Hetedik fejezet

 

 

Amikor a Sèvres utcában a Laennec kórház előtt Maigret kiszállt a taxiból, egy hosszú, diplomata rendszámú autót pillantott meg. A kórház kapujában magas, sovány, kifogástalanul öltözött férfi várakozott. Minden mozdulata olyan kifinomult, arckifejezése annyira fennkölt volt, hogy az ember nem is akarta hallani a hangját, csupán csak lélegzetvisszafojtva figyelni e ritka látványt.

Holott nem volt még követségi másodtitkár sem, csak egy szimpla kishivatalnok.

– Őexellenciája közölte velem… – kezdte a mondókáját. Maigret, aki jó néhány órát ledolgozott, s úgy, ahogy eddig még soha, előresietett, és mindössze annyit morgott:

– Jól van…

A lépcső közepe táján azonban visszafordult, s kérdésével meghökkentette kísérőjét.

– Legalább beszél a nyelvünkön?

Lucas az ablakpárkányra könyökölve komoran bámult ki az udvarra. A reggel borús, esős volt. Megtiltották neki a dohányzást, és sóhajtva bökött Maigret pipájára:

– Eloltatják magával is, főnök.

Meg kellett várni, amíg jön az ügyeletes nővér. Egy középkorú hölgy volt, akire Maigret híre semmiféle benyomást nem tett. A tetejébe a rendőrség iránt sem táplált semmi rokonszenvet.

– Kérem, ne fárasszák ki nagyon. Ha jelt adok, mielőbb hagyják el a szobát.

Maigret egy vállrándítással vette tudomásul a mondottakat, s elsőnek lépett be a kis fehér szobába. A gyerek a bölcsőben aludt. Maria szenderegni látszott, valójában azonban félig csukott szemmel figyelte a belépő férfiakat.

Épp olyan szép volt, mint azon az éjszakán a Szicíliai király utcában, csak az arca látszott sápadtabbnak. A haja most nem volt kibontva, hanem vastag copfba fonva koronázta a fejét. Maigret az asztalra tette a kalapját, s a tolmácshoz fordult:

– Kérdezze meg tőle, kérem, a családi nevét.

A felügyelő várta a választ, de nemigen számított rá, hogy meg is kapja. Ahogy sejtette, a fiatalasszony csak gyűlölettel nézte azt az urat, aki az anyanyelvén szólt hozzá.

– Nem fog beszélni – mondta a tolmács.

– Kérem, magyarázza meg neki, felettébb ajánlom, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Különben az állapota ellenére még ma a börtönkórházban találhatja magát.

A fordító olyan mozdulatot tett, amely a sértett méltóságról árulkodott. A nővér, aki fel-alá járkált a szobában, szinte fuldokolt a felháborodástól:

– Hogy mondhat ki ilyet egyáltalán a száján!

Majd egyenesen a felügyelőhöz fordult, s a fogai közt szűrve azt mondta:

– Nem olvasta a kiírást, hogy itt nem szabad dohányozni?

Maigret meglepő gyorsasággal kapta ki a pipáját a szájából.

Végre Maria kipréselt magából néhány szót.

– Kérem, fordítsa!

– Azt mondja, neki úgyis mindegy, és hogy bennünket mindnyájunkat gyűlöl.

Maigret elővette a zsebéből a noteszát.

– Kérdezze meg, hol volt tavaly október tizenharmadikán éjjel…

Ez egyszer a fiatalasszony reagált. A tekintete elkomorodva megállapodott Maigret-n. De a száján nem jött ki egyetlen hang sem.

– És december nyolcadikán éjjel…

Maria megrázkódott. A melle indulatoktól hullámzott. Ösztönösen a bölcső felé fordult, mintha a gyermekét védelmezné.

Pompás nőstény volt! Egyedül csak a nővér nem tudta, hogy egy másfajta lény áll előtte, s továbbra is úgy tekintette mint egy közönséges gyermekágyas asszonyt.

– Nem unja még ilyen ostoba kérdésekkel zaklatni?

– Felteszek neki még egyet. S lehet, hogy utána megváltozik a véleménye, asszonyom. Vagy kisasszony?…

– Kisasszony, engedelmével.

– Gondoltam. Fordítsa, monsieur. December nyolcadikáról kilencedikére virradó éjjel a pikardiai Saint-Gilles-les-Vaudrevues farmon fejszével bestiálisan lemészároltak egy egész családot. Október tizenkettedikén éjszaka a Saint-Aubin farmon hasonló módon megöltek egy öreg gazdát és a feleségét. Ez is Pikardiában történt. November huszonegyedikén ugyanilyen támadás ért egy idős házaspárt, valamint a gyengeelméjű szolgálójukat.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy mindezt ő tette?

– Várjon, kisasszony. Előbb hadd fordítsák le. A követség munkatársa erős undort színlelve fordított, mintha a gaztettekről folyó beszélgetés tulajdon személyét sértené. A fiatalasszony már az első szavak után megpróbált felkelni. A melle födetlenné vált, de nem törődött vele.

