Kilencedik fejezet

 

 

Az iroda tele volt dohányfüsttel. Lábait előre nyújtva, a sarokban Colombani ült. A bűnügyi rendőrség főnöke az imént ment el. Jöttek-mentek a civilruhás detektívek. Alig néhány perccel ezelőtt Coméliau telefonált.

– Halló! Marchand úr? – vette fel a kagylót Maigret. – Itt Maigret beszél. Igen, életnagyságban. Mi, mi? Névrokonom? Az ön barátja? Gróf? Nem, szó sincs rokonságról!

Az óra este hét órát mutatott. A felügyelő beszélgetőtársa a Folies-Bergéres ügyvezető titkára volt.

– Miben lehetek a szolgálatára, kedves barátom? – kérdezte raccsolva Marchand. – Nem olyan egyszerű ez, a fene essen belé! Nyitás előtt jóformán csak arra van időm, hogy bekapjak néhány falatot. Valahogy össze kellene hoznunk a dolgot! Hogy együtt kapjuk be? Rendben! Mondjuk a Chope Montmartre-ban? Tíz perc múlva? A viszontlátásra, kedves barátom.

A szobában tartózkodó Janvier felettébb izgatott volt. Joinville-ből egy nagyméretű fényképet hozott magával, egyet azok közül, melyek a művészöltöző falát borították. Lendületes, határozott kézírással a kép jobb sarkában ez a név volt olvasható: Francine Latour.

Helyes, még nagyon fiatal nő nézett a képről. A hátlapon a címe: Passy, Longchamp u. 121.

– Jelenleg biztosan a Folies-Bergéres társulatánál van – magyarázta Janvier.

– A bukméker felismerte?

– Határozottan. Magammal akartam hozni, de már késő van, s a felesége fél egyedül. De ha szükségünk lesz rá, bármikor elugorhatunk érte. A Saint-Louis szigeten lakik, egy karnyújtásnyira. És telefonja is van.

Telefonja Francine Latournak is volt. Maigret máris tárcsázta a számot. Ha valaki beleszól, szó nélkül leteszi a kagylót. De mint ahogy sejtette, a lány nem volt otthon.

– Sétálj el hozzá, Janvier. Vigyél magaddal egy ügyes embert. Semmiképp ne vonjátok magatokra a figyelmet.

– Csapdát állítsunk neki?

– Egyelőre nem kell. Várjatok, majd telefonálok. Egyikőtök üljön be valamelyik közeli bárba. Csörögjön ide, adja meg a számot.

Maigret a homlokát ráncolta: semmit nem hagyhatott figyelmen kívül. Elvégre még a Citroën-művekbe tett kirándulás is hozott valami eredményt. Kiderült, hogy Serge Madok majdnem két évig az üzemben dolgozott.

– Figyeljetek csak, fiúk! – a felügyelő bement az ügyeletre. – Az este folyamán vagy az éjjel sok emberre lesz szükségem. Elmenésről szó sem lehet. Menjetek, harapjatok valamit, vagy hozzatok szendvicset meg sört. Hamarosan látjuk egymást. Mehetünk, Colombani?

– Hát nem Marchand-nal vacsorázol?

– Te is ismered, nem?

Marchand, aki színházjegyek viszonteladásával kezdte, mára Párizs egyik jelentős személye lett, jóllehet továbbra is megőrizte közönséges szokásait és nyers beszédét. Az asztalra könyökölve az étlapot tanulmányozta. Mihelyst megérkezett a két nyomozó, odahívta a főpincért.

– Valami könnyűt szeretnénk, kedves Georges… Nézzük csak… Fogoly van?

– Káposztával, Marchand úr.

– Foglaljon helyet, kedvesem. Ohó! A közbiztonság is képviselteti magát! Még egy terítéket és széket, kedves Georges, Önök mit szólnak a fogolypecsenyéhez káposztával, uraim? Egy pillanat! Kezdetnek hozz egy kis sült pisztrángot! Van élő halatok, Georges?

– Meg lehet nézni a ciszternában, Marchand úr.

– És valamilyen előételt, hogy ne legyen unalmas a várakozás. Ennyi az egész. A legvégén pedig szuflét, ha még bírod!

