Ötödik fejezet

 

 

Minél hevesebb lett az üldözés, annál bizonyosabbá vált Maigret számára, hogy mindez valamikor már megtörtént vele. Hasonló érzést tapasztalt néha álmában. Az ilyen álmoktól félt leginkább gyermekkorában. Rendszerint azt álmodta, hogy valamilyen útvesztőn vergődik át, és máris olyan érzés kerítette hatalmába, hogy már járt itt, megtette ezeket a mozdulatokat, kimondta ezeket a szavakat. Ilyenkor furcsa szédülés fogta el.

A hajsza, amely a Charenton rakparton kezdődött, ugyanazon a cikcakkos útvonalon folyt, amelyet a felügyelő képzeletben már megrajzolt bent a szobájában, amikor a végsőkig kétségbeesett kicsi Albert hangjában meghallotta a növekvő félelem és rettegés visszhangját.

Ismét megfigyelte, miként hatalmasodik el a félelem. Az ember, aki a végtelennek tűnő, majdnem üres Bercy rakparton menekült, folyton ide-oda tekingetett, és valahányszor meglátta Lucas zömök alakját, megszaporázta a lépteit.

Maigret taxin ment utánuk. Micsoda ellentét volt a két ember között! Az elöl haladó tekintete és járása egy vadállatéra hasonlított. Mozdulataiban, még akkor is, amikor futásnak eredt, valamilyen sajátos kiszámítottság érződött.

A testes Lucas ott volt a sarkában. Pocakját szokása szerint előretolva azokra a virslilábú, csúnya házőrző kutyákra emlékeztetett, amelyek a legfajtatisztább hajtóknál is kitartóbban üldözik a vadkanokat.

Bárki fogadni mert volna, hogy a vörös hajú kereket old Lucas elől. Még Maigret is odaszólt a sofőrnek, hogy adjon gázt, amikor látta, hogy az ismeretlen, kihasználva a gyér gyalogosforgalmat, akadálytalanul rohan előre. De feleslegesen aggódott. A legfurcsább az volt, hogy Lucas szinte nem is sietett. Csupán csak lépkedett egy közepesen fizetett, sétálgató párizsi polgár módjára.

Amikor az ismeretlen meghallotta a háta mögött a lépteket, s a válla fölött visszapillantva észrevette a vele egy vonalba került taxiban Maigret-t, rádöbbent, hogy most föladni és ezzel magára vonni a figyelmet nem szabad. Ezért egyenletes, kimért léptekkel ment tovább.

Mire elérték az Austerlitz hidat, az idegen – Maigret szerint csakis külföldi lehetett – még nyugtalanabbnak látszott, mint eleinte volt. A IV. Henrik rakpart irányába fordult, szemmel láthatóan kieszelt valamit. Valóban, mihelyst elérték a Saint-Paul negyedet, újra nekiiramodott, de ez egyszer a Saint-Antoine utca és a rakpart között húzódó keskeny, szövevényes kis sikátorok felé.

Maigret csaknem szem elől tévesztette, mert az egyik mellékutcát eltorlaszolta egy teherautó.

Az úttesten játszadozó gyerekek kerekre nyílt szemmel nézték a szaladó férfiakat. Maigret-nek csak két háztömb után sikerült behoznia őket. A továbbra is ámulatba ejtő, gondosan begombolkozott Lucas épp csak lihegett egy kicsit. Még oda is kacsintott a felügyelőnek; ne nyugtalankodjon, semmi vész.

Az őrmester egyelőre nem tudta, hogy ez a hajsza, amelyet Maigret az autóból figyelt kényelmesen, nem egy órán át fog tartani, s hogy lesz még ádázabb is.

Az ismeretlen kezdte elveszíteni önuralmát. Becsengetett az egyik házba. Aztán bement egy kis bisztróba a Saint-Antoine utcában. Lucas oda is követte.

– Letartóztatja? – kérdezte a sofőr, aki ismerte Maigret-t.

– Nem.

– Miért nem?

Az ő elképzelése szerint mindenkit, akit üldöznek, okvetlenül le kell tartóztatni. Különben minek ez a nagy felhajtás? Pontosan úgy ítélte meg a dolgot, mint a vadászaton a hozzá nem értő emberek, akik azt figyelik, miként űzik a vadat.

A nyomozóval mit sem törődve, az ismeretlen vett egy zsetont és bezárkózott a telefonfülkébe. A bisztró ablakán át látni lehetett, ahogy Lucas, kihasználva az alkalmat, felfrissíti magát egy nagy korsó sörrel. A látványtól Maigret-t is elfogta a szomjúság.

A vörös hajú legalább öt percig beszélt. Lucas ezalatt kétszer vagy háromszor is felugrott és megnézte a fülkét; nem történt-e valami az emberével.