– December nyolcadikáig a gyilkosságokról nem tudtak semmit, mivel egy lelket sem hagytak életben. Figyel rám, kisasszony?

– Tudomásom szerint az orvos csak néhány percet engedélyezett önöknek.

– Ne aggódjon. Elég erős ez a nő. Csak nézzen rá.

A farkasanyára vagy nőstényoroszlánra emlékeztető fiatalasszony, aki mellett ott aludt a gyermek, most is olyan gyönyörű volt, mint az előbb. Nyilván ilyen pompás jelenség volt akkor is, amikor a hímek vezére lett.

– Fordítsa, kérem, szóról szóra. December nyolcadikán azonban hibát követtek el. Egy kilencéves kislánynak – mezítláb, egy szál alsóingben – sikerült észrevétlennek maradni és elbújni a sarokban. A gyerek mindent látott, mindent hallott. Látta a sötét hajú fiatalasszonyt – pompás kis vadállat –, ahogy gyertyalánggal pörkölte az anyja lábait. Mialatt egyik bandatársa széthasította a nagyapa koponyáját, a másik borral kínálta cimboráit. A farmer felesége ordított, könyörgött, görcsökben fetrengett, miközben ez a nő… – Maigret az ágyra mutatott – miközben ez a nő mosolyogva a legváltozatosabb kínzásokkal gyötörte… a szerencsétlen melléhez nyomta az égő cigarettát.

– Kérem, hagyja abba! – tiltakozott a nővér.

– Fordítsa! – mondta Maigret Mariát figyelve, aki szinte magába zárkózva feküdt az ágyon és le nem vette a tekintetét a felügyelőről.

– Kérdezze meg, nem akar-e valamit mondani?

Egy megvető ajakbiggyesztés volt a válasz.

– A kis árva jelenleg Amiens-ben él nevelőszülőknél. Ma reggel megmutatták neki ennek a nőnek távírón továbbított fényképét. A kislány azonnal felismerte. Pedig semmiről nem tájékoztatták előzetesen, csupán elébe tették a fényképet. Hisztériás rohamot kapott. Fordítsa, barátom!

Ebben a pillanatban felsírt az újszülött. A nővér az órájára pillantott és kiemelte a gyereket a kiságyból. Az anya mindvégig nézte, amíg kicserélte a pelenkáját.

– Emlékeztetnem kell, felügyelőúr, hogy lejárt az idejük.

– S azok az emberek, akikről beszéltem? Az ő idejük is lejárt?

– Meg kell szoptatnia a gyereket.

– Hát szoptassa meg!

Maigret-nek először kellett ilyen körülmények között végezni a kihallgatást: egy újszülött bébi tapadt a bűnös anya hófehér mellére.

– Még mindig nem válaszol, igaz? Feltételezem, akkor sem mond semmit, ha arról az özvegyről, Rival asszonyról beszél neki, akit hasonló módon öltek meg a tanyáján január tizenkilencedikén. Ő volt az utolsó áldozat. Negyvenéves lányát szintén holtan találták. Nyilván ezt sem Maria nélkül csinálták. Mint mindig, a testen égetés nyomai látszottak…

Maigret-t szinte megcsapta a rosszindulat, a lappangó ellenségeskedés levegője, de nem törődött vele.

– Most pedig essen szó a barátairól. Victor Poliensky afféle falu bolondja volt, de egy gorilla erejével rendelkezett, Serge Madok – egy bikanyakú, zsíros bőrű alak, aztán ott van még Carl meg egy Pietr nevű kamasz.

A nevek hallatán Maria mindannyiszor összerándult.

– Az a kölyök is a szeretője volt?

– Ezt is lefordítsam?

– Csak fordítsa. Ne féljen, nem fog elpirulni.

Úgy látszott, sarokba szorították, mégis a fiú említésekor az ajka enyhe kis mosolyra rándult.

– Kérdezze meg, valóban a barátja volt-e?

Bármilyen furcsa, időnkét, és nem csak akkor, amikor a gyereket a mellére szorította, a gonosz nő szemében meleg fények villantak.

– Nos, mi van, kedves barátom…

– Az én nevem Franz Lehel.

– Ez engem abszolúte nem érdekel. Amit mondok, kérem fordítsa le nagyon pontosan, szó szerint. Lehetséges, hogy ettől függ földijeinek az élete. Mindenekelőtt figyelmeztesse: az ő élete is azon múlik, hogy milyen lesz a további magatartása.

– Köteles vagyok ezt is lefordítani?

– Milyen visszataszító! – morgolódott a nővér.

Maria a füle botját se mozdította. Csak egy kicsit sápadtabban mosolygott.

– Van még egy alak, akit nem ismerünk. Ő a főkolompos.

– Fordítsam?

– Kérem!

