Harmadik fejezet

 

 

– Örvendek, felügyelő úr, hogy végre beszélhetek önnel.

– Higgye el, vizsgálóbíró úr, nekem is öröm egy ilyen alkalom…

Maigret-né felkapta a fejét. Valahányszor, ha a férje hangjában meghallotta ezeket a rendkívül nyugodt és udvarias intonációkat, kezdte kényelmetlenül érezni magát. Amikor Maigret ilyen hangnemben beszélt vele, sírni szeretett volna – annyira megfélemlítette.

– Ötször hívtam önt…

– Nem voltam bent az irodámban! – sóhajtott tettetett ijedtséggel Maigret.

Maigret-né jeleket adott a férjének, hogy ne feledkezzen meg magáról; hiszen olyan emberrel beszél, akinek a sógora kétszer vagy háromszor volt tagja a kormánynak.

– Az imént közölték velem, hogy beteg…

– Nem olyan veszélyes, Coméliau úr! Az emberek hajlamosak eltúlozni a dolgokat! Mindössze egy erős meghűlés. S nem is vagyok benne biztos, hogy már olyan erős!

Ezt a kedélyes hangulatot, lehetséges, az a körülmény idézte elő, hogy Maigret most otthon ült a foteljében, háziköntösben és papucsban.

– Csodálkozom, hogy nem értesített, ki helyettesíti önt.

– Hol?

Coméliau szárazon, szaggatottan, hivatalos távolságtartással beszélt, holott Maigret hangja egyre szívélyesebbé vált.

– A Concorde téri ügyben. Feltételezem, nem feledkezett meg róla.

– Egész nap csak rá gondolok. Éppen mondtam a feleségemnek…

Maigret-né még kétségbeesettebben integetett a kezével, kérve, ne emlegesse az ő nevét. A lakásuk kicsi, otthonos fészek volt. A szalonban levő bútort – pácolt tölgyfa – még az esküvőjükre kapták. A szomszédos ház fehér falán jól olvashatóan látszottak a fekete betűk: „Lhoste és Pépin – precíziós műszerek.”

Már harminc éve látta – reggel, délben és este – ezt a feliratot az óriási raktár kapuszárnyai felett és előtte az ugyanilyen sötét betűkkel kipingált teherautókat, de mindeddig nem unta meg a látványt.

Ellenkezőleg! A felirat még tetszett is neki. Majdhogynem megsimogatta a tekintetével. Aztán szokásból megnézte a kissé távolabb álló házat, amelynek ablakaiban fehérneműk száradtak, az egyik ablakpárkányon pedig a melegebb idő beköszöntével ismét feltűnt a bíborvörös geránium.

Ez bizonyára egy másik geránium lehetett. De Maigret meg mert volna esküdni rá, hogy a virágcserép, ahogy ő maga is, állandóan itt volt az utóbbi harminc évben. Ez alatt a három évtized alatt egyetlen egyszer sem látta, hogy valaki kinézett volna az ablakon, vagy megöntözte volna a virágokat. Valaki, pedig nyilván lakott abban a házban, de napirendje más volt, mint a felügyelőé.

– Úgy véli, Maigret úr, hogy a beosztottjai a távollétében is olyan gonddal folytatják a nyomozást, mint ön szeretné?

– Meg vagyok győződve, Coméliau úr. Sőt mi több, teljesen biztos vagyok benne! El sem tudja képzelni, milyen kényelmes egy nyomozást karosszékből, a meleg, lakályos szobából, távol az utcazajtól és minden nyüzsgéstől vezetni! Az ember keze ügyében csupán egy telefon van, meg egy csésze gyógytea. El szeretnék mondani önnek valamit. Kíváncsi vagyok, megbetegedtem volna-e, ha nincs ez a nyomozás. Nyilvánvalóan nem, hiszen éppen a Concorde téren hűltem meg. Ráadásul azon az éjszakán, amikor ott megtalálták a holttestet. De az is lehet, hogy reggel, napkeltekor, amikor Paul doktorral a boncolás után végigsétáltunk a rakparton. Azonban nem erről van szó. Ha nem lenne ez a nyomozás, önt az én meghűlésem a legkevésbé sem izgatná, igaz?

Az irodájában trónoló vizsgálóbíró arca valószínűleg elzöldült ettől a tiszteletlenségtől. Szegény Maigret-né pedig nem találta a helyét, hiszen ő annyira tisztelt minden felettest, minden hatalmasságot!

– Itthon, a feleségem gondoskodása mellett kellőképpen át tudom gondolni, miként vezessem a nyomozást. Itt senki, vagyis majdnem senki nem zavar…

– Maigret! – vágott a szavába a felesége.

– Pszt!