Aztán mindketten a bárpultnál álltak, de egy szót sem váltottak, úgy tettek, mint akik látásból sem ismerik egymást. Az idegen arckifejezése megváltozott. Hajszoltan körülhordozta a tekintetét, mintha az alkalmas pillanatra várna, de nyilván rádöbbent, hogy számára ilyen pillanat nem adódik.

Végül is fizetett és elindult a Bastille tér irányába. Körüljárva csaknem az egész teret, a Richard-Lenoir körút felé igyekezett – ahonnan már csak egy karnyújtásnyira volt Maigret felügyelő lakása –, de aztán befordult jobbra a Roquette utcába.

Feltehetőleg nem ismerte ezt a kerületet, mert néhány perc múlva eltévedt. Kétszer-háromszor is megpróbált elrejtőzni, de vagy az utca bizonyult túlságosan népesnek, vagy a szomszédos útkereszteződésen pillantotta meg a magas ellenzős rendőrsapkát.

Ekkor megszomjazott. Bement egy bárba, de már nem telefonálni, hanem hogy lehajtson egy pohár olcsó konyakot. Lucas nem tágított a nyomából. A bárban megszólította valaki, de a vörös hajú csak nézett rá, nem válaszolt semmit, nyilván nem értette a nyelvét.

Maigret egyszeriben rájött, miért volt olyan érzése, mikor az ismeretlen belépett a kicsi Albert vendéglőjébe, hogy egy idegennel van dolga. Noha sem a külseje, sem a ruhájának szabása nem árulta el. A felügyelő azt a fajta óvatosságot vette észre a jövevény viselkedésében, amely az ismeretlen körülmények közé került ember sajátja, azé az emberé, aki senkit nem ért meg, és akit mások sem értenek.

Az utcákat elárasztotta a napfény. Már egészen meleg volt az idő. A Picpus negyedben a házmesterek kitették széküket a főbejárat mellé, mint a kis falusi házak elé szokás.

Sokáig bolyongtak, míg eljutottak a Voltaire körútig, majd a Köztársaság térre. Itt az idegen végre rájött, hol van. Lement a metróba. Reménytelennek látta volna, hogy megszabaduljon Lucastól? Mindenesetre már tudta, hogy nem sikerül megszöknie. Nemsokára mindketten visszajöttek a metróból.

Réaumur utca… Újra egy kerülőút… Turbigo utca… Aztán a Chapon utcába fordult, onnan pedig a Beaubourg-ba.

„Ezt a kerületet ismeri” – gondolta magában a felügyelő. Ez nyilvánvaló volt. Abból, ahogy körülnézett, látni lehetett, hogy errefelé a legkisebb szatócsboltig mindent ismer. Itt úgy érezte magát, mint otthon. Lehetséges, hogy a számtalan nyomorúságos éjjeli szállás egyikén lakott?

Mintha egy kicsit zavarban lett volna. Néhányszor megállt az utcasarkon. Így jutott el a Rivoli utcáig, amely mintegy határa ennek az utálatos kerületnek. Az utcán azonban nem ment át, hanem visszafordult az Archivon és újra elvegyült ebben a gettóban.

„Nem akarja, hogy megtudjuk, hol lakik.”

De miért és kinek telefonált? A cinkosaihoz fordult segítségért? Vajon milyen segítségre számíthat?

– Sajnálom a nyomorultat – mondta sóhajtva a taxisofőr. – Biztos benne, hogy ő a tettes?

Nem, a felügyelő ebben még nem volt biztos! És mégis minden áron követni kellett ezt az embert. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy valami újat megtudjanak a kicsi Albert haláláról.

A menekülőt elöntötte a veríték és időről időre egy nagy, zöld kendővel törülte meg arcát. A Szicíliai király, az Ecouffes és a Verrerie utcák által határolt háztömb körül keringett, de besurranni nem mert az épületbe.

Amikor idefelé jött, a járása lelassult, a léptei bizonytalanabbakká váltak. Visszanézett követőjére, aztán a taxira, s a szemében gonosz, gyűlölködő fény villant. Hogy miért? Valószínűleg az járhatott a fejében: ha ez a taxi nem volna, könnyebben megszabadulhatna Lucas-tól, mert becsalná valamelyik sötét zugba.

Az alkonyat közeledtével az utcák megélénkültek. A nép tétlenül lődörgött erre-arra, vagy az alacsony, koszos épületek előtt ácsorgott. A tavasz beköszönte után az itteni negyedek lakói szinte az utcán élnek. A boltok ajtaja, ablaka tárva-nyitva állt. Az ember orrába sár és szegénység émelyítő szaga csapott. Egyik-másik asszony a mosogatólét egyenesen a járdára zúdította ki.

Már valószínűleg Lucas ereje is fogytán volt, bár ennek nem adta jelét. Maigret elhatározta, hogy az első adandó alkalommal felváltja. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát amiatt, hogy mint egy néző, taxiból figyeli az üldözést.

Egynémely útkereszteződésen már háromszor-négyszer is átmentek. Egyszer csak az ismeretlen elszánta magát: végre megszabadul üldözőitől. Bement egy sötét kapualjba, Lucas meg ott maradt az ajtóban. De Maigret intett neki, hogy kövesse.

– Légy óvatos! – kiáltott utána.

Néhány perc elteltével ismét az utcán voltak mindketten. Világos: az ismeretlen besurrant az első útjába eső házba, hogy megzavarja a detektíveket. Ezt a cselt még kétszer ismételte meg. Második alkalommal Lucas felfedezte, hogy a lépcsőfeljáró tetején ücsörög.

Hat óra tájban újfent a középkorira emlékeztető városrészben jártak, a Szicíliai király és az Ótemplom utcák sarkán. A vörös hajú sokáig tétovázott. Aztán befordult egy rongyos ruhájú emberekkel zsúfolt utcába. Az éjjeli menedékhelyek bejárata felett bágyadt fényű lámpák égtek. A szűk kis boltokat keskeny átjárók kötötték össze, amelyek valamilyen gyanús sikátorokba vezettek.

A vörös hajú nem jutott messzire. Tíz métert sem tett meg, amikor lövés dörrent. Akár egy kocsiajtót csaptak volna be. A tömeg, amelyet mintegy a tehetetlenségi erő mozgatott, csak percek múlva állt meg. Mintha a taxi is önmagát fékezte volna le.

Futó lábak dobogása hallatszott. Lucas előrerohant. Újabb lövés rázta meg a levegőt.

A szürkületben semmit sem lehetett kivenni. Maigret azt sem tudta, a golyó eltalálta-e a helyettesét vagy sem. Kiugrott a taxiból és az ismeretlenhez futott. Az még élt. Ült az úttesten, egyik kezével a kövezetre támaszkodott, a másikat a mellére szorította, s szemrehányóan pislogott a felügyelőre.

Aztán elhomályosodott a tekintete.

– Micsoda lidércnyomás! – mondta egy nő.

Az ismeretlen megrázkódott és holtan terült el.

 

*

 

Lucas üres kézzel tért vissza, de épen és egészségesen. Nem találta el a neki szánt lövés. A merénylő megpróbált még egyszer lőni, de a pisztoly, úgy látszik, csütörtököt mondott. Az őrmester nem tudta kellőképpen szemügyre venni a lövöldözőt.

– Nem láthattam az arcát – vallotta be –, de úgy rémlik, a haja sötét színű volt.

A tömeg akaratlanul is segített a gyilkosnak elrejtőzni, amikor eltorlaszolta a követő útját.

A két detektívet embergyűrű vette körül. Szemrehányó, majdnem fenyegető pillantásokkal méregették őket. Itt a civilruhás rendőröket is könnyedén felismerték. A hamarosan odaérkező egyenruhás őrmester rögtön nekilátott szétoszlatni a kíváncsiskodókat.

– Hívj egy mentőkocsit – utasította Maigret. – Csak előbb füttyents ide még két-három járőrt.

A felügyelő levertnek látszott. Megtört hangon mondta Lucas-nak, hogy a rendőrökkel együtt maradjon a történtek színhelyén. Majd ismét a halotton állapodott meg a tekintete. Szerette volna már most átkutatni a zsebeit, de ösztönösen érezte, hogy mindenki szeme láttára ezt nem teheti. Egy ilyen gesztus provokálhatta volna a tömeget.

– Nagyon vigyázz! – figyelmeztette csendesen a felügyelő Lucas-t. – A gyilkos biztosan nincs egyedül.

Néhány méterrel az Orfevres rakpart előtt megállította a taxit és kiszállt. Sietős léptekkel egyenesen a rendőrfőnökhöz indult. Kopogtatott a szobája ajtaján, s még az igen elhangzása előtt belépett.

– Még egy halott! – jelentette Maigret. – A szemünk láttára lőtték le, mint egy nyulat.

– A személyazonosságát már megállapították?

– Néhány perc múlva itt lesz Lucas. Csak elszállítják a holttestet. Nem tudna a rendelkezésemre bocsátani két tucat embert? Körül kellene zárni az egész kerületet.

– Melyiket?

– Ahol a Szicíliai király utcája van.