Ez egyszer a válasz a fiatal anya részéről egy gúnyos mosoly volt.

– Nem fog beszélni, tudom. Mindjárt éreztem, ahogy idejöttem. Az olyanokat, mint ő, nem lehet megijeszteni. De van egy apróság, amit tudnom kell, mivel emberéletekről van szó.

– Fordítsam?

– Különben minek hívattam volna ide?

– Elnézés.

Maigret szokatlanul egyenesen állt, mintha egy tanórán felelne.

– Október tizenkettedike és november huszonegyedike között nagyjából másfél hónap telt el. November huszonegyedike és december nyolcadika között valamivel több mint két hét. Január tizenkilencedikéig megint hat hét. Nem érti? Ez körülbelül az az idő, ami alatt a banda elverte a rablott pénzt. Most február vége van. Ígérni nem ígérhetek semmit. Mások fogják eldönteni ennek a nőnek a sorsát, amikor az ügy az esküdtszékre kerül. Fordítsa!

– Nem ismételné meg a dátumokat?

A felügyelő még egyszer elmondta, aztán így folytatta:

– Most pedig mondja meg neki, hogy ha a válaszaival elejét veszi egy újabb vérontásnak, ezt a javára írják.

Maria csak megvetően elhúzta a száját.

– Nem arra vagyok kíváncsi, hol vannak most a barátai. Még a bandavezér neve sem érdekel. Azt akarom tudni, nem üres-e a zsebük, nem szándékoznak-e a közeljövőben újabb bűncselekményt elkövetni?

Maria szeme felvillant, ennyi volt a válasz.

– Rendben van. Nem óhajt válaszolni. Azt hiszem, mindent értek. Kérdéses persze továbbra is, hogy Victor Poliensky ölt-e.

A nő figyelmesen hallgatta a fordítást, azután várta az újabb kérdéseket. Maigret-t bosszantotta, hogy a diplomáciai testület egy ilyen hivatalnokának a szolgálatára van utalva.

– Az biztos, hogy az egyik ember ügyesen bánt a fejszével. Ha ez nem Poliensky volt, akkor nem értem, miért hurcolt magával a banda egy ilyen félkegyelműt. Hisz végül is miatta csíptük el ezt a Máriát, s hamarosan a többiek nyomára is rábukkanunk.

Megint fordítás következett. Ez egyszer Maria nyilvánvalóan diadalmaskodott. Ők semmit sem tudnak. Egyedül csak ő tud mindent. Igaz, itt fekszik elgyengülten, mellére szorítva a gyermekét, de senkit nem adott ki, és ezután is tartani fogja a száját.

Az ösztönös pillantás, amelyet a fiatalasszony az ablakra vetett, elárulta őt. Amikor ott hagyták a Szicíliai király utcában – ami több mint valószínű a belegyezésével történt –, a barátai nyilván megígérték, hogy kiszabadítják.

Jól ismeri ezeket a férfiakat. Bízik bennük. Amíg szabadlábon vannak, ő sincs veszélyben. Visszatérnek majd. Előbb vagy utóbb kihúzzák a csávából.

Hol, melyik napon, a reménytelenség milyen légkörében jött létre ez a rettenetes szövetség? Valamennyien ismerték, milyen az éhség: a „tett” elkövetése után egyetlen gondjuk volt – enni, és inni egész nap, megállás nélkül, mit sem törődve nyomorúságos körülményeikkel, ruházatuk szegénységével.

Mariától távol állt a hiúság. A szobájában csupa olcsó ruhákat találtak, amilyeneket faluhelyen hordanak. Sem púdert, sem rúzst nem használt. Nem voltak finom fehérneműi. Más időkben, más szélességi fokon az egész banda talán ugyanígy élt volna, anyaszült meztelenül valahol az erdők vadonában vagy a dzsungelekben.

– Mondja meg neki, hogy még visszajövök. Arra kérem, addig gondolkozzon. Hiszen most már gyermeke is van – Maigret ez utóbbi szavai egészen más árnyalatot kaptak.

– Most magukra hagyjuk önöket – fordult a nővérhez. Hamarosan küldök egy másik ügyeletes detektívet. Doktor Boucard-t telefonon megkeresem. Az ő paciense, ugye?

– A doktor úr vezeti az osztályt.

– Ha Maria szállítható állapotban lesz, akkor valószínűleg még ma vagy holnap reggel átviszik a Santéba.

Annak ellenére, hogy megismerte gyámoltja igazi arcát, a nővér a korábbi ellenséges érzülettel viseltetett a hívatlan vendégek iránt.

– Isten önnel, kisasszony. Menjünk, monsieur.

Miközben a folyosón haladtak, Maigret néhány szót váltott Lucas-szal, hogy beavassa az események menetébe. Az ügyeletes nővér, aki lekísérte őket az emeletről, kissé odább várakozott. Az ajtóval szemben öt vagy hat, virágokkal teli váza állt.

