Morningside Heights

Gus már egy napja szökésben volt. A bilincs miatt nehezen tudott közlekedni: a rongyos ing, amit

talált és átvetett a karján, hogy úgy nézzen ki, mintha karba font kézzel közlekedne, nem sok embert

tévesztett volna meg. A hátsó kijáraton keresztül beslisszolt egy moziba, és nagyot aludt a sötétben.

Aztán eszébe jutott, hogy ismer egy használtautó-telepet a West Side-on, és nem kis tortúra árán el is

bumlizott oda, de a telepet üresen találta. Nem zárták be, csak üres volt. Feltúrta a szerszámosládát,

amit a műhelyben talált, és megpróbálta elvágni a csuklóját gúzsba kötő láncokat. Még a láncfűrészt is

elindította, de hiába kezelte óvatosan, majdnem levágta vele a saját csuklóját. Fél kézzel

magatehetetlen volt, és végül dúlva-fulva távozott.

Bekukkantott a törzshelyeire, de senkivel sem futott össze, akiben megbízott volna. Furcsa hangulat

uralkodott a városban – az utcák szinte teljesen kihaltak voltak. Gus tudta, mi áll a háttérben. És

amikor alkonyodni kezdett, tisztában volt vele, hogy kezdenek elfogyni a lehetőségei.

Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy hazament, de aznap egy szál rendőrt sem látott, és amúgy is

aggódott madre miatt. Besurrant az épületbe, megpróbálta természetesen tartani golyóval átlyuggatott

kezét, és a lépcső felé indult. Tizenhat forduló. Amikor felért, végigment a folyosón, de senkivel sem

találkozott. Az ajtóra tapasztotta a fülét. Odabent hangosan szólt a tévé, mint mindig.

Tudta, hogy a csengő elromlott, ezért kopogott. Egy kicsit várt, aztán megint bekopogott. Majd

rugdosni kezdte az alsó lemezt, és teljes erőből ütötte az ajtót meg a vékony falat.

– Crispin! – szólongatta a szarházi bátyját. – Crispin, te fos! Nyisd már ki ezt a kurva ajtót!

Gus hallotta, hogy valaki elfordítja a kulcsot a zárban, és kilazítja a hevederzárat. De hiába várt, az

ajtó nem nyílt ki. Így hát letekerte megbilincselt kezéről az inget, és lenyomta a kilincset.

Crispin a sarokban állt, a kanapétól balra, amit ágynak használt, amikor otthon volt. Az összes

sötétítőfüggöny le volt húzva, a hűtő pedig tárva-nyitva állt a konyhában.

– Hol a mama? – kérdezte Gus.

Crispin egy szót sem szólt.

– Hülye köcsög! – mondta Gus. Becsapta a hűtőajtót. Pár cucc megolvadt, és víz folyt a padlóra. –

Alszik?

Crispin nem válaszolt. Csak mereven bámulta Gust.

Gusnak kezdett leesni a tantusz. Közelebbről is megnézte Crispint – akit egyébként az utóbbi időben

pillantásra sem szokott méltatni –, a fekete szemét meg a nyúzott arcát.

Aztán az ablakhoz ment, és széthúzta a függönyt. Éjszaka volt. Valahol tűz ütött ki, mert füst

gomolygott a levegőben.

Gus szembefordult Crispinnel, aki felordított, és máris le akarta rohanni a szoba túlsó sarkából.

Gus villámgyorsan maga elé emelte a karját, és a bátyja nyaka köré tekerte a bilincs láncát,

közvetlenül az álla alatt. Így elég magasra nyomta a fejét ahhoz, hogy ne tudja kiölteni a csápját.

Megragadta Crispin tarkóját, és a földre taszította a hajdani bátyját. A vámpír fekete szemét

kidüllesztve, állát megfeszítve próbálta kinyitni a száját, de Gus fojtogató szorítása megakadályozta

ebben. Gusnak feltett szándéka volt megfojtani a bátyját, de ahogy telt-múlt az idő, és Crispin tovább

rúgkapált, sőt, elájulni sem volt hajlandó, Gus rádöbbent, hogy a vámpírok nem lélegeznek, így ezzel

a módszerrel nem lehet kinyírni őket.

Úgyhogy a nyakánál fogva felhúzta a földről Crispint, aki kétségbeesetten hadonászva próbálta

elkapni Gus karját és lábát. Az elmúlt években Crispin csak púp volt az anyjuk hátán, Gus pedig

egyszerűen okádott a bátyjától. Most, hogy Crispin vámpírrá változott, megszűnt Gus testvérének

lenni, de a seggfejsége megmaradt. Csakúgy, mint Gusban a bosszúvágy, ami arra késztette, hogy

fejjel a falitükörhöz lökje a bátyját. A régi, ovális, súlyos üvegből készült tükör a földre csúszott és

elrepedt. Gus gyomron rúgta Crispint, a földre taszította, majd kiválasztotta a legnagyobb

tükörcserepet. Crispin még fel sem tudott teljesen térdelni, amikor Gus egy rántással végighúzta az

üvegdarab hegyét a bátyja tarkóján. Ezzel elvágta a gerincet, és Crispin torkánál is kibökte a bőrt, bár

nem hasította föl teljesen. Gus oldalirányba húzta az üvegdarabot, és ezzel majdnem lenyisszantotta

Crispin fejét – de megfeledkezett arról, milyen éles eszköz van a kezében, és a saját tenyerét is

elvágta. Metsző fájdalom nyilallt a kezébe, de addig nem engedte el a törött üvegcserepet, amíg a

bátyja feje el nem vált a testétől.

Gus hátratántorodott, és rémülten meredt a tenyerein lévő véres vágásokra. Nem akarta, hogy a

Crispin fehér véréből kimászó férgek belekerüljenek a sebbe. A férgek a szőnyegen tekergőztek, és

nehéz volt észrevenni őket, ezért Gus hátrébb húzódott. A bátyjára nézett, aki több darabban hevert a

padlón, és – bár a vámpíroktól undorodott – egy csöpp megbánást sem érzett. Crispin már évek óta

halott volt a szemében.

Megmosta a kezét a mosogatónál. A vágások hosszúak voltak, de nem mélyek. Egy ragacsos

törlőruhával elállította a vérzést, majd átment az anyja szobájába.

– Mama!

Abban reménykedett, hogy az asszony nincs otthon. A bevetett ágy érintetlen volt. Gus már éppen

indulni készült, amikor gondolt egyet, és négykézlábra ereszkedve benézett az ágy alá. De csak az

anyja ruhásdobozait látta, meg azt a kézisúlyzót, amit az asszony még tíz éve vett. Gus a konyha felé

tartott, amikor kaparászást hallott a gardrób felől. Megállt, és feszülten figyelt, majd odament az

ajtóhoz és kinyitotta. Az anyja összes ruháit lerángatták az akasztókról: a holmik most egy kupacban

hevertek a padlón.

És a kupac mozgott. Amikor Gus félrehajtott egy válltöméses sárga ruhát, madre arcával találta

szemközt magát. Az asszony szeme fekete, a bőre fakósárga volt.

Gus becsukta az ajtót. Nem csapta be és nem rohant el, csak becsukta, és némán állt egy darabig.

Legszívesebben zokogott volna, de nem tudott könnyeket előcsalni a szeméből, csak egy sóhajt, egy

halk, mélyről jövő nyöszörgést, aztán megfordult, és körülnézett az anyja szobájában, hátha talál

valami fegyvert, amivel levághatja az asszony fejét…

…és ekkor hirtelen ráébredt, hova jutott ez a világ. A csukott ajtó felé fordult, és nekitámasztotta a

homlokát.

– Ne haragudj, mama! – suttogta. – Lo siento. Vigyáznom kellett volna rád. Vigyáznom kellett volna

rád…

Kábultan ment át a saját szobájába. A bilincs miatt még az ingét sem tudta levenni. Belegyömöszölt

néhány ruhát egy papírtáskába, arra az esetre, ha később esetleg mégis át tudna öltözni, aztán a hóna

alá vette a csomagot.

Ekkor jutott eszébe az öregember. A 118. utcában lévő zálogkereskedés, ő majd segít neki. Segít

legyőzni ezt az izét.

Kiment a lakásból, és az előtér felé vette az irányt. A liftnél emberek csoportosultak. Gus lehajtott

fejjel indult el feléjük. Nem akarta, hogy felismerjék, nem akart szóba állni az anyja szomszédaival.

Félúton járhatott, amikor rádöbbent, hogy az emberek nem beszélnek, és nem is mozognak.

Felnézett, és három férfit látott maga előtt, akik mereven bámulták őt. Amikor észrevette, hogy a

szemük, a sötét szemük is üveges, megtorpant. Vámpírok állták el az útját.

Aztán hirtelen átvágtak az előtéren, és rávetették magukat, mire Gus csépelni kezdte őket az

összebilincselt kezével, a falhoz vágta mindhármukat, és a földbe döngölte az arcukat. Amikor pedig

már a földön feküdtek, rugdalni kezdte őket, de azok hamar talpra ugrottak. A csápját azonban

egyiknek sem volt ideje kidugnia, mert Gus súlyos bakancsának a sarkával betörte a fejüket, majd a

lifthez rohant, és mire a vámpírok utolérték volna, az ajtó már becsukódott.

Gus egyedül állt a liftben, zihált, és az emeleteket számolta. A szatyra eltűnt – elszakadt, és a ruhák

szétszóródtak az előtérben.

A kijelzőn felvillant az F betű, és amikor a liftajtó kinyílt, Gus előrehajolva, harcra készen állt a

fülkében.

De az előcsarnok üres volt. A ház előtt azonban egy homályos narancsszínű folt mozgott, és

sikoltozás meg ordítás hallatszott. Amikor Gus kilépett az utcára, látta, hogy a másik háztömbben tűz

ütött ki, és a lángok már a környező épületeket fenyegetik. Az emberek deszkákkal és egyéb

hirtelenjében kerített fegyverekkel felszerelkezve futottak az égő ház felé.

A másik oldalról egy hatfős csoport közeledett, náluk nem volt fegyver, és nem futottak, hanem

ráérősen lépdeltek. Az ellenkező irányból pedig egy magányos férfi futott el Gus mellett, és

odakiáltott a fiúnak:

– Mindenütt nyüzsögnek a hiénák, haver… – de a hatos csoport már le is csapott rá. A gyakorlatlan

szemlélő könnyen azt hihette volna, hogy egy hagyományos utcai rablás tanúja, de Gus egy csápot vett

észre a narancssárga lángok fényében. A vámpírok már a nyílt utcán vadásztak az emberekre.

Miközben ott állt, egy halogénfényszórós, koromfekete terepjáró bukkant elő a füstből. Zsaruk. Gus

sarkon fordult, rohanni kezdett – a kocsi fényszórójában az árnyéka még gyorsabban loholt előtte –, és

egyenesen belefutott a hatos csoportba. A vámpírok azonnal rávetették magukat, a fényszóró

megvilágította sápadt arcukat és fekete szemüket. Gus hallotta az ajtócsapódást meg a bakancsok

puffanását a járdán, és rögtön tudta, hogy két tűz közé került. Nekiesett a vicsorgó vámpíroknak,

meglengette előttük összebilincselt ökleit, és a gyomrukba fejelt. Nem akart alkalmat adni nekik arra,

hogy kinyithassák a szájukat. Ám az egyikük hirtelen Gus bilincse mögé hurkolta a karját, és egy ügyes

átvetéssel a földre küldte a fiút. A horda egy szempillantás alatt lerohanta Gust, és a tagok

közelharcot vívtak egymással, hogy eldöntsék, ki igyon a fiú véréből.

Ekkor suhogás hallatszott, és a vámpírok felvonyítottak. Egy pluttyanás, és az egyik vámpírnak már

szét is loccsant a feje.

Azt, amelyik Guson feküdt, oldalról ütötte ki valami. Gus a hasára hemperedett és négykézlábra

állt.

A megmentői nem zsaruk voltak. Hanem fekete gyakorlónadrágot és fekete kommandós bakancsot

viselő férfiak, akiknek fekete csuklya takarta az arcát. Nyílpuskákat és nagyobb méretű, fa markolatú

számszeríjakat tartottak a kezükben. Gus látta, ahogy az egyikük célba vesz egy vámpírt, és átlövi a

torkát. Mielőtt a vámpír egyáltalán a nyakához kaphatott volna, a nyílvessző akkora erővel robbant

fel, hogy a lény feje rögtön elvált a nyakától.

Döglött vámpír.

A nyílvesszők hegye ezüstből készült, és becsapódáskor aktiválódó töltettel volt ellátva.

Vámpírvadászok. Gus tátott szájjal nézte a fickókat. Hiába özönlöttek elő a vámpírok a

kapualjakból, a lövészek huszonöt, sőt, akár harminc méterről is eltalálták a torkukat.

Az egyikük úgy rohant oda Gushoz, mintha őt is vámpírnak nézné, és mielőtt még Gus

megszólalhatott volna, a vadász a karjára lépett a bakancsával, szinte az úttesthez szögezve azt.

Újratöltötte a nyílpuskáját, és a bilincsláncra célzott vele. Az ezüst nyílvessző kettéhasította az acélt,

majd az aszfaltba fúródott. Gus lehunyta a szemét, de ebben a lövedékben nem volt robbanótöltet. Gus

keze kiszabadult, bár a karperec még mindig ott volt rajta. A vadász bámulatos erővel húzta fel a fiút

a földről.

– Anyám! – kiáltotta Gus, aki egészen felvillanyozódott a látványtól. – Hol lehet feliratkozni?

Ám ekkor a hős megmentő mozdulatai lelassultak, mintha a fickó észrevett volna valamit. Gus a

csuklya sötét mélyére nézett, és egy falfehér arcot pillantott meg benne. A fickó fekete szeme vérben

forgott, kiszáradt szája egyetlen vékony vonalnak tűnt.

A vadász mereven bámulta a Gus tenyerén éktelenkedő véres vágásnyomokat.

Gus jól ismerte ezt a tekintetet. A bátyja és az anyja is így nézett rá.

Megpróbálta kiszabadítani magát, de a lény vasmarka erősen szorította a karját. A valami kitátotta a

száját, és már elő is bukkant a csápja hegye.

Ekkor egy másik vadász lépett hozzájuk, és a társa nyakához szorította a nyílpuskáját. Az új vadász

lehúzta a csuklyát Gus vadászának a fejéről, mire Gus egy idősebb vámpír kopasz, fül nélküli fejét és

táskás szemét pillantotta meg. A lény vicsorogva nézett társa fegyverére, majd átengedte Gust az

újonnan érkezettnek, akinek sápadt vámpírarcát Gus már csak akkor pillantotta meg, amikor az alak a

feje fölé emelte őt, a fekete terepjáróhoz vitte, és bevágta a hátsó ülésre.

A többi csuklyás vámpír is visszaült a kocsiba, majd a terepjáró, U alakú kanyart írva le az út

közepén, elindult. Gus volt az egyetlen emberi lény az autóban.

Valami fejbe kólintotta, mire elájult. A terepjáró az égő épület felé robogott; úgy szelte az utcán

gomolygó füstöt, mint egy felhőbe került repülőgép, majd csikorogva elhaladt a vámpírok csapata

mellett, befordult a sarkon, és a belváros felé indult.

 

A Fürdőkád

 

Az úgynevezett Fürdőkád, a hétemeletnyi mély alap, amely a leomlott World Trade Center helyén

állt, még pár perccel napfelkelte előtt is nappali fényárban úszott az éjszakai kivilágítás miatt. Az

építkezésen azonban egy lelket sem lehetett látni, a nagy gépek is mind álltak. A munkálatokat,

amelyek szinte folyamatosan zajlottak a tornyok ledőlése óta, átmenetileg felfüggesztették.

– Miért pont itt? – kérdezte Eph.

– Vonzotta a hely – felelte Setrakian. – A vakond is a kivágott fák tövébe vájja az odúját. A sebek

is elüszkösödnek néha. A Mestert a tragédia és a fájdalom élteti.

Eph, Fet és Setrakian Fet furgonjának hátuljában várakozott a Church és a Cortlandt sarkán.

Setrakian a hátsó ablaknál ült, kezében egy éjjellátó távcsővel. A forgalom gyér volt, csak a szokásos

hajnali taxik és teherautók közlekedtek. Gyalogosnak vagy egyéb életnek a nyomát sem lehetett látni.

Vámpírokat kerestek, de egyet sem láttak.

– Nagy itt a világosság – jegyezte meg Setrakian, egy pillanatra sem véve el a távcsövet a szeme

elől. – Nem akarják, hogy meglássák őket,

– Nem bámulhatjuk egész nap az építkezést – felelte Eph.

– Ha annyian vannak, mint gondoljuk – mondta Setrakian akkor itt kell lenniük valahol. Még

napkelte előtt visszahúzódnak a vackukba. Mint a rágcsálók – nézett Fetre.

– Mondok én magának valamit – válaszolta Fet. – Még egy patkányt sem láttam, ami a bejárati ajtón

keresztül ment volna be egy épületbe. – Egy darabig töprengett, majd hirtelen előretornázta magát a

vezetőülésre. – Van egy ötletem.

Elindult észak felé a Church Streeten, a Városháza irányába, amely a WTC-építkezéstől egy

háztömbnyivel északkeletre volt található. Az épület egy hatalmas park közepén foglalt helyet. Fet

bekanyarodott a Park Row-i buszparkolóba, és csikorogva lefékezett.

– Ez a park a legnagyobb patkánytanya a városban. Megpróbáltuk kiirtani a borostyánt, hogy ne

legyen olyan sűrű az aljnövényzet. Lecseréltük a szemeteseket, de még ez sem segített. A patkányok

úgy fogócskáznak itt, mint a mókusok, főleg délben, amikor mindenki kiözönlik ide ebédelni. A

patkányok szeretik a hasukat, de élelmet bárhol tudnak szerezni. Valójában az infrastruktúra vonzza

őket. – Fet a földre mutatott: – Van itt lent egy bezárt metróállomás. A régi Városháza megálló.

– Van összeköttetése a többi alagúttal? – kérdezte Setrakian.

– A föld alatt minden mindennel összeköttetésben van, ha úgy vesszük.

A három férfi feszülten figyelt. Nem kellett sokáig várniuk.

– Ott! – kiáltott fel Setrakian.

Eph egy borzas hajú nőt pillantott meg az egyik utcai lámpa alatt, a kocsitól harmincméternyire.

– Hajléktalan – mondta.

– Nem – felelte Setrakian, és Eph kezébe nyomta a hőérzékélő távcsövet.

A távcsőben a nő elmosódott, égővörös foltként emelkedett ki a hűvös, homályos háttérből.

– Az anyagcsere – mondta Setrakian. – Ott egy másik!

Egy testes asszony kacsázott végig szögletes mozdulatokkal a parkot szegélyező alacsony vaskerítés

mellett, az árnyékban.

És már jött is a következő: egy újságáruskötényt viselő férfi, aki egy testet cipelt a vállán.

Áthajította a kerítésen, majd nagy ügyetlenül ő is utána mászott. Közben elbotlott, és felhasította a

nadrágja szárát, de mintha mi sem történt volna, felállt, felnyalábolta az áldozatát, és eltűnt a lombok

takarásában.

– Igen – mondta izgatottan Setrakian. – Ez az!

Eph megborzongott. Felfordult a gyomra ezektől a két lábon járó patogénektől, ezektől az

emberbőrbe bújt kórokozóktól. Undorodva nézte, ahogy egymás után betámolyognak a parkba, majd

alsóbbrendű állati ösztöneiknek engedelmeskedve a sötétbe húzódnak. Úgy siettek, mint az ingázók,

akik még el akarják érni az utolsó vonatot.

A három férfi nesztelenül kiszállt a kocsiból. Fet Tyvek védőruhát és gumicsizmát viselt. A

többieknek is tudott volna adni a ruhából, de Eph és Setrakian csak a csizmát húzta fel. Setrakian

anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, mindenkit befújt szagsemlegesítő spray-vel, amelynek címkéjén

egy célkeresztbe vett szarvas képe volt látható. A lélegzetükbe vegyülő szén-dioxid szagát, a szívük

kalapálását és a vérük zubogását azonban semmilyen spray nem tudta elnyomni.

Fet volt a legjobban felpakolva. A nyakában egy zsák lógott, benne a szögbelövő, amit három

póttölténytár tett teljessé. Az övén különféle eszközök lógtak: többek között éjjellátó távcső és UV

pálca, továbbá Setrakian egyik bőrtokba rejtett ezüsttőre. A kezében egy nagy teljesítményű Luma

lámpát tartott, a vállán lévő hálóban pedig az UV fényterítő lapult.

Setrakian a sétapálcáját hozta meg egy Luma lámpát; a hőérzékélő távcsövet a kabátja zsebébe

dugta. És kétszer is megnézte, ott van-e a mellényzsebében az orvosságos dobozkája.

Ephnél is Luma lámpa volt, a mellkasán pedig egy ezüstkard szíját vetette keresztbe, így rögzítve a

hátán a hatvanöt centiméteres, hüvelybe bújtatott pengét.

– Nem biztos, hogy ez jó ötlet – szólalt meg Fet. – Hazai pályán küzdeni meg a szörnnyel.

– Nincs más választásunk – felelte Setrakian. – Ez az egyetlen időszak, amikor tudjuk, hol van. – Az

öregember felpillantott az égre, amelyet az első halvány fénysugár már kezdett kékké varázsolni. – Az

éjszakának vége. Induljunk!

Az alacsony vaskapuhoz mentek, amit éjjelre mindig bezártak. Eph és Fet átmászott rajta, aztán

Setrakiant is átsegítették a túloldalra.

A járdán közeledő – szapora, de bicegős – léptek hallatán gyorsan behúzódtak a park belsejébe.

A park éjjel nem volt kivilágítva, a fák pedig sűrűn álltak egymás mellett. Csak a szökőkút

csobogása meg a park előtt elsuhanó autók zaja hallatszott.

– Hol vannak? – suttogta Eph.

Setrakian elővette a hőérzékélő távcsövét. Végigpásztázta a környéket, majd átadta a távcsövet

Ephnek. Eph élénkvörös foltokat látott, amelyek óvatosan osontak végig az amúgy hideg fényű tájon.

Megvolt a válasz a kérdésére: mindenhol. És kivétel nélkül egy északra fekvő pont felé tartottak.

Nemsokára kiderült, merre mentek. Egy kioszk felé, amely a park Broadway felőli részén állt –

sötét épület volt, és Eph ekkora távolságról nem igazán tudta kivenni a körvonalait. Vártak, amíg a

hazafelé bandukoló vámpírok száma megfogyatkozik, és Setrakian távcsöve sem mutat már több

figyelemre méltó hőforrást.

Aztán odaszaladtak az építményhez. Az egyre erősödő fényben jól látszott, hogy egy információs

pavilonról van szó, amelyet éjszakára bezártak. Kinyitották az ajtót, de a bódé üres volt.

Benyomultak a szűk helyiségbe. A pult fémállványain turistáknak való prospektusok és

buszmenetrendek sorakoztak. Fet a padlóból nyíló duplaszárnyú fém csapóajtóra irányította az

elemlámpáját. A csapóajtó mindkét oldalán vastag átfűző karikák voltak, de a lakatok eltűntek. Az

ajtón ez a felirat volt olvasható: MTA.

Fet maga felé húzta a két ajtószárnyat, Eph pedig készenlétben állt a lámpájával. Lépcső vezetett le

a sötétbe. Setrakian egy elhalványodott feliratra irányította az elemlámpáját, miközben Fet elindult

lefelé.

– Vészkijárat – olvasta fennhangon Fet. – A régi Városháza állomást a második világháború után

zárták le. Az új szerelvények nehezen tudták bevenni az éles kanyart, a peron pedig túl keskeny volt,

bár ha jól tudom, a hatos számú helyiérdekű vasút még mindig errefelé jár. – Fet jobbra-balra

tekingetett. – Biztosan ledózerolták a régi vészkijáratot, és ezt a pavilont tették a helyére.

– Rendben – mondta Setrakian. – Gyerünk!

Eph ment leghátul. Nem csukta be az ajtót maga után, hogy alkalomadtán azonnal ki tudjanak

menekülni a felszínre.

A lépcsőfokokat belepte a mocsok, csak a közepük volt tiszta a rendszeres gyalogosforgalom miatt.

Lent koromsötét fogadta őket.

– A következő megálló 1945 – mondta Fet.

A lépcső egy nyitott ajtóig tartott, amelyen átlépve egy másik, szélesebb lépcsősor következett – ez

a régi magasföldszinten ért véget. A csempével kirakott kupola, amelyet négy boltív tartott, és amely

egy modern üvegből készült díszes tetőablakban végződött, kékesen derengett. Az íves falnál álló fa

jegyárusító bódé oldalához létrákat és egy régi állványzatot támasztottak. A boltíves átjárókban nem

volt forgókapu, mivel az állomás még az érmerendszer bevezetése előtt megszűnt.

A távolabbi boltív egy következő lépcsősorhoz vezetett, amely legfeljebb ötembernyi széles volt,

és a szűk peronnál ért véget. A három férfi megállt a boltíves átjáróban, de csak a metrószerelvények

távoli fékcsikorgását hallották, így végül kimerészkedtek az elhagyatott peronra.

Mintha egy katedrális suttogó galériáján lettek volna. A boltíves mennyezeten csupasz, sötét

villanykörtékkel kirakott eredeti sárgaréz csillárok lógtak. A boltívek szélén végigfutó, egymásba

fonódó csempedíszítések úgy festettek, mint egy-egy hatalmas cipzár. A fény két íves, violakék üvegű

tetőablakon keresztül szűrődött be, a többit a második világháború után, az esetleges légitámadások

kivédése érdekében befalazták. A fény kicsit odébb, a felszíni szellőzőrácsoknál bukkant fel újra: még

mindig nagyon halovány volt, de ahhoz elég, hogy a három férfi jó messzire ellásson a kecsesen

kanyarodó sínek mentén. Egyetlen derékszöget sem lehetett látni sehol. A csempe alaposan

megrongálódott, a legközelebbi falfelirat mázas terrakottacsempéit is beleértve, amelyek aranyszínűek

voltak zöld szegéllyel, és fehér kerámialapokat vettek körbe, amelyeken kék betűk hirdették:

VÁROSHÁZA.

Az ívelt peront bevonó vékony vasporrétegen jól látszottak a vámpírok lábnyomai, amelyek

egyenesen a sötétbe vezettek.

A férfiak a peron végéig követték a lábnyomokat, majd leugrottak a még mindig feszültség alatt lévő

sínek közé. A pálya végig balra kanyarodott. Amikor bekapcsolták az elemlámpáikat, Eph Lumája,

ameddig a szem ellátott, mindenütt irizáló és tarka vizeletfoltokat mutatott. Setrakian már éppen nyúlt

volna a hőérzékélő távcsövéért, amikor hangokat hallottak a hátuk mögül. A késve érkező vámpírok

most értek le a lépcsőről a peronra. Eph lekapcsolta a fénypálcáját, majd a csapat az áramvezető

síneken átkelve a szemközti falhoz sietett, és a süllyesztett kőhöz lapult.

A késve érkezők lemásztak a peronról a sínek közé, talpuk alatt csikorgott a poros zúzottkő.

Setrakian a hőérzékélő távcsövével figyelte őket: két élénknarancs foltot látott, de semmi szokatlant

nem vett észre az alakjukkal vagy a testtartásukkal kapcsolatban. Az első alak aztán egyszer csak

eltűnt, és Setrakian csak nagy sokára jött rá, hogy egy falrepedésen bújt át, egy nyíláson, amit az előbb

valami miatt nem vettek észre. A második alak ugyanazon a helyen állt meg, de ahelyett, hogy eltűnt

volna, feléjük fordult. Setrakian nem mozdult; tudta, hogy a lény sötétben is jól lát, de még korántsem

tökéletesen. A hőérzékélő távcső szerint a vámpír testén a toroktájék volt a legmelegebb terület.

Narancssárga folyadék csurgott le a lába között, majd rögtön sárgára hűlt, és tócsába gyűlt a földön,

miközben a lény kiürítette a hólyagját. Aztán a vámpír úgy emelte föl a fejét, mint egy zsákmányt

szimatoló állat, és egy Setrakianék búvóhelyétől távolabb lévő sínszakasz felé fordult… majd bedugta

a fejét a nyílásba, és eltűnt a falban.

Setrakian visszamerészkedett a sínre. A többiek követték. A friss, meleg vámpírvizelet orrfacsaró

bűze az egész alagutat betöltötte. Az égett ammóniaszag rossz emlékeket idézett föl Setrakianben. A

többiek kikerülték a tócsát, és a falnyílás felé indultak.

Eph kihúzta a kardját a hüvelyéből, és előrement. Az átjáró egy meleg, rücskös falú, páraszagú

katakombába vezetett. Abban a pillanatban, amikor Eph felkapcsolta a Luma lámpáját, az első vámpír

felegyenesedett, és rávetette magát. Eph nem tudta időben fölemelni az ezüstkardját, így a vámpír a

falhoz lökte. A férfi lámpája az árkokkal szabdalt talajon csörgedező szennyvízpatakocska mellett

hevert, és meleg indigókék fényében jól látszott, hogy a vámpír egy nő, vagyis régen az volt. Sárfoltos

fehér blúza fölött üzletasszonyos blézert viselt, elmaszatolódott fekete szempillafestéke baljóslatú

karikákat rajzolt a szeme köré. Kitátotta a száját, hátrafeszítette a nyelvét – és Fet ebben a pillanatban

rohant elő az átjáróból.

A tőrével nekitámadt a nőnek, és az oldalába mélyesztette a pengét. A vámpír legurult Ephről, de

azonnal felguggolt. Fet üvöltve esett neki, és ezúttal a válla alatt, a mellkasán, az egykori szívtájékon

találta el a lényt. A vámpír hátratántorodott, de aztán újból nekilódult. Fet ordítva vágta bele a tőrt a

lény hasába, mire az összerándult, és vicsorogni kezdett – de inkább csak zavarában, mint

fájdalmában. Egyszerűen nem lehetett megállítani.

Ephnek időközben sikerült összeszednie magát, és amikor a vámpír ismét Fetnek esett, előreugrott,

majd két marokra fogta a kardját, és hátulról lesújtott a nőre. Még mindig idegennek találta a benne

forrongó gyilkos indulatokat, ezért a suhintás nem sikerült tökéletesre, és a kard végül nem olyan

erővel csapott le, ahogyan kellett volna. De ez is elég volt. Ephnek sikerült elroppantania a gerincet,

és a vámpír feje előrebicsaklott. A lény kétségbeesetten hadonászott a karjával, a teste pedig

görcsösen vonaglott meg, és olyan sistergéssel dőlt bele a középen folydogáló szennyvízpatakba, mint

a forró serpenyőbe dobott hús.

Nem volt idő megilletődni. A katakombán végigvisszhangzó tocsogás arra utalt, hogy a második

vámpír előreszaladt – lélekszakadva rohant, hogy figyelmeztesse a többieket.

Eph felvette a földről a Luma lámpáját, és oldalán a karddal a vámpír után indult. Elképzelte, hogy

azt a vámpírt üldözi, aki elrabolta Kellyt, és dühösen vágtatott előre a párás átjáróban; bakancsa

keményen csattogott a vizes talajon. Az alagút jobbra kanyarodott, ahol egy széles cső bukkant elő a

kőből, és az egyre szűkülő nyílás mentén haladt tovább. A párás meleg megfelelő klímát biztosított az

algáknak és a gombáknak, amelyek szinte világítottak a lámpa fényében. Eph előtt homályosan

kirajzolódott a vámpír alakja, aki előrenyújtott karral, a levegőt karmolászva szaladt előtte.

Aztán újabb éles kanyar következett, és a vámpír eltűnt. Eph lelassított és körülnézett, félve

pásztázva körbe az alagutat a lámpájával – amíg észre nem vette, hogy a lény lábai egy, az oldalfal

alatt ásott alacsony lyukban kalimpálnak. A vámpír fürge, féregszerű mozgással araszolt előre, majd

végleg eltűnt az átjáróból, és Eph hiába akart lesújtani a mocskos lábra, a lény villámgyorsan

átcsusszant az alagúton, így Eph már csak a levegőt döfködte a kardjával.

Letérdelt, de nem látott át a szűk lyuk túloldalára. Aztán távoli lépteket hallott. Tudta, hogy Fet meg

Setrakian jócskán lemaradt mögötte. Úgy döntött, hogy nem várja be őket. A hátára hemperedett, és

bepréselte magát az alagútba.

Karját a feje fölé nyújtotta, úgy, hogy a lámpa meg a kard legyen elöl. Csak nehogy beszoruljak,

gondolta magában. Mert akkor se ki, se be. De sikerült átnyomakodnia az üregen, a karja meg a feje

már kint volt a szabad levegőn. Aztán egy rúgással kitolta magát az üregből és feltérdelt.

Lihegve járatta körbe a lámpáját. Megint egy alagútba jutott, amelyet a használaton kívüli helyek

különös atmoszférája lengett körül, de itt már sínek és kövek is voltak. Bal oldalon, nem egészen száz

méterre, fényt látott.

Egy peron. Eph követte a síneket, és felkapaszkodott a betonsávra. Ez a hely nem volt olyan

pompázatos, mint a Városháznál lévő állomás; sőt, csupasz acélgerendáival meg a kívül futó

mennyezeti csőrendszerével kifejezetten puritán hatást keltett. Eph idáig azt hitte, az összes

metróállomást ismeri, de itt még sosem járt.

A peron végénél egy metrószerelvény vesztegelt, ajtaján felirat: ÜZEMEN KÍVÜL. Középen egy

egykori irányítótorony váza magasodott, régi típusú, színes graffitikkel telefújva. Eph lenyomta a

kilincset, de az ajtó zárva volt.

Ekkor susogás hallatszott az alagútból. Fet és Setrakian most nyomakodott át a lyukon, hogy beérje

Ephet. Talán nem volt túl okos dolog így előrerohanni. Eph elhatározta, hogy ebben a fényoázisban

fogja bevárni a többieket, ám ekkor meghallotta, hogy valaki félrerúg egy követ a közeli sínágyban.

Gyorsan hátrafordult, és egy vámpírt pillantott meg, amint kiront az utolsó metrókocsiból, majd

szorosan a fal mellett haladva elmenekül az elhagyatott állomás fényei elől.

Eph utánarohant; elszaladt a magasított peron végéig, aztán beugrott a sínek közé, és követte a

vámpírt a sötétbe. Egy idő után a kavicságy jobbra kanyarodott, és a síneknek vége szakadt. A

sebesen futó Eph körül elmosódott az alagút. A falak visszaverték a vámpír sietős lépteit, meztelen

talpa alatt ropogtak az éles kövek. A lény hirtelen megbotlott és lelassított. Eph egyre közelebb ért, és

lámpájának fénye megijesztette a vámpírt. A lény egyszer hátra is fordult: indigókéken világító arcán

rémület ült.

Eph gyorsan előrelendítette a kardját, és futás közben lenyisszantotta a szörny fejét.

A fej nélküli test előrezuhant, Eph pedig megállt, és a fehéren vérző nyakra irányította Luma

lámpáját, hogy megölje a kiszabadult vérférgeket. Aztán felegyenesedett, és hangos zihálása

csillapodni kezdett… végül teljesen visszafojtotta a lélegzetét.

Meghallott valamit. Illetve megérzett. Valamit, ami teljesen körülvette őt. Nem léptek vagy mozgás

zaja, csak… rezgések.

Előkereste a kis elemlámpáját, és felkattintotta. New Yorkiak holttestei hevertek az alagút sáros

talaján. Teljesen felöltözve, mindkét oldalon, mintha egy gáztámadás áldozatai lennének.

Néhányuknak még nyitva volt a szeme, és a betegek kábult tekintetével meredtek maguk elé.

Ők voltak az átváltozottak. A nemrég megmartak, a frissen fertőzöttek. Aznap éjjel támadták meg

őket. A rezgés, amit Eph érzett, az átalakulás alatt álló testekből eredt: az áldozatok meg sem

moccantak, a tumorok viszont kezdték átvenni az uralmat a szerveik fölött, az állkapcsukban pedig már

növekedésnek indultak a csápok.

Eph több tucatnyi testet látott, és a sor még előrébb is folytatódott – homályos alakok, ameddig a

szem ellát. Férfiak, nők, gyerekek – különféle rendű és rangú áldozatok. Eph végigszaladt a fal

mellett, és belevilágított az arcokba, Kellyt kereste – és imádkozott, hogy ne bukkanjon rá.

Még akkor is a feleségét kereste, amikor Fet és Setrakian utolérte.

– Nincs itt – közölte velük Eph félig megkönnyebbülten, félig elkeseredetten.

Setrakian a szívére szorította a kezét, alig kapott levegőt.

– Mennyi van még?

– Az előbbi egy másik városházi megállóhely volt a BMT vonalán. Egy alsóbb szint, amit soha nem

üzemeltek be, csak a szerelvények tárolására használtak. Ami azt jelenti, hogy a Broadway vonal alatt

vagyunk. Ez a kanyar a Woolworth Buildinget kerüli meg. A Cortland Street a következő állomás.

Vagyis a World Trade Center… – Fet úgy bámult felfelé, mintha tíz-tizenöt emeletnyi mélységből is

simán kilátna a felszínre. – Közel vagyunk.

– Essünk túl a dolgon! – mondta Eph. – Most.

– Várjon! – szólt utána a még mindig erősen lihegő Setrakian. Elemlámpájának fényével

végigpásztázta az átváltozottak arcát. Fél térdre ereszkedett, hogy leellenőrizzen néhány áldozatot az

ezüstbevonatú tükrével, amit a kabátzsebéből vett elő. – Előbb még van egy kis dolgunk.

Setrakian elemlámpájának fényénél Fet és Eph sorra kivégezte a születőben lévő vámpírokat. És

minden egyes lefejezés Eph lelkiismeretére is újabb csapást mért,

Ő is átváltozott. Nem emberből vámpírrá, hanem gyógyítóból hóhérrá.

A talajvíz egyre mélyebbé vált a katakombákban, és a befejezetlen mennyezetről fura, napot sosem

látott gyökerek, indák, albínó kinövések futottak le a víz felszínére, hogy táplálékot nyerjenek. Az

alagútban időnként felvillanó sárga fényben nem látszottak graffitik. A talaj érintetlen részeit mindkét

oldalon fehér por borította; néhol egészen finom volt, és teljesen belepte a poshadt víztócsákat. A

World Trade Center maradványa. A három férfi igyekezett nem belelépni – olyan tisztelettudóan

viselkedtek, mintha temetőben járnának.

A mennyezet egyre alacsonyabb lett, végül már az embermagasságot sem érte el jelezvén, hogy

zsákutca közeledik. Setrakian az elemlámpája segítségével talált egy nyílást az egyre alacsonyabbá

váló fal felső részén, amely elég széles volt ahhoz, hogy átmászhassanak rajta. Az eddig halk és távoli

dübörgés erőteljesebbé vált. Az elemlámpák fényében a víz felszíne fodrozódni kezdett a férfiak

csizmája körül. Az összetéveszthetetlen morajlás a metró közelségét jelezte. A három férfi idegesen

nézett körül, bár az alagútban, amelyben álltak, nem futott sín.

A szerelvény szemből jött, és egyenesen feléjük tartott – csak éppen a fejük fölött haladt el, hogy

begördüljön az aktívan működő BMT-Városháza állomásra. A csikorgás, a morajlás és a dübörgés

elviselhetetlenné vált – erősségben és decibelben is földrengéshez hasonlatos méreteket öltött –, és a

három férfi hirtelen rájött, hogy ez a fülsiketítő zaj az egyetlen esélyük.

Átpréselték magukat a hasadékon, és átsiettek a másik ember alkotta, sínek nélküli átjáróba,

amelyben sötét villanykörték lógtak a mennyezetről és ipari reflektorok táncoltak az elhaladó

metrószerelvény robajától. A tízméteres acélgerendák mögött szemét– és törmelékkupacok

tornyosultak. A kicsit távolabb kezdődő hosszú kanyaron túl sárgás fény derengett. A férfiak

lekapcsolták a Luma lámpáikat, és végigfutottak a sötét alagúton, amely a kanyar után hosszú, nyitott

kamrává szélesedett.

Amikor a talaj remegése megszűnt, és a vonat is tovarobogott, mint egy elvonuló zivatar,

lelassítottak, hogy a lépteik ne üssenek zajt. Eph már azelőtt érezte a lények jelenlétét, hogy meglátta

volna őket, illetve a körvonalaikat. A földön ültek vagy feküdtek, de a három férfi jöttére felneszeltek

és felültek, viszont nem támadtak. Így Eph, Setrakian és Fet tovább haladhatott a Mester búvóhelye

felé.

A démonok már alaposan belakmároztak, a testük úgy duzzadt a vértől, mint a kullancsoké. Lustán

heverésztek és emésztettek. A bágyadtságuk halálszerű volt; ezek a lények arra voltak ítélve, hogy

bevárják a napnyugtát, amely újabb lehetőséget teremt nekik a portyázásra.

De már ébredeztek. Öltözékük palettája az overalltól az öltönyön, a melegítőn, a pizsamán, az

estélyi ruhán és a piszkos kötényen át a teljes meztelenségig terjedt.

Eph megmarkolta a kardját, és jól megnézte magának az arcokat, miközben elhaladt mellettük.

Halott arcok és vérben forgó szemek.

– Maradjunk együtt! – suttogta Setrakian, és menet közben óvatosan kiemelte az UV fényterítőt a Fet

hátán lévő hálóból. Görbe ujjaival lehúzta róla a biztonsági szalagot, majd megforgatta a gömb tetejét,

hogy működésbe hozza a generátort. – Remélem, működik.

– Reméli? – kérdezett vissza Fet.

Ekkor az egyik vámpír rájuk támadt – egy öregember, talán nem volt úgy jóllakva, mint a többiek de

amikor Fet megmutatta neki az ezüsttőrét, sziszegni kezdett. Fet a férfi combjára helyezte a bakancsát,

aztán hátralökte az öreget, és a többieknek is megmutatta az ezüstöt.

– Ebből már nem fogunk kikeveredni – jegyezte meg.

Pirospozsgás, megkövült arcok váltak el a faltól. Idősebb, első vagy második generációs vámpírok,

őszülő hajjal. Egyesek állat módjára nyögdécseltek és kattogtak, mintha beszélgetni próbálnának, de a

nyelvük alatti förtelmes kinövés ebben is megakadályozta őket. Feldagadt torkuk görcsösen rángott.

– Ha a tüske a talajhoz ér, elvileg bezárul az áramkör – magyarázta Setrakian, aki Fet és Eph között

lépdelt.

– Elvileg? – csattant föl Fet.

– Mindenki bújjon fedezékbe, mielőtt a fény terítő működésbe lép. Az oszlopok mögé. – Rozsdás,

szegecselt gerendák álltak egymástól azonos távolságra. – Csak néhány másodperc az egész. Ha

elbújtak, csukják be a szemüket. Nehogy belenézzenek a fénybe. Különben megvakulnak.

– Jó, csak csinálja már! – sürgette Fet, akit már körülvettek a vámpírok.

– Egy pillanat… – Az öregember csak annyira húzta szét a sétapálcáját, hogy az ezüstkard

előbukkanjon, majd két göcsörtös ujját villámgyorsan végighúzta az éles pengén. Vér csöppent a

kőpadlóra. A szag szemmel láthatóan felrázta a vámpírokat. Csapatostul jöttek, még a

legláthatatlanabb zugokból is – kíváncsian és éhesen.

Fet meglengette tőrét a poros levegőben, hogy fenntartsa a három lépés távolságot.

– Mire vár még?

Eph az arcokat figyelte, hátha rábukkan Kellyre az üres tekintetű nők között. Amikor az egyik nő

elindult felé, Eph a mellkasának szegezte a kardja hegyét, mire a támadó úgy hőkölt hátra, mintha

tüzes vassal égették volna meg.

Egyre nagyobb volt a hangzavar, és ahogy az éhség legyőzte a tétovázást, ahogy a vágy felülírta a

türelmes várakozást, úgy taszigálták a hátul lévők egyre hevesebben az elöl állókat. Setrakian vére a

földre csurgott, és az illata – na meg a potyalakoma ígérete – teljesen megvadította a vámpírokat.

– Csinálja már! – kiabálta Fet.

– Máris… – válaszolta Setrakian.

A vámpírok előrenyomultak, de Eph visszavonulásra kényszerítette őket a kardja hegyével. Csak

ezután jutott eszébe, hogy akár a Luma lámpáját is bekapcsolhatná, de a vámpírok úgy bámultak bele a

gyilkos sugarakba, mint zombik a napba. Az elöl állók egyre nehezebben tudtak ellenállni a hátulról

nyomakodóknak. A kör egyre szűkült… és valaki elkapta Eph karját.

– Most! – kiáltotta el magát Setrakian.

Úgy dobta fel a levegőbe a tüskés gömböt, mint bíró a focilabdát. A súlyos tárgy kiegyenesedett,

tömör tüskéi egyenesen lefelé mutattak, miközben a gömb a padló felé zuhant.

A négyélű acéltüske a kőbe fúródott, és a szerkezet surrogni kezdett, mint egy régi dinamó.

– Gyerünk, gyerünk! – ordította Setrakian.

Eph, aki az egyik oszlophoz próbált eljutni, meglengette a lámpáját, és közben úgy hadonászott a

kardjával, mintha az egy bozótvágó kés lenne. Érezte, hogy a vámpírok belecsimpaszkodnak, le

akarják húzni a földre, érezte sebesen mozgó kardja tompa puffanásait, és hallotta, ahogy a vámpírok

kórusban nyöszörögnek és jajgatnak. De még eközben is az arcokat nézte, és mindenkit lekaszabolt,

aki nem Kelly volt.

Ekkor a berregő szerkezet visítani kezdett, és Eph szurkálva, rugdosva, hadonászva próbált eljutni

az acélgerendához. Pont akkor lépett be az árnyékába, amikor a helyiséget vakító kék fény árasztotta

el. Becsukta a szemét, és még a karjával is eltakarta.

Hallotta a porrá hamvadó vámpírok állatias üvöltését. Az atomjaikra hulló testek fortyogását,

bugyborékolását, sistergését; a belsőségek szétmállását, amelyekkel együtt mintha a szörnyek lelke is

szénné égett volna. És a leforrázott torkokban bennragadt néma sikolyokat.

Tömeges áldozatbemutatás.

Az éles visítás nem tartott tovább tíz másodpercnél, a megtisztító kék fény ragyogó sugara a

padlótól a mennyezetig betöltötte a helyiséget, míg végül le nem merült az akkumulátor. Az üreg

megint sötétségbe borult – és amikor már nem hallatszott más nesz, csak az egyre lassuló surrogás,

Eph leengedte a karját, és kinyitotta a szemét.

A vámpírok megpörkölődött húsának förtelmes bűze füstös páraként lebegett a padlón heverő

elszenesedett testek fölött. Lehetetlen volt úgy megmozdulniuk, hogy valamelyikük bele ne rúgjon

ezekbe a romlott démonokba, akiknek úgy pöndörödött össze a teste, mint a megpörkölődött

papírdarab. Csak azok a szerencsés vámpírok maradtak életben, akik kívül álltak a fény hatósugarán,

de Eph és Fet ezeket a nyomorék, félhalott párákat is gyorsan megszabadította a további szenvedéstől.

Fet ezután odament a fényterítőhöz, amely időközben kigyulladt. Felmérte a kárt.

– Azannyát – mondta –, ez tényleg bevált!

– Nézzék! – szólalt meg Setrakian.

A füstölgő üreg túlsó végében, a méternyi magas szemétdomb tetején egy hosszú, fekete láda

hevert.

Ahogy Eph a többiekkel együtt közelebb ment hozzá – úgy mozogva, mint a megilletődött

tűzszerészek, akik védőruha nélkül közelítenek meg egy gyanús tárgyat –, hátborzongatóan ismerősnek

találta a helyzetet, és nemsokára rá is jött, hogy miért: ugyanezt érezte, amikor az elsötétült repülőgép

felé ment a gurulóúton, még a kezdet kezdetén.

Egy halott és mégsem halott valami felé közelít. Ami egy másik világból érkezett.

Amikor már elég közel ért a ládához, megállapította, hogy az tényleg megegyezik a 753-as járat

rakterében talált hosszú, fekete fadobozzal. A fedelén lévő díszes faragás hullámzó emberalakokat

ábrázolt, akik mintha a pokol tüzében égtek volna – megnyúlt arcukról mélységes gyötrelem sugárzott.

A Mester túlméretezett koporsója egy kőtörmelékből és szemétből emelt oltáron feküdt a World

Trade Center romjai alatt.

– Ez az – szólalt meg Eph.

Setrakian a láda oldala felé nyúlt, már-már megérintette a faragást, de aztán visszahúzta göcsörtös

ujjait.

– Mióta keresem ezt – mondta.

Eph megborzongott, nem akart újból találkozni ezzel a félelmetes termetű és kegyetlen erejű

lénnyel. A láda oldalánál maradt, mert attól tartott, hogy az ajtók bármelyik pillanatban

kicsapódhatnak. Fet a koporsó elejéhez lépett. Nem volt fogantyú a tetején. Az embernek be kellett

csúsztatnia az ujját a két ajtószárny közé, és úgy kinyitni a ládát. Kényes művelet, amit nehéz gyorsan

elvégezni.

Setrakian a láda feltételezett fejrészénél állt, hosszú kardját készenlétben tartva. De az arca komor

volt. Eph kiolvasta az okot az öregember szeméből, ami aztán őt is lelohasztotta.

Túl egyszerű lenne.

Eph és Fet bedugta az ujját a fedél két szárnya alá, és háromra felcsapta azokat. Setrakian

előrehajolt a lámpájával meg a kardjával… és azt látta, hogy a láda földdel van tele. Beledöfte a

kardját, és az ezüstpenge hegye a hatalmas szekrény aljáig szaladt. Semmi.

Fet vérben forgó szemekkel lépett hátra, túláradt benne a felhasználatlan adrenalin.

– Eltűnt?

Setrakian kihúzta a kardot, és a láda szélén leveregette róla a földmorzsákat.

Eph mérhetetlenül csalódott volt.

– Megszökött. – Eph ellépett a koporsótól, és a szörnyű kamra belseje, az elpusztított vámpírokkal

teli átokföldje felé fordult. – Tudta, hogy itt vagyunk. Negyed órával ezelőtt szökött ki a

metróalagútba. Föl nem mehet, mert süt a nap… úgyhogy estig itt marad.

– A világ leghosszabb alagútrendszerében – jegyezte meg Fet. – Ezerháromszáz kilométernyi sín

között.

Eph hangja reszelős volt a szomorúságtól.

– Még csak esélyünk sem volt,

Setrakian kimerült volt, de nem látszott csüggedtnek. Ha másutt nem is, fáradt tekintetében újra

fellobbant a tűz.

– De hát nem így kell rágcsálókat irtani, Mr. Fet? Hogy kiűzzük őket a vackukból? Hogy

menekülésre késztetjük őket?

– Csak akkor, ha tudjuk, végül hol kötnek ki – válaszolta Fet.

– És az igaz, hogy az üreglakó állatok, a patkánytól a nyúlig, ásnak egy úgynevezett hátsó

kijáratot…?

– Egy menekülőlyukat. – Fetnek végre kezdett leesni a tantusz. – Egy vészkijáratot. A ragadozó

bejön az egyik oldalon, ő meg kislisszol a másikon.

– Azt hiszem, sikerült kiűznünk a Mestert a vackából – mondta Setrakian.

 

Vestry Street, Tribeca

 

Nem volt idejük rendesen megsemmisíteni a koporsót, így csak annyit tettek, hogy ledöntötték a

törmelékoltárról, felfordították, a földet pedig szétszórták. Megegyeztek, hogy később még

visszajönnek, és pontot tesznek a dolog végére.

Beletelt némi időbe, amíg kikecmeregtek az alagútból, és visszamentek Fet furgonjához, ráadásul

Setrakian a végére már teljesen kimerült.

Fet egy saroknyira állt meg Bolivar házától. A napfényben fürdő épületet a bejárat felől közelítették

meg, meg sem próbálva elrejteni a Luma lámpákat meg a kardokat. Ezen a korai órán senki sem

ácsorgott a rezidencia előtt, ezért Eph már fel is kapaszkodott az állványzatra. A bedeszkázott ajtó

fölött egy kémlelőablak helyezkedett el, rajta a házszámmal. Eph betörte az üveget a kardjával,

félrerugdosta a hosszabb üvegcserepeket, majd a pengével teljesen lecsupaszította a keretet. Aztán

fogta a lámpáját, és az ablaknyíláson keresztül lemászott az előcsarnokba.

A lámpa lila fénye két márványból faragott párducra vetült, amelyek két oldalról őrizték az ajtót. A

kanyargós lépcső tövében egy szárnyas angyalszobor nézett le baljóslatúan a férfira.

Eph hallotta és érezte a Mester jelenlétét. Kelly, gondolta magában, és fájdalom hasított a szívébe.

Itt kell lennie.

Most Setrakian mászott át az ablakon: Fet kívülről tartotta, Eph pedig belülről segítette le a padlóra

az öregembert. Setrakian, miután földet ért, azonnal kivonta a kardját. Ő is érezte a Mester jelenlétét,

és rögtön megnyugodott. Még nem késtek el.

– Itt van – mondta Eph.

– Akkor már tudja is, hogy mi vagyunk azok – felelte Setrakian.

Fet két nagyobb méretű UVC lámpát engedett le Ephnek, majd ügyesen átvetette magát az

ablakkereten, és nagy huppanással érkezett a talajra.

– Gyorsan! – Setrakian levezette őket a csigalépcső alá, a felújítás alatt álló legalsó szintre.

Átvágtak a hosszú konyhán, ahol még mindig bedobozolva álltak a különféle eszközök. A gardróbot

keresték. Meg is találták: üres volt, és még nem készült el teljesen.

Belökték a hátsó falba vájt álajtót, amit még a People magazinból vett képeken láttak.

Egy lépcső vezetett lefelé. A hátuk mögött meglibbent a nejlonponyva, mire gyorsan hátrafordultak,

de csak a huzat játszadozott velük. A szél metró–, sár– és szemétszagot hozott magával.

Innen lehetett lejutni az alagutakhoz. Eph és Fet kézbe vette a nagyméretű UVC lámpákat, hogy

meleg, gyilkos fénnyel töltsék meg az átjárót, és így elzárják a felfelé vezető utat, illetve útját állják a

többi vámpírnak, és ami még ennél is fontosabb: hogy gondoskodjanak arról, hogy a házból csak a

közvetlen napfényre lehessen kimenekülni.

Amikor Eph hátranézett, látta, hogy Setrakian a falnak támaszkodik és a mellényére, a szívére

szorítja a kezét. Ephnek sehogy sem tetszett ez a dolog, és már éppen elindult volna az öregember

felé, amikor Fet hangja megtorpanásra késztette.

– A francba! – Az egyik lámpa felborult, és a földnek csapódott. Eph megnézte, nem sérült-e meg az

égő, majd felállította a lámpát, vigyázva, hogy egyetlen sugár se vetüljön a testére.

Fet a szája elé emelte a mutatóujját. Hangokat hallott. Léptek zaját. A levegő illata megváltozott –

orrfacsaróbbá, bűzösebbé vált. Vámpírok közeledtek.

Eph és Fet kihátrált a kék fényű gardróbból, a biztonsági szelepből. Amikor Eph hátrafordult, hogy

megkeresse Setrakiant, az öregember nem volt sehol.

Setrakian visszament az előcsarnokba. A túlzott stressz és izgalom hatására szúrni kezdett a szíve.

Olyan régóta várt erre a pillanatra. Olyan régóta…

Görbe ujjai sajogni kezdtek. Kicsit megtornáztatta őket, majd jó erősen megmarkolta a fogantyút a

farkasfej alatt. Aztán enyhe fuvallatot érzett, mintha valami elhaladt volna mellette…

A legeslegutolsó pillanatban lendítette meg kivont kardját, és ezzel sikerült kivédenie egy

közvetlen, halálos csapást. Az ütéstől hátratántorodott, aszott teste sebesen csúszott végig a

márványpadlón, majd a fal tövéhez vágódott. De még ekkor sem engedte el a fegyverét. Fürgén talpra

ugrott, megsuhintotta a kardot, de semmit sem látott a homályos előcsarnokban.

Ilyen gyorsan mozgott a Mester.

Ott volt. Valahol.

Megöregedtél.

A hang úgy csapódott be Setrakian fejébe, mint egy elektromos kisülés. Setrakian hevesen

meglóbálta a kardját maga előtt. Egy elmosódott fekete alak suhant el a csigalépcső tövében, a

szárnyas angyalszobor mellett.

A Mester most majd megpróbálja elterelni a figyelmét. Ez a módszere. Sosem támad szemből,

hanem ravaszkodik. Hátulról lepi meg az áldozatát.

Setrakian a bejárati ajtóhoz hátrált. Az ajtót keretező keskeny Tiffany üvegablak elsötétült.

Setrakian kardjával rávágott az ólomkeretre, ripityára törve az értékes üveget. Nappali fény vágódott

be az előcsarnokba. Eph és Fet, hallván az üvegcsörömpölést, lefutottak Setrakianhez, aki kardját

felemelve állt a fényáradatban.

Az öregember látta, hogy a feketeség elindul a lépcsőn. – Ott van! – rikoltotta, azzal a lény után

rohant. – Most!!

Eph és Fet felrohant az emeletre az öregember után. A lépcső tetején két vámpír állta útjukat.

Bolivar egykori testőrei, két éhes arcú hústorony piszkos öltönyben. Az egyikük úgy fejbe kólintotta

Ephet, hogy az hátratántorodott, és majdnem elvesztette az egyensúlyát, a falba kellett kapaszkodnia,

nehogy leguruljon a márványlépcsőn. Előrántotta Luma lámpáját, és amikor a nagy melák hátrahőkölt,

Eph pedig végigvágta a combját a kardjával. A vámpír fújtatni kezdett, és újból nekiugrott. Eph egy

csapásra kibelezte: a vámpír egész hasfalát felszakította, majd visszahúzta a kardját és nézte, ahogy a

lény, mint egy kidurrant léggömb, összeesik.

Fet a lámpával próbálta sakkban tartani a saját vámpírját, miközben elszántan döfködte a testőr

hadonászó kezét rövid pengéjű tőrével. Felfelé irányította a lámpát, és belevilágított a vámpír arcába,

mire az átmenetileg megvakult lény csapkodni kezdett, és űzött tekintettel nézett körbe. Fet elhajolt

előle, és a háta mögé került, majd a testőr vastag nyakába döfte a tőrt, még mielőtt az lehajíthatta

volna őt a lépcsőn.

Eph vámpírja megpróbált feltápászkodni, de Fet a bordái közé rúgott. A testőr feje lelógott a

lépcsőről, mire Eph gyötrelmes kiáltást hallatott, és lesújtott a kardjával.

A fej lebukfencezett a lépcsőn, a legalsó fokoknál lendületet vett, megpattant a másik vámpír testén,

majd a falhoz gurult.

Fehér vér szivárgott a nyakából, és végigfolyt a kárminpiros futószőnyegen. Amikor felbukkantak a

vérférgek, Fet megsütötte őket a lámpájával.

A lépcső tövében heverő testőr nem volt több, mint egy törött csontokkal teli bőrzsák, de még

mindig élt. Esés közben ugyanis nem szegte a nyakát, ezért nem is szabadult meg. Tágra nyílt szemmel

bámult fel a hosszú lépcsősor tetejére, és mindenáron fel akart állni.

Eph és Fet a csukott liftrács közelében talált rá Setrakianre, aki a sötét, sebesen mozgó paca felé

sújtott a kardjával.

– Vigyázzon! – ordította Setrakian, de még mielőtt a kiáltás elhagyhatta volna az ajkát, a Mester

hátulról már el is kapta Fetet. Fet úgy a padlónak nyekkent, hogy majdnem összetört a lámpája. Eph

még fel sem ocsúdhatott, az alak már el is suhant mellette – csak annyira lassított le, hogy Eph újra

láthassa a Mester arcát, férgektől nyüzsgő húsát és kaján vigyorát –, ő pedig a falhoz vágódott.

Setrakian előrelendült, és két marokra fogott kardjával egy széles, magas mennyezetű szobába

szorította be a sebesen mozgó alakot. Eph összeszedte magát, és utánuk ment, csakúgy, mint Fet,

akinek vér csöpögött a homlokáról.

A Mester megállt a szoba közepén, a hatalmas kőkandalló előtt. Csak az épület hosszanti részén

voltak ablakok – így a szoba közepét már nem érte fény. A Mester lobogó köpenye lassan nyugalmi

helyzetbe került; a lény dermesztő tekintettel nézett le rájuk, de különösen Fetre, aki maga sem volt kis

növésű ember, és most vér csordogált az arcán. A hosszú karú Mester hatalmas üvöltés kíséretében

fadarabokat, elektromos vezetékeket és mindenféle törmelékeket kapkodott fel a földről, majd

vigyorogva a három merénylő felé hajigálta őket.

Setrakian a falhoz lapult, Eph a sarokban keresett menedéket, Fet pedig egy lambérialécet használt

vértnek.

Amikor véget ért a támadás, és végre felpillanthattak, a Mester már megint nem volt sehol.

– Jesszusom! – szisszent föl Fet. Letörölte az arcáról a vért, aztán félrehajította a lécet. Majd a

hideg kandallóba vágta az óriással szemben mit sem érő ezüsttőrét, amely tompa csattanással ért

földet, és elvette Ephtől a lámpát – így neki már kettő volt – hogy az két kézzel tudja forgatni a hosszú

kardot.

– Maradjunk a nyomában! – nyomult előre Setrakian. – Ki kell csalnunk a tetőre.

Amikor kiléptek a fal mögül, négy sziszegő vámpír esett nekik. Borotvált fejüket meg a

piercingjeiket elnézve valaha Bolivar rajongói lehettek.

Fet utánuk ment, és a két lámpával meghátrálásra kényszerítette őket. Az egyikük aztán mégis

előretört, ám Eph rögtön előtte termett, és megmutatta neki az ezüstkardot. A duci vámpírnő

farmerszoknyát és szakadt neccharisnyát viselt. Benne is az újonnan átváltozottak kíváncsi mohósága

tombolt, amit Eph már nagyon jól ismert. Eph leguggolt, és a vámpírra szegezte a kardját. A lény

jobbra-balra hajolgatott, fehér ajkai közül sziszegés tört elő.

– Strigoi! – hallotta Eph Setrakian parancsoló kiáltását. A húsba mélyedő kard hangja, amely arra

utalt, hogy az öregember szorgalmasan kaszabolja a vámpírokat, Ephet is felbátorította. A pufók

vámpírnő egyre agresszívabban támadott, ezért Eph beledöfte a kardját: a penge hegye áthatolt a lány

szakadt fekete pólójának elülső részén, sebet ejtve a belül lakozó bestián. A vámpír kitátotta a száját,

és felkunkorította a nyelvét, Ephnek azonban az utolsó pillanatban sikerült hátraugrania, így a csáp,

hajszál híján ugyan, de elkerülte a nyakát. Az acsarkodó vámpír tovább támadott, ezért Eph egy

felbőszült csatakiáltással az arcába döfött a kardjával. Egyenesen a csápjába – a penge áthatolt a

vámpír tarkóján, de úgy, hogy a hegye a falba fúródott.

A vámpír szeme kigúvadt. Megcsonkított csápjából fehér vér szivárgott, amely összegyűlt a

szájában, és végigfolyt lebénult állán. A kard a falhoz szegezte. A lény ellenállt, és megpróbálta

Ephre köhögni a férgekkel teli vért. Egy vírus bármit megtesz azért, hogy szaporodni tudjon.

Setrakian közben megölte a három másik vámpírt, így a folyosó frissen polírozott juharfa parkettája

tocsogott a fehér vértől. Az öregember Eph elé penderült:

– Vissza!

Eph elengedte a kardját, amelynek pengéje szilárdan állt a falban. Setrakian elnyisszantotta a

vámpír nyakát, mire a fej nélküli test a gravitáció hatására a padlóra rogyott.

A fej továbbra is a falhoz szegeződött, a szétroncsolt nyakból fehér vér folyt, az izzó tekintetű

vámpír tágra nyílt szemmel meredt a két férfira… aztán ernyedten előrebukott, és nem moccant többé.

Eph a markolatánál fogva kihúzta a vámpír száját keresztüldöfő kardot a falból, mire a lány feje a

halott testre pottyant.

A vér fertőtlenítésére már nem maradt idő.

– Fel, fel! – kiabálta Setrakian, azzal végig a fal mellett haladva egy másik csigalépcsőhöz vezette

Ephet, amelyet kovácsoltvas korlát szegélyezett. Az öregember elszánt volt, de már kezdte elhagyni az

ereje. Eph előrement. A lépcső tetejére érve körülnézett. Frissen lerakott parkettát és félkész falakat

látott a derengésben. De vámpírt egy szálat sem.

– Szétválunk – mondta az öregember.

– Megbolondult? – Fet megragadta a professzor könyökét, és felsegítette őt az emeletre. – Soha

nem válunk szét. Ez az első számú szabály.

Ekkor az egyik lámpa sisteregni kezdett. A túlmelegedett izzó felrobbant, és a szerkezet hirtelen

felgyulladt. Fet a földre hajította a lámpát, és a bakancsával próbálta széttaposni a lángokat. Már csak

egy lámpája maradt.

– Meddig tart ki az akkumulátor? – kérdezte Eph.

– Már nem sokáig – válaszolta az öregember. – Így akar kifárasztani minket, arra számít, hogy

alkonyatig üldözni fogjuk.

– Szorítsuk sarokba! – mondta Fet. – Mint a patkányokat. Az öregember hirtelen megmerevedett, és

oldalra fordította a fejét.

Gyenge a szíved, öreg roncs. Hallom.

Setrakian mozdulatlanul állt, kardját készenlétben tartva. Körülnézett, de a Sötét Alaknak nyomát

sem látta.

Kardjának hegyével megkopogtatta a padlót. Kopp, kopp, kopp!

– Bújj elő!

Ügyes kis eszközt eszkábáltál össze magadnak.

– Nem ismered fel? – kérdezte a hangosan ziháló Setrakian. – Sardué volt. A fiúé, akinek a testébe

bújtál.

Eph közelebb lépett az öregemberhez, mert rájött, hogy az a Mesterhez beszél.

– Hol van? – üvöltötte. – Hol van a feleségem?

A Mester tudomást sem vett róla.

Az életedet tetted föl erre. De másodszor is kudarcot fogsz vallani.

– Most megízlelheted a kardom, strigoi – mondta Setrakian.

Inkább én ízlellek meg téged, vén bolond. Meg a kétbalkezes segédeidet…

A Mester hátulról támadott, és ismét a földre taszította Setrakiant. Eph gyorsan reagált: a fuvallat

irányába lendítette a kardját, és csak úgy találomra megsuhogtatta. Amikor visszahúzta a pengét, látta,

hogy a hegyére ragacsos fehér massza tapadt.

Eltalálta a Mestert. Sikerült megsebesítenie.

De nem volt ideje ezen örvendezni, mert a Mester visszafordult, és karmos kezével mellbe

taszította. Eph érezte, hogy a lába elemelkedik a talajról, a háta meg a válla pedig a falba nyomódik.

Az izmai majdnem szétrobbantak a fájdalomtól, amikor oldalra zuhant.

Fet előrelendítette a lámpáját, a térdelő Setrakian pedig visszakézből hátrataszította a szörnyet az

ezüstkardjával. Eph villámgyorsan hasra fordult, és lelkileg felkészült a további ütésekre… de semmi

sem történt.

Megint egyedül maradtak. Érezték. Nem hallottak más hangot, csak a mennyezetre felaggatott ipari

reflektorok kolompolását a lépcső tövében.

– Eltaláltam – szólalt meg Eph.

Setrakian a kardjára támaszkodva tápászkodott fel, mivel az egyik karja megsérült, és most

ernyedten lógott az oldalánál. Aztán a következő felfelé vezető lépcsősorhoz ment.

A félkész lépcsőfokokat vámpírvér borította.

Fájó tagokkal, de mindenre elszántan kapaszkodtak fel a következő emeletre. Itt, a két egymásba

nyíló épület magasabbikának legfelső emeletén volt Bolivar tetőtérlakása. Bekukkantottak a

hálószobába, megnézték, nincs-e vámpírvér a padlón. Mivel nem volt, Fet megkerülte a vetetlen

ágyat, és az ablakokhoz lépett: letépte a sötétítőfüggönyöket, mire, ha nem is közvetlen napsütés, de

legalább fény árasztotta el a szobát. Eph benézett a fürdőszobába, amely sokkal nagyobb volt, mint

képzelte – az egymással szembeállított, aranykeretes tükrök megsokszorozták a képmását. A férfi egy

egész sereg karddal felszerelkezett Ephraim Goodweathert látott.

– Erre – suttogta Setrakian.

A széles médiaszobában friss fehér csíkok virítottak az egyik fekete bőrfotelon. A keleti falban lévő

két boltíves és súlyos drapériával eltakart ajtónyílás hosszú függönyei körül lágy fény derengett.

Mögöttük kezdődött az alacsonyabb épület teteje.

A Mester a szoba közepén állt, háttal a veszélyes napfénynek; férgektől nyüzsgő arca feléjük

fordult, ónixfekete szemét mereven rájuk szegezte. Karján és hosszú kezén irizáló fehér vércseppek

folytak végig lassan, rendszertelen időközönként, majd a förtelmes karomról a földre csöppentek.

Setrakian tétován előrelépett; kardjával, amely a háta mögött lapult, végigkaristolta a parkettát.

Megállt, épen maradt karjával felemelte az ezüstkardot, és szembefordult a Mesterrel – miközben a

szíve majdnem kiugrott a helyéről.

– Strigoi – mondta.

A Mester közönyösen, ördögi méltóságteljességgel bámult le rá; a szeme két sötét hold a véres

felhők között. Csak az embertelen arcában megbúvó vérférgek izgatott nyüzsgése árulta el a

lelkiállapotát.

Eljött a pillanat, amire Setrakian annyira várt… de a szíve elgyengült, szinte teljesen megbénult.

Eph és Fet a professzor mögé lépett, így a Mesternek nem volt más választása, mint harc árán

menekülni ki a helyiségből. Kegyetlen vigyor terült szét az arcán. Egy hosszú, alacsony asztalt rúgott

Eph felé, amitől a férfi hanyatt esett, majd az ép kezével egy széket vágott Setrakianhez. Ezzel sikerült

szétválasztania a csapatot, és a Mester most a középen maradt Fet felé indult.

Fet fölemelte a lámpáját, de a Mester megkerülte a férfit, és oldalról próbálta megragadni. A kábult

Fet a földre zuhant, és a lépcső tetejénél ért földet. A Mester el akart iszkolni mellette, de Fet

gyorsabb volt nála, és meglengette a lámpát – egyenesen a Sötét Alak vicsorgó arca előtt. Az UVC

sugarak megzavarták a Mestert, aki a falnak tántorodott; hatalmas súlyától megrepedt a vakolat.

Amikor elvette a mancsát az arca elől, a szeme tágra nyílt, a tekintete pedig zavarodottságot tükrözött.

A Mester átmenetileg megvakult. Mindenki megérezte a helyzetben rejlő lehetőséget, ezért Fet

elindult a szörny felé a lámpával. A Mester rémülten hőkölt hátra. Fet visszakergette az óriást a

szobába, a lefüggönyözött ajtók elé. Eph utánuk rohant, és végighasította a Sötét Alak köpenyét, sőt,

még a bőrét is felsértette. A Mester karma előrelendült, de senkit sem talált el.

Setrakian elkapta a felé repülő széket, kardja nagy csattanással zuhant a padlóra.

Eph levágta a súlyos drapériát az egyik boltív elől, mire vakító napsütés árasztotta el a szobát. Az

üvegajtók mögött dekoratív vasrács húzódott, de Eph egyetlen csapással leütötte róla a zárat,

miközben szikrázó üvegcserepek spricceltek szerteszét.

A Mester egyre csak hátrált Fet elől. Ekkor Eph megpördült a tengelye körül. Setrakiant kereste,

hogy az öregemberé legyen a végső csapás. De az öreg professzor kiterülve feküdt a földön a kardja

mellett, kezét a mellkasára szorítva.

Eph megdermedt: először a csapdába esett Mesterre nézett, aztán a földön haldokló Setrakianre.

Fet, aki úgy lóbálta a lámpát a vámpír orra előtt, mint egy oroszlánszelídítő az ostorát, elüvöltötte

magát:

– Mire vár?

Eph az öregemberhez szaladt. Amikor négykézlábra ereszkedett, jól látta a Setrakian arcára kiülő

gyötrelmet, az öregember kábult tekintetét. A professzor ujjai szívtájékon, a mellényzsebe körül

tapogatóztak.

Eph letette a kardját, és feltépte Setrakian mellényét és ingét, lecsupaszítva az öregember

megereszkedett mellkasát. Megpróbálta kitapintani a pulzusát az álla alatt, de semmit sem érzett.

– Hé, doki! – kiáltott hátra Fet. Továbbra sem tágított, egyre közelebb terelte a Mestert a napsütötte

tető széléhez.

Eph eközben masszírozni kezdte az öregember szívét. Nem próbálkozott újraélesztéssel, mert félt,

hogy eltöri a professzor bordáit. Aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy Setrakian már nem a

mellkasát birizgálja göcsörtös ujjaival, hanem a mellénye felé nyúl.

Fet rémülten nézett hátra, nem értette, mi tart ilyen sokáig. Aztán látta, hogy Setrakian a földön

fekszik, Eph pedig mellette térdel.

Figyelme túlságosan sokáig kalandozott el. A Mester egy pillanat alatt megragadta a vállát, és

magához rántotta.

Eph sebesen átkutatta Setrakian mellényzsebeit, és talált is valamit. Előhúzta az ezüst orvosságos

dobozt, és gyorsan lecsavarta a tetejét. Vagy egy tucatnyi apró fehér tabletta gurult szét a padlón.

Fet nagydarab ember volt, de a Mester markában ő is csak csecsemőnek látszott. Még nála volt a

lámpa, bár a karját nem bírta megmozdítani. A Mester felé fordította a fényt, megpörkölte vele az

oldalát – de az elhomályosult tekintetű szörnyeteg, bár felüvöltött fájdalmában, nem engedett a

szorításon. A Mester Fet feje búbjára helyezte a másik kezét, majd a férfi tiltakozása ellenére

hátrafeszítette a nyakát. Fet maga előtt látta a szörnyeteg leírhatatlan arcát.

Eph felcsippentett egy nitroglicerin tablettát, és az öregember feje alá nyúlt. Szétfeszítette a

professzor összezárt ajkát, és bepottyantotta az orvosságot Setrakian hűvös nyelve alá. Majd kihúzta

az ujját, teljes erőből megrázta Setrakiant, és közben torkaszakadtából üvöltött. Az öregember

felnyitotta a szemét.

A Mester kitátotta a száját, és előrelendítette a csápját, amely ostorszerűen lengedezett Fet tágra

nyílt szeme és csupasz torka körül. Fet derekasan küzdött, de a tarkójára nehezedő nyomás elzárta az

agyi ereit, így csakhamar elsötétült előtte a világ, és az izmai is elernyedtek.

– Ne! – ordította Eph. Kardját előreszegezve nekirontott a Mesternek, és pengéjével végigszántotta

az undormány széles hátát. Fet rongycsomóként zuhant a földre. A Mester idegesen rángatta a fejét,

tapogatózva lengette a csápját, és elhomályosult tekintetével Ephet kereste.

– A kardom ezüsthangon énekel! – üvöltötte Eph, és megsuhogtatta a kardját a Mester mellkasa

előtt. A penge valóban énekelt, azonban a Sötét Alaknak sikerült hátraugrania és elkerülnie a csapást.

Eph újból lecsapott – és újból célt tévesztett – ám a Mester egyensúlyát vesztve tántorodott hátra.

Most már a napfény közelében állt, a dupla üvegajtó előtt, mögötte a tetőterasz fényáradata.

Eph sarokba szorította. Ezt a Mester is tudta. Eph két marokra fogta a kardját, készen arra, hogy

átdöfje vele a Mester kidudorodó torkát. A vámpírkirály leplezetlen undorral bámult le Ephre, még

jobban kidüllesztette a mellét, majd a fejére húzta fekete csuklyáját.

– Halál rád! – kiáltotta Eph, és a szörnynek rontott.

De a Mester megfordult, és a zárt üvegajtón keresztül kiugrott a tetőteraszra. Az üvegcserepek

záporában a köpenyes vámpír a forró agyagcsempére zuhant, teljesen feltárva magát a gyilkos

napsugaraknak.

Egy darabig fél térdre ereszkedve gunnyasztott.

Eph pedig lendületből átugrott a betört ajtón, majd megállt, és a köpönyeges vámpírra meredt, várta

a végkifejletet.

A Mester remegett, sötét köpenye alól gőz csapott elő. Aztán a vámpírkirály mégis talpra állt, de

úgy reszketett, mintha heves görcs rázná, és hatalmas szörnymancsát ökölbe szorította.

Aztán felüvöltött, és ledobta magáról a köpenyt. Az ősi lepel füstölögve hullott a földre. A Mester

csupasz teste megvonaglott, gyöngyházfényű bőre sötétedni kezdett, majd teljesen megpörkölődött,

hófehérről szurokfeketére változott.

A vágáson, amit Eph ejtett a hátán, mélyfekete var képződött, mintha a napsugarak égettek volna

sebet a bőrébe. Még mindig remegve szembefordult Eph-fel, az ajtóban álló Fettel és a földön térdelő

Setrakiannel. Vészesen sovány volt, ágyéka sima és nem nélküli. Feketére égett húsában fájdalomtól

félőrült vérférgek rángatóztak.

A Mester hátborzongató mosollyal – amelybe fájdalom, sőt, még egy kis büszkeség is vegyült –

fordította arcát a nap felé, nagyra tátotta a száját, és felháborodott üvöltés szakadt fel a torkából. Egy

igazi démoni átok. Majd szédítő sebességgel a terasz széléhez rohant, átugrott a tetőt szegélyező

alacsony falon, leszaladt az épület oldalán a harmadik emeleti állványzatig… és eltűnt New York

City reggeli árnyai között.

A KLÁN

Nazareth, Pennsylvania

 

A régóta elhagyatott és egyetlen térképen sem szereplő azbesztbányában, a nagyjából száz méterrel

a pennsylvaniai erdőség alatt fekvő alvilágban, az Újvilág három Őse egy koromsötét kamrában

tanácskozott.

Testük az idők során olyan simává vált, mint a folyami kavics, lassú mozdulataik szinte az

észrevétlenség határát súrolták. A fizikai megjelenésüknek nem sok hasznát vették. Szervezetük elérte

a maximális fejlettséget, vámpírállkapcsuk pedig kifogástalanul működött. És kiválóan láttak a

sötétben.

A hosszú télre való tekintettel az Ősök már elkezdték felhalmozni az ennivalót a birodalmuk nyugati

alagútjainak mélyén elhelyezett ketrecekben. A bánya csöndjébe néha emberi foglyok sikolyai

hasítottak bele, amelyek úgy visszhangzottak, mint az állati üvöltések.

A hetedik.

Emberi kinézetük ellenére a vámpírok nem hangokkal kommunikáltak. A mozdulataik pedig, még

jóllakott vörös szemük villanásai is, szörnyen lassúak voltak.

Mi az, hogy csak úgy betör ide?

Ez illetéktelen behatolás.

Azt hiszi, öregek és gyengék vagyunk.

Valaki más is benne van a dologban. Valakinek el kellett intéznie, hogy át tudjon kelni az

óceánon.

Valaki közülünk?

Az egyik újvilági Ős kiterjesztette a tudatát a tengerentúlra, az Óvilágba.

Nem hiszem.

Akkor a hetedik egy emberrel szövetkezett.

Egy emberrel a többi ember ellen.

És ellenünk.

Most már egyértelmű, hogy a bulgáriai mészárlásért is ő a felelős.

Igen. Bebizonyította, hogy a saját fajtáját is képes elpusztítani, ha keresztülhúzzák a

számításait.

Nagyon elpimaszodott a világháború alatt.

Túl sok időt töltött a fronton. Degeszre zabálta magát a táborokban.

És most felrúgta az egyezséget. Már a mi területünkre is betette a lábát. Az egész világot

magának szeretné.

Egy újabb háborút akar.

A legmagasabbiknak megrebbent a karma – ami rendkívüli mozdulatnak számított attól, aki ennyire

elmerült a megfontoltságban, az éteri nyugalomban. A testük csak héj volt, bármikor könnyedén

pótolható. Talán túlságosan sokat képzeltek magukról. Túlságosan elkényelmesedtek.

Akkor móresre fogjuk tanítani. Mi sem maradunk többé láthatatlanok.

A fejvadász lépett be az Ősök kamrájába, és várta, hogy észrevegyék.

Megtaláltad?

Igen. Megpróbált hazamenni, ahogy a többiek.

Befog válni?

Ő lesz a napvadászunk. Nincs más választása.

A nyugati alagút egyik bezárt ketrecében Gus Elizalde eszméletlenül hevert a hideg földön, az

édesanyjáról álmodott – és egyelőre fogalma sem volt róla, milyen veszélyek leselkednek rá.

EPILÓGUS

Kelton Street, Woodside, Queens

 

Kelly házában gyűltek össze. Nora hazahozta Zacket, miután Eph és Fet feltakarította a mocskot, aki

egykor Matt volt, a száraz avarral együtt elégette a maradványait, és szétterítette a hátsó udvarban.

Setrakian a szétnyitható vendégágyon feküdt a télikertben. Nem volt hajlandó kórházba menni, és

Eph is egyetértett vele abban, hogy ez most nem a legjobb megoldás. Az öregember karja csúnyán

megsérült, de nem tört el. A pulzusa alacsony volt, de állandó, és javuló tendenciát mutatott. Eph azt

akarta, hogy Setrakian aludja ki magát, de ne fájdalomcsillapítókkal. Ezért mielőtt este bement volna

hozzá, kinyitotta Kelly bárszekrényét. Felemelt egy üveg whiskyt, ami régen az egyetlen támasza volt,

de aztán félretolta, és inkább egy gyengébb brandyt töltött az öregnek.

Setrakian azt állította, hogy nem a fájdalom miatt olyan elgyötört.

– A kudarcérzés nem hagy aludni.

A kudarc szó hallatán Ephnek eszébe jutott, hogy még mindig nem sikerült megtalálnia Kellyt.

Szerette volna azt hinni, hogy van meg remény.

– Nem maga vallott kudarcot – felelte Eph. – Hanem a nap.

– Erősebb, mint hittem – mondta Setrakian. – Sejtettem… féltem is tőle… de nem tudtam biztosan.

Ő nem erről a világról való.

– Mert vámpír – bólintott Eph.

– Nem, nem erről a világról való.

Eph aggódni kezdett, hogy az öregember esetleg agyrázkódást kapott.

– Alaposan elláttuk a baját. Kikezdtük. És most menekülnie kell.

Az öregember vigasztalhatatlan volt.

– Még mindig itt van. Semminek sincs vége. – Elvette a poharat Ephtől, belekortyolt, aztán

visszahanyatlott a párnára. – Ezek a vámpírok… még gyerekek. De nemsokára magasabb fejlettségi

szintre jutnak. Nagyjából hét éjszakába telik, hogy teljesen átváltozzanak. Hogy az új, parazita

életmódhoz illeszkedő szervrendszerük kifejlődjön. Ha ez megtörténik, ha a testükben már nem

lesznek létfontosságú szervek, szív és tüdő, csak egy csomó kamra, kevésbé lesznek érzékenyek a

hagyományos fegyverekre. Az idő múlásával pedig egyre fejlettebbé válnak: okosabbak,

dörzsöltebbek

lesznek,