Ez volt a kedvenc menüje. Napjában kétszer is megette. És ezt nevezte ő „könnyű ételnek”! Az előadás után bizonyára még meg is vacsorázik.

– Nos, miben tudok segíteni, kedvesem? Remélem, nem a revüm miatt jöttek?

Komoly beszélgetésbe fogni még korai volt. Jött az italt felszolgáló pincér, s Marchand néhány percig az itallapot tanulmányozta.

– Csupa fül vagyok, fiúk!

– Ha elmondok önnek valamit, tudja tartani a száját?

– Ne felejtse el, édes öregem, hogy én annyi titkot tudok, amennyit Párizs egyetlen más lakója sem. Boldog családok százainak sorsa van ezekben a kezekben. Tartani a számat? Igencsak ezzel foglalkozom.

Bármily különös, ez igaz volt: Marchand kora reggeltől késő estig fecsegett, de soha nem mondott többet, mint amennyit mondani akart.

– Ismeri Francine Latourt?

– Dreánnal együtt lép fel nálunk.

– Mi a véleménye róla?

– Ön szerint mi kéne hogy legyen? Még majdnem gyerek. Kérdezze ezt úgy tíz év múlva.

– Tehetséges?

Marchand furcsa, csodálkozó tekintettel nézte a felügyelőt.

– Mi szüksége neki a tehetségre, kérdem én?! Nem ismerem a korát, de nincs több húszévesnél. A legjobb női szabóknál varrat, briliánsokat hord. A múlt héten vidrabundában jelent meg. Mit akar még?!

– Vannak szeretői?

– Mint minden táncosnőnek, neki is van barátja.

– Ismeri?

– Már hogyne ismerném!

– Ugye, külföldi?

– Manapság félig-meddig mindenki külföldi. Franciaország, úgy látszik, nemigen tartja be a házastársi hűséget.

– Ide hallgasson, Marchand, a dolog jóval komolyabb, mint ahogy maga gondolja.

– Mikor kapják el?

– Remélem, még ma éjjel.

– Ha nem csal az emlékezetem, kétszer már lebukott fedezetlen váltók vagy valami ilyesmi miatt. Azt hiszem, most is szorult helyzetben van.

– Mi a neve?

– A kulisszák mögött mindenki csak Jean úrnak hívja. Az igazi neve Bronsky. Cseh származású. Egy időben kapcsolatban volt a filmmel. Szerintem még mindig barátkozik filmesekkel – folytatta Marchand, aki ismerte Párizs valamennyi nevezetes emberének legrejtettebb titkait, beleértve azokat is, akik rossz hírükről lettek nevezetesek. – Kedves, rokonszenves fiú, nemesi származék. A nők megvesznek érte, a férfiak utálják, amiért olyan vonzó.

– Szerelmes a lányba?

– Azt hiszem. Mindenesetre egy lépést sem tágít mellőle. És azt beszélik, féltékeny.

– Mit gondol, hol lehet most?

– Ha volt ma lóverseny, akkor minden valószínűség szerint együtt kimentek az ügetőre. A kislánynak, aki az utóbbi néhány hónapban a Béke utcai szalonban varratja a ruháit és újabban vidraprém bundát hord, nincs ellenére az efféle szórakozás. Jelenleg azonban a párocska valószínűleg a Champs-Élysées valamelyik bárjában üldögél. Francine fél kilencnél tovább nem marad. A színházba kilenc óra körül érkezik. Úgyhogy most még van idejük megvacsorázni a Fouquet-ben, a Maximban vagy a Ciro étteremben. Ha meg akarják találni őket…

– Most nem. Bronsky elkíséri a színházba?

– Majdnem mindig. Bekíséri a művészöltözőbe, kevés ideig még eldiskurál a színfalak mögött, aztán megy a bárba, s Félixszel elfecsegik az időt. A második jelenet után visszamegy Francine öltözőjébe. Mihelyst a lány átöltözik, elmennek. Csaknem minden este vendégeskednek valakinél.

– A lánynál lakik?

– Több mint valószínű. Erről a házfelügyelőnél érdeklődjenek.

– Ön látta az utóbbi időben?

– Kit, őt? Tegnap este.

– Nem tűnt idegesnek?