– Kié az a sok szép virág? – kíváncsiskodott Maigret.

A nővérke fiatal, szőke teremtés volt, fehér köpenyén átsejlett ruganyos teste.

– Most már senkié. A hölgy, aki ebben a szobában feküdt, röviddel ezelőtt hazament. A virágokat itthagyta. Sok barátja volt.

Maigret halkan beszélt. A nővérke bólogatott, bár szemmel láthatóan meglepődött. De a tolmácsnak még jobban leesett volna az álla, ha megtudja Maigret szándékát:

– Nem vinne be néhány szálat a kétszáztizenhetesbe? – mondta a felügyelő nem minden zavar nélkül.

Hogy miért? Mert az a szoba rideg, barátságtalan, mert abban végül is egy fiatal anya fekszik újszülött gyermekével.

 

*

 

Az óra fél tizenkettőt mutatott. A hosszú, rosszul megvilágított folyosón, ahol a vizsgálati szobák sorakoztak, jó néhány ember várakozott a sorára. A letartóztatottak bilincsben, nyakkendő nélkül, rendőrök kíséretében ültek a padokon. Voltak itt nők is, tanúk is, akik már kezdtek kifogyni a türelemből.

A szokottnál gondterheltebb és méltóságteljesebb Coméliau székeket hozatott a szomszéd helyiségből, a helyettesét pedig elküldte ebédelni.

Maigret kérésére eljött a bűnügyi rendőrség főnöke is. Egy fotelban terpeszkedett. A kihallgatottak számára rendszeresített széken egyelőre Colombani, a Közbiztonsági osztály embere ült.

A bűnügyi csoport ugyanis elvileg csak azokkal a bűncselekményekkel foglalkozott, amelyeket Párizsban és a hozzá csatolt terültekben követtek el, Colombani pedig „repülő brigádjával” az utóbbi öt hónapban éppen a „Pikardiai mészárosok” – ahogy a sajtó elkeresztelte a gyilkosokat – ügyében nyomozott.

Colombani már korán reggel nyélbe ütött egy találkozót Maigret-vel; megmutatta neki a dossziéját. Kilenc óra tájban pedig beállított a felügyelő hivatalába az a detektív, akit a Szicíliai király utcában hagytak.

Magával hozta az Arany Oroszlán tulajdonosát is. Az éjszaka, helyesebben annak vége megtanította, hogy használja az eszét. A sápadt, borotválatlan, gyűrött ruhás emberke egyenesen odarohant a szálló előtt fel-alá sétálgató detektívhez:

– Be kell mennem a bűnügyi rendőrségre! – közölte vele.

– Eridj!

– Egyedül félek.

– Jó, akkor veled megyek.

– Nemde Polienskyt is az emberekkel zsúfolt nyílt utcán ölték meg?

– Hívjunk inkább taxit. Én fizetem.

Amikor a szálló gazdája belépett Maigret irodájába, a felügyelő asztalán már ott feküdt a dossziéja: eddig háromszor volt büntetve.

– Eszedbe jutottak a dátumok?

– Igen, De ígérje meg, őriztetni fog…

Csak úgy áradt belőle a gyávaság és az alázatosság. Egész lénye bűzös fekélyre emlékeztetett. És ezt az embert tartóztatták le kétszer is erőszaktétel kísérletéért!

– Első alkalommal, amikor elmentek, még nem figyeltem fel rájuk, de másodszor már igen.

– Másodszor, azaz november huszonegyedikén?

– Ön honnan tudja?

– Én is gondolkodtam, meg aztán újságot is olvasok.

– Gyanakodtam, hogy esetleg ők azok, de ennek jelét nem adtam.

– Mégis rájöttek, mi?

– Nem tudom. Adtak egy ezrest.

– Tegnap még ötszázast mondtál.

– Tévedtem. Másodszor, amikor az egész kompánia visszajött, Carl megfenyegetett.

– Használtak autót?

– Nem tudom. A szállodából mindenesetre gyalog mentek el.

– Az az ember, akit te nem ismersz, pár nappal az eltűnésük előtt jött?

– Isten tudja. Alighanem akkor.

– Az is aludt Mariával?

– Nem.

– Most pedig vallj be valamit, de őszintén. Gondolj a két első büntetésedre.

– Az még fiatal koromban volt.

– Annál undorítóbb. Nem létezik, hogy egy olyan embert, mint te, ne gerjesztett volna be Maria.

– Én egy ujjal se nyúltam hozzá!

– Persze! Féltél a többiektől.

– Meg tőle is!

– Jó! Most nem hazudsz. De ne akard elhitetni velem, hogy csak néha nyitottad rá az ajtót!

– Fúrtam a válaszfalba egy lyukat. És úgy intéztem, hogy a másik szobában a lehető legritkábban legyenek.

– Melyik aludt vele?

– Az egész bagázs.

– A kölyök is?

– Gyakrabban, mint a többiek.