– És ön normálisnak tartja, hogy három nap után még mindig nem azonosították a holttestet! – háborodott fel Coméliau. – A fényképe megjelent minden újságban. Az ön szavaiból ítélve, van felesége…

– Igen, ezt mondta.

– Engedje meg, hogy befejezzem. Van felesége, s bizonyára barátja is. Úgyszintén vannak szomszédai, és feltehetőleg háztulajdonos. Valaki látni szokta egy bizonyos időben az utcán. De valami okból senki nem jelentkezik, hogy azonosítsa vagy bejelentse az eltűnését. Igaz, nem mindenki ismeri a Richard-Lenoir körútra vezető utat!

Szegény Richard-Lenoir körút! De meg vannak akadva rajta!

Valóban, ez vezet a Bastille térre. Körülötte mindenütt szűk, népes mellékutcák. Az a kerület pedig, amelyet hozzácsatoltak, telis-tele van mindenféle műhellyel és raktárral. De maga a körút széles, a közepén pázsitsáv húzódik. Ez a fű a metró alagútja felett nő, ahonnan a szellőzőnyílásokon át meleg levegő és klórozott víz szaga jön fel. Minden második percben eldübörög egy metróvonat, s a közeli házak szinte görcsösen megremegnek.

A szokás nagy úr. Az utóbbi harminc évben a barátok és a kollégák ki tudja hányszor ajánlottak Maigret-nek lakást, ahogy ők mondták, egy tisztességesebb negyedben. Maigret meg is nézte mindegyiket, de aztán hümmögve azt mondta:

– Persze, nagyon kedves hely…

– És micsoda kilátás, Maigret!

– Igen…

– A szobák tágasak, világosak.

– Igen… Pompás lakás… Kész örömmel letelepednék itt… Csak…

Kevés hallgatás után sóhajtozva rázta a fejét:

– Csak tudjátok… A költözködés!…

Annál rosszabb azoknak, akiknek nem tetszik a Richard-Lenoir körút. Annál rosszabb Coméliau-nak.

– Mondja, vizsgálóbíró úr, dugott már valaha borsószemet az orrába?

– Mit, micsodát?

– Mondom, borsószemet. Emlékszem, volt egy ilyen játék gyerekkorunkban. Próbálja meg. Aztán nézzen a tükörbe. Meg fog lepődni. Fogadok: így, borsószemmel az orrlikában, azok az emberek is elmennek ön mellett, akik gyakran látják, és nem fogják felismerni. Pedig ez nem változtatja meg annyira az arckifejezést. Ám a külső akár legjelentéktelenebb elváltoztatása is éppen azokat zavarja meg, akik közelebb állnak hozzánk. A mi emberünk arca meg, ezt ön is tudja, alaposan el van torzítva. Neki nem borsószemet dugtak az orrlikába.

– Van egy másik ok is. Az emberek nehezen tudják elképzelni, hogy a szomszédjuk, a kollégájuk vagy az a pincér, aki minden nap felszolgálja nekik az ebédet, hirtelen valaki más lesz, mondjuk, gyilkos vagy éppen ellenkezőleg, áldozat. Elolvassák az újságokban a bűneseteket, és azt hiszik, hogy mindaz valahol egy másik világban, egy másik környezetben történt. De nem az ő utcájukban, az ő házukban.

– Rövidre fogva a szót, ön természetesnek tartja, hogy még senki nem ismerte fel a halottat?

– Engem ez nem nagyon lep meg. Emlékszem egy esetre, amikor a vízbefúlt nőt csak fél év múlva azonosították. Ráadásul ez akkor volt, amikor a halottasházban még nem volt hűtőláda, csupán hideg víz csörgött minden tetemre!

Maigret-né sóhajtott, minden reményét feladta, hogy észre térítheti a férjét.

– Röviden szólva, ön nyugodt. Megöltek egy embert, de három nap után nemcsak hogy nem akadtunk a gyilkos nyomára, de az áldozatról sem tudunk semmit.

– Számos apró részletet ismerek, Coméliau úr.

– Bizonyára annyira aprók, hogy ezeket nem szükséges közölnie velem, bár a nyomozást éppen én vezetem.

– Tessék, itt van például az egyik. A meggyilkolt kissé piperkőc volt. Meglehet, különös ízléssel nem tűnt ki, de a külsejére ügyelt, amire a zoknijából és a nyakkendőjéből következtethetünk. Aztán szürke nadrágot, gabardin esőköpenyt és fekete velúrbőrből készült könnyű félcipőt hordott.

– Ez valóban nagyon érdekes!

– Igen, nagyon érdekes. Annál is inkább, mert volt még rajta egy fehér ing is. Hát nem azt várná az ember, hogy az, aki a lila zoknikat meg a tarka nyakkendőket kedveli, rikító, de legalább csíkos vagy pöttyös inget viseljen? Menjen be az egyik kávéházba, ahová ez az ember hívott bennünket. Ott nem lát sima fehér inget.

– Amiből arra következtet…

– Egy pillanat. Legalább két ilyen kávézóban – ezt Torrance állapította meg – rendelt szokása szerint „Suze-citront”.

– Tehát ismerjük kedvenc aperitifjét!

– Kóstolta már valaha a „suze”-t, Coméliau úr? Keserű, nem túl erős ital. Nem a legelterjedtebb aperitif. Megfigyeltem, hogy azok az emberek, akik ezt isszák, többnyire nem azért ülnek be a kávézóba, hogy jóllakjanak. Az efféle népség szakmai kényszerűségből jár oda. Például kereskedelmi utazók, akiknek vendégül kell látni valakit.

– Ebből arra következtet, hogy a meggyilkolt vigéc volt?

– Nem.

– Akkor hát mire?

– Várjon csak. Öt vagy hat ember látta őt, ezeknek megvan a vallomásuk. De egyik sem tud róla pontos leírást adni. Többségük azt állítja, hogy kis termetű, s van egy jellegzetes szokása: hadonászik a karjával. Majdnem elfelejtettem egy apróságot, amit Moers fedezett fel reggel. Moers akkurátus fiú. Soha nincs megelégedve azzal, amit csinál, és önszorgalomból felülvizsgálja az eredményeit. Bizony! Kiderítette, hogy a meggyilkolt lúdtalpas volt.

– Mit akar ezzel mondani?

– Lapos, lesüllyed volt a talpa, ha önnek így jobban megfelel. – A felügyelő intett Maigret asszonynak, hogy tömje meg a pipáját, s miközben a szeme sarkából figyelte a műveletet, egy mozdulattal jelezte: ne nyomkodja meg túl erősen a dohányt.

– Említettem már azokat a személyleírásokat, amelyekkel rendelkezünk. Eléggé pontatlanok, mégis, az öt ember közül kettőnek ugyanaz volt a benyomása. „Nem vagyok benne egészen biztos – mondta nekem a Caves du Beaujolais kávéház tulajdonosa de valakire emlékeztet… Csak azt nem tudom, kire.” Pedig hát a meggyilkolt nem volt filmszínész, még csak statiszta sem. Elküldtem egy detektívet, érdeklődjön filmstúdiókban. Politikus vagy bírósági személy úgyszintén nem lehetett.

– Maigret! – kiáltott a felesége.

A felügyelő meggyújtotta a pipát, és pöfékelve folytatta:

– Meg tudná mondani, Coméliau úr, milyen foglalkozáshoz illenek ilyen részletek?

– Nem vagyok műkedvelő jós egy szalonban.

– Ha nem dugjuk ki az orrunkat a házból, marad idő a gondolkodásra. Mindig megfeledkezem a fontos dolgokról. Természetesen elrendeltük a nyomozást olyan körökben is, mint például a futballdrukkerek, a bicikliversenyek szurkolóinak tábora. Igaz, eredménytelenül. És utasítást adtam, hogy kérdezzék ki a PMU minden bérlőjét.

– Minek a bérlőit?

– A Pari-Mutuel-Urbain-nak… Bukmékerirodák… Tudja, vannak olyan kávéházak, ahol úgy is lehet fogadni, hogy ki se megy az ember a lóversenypályára… Feltételeztem, hogy a mi ismeretlenünk egy efféle intézmény törzsvendége volt… De ezen az úton sem jutottunk messzire.

Maigret angyalian türelmes volt. Mintha direkt nyújtotta volna a telefonbeszélgetést.

– Lucas detektív, aki elment egy lóversenyre, némi szerencsével járt… Igaz, sok ideje ráment… Mégis, aligha lehet azt is hivatalosan azonosításnak nevezni. Természetesen a sérült arc miatt. Aztán ne feledje, jobban hozzá vagyunk szokva, hogy az embert élőnek és ne holtnak lássuk. Vegye tekintetbe azt a körülményt is, hogy annak az embernek, aki meghalt, jelentősen megváltozik a külseje is… Ennek ellenére emlékezett rá néhány ember… Rendszerint a nagyközönség számára fenntartott tribünökön mutatkozott, s nem a páholyokban… Egy informátor bizalmas közlése szerint meglehetősen gyakran…

– És ezek az adatok mégsem elégségesek ahhoz, hogy azonosítsák a holttestet?

– Nem. Viszont más adatokkal együtt, melyekről már szóltam önnek, ezek az információk lehetővé teszik, hogy majdnem teljes bizonyossággal kijelentsem: a meggyilkolt a „limonádé szakmában” dolgozott.

– Limonádé szakmában?

– Így szokás nevezni nálunk a kávéházi pincérek, mosogatók, mixerek, sőt még a tulajdonosok foglalkozását is. Ez szakmai elnevezés, s azokat a személyeket illeti meg, akik az ételesekkel ellentétben az „italos” vendégek kiszolgálásával foglalkoznak. Tudja, minden kávéházi pincér hasonlít egymásra. Nem akarom azt mondani, hogy ténylegesen is egyformák, de van köztük valami rokoni hasonlóság. Gyakran előfordul, hogy az ember ismerősnek vél egy pincért, akit annak előtte soha sem látott.

A többségük lábfájós, ami teljes mértékben érthető. Puha, könnyű cipőket hordanak, majdhogynem papucsban járnak. Ön soha nem lát a pincéreken vastag talpú sportcipőt. Megszokták a fehér ing használatát. Azonkívül, bár nem állítom, hogy feltétlenül így van, sok köztük a lúdtalpas.

És még egy közös vonás! Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a kávéházi pincérek imádják a lóversenyt, és jó néhányan, akik csak korán reggel és este dolgoznak, rendszeresen megtalálhatók az ügetőkön.

– Röviden, ön arra következtet, hogy a meggyilkolt kávéházi felszolgáló volt?

– Nem. Éppen hogy nem.

– Akkor nem értem önt.

– A „limonádé szakmában” dolgozott, de nem pincér volt. Néhány óra alatt pusztán időtöltésből kikövetkeztettem.

Az efféle mondatok valószínűleg roppantul sokkolták a bírót. Az arca nyilván fagyos lett, mintha jégtömbből faragták volna ki.

– Mindaz, amit a pincérekkel kapcsolatban mondtam, a vendéglőtulajdonosokra is vonatkozik. Ne ítéljen el önhittség miatt, de nekem mindvégig az volt az érzésem, hogy a mi ismeretlenünk nem egyszerű alkalmazott, hanem saját üzlete van. Ezért telefonáltam délelőtt tizenegykor Moers-nek. A meggyilkolt inge még mindig a technikai csoportnál van. Nem emlékeztem pontosan, milyen az állapota. Moers újra megvizsgálta. Szerencsénkre. Az ing újnak látszott. Elvégre mindenkinek jogában áll néha új inget felvenni. Ez egyszer másként áll a helyzet. Sőt mi több, a nyaka erősen kopott.

– Feltételezem, hogy a vendéglőtulajdonosoknak is van kopott nyakú ingük.

– Igen, Coméliau úr. Nem kevesebb, mint más embereknek. De ők nem hordanak kézelőt. Ismerek egy kisvendéglőt, ahová dolgozó emberek járnak; nem amerikai jellegű büfé, mint amilyenek az Opera téren vagy a Champs-Élysées-n található. A tulajdonosa folyton hideg vízben vájkál, s ezért kénytelen felgyűrni az ingujját. Moers is megállapította, hogy a már-már foszlott nyakú ing kézelőjén semmi nyoma nincs a kopásnak.

Maigret-né legnagyobb megrökönyödésére a férje úgy beszélt, mint aki egy pillanatig sem kételkedik igazában.

– Tegyük ehhez hozzá a tőkehalat…

– Ez a kisvendéglők tulajdonosainak ínyencfalatja?

– Dehogy, Coméliau úr. Csupán Párizsban rengeteg olyan kiskocsma van, ahol alig fordul meg vendég. Az asztalok terítetlenül állnak. Gyakran maga a tulajdonos felesége főz, s csak egyféle ételt szolgálnak fel. Az ilyen kocsmák néha teljesen elnéptelenednek, s a tulajdonos a délutánját már szabadon töltheti. Emiatt járja reggel óta két nyomozó Párizs azon kerületeit, melyek a Hotel de Ville-től a Bastille térig húzódnak. Ne feledje, a mi emberünk mindvégig ezen a területen tartózkodott. A párizsiak fanatikusan ragaszkodnak a kerületükhöz, mintha az lenne az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhetik magukat.

– Bízik benne, hogy hamarosan rájön a megoldásra?

– Abban bízom, hogy előbb vagy utóbb, de megtalálom. Nem tudom, mindent elmondtam-e már önnek? Várjon csak, említést kell még tennem egy festékfoltról!

– Miféle festékfoltról?

– A nadrág ülepén volt. Ezt is Moers fedezte fel, bár alig lehetett észrevenni. Meggyőződése, hogy a festék friss. Szerinte két-három nappal ezelőtt kenhették rá valamilyen bútorra. Utasítást adtam, érdeklődjenek a különböző pályaudvarokon, kezdve a Lyonival.

– Miért éppen a Lyonival?

– Mert ez mintegy folytatása a Bastille tér kerületének.

– Egyáltalán hogy jönnek ide a pályaudvarok?

Maigret sóhajtott. Istenem, mennyi időt elvesztegetett máris a magyarázásra! Halvány fogalma sincs a valóságról ennek a törvényszéki paragrafusrágónak! Hogy létezhet olyan ember, aki még egyszer sem kukkantott be egy kávéházba, egyszer sem ment ki egy kerékpár- vagy lóversenyre, aki nem tudja, mit jelent a „limonádé szakmában” dolgozni, s aki mégis úgy tesz, mintha értené a bűnözők lélektanát?

– A jelentésemnek ott kell lennie az asztalán. Amikor ez az ember először telefonált nekem szerdán délelőtt tizenegy órakor, már követték. Valószínűleg előző nap kezdődhetett az egész. Eleinte nem akart a rendőrséghez fordulni, úgy gondolta, egyedül is kimászik a csávából. Ekkor azonban már megrémült. Tudta, az élete forog kockán. Ezért kellett kerülnie a néptelen utcákat.

A tömeg mintegy védelmet jelentett neki. Haza szintén nem mehetett, attól tartva, hogy oda is követik. Párizsban sincs még olyan sok éjjel-nappal nyitva tartó vendéglátóhely. A Montmartre kabaréin kívül csak a vasúti pályaudvarokon húzódhatott meg. Ezek jól ki vannak világítva, a várótermekben mindig nagy a tömeg. Hát ezért! A Lyoni-pályaudvar harmadosztályú várótermében hétfőn festették újra a padokat. Moers azt állítja, hogy a festék azonos azzal, amit a meggyilkolt nadrágján talált.

– A pályaudvari személyzetet kihallgatják?

– Igen. Épp most folyik a kihallgatás.

– Mindent összevetve, azért elért bizonyos eredményeket.

– Mindent összevetve, igen. Még azt is tudom, mikor változtatta meg ez az ember a szándékát.

– Milyen szándékát?

Miután teát töltött a csészébe, Maigret-né intett a férjének, hogy igya meg, amíg ki nem hűl.

– Először, mint már mondtam önnek, maga próbált kijutni a nehéz helyzetből. De szerdán délelőtt az az ötlete támadt, hogy hozzám fordul. Körülbelül négy óráig többször is telefonált nekem. Hogy aztán mi történt vele? Nem tudom. Lehetséges, hogy miután elküldte nekünk utolsó vészjelzését, a Saint-Denis-i postahivatalban hagyott üzenetet, érezte, most már minden hiábavaló? Így történt vagy sem, körülbelül egy óra múlva, öt óra tájban a Saint-Antoine utcában bement egy sörözőbe.

– Tehát végre jelentkezett egy szemtanú?

– Nem, vizsgálóbíró úr. Janvier talált rá. Megmutatta a fényképet minden kávéházban, kikérdezett minden pincért. Röviden, emberünk Suze-citront rendelt – ez határozottan az ő személyére utal –, és kérte, hozzanak neki egy borítékot. A borítékot zsebre vágta, vett a pénztárnál egy érmét és rohant a telefonfülkéhez. Tárcsázott. A pénztáros hallotta a készülék kattogását.

– De nem önt hívta?

– Nem – mondta Maigret – Nem engem. De valakivel még megpróbált kapcsolatba kerülni, érti? Ami pedig a sárga autót illeti…

– Vannak róla valamilyen hírek?

– Pontatlanok, de hasznosak. Ismeri a IV. Henrik rakpartot?

– Abban a kerületben van, amelyikben a Bastille tér?

– Igen. Látja, minden egy és ugyanazon kerületben történik. Az embernek az a benyomása, hogy egy körben mozog. A IV. Henrik rakpart az egyik legnéptelenebb és legcsendesebb hely egész Párizsban. Ott nincsenek sem üzletek, sem kocsmák, csak polgárházak. A sárga autót egy küldönc gyerek látta szerdán este, pontosan nyolc óra tíz perckor. Azért vette észre, mert ott állt a 63-as számú házzal átellenben, ahová ki kellett vinnie egy táviratot. A motorház nyitva volt, két férfi matatott a motoron.

– A küldönc leírta őket?

– Nem látta jól őket. Már sötét volt.

– A rendszámot megjegyezte?

– Azt sem. Az emberek nemigen gondolnak arra, hogy megjegyezzék egy véletlenül útjukba kerülő autó rendszámát. Az a lényeg, hogy a kocsi az Austerlitz híd felőli oldalon haladt. És hogy nyolc óra tíz perc volt, hiszen a boncolás kimutatta, hogy a gyilkosságot este nyolc és tíz óra között követték el.

– Mit gondol, az egészsége megengedi, hogy hamarosan elhagyja a lakást?

Coméliau kissé lehiggadt, de az álláspontját szemmel láthatóan nem óhajtotta feladni.

– Nem tudom.

– Most merrefelé tapogatózik?

– Semerre. Várok. Ez az egyetlen, amit tehetünk, nem igaz? Zsákutcába jutottunk. Mi, helyesebben az embereim, minden tőlük telhetőt megtettek. Most várni kell és kész.

– De mire?

– Bármire! Ami adódik. Lehet, hogy éppen egy szemtanú lesz az. Vagy valami új tényező.

– Feltételezi, hogy kínálkozik egy ilyen tényező?

– Reménykedjünk.

– Köszönöm. A beszélgetésünkről jelentést teszek az ügyésznek.

– Adja át neki az üdvözletemet.

– Bízom mielőbbi felépülésében, felügyelő úr.

– Rendkívül hálás vagyok önnek, vizsgálóbíró úr.

Amikor Maigret letette a kagylót, tekintete komor volt, mint a bagolynak. Szeme sarkából a feleségét figyelve – aki újra nekilátott a kötésnek – megérezte benne a feszültséget.

– Nincs olyan érzésed, hogy túl messzire mentél?

– Milyen értelemben?

– Valld be, hogy a bolondját járattad vele.

– Egyáltalán nem.

– Egész idő alatt élcelődtél rajta.

– Úgy gondolod?

Maigret-n látszott, hogy őszintén csodálkozik. Hiszen amit ő mondott, igaz volt, beleértve kételyeit gyengélkedésének komolyságát illetően is. Néha, amikor a nyomozás nem haladt előre, ágyban feküdt vagy egyszerűen csak otthon maradt. Ilyenkor a felesége ápolta. Lábujjhegyen járt. Ide nem hatolt be a bűnügyi osztály lármája és nyüzsgése, nem voltak véget nem érő kihallgatások és szorongató hétköznapi gondok. A kollégák meglátogatták vagy telefonáltak. Mindenki nagyon figyelmes volt iránta. Érdeklődtek az egészsége felől. És ha szemét összehúzva megitta azt a néhány csésze gyógyteát, a felesége grogot készített neki.

Tényleg volt valami, ami rokonította őt a „hullájával”. Erre most jött rá a felügyelő: ő sem annyira a költözéstől félt, mint inkább a megszokott környezet megváltozásától. Hogy nem látja felkeléskor a Lhoste et Pépin feliratot, hogy nem teheti meg minden reggel ugyanazt az utat, rendszerint gyalog…

Mindketten a környezetükhöz voltak láncolva – a halott is, Maigret is. És ez a felfedezés jó érzéssel töltötte el a felügyelőt. Kiverte a pipáját és megtömte friss dohánnyal.

– Szerinted ez az ember csakugyan vendéglős volt?

– Lehetséges, hogy egy kicsit túlteng bennem az önbizalom, de egyszer már mondtam, azt akarom, hogy így is legyen. És látod, itt minden bejött.

– Mi jött be?

– Mondtam már: minden! Először is, nem gondoltam, hogy ennyit összefecsegek. Hirtelen kezdtem el improvizálni. Aztán megéreztem, hogy jó úton járok. Hát folytattam!

– Na, de most akkor széna vagy szalma?

– Paul doktor is, Moers is megerősíthetne ebben.

– Hogyan?

– A doktor a keze alapján, a bütykök jellegéből és az ujjak deformálódásából következtetve. Moers pedig annak a pornak a segítségével, amit a meggyilkolt ruhájában talált.

– És ha kiderül, hogy mégsem vendéglős?

– Az rossz lenne. Add ide a könyvemet.

Maigret-nek volt egy szokása, ilyenkor nyakig belemerült egy Dumas-regény olvasásába. Az író életművének teljes gyűjteménye megvolt neki otthon – egy olcsó kiadás megsárgult lapokkal és romantikus illusztrációkkal. Ha beszívta ezeknek a könyveknek az illatát, rögtön eszébe jutott valamennyi eddigi „gyengélkedése”.

Hallani lehetett, ahogy duruzsol a kályha és, ahogy egymáshoz ütődve pengenek a kötőtűk. Maigret időnként felnézett a könyvből, tekintete a falióra sötét tölgyfa tokjára esett, s hosszan figyelte az ide-oda lengő ingát.

– Bevehetnél megint egy aszpirint.

– Jó, beveszek.

– Miből gondolod, hogy valakinek még telefonált?

Maigret-né nagyon szeretett volna segíteni a férjének. Rendszerint nem avatkozott bele a dolgaiba, többnyire csak olyasmiket kérdezett tőle: mikor megy haza, megjön-e ebédre vagy vacsorára, de ha a felügyelő gyengélkedett és mégis dolgozott, nem tudta legyűrni magában a nyugtalanságot. A lelke mélyén alapjában véve nem tartotta komoly embernek a férjét.

A rendőrségen kétségtelenül egészen más ember volt: másként beszélgetett, másként ténykedett, úgy, ahogy egy vérbeli rendőrfelügyelő!

Ez a Coméliau-val – nem akárkivel! – folytatott beszélgetés nem hagyta nyugton Maigret-nét. Szinte látszott rajta, hogy miközben hurkolja a kötőtűkkel a fonalat, önkéntelenül is erre gondol.

– Figyelj csak, Maigret…

A felügyelő nagy nehezen elszakadt a könyvtől.

– Valamit nem értek. Amikor a Lyoni-pályaudvarról beszéltetek, azt mondtad, hogy ez az ember félt hazamenni, mert akkor a banditák megtudták volna, hol lakik.

– Igen, bizonyára ezt mondtam.

– Tegnap arról beszéltél, hogy feltehetőleg zakót váltott.

– Igen. És mit akarsz ezzel?

– A vizsgálóbírónak azt bizonygattad, hogy az ismeretlen tőkehalat evett és valószínűleg a saját vendéglőjében. Ez azt jelenti, hogy visszament oda. Tehát már nem félt attól, hogy követik.

Valóban így gondolta Maigret az imént? Vagy csak rögtönözve válaszolt?

– A két dolog teljesen összefügg egymással.

– Hogy érted ezt?

– A pályaudvaron kedden este járt. Akkor még nem telefonált nekem. Azt hitte, sikerült megszabadulni üldözőitől.

– És másnap? Gondolod, többé nem követték?

– Lehetséges, hogy követték. Sőt biztos. Csak én még azt is hozzáteszem, hogy öt óra tájban megváltoztatta az elhatározását. Ne felejtsd el: valakinek telefonált és borítékot kért a pincértől.

– Persze…

Bár az asszonyt nemigen győzte meg, egy sóhajtás kíséretében azt mondta:

– Bizonyára igazad van…

Hallgattak. Időnként átfordultak a könyvlapok, s a felesége szoknyáján heverő zokni valamivel hosszabb lett.

Maigret-né kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Továbbra is a könyvébe temetkezve, a felügyelő szólalt meg:

– Nos, ki vele! Mit akarsz mondani?

– Ó, semmiség… Csak arra gondoltam, hogy nyilván hibát követett el, ha egyszer mégis megölték.

– És szerinted mi volt ez a hiba?

– Az, hogy hazament. Bocsáss meg, hogy folyton zavarlak az olvasásban.

De a felügyelő nem olvasott tovább. Mindenesetre a figyelme már nem volt ott. Először is felemelte a fejét:

– Megfeledkezel a lerobbant kocsiról!

Maigret-nek hirtelen úgy tetszett, mintha titokról lebbent volna fel a fátyol, és már-már feltárulna előtte az igazság.

– Ki kell deríteni, mennyi idő alatt javították meg a sárga autót.

Ezt nem a feleségének, hanem önmagának mondta. Maigret-né azonnal rájött, s azon volt, hogy ne szóljon közbe.

– A meghibásodás véletlen, előre nem látható esemény. Valami olyasmi, ami meghiúsítja a korábban elképzelt terveket. Tehát minden másként történt, mint ahogy akarták.

Maigret merőn nézte a feleségét. Hiszen végső soron éppen ő terelte a helyes útra.

– És mi van akkor, ha e miatt a hiba miatt ölték meg?

Maigret összecsapta a könyvet, majd fogta a telefonkagylót és tárcsázta a bűnügyi rendőrség számát.

– Add csak nekem Lucas-t, barátocskám. Ha nincs a szobájában, az enyémben van… Te vagy az, Lucas? Mi a helyzet? Van valami újság? Egy pillanat…

Attól tartva, hogy esetleg megelőzik, a felügyelő máris folytatta:

– Menjen el valaki a IV. Henrik rakpartra. Eriau vagy Dubonnet, amelyik bent van. Kérdezzen ki minden házfelügyelőt és lakót. És ne csak a 63-as számú házban meg a szomszédos épületekben, hanem az egész negyedben. Nem olyan nagy a rakpart. Valakinek észre kellett venni a sárga autót. A lehető legpontosabban tudnom kell, mikor robbant le és hány órakor ment tovább. Várj csak! Van még valami. Lehetséges, hogy a vezetőnek szüksége volt valamilyen szerszámra. A közelben bizonyára vannak garázsok. Nézzenek be azokba is. Egyelőre ennyi. Munkára fel!

– Maradjon egy kicsit, főnök. Átmegyek a másik szobába.

Ez azt jelentette, hogy Lucas nincs egyedül és nem akar kívülállók előtt beszélni.

– Halló!… Minden rendben! Nem akartam, hogy ő is hallja. Éppen az autóval kapcsolatban jött… Fél órával ezelőtt beállított ide egy idős nénike. Először az ön szobájában láttam. Csak egy baj van: kissé bogarasnak látszik…

Na tessék, már megint! Ha a folyamatban levő nyomozás bármi csekély nyilvánosságot kap, egész Párizs területéről a rendőrségre vonzza a félkegyelműeket.

– A Charenton rakparton lakik, a Bercy raktárak után.

A név emlékeztette Maigret-t egy másik nyomozásra, amelyet néhány évvel ezelőtt egy gyanús kis házban folytatott. Eszébe jutott a rakparti Bercy, balra a raktár vasrácsa, jobbra pedig a magas fák és a kőkerítés. Arrébb, a hídon túl – a nevét elfelejtette – a rakpart kiszélesedett. Egyik oldalán egy sor két-három szintes villa épült. A hely inkább kültelkekre, mint városra hasonlított. Egy egész uszály hajó-flottilla állt ott kikötve, és mindenütt, amerre a szem ellátott, hordók sorakoztak.

– Mivel foglalkozik a te öreg nénikéd?

– Elég különös foglalkozást űz. Kártyavető és jövőbe látó.

– Hm!

– Igen, én is így gondoltam. Teljes gőzzel fecseg, mereven néz, egyenesen a szembe, hogy rosszul érzi magát tőle az ember. Először esküdözött, hogy egyáltalán nem olvas újságot, és megpróbálta elhitetni, hogy neki ez nem is fontos. Elegendő, úgymond, transzba esnie, hogy megtudjon mindent, ami történt.

– És te nyomást gyakoroltál rá.

– Igen. Végül is bevallotta: lehet hogy belenézett az újságba, amelyet valamelyik kliense hagyott ott nála… Elolvasta a sárga autó leírását. Azt állítja, látta ezt a régimódi kocsit szerda este, alig száz méternyire a házától.

– Hány órakor?

– Kilenc tájban.

– És azokat, akik benne ültek?

– Ketten szálltak ki belőle és bementek egy házba.

– Meg tudná mutatni azt a házat?

– Egy vendéglő a rakpart és az egyik utca sarkán. Kicsi Albert a neve.

Maigret ráharapott a pipájára, s megpróbált rá sem nézni oldalt ülő feleségére, hogy az asszony észre ne vegye a szemében felvillanó tüzet.

– Ez minden?

– Majdnem minden, ami valami érdeklődésre tarthat számot. Teljes fél órán át beszélt és félelmetes gyorsasággal. Akarja látni?

– Már hogyne akarnám!

– Elvigyem a lakására?

– Várj csak! Tudja, mennyi ideig állt az autó a vendéglő mellett?

– Fél óráig.

– És a centrum felé hajtott el?

– Nem. Charenton irányába.

– Nem hoztak ki a házból valami cuccot? Érted, mire gondolok?

– Nem. Az öregasszony azt állítja, hogy ezek semmit nem vittek el. Ez az, ami engem is zavarba hoz. Meg az idő. Csak tudnám, mit csináltak este kilenctől éjjel egy óráig a holttesttel. Megkocsikáztatták? Elvigyem akkor ezt az öreg tyúkot?

– Hozzad. Bérelj egy taxit hosszabb időre. Jöjjön veled az őrmester is. Az öregasszony megvárhat a ház előtt.

– Lejön?

– Igen.

– És hogy van a bronchitisze? – kérdezte taktikusan Lucas. Szándékosan nem „meghűlést” mondott. A „bronchitisz” jóval komolyabban hangzik.

– Miattam ne aggódj.

Maigret-né mocorogni kezdett a széken, némán kitátotta a száját.

– Figyelmeztesd az őrmestert, nehogy meglépjen az öregasszony, amíg te feljössz. Vannak olyan emberek, akik szeretik hirtelen megváltoztatni az elhatározásukat.

– Nem az az eset. Mielőbb látni akarja az újságban a fényképét, az összes címeit és rangjait. Mindjárt azt kérdezte, hol vannak a fotósok.

– Csináljatok róla egy felvételt, mielőtt eljöttök. Ez boldoggá teszi az öreg hölgyet.

Letéve a kagylót, a felügyelő szelíd mosollyal a feleségére nézett, aztán a Dumas-kötetre pillantott, amelyet most félre kell tennie a következő „gyengélkedésig”. Undorral tekintett a csészében lévő gyógyteára.

– Szolgálatba kell mennem! – jelentette be, s az ebédlőszekrényhez ballagott. Kivett egy üveg calvadost meg egy aranyozott szegélyű poharat.

– Aligha kell téged aszpirinnel tömnöm, hogy megizzadj!