A KEZDET

N323RG hangrögzítő

 

Kivonat, átirat a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Tanács számára, 753-as járat, Berlin (TXL) – New

York (JFK), 2010.09.24.

 

20.49:31 [a hangosbemondó mikrofonja bekapcsolva]

PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „Kedves utasaink, itt Moldes kapitány beszél a fedélzetről. Pár

percen belül földet érünk, menetrend szerint. Hálásan köszönjük, hogy a Regis Airlinest választották.

Az első tiszttel, Mr Nash-sel és a gép személyzetével együtt remélem, hogy legközelebbi utazásukhoz

is minket választanak…”

20.49:44 [a hangosbemondó mikrofonja kikapcsolva]

PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „…és megmarad az állásunk.” [nevetés]

20.50:01 Légiirányítás, New York (JFK): „Regis 7-5-3 nagygép, balról közelít, irány 1-0-0. Szálljon

le a 13R pályára.”

PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „Regis 7-5-3 nagygép, balról közelít, irány 1-0-0, leszállás a

13R pályára, vettem.”

20.50:15 [a hangosbemondó mikrofonja bekapcsolva]

PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „Légikísérők, készüljenek fel a leszállásra.

20.50:18 [a hangosbemondó mikrofonja kikapcsolva]

ROKALD W. NASH IV ELSŐ TISZT: „Futómű kiengedve.”

PETER J. MOLDES KAPITÁNY: „De jó újra itthon…”

20.50:41 [Hangos robaj. Csönd. Sípoló hang.]

 

A VÉTEL MEGSZAKADT.

A LESZÁLLÁS

JFK nemzetközi irányítótorony

 

A tányér – így hívták. Egyöntetű zöld fénnyel világító borsóleves (a JFK már több mint két éve várt

új színes kijelzőkre), amelyet kódolt radarjelekhez kapcsolt betűcsoportok egészítettek ki. Minden

egyes radarjel több száz emberéletet vagy – ahogy azt a légiközlekedésben máig fennmaradt régi

zsargonban mondják – lelket képviselt.

Több száz lelket.

A többi légiirányító talán emiatt ragasztotta Jimmy Mendesre a „Püspök Jimmy” nevet. A Püspök

volt az egyetlen, aki az egész nyolcórás műszakot végigállta. Egy radíros végű ceruzát szorongatva a

kezében sétált fel-alá, és úgy irányítgatta a New Yorkba érkező kereskedelmi gépeket a száz méterrel

a John F. Kennedy nemzetközi repülőtér fölé magasodó, hangyabolyhoz hasonlító toronyfülke

belsejéből, mint a nyáját terelgető juhász. A ceruza rózsaszín radírját hívta segítségül, hogy elképzelje

a parancsnoksága alá rendelt repülőgépeket és azok egymáshoz viszonyított helyzetét, ahelyett hogy

kizárólag a kétdimenziós radarkijelzőre hagyatkozott volna.

Amelyen másodpercenként több száz lélek villant fel.

– United 6-4-2, forduljon jobbra 1-0-0 irányba, és emelkedjen ezerötszáz méterre.

De az embernek nem volt szabad ilyesmire gondolnia, amikor a tányért nézte. Nem merenghetett el

azon, hogy ez a rengeteg lélek az ő kezébe helyezte a sorsát: hogy emberek tömegei szoronganak

ezekben a szárnyas járművekben, amelyek több kilométernyire a föld felszíne fölött haladnak. Nem is

tudott volna mindenre gondolni: a kijelzőn látható összes repülőgépre, az összes többi légiirányítóra,

akik kódokat mormolnak a fejhallgatójukon lévő mikrofonba, az összes gépre az ő kijelzőjükön, meg a

szomszédos LaGuardia irányítótornyára… meg az Egyesült Államok összes városának összes

irányítótornyára… meg a világ összes irányítótornyára…

Calvin Buss, a légiirányítók feje, Püspök Jimmy közvetlen felettese jelent meg Jimmy háta mögött.