– Tegnap azt mondtad, hogy ő a testvére.

– Hasonlít rá. Mindegyiknél szerelmesebb volt belé. Nem egyszer még sírni is láttam. Amikor kettesben maradtak, a gyerek mindig könyörgött neki.

– Miért?

– Nem tudom. A nyelvükön beszéltek. Ha valamelyik másik ment be hozzá, a gyerek mindig leitta magát a sárga földig a Rosier utcai bisztróban.

– Veszekedtek?

– A férfiak nemigen állhatták egymást.

– Csakugyan nem tudod, melyiké volt a vérfoltos ing?

– Pontosan nem tudnám megmondani. Láttam Polienskyn is, cserélgették a ruháikat.

– Mit gondolsz, melyik volt a főnök?

– Ilyen nem volt köztük. Ha valamin összekaptak, Maria csillapította le őket, sorban megölelte mind.

A tulaj annak a detektívnek a kíséretében tért vissza zsiványtanyájára, akihez félelmében menekült. A megszokottnál is rosszabb szag áradt belőle: a rettegés förtelmes bűze.

 

*

 

Coméliau, akin kifogástalan öltöny, keményített inggallér és sötét színű nyakkendő volt, figyelmesen hallgatta az ablakpárkánynak támaszkodó Maigret-t:

– Ez a nő semmit sem mondott és nem is fog – jelentette ki a felügyelő, miközben megszívta a pipáját. – Tegnap óta Párizsban három vadállat sétálgat: Serge Madok, Carl és Pietr, a kölyök.

Fiatal kora ellenére ez utóbbi korántsem egy jámbor énekes kisfiú a templomi kórusból. Arról a fickóról nem is szólva, aki néha meglátogatta őket, s többek szerint, az egész banda feje lehet.

– Remélem – szólalt meg a vizsgálóbíró – megtette a szükséges intézkedéseket.

Coméliau rettenetesen szerette volna megfogni Maigret-t valamiben. Túlságosan is gyorsan, látható munka nélkül sikerült neki ennyi mindent megtudni. Mintegy csak a maga emberével, a kicsi Albert-tel foglalkozva nyomára bukkant egy egész bandának, amelyet a rendőrség eredménytelenül keresett az utóbbi öt hónapban.

– Az állomásfőnököket figyelmeztettük. Eredménye persze édeskevés lesz, de így a szabályos. Fokozott ellenőrzés folyik az országutakon és a határon. Ez is az előírások szerint történik. Rengeteg körlevél, sürgöny, telefontávirat ment ki, emberek ezrei kapcsolódtak be, csak az…

– Ez elkerülhetetlen.

– Mindent megtettünk. Folyik a garniszállók megfigyelése, különösen az olyanoké, mint az Arany Oroszlán. Valahol csak el kell tölteni az éjszakát ezeknek a fickóknak.

– Felhívott az egyik szerkesztő ismerősöm, s panaszkodott magára. Ha jól értettem, megtagadta az információt a riporterektől.

– Így igaz. Úgy vélem nincs szükség arra, hogy ijesztgessük a párizsiakat egy újságközleménnyel, miszerint a város utcáin büntetlenül sétálgatnak a gyilkosok.

– Egyetértek Maigret-vel – mondta a rendőrfőnök.

– Egyáltalán nem marasztalom el önöket emiatt, uraim. Csupán a magam véleményét akarom kifejezésre juttatni. Önöknek sajátos munkamódszereik vannak. Különösen Maigret felügyelőnek, aki szemmel láthatóan nem mindig szándékozik engem tájékoztatni, pedig hát a felelősség a nyomozásért végső soron énrám hárul. Kérésemre a közvádló összekapcsolta a „pikardiai mészárlások” ügyét a kicsi Albert meggyilkolásával. Én is szeretnék világos képet kapni.

– Mi már tudjuk – mondta szándékosan monoton hangon Maigret, mintha olvasná –, hogyan szemelték ki az áldozatokat.

– Információkat kaptak Normandiából?

– Nem volt rá szükségünk. A szálló szobáiban Moers ujjlenyomatok tömegét találta. S bár ezek az urak a farmokon kesztyűben dolgoztak, és nem hagytak maguk után nyomot, mint ahogy a kicsi Albert gyilkosai sem, a szállóban már otthon érezték magukat, nem húztak kesztyűt. Az egyik bűnöző ujjlenyomata szerepel a nyilvántartásban.

– Melyiké?

– Carlé. Carl Lipschitzé. Öt évvel ezelőtt jött Franciaországba legálisan. Az iratai rendben vannak. Több mezőgazdasági munkással együtt a nagy pikardiai és artois-i farmokra irányították.

– Milyen ügy kapcsán került a nyilvántartásba?