– Az ilyen emberek mindig idegesek. Aki kifeszített kötélen jár, az nem nyugodt. Ha jól értettem, a kötél meg már-már szakadozik. Sajnálom a kislányt! Persze majd túl lesz rajta. Előbb-utóbb talál magának egy rendes fickót.

Marchand beszélgetés közben evett, ivott, a száját törölgette a szalvétával, nyájasan köszönt mindenkinek, aki kiment vagy bejött, s még arra is jutott ideje, hogy a főpincért vagy az italost az asztalhoz hívja.

– Nem tudja, hogyan gazdagodott meg?

Marchand, akinek első lépéséről nem ritkán pletykáztak az újságírók, eléggé nyersen válaszolt:

– Ilyen kérdéseket nem tesz fel úriember, barátom.

De kisvártatva hozzátette:

– Csak annyit tudok, hogy egy időben ügynökként dolgozott. Statisztákat verbuvált a tömegjelenetekhez.

– Régen?

– Néhány hónappal ezelőtt. Ez könnyen tisztázható.

– Fölösleges fáradság lenne. Arra kérem, ne szóljon senkinek a beszélgetésünkről. Különösen ma este ne.

– Eljönnek a színházba?

– Nem.

– Akkor jó. Már éppen meg akartam kérni magukat, hogy a dolgot ne az én intézményemben bonyolítsák le.

– Nem akarok kockáztatni, Marchand úr. Már így is elég sokszor megjelent az újságokban a fényképünk. Abból ítélve, amit ön elmondott és amit én tudok róla, ez egy minden hájjal megkent fickó, és könnyen kiszagolja a rendőrök jelenlétét.

– Hé, barátocskám, túl komolyan munkához láttunk. Inkább vessük rá magunkat a fogolypecsenyére.

– Nagy kellemetlenség lehetne belőle.

– Óh!

– Igen. Előfordult már, őszintén szólva.

– Na, elég! Ne mondjanak nekem semmit. Majd holnap vagy holnapután megtudok mindent az újságokból. Ha ma este Jean meghív az asztalához iszogatni, hát én magamon kívül leszek. De egyenek már, fiúk! Mit szólnak ehhez a sülthöz…? Ebből a borból csak félszáz palackkal van, s én mind félretetettem magamnak. Most már csak negyvenkilenc maradt. Hozassak még egyet?

– Nem, köszönjük. Nekünk ma egész éjjel dolgoznunk kell.

Negyedóra múlva otthagyták Marchand-t, aki egy kissé elpilledt a pompás ételektől meg a bortól, amellyel bőségesen öntözte azokat.

– Remélem, nem fecseg – morogta Colombani.

– Nem hiszem.

– Apropó! Maigret, használható információkat kaptál a nénikétől?

– Nagyon is használhatóakat. Most már lényegében majdnem teljesen ismerem a kicsi Albert történetét.

– Sejtettem. Kitől is tudhat meg az ember többet, mint a nőktől. Különösen, ha a nagynéni vidéki. Hallhatnám én is ezeket az értesüléseket?

Maradt még egy kevés idejük. Fölöttébb zsúfolt éjszaka állt előttük, s hogy egy kicsit megmozgassák a tagjaikat, gyalog indultak el a rakparton.

– Tökéletesen igazad volt. Elkaphattuk volna Bronskyt az ügetőn. Hacsak nem neszelte meg, hogy követték!

– Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, nem igaz?

A rendőrségre körülbelül fél tíz tájban értek vissza. Fontos üzenet várta őket. Egy izgatott, civilruhás detektív hozta.

– Carl Lipschitz halott, felügyelő úr! Mondhatom, a szemem láttára ölték meg. A kórháztól körülbelül száz méternyire meghúzódtam az árnyékban. Egyszer csak hallom: jobbról zaj támad, mintha valaki helyben topogna. Aztán futó lábak dobogása hallatszott. Utána meg egy lövés. Egészen a közelben. Azt hittem, rám lőttek és előrántottam a stukkert. Látom: valaki elesik, egy másik meg fut el onnan. Erre rálőttem a menekülőre.

– Megölted?

– A lábára céloztam, s a második lövéssel eltaláltam. Az alak a földre rogyott.

– Ki volt?