Most ért vissza a kávészünetről, és még javában a vacsoráján rágódott.

– Mi van a Regis 753-mal?

– A Regis 753 megérkezett. – Püspök Jimmy a biztonság kedvéért gyors, éles pillantást vetett a

kijelzőre. – A kapu felé tart. – Visszagörgette a kapujegyzéket, a 753-as járat adatait kereste. – Miért?

– A földi radar egy veszteglő gépet mutat Foxtrotnál.

– A gurulóúton? – Jimmy újból a tányérra pillantott, hogy ellenőrizze, minden pötty a helyén van-e,

majd ismét rácsatlakozott a DL753 csatornájára.

– Regis 7-5-3, itt a JFK torony, vétel.

Semmi. Másodszor is megpróbálta.

– Regis 7-5-3, itt a JFK torony, jöjjön be, vétel.

Türelmesen várt. Semmi, még egy pittyenés sem.

– Regis 7-5-3, itt a JFK torony. Hall engem? Vétel.

Egy segédirányító jelent meg Calvin Buss háta mögött.

– Kommunikációs probléma? – kérdezte.

– Inkább teljes üzemzavar – felelte Calvin Buss. – Valaki azt mondta, hogy a gép töksötét.

– Sötét? – Püspök Jimmy nem győzött álmélkodni; micsoda mázli, hogy a gép mechanikája pont

leszállás után mondta be az unalmast. Hazafelé menet el ne felejtse megjátszani a 753-as számot.

Calvin bedugta a fülhallgatóját Jimmy „b” jelzésű jackdugójába.

– Regis 7-5-3, itt a JFK torony, kérem, válaszoljon! Regis 7-5-3, itt a torony, vétel.

Csak vártak és füleltek.

Semmi.

Püspök Jimmy a felvillanásokat figyelte a kijelzőjén – nem látott vészhelyzetet, az összes gépe

rendben volt.

– Még egyszer körbe kellene vezetni őket a Foxtroton.

Calvin kihúzta a fülhallgatóját a dugóból és hátralépett. Elgondolkodva bámult ki Jimmy konzolja

mellől a toronyfülke ablakán, a gurulóút felé. Tekintete egyszerre volt zavart és aggodalmas.

– Ki kell ürítenünk a Foxtrotot. Küldj el valakit a jelzőbotokért!

Püspök Jimmy a gyomrához kapott, és azt kívánta, bárcsak benyúlhatna oda, hogy kimasszírozza a

gyomorszáját irritáló émelygést. A munkája tulajdonképpen nem volt más, mint bábáskodás. Segített a

pilótáknak, hogy az üresség méhéből a földre juttassák a lelkekkel teli repülőgépeket. És most olyan

szaggató fájások kínozták, mint a fiatal orvosokat, akik legelső újszülöttjüket segítik a világra.

 

Hármas terminál, leszállópálya

 

Lorenza Ruiz a kapu felé haladt poggyászszállító autójával, amely tulajdonképpen nem volt más,

mint egy kerekeken guruló hidraulikus rámpa. Amikor a 753-as nem fordult be a sarkon, ahogy várta,

Lo kicsit előrébb gurult, hogy megnézze, mi történt, mert közeledett a kávészünet. A nő fülvédőt,

fényvisszaverő mellényt, alatta Mets kapucnis pulóvert és védőszemüveget viselt – azok a fránya

kavicsok –; narancssárga jelzőbotja mellette hevert az ülésen.

Mi a franc?

Lekapta védőszemüvegét, hogy puszta szemmel láthassa, mi történik. A Regis 753, a nagyfiú, a

flotta egyik legfiatalabb gépe teljes sötétségbe burkolózva vesztegelt a Foxtroton. Teljes sötétségbe

burkolózva – még a navigációs fények sem világítottak a szárnyain. Lo csak a géptörzs és a szárnyak

sima, csőszerű felületének halvány derengését látta a közeledő gépek leszállófényében. Az egyik gép,

egy Lufthansa 1567 futóműve hajszál híján neki is vágódott, alig harminc méterrel kerülve el az

ütközést.