– Két évvel ezelőtt egy kiskorú lány megerőszakolásával és meggyilkolásával gyanúsították. Az eset Saint-Aubinben történt, ahol egy farmon dolgozott. A makacs szóbeszéd alapján letartóztatták, de egy hónap múlva bizonyítékok hiányában szabadon engedték. Aztán nyoma veszett. Később nyilván feljött Párizsba. Ellenőrizzük a nagy külvárosi üzemeket, s nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Carl is dolgozott a Citroënnél.

– Tehát egyikük személyazonosságát megállapították.

– Ez nem sok, viszont vegye figyelembe: vele kezdődött az egész. Colombani szíves engedelmével megismerkedtem a dossziéjával. Mint látja, az általa összeállított kép egészen használhatónak bizonyult.

– Azok a munkások, akik közé Carl is tartozott, amikor Franciaországba kerültek, mindenfelé szétszóródtak. Abban az időben az Amiens-től délebbre eső vidéken egyedül csak őt találjuk. S éppen ott követték el az első három rablótámadást. Minden esetben gazdag és magános farmok ellen, s az áldozatok minden alkalommal idős emberek voltak.

– S a másik két támadás merrefelé történt?

– Kissé keletebbre, nem messzire Saint-Quertintől. Bizonyára kiderül majd, hogy Carlnak azokon a helyeken vagy barátnője, vagy valaki ismerőse volt. Oda motorbiciklin is eljuthatott. Három év múlva, amikor a banda összeállt…

– Mit gondol, hol lehetett ez pontosan?

– Nem tudom, de az biztos, hogy a vele kapcsolatban állók többsége a Javel rakpart közelében lakik. Néhány nappal az első támadás előtt Victor Poliensky még a Citroën-műveknél dolgozott.

– Valami főnökről is beszélt…

– Engedje meg, hogy befejezzem rövid összegzésemet. Egészen a kicsi Albert haláláig, helyesebben addig, hogy a Concorde téren megtalálták a holttestét – hangsúlyozom a különbséget –, a banda, amelynek lelkén négy bestiális gyilkosság száradt, teljes biztonságban érezhette magát. Az elkövetők személye senkinek nem volt ismeretes. Az egyetlen szemtanú egy kislány volt, aki látta azt a nőt, aki az anyját kínozta. A férfiakat nem nézhette meg jobban, mivel az arcukat fekete rongyok takarták el.

– Megtalálták ezeket a rongyokat a szállóban?

– Nem. A bandát semmi veszély sem fenyegette. Ugyanis kinek jutott volna eszébe a „pikardiai mészárosokat” egy éjjeli menedékhelyen keresni? Így van, Colombani úr?

– Pontosan.

– A kicsi Albert-t, aki érezte a veszélyt, és többször felhívott telefonon, mert követték, szóval a kicsi Albert-t a saját kocsmájában szúrták le azután, hogy védelmet kért. Találkozni akart velem. Nyilván valami közlendője volt, s azok az emberek ezt tudták. Csak egy dolog nem fér a fejembe: miért kellett valakinek a holttestet elvinni a Concorde térre?

Hallgatói szótlanul nézték Maigret-t, hasztalanul próbáltak választ adni arra a kérdésre, amit már a felügyelő is sokszor feltett magának.

– Újra Colombani dossziéjához fordulok, amelyben meglepően pontos részletek találhatók. Valamennyi, a farmokon elkövetett gyilkossághoz lopott autókat vett igénybe a banda, többnyire furgonokat. Ezeket majdnem mindig a Clichy tér környékéről csenték, mindenesetre a tizennyolcadik kerületből. Hát ezért kutatjuk mi különös gonddal ezt a kerületet. A kocsikat másnap ugyanabban a kerületben megtalálták, csak egy kicsit közelebb a pereméhez.

– Mire következtet ebből?

– Arra, hogy a bandának nem volt saját kocsija. Az autót valahol tartani kell, s ez nyomra vezethet.

– Akkor a sárga autó is…

– Azt nem lopták! Különben tudnánk róla: a tulajdonos bejelentette volna a lopást, már csak azért is, mert a kocsi majdnem új.

– Értem – nyugtázta a rendőrfőnök, miközben Coméliau bosszúsan a homlokát ráncolta, mert ő semmit nem értett.

– Előbb rá kellett volna jönni. Kezdetben lehetségesnek is tartottam, de aztán elálltam ettől a feltevéstől, mivel az egész túlságosan bonyolultnak látszott. Az igazság meg, véleményem szerint, mindig egyszerű. Nem a gyilkosok tették ki a kicsi Albert holttestét a Concorde téren!

– Akkor hát kik?

– Nem tudom, de hamarosan kiderítjük.

– Hogyan?

– Feladtam egy hirdetést néhány újságban. Emlékezzenek csak! Este öt óra tájban, miután rájött, hogy képtelenek vagyunk a segítségére sietni, a kicsi Albert felhívott valakit.

– Úgy gondolja, a barátaihoz fordult segítségért?

– Lehetséges. Mindenesetre megbeszélt egy találkát valakivel, s ez a valaki nem jelent meg.