– Az a taknyos Pietr. Nem kellett messzire vinni, ott volt mindjárt a kórház.

– Tehát ez a Pietr lőtt rá Carlra?

– Igen.

– Együtt jöttek?

– Nem. Nem hiszem. Igen valószínű, hogy Pietr követte Carlt, aztán pedig leterítette.

– Ő mit mondott?

– A kölyök? Semmit! Még a száját se nyitotta ki. A szemei úgy égtek, mintha lázas lett volna. Látszott rajta, örül, hogy a kórházba került. Jobbra-balra tekergette a fejét, amíg a folyosón vitték.

– Nyilván azért, hogy meglássa Mariát. Komoly a sebe?

– A golyó a bal térdébe fúródott. Most operálják.

– Mi volt a zsebükben?

Maigret asztalán két, gondosan elkülönített halom emelkedett.

– Az első Carl zsebeinek tartalma. Ezt meg mind Pietrnél találtuk.

– Moers fent van?

– Azt mondják, egész éjjel bent marad a laborban.

– Szólj neki, jöjjön le. Valaki menjen a nyilvántartóba. Szükségem van egy bizonyos Jean Bronsky fényképére és dossziéjára. Az ujjlenyomata nincs nálam, de kétszer elítélték és ült másfél évet.

Maigret néhány embert a Provance utcába küldött a Folies-Bergéres-rel szemben. A lelkűkre kötötte, hogy semmi esetre se mutatkozzanak.

– Ne menjetek úgy el, hogy nem vettek egy pillantást Bronsky fotójára. Elfogni nem kell, hacsak nem próbál repülővel vagy vonattal meglógni. Őszintén szólva nem hiszem, hogy erre vetemedne.

Carl Lipschitz levéltárcájában negyvenkét darab ezerfrankos bankjegy lapult, továbbá a saját igazolványa és egy Filipino névre kiállított olasz útlevél. A meggyilkolt szemmel láthatóan nem dohányzott: sem cigaretta, sem pipa, sem öngyújtó nem volt nála. Csupán egy zseblámpát, két zsebkendőt – az egyik piszkos volt –, egy aznapra szóló mozijegyet, egy bicskát és egy automata pisztolyt találtak a zsebében.

– Nézd csak! – fordult Maigret Colombanihoz. – Azt képzeltük, előre láttunk mindent – a jegyre mutatott –, és tessék, ők is rájöttek. Sokkal jobb ez, mint az utcákon lődörögni. A sötétben órákig el lehet üldögélni. A bulvárokon meg, ahol a mozik egész éjjel nyitva vannak, még szundítani is lehet egyet.

Pietr zsebében csak harmincnyolc frank volt apróban. A tárcájában két fényképet őrzött. Az egyik Mariát ábrázolta. Kisméretű útlevélkép volt, láthatóan egy évvel ezelőtt készült. A másikon egy paraszt és a felesége ült egy ház küszöbén, az épületből ítélve valamelyik közép-európai faluban.

Iratai nem voltak. Pár cigaretta. Öngyújtó. Egy kék borítójú kis jegyzetfüzet. Néhány oldala sűrűn tele volt írva gyerekes írással.

– Versek, vagy ilyesmi.

– Azt hiszem, azok.

Moers örvendezve nézegette a holmikat, amelyeket majd felvisz a padlástérben levő szentélyébe. Hamarosan a felügyelő asztalán volt Bronsky dossziéja.

A komor és könyörtelenül őszinte fénykép – minden hatósági felvétel ilyen volt – nem egyezett azzal a leírással, amelyet Marchand adott: ezen még egy borotválatlan arcú, kiugró pofacsontú, hegyes ádámcsutkájú fiatalember látszott.

– Janvier telefonált?

– Azt üzeni, minden rendben, most már hívhatja. A szám: Passy 62-41.

– Kapcsoljatok össze vele.

A dossziét Maigret félhangosan olvasta. Kiderült, hogy Bronsky is Közép-Európából származik, harmincöt éves. A bécsi egyetemen tanult, aztán néhány évig Berlinben élt. Ott feleségül vett egy bizonyos Hilda Braunt, de amikor huszonnyolc éves korában Franciaországba jött – rendes útlevéllel –, már csak egyedül érkezett. Filmrendezőnek mondta magát, s az egyik Raspail körúti hotelben bérelt szobát.