– Jesus Santisimo!

Lo azonnal jelentette az esetet.

– Már úton vagyunk – mondta a főnöke. – A fentiek azt kérik, gurulj oda, és nézz körül.

– Én? – kérdezte Lo.

Elkomorult az arca. Kellett neki kíváncsiskodnia. De azért elindult, végigment az utastermináltól

induló szervizúton, és átvágott a forgalmi előtérre festett gurulóút csíkjain. Kicsit ideges volt,

óvatosan tekingetett jobbra-balra, hisz ilyen messzire még sosem merészkedett. A Szövetségi

Repülési Hivatal szigorú szabályokban kötötte ki, meddig mehetnek a poggyászszállító járművek.

Amikor elérte a gurulóutat szegélyező kék jelzőfényeket, befordult. A jelekből ítélve a repülőgép az

orrától a farkáig áram nélkül maradt. Irányfény semmi, ütközéselhárító világítás semmi, sőt a

kabinablakokból sem szűrődött ki fény. Rendes esetben még a földről, tíz méterrel alacsonyabbról, a

jellegzetes Boeing-orr fölött rézsútos szemekként elhelyezkedő parányi szélvédőkön keresztül is be

lehetett látni a pilótafülkébe, ahol a felső kapcsolótábla és a műszerfények sötétkamrát idéző vörös

izzással világítottak. Most viszont egyetlen fénypöttyöt sem lehetett látni,

Lo tíz méterrel a hosszú bal szárny csücske mögött állt. Ha sokáig dolgozol leszállópályák

közelében – és Lo már nyolc éve volt a szakmában, hosszabb ideje, mint a két házasságában

együttvéve –, megtanulsz pár dolgot. A kilépőél féklapjai és a csűrőkormánylapok – a szárnyak hátsó

oldalán lévő spoilerek -nyílegyenesen meredtek fölfelé, mint Paula Abdul; úgy, ahogy a pilóták

állították be őket földetérés után. A turbóhajtóművek némák és mozdulatlanok voltak, pedig sokszor

még lekapcsolás után is szorgalmasan kérődztek a levegőn, falánk vákuumként szívva be a homokot és

a bogarakat. Az óriáscsecsemő tehát épségben megérkezett, szépen megállt, és el is jutott idáig –

csakhogy világítás nélkül.

De ami még ennél is rémisztőbb: ha még ki tudták engedni a futóművet, mi történhetett azután, két,

talán három perc leforgása alatt? Mi mehet tönkre ilyen gyorsan?

Lo közelebb gurult a géphez, és behúzódott a szárny mögé, hogy ha a turbóventillátorok hirtelen

bekapcsolnak, nehogy beszívják és feldarálják, mint valami kanadai ludat. Elindult a repülőgép

farkánál lévő rakománytér felé – ezt a részt ismerte a legjobban –, és megállt a hátsó kijárat alatt.

Behúzta a rögzítő féket, és megrántotta a rámpaemelő kart. A rámpa, miután elérte végső magasságát,

harminc fokos szögben kifelé dőlt. Nem tökéletes, de azért megteszi. Lo kiszállt a kocsiból, fogta a

jelzőbotokat, és felsétált a rámpán a halott repülőhöz.

Halott? Miért pont ez a szó jutott eszébe? Ez az izé sosem élt…

Lorenzának hirtelen egy nagy, rothadó test, egy partra vetett bálna képe villant az agyába. Ilyennek

látta a gépet: gennyedző tetemnek; haldokló leviathánnak.