– Honnan tudja?

– Ne feledkezzen meg a sárga autóról, amely motorhiba miatt elég hosszú ideig vesztegelt a IV. Henrik rakparton.

– Tehát az a két ember, aki a kocsiban ült, túl későn érkezett?

– Pontosan.

– Várjon csak! Én is belenéztem a dossziéba. Az ön jósnőjének szavaiból ítélve az autó fél kilenctől körülbelül tíz óráig állt a Kicsi Albert vendéglő közelében. A Concorde téren pedig csak éjjel egy órakor tették ki a holttestet.

– Visszatérhettek, vizsgálóbíró úr.

– Hogy fogják annak a gyilkosságnak az áldozatát, melyet nem ők követtek el, s egy másik helyre vigyék?

– Lehetséges. Én sem találok semmilyen magyarázatot. Pusztán a tényt konstatálom.

– És mi történt ezalatt Albert feleségével? Miért nem ölték meg a feleségével együtt, hiszen elképzelhető, hogy tudott Albert ügyeiről, mindenesetre látnia kellett a gyilkosokat.

– És ha idejében elutazott? Honnan tudjuk mi, hogy nem ment el már korábban? Amikor az események komolyra fordulnak, egyesek jobban szeretik, ha a feleség nem lábatlankodik körülöttük.

– Nincs olyan érzése, felügyelő úr, hogy ezek a mellékes dolgok elterelik a figyelmünket a gyilkosok nyomáról, akik pedig az ön szavaival élve, eközben Párizsban sétálgatnak?

– De mi vezet a nyomukra, vizsgálóbíró úr?

– Nyilván a Concorde térre kitett holttest.

– Tudja, mihelyst megtaláljuk a gyilkosság indítékait, a banda kézre kerítése már nem jelent különösebb nehézséget. De mindenekelőtt ezeket kell tisztázni.

– Úgy véli, azért ölték meg ezt a volt pincért, mert sokat tudott?

– Valószínű. Igyekszem megállapítani, milyen úton-módon jutott hozzá az értesüléseihez. Ha ez sikerül, az is világos lesz, pontosan milyen információkkal rendelkezett.

A rendőrfőnök mosolyogva figyelte a szópárbajt, megérezte a két ember közötti ellentétet. Colombani pedig elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon:

– Nem lehet, hogy a vonat volt az?

Maigret egyetértett a kollégájával.

– Miféle vonatról beszélnek? – kérdezte Coméliau.

– Van itt egy… – fogott bele Colombani, észrevéve a felügyelő és a rendőrfőnök biztató tekintetét – van itt egy apróság, mely az utolsó gyilkosság kapcsán merült fel. De nem hoztuk nyilvánosságra, mert attól tartottunk, hogy elriasztjuk a bandát. Kérem, vessen egy pillantást az aktához csatolt, ötös számmal ellátott térképre. Január tizenkilencedikén azon a farmon történt bűncselekmény, amely özvegy Rivalné és a lánya birtoka volt. A gyilkosok mindkettőjüket megölték, a béressel és a szolgálóval együtt. A farm neve Szerzetesnővér, kétségkívül azért, mert egy apácakolostor romjaira épült. Öt kilométerre található Goderville falutól. A falunak van vasútállomása, ahol megállnak a párizsi járatok. Felesleges mondanom is, hogy a Párizsból Goderville-be érkező utasok száma milyen csekély, mivel az utazás hosszú órákat vesz igénybe, a vonat ugyanis csaknem minden bokornál megáll. Aznap, január 19-én este 8 óra 17 perckor leszállt a vonatról egy bizonyos férfi, akinek Párizs-Goderville menettérti jegye volt.

– Ismeri a személy leírását?

– Hozzávetőlegesen. Fiatalos, jól öltözött úrnak mondták.

– Aki idegen akcentussal beszélt? – kérdezte Coméliau. Szemmel láthatóan eltökélte, ideje neki is kideríteni valamit.

– Ez az ember senkivel nem állt szóba. Végigment a falun és többé nem látták. Viszont másnap reggel, mindjárt hét óra után felszállt a párizsi vonatra, de Moucher-ben, egy másik megállóhelyen, amely huszonegy kilométerrel délebbre fekszik. Taxit nem bérelt. A falu lakói közül senki nem vitte sehova. Nehéz elhinni, hogy egész éjjel saját kedvtelésére sétálgatott. Okvetlenül fel kellett tűnnie valahol a Szerzetesnővér farm környékén.

Maigret lehunyta a szemét, hihetetlen fáradtság kerítette hatalmába.

– Miután birtokába jutottunk ezeknek az információknak – folytatta Colombani –, az Északi Vasút Társaságnál érdeklődtünk a jeggyel kapcsolatban. Hiszen azokat a jegyeket, amelyeket az utasok érkezéskor leadnak, egy bizonyos ideig megőrzik.

– De ezt a jegyet nem találták meg, igaz?

– Az Északi pályaudvaron nem adták le. Az illető utas nyilván a vonat másik oldalán szállt le, vagy valahol az elővárosban, s elvegyült a tömegben, ami egyáltalán nem olyan nehéz. Ilyenformán észrevétlen maradt.

– Ezt is figyelembe vette, Maigret úr?

– Igen, Coméliau úr.

– Mire következtetett mindebből?

– Nem tudom. A kicsi Albert is utazhatott azon a vonaton, de lehet, hogy az állomáson történt.

Maigret a fejét rázva folytatta:

– Bár nem. Ez esetben már előbb követték volna.

– Akkor pedig?

– Semmi! Azonkívül Albert Rochain nyilván rendelkezett valamilyen tárgyi bizonyítékkal. Hiszen a gyilkosság után a banda nem volt rest fenekestül felforgatni az egész lakást. Ez azért nem egészen világos. Később ugyanis Poliensky valami okból ismét visszament a vendéglőbe.

– A gyilkosok bizonyára nem találták meg azt, amit kerestek.

– Ez esetben aligha egy félkegyelműt küldtek volna oda. Poliensky a saját szakállára cselekedett, a banda többi tagjának a tudta nélkül, ebben biztos vagyok. Bizonyítékul szolgál erre a következő tény. Mihelyst a banditák megtudták, hogy Victor a búvóhelyükre vezethet bennünket, kinyírták. Elnézést a kifejezésért, uram. Nagyon fáradt vagyok.

Maigret Colombanihoz fordult:

– Találkozhatnék veled öt órakor?

– Ha neked így megfelel.

Maigret-nek olyan nyúzott, kimerült volt az arca, hogy Coméliau zavartan azt motyogta:

– Azért ez is valami…

Mennyire meglepődött volna, ha tudja, hogy miután Maigret taxiba ült, rövid hallgatás után így rendelkezett:

– A Charenton rakpartra! Majd szólok, hol álljon meg.

Nem ment ki a fejéből Poliensky látogatása a Kicsi Albert vendéglőben. Tisztán felidéződött előtte, ahogy ez a vörös hajú macskaléptekkel oson, a sarkában pedig ott lohol Lucas.

– Mit adjak, főnök?

– Mindegy.

Chevrier teljesen belejött a szerepébe. Nyilván Irma is jó szakácsnő volt, mert a teremben kéttucatnyi vendég üldögélt.

– Felmegyek! Jöjjön maga is, Irma!

Irma a kezét a kötényébe törölgetve ment utána a lépcsőn. A hálószobában Maigret ugyancsak elcsodálkozott: az ablakok sarkig kitárva, a szobában rend, tisztaság.

– Hová tette azokat a holmikat, amelyek itt hányódtak?

Moers-rel együtt összeállítottak egy listát. De a múlt alkalommal azokat a tárgyakat kereste, amelyeket esetleg a gyilkosok hagytak ott. Most pedig egy másik kérdés merült fel: mit akart megtalálni Poliensky?

– Mindent beraktam a komód felső fiókjába.

Fésűk, hajtűs doboz, néhány kagyló egy normandiai fürdőhely nevével, papírvágó kés, reklámprospektusok, törött ceruza meg mindenféle limlom, ami egy házban összegyűlik.

– Itt van minden?

– Volt még egy fél doboz cigaretta is… Meddig kell még itt maradnunk?

– Nem tudom, kedvesem. Unalmas már a munka?

– Nekem személy szerint nem. Csak a vendégek néha túlságosan szemtelenek. A férjemet ez kihozza a sodrából. Félő, hogy egyszer kikészít valakit…

Átnézve a fiók tartalmát, Maigret kivett belőle egy német gyártmányú szájharmonikát. A fiatalasszony ámulatára a leletet a zsebébe csúsztatta.

Néhány perc múlva odalent felhívta Loiseau urat. Kissé zavarba hozta a volt főnököt.

– Mondja, uram, Albert játszott szájharmonikán?

– Nem, amennyire emlékszem. Dalolni dalolt, de egyszer sem hallottam, hogy valamilyen hangszeren játszott volna.

Maigret-nek eszébe jutott, hogy a Szicíliai király utcában talált egy szájharmonikát, s máris hívta az Arany Oroszlán tulajdonosát.

– Victor Poliensky játszott szájharmonikán?

– De mennyire! Még az utcán is harmonikázva járt.

– Egyedül csak ő játszott?

– Nem, Serge Madok is.

– Mind a kettőjüknek volt saját harmonikája?

– Azt hiszem igen. Persze, persze, volt! Néha kettesben játszottak.

A házkutatáskor a szállóban csak egy szájharmonikát találtak!

A zeneszerszám tehát, amelyért az együgyű Poliensky bűntársai tudta nélkül a Charenton rakparti vendéglőbe ment és amelyért életével fizetett, az ő tulajdona volt.