– Janvier a vonalban van, felügyelő úr!

– Te vagy, öregfiú? Vacsoráztál? Figyelj csak rám jól. Rögtön küldök két embert kocsival.

– Már így is ketten vagyunk – ellenkezett kissé morózusan Janvier.

– Nem baj. Arra figyelj, amit most mondok. Ha megérkeznek, észrevétlenül helyezkedjenek el odakint. Az a fontos, hogy senki ne gyanítsa, miért vannak ott. Te pedig a váltótársaddal menj be a házba. Azt azért várjátok meg, amíg a házfelügyelő lakásában kialszik a villany. Hogy néz ki az épület?

– Modem, igen ízléses. Nagy fehér homlokzata és üvegezett vasrácsos kapuja van.

– Aha. Ha valaki mégis meglátna benneteket, találjatok ki valamilyen nevet.

– Hogyan találom meg a lakást?

– Az igaz, látod. Valahol a közelben van egy tejbolt. Keltsétek fel a tejest, ha már alszik. Adjatok be neki valamilyen romantikus mesét.

– Értem.

– Nem felejtetted még el, hogyan kell álkulccsal bánni? A villanyt fel ne kapcsoljátok! Bújjatok el valahol egy sarokban mind a ketten, hogy szükség esetén közbeléphessetek.

– Rendben, főnök – sóhajtott szegény Janvier. Valószínűleg nem egy órát kell majd csendben meghúzódva ücsörögniük egy idegen lakásban.

– Eszetekbe ne jusson rágyújtani!

Maigret mosolygott: ennyi tilalomfa! Aztán kiválasztotta a két detektívet a Longchamp utcai őrködésre.

– Vigyetek magatokkal fegyvert is. Ki tudja, hogyan alakul a helyzet.

Colombanira pillantott. A két ember fél szavakból értette egymást. Hiszen nem egy tolvajjal, hanem egy gyilkos banda vezérével van dolguk, s nem szabad kockáztatni!

A Folies-Bergéres bárjában jóval egyszerűbb lett volna letartóztatni Bronskyt. Azonban nehéz volt előre látni a viselkedését. Nagyon valószínű, hogy van fegyvere, s bizonyára olyan ember, aki védekezik, s könnyen lehet, a tömegbe lő, hogy a zűrzavarban meglépjen.

– Ki megy el a Dauphine-ba sörért? Meg szendvicsekért?

Ez azt jelentette, nagy munka kezdődik. A Maigret vezette csoport mindkét szobája zsibvásárra emlékeztetett. Az emberek füstöltek, ide-oda járkáltak. Csak a telefonok hallgattak.

– Kapcsolja, kérem, a Folies-Bergéres-t!

Nagy nehezen sikerült előkeríteni Marchand-t. A kulisszák mögül hívták ki, ahol éppen két táncosnőt békített össze.

– Igen aranyom – kezdte negédesen, mert nem tudta, ki keresi.

– Itt Maigret.

– Á felügyelő úr!

– Ott van?

– Az imént még itt láttam.

– Rendben. Csak erre voltam kíváncsi. Telefonáljon, ha egyedül megy el.

– Értettem. Azért ne tegyék tönkre a fizimiskáját.

– Erről több mint valószínű gondoskodnak nélkülünk is – felelte talányosan a felügyelő.

Néhány perc múlva megjelenik a színpadon Dréan komikussal Francine Latour, szeretője egy pillanatra bemegy a felhevült nézőtérre, aztán a többi törzsvendéggel együtt a szalonban időzik, fél füllel hallgatva a már jól ismert párbeszédet, s a karzatról kihallatszó nevetést…

Maria még mindig a kórházban feküdt. Dühöngött: az előírásoknak megfelelően a gyereket éjszakára elvették tőle, a folyosón pedig két detektív őrködött. Még egy civilruhás rendőr is volt a másik szárnyépületben, ahová nemrég vitték át a műtőből Pietrt.

Coméliau vizsgálóbíró telefonált. A Saint-Germain körúton volt vendégségben, s kihasználta a szabad percét.

– Még mindig semmi hír? – kérdezte gondterhelten.

