Első fejezet

 

 

– Pardon, asszonyom… – Maigret felügyelőnek csak most sikerült félbeszakítania beszédes látogatóját. – Ha jól értettem, azt állítja, hogy a lánya titokban megmérgezi önt.

– Ez az igazság…

– De egy perccel ezelőtt kategorikusan kijelentette, hogy a veje, kijátszva a szobalány éberségét, mérget öntött vagy a kávéjába, vagy a kamillafőzetébe…

– Így igaz.

– Ugyanakkor… – Maigret a jegyzeteibe pillantott, vagy legalábbis úgy tett, mintha segítségül hívná feljegyzéseit, amelyeket a több mint egy órás beszélgetés során készített.

– Ugyanakkor már az elején azt mondta, hogy a lánya és a veje nem állhatják egymást.

– Ez is igaz, felügyelő úr.

– És mégis összebeszéltek, hogy önt eltegyék láb alól?

– Nem, nem! Arról van szó, hogy… egymástól függetlenül akarnak megölni. Érti már?

– Rita is, az unokahúga?

– Az is. A másik kettőhöz annak sincs köze.

Február volt. Tiszta, derűs idő. Nagy néha hullott csak egy-két csepp eső az égen átvonuló gomolyfelhőkből. Maigret mégis már harmadszor tett a tűzre a kandallóban, mióta a látogatója megérkezett. Az utolsó kandalló volt ez a Bűnügyi Rendőrség épületében; a felügyelőnek nagy nehezen sikerült megmenteni, mikor az Orfèvres rakparti székházban áttértek a központi fűtésre.

A vidrabundás, fekete selyemruhába öltözött, csupa brillantin vendég – a fülében, a mellén, a nyakában, a csuklóján ékszerek csillogtak, akár egy cigányasszonynak – szemmel láthatóan ugyancsak izzadt. Valóban, inkább cigány nőre hasonlított, mint előkelő hölgyre. A rikító festés már-már repedezett, pergett az arcáról.

– Szóval egyszerre hárman akarják megmérgezni.

– Nemcsak akarnak… Már hozzá is kezdtek.

– És ön feltételezi, hogy egymás tudta nélkül csinálják?

– Nemcsak feltételezem, de meg is vagyok győződve róla. – A hölgy idegen akcentussal beszélt, s azzal a szenvedéllyel, amely mindig megborzongatta Maigret-t.

– Normális vagyok… Tessék, olvassa… Ön bizonyára ismeri Touchard professzort. Ha valamilyen fontos per zajlik, őt mindig meghívják szakértőnek.

Mindent előre látott, még arról sem feledkezett meg, hogy konzultáljon Párizs legismertebb elmegyógyász specialistájával és megszerezze tőle az épelméjűségét bizonyító igazolást!

Nem volt más választása, mint türelmesen végighallgatni, időnként néhány szót bejegyezni a noteszébe, hogy a kedvébe járjon. A vendégnek ajánlása volt az egyik minisztertől, aki személyesen hívta fel a rendőrfőnököt. A férje néhány héttel ezelőtt hunyt el, államtanácsosi hivatalt töltött be. A Presbourg utcában lakott, egy hatalmas kőházban, melynek homlokzata a l’Étoile térre nézett.

– Ami a vőmet illeti, a következő a helyzet… Tanulmányoztam a kérdést… Néhány hónapon keresztül megfigyeléseket végeztem…

– Tehát már akkor elkezdte a ténykedését, amikor a férje még élt?

A hölgy megmutatta házuk második emeletének részletes hely- rajzát.

– Az én szobám A betűvel van jelölve. A lányomé és a férjéé B-vel… De néhány napja Gaston már nem alszik otthon.

Csengett a telefon. Maigret végre lélegzetvételnyi szünethez jutott.

– Halló… Tessék?

Az ügyeletes csak végső esetben kapcsolt be hozzá.

– Elnézést, főnök… Egy bizonyos úr, aki nem óhajtja megnevezni magát, szeretne önnel beszélni… Azt mondja, élet-halál kérdése.

