legkevesebb, amit sikerül megkaparintania. Nagyrészt aranypénzben. Igaz, a lóversenyek… Mindig a lóversenyeknél lyukadunk ki. Észrevetted?

– Az asszony rájött: a férje nem vele beszélget, hanem saját magával. Várta, míg újra álomba merül, hogy aztán kimehessen. A felügyelő kis ideig csendben volt, s Maigret-né azt hitte, elaludt.

– Figyelj csak, Maigret-né! Tisztázni kell valamit. Hol volt lóverseny a múlt héten kedden? Természetesen valahol Párizs környékén. Telefonálj és derítsd ki!

– Hová telefonáljak?

– A Pari-Mutuelbe. A számot megtalálod a telefonkönyvben.

A telefont a szalonban tartották, s a zsinórja túl rövid volt.

Amikor Maigret-nének beszélni kellett abba a fekete fémherkentyűbe, különösen ha idegen emberekkel, mindig valami érthetetlen zavar lett úrrá rajta.

– A nevedben érdeklődjek?

– Ahogy akarod.

– És ha megkérdezik, ki vagyok?

– Azt nem kérdezik meg.

És ekkor Maigret mindkét szemét kinyitotta, valószínűleg teljesen felébredhetett. A felesége, amíg a másik szobában volt, nyitva hagyta az ajtót. Nem sokat kellett magyarázkodnia. Az irodai alkalmazott, úgy látszik, megszokta a hasonló kérdéseket és betéve tudta a műsort, mert kapásból válaszolt.

De amikor Maigret-né visszament a hálóba, hogy közölje férjével a szükséges információkat, az már javában horkolt.

Felkelteni nem akarta. Az ajtót mindenesetre nyitva hagyta, s időről időre megnézte az órát: a férje ebéd utáni álma ritkán volt hosszan tartó.

Négy órakor feltette a levest melegedni. Fél óra múlva bekukkantott a hálószobába; élete párja még mindig mélyen aludt. De kisvártatva meghallotta a hangját, amelyben türelmetlenség érződött.

– Nos, mit tudtál meg?

Maigret-né gyorsan bement és meglepetten látta, hogy a férje az ágyon ül.

– Foglalt a vonal? – kérdezte a felügyelő az irónia minden árnyalata nélkül, s ez nyugtalanná tette Maigret-nét. Azt hitte, a férje megint félrebeszél.

– Természetesen telefonáltam. Majdnem három órával ezelőtt.

– Mit beszélsz? Hány óra van?

– Háromnegyed öt.

Maigret még nem fogta fel, hogy aludt. Olyan érzése volt, csak lehunyta a szemét, amíg a felesége telefonált.

– Hol volt lóverseny?

– Vincennes-ben.

– Aha! Mondtam neked! – kiáltotta diadalmasan.

Valójában senkinek semmit nem mondott, csak gyakran gondolt erre, ami lényegében egy és ugyanaz.

– Hívd fel a 00-99-et… Colombani irodáját kérjed…

– Mit mondjak neki?

– Semmit. Majd én beszélek vele. Ha csak nem ment el.

Colombani még a hivatalában volt. Mint általában, lekéste a szakmai randevút, és készséggel beleegyezett, hogy ne a rendőrségen, hanem Maigret lakásán találkozzanak.

A férje kérésére Maigret-né főzött egy erős kávét, de az sem segített a felügyelőn, hogy végleg felébredjen. A gyakori kialvatlanságtól a szemhéja vörösre duzzadt és a pillái kis híján önmagukról lecsukódtak. Ahhoz sem érzett elég erőt, hogy illendően felöltözzön, csak a nadrágját húzta magára, házipapucsba bújt és a hálóingére felvette aprómintás, piros köntösét.

A két férfi egymással szemben helyezkedett el a kényelmes fotelekben. Az asztalon egy üveg calvados állt; a fehér fal hátterében jól látszott a fekete betűs cégfelírás; Lhoste és Pépin.

Mivel régóta ismerték egymást, mellőzték a felesleges ceremóniákat. Az alacsony növésű Colombani – a korzikaiak többsége ilyen – magas sarkú félcipőt és rikító nyakkendőt hordott; a középső ujján briliánsgyűrű csillogott, talán igazi, talán csak utánzat. Emiatt azután nem is mindig tartották rendőrnek, hanem azok egyikének, akikre vadászott.