– Csupa mellékes – felelte Maigret. – Carl Lipschitzet megölték.

– Csak nem az ön emberei közül valaki?

– Nem, nem. Az én egyik emberem Pietrt sebesítette meg a lábán.

– Tehát mindössze egy bandita maradt?

– Igen, Serge Madok. És a főnök.

– Még most sem tudja a nevét?

– Egy bizonyos Jean Bronsky.

– Hogy mondta?

– Bronsky.

– Nem a filmrendező?

– Azt nem tudom, filmrendező-e vagy sem, de kapcsolata van a filmmel.

– Három évvel ezelőtt elítéltem tizennyolc hónapra.

– Ő az.

– A nyomára bukkantak?

– Jelenleg a Folies-Bergéres-ben van.

– Hol?

– A Folies-Bergéres-ben.

– Hát nem akarja letartóztatni?

– De igen. Csak még nincs itt az ideje. Szeretném elkerülni a felesleges áldozatokat.

– Írja fel a telefonszámot. Körülbelül éjfélig a barátomnál leszek. Aztán otthon várom a hívását.

– Azt hiszem, nyugodtan kialudhatja magát. Maigret nem tévedett. Miután taxit béreltek, Jean Bronsky és Francine Latour először vacsorázni indult a Maximba. Maigret továbbra is az irodájában ült az Orfévres rakparton, s az általános nyüzsgést figyelte. A Dauphine-ből kétszer jött megrakott tálcával a pincér. Mosatlan poharak, megkezdett szendvicsek hevertek mindenütt, a dohányfüsttől alig lehetett lélegzetet venni. Colombani a meleg ellenére sem vetette le teveszőr kabátját, kalapját is csak a tarkójára tolta.

– Nem küldesz el valakit az asszonyért?

– Milyen asszonyért?

– Nine-ért, Albert feleségéért.

Maigret bosszúsan rázta a fejét. Mi köze ehhez Colombaninak? Ő kész együttműködni a közbiztonságiakkal, de miért avatkoznak bele abba, ami nem rájuk tartozik?

Volt éppen elég gondja. Mint az imént Coméliau vizsgálóbíró mondta, jogában áll letartóztatni Jean Bronskyt, mihelyst csak szükségessé válik. De emlékszik, még a nyomozás elején szokatlan komolysággal mondta valakinek: „Ez egyszer elvetemült gyilkosokkal van dolgunk!”

És ezek a gyilkosok tisztában vannak vele, hogy nincs vesztenivalójuk. Ha tömegben kapnák el őket, s a tömeg megtudná: a pikardiai bandából valók, a rendőrség nemigen tudná megakadályozni az ítélet-végrehajtását.

Azok után, amit a farmokon műveltek, akármelyik bíróság halálra ítéli őket, s ezt a gyilkosok jól tudják. Csak Maria számíthat kegyelemre, mivel gyermeke született.

De még ez sem biztos. Ott az életben maradt kislány vallomása. És a megpörkölt lábak, mellek? Megátalkodottsága és vad szépsége csak felingerli ellene az esküdteket.

A civilizált emberek félnek a vadállatoktól, különösen a kétlábúaktól, akik az ősrégi korokat, az erdők vadonában töltött időket juttatják eszükbe.

Jean Bronsky pedig még veszélyesebb, olyan fenevad, aki a Vendome téren csináltatja a ruháit a legjobb szabóknál, selyemingben jár, egyetemi diplomája van, és minden reggel igazíttatja és daueroltatja a haját, akár egy kurtizán.

– Túlságosan óvatos vagy – jegyezte meg Colombani Maigret-hez fordulva, aki az egyik telefonkészülék mellett ült.

– Az, igen.

– És ha kicsúszik a kezedből?

– Inkább csússzon ki, minthogy valakit megöljön az embereim közül.

Végül is mi értelme most már, hogy Chevrier és a felesége még mindig a Charenton rakparti vendéglőben vannak? Telefonálni kellene nekik. De biztosan alszanak! Maigret mosolyogva vállat vont. Ki tudja, talán szórakoztatja őket a játék. Miért ne folytathatnánk még néhány óráig?

– Halló! Ön az, főnök? – Az előbb mentek be a Florance-ba.