– És személy szerint velem akar beszélni?

– Igen… Kapcsoljam?

Maigret máris meghallotta az izgatott hangot :

– Halló!… Ön az?

– Igen, Maigret felügyelő.

– Bocsásson meg… A nevem semmit nem mondana önnek, de a feleségemet, Nine-t ismerte… Meghallgat? El kell mondanom önnek valamit, amilyen gyorsan csak lehet. Minden pillanatban megjelenhet itt az a fickó…

„Nocsak! – gondolta Maigret. – Még egy üldözési mániás. Kijutott ma nekem!”

Megfigyelte, hogy az eszelősök tucatjával jelentkeznek egy bizonyos Hold-fázisban. Valahogy bele kellene pillantani a naptárba!

– Először fel akartam keresni önt… Végigmentem az Orfèvres rakparton, de nem mertem bemenni. Az illető állandóan a nyomomban volt. Szerintem semmiből sem állt volna neki, hogy lelőjön…

– Kiről beszél?

– Egy pillanat… Itt vagyok a közelben… Az irodájával szemben. Az imént az ablakát is láttam… A Grand-Augustin rakparton… Ismeri a Caves du Beaujolais nevű kis kávéházat?… Most jöttem be a telefonfülkébe… Halló… Hall engem?

Tizenegy óra tíz perc volt. Maigret gépiesen feljegyezte az időt egy papírlapra, aztán felírta a kávéház nevét is.

– Mérlegeltem minden lehetséges megoldást… A Chátelet téren már rendőrhöz is fordultam…

– Mikor?

– Fél órával ezelőtt… Az egyik azok közül jött a nyomomban… Egy magas, sötét hajú… Többen vannak, váltják egymást… Nem vagyok benne biztos, hogy már mindegyiket ismerem… Azt tudom, hogy egy alacsony termetű barna is tartozik a bandájukhoz.

Hallgatás következett.

– Halló – szólalt meg Maigret.

A csend tartott még néhány pillanatig, majd újra hallani lehetett a hangot.

– Elnézést… Valaki bejött a kávéházba, és én azt hittem, ő az… Kinyitottam a telefonfülke ajtaját, hogy megnézzem. Kiderült, csak egy küldönc… Halló!…

– Mit mondott a rendőrnek?

– Azt, hogy néhány ember követ tegnap este óta… Pontosabban, délután óta… és nyilván alkalmat keresnek, hogy megöljenek… Kértem, tartóztassa le azt a fickót, aki utánam jött.

– A rendőr megtagadta?

– Azt mondta, mutassam meg azt az embert. Próbáltam, de nem tudtam megtalálni… Ezért aztán nem hitt nekem… Kihasználtam az alkalmat és lementem a metróba… Beugrottam az egyik kocsiba, ahogy a szerelvény elindult… Áthaladtam számos állomáson… Egy nagy áruházzal szemben jöttem fel a városháza mellett és végigjártam minden üzletet…

A szerencsétlen nyilván sebesen jött, ha nem futott: a hangja ziháló és szaggatott volt.

– Megmondom, mire kérném önt. Sürgősen küldjön ide egy civilruhás nyomozót. A Caves du Beaujolais kávéházba… Nem kell, hogy beszéljen velem… Még csak figyelmet se fordítson rám… Kimegyek a kávéházból… Akkor majd az a törpe is csaknem bizonyosan a nyomomba szegődik… Tartóztassák le, én meg bemegyek önhöz és mindent elmondok.

– Halló!

– Azt mondanám még, hogy…

Csend. Aztán valamilyen zaj hallatszott.

– Halló!… Halló!…

Az összeköttetés megszakadt.

– Ott hagytam abba… – az idős hölgy látva, hogy a felügyelő leteszi a telefonkagylót, folytatta a maga históriáját a mérgezésről, mintha mi sem történt volna.

– Egy pillanat, engedelmével – Maigret kinyitotta az ügyeletesi szobába nyíló ajtót.