A rendőrfőnök arca erre kissé elkomorodott. A felügyelő pedig kiválasztott a nyomozóosztályon néhány embert, s ellátta őket utasításokkal. Aztán felkereste az erkölcsrendészeten az egyik inspektort.

– Adjál nekem valakit, aki jól ismeri a Szicíliai király, a Rosier utcát és a szomszédos negyedeket. Arrafelé, ugye, sok a prostituált?

– Túlságosan is.

– Körülbelül fél óra múlva kap majd egy fényképet.

– Még egy hulla?

– Sajnos, igen. De az arca nincs eltorzítva.

– Értem.

– Úgy látszik, ebben a kerületben egy egész banda rejtőzik. Az embered legyen óvatos. Ezek gátlástalan gyilkosok.

Maigret felkereste azt a csoportot is, amely a garniszállókkal foglalkozott, s hasonló kéréssel fordult a munkatársakhoz.

Lényeges volt, hogy ne vesztegessék az időt. Miután meggyőződött, hogy a detektívek elindultak a posztjukra, telefonált a törvényszéki orvosszakértői intézetbe.

– Hogy állnak a fotókkal?

– Néhány perc múlva lehet értük küldeni. A holttest nálunk van. Dolgozunk rajta.

Maigret-nek hirtelen olyan érzése támadt, hogy valamit elfelejtett. Elgondolkodva dörzsölgette az állát. S ekkor egyszerre felmerült a képzeletében a vizsgálóbíró alakja. A legjobbkor!…

– Halló!… Jó estét, Coméliau úr. Itt Maigret felügyelő beszél!

– Mi hír a kocsmárosáról, felügyelő úr?

– Valóban vendéglőtulajdonos volt.

– A személyazonosságát megállapították?

– Minden tekintetben.

– Hogy megy a nyomozás?

– Van még egy halott.

Maigret elképzelte, hogy lehűtötte ez a közlés beszélgetőtársát.

– Mit mond?

– Van egy újabb hulla. De ez egyszer a veszteség nem a mi számlánkra írandó.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy rendőrök lőtték le?

– Nem. Más urak a tettesek.

– Miféle urakról beszél?

– Nyilvánvalóan a cinkostársak.

– Letartóztatta őket?

– Még nem – Maigret leengedte a hangját. – Attól tartok, a kézre kerítésük hosszadalmas és körülményes lesz, Coméliau úr. Felettébb kényes az ügy. Ezek gyilkosok, érti?

– Amennyire meg tudom ítélni, ha nem lennének gyilkosok, úgy a nyomozás semmilyen esete nem forogna fenn.

– Nem értett meg, Coméliau úr. Ezek előre megfontoltan ölnek, hogy biztosítsák magukat. Attól sem riadnak vissza, hogy cinkostársaikat eltegyék láb alól.

– De miért ölték meg ezt az embert?

– Nyilván azért, mert többé nem volt rá szükségük, és hogy ne vezethessen senkit a nyomukra. Ez pocsék egy kerület, rosszabbat egész Párizsban nem talál. Minden gyanús söpredék itt tanyázik. Vagy egyáltalán nincsenek irataik, vagy hamis igazolvánnyal járnak.

– Mit szándékozik tenni?

– Kellő intézkedéseket foganatosítok. Köteles vagyok ezt megtenni, mivel a felelősség a történtekért engem is terhel. Ma razziát tartunk, ami valószínűleg nem hoz különösebb eredményt.

– Mindenesetre bízom benne, hogy újabb áldozat nem lesz.

– Ebben én is reménykedem.

– Körülbelül mikor akarják végrehajtani az akciót?

– Éjjel két órától, mint általában.

– Ma nincs bridzspartim. Megpróbálok fennmaradni a lehető legtovább. Telefonáljon azonnal a razzia után.

– Rendben van, Coméliau úr.

– Mikor jön hozzám jelentéstételre?

– Amikor önnek megfelel. Persze, holnap esténél nem előbb.

– És hogy van a bronchitisze?

– Miféle bronchitiszem?

Maigret teljesen megfeledkezett a betegségéről. Lucas lépett be a szobába, kezében egy piros könyvecskét tartva. Maigret rögtön tudta, mit hozott. Egy szakszervezeti igazolvány volt, melyet Victor Poliensky, a Citroën gyár munkása nevére állítottak ki.

– Hol lakott, Lucas?

– Javel rakpart 132.

– Várj csak. Ez a cím mintha ismerős lenne nekem. Egy koszos éjjeli menedékhely az, a rakpart és az egyik utca sarkán. Két éve razziát tartottam ott. Derítsd ki van-e telefonjuk.

A ház a Szajna-parton állt, komor gyárépületek szomszédságában. Hitvány szállás, zsúfolásig megtöltve nemrég érkezett bevándorlókkal, akik a rendőrségi előírás ellenére, hármasával-négyesével zsúfolódtak össze egy szobában. A legmeglepőbb az volt, hogy a szálló ügyeit egy asszony intézte, akinek sikerült fegyelmet tartani lakói között. Még főzött, mosott is rájuk.

– Halló! Javel rakpart százharminckettő?

Rekedtes női hang válaszolt.

– Lakik önnél egy Poliensky nevű ember?

Az asszony hallgatott, nyilván latolgatta, mit mondjon.

– Mármint Victor…

– Mi van vele?

– Önnél lakik?

– Mért keresed?

– A barátja vagyok.

– Tudom én, ki vagy te. Egy szemétláda!

– Nos, jó, a rendőrségről telefonálok. Polienszky még mindig a lakója? Aligha kell emlékeztetnem rá, mi ellenőrizzük, amit mond.

– Ismerem magukat.

– Nos hát akkor?

– Már fél éve nem lakik nálam.

– Hol dolgozott?

– A Citroënnél.

– Régóta él Franciaországban?

– Erre vonatkozóan nincsenek értesüléseim.

– Beszélt franciául?

– Nem.

– Meddig lakott önnél?

– Három hónapig.

– Barátai voltak? Valaki járt hozzá?

– Nem.

– Az irataival nem volt probléma?

– Biztosan nem, ha egyszer nem zaklatta a rendőrség.

– Még egy kérdés. Önnél kosztolt?

– Többnyire igen.

– Nőket hordott fel?

– Ide figyelj, te mocskos kutya! Azt hiszed, törődök én az ilyesmivel?!

Maigret lerakta a kagylót és Lucas-hoz fordult:

– Lépj kapcsolatba a külföldieket nyilvántartó hivatallal.

A prefektúra irattárában semmiféle Polienskyre vonatkozó adatot nem találtak. Más szóval Victor illegálisan érkezett az országba, hasonlóan azokhoz, akik a legszörnyűségesebb párizsi nyomortanyákon zsúfolódtak össze. Kétségtelen, mint ahogy a többség, ő is hozzájutott hamis papírokhoz. Saint-Antoine elővárosban akad elég bűnbarlang, ahol megfelelő fizetség fejében gyorsan összetákolnak az embernek bármilyen dokumentumot.

– Hívd fel a Citroën-műveket!

Időben megkapták a meggyilkoltról készült fényképeket, s a felügyelő szétosztotta őket az erkölcsrendészet emberei és a garniszállókat figyelő csoport detektívjei között. Ő maga pedig elment a daktiloszkópiai nyilvántartóba az ujjlenyomatokkal.

Ám ott semmit sem találtak.

– Moers, itt vagy? – kérdezte bedugva a fejét a laboratórium ajtaján.

Moers-nek nem kellett volna szolgálatban lennie, mert több napot előre ledolgozott. De nem bírt otthon maradni. Se családja, se szeretője nem volt – legalábbis így tudták –, az egyetlen szenvedélye a laboratórium volt.

– Itt vagyok, főnök.

– Egy újabb hulla áll rendelkezésedre. Csak előbb gyere be hozzám.

Kettesben mentek le. Lucas már vonalban volt a Citroën-művek számfejtési osztályával.

– A banya igazat mondott. Emberünk három hónapig trógerolt a gyárban, de már körülbelül fél éve nem szerepel a bérjegyzéken.

– Rendesen dolgozott?

– Mulasztása úgyszólván nem volt. De annyian vannak ott, hogy személyesen nem ismernek mindenkit. Megkérdeztem, nem lehetne-e megtudni egyet s mást a művezetőjétől. Ilyen információik csak a szakképzett munkásokról vannak. A segédmunkások, zömében külföldiek, jönnek-mennek, senki nem tud róluk semmit. Dolgoznak három napot, három hetet vagy három hónapot, s kalapot emelnek. Még az üzemen belül is műhelyről műhelyre vándorolnak, ahogy a szükség éppen megkívánja.

– Mi volt a zsebeiben?

Az asztalon egy kopott pénztárca hevert, amelynek a bőre valaha zöld színű lehetett. Azonkívül a szakszervezeti igazolvány, amelyből egy fiatal nő fényképe hullott ki. Élénk, kerek arcát varkocsba font haj keretezte. Jellegzetesen falusi nőnek látszott.

A pénztárcából két ezres és három százfrankos bankjegy került elő.

– Tisztességes összeg – dörmögte Maigret.

Aztán egy hosszú pengéjű rugós kés is ott feküdt az asztalon. Az éle, mint a borotva.

– Mit gondolsz, Moers, nem végezhettek ezzel a késsel a kicsi Alberttel?

– Teljesen elképzelhető, főnök.

A zsebkendője is zöldes színű volt. Victor Poliensky bizonyára kedvelte ezt a színt.

– Ez a tiéd. Nem valami gusztusos látvány, de ki tudhatja előre, mit hoznak az elemzéseid?

Egy doboz „Kárpát” cigaretta, egy német gyártmányú öngyújtó. Semmi aprópénz. Kulcs sem.

– Lucas, biztos vagy benne, hogy nem volt nála kulcs?

– Teljesen biztos, főnök.

– Levetkőztették már?

– Még nem. Moers-t várják.

– Na, akkor indulj, öregfiú. Most nagyon el vagyok foglalva, nem tudok veled menni. Dolgozhatsz eleget, egészségedre!

– Egyhuzamban két éjszakát is kibírok. Nem először csinálom.

– Semmi újság, Émile? – Maigret felhívta a Kicsi Albert vendéglőt.

– Semmi, főnök… Dolgozgatunk…

– Vendég van?

– Nem annyi, mint délelőtt. Bejönnek néha meginni egy pohárka rövidet, ketten-hárman megebédelnek és kész.

– A feleséged? Még mindig olyan buzgón végzi háziasszonyi teendőit?

– Ajaj! Rendbe tette a hálószobát, kicserélte az ágyneműt. Most már egészen otthonos. Mi van a vörös hajú fickóval?

– Megölték.

– Micsoda?

– Amikor a szállására igyekezett, valamelyik cimborája golyót röpített bele.

Ismét benézett a nyomozóosztályra. Nem hagyhatott semmit figyelmen kívül.

– Mit tudtatok meg a sárga Citroënről?

– Semmi újat. Azaz hogy… mintha valaki azt mondta volna, látta a Barbés-Rochechouart negyedben.

– Ez is egy szál! El kell rajta indulni!

A negyed földrajzi fekvése is ezt támasztja alá. Nem esik messze az Északi pályaudvartól. A kicsi Albert pedig hosszú ideig ott dolgozott mint pincér.

– Éhes vagy, Lucas?

– Nem annyira. Még várhatok.

– De mit szól a feleséged?

– Csak telefonálnom kell neki.

– Remek. Én is telefonálok az enyémnek. Szükségem van rád.

Maigret mégiscsak elfáradt, s elhatározta, nem dolgozik egymagában, annál is inkább, mert úgy nézett ki, nehéz éjszaka előtt áll.

Elmentek a Dauphine sörözőbe leöblíteni a torkukat, és mint mindig, naiv csodálkozással fedezték fel, hogy amíg ők teljes erőbedobással a gyilkosság felderítésén fáradoznak, addig az élet körülöttük megy tovább a maga rendjén. Egyesek saját gondjaikkal vannak elfoglalva, mások meg szórakoznak. A legkevésbé sem fáj a feje senkinek, mert a Szicíliai király utcában megöltek egy külföldi férfit. Megjelenik néhány sor róla az újságban és kész.

Egy szép napon ugyanígy tudtukra adja egy másik közlemény, hogy a gyilkost letartóztatták.

Azt is csak néhány beavatott tudja, hogy az éjjel Párizs egyik legzsúfoltabb és leggyanúsabb kerületében razzia lesz. Vajon észreveszi-e valaki a szinte minden sarokra odaállított detektíveket, akik igyekeznek beleolvadni a környezetbe?

Talán csak egyik-másik prostituált, aki valami sötét zugba bújt, hogy onnan kilépve megragadja egy arra járó férfi karját, vonja össze önkéntelenül a szemöldökét, amikor megpillantja az erkölcsrendészet embereinek ismerős figuráját. Az éjszaka hátralevő részét nyilván valamelyik rendőrségi őrszobán kell töltenie. Megszokott dolog. Végül is ez havonta legalább egyszer megesik velük. Ha egészségesek, másnap délelőtt elengedik őket.

A garniszállók tulajdonosainak ezek a lakónévjegyzék ellenőrzése céljából tett látogatások szintén nem okoznak gondot. Hiszen a könyvek rendben vannak! Rendben, mint általában.

Az orruk alá dugják a fényképet. Erre úgy tesznek, mintha figyelmesen tanulmányoznák, egyik-másik még a szemüvegét is felrakja.

– Ismerősnek tűnik?

– Színét se láttam soha.

Chevrier meg a felesége csak megjátszották a vendéglősöket. Miután becsukták a spalettákat, a tűzhely mellé telepedtek, s békés beszélgetésbe kezdtek, majd pedig nyugodt lélekkel befeküdtek abba az ágyba, amely valójában a kicsi Albert-t és a kancsal szemű Nine-t illette meg.

Még egy személy, akit meg kell találni! Az erkölcsrendészeten Nine-ről semmit sem tudtak. Vajon mi történhetett vele? Tudja-e, hogy meghalt a férje? Ha igen, akkor miért nem jelentkezett azonosítani a holttestet, miután az újságok közzé tették a meggyilkolt fényképét? Vagy nemcsak hogy idegenek, de még a felesége sem ismerte fel?

Nem tették-e el láb alól őt is a gyilkosok? Amikor a holttestet kivonszolták a sárga kocsiból és letették a Concorde téren, Nine nem volt az autóban.

– Fogadni mernék, hogy egy szép napon valahol vidéken ráakadunk – mondta Maigret, bízva az intuíciójában. – Furcsa dolog ez. Ha a dolgok rosszul mennek, sok ember szükségét érzi, hogy egy kis falusi levegőt szívjon, megtelepedjen egy csendes fogadóban, ahol jók az ételek és könnyű a bor.

 

*

 

Azért, hogy ne kelljen autóbuszra várni a Pont-Neuf felőli megállóban, leintettek egy taxit.

– A Zsebórához. Maubeuge utca.

A Zsebóra egy barátságos, Maigret kedvére való söröző volt. Semmi modern flanc, tükörfalak, sötét amerikai szövettel bevont székek, fehér márványasztalok, nikkelezett szalvétatartók, meg ilyesmi. A sör és a savanyú káposzta kellemes szaga mindenütt. Igaz, egy kicsit sok volt a vendég. Csomagokkal megpakolt emberek nyüzsögtek, kapkodva ettek és ittak, türelmetlenül szólítgatták a pincéreket, folyton a világító számlapú, nagy pályaudvari órát nézegették.

A tulajdonos, aki higgadtan állt a pénztár mellett, figyelmesen szemlélve az eseményeket, szintén tradicionális figura volt – zömök, köpcös, kopasz, lezser szabású öltönyben és puha bőr félcipőben, mely tükörfényesre volt kefélve.

– Két adag káposztát, két sört és a főnököt legyen szíves.

– Beszélni akarnak Jean úrral?

– Igen.

Jean úr máris ott volt.

– Szolgálatukra, uraim.

– Néhány információt szeretnénk kapni, Jean úr. Dolgozott önnél valamikor egy bizonyos Albert Rochain nevű pincér, akit, ha nem tévedek, a kicsi Albert gúnynéven ismertek?

– Hallottam róla.

– Személyesen nem ismerte?

– Mindössze három éve enyém a söröző. Egy nő ismerte, aki akkor pénztáros volt.

– Azt akarja mondani, már nincs itt?

– Meghalt a múlt esztendőben. Negyven évig dolgozott a Zsebórában. – Mutatóujjával az egyik asztalka felé bökött, amely mellett egy harminc év körüli szőke nő trónolt.

– És a pincérek?

– Volt itt egy öreg pincér, Ernest, de ő visszament a szülőföldjére. Valahová Dordogne-ba, ha jól emlékszem.

A káposztájukat mohón faló detektívek mellett álló tulaj mindent észrevett, ami a sörözőben történt.

– Jules !… Menj oda a huszonnégyes asztalhoz! – szólt az egyik pincérnek. A távozó vendégekre rámosolygott: – François! Add ki a hölgynek a csomagot…

– Az előző tulajdonos él még?

– A legjobb egészségnek örvend.

– Nem tudja, hol lehetne megtalálni?

– Csakis otthon, a lakásán. Néha belátogat ide. Unja a tétlenséget, azt mondja, vissza akar térni régi foglalkozásához.

– Nem adná meg a címét?

– Rendőrség?

– Maigret felügyelő vagyok.

– Pardon! Nem tudom a házszámot, de elmagyarázhatom, hogyan találják meg. Két-három alkalommal nála ebédeltem. Joinville-t ismerik? Tudják, hol van a Szerelem-sziget? Mindjárt a híd után. Nos hát, ő a szigeten lakik egy villában. Szemben van egy motorcsónak-kikötő. Könnyen megtalálják.

Fél kilenckor a taxi megállt a villa előtt. A fehér márványtáblán vésett betűk tudatták: FÉSZEK. A tábla egy sirályt vagy valami ilyesfajta madarat formált.

– Nyilván hetekig törte a fejét, míg végre kitalálta! – jegyezte meg Maigret, s megrángatta a csengő zsinórját.

– Északi származék. Meglásd, egy pohárka öreg ginnel fog megkínálni bennünket!

Így is történt. Először egy testes, alacsony nő fogadta őket, az arca piros volt, a haja fehér. Csak ha jobban megnézte az ember, lehetett észrevenni az arcán az apró ráncokat a vastag festékréteg alatt.

– Loiseau úr! – kiáltott be valahová. – Önt keresik!

Végül is kiderült, hogy ő a ház asszonya. Loiseau-né a lakkszagú fogadószobába vezette a vendégeket.

Loiseau szintén testes volt, de magas termetű és vállas, Maigret-nél erősebb is, magasabb is, mindazonáltal könnyed tánclépésekkel mozgott.

– Foglaljon helyet, felügyelő úr. Önben kit tisztelhetek, uram?

– Lucas őrmester.

– Nahát! Volt egy Lucas nevű iskolatársam. Nem belga, véletlenül, őrmester? Én az vagyok. Lehet érezni a kiejtésemen, igaz? És tudják, én nem szégyellem a származásomat. Nincs abban semmi szégyellnivaló. Kedvesem, hozz nekünk valamit!

És természetesen ginnel kínálta meg a vendégeket!

– Albert-re? Persze, hogy emlékszem. Normandiai volt. Azt hiszem, az ő anyja is Belgiumból származott. Sajnáltam, hogy elment. Tudja, a mi szakmánkban a legfőbb erény a derűs kedély. A vendégek szeretik, ha mosolyogva fogadják őket. Emlékszem az egyik pincérre. Nagyon becsületes ember volt, fél tucat gyerekkel. De volt egy rossz szokása. Ha valamelyik vendég szódát vagy Vichy-t rendelt, meghajolt és együttérzéssel azt kérdezte tőle: „Önnek is fekélye van?” Egyedül csak a fekély járt az eszében. El kellett küldeni szegényt, a vendégek úgy húzódoztak tőle, mint a pestisestől.

Albert egészen más volt. Vidám fiú. Mindig dudorászott valamit. Még a kalapját is mókásan hordta. Ha csak azt mondta: „Micsoda szép idő van ma!”, az ő szájából valamilyen különös melegséget kapott.

– Elment és saját üzletet nyitott?

– Igen, valahol a Charenton rakpart környékén.

– Örökölt valahonnan?

– Aligha. Erről nem beszéltünk. Valószínűleg a feleségének volt hozománya.

– Akkor nősült meg, amikor öntől elment?

– Igen. Helyesebben nem sokkal előtte.

– Az esküvőre önt nem hívták meg?

– Bizonyára meghívtak volna, ha Párizsban tartják. Hiszen a munkatársaim olyanok voltak nekem, mint a családtagok. De a fiatalok elutaztak valahová vidékre. Hogy pontosan hová, nem tudom.

– Nem tudna rá visszaemlékezni?

– Sajnos, nem. Őszintén szólva minden, ami a Loire-on túl terül el, számomra Dél-Franciaország.

– Látta valamikor a feleségét?

– Egyszer elhozta. Sötétbarna hajú, egyszerű nőnek látszott.

– Kancsal volt?

– Valóban bandzsított egy kicsit. De nem állt neki rosszul. Egyesek ezt csúnyaságnak tartják, mások nem.

– A lánykori nevét nem tudja?

– Nem. Azt hiszem, valamilyen távoli rokona volt Albert-nek. Unokahúga vagy ilyesmi. Régóta ismerték egymást. Albert néha mondogatta is: „Ha már egyszer meg kell nősülni, akkor inkább olyan nőt vegyen el az ember, akit ismer.” Szeretett tréfálkozni.

Milyen mókás dalokat tudott! A vendégek folyton bujtogatták: sokkal több pénzt kereshetne egy revüszínházban.

– Még egy pohárkával? Tudják, itt nagy a nyugalom, sőt túlságosan is nagy. Hamarosan ismét visszatérek a régi foglalkozásomhoz. Csak hát Albert-hez hasonló pincéreket manapság nem olyan könnyű találni. Önök ismerik? Jól mennek a dolgai?

Maigret nem mondta meg neki Albert halálát, hogy ne kelljen a siránkozását, a szörnyülködését hallgatnia.

– Ismeri a közelebbi barátait?

– Mindenki a barátja.

– Na, de például nem kereste valamelyik munka után?

– Nem. Az ügetőre szeretett járni. Elég gyakran szakított rá időt napközben is. De azért nem vitte túlzásba. Soha nem kért tőlem kölcsön. A saját anyagi lehetőségeinek határán belül játszott. Ha találkoznak vele, mondják meg neki…

Loiseau asszony, ahogy csukott szájjal mosolygott, most is, mint az előbb, a fodrászüzletek kirakatában látható viaszfigurákra hasonlított.

Még egy pohárkával? Köszönjük, jöhet. Annál is inkább, mert a gin kitűnő. Most pedig munkára, nemsokára kezdődik a razzia. Abban az utcában bizonyára nem fogadják őket mosolygó arccal.