A Florance egy divatos éjszakai klub a Montmartre-on. Ott csak pezsgőt szolgálnak fel. Úgy látszik, Francine Latour kérkedni akart új ruhájával és ékszereivel. Még nagyon fiatal, nem unhatott bele az ilyen életbe.

– Indulás! – mondta ki váratlanul Maigret.

Elővette a fiókból a pisztolyát és ellenőrizte, meg van-e töltve. Colombani enyhe mosollyal figyelte a felügyelőt.

– Magaddal viszel?

Maigret részéről ez szívesség volt. Csaknem minden az ő területén történt, ő bukkant a „pikardiai mészárosok” nyomára is. Teljes egészében lebonyolíthatná az akciót a saját embereivel, s ezáltal az Orfévres rakpart újabb jópontot szerezhetne magának.

– A stukkered nálad van?

– Én mindig fegyverrel járok.

Maigret ezzel szemben ritkán vitte magával a pisztolyát.

Miután kimentek az udvarra, Colombani az egyik rendőrautóra mutatott.

– Nem! Én inkább taxit hívok. Így nem leszünk feltűnőek.

Kiválasztott egy bérautót, amelynek ismerte a vezetőjét. Különben látásból Párizs valamennyi taxisa ismerte Maigret-t.

A háztömb, melyben Francine Latour lakott, az utca legelején állt, nem messze a híres vendéglőtől, ahol a felügyelő jó párszor ebédelt már. Minden ajtó zárva, elmúlt két óra. Alkalmas helyet kellett keresni a parkolásra. Maigret komor, szótlan volt.

– Tegyünk még egy kört. Majd szólok, ha megállhatunk. Csak a stoplámpákat kapcsolja be, mintha utasra várna.

Alig tíz méternyire álltak meg a háztól. Tudták, hogy a kapualjban detektívek rejtőznek. A közelben is kellett lenni egynek. Fent pedig, a sötét lakásban ott lapult Janvier a társával.

Elfoglalva a járda felőli ülést Maigret idegesen pöfékelt a pipájával. A válla érte Colombani vállát. Eltelt háromnegyed óra. Egymás után jöttek a taxik, emberek szálltak ki belőlük és tűntek el a szomszédos házakban. Végre egy bérautó az ő kapualjuk előtt állt meg. Egy nyurga fiatal férfi ugrott ki a járdára, s mélyen lehajolt, hogy segítsen kiszállni útitársnőjének.

– Rajta! – Maigret csak ennyit mondott. Minden mozdulata pontosan kiszámított volt. Elengedve a fogantyút – a kocsiajtót régóta nyitva tartotta –, meglepő könnyedséggel előrelendült, s abban a pillanatban, amikor Bronsky a szmokingja zsebébe nyúlt a tárcájáért és lehajolt, hogy megnézze a taxiórát, a bűnözőre vetette magát.

A nő kiabálni kezdett. Maigret hátulról megragadta Bronsky vállát és vele együtt a járdára zuhant. Erősen beleverte az állát a fejébe, miközben igyekezett lefogni a férfi kezét, nehogy elő vehesse a revolverét. A segítségére siető Colombani pontosan és célzatosan a bandita arcába rúgott.

Francine Latour, még mindig segítségért kiabálva a főbejárathoz szaladt, s kétségbeesetten nyomta a csengőt. A két detektív lefogta a karját, s a csengetés máris abbamaradt.

A földön fekvők közül utoljára Maigret állt fel.

– Megsebesült valaki?

A stoplámpa fényében vért vett észre a tenyerén, de ahogy jobban körülnézett, látta, hogy Bronsky orra tört be. A „filmrendező” kezén már ott volt a bilincs, s emiatt kissé előre kellett hajolnia. Az arca szinte eltorzult a tehetetlen dühtől.

– Rühes kutyák! – mondta megvetően és kiköpött.

Az egyik rendőr rúgással akart válaszolni a sértésre, de Maigret visszatartotta.

– Hadd fröcskölje a nyálát. Ez az egyetlen, amit most tehet.

A zűrzavarban majdnem megfeledkeztek Janvier-ről és a váltótársáról. A kötelesség rabjai talán reggelig is a leshelyükön maradtak volna.