– Janvier. Tégy kalapot és fuss az Augustin rakpartra. Van ott egy kis kávéház, a Caves du Beaujolais. Kérdezd meg, ott van-e még az a férfi aki az imént telefonált.

A felügyelő ismét felvette a telefonkagylót.

– Kapcsold a Caves du Beaujolais kávéházat.

Egyidejűleg kinézett az ablakon, és a Szajna túlsó partján, ahol az Augustin rakparthoz simul a Saint-Michel híd korlátja, megpillantotta az igénytelen külsejű kávéházat, ahová néha ő is betért, hogy a bárpultnál megigyon egy pohár bort. Emlékezett rá, hogy le kell menni egy lépcsőn, és a helyiségben hűvös van, a tulajdonos pedig, mint minden kocsmáros, fekete kötényt hord.

A kávéház előtt egy álló tehergépkocsi takarta el a bejáratot.

– Tudja, felügyelő úr…

– Elnézést, asszonyom! – Maigret továbbra is a túlpartot nézte, s kitartóan ütögette a telefonkagylót.

Ez az öregasszony a meséivel elrabolja az egész délelőttjét, ha nem többet. A kebléből mindenféle papírt szedett elő: tervrajzot, tanúsítványt, ételvizsgálati bizonylatot, melyet a patikus csinált neki.

– Tudja, bennem mindig élt a gyanú…

Sűrű, fojtó parfümillat áradt felőle, betöltötte a helyiséget és teljesen elnyomta a pipadohány szagát.

– Halló! Még mindig nem sikerült kapcsolni?

– Igyekszem, főnök… De a szám állandóan foglalt… Ha csak mellé nem tették a kagylót.

Janvier egy szál ingben, kabát nélkül, imbolygó járással átsietett a hídon, és rögtön bement a kávéházba. A teherkocsi elhajtott, de bent a kávéházban így is túl sötét volt. Eltelt még néhány perc. Aztán felberregett a telefon.

– Minden rendben van főnök. A telefon működik.

– Halló!… Kivel beszélek? Te vagy az, Janvier?… Foglalt volt a vonal?… Mi?…

– Azt mondják, egy alacsony férfi beszélt.

– Láttad?

– Nem. Amikor megérkeztem, már nem volt itt. Egész idő alatt a fülke ablakát figyelte és nyitva tartotta az ajtót.

– És aztán?

– Bejött egy fickó, megnézte a telefont és rendelt a pultnál egy pohár aperitifet. Mihelyst az előbbi észrevette, rögtön megszakította a beszélgetést.

– Mindketten elmentek?

– Igen. Egyik a másik után.

– Kérdd meg a tulajt, írja le őket, amilyen részletesen csak tudja… Halló!… A Chátelet téren át gyere vissza… Kérdezz meg minden őrszemet… Derítsd ki, nem fordult-e valamelyikhez körülbelül negyven perccel ezelőtt egy férfi azzal a kéréssel, hogy tartóztassa le az őt követő embert.

Amikor Maigret letette a kagylót, az idős hölgy elismerő pillantások kíséretében – mintha csak egy jó érdemjegyet adna neki – azt mondta:

– Pontosan így kell vezetni egy nyomozást. Ön nem vesztegeti feleslegesen az időt. Semmit nem hagy figyelmen kívül.

Maigret sóhajtva leült. Ki akarta nyitni az ablakot, az alaposan befutott szoba levegője fülledt volt, de aztán úgy döntött, nem szalasztja el a lehetőséget, hogy megszabaduljon a miniszter pártfogoltjától.

Aubain-Vasconcelos. Ez volt a családi neve. Maigret sokáig őrizte emlékezetében, bár többé nem látta. Meghalt talán hamarosan? Nem valószínű. Különben értesült volna róla. Esetleg a zárt osztályra került? Vagy mivel a rendőrség részéről nem kapott támogatást, valamelyik magánügynökséghez fordult? Valamilyen rögeszméje támadt volna már másnap?