– Elküldtem Janvier-t, nézzen körül a lóversenypályák környékén – mondta Maigret a pipáját tömködve.

– Hol tartanak ma futamokat?

– Vincennes-ben.

– Mint a múlt kedden. Vajon nem Vincennes-ben kezdődött a kicsi Albert kálváriája? Már érdeklődtünk korábban is az ügetőkön, de kézzelfogható eredményt nem kaptunk. Igaz, akkor még csak a volt pincérrel foglalkoztunk. Most már más a helyzet. Ki kell kérdezni a különböző bukmékereket, különösen azokat, akik öt- és tízezer frankos nagy tételeket kötnek le, nincs-e a fogadók között egy idegen akcentussal beszélő fiatal férfi.

– Talán máris felismerték az ügetőn szolgálatot teljesítő detektívek.

– Attól tartok, strómanokon keresztül bonyolítja le a fogadásokat. Két és félmillió már túl zsíros falat.

– Az összeg bizonyára jóval nagyobb – jegyezte meg Colombani. – A jelentésemben a zsákmánynak csak hozzávetőleges értékét állapítottam meg. A meggyilkolt farmereknek nyilvánvalóan volt megtakarított pénzük, s a kínzások hatására árulták el a rejtekhelyét a rablóknak. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a teljes összeg négymillió vagy annál is több.

Mire költhették az összerabolt pénzt az éjjeli menedékhely szánalmas lakói? Ruházkodásra nem. Kocsmázni sem kocsmáztak. Csupán otthon ettek-ittak. De hát öt ember nem olyan könnyen él fel milliókat! És elég gyakran raboltak.

– Az oroszlánrészt valószínűleg a főkolompos söpörte be.

– De miért nyugodtak ebbe bele a többiek?

Oly sok kérdés merült fel, hogy törhették a fejüket. Maigret ilyenkor a homlokát dörzsölte, s merőn nézett valamilyen tárgyat, például a távoli ablakban levő gerániumot.

A gondolatai akarata ellenére folyton visszatértek a nyomozáshoz: minden izgatta, ami Párizsban és környékén történt. Máriát még nem vitette a börtönkórházba. Az újságokkal megállapodott, hogy nappali kiadásukban megemlítik annak a kórháznak a nevét, amelyikben fekszik.

– Remélem, maradtak ott detektívek?

– Igen, négy civilruhás, az őrszemeket nem számítva. A kórházhoz több út vezet. Ma meg ráadásul látogatási nap van.

– Gondolod, megpróbálnak valamit tenni?

– Nem tudom. Mindegyik annyira odáig van érte, hogy nem csodálkoznék, ha valamelyik vásárra vinné a bőrét. A tetejébe magad is tudod, mind apának tartja magát. Ezért látni szeretné a nőt és a gyereket… A játék veszélyes. S a veszély elsősorban nem is a mi részünkről fenyeget, hanem a banda többi tagjának oldaláról.

– Nem értelek.

– Polienskyt megölték, igaz? És miért? Mert lebukhattak volna miatta. Ha valamelyik bandatagot az a veszély fenyegeti, hogy a kezünkbe kerül, csodálkoznék, ha életben hagynák.

Maigret elgondolkodva szívogatta a pipáját.

– Előbb bizonyára megpróbálnak kapcsolatba kerülni a bandavezérrel – mondta Colombani, miközben rágyújtott egy aranyszopókás cigarettára. – Különösen, ha szorult helyzetben vannak.

Maigret elgondolkodva nézte a korzikait. Hirtelen szigorú fény villant a szemében. Felugrott és az asztalra csapott.

– Én marha! Agyalágyult hülye! – kiabált. – Nekem ez eszembe sem jutott!

– De hiszen nem tudod, hol tartózkodik…

– Ebben igazad van! De fogadni mernék, a banda tagjai sem tudnak többet! Az az alak, aki az egész dolgot kitervelte és cinkostársaival végrehajtatta, feltehetőleg óvatossági rendszabályokat foganatosított. Mit is mondott a szálló tulajdonosa? Igen! Hogy ez az alak minden rablótámadás előtt megjelent, hogy megadja a bandának a szükséges instrukciókat. Érted, mit akarok mondani?

– Nem egészen.

– Mit tudunk róla bizonyosan vagy hozzávetőlegesen? A lóversenypályákon keressük. Gondolod, ostobább nálunk? Teljesen igazad van: ebben a pillanatban a többiek valószínűleg kapcsolatot keresnek vele. Talán azért, hogy pénzt szerezzenek. Mindenesetre, hogy értesítsék az utóbbi fejleményekről, tanácsot vagy utasítást kérjenek tőle. Mérget vennék rá, hogy egyik sem töltötte a mostani éjszakát az ágyban. Mit gondolsz, hová mentek?

– Vincennes-be.

– Több mint valószínű. Ha a banda nem széledt szét, akkor legalább az egyik tagja elment a lóversenyre. Ha viszont valamennyien szétfutottak, nincs határozott cselekvési tervük; s nem lepődnék meg, ha mind a hárman Vincennes-ben lennének. Bár arcról nem ismerjük egyiket sem, kitűnő lehetőség kínálkozik, hogy elcsípjük őket. Az olyanokat, mint ezek, egyszerű megtalálni a tömegben. Képzeld csak! Janvier a versenyen van, s én nem adtam meg neki a szükséges utasításokat! Három tucat detektívvel a lóversenypálya körül és a lelátókon gyorsan elkaphatnánk őket! Mennyi az idő?

– Késő van. Az utolsó futam fél órával ezelőtt befejeződött.

– A fenébe is! Gondolhatod pedig, hogy mindent bekalkuláltam. Amikor két óra tájban ágyba feküdtem, biztos voltam benne, hogy megtettem, amit lehetett. Az embereim tanulmányozzák a bérjegyzéket a Citroën-műveknél és átfésülik a Javel negyedet. Körülzárták a Leannec kórházat. Szétnéznek mindenütt, ahol meghúzódhatnak az ilyen alakok. Kikérdezik a csavargókat és a hajléktalanokat. Moers a laboratóriumában megvizsgálja a Szicíliai király utcában talált tárgyi bizonyítékokat a legkisebb hajszálig. Közben meg ezek a haramiák, könnyen lehetséges, hogy találkoztak a bandavezérükkel Vincennes-ben!

Megszólalt a telefon, Janvier jelentkezett.

– Még mindig Vincennes-ben vagyok, főnök. Már az irodájában is kerestem.

– Vége a versenynek?

– Fél órája. Én még maradtam, hogy elbeszélgessek a kiszolgáló személyzettel. A futamok idején nem volt módjuk beszélgetni: van bajuk elég, hogy zökkenő nélkül sikerüljön mindent lebonyolítani. Tudja, érdeklődtem azokkal a tétekkel kapcsolatban. Azt a bukmékert, aki ezresekben fogad, meglepte a kérdésem. „Van itt egy külföldi, aki óriási tétekben játszik – mondta. – Majdnem mindig outsiderekre fogad. Először azt gondoltam, valamelyik követségre való.”

– Miért? – kérdezte Maigret.

– Mert mindent összevetve a legjobb társaságba tartozik, s mindig kifogástalanul öltözködik. Elég gyakran veszít, de a szeme sem rebben, csak nevet az egészen – s ezzel az ügy be van fejezve… De a bukméker inkább a barátnője miatt figyelt fel rá.

Maigret megkönnyebbülten sóhajtott, s örömét sem palástolva Colombanira pillantott, mintha azt mondaná: „Lám, máris eljutottunk hozzájuk!”

– Ki az a nő? – kiáltotta a pipájába. – Külföldi?

– Párizsi. Egy pillanat! Ezért is nem mentem el innen. Ha előbb sikerül beszélnem a bukmékerrel, megmutatta volna a párocskát.

– Hogy néz ki a nő?

– Még egészen fiatal, csaknem kislány. Azt mondják, nagyon csinos, a legjobb szalonokban csináltatja a ruháit. De ez még nem minden, főnök. A bukméker szerint filmszínésznő. Ritkán jár moziba, ezért a filmcsillagok nevét nem ismeri. No meg, ahogy visszaemlékszik, nem főszerepekben játszik. Nevek tömegét néztem át, de egyik sem az volt.

– Mennyi most az idő?

– Háromnegyed hat.

– Ha már egyszer úgyis Vincennes-ben vagy, ugorj át Joinville-be. Nincs messze. Vidd magaddal a bukmékeredet is.

– Azt mondta, a rendelkezésemre áll.

– Mindjárt a hídon túl van néhány filmstúdió. A rendezők általában őrzik minden színésznő fényképét, még azokét is, akik csak epizódszerepeket kaptak. Ha egy új filmet forgatnak, ehhez a kollekcióhoz fordulnak. Értesz engem?

– Hogyne! Hová telefonáljak?

– Ide a lakásomra.

A felügyelő az aranyló karimáig töltötte a poharakat, majd kiverte a pipáját és újra megtömte.

– Érzem, forró estének nézünk elébe. Elküldtél valakit a kislányért?

– Én magam mentem ki érte az Északi pályaudvarra. Három órakor érkezett.

Arról a Manceau farmi kislányról volt szó, aki csodával határos módon megmenekült és látta a gyilkosok közt Mariát.

…Ismét csengett a telefon.

– Halló? – Maigret a kollégájára pillantott, de most bosszúsan. Halkan beszélt. Egy darabig csak azt ismételgette:

– Igen… igen… igen…

Colombani hiába próbált bármit is megérteni, nem hallott semmit a búgáson meg az összefüggéstelen mondatokon kívül.

– Tíz perc múlva? Igen, igen… Ahogy megígértem.

Maigret mintha önmagába zárkózott volna. Egész viselkedése megváltozott. Akár egy karácsonyi ajándékra váró gyerek, remegett a türelmetlenségtől, de igyekezett nyugodtnak, sőt közömbösnek látszani.

Miután letette a kagylót, ahelyett, hogy visszament volna Colombanihoz, kitárta a konyhába nyíló ajtót.

– A nénikéd meg a férje mindjárt itt lesznek – jelentette be.

– Micsoda? Miről beszélsz? De hiszen…

Hiába adott jeleket a feleségének.

– Megértelek, engem is meglepett. Valószínűleg valami komoly dolog történt. A nénikéd sürgősen beszélni akar veled.

Fejét bedugva az ajtórésen lehetetlen pofákat vágott, de a neje képtelen volt megérteni, mit jelent ez.

– Nahát! Nagyon különös. Remélem, nincs valami nagyobb baj?

– Csak nem az örökség miatt?

– Miféle örökségről beszélsz?

– A bácsikádéról.

Maigret erőltetett mosollyal fordult Colombanihoz:

– Bocsáss meg, barátocskám. Minden pillanatban megérkezhet a feleségem nagynénje. Éppen hogy fel tudok öltözni. Nem akarlak kitessékelni, de beláthatod…

Colombani egy hajtásra kiürítette a poharát, megtörölte a száját, s felállt.

– Persze, tökéletesen megértelek. Felhívsz, ha megtudsz valami újságot?

– Ígérem.

– Az az érzésem, nagyon hamar telefonálsz. Nem vagyok benne biztos, érdemes-e elindulnom a Saussaies utcába. Nem! Ha nincs ellenedre, inkább bemegyek az Orfevres rakparti székházba.

– Kitűnő ötlet! Addig is szervusz!

Maigret majdnem letaszította Colombanit a lépcsőn. Miután becsukta az ajtót, sietve az ablakhoz ment. Balra a Lhoste és Pépin raktáron túl volt egy sárga színűre festett bolt, amelyben bort és szenet árultak. Az ajtó mellett egy dézsa állt valamilyen növénnyel, azt nézte merőn.

– Mit komédiáztál? – kérdezte a felesége.

– No, igen! Nem akartam, hogy Colombani találkozzon azokkal az emberekkel, akik mindjárt itt lesznek.

Gépiesen az ablakdeszkára támaszkodott, ahol az imént Colombani áll. Egy összehajtott újság hevert ott. A hirdetési oldalon észrevette a kék ceruzával bekeretezett szöveget.

– A gazfickó! – mormogta a fogai között.

A közbiztonságiak és a bűnügyi csoport között régóta folyt a versengés, és a Saussaies utcai felügyelő szíves-örömest kijátszotta Orfevres rakparti kollégáját.

Igaz, Colombani nem kezdett el gonoszkodni a nagynéniről szóló dajkamese miatt. Csupán ott hagyta annak bizonyítékát, hogy nem vette be a felügyelő szövegét. A hirdetés, amely aznap valamennyi reggeli újságban megjelent, s később a turf eredményeknek szentelt délutáni kiadásban is, így hangzott.

„Albert barátai! Biztonságotok érdekében sürgősen keressétek fel Maigret-t a Richard-Lenoir körút 132-ben. A megbeszélés titkossága garantálva.”

Ők hívták most fel az utca túloldalán levő boltból, meg akarván győződni, nem átejtés vagy csapda-e a hirdetés. Maigret szájából óhajtották hallani az ígéretet, hogy nem adja fel őket, s végül tisztázni szerették volna a helyzetet, nem követik-e őket.

– Menj el egy kicsit sétálni, Maigret-né kedvesem. És ne nagyon siess vissza. A zöld tollas kalapot tedd fel.

– Miért pont a zöld tollasat?

– Mert a tavasz már a küszöbön áll.

 

*

 

Gyors léptekkel két férfi szelte át az utcát. Maigret az ablakból csak az egyiket tudta felismerni.

Még néhány perccel ezelőtt a most hozzá igyekvő emberekről halvány elképzelése sem volt. Sőt a társadalom e rétegéhez tartozókat sem ismerte. Viszont meg mert volna esküdni rá, hogy a lóversenyeknek gyakori látogatói.

– Bizonyára Colombani is figyeli őket – morogta a felügyelő. Miután nyomra bukkant, képes becsapni annyira, amennyire csak teheti. A közbiztonsági kollégák nagyon szerették az efféle galád csínyeket.

Annál is inkább, mert Colombani is ismerte Boxeur Jot. Még magánál a felügyelőnél is jobban.

Alacsony termetű, köpcös, bevett orrú, kék szemű, duzzadt szemhéjú férfi volt, elmaradhatatlan kockás öltönyében és rikító nyakkendővel. A Wagram utcai talponállók állandó törzsvendége.

Maigret legalább tízszer beidézte már, de Jo mindig szárazon megúszta.

Vajon valóban veszélyes ember volt? Szerette volna, ha az emberek annak tartják, ha a környék rémének ismerik. Bűnözőnek képzelte magát, de az alvilág bizalmatlanul és némileg lekicsinylően kezelte.

Maigret bereteszelte az ajtót és az asztalra tiszta poharakat tett. A vendégek bementek, s gyanakvó pillantásokat vetettek a sarkok felé, a szomszéd szobák csukott ajtajára.

– Ne féljetek, fiúk! Senki nem akarja itt magnóra venni vagy lejegyezni a szavaitokat. Nézzétek! Ez a hálószobám – bevetetlen ágyra mutatott. – Ez a fürdőszoba. Ott a gardrób. Itt a konyha, látogatásotok tiszteletére a feleségem az imént vonult ki innen.

A fazékból étvágygerjesztő levesillat szállt, a konyhaasztalra zsírtól csillogó csirke volt téve.

– Ez az ajtó? Bejárat. Itt van a vendégszoba. Rosszul szellőzik. Elég fülledt a levegője azon egyszerű oknál fogva, hogy vendégek szinte soha nem alszanak benne. Évente kétszer-háromszor itt marad a sógornőm. No, de lássunk munkához.

Poharát nyújtva koccintott a vendégekkel, miközben mereven nézte azt az embert, aki Boxeur Joval jött.

– Ez Ferdinand – magyarázta Jo.

A felügyelő kutatott az emlékezetében, de semmi nem jutott eszébe róla. Hórihorgas, sovány alakja, hatalmas orra és fürge egérszeme éppúgy nem mondott neki semmit, mint a neve.

– Az ő garázsa közel van a Maillot-kapuhoz. Persze, egészen kicsi.

Mulatságos volt látni, ahogy sem az egyik, sem a másik nem óhajtott leülni, jóllehet nem félelemből, hanem egyfajta óvatosságból. Az ilyen emberek óvakodnak távolabb kerülni az ajtótól.

– Mintha valamilyen veszélyről beszélt volna…

– Igen, méghozzá kettős veszélyről. Először is, nyomotokra bukkanhatnak az idegenek, és akkor nem szeretnék a bőrötökben lenni.

Jo és Ferdinand meglepetten egymásra néztek, jelezve, hogy nem egészen értik a dolgot.

– Miféle idegenek?

– „A pikardiai mészárosok”.

Most már világos volt, miről van szó, s arcuk elkomorodott.

– Mi semmi rosszat nem csináltunk nekik.

– Hm! Ezt még majd megbeszéljük. Ha leültök, kényelmesebb lesz társalognunk.

Jo összeszedte a bátorságát és a fotelbe telepedett, de Ferdinánd, akit Maigret nem ismert, csak a szék karfájára ült.

– Van egy másik veszély is – jegyezte meg a felügyelő, miközben pipára gyújtott s a vendégeket nézegette. – Semmi különöset nem vettetek észre ma?

– Mindenütt sok a zsaru… Engedelmet a kifejezésért…

– Semmi baj, nem sértődtem meg. De nemcsak a zsaru, ahogy mondtad, hanem a civilruhás detektív is. Keresnek néhány embert, egyebek között két urat is, egy sárga Citroën tulajdonosait.

Ferdinand elmosolyodott.

– Ha jól tudom, a kocsi már nem sárga s a rendszáma is egészen más. De nem erről van szó. Ha a mi embereink találnak meg benneteket, amennyire lehet, kezeskedhetem értetek. Ám láttátok azt az urat, aki az imént ment el tőlem?

– Colombani volt – morogta Jo.

– Észrevett benneteket?

– Megvártuk, amíg buszra száll.

– Az ő feltűnése azt jelenti, hogy a közbiztonságiak is vadásznak rátok. Ha a kezükbe kerültök, a Coméliauval való ismeretségem sem segít sokat. De ha már egyszer ti magatok jöttetek el hozzám, úgy beszélgethetünk, mintha barátok lennénk.

– Mi jóformán semmit sem tudunk.

– Elegendő az is, amit tudtok. Barátkoztatok Albert-tel?

– Remek fiú volt.

– Szeretett bolondozni, mi?

– A lóversenyen ismerkedtünk meg.

– Gondoltam.

Most lassacskán minden a helyére került. Ferdinand garázsa valószínűleg ritkán állt a nagyközönség szolgálatára. Feltehetőleg azonban mégsem lopott kocsikkal kereskedhettek; ahhoz, hogy az autókat átalakítsák, bonyolult felszerelésekre s több emberre lett volna szükség. Ezenkívül a két látogató nem tartozott azok közé, akik kedvelik a kockázatos vállalkozásokat.

Inkább az lehetett, hogy olcsón összevásárolták a használt járgányokat, átfestették, s jó áron rátukmálták a balekokra.

Vendéglőkben, lóversenypályákon, fogadókban mindig akadnak naiv emberek, akik képtelenek előnyös üzletet kötni. Ezeket be lehet húzni a csőbe, a fülükbe súgva, hogy a tragacsot állítólag egy filmcsillagtól szerezték.

– A múlt kedden kint voltatok az ügetőn Vincennes-ben?

A vendégek egymásra néztek – nem azért, hogy összebeszéljenek, hanem hogy emlékeztessék egymást.

– Egy pillanat. Ferdinand, nem kedden nyertél véletlenül, amikor Sémiramisra fogadtál?

– De, igen.

– Akkor kint voltunk.

– Albert is?

– Most már emlékszem, a harmadik futam alatt úgy megeredt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Albert is ott volt. Messziről láttam.

– Nem beszéltél vele?

– Nem a lelátón volt, hanem a páholyban. Mi pedig mindig a tribünön ülünk. Egyébként ő is, de aznap a feleségével jött ki. Házassági évfordulót vagy valami ilyesmit ünnepeltek. Ő maga mondta ezt nekem korábban. Fontolgatta, hogy vesz egy olcsó autót. Ferdinand megígérte, szerez neki egyet. Valamilyen tisztességes járgányt…

– És aztán?

– Tessék?

– Mi történt másnap?

Újra összenéztek. A felügyelőnek kellett sugallni a folytatást.

– Szerdán öt óra tájban felhívott benneteket a garázsban?

– Nem, a Pelikán kávéházban, a Wagram sugárúton. Csaknem egész nap ott ültünk.

– Ide figyeljetek, fiúk. Nekem tudnom kell, pontosan mit mondott, ha lehet, szó szerint. Melyikőtök beszélt vele?

– Én – mondta Jo.

– Gondolkozz egy kicsit. Ráérünk.

– Az volt az érzésem, nagyon siet, vagy valami miatt ideges.

– Megértem.

– Először nem is sejtettem, mit jelent ez. Gyorsan beszélt, alig tudtam kivenni a szavait. Mintha attól félt volna, hogy rögtön szétkapcsolják.

– Ezt is megértem. Engem ötször hívott azon a napon…

– Csakugyan?

Jo és Ferdinand lemondott arról, hogy valamit is értsen.

– Ha egyszer hívta önt, akkor ön mindent tud.

– Nem baj, azért csak folytassátok.

– Azt mondta, valamilyen fickók üldözik és fél, de már kitalálta, hogyan szabaduljon meg tőlük.

– Elárulta a módját?

– Nem, de mintha elégedett lett volna az ötletével.

– És aztán?

– Aztán körülbelül azt mondta: „Kutyaszorítóban vagyok, de talán sikerül valahogy kijutni belőle.” Ne feledje el, felügyelő úr, azt ígérte…

– Megismétlem az ígéretemet. Ebből a házból éppoly szabadon kimehettek, mint ahogy bejöttetek, és senki nem nyúl hozzátok egy ujjal sem, a továbbiakban. Egy feltétellel: ha elmondjátok a teljes igazságot.

– Hiszen ön legalább úgy ismeri, mint mi.

– Többé-kevésbé.

– Nos, rendben! Akkor hallgassa! Albert még azt is mondta: „Gyertek el hozzám nyolc órára. Beszélni szeretnék veletek.”

– Mit gondoltok, mit akart?

– Várjon csak! Mielőtt lerakta a kagylót, még hozzátette: „Nine-t elküldöm moziba.” Érti? Szóval, elég komoly volt a dolog.

– Egy pillanat. Albert soha nem vett részt a ti ügyleteitekben?

– Nem. Mi hasznát vettük volna? Hiszen tudja, mivel foglalkozunk mi. A törvény ferde szemmel nézi az ilyesmit. Albert meg becsületes ember volt.

– És mégis eszébe jutott hasznot húzni abból, amit megtudott.

– Lehetséges. Nem tudom. Bár várjon csak! Próbálok visszaemlékezni, mit is mondott pontosan, de sehogy sem megy. Valamit mondott a normandiai bandával kapcsolatban.

– És ti akartatok vele találkozni?

– Mi mást tehettünk volna?

– Ide figyelj, Jo. Ne add nekem az ostobát. Teljes biztonságban vagy és őszinte lehetsz. Arra gondoltál, hogy a te Albert haverod beköpött egy fickót a pikardiai bandából. Az újságokból már tudtad, hogy ezek a banditák milliókat szereztek. És spekuláltál: nem lehetne-e valahogy megkapni a részedet. Igaz?

– Azt hittem, hogy Albert így gondolta.

– Na, látod! Egyetértünk mi. Meséld csak tovább.

– Elindultunk hozzá.

– És a IV. Henrik sugárúton lerobbant a kocsi. Következésképp a sárga Citroën nem is volt olyan új, mint amilyennek ránézésre látszott.

– Kipofoztuk annyira, hogy túladhassunk rajta. Nem akartunk mi furikázni vele.

– Fél órás késéssel értetek a Charenton rakpartra. A spaletták be voltak csukva. Kinyitottátok az ajtót, ami viszont nem volt bezárva…

A vendégek csüggedt pillantásokat váltottak.

– …és felfedeztétek, hogy a barátotokat, Albert-t megkéselték.

– Igen.

– Ekkor mihez kezdtetek?

– Először azt hittük, még él: meleg volt.

– S aztán?

– Észrevettük, hogy a házat átkutatták. Eszünkbe jutott Nine, akinek hamarosan meg kellett jönni a moziból. Mozi csak egy van arrafelé, a csatorna mellett. Odahajtottunk.

– Mit szándékoztatok tenni?

– Őszintén szólva magunk sem tudtuk. Pocsékul éreztük magunkat. Nem valami kellemes dolog a feleséggel közölni egy hírt! Aztán az is megfordult a fejünkben, hogy a banditák velünk is végezhetnek. Meghánytuk-vetettük Ferdinand-nal, mi legyen, hogy legyen.

– És akkor úgy döntöttetek, Nine-t elviszitek vidékre?

– Igen.

– Hol van most?

– Corbeil közelében egy Szajna-parti fogadóban. Horgászni járunk oda néha, Ferdinand-nak van ott egy csónakja.

– Nem akarta megnézni a férjét?

– Nem engedtük meg neki. Amikor visszamentünk, a ház környékén nem volt senki. Az ajtó mögül fény szűrődött ki, elfelejtettük lekapcsolni a villanyt.

– A holttestet miért vittétek el?

– Ezt Ferdinand találta ki.

– Miért? – fordult Maigret a hórihorgashoz. Az lehajtotta a fejét.

– Nem tudom, hogyan is magyarázzam meg. Olyan ideges voltam. A vendéglőben egymás után ürítettük a poharakat, hogy egy kis bátorságot nyerjünk. Arra gondoltam, hogy a szomszédok látták a kocsit és bizonyára felfigyeltek ránk. Ha megtudják, hogy Albert-t megölték, a kopók keresni kezdik Nine-t. Ő meg összeomlik és elmeséli hogy s mint történt.

– Ezzel hamis nyomra vezettétek őket.

– Valószínűleg igen. A rendőrséget nem túlságosan érdeklik az olyan bűnesetek, amelyekben nincs semmi titokzatos. Például, ha egy embert a nyílt utcán ölnek meg vagy rabolnak ki.

– Neked jutott eszedbe lyukat vágni a felöltőjén?

– Nekem. Az azért kellett, hogy azt higgyék, mintha az utcán intézték volna el.

– És az arcát összeverni?

– Az is az én ötletem volt. Úgysem érzett már semmit. Azt gondoltuk, így a dolog lekerül a napirendről és mi biztonságban leszünk.

– Ennyi az egész?

– Ennyi, biztosíthatom önt. Igaz, Jo? Másnap átfestettem a kocsit kék színűre és kicseréltem a rendszámtáblát.

A vendégek láthatóan menni készültek.

– Egy pillanat! Azóta semmit sem kaptatok?

– Mit kellett volna kapnunk?

– Például egy borítékot, feltehetően nem üresen.

– Nem.

Mindketten őszintén elcsodálkoztak a kérdésen. Maigret ezzel is annak a problémának a nyitját próbálta megtalálni, amely az utóbbi napokban leginkább foglalkoztatta.

A megoldásra Jo néhány perccel ezelőtti szavaiból jött rá. Hiszen Albert közölte vele telefonon, hogy kigondolta a módját, miként szabaduljon meg az őt üldöző banditáktól!

S miután telefonált a barátainak a kávéházból, ahol utoljára látták, nem azt kérte-e, hogy adjanak neki egy borítékot?

Nyilván volt nála valami olyasmi, ami kompromittálhatta volna a banda tagjait. Ezért is követte egyikük állandóan. S a legjobb módszernek, hogy lerázza, bizonyára az látszott, hogy a szeme láttára bedob egy borítékot a postaládába.

A borítékba beletett valamit. A kérdés most már az. Kinek címezte meg?

Maigret leakasztotta a telefonkagylót és felhívta a rendőrséget:

– Halló, kivel beszélek? Te vagy az Bodin? Kapsz egy feladatot, barátocskám. Méghozzá sürgőset! Hány detektív van most odabent? Micsoda? Mindössze négy? Igen, egynek ott kell maradni az ügyeleten. A másik hármat vidd magaddal. Osszátok fel egymás között Párizs valamennyi postahivatalát. Várj csak! A charentonival te magad foglalkozz, és az elsők között! Kérdezzétek ki a tisztviselőket, akik a poste restante levelezést intézik. Valahol kell lenni egy Albert Rochain névre szóló levélnek. Már napok óta ott hever. Igen, hozzátok el és adjátok ide nekem. Nem, nem a lakásomon. Fél óra múlva az irodámban leszek!

– Még egy kupicával? – mosolygott a vendégekre. Azok, szemmel láthatóan nem nagyon kedvelték a calvadost, de udvariasságból nem utasították vissza.

– Akkor hát elmehetünk?

Hitetlenkedve álltak fel; hasonlóan azokhoz a nebulókhoz, akiket mégis kiengedett a tanító a szünetre.

– Nem lesz semmi bajunk?

– A hajatok szála sem görbül meg. Csak arra kérlek benneteket, semmit ne mondjatok Nine-nek.

– Neki sem lesz kellemetlensége?

– Mért lenne?

– Bánjon vele tapintatosan… Ha tudná, mennyire szerette az ő Albert-jét!

Miután becsukta utánuk az ajtót, Maigret a konyhába sietett és lekapcsolta a gázt: a leves már forrt és ki-kifutott az égőre.

Mint ahogy gyanította, egy kicsit mégis színészkedtek ezek a szélhámosok. Paul doktor elmondásából ítélve meg sem várták, hogy Nine biztonságba kerüljön, máris nekiláttak, hogy eltorzítsák a barátjuk arcát.

De ez nem változtatott a lényegen: mindketten elegendő jószándékot mutattak, és a felügyelő úgy döntött, békén hagyja őket.