Amikor felért a rámpán, elállt a szél. Egyvalamit tudni kell a JFK forgalmi előterén uralkodó

időjárási viszonyokról: ott soha nem áll el a szél. Soha, de soha. A leszállópályán mindig szeles az

idő, tekintve, hogy egymás után érkeznek a repülők, a Rockaway túloldalán pedig ott húzódik a sós

mocsárvidék meg az a nyüves Atlanti-óceán. Most viszont néma csönd volt – olyan sűrű csönd, hogy

Lo a bizonyosság kedvéért még a prémborítású fülhallgatóját is levette. Dörömbölést hallott. Először

azt hitte, a repülőgép belsejéből jön, de aztán rájött, hogy az ő szíve zakatol így. Felkapcsolta az

elemlámpáját, és a gép jobb oldalára irányította.

Tekintetével az elemlámpa kör alakú fényfoltját követve észrevette, hogy a géptörzs még mindig

síkos és harmatos a leszállás miatt: olyan illata volt, mint a tavaszi esőnek. Lo végigpásztázta a

hosszú ablaksort. Az összes sötétítőt lehúzták.

Ez fura. Lo bemajrézott. Komolyan bemajrézott. A masszív, 250 millió dolláros, 383 tonnás

repülőgép árnyékában az a kósza, de mégis határozott és hátborzongató érzése támadt, hogy egy

sárkányszerű szörnyeteg van a közelében. Egy alvó démon, amely csak tetteti, hogy alszik, de

bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét meg a rémisztő száját. Ebben a dermesztően földöntúli

pillanatban Lo hátán a fordított orgazmus erejével futott végig a hideg; mindene görcsbe rándult, egész

bensője összeugrott.

Aztán észrevette, hogy egy árny magasodik föléje. A tarkóján olyan hirtelen meredtek felfelé a

finom pihék, hogy önkéntelenül is odanyomta a tenyerét, mintha egy ijedős állatot akarna

megnyugtatni. Idáig észre sem vette ezt az árnyat. Pedig végig ott volt – végig.

Talán…

A repülőgép belsejében csak úgy kavargott a sötétség. És Lo érezte, hogy valami figyeli.

Önkéntelenül is felnyüszített, mint egy gyerek. Sóbálvánnyá merevedett. Egy lüktető véráram mintha

parancsszóra szorította volna gombócba a torkát…

Ekkor már tudta: az a valami ott bent meg fogja enni…

Megint feltámadt a szél, mintha soha el sem állt volna. Lorenzának sem kellett több. Hátrálva

leszaladt a rámpán, beugrott a kocsiba, majd, a rámpát vissza sem húzva, gyorsan hátramenetbe

kapcsolt, és tolatni kezdett. Az autó figyelmeztetően sípolt. Az egyik kék jelzőbot hangos ropogással

nyomódott szét a kerekek alatt, miközben Lo beletaposott a gázba, és, félig a füvön haladva, a

féltucatnyi mentőkocsi fénye felé száguldott.

 

JFK nemzetközi irányítótorony

 

Calvin Buss másik fejhallgatót tett fel, és mihelyst értesült a gurulóúton történtekről, azonnal

osztogatni kezdte az utasításokat a Szövetségi Repülési Hivatal szabályzatának megfelelően. A JFK

légterének nyolc kilométeres körzetében egyetlen gép sem szállhatott le vagy fel. Ami azt jelentette,

hogy mindenkinek csipkednie kellett magát. Calvin felfüggesztette a kávészünetet, és minden

szolgálatban lévő légiirányítót arra utasított, hogy az összes rendelkezésre álló frekvencián

próbáljanak meg kapcsolatba lépni a 753-as járattal. Püspök Jimmy még sohasem tapasztalt ilyen

kaotikus állapotot a JFK irányítótornyában.

A Közlekedési Felügyelet emberei – csupa öltönyös, mobiltelefonba mormogó alak – ott

csoportosultak a háta mögött. Nem jó jel. Fura, hogy össze tudnak verődni az emberek, ha valami

megmagyarázhatatlan dologgal szembesülnek.