Bármi történt is, még egy álló óra hosszat kellett hallgatni a meséit a nagy, komor Presbourg utcai ház lakóiról, akik reggeltől estig csak azon törték a fejüket, hogyan mérgezhetnék meg őt.

Végre dél körül kinyithatta az ablakot, s pipával a szájában bement a bűnügyi nyomozócsoport főnökének a szobájába.

– Tapintatosan vált meg tőle?

– A lehetőségekhez képest.

– Emlékszem, a maga idejében Európa egyik legszebb asszonya volt. Szegről-végről ismertem a férjét. A legpuhányabb, a legbárgyúbb, a legunalmasabb ember volt, akit csak el lehet képzelni. Jön, Maigret?

Maigret habozott. Odakint egy kicsit már érződött a tavasz lehelete. A Dauphine sörözőben az asztalokat kirakták a teraszra, s ezért a főnök érdeklődését Maigret úgy értelmezte, mint meghívást egy pohárka ebéd előtti aperitifre.

– Azt hiszem, még maradok. Délelőtt volt egy különös telefonhívásom.

El akarta mesélni részletesebben, de ekkor megszólalt a telefon. A főnök felvette a kagylót, majd átnyújtotta Maigret-nek.

A felügyelő rögtön megismerte a hangot. Most még nagyobb kétségbeesés érződött ki belőle, mint először.

– Halló!… Az előbb félbeszakítottak bennünket… Bejött… A fülke ajtaján keresztül is meghallhatta volna, mit beszélünk. Megijedtem…

– Most honnan beszél?

– A Tabac des Vosges kávéházból, a Vosges tér és a Szabad polgár utca sarkáról… Megpróbáltam elszakadni tőle… Nem tudom, sikerült-e… Esküszöm, meg akar ölni… Túl hosszú lenne megmagyarázni… Azt gondoltam, mások bizonyára tréfának vennék, de ön…

– Halló?

– Itt van megint… Én… Bocsásson meg…

A főnök Maigret-re nézett. Az erőltetetten mosolygott.

– Valami történt?

– Igazán nem tudom… Valami képtelen história… Megengedi?

Maigret felvette a másik készülék kagylóját.

– Azonnal kapcsolja a Tabac des Vosges kávéházat… Igen, a tulajdonost… – A főnökhöz fordulva, még hozzátette: – Feltéve, hogy ezúttal nem felejtette el visszatenni a kagylót!

A telefon csaknem mindjárt megszólalt.

– Halló! A Tabac des Vosges? A tulajdonossal beszélek?… Az a vendég, aki az imént telefonált, ott van még maguknál?… Mi?… Igen, menjen és nézze meg… Halló!… Az előbb ment el?… Fizetett?… Mondja, bement valaki az idő alatt, amíg telefonált?… Nem?… És a teraszon?… Nézzen ki, hátha még ott van… Nem várta meg az italt, amit rendelt?… Köszönöm… Nem… Hogy honnan?… A rendőrségtől… Semmi baj, ne nyugtalankodjon…

És ekkor Maigret úgy döntött, nem megy a főnökkel a Dauphine sörözőbe. Amikor kinyitotta az ügyeletesi szoba ajtaját, Janvier-t pillantotta meg. Akkortájt érkezett vissza és várta őt.

– Gyere be hozzám. Mesélj.

– Eléggé különös alak… Olyan középtermetű, esőkabát van rajta, meg szürke kalap, fekete cipő… Berontott a kávéházba, egyenesen a telefonfülkéhez rohant, miközben odakiáltott a tulajnak: „Hozzon nekem valamit…” A fülke ablakán át a vendéglős látta, milyen idegesen kapkodott… Aztán, amikor bement az a másik, mint a rugó, kiugrott anélkül, hogy ivott volna, vagy mondott volna valamit. Rohant a Saint-Michel tér irányába.

– És a másik?

– Szintén alacsony… Vagyis nem túl magas, zömök és fekete…

– És mi az igazság azzal a Chátelet téri rendőrrel?

– Minden úgy volt… Egy alacsony, esőkabátos férfi lihegve, nagyon izgatottan odament hozzá. Kétségbeesetten gesztikulált, kérte, tartóztasson le valakit, aki követi, de a tömegben nem tudta felismerni.

– Utoljára a Tabac des Vosges kávéházból telefonált, menj oda és kérdezősködj utána.

– Rendben.

Esőkabátos, szürke kalapos, alacsony termetű férfi, aki erősen gesztikulál. Jóformán ennyi az egész, amit róla tudnak. Csupán egy dolog maradt: állni az ablaknál és figyelni az irodákból kiözönlő embertömeget, mely megtölti a kávéházakat, a kerthelyiségeket és a vendéglőket. Párizs elevennek és vidámnak mutatkozott. Ahogy mindig február közepén, ha érződik a tavasz első lehelete, melyre jobban vágyik, mint magára a melegre. Hamarosan minden újság hírül adja majd, hogy virágzik a nevezetes gesztenyefa a Saint-Germain körúton. Maigret felhívta a Dauphine sörözőt.

– Halló, Joseph?!… Itt Maigret… Nem hoznál nekem egy korsó sört és néhány szendvicset?… Igen, egyre.

Mielőtt meghozták volna a szendvicseket, ismét megszólalt a telefon. Maigret azonnal felismerte a hangot; előzőleg utasította az ügyeletest, hogy másodpercnyi késedelem nélkül kapcsolja be hozzá.

– Halló!… Azt hiszem, most az egyszer megszabadultam tőle…

– Kicsoda ön?

– Nine férje… De ez nem fontos… Végül is négyen vannak, nem számítva a nőt… Ebben a pillanatban valaki errefelé jön és…

Ez alkalommal a telefonálónak nem sikerült megmondani, honnan beszél. Maigret rögtön hívta a központot. De ebbe beletelt jó néhány perc. A hívás a La Rochelle vendéglőből jött, amely a Beaumarchais körúton van, közel a Bastille térhez.

Ez sem volt messze a Vosges tértől. Lényegében nyomon lehetett követni az útvonalat, amelyen ez a középtermetű, bézsszínű köpenyes férfi mozgott a kerületben.

– Halló, te vagy az, Janvier?!… Jól sejtettem, hogy még ott vagy…

Maigret a Vosges térre telefonált neki.

– Gyorsan menj a La Rochelle vendéglőbe… Igen, a taxit ne küldd el…

Eltelt egy óra. Se hívás, se hír „Nine férjéről”. Megszólalt a telefon, egy pincér volt az egyik kávéházból.

– Halló! Maigret felügyelővel beszélek?… Személyesen?… A Birague kávéházból hívom, a Birague utcából… Az egyik vendég megbízásából, megkért, hogy telefonáljak önnek…

– Mikor?

– Körülbelül negyed órával ezelőtt… Azonnal telefonálnom kellett volna, de olyan sok a vendég…

– Az illető egy középtermetű, esőköpenyes férfi?

– Igen… Az… Meg attól is féltem, átejtenek… Látszott rajta, nagyon siet… Egész idő alatt az utcát leste… Azt mondta, közöljem önnel, megpróbálja becsalni „útitársát” a Canon de la Bastille-ba… Tudja, hol van? Ez egy söröző a IV. Henrik körúton… Azt akarta, hogy küldjön oda valakit a lehető leggyorsabban… Egy pillanat… Volt még valami… Ön bizonyára érti… Pontosan idézem a szavait: „Az embert felváltották… A mostani egy tagbaszakadt, vörös, a legelszántabb közöttük…”

Maigret maga indult el a megadott helyre. A Bastille teret tíz percnél hamarabb elérte taxin. A söröző egy tágas, nyugodt csapszék volt, jobbára olyan törzsvendégek látogatták, akik készételeket és hidegtálakat fogyasztottak. Miközben tekintetével az esőkabátos férfit kereste, egy pillantást vetett a fogasra, abban a reményben, hogy meglátja a bézsszínű köpenyt.

– Pincér…

A tulajdonost és a pénztárost nem számítva, a sörözőben hat pincér dolgozott. Maigret mindegyiket kikérdezte: sajnos, az őt érdeklő arcot egyikük sem jegyezte meg. Ezután helyet foglalt a sarokban az ajtó mellett és rendelt egy nagy korsó sört. Várakozás közben a pipáját szívogatta. Fél óra elteltével, bár a szendvicseit is megette, kért még egy adag káposztát, majd a járókelőket kezdte nézegetni. Valahányszor, amikor megpillantott egy esőkabátot, összerezzent. Sokan jártak ma esőkabátban: napközben háromszor is eleredt az eső, de csak néhány csepp hullott, az ég derűjét nemigen zavarta.

– Halló! Rendőrség?… Itt Maigret beszél… Janvier visszatért már?… Kapcsold, kérlek… Janvier?… Fogj egy taxit és robogj a Canon de la Bastille-ba… Ahogy te szoktad mondani, ma úgy látszik, vendéglős napunk van… Itt várlak… Nem, semmi újság…

Ha az a gesztikulálós pasas csak hülyéskedik, kínos dolog lesz. Maigret a Canon de la Bastille-ban hagyta Janvier-t, ő pedig a taxival visszament az irodájába.

Kicsi a valószínűsége, hogy Nine férjét a félegyes hívás után megölték. Olyan helyre, ahol kevés az ember, bizonyára nem ment, ellenkezőleg, inkább a forgalmas utcákat, a népes negyedekét kereste. Mindenesetre a felügyelő tartotta a kapcsolatot azzal a csoporttal, mely a különleges esetekkel foglalkozott és állandóan informálódott mindenről, ami a városban történt.

– Ha tudomásukra jut, hogy egy bézsszínű köpenyes férfival valamilyen szerencsétlenség történt, esetleg verekedésbe vagy valami hasonlóba keveredett, értesítsenek…

Maigret gondoskodott arról is, hogy rendelkezésére álljon egy autó. Lehetséges, mindez felesleges lesz, de elhatározta, egyetlen apróságot sem hagy figyelmen kívül.

Fogadta az ügyfeleket, s egyik pipát a másik után szívta. Az ablakot nyitva hagyta. Szemrehányó pillantásokat vetett a telefonra, mely továbbra is hallgatott.

„Ön ismerte a feleségemet…” – mondta az az ember.

Maigret gépiesen megpróbálta emlékezetébe idézni ezt a Nine nevű asszonyt. Nem egy jutott eszébe. Néhány évvel ezelőtt ismert egy bizonyos Nine-t, aki egy kis bisztrót tartott fenn Cannes-ban, de az idős asszony volt, és már bizonyára nem él. A feleségének is van egy Aline nevű unokahúga, akit mindenki Nine-nek hív.

– Halló!… Maigret felügyelő?

Délután négy óra volt. Még mindig elég világos, de Maigret már felkapcsolta a zöld ernyős asztali lámpát.

– Itt a Saint-Denis utcai huszonnyolcas számú postahivatal vezetője beszél… Elnézést kérek a zavarásért… Lehet, hogy ez csak átejtés… Néhány perccel ezelőtt az ajánlott küldeményeket felvevő ablakhoz odament egy férfi… Halló!… Szemmel láthatóan nagyon sietett, riadtnak látszott. Legalábbis így mesélte nekem az egyik dolgozónk, Defner kisasszony… Folyton ide-oda tekingetett… Becsúsztatott neki egy levelet, és azt mondta: „Ne akarjon semmit tudni… Azonnal hívja fel Maigret felügyelőt és adja át neki ezt az üzenetet.” És aztán eltűnt a tömegben.

– Defner kisasszony hozzám fordult… A levél itt fekszik előttem… Ceruzával írták, nehézkes írással… Az az ember nyilván csak úgy odafirkantotta.

– A szöveg a következő: „Nem tudok elmenni a Canon-ba…” Ön érti, mit jelent ez? Én nem… De ez nem fontos… Aztán… itt egy szót nem tudok kivenni… „Most már ketten vannak… a fekete visszajött.” Az se biztos, hogy feketét írt… Mit mondott? Jó, ha ön úgy gondolja, hogy mégis az… Van még itt valami… „Biztos vagyok benne, hogy még ma végezni akarnak velem… Innen a rakpart felé indulok… De ők ravaszok… Figyelmeztesse a rendőrséget…”

– Ennyi az egész… Ha óhajtja, elküldöm a hivatalsegéddel… Taxin?… Rendben… Feltéve, ha önök fizetik…

– Halló? Janvier… Vissza tudsz jönni, öreg…

Fél óra múlva mindketten Maigret szobájában voltak és fújták a füstöt. A kandallóban halványpirosan izzott a szén.

– Remélem, tudtál ebédelni?

– Ettem egy adag káposztát a Canonban…

Pontosan, mint Maigret! Közben sikerült felváltani saját embereivel valamennyi járőrt – a motorosakat és a gyalogosokat egyaránt. A párizsiak, akik az áruházak, a mozik felé özönlöttek, a metrókban tolongtak, semmit sem vettek észre, pedig szemek százai figyelték a tömeget, alaposan szemügyre véve minden bézsszínű esőkabátot és szürke kalapot.

Öt óra tájban, amikor a Chatelet kerületben különösen sok a nép, újra eleredt az eső. Az úttest csillogott, a lámpák körül fényglória keletkezett, s minden tíz méterre taxira vadászó embereket lehetett látni.

– A Caves du Beaujolais tulajdonosának elmondása szerint olyan harmincöt-negyven éves… A Tabac des Vosges vezetője harminc körülinek saccolja. Borotvált pirospozsgás arca, világos szeme van. De hogy kiféle-miféle, nem tudtuk kideríteni… Azt mondták, olyan emberrel, mint ez, minden utcasarkon lehet találkozni.

Hat órakor telefonált Maigret felesége. Meghívta a nővérét vacsorára, s azt akarta tudni, nem időzik-e valahol házon kívül a férje. S hogy bent találta, egyúttal arra is megkérte, útközben menjen be a cukrászdába.

– Itt maradsz kilencig? – kérdezte Maigret Janvier-től – Majd megkérem Lucas-t, váltson fel…

Janvier készséggel beleegyezett. Nem volt más dolga, mint várni…

– Ha lesz valami, csörgess a lakásomra…

Maigret nem felejtett el beugrani az egyik Republique sugárúti cukrászdába, amely a neje véleménye szerint az egyetlen hely, ahol jó cukrászsüteményt lehet kapni. Megcsókolta a sógornőjét, akiből mindig levendulaillat áradt. Hármasban vacsoráztak. Maigret megivott egy pohárka calvadost. Mielőtt elkísérte volna Odette-et a metróhoz, telefonált a hivatalába.

– Lucas?… Mi újság?… Még a szobámban vagy?…

Lucas több mint valószínű Maigret foteljében terpeszkedett, a lábát pedig felrakta az asztalra.

– Na, heveréssz tovább, öregfiú… Jó éjt!

Amikor Maigret visszafelé jött a metróállomásról, a Richard-Lenoir körút már néptelen volt. A csendet csak saját léptei zavarták meg. Hallgatta cipősarkainak kopogását. Hirtelen összerezzent, s önkéntelenül körülnézett, eszébe jutott az az ember, aki ebben a pillanatban talán a városban bolyong, elkerüli a sötét mellékutcákat, s a vendéglőkben és kávéházakban keres valami védelmet.

Maigret előbb aludt el, mint a felesége – legalább így mondhatta az asszony, ahogy mondta is, hogy Maigret horkol. Amikor megszólalt a telefon, az éjjeliszekrényre állított ébresztőóra három óra húsz percet mutatott. A vonalban Lucas volt.

– Lehet, hogy feleslegesen háborgatom, főnök… Még elég keveset tudok… A krónika ügyeletese az előbb jelentette, hogy a Concorde téren találtak egy holttestet… A Tuileries rakpart közelében… Az üggyel az első kerületiek foglalkoznak… Megkértem a fiúkat, hagyjanak mindent úgy… Mármint hogyan? Jó… Ha magának úgy megfelel… Küldök egy taxit…

Maigret-né sóhajtott, amikor látta, hogy a férje felhúzza a nadrágját és az ingét keresi.

– Mit gondolsz, sokáig tart?

– Ezt nem tudom megmondani.

– Nem lehetett volna kiküldeni valamelyik őrmestert?

Amikor a férje kinyitotta az ebédlőben levő kredenc ajtaját,

Maigret-né rögtön tudta, hogy egy pohárka calvadost akar tölteni magának. Aztán még egyszer visszament: elfelejtette a pipáit.

A taxi már várta. A nagy bulvárok még kihaltak voltak. Az Opera zöld kupolája felett szokatlanul fényesen úszott a telihold.

A Concorde téren a Tuileries kertje közelében a járda szélén két gépkocsi állt, mellettük emberek sötét sziluettjei mozogtak.

Maigret alighogy kiszállt a taxiból, pillantása rögtön a bézsszínű esőkabátra esett, mely sötét foltként terült szét az ezüstösen derengő úttesten.

A pelerines rendőrök utat engedtek, s Maigret-hez odament az első kerületi inspektor.

– Nem volt játék… Mégis csak elintézték!

A közeli Szajna felől odahallatszott a víz hűvös csobogása; a Royale utca irányából a Champs-Elysées felé zajtalanul suhantak a taxik. Az éjszakai félhomályban a Maxim mulató homlokzatán bíborpirosan izzottak a reklámbetűk.

– Késszúrás, felügyelő úr – konstatálta Lequeux inspektor, Maigret régi ismerőse. – Nem vittük el, megvártuk önt.

Miért támad Maigret-nek rögtön olyan érzése, hogy itt valami nincs rendben?

A Concorde tér, amely fölé egy fehér obeliszk magasodik, túl tágas, túl fennhéjázó, túl külsőséges. Mindez nem volt összhangban a délelőtti telefonhívásokkal, a Caves du Beaujolais kiskocsmával, a Tabac des Vosges kávéházzal, a Beaumarchais körúton lévő Quatre Sergents kávéházzal.

Egészen a legutóbbi telefonhívásig, a segélykérő céduláig, melyet a Saint-Denis-i elővárosi postahivatal ablakán csúsztatott be, ez az ember a kerület keskeny, emberekkel zsúfolt utcácskáihoz ragaszkodott.

Egy ember, akit követnek, aki tudja, hogy a nyomában jár a gyilkosa, és aki minden pillanatban várja a támadást, felbukkan- hat-e egyszer csak a széles és minden oldalról nyitott Concorde téren?

– Meglátják, kiderül, hogy nem itt gyilkolták meg.

Maigret szavait egy óra múlva megerősítette Piedboeuf őrmester jelentése, aki a Douai utcában egy éjszakai klubnál teljesített szolgálatot.

A klub előtt megállt egy autó, amelyben két szmokingos férfi és két estélyi ruhás nő ült. Mind a négyen meglehetősen vidám hangulatban voltak, egy kicsit már be is csíptek, különösen az egyik férfi. Amikor a társai elmentek, ez utóbbi így szólt Piedboeuf-höz :

– Figyeljen csak, őrmester… Nem tudom, helyesen teszem-e hogy elmondom ezt magának, hiszen a legkevésbé sem akarom elrontani az esténket… Különben üsse kő!… Tegye azt, amit tennie kell… Amikor a Concorde téren hajtottunk át, megállt előttünk egy autó… Én vezettem, s rögtön lassítottam, gondolván, hogy elromlott a motorjuk… A kocsiból valamit kivonszoltak és letették az úttestre… Szerintem az egy hulla lehetett…

A párizsi rendszámú sárga Citroën utolsó két száma a 3-as és a 8-as volt.