Püspök Jimmy újra próbálkozott, de hiába.

– Eltérítésre utaló nyom? – kérdezte tőle az egyik öltönyös.

– Nincs – felelte Püspök Jimmy. – Semmi.

– Tüzet sem jeleztek?

– Természetesen nem.

– A pilótafülkéből sem riasztott senki? – tudakolta egy másik férfi.

Püspök Jimmy magában megállapította, hogy a nyomozás elérkezett a „hülye kérdések”

szakaszához. Minden türelmét és józanságát össze kellett szednie – végül is emiatt lett sikeres

légiirányító.

– Gond nélkül leszálltak – válaszolta. – A Regis 753 visszajelezte a kapuszámot, és lefordult a

leszállópályáról. Megszakítottam a radar-összeköttetést, és aktiváltam a földi nyomkövetést.

– Talán a pilótának valami miatt áramtalanítania kellett a gépet? – tűnődött Calvin, egyik kezét a

fejhallgató mikrofonjára tapasztva.

– Talán – felelte Püspök Jimmy. – Vagy a gép ütötte ki őt.

– Akkor miért nem nyitják ki az ajtót? – kérdezte az egyik öltönyös.

Püspök Jimmy is pont ezen morfondírozott. Köztudott, hogy az utasok egy másodperccel sem bírnak

tovább a fenekükön maradni, mint feltétlenül szükséges. Vagy az előző héten egy Floridából érkező

jetBlue-n majdnem lázadás tört ki, mert száraz volt a zsemle. Ezek az utasok pedig már legalább

negyed órája egy helyben ülnek. Méghozzá teljes sötétségben.

– Szerintem már nagyon melegük lehet – jegyezte meg Püspök Jimmy. – Ha elment az áram, a

légkondicionáló sem működik.

– Akkor meg mi a fenére várnak? – szólt közbe egy másik öltönyös.

Püspök Jimmy érezte, hogy mindenkiben egyre nő a feszültség. És jön az a jéghideg szorítás a

gyomorszájadnál, amikor rádöbbensz, hogy valami történni fog – valami nagyon, nagyon rossz dolog.

– Mi van, ha nem bírnak megmozdulni? – csúszott ki a száján önkéntelenül.

– Túszdráma? Erre céloz? – kérdezte az öltönyös.

Püspök némán bólintott… pedig nem is ez járt a fejében. Valami különös oknál fogva csak egy

dologra bírt gondolni… a lelkekre.

 

Foxtrot, gurulóút

 

A Közlekedési Felügyelet repülőgépmentő tűzoltói a normál légikatasztrófák esetére rendszeresített

erőkkel vonultak ki: hat járművel, amelyek között habbal oltó, vízágyús és létrás kocsi is volt. A

Foxtrotot szegélyező kék lámpasornál, az elakadt poggyászszállító autó mellett álltak meg. Sean

Navarro parancsnok leugrott a létrás kocsi hátsó lépcsőjéről, és sisakban, egyenruhában állva nézte a

halott repülőgépet. A mentőjárművek villogói fakóvörös, pulzáló fénybe vonták a gép törzsét. Úgy

festett, mint egy éjszakai bejáratás előtt álló üres repülőgép.

Navarro parancsnok a tűzoltókocsi elejéhez lépett, és felkapaszkodott a vezető, Benny Chufer

mellé.

– Szólj be a karbantartóknak, és hozass ki velük reflektorokat! Aztán gurulj a szárny mögé!

– Azt a parancsot kaptuk, hogy egyelőre várjunk – felelte Benny.

– Ez a repülő tele van emberekkel – mondta Navarro parancsnok. – Nem azért fizetnek minket, hogy

a szánkat tátsuk, hanem hogy életeket mentsünk.

Benny vállat vont, és követte a parancsnok utasításait. Navarro parancsnok a tűzoltóautó kosarából

átmászott a tetőre, és Benny épp csak annyira emelte meg a gémet, hogy a parancsnok elérje a

szárnyat. Navarro parancsnok felkapcsolta az elemlámpáját, majd átlépett a két felfelé meredő

fékszárny közötti kilépőélen, pont a vastag fekete betűkkel virító NE LÉPJEN IDE! felirat elé téve le

bakancsba bújtatott lábát.

Végigaraszolt a kiszélesedő szárnyon, hat méter magasságban a leszállópálya fölött. A szárny fölötti

kijárathoz ment: az egyetlen ajtóhoz, amely külső vésznyitóval volt ellátva. Megpróbált bekukucskálni

az ajtón lévő kicsi, elsötétítetlen ablakon, a dupla üveget belepő páracseppek között, de a sötétségen

kívül semmit sem látott. Olyan fullasztó lehet bent a levegő, mint egy kemencében.

Miért nem kiabálnak segítségért? Miért nem hallani mozgást belülről? Ha a gép még nyomás alatt

van, nincs levegő a belsejében. Az utasok nem jutnak oxigénhez.

A parancsnok kesztyűbe bújtatott kezével benyomta a két piros szárnyat, és kihúzta az ajtókilincset

a vájatából. Elfordította a nyíl irányában, majdnem 180 fokkal, és nagyot rántott rajta. Az ajtónak ki

kellett volna nyílnia, de nem mozdult. A parancsnok újból próbálkozott, de rájött, hogy hiába

erőlködik – az ajtó nem enged. Pedig belülről nem lehet beragadva. Biztosan a kilincs romlott el.

Vagy valami eltorlaszolja az utat a túlsó oldalon.

A parancsnok visszamászott a létra tetejére. Ekkor pillantotta meg a narancssárga villogót: egy

reptéri szervizkocsi közeledett feléjük a nemzetközi terminál felől. Ahogy a jármű közelebb ért, a

parancsnok látta, hogy a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság kék ruhás emberei ülnek benne.

– Helyben vagyunk – dünnyögte, és lemászott a létrán.

A kék ruhások öten voltak, sorban be is mutatkoztak, de a parancsnok meg sem próbálta

megjegyezni a nevüket. Ő tűzoltóautókkal és habbal oltókkal érkezett a repülőgéphez; emezek

laptopokkal meg maroktelefonokkal. Egy darabig csak állt, és hallgatta a férfiakat, akik a telefonjukon

beszéltek, és néha odaszóltak egymásnak:

– Jól meg kell gondolnunk, iderángassuk-e a belbiztonságiakat. Nehogy vaklárma legyen.

– Még azt sem tudjuk, mivel állunk szemben. Ha megnyomjuk azt a gombot és idecsődítjük az Otis

Légitámaszpont katonáit, az egész keleti partot riadóztatjuk.

– Ha bomba van a fedélzeten, nem sietik el a dolgot.

– Talán amerikai földön akarják felrobbantani.

– Lehet, hogy ez az áramszünet csak kamu. Észrevétlenek akarnak maradni. Próbálnak közelebb

csalni minket. A médiát várják.

Az egyik fickó a telefonját nézte.

– A gép a berlini Tegel reptérről jött – mondta.

A másik telefonált:

– Keressen valakit a német földi irányítók közül, aki sprechen angol. Arra vagyunk kíváncsiak, nem

vettek-e észre valami gyanúsat, nem volt-e rendbontás. A poggyászellenőrző rendszerükről is

jelentést kérünk.

– Ellenőrizzék a repülési tervet, és nézzék át az utasnévsort! – adta ki a parancsot a harmadik. –

Igen, az egészet, fussanak át rajta még egyszer! Az eltérő írásmódokat is vegyék figyelembe!

– Rendben – mondta a negyedik, a mobiltelefonjáról olvasva valamit. – Az adatok. A repülőgép

regisztrációs száma: N323RG. Boeing 777-200LR. A legutóbbi tranzitellenőrzés négy nappal ezelőtt

történt az atlantai Hartsfield reptéren. Egy elöregedett légterelő csövet cseréltek ki a bal oldali motor

sugárfékjén meg egy elöregedett csapágyperselyt a jobb oldalin. A menetrendi beosztás miatt a bal

hátsó belső fékszárnyon lévő horpadás javítását későbbre halasztották. Lényegében kifogástalan

állapotúnak nyilvánították a gépet.

– A 777-esek új szerzemények, ugye? Egy – vagy kétévesek?

– Maximális kapacitás háromszázegy. A járat két óra tízkor indult. Százkilencvenkilenc utas, két

pilóta, kilencfős személyzet.

– Jegy nélkül utazók? – Ez a gyerekeket jelentette.

– Nincsenek.

– Klasszikus módszer – mondta az egyik terrorelhárító. – Kelts zavart, ejtsd túszul a pofázókat,

szerezz közönséget, aztán robbantsd fel a bombát a maximális hatás kedvéért.

– Ha igazad van, akkor itt fogunk megdögleni.

Az öltönyösök nyugtalanul néztek egymásra.

– Hátrébb kell állni a mentő kocsikkal. Ki volt az a barom, aki ott sétálgatott a szárnyon? – kérdezte

az egyik.

Navarro parancsnok előrébb lépett.

– Én. – A válaszával sikerült kellőképpen meglepnie mindannyiukat.

– Aha. Nos – köhögött a markába a kérdező csak a karbantartók mehetnek fel oda, parancsnok. Ez a

szabály.

– Tudom.

– És? Látott valamit?

– Semmit – felelte Navarro. – Semmit sem láttam, és semmit sem hallottam. Az összes sötétítő le

van húzva.

– Micsoda, le van húzva? Az összes?

– Az összes.

– Próbálta a szárny fölötti kijáratot?

– Persze.

– És?

– Beragadt.

– Beragadt? Az lehetetlen.

– Beragadt – ismételte Navarro parancsnok olyan türelemmel, amilyet ezek öten még a saját

gyerekük iránt sem bírtak volna tanúsítani.

A legidősebb férfi félrehúzódott telefonálni. Navarro parancsnok a többieket méregette.

– Most mi legyen?

– Ezt próbáljuk kitalálni.

– Próbálják kitalálni? Hány utas is van ezen a gépen? Hányan hívták a 911-et?

– Eddig még egyetlen segélyhívás sem érkezett a gépről – rázta meg a fejét az egyik férfi.

– Egy sem? – kérdezett vissza döbbenten Navarro parancsnok.

– Nem volt segélyhívás. Ez nem jó jel – szólalt meg a mellette álló férfi.

– De nem ám.

Navarro parancsnok megrökönyödve meredt rájuk.

– Tennünk kell valamit, méghozzá azonnal. Ahhoz talán csak nem kell engedély, hogy fogam a

szekercét, és betörjem az ablakokat, ha halottak vagy haldoklók vannak a gépen. Rég elfogyhatott bent

a levegő.

A legidősebb férfi visszajött a telefonálásból.

– Mindjárt hozzák a reflektorokat. Felvágjuk a kicsikét.

 

Dark Harhor, Virginia

 

A Chesapeake-öböl vize feketén tajtékzott ezen a késői órán.

Az öbölre néző festői partmeredély tetején magasodó főépület üvegezett verandáján egy férfi pihent

speciális orvosi székében. A tompa világítás amellett, hogy észrevétlenséget biztosított, a kényelmet

is szolgálta. Ipari termosztátok – amelyek közül három csak ehhez az egy szobához tartozott –

biztosították az állandó tizenhat fokos hőmérsékletet. A diszkrét hangszórókból Sztravinszkij Tavaszi

áldozatának hangjai szűrődtek ki halkan, hogy elnyomják a dializáló gép ritmikus sziszegését.

A férfi száját erőtlen sóhaj hagyta el. Egy kívülálló könnyen azt hihette volna, hogy haldoklik. Azt

gondolhatta volna, hogy – a tizenhét hektáron elterülő birtokot tekintve – egy igazán sikeres élet utolsó

napjainak vagy heteinek a szemtanúja. Még az is eszébe juthatott volna, milyen furcsa fintora a

sorsnak, hogy egy ilyen nyilvánvalóan gazdag és tekintélyes ember is ugyanolyan véget ér, mint a

legnyomorultabb koldus.

Csakhogy Eldritch Palmer nem haldoklott. A hetvenhatodik évében járt, és eszében sem volt feladni

bármit is. Bármit is.

A köztiszteletben álló befektető, üzletember, teológus és nagyhatalmú tanácsadó már hét éve

minden este ugyanazon a három-négyórás procedúrán ment keresztül. Az egészségi állapota ugyan

megromlott, de jól karban lehetett tartani, hála a huszonnégy órás szolgálatot teljesítő orvosoknak és

az otthoni, privát használatra vásárolt, kórházi színvonalú orvosi berendezéseknek.

A gazdagok a kiváló orvosi ellátáson kívül mindenféle különcségeket is megengedhetnek maguknak.

Eldritch Palmer még a legszűkebb baráti körének sem engedett betekintést furcsa szokásaiba. Soha

nem nősült meg. Nem nemzett örököst. Így a vele kapcsolatos spekulációk nagyrészt akörül forogtak,

mi lesz a sorsa hatalmas vagyonának a halála után. Legfőbb befektetési cégénél, a Stoneheart

Groupnál nem volt helyettese. Azzal a két férfival – Bill Gatesszel, a Microsoft alapítójával és

Warren Buffett-tel, a Berkshire Hathaway befektetőjével – ellentétben, akikkel évek óta versengett a

Forbes magazin „a világ leggazdagabb embere” címéért, egyetlen közalapítvánnyal vagy jótékonysági

szervezettel sem állt kapcsolatban. (Ha a Forbes magazin bizonyos dél-amerikai aranylelőhelyeket és

afrikai feketecégeket is belevesz a számításaiba, Palmer egyedül birtokolhatta volna az első helyet.)

Palmer soha nem írt végrendeletet, ami még egy, az ő vagyonának az ezredrészével rendelkező

embertől is elképesztő hanyagságnak tűnt volna.

Eldritch Palmer azonban nem kívánt elhalálozni.

A hemodialízis során a beteg vérét egy csőrendszeren át a dializálóba, vagyis egy művesébe

vezetik, ahol kiszűrik belőle a salakanyagokat és a szennyeződéseket, majd a megtisztított vért

visszaáramoltatják a testbe. A kimeneti és bemeneti tűt egy művénába vezetik bele, amelyet többé-

kevésbé tartósan ültetnek be a beteg alkarjába. Az eljáráshoz használt berendezés egy csúcsmodern

Fresenius modell volt, amely folyamatosan ellenőrizte Palmer kritikus paramétereit, és azonnal

riasztotta Mr. Fitzwilliamet – aki mindig valamelyik szomszédos helyiségben tartózkodott –, ha az

értékek a normál tartományon kívülre kerültek.

A hűséges befektetők már hozzászoktak Palmer kísérteties külsejéhez. Szinte már a védjegyévé,

anyagi helyzetének ikonikus jelképévé vált, hogy egy ilyen törékeny, hamuszürke férfi ekkora hatalmat

és befolyást gyakorol a nemzetközi pénzügyi és politikai életre. Hűséges befektetőinek csapata

harmincezer erős és pénzügyi szempontból az elithez tartozó főt számlált: kétmillió dollár volt a

beugró, de azok közül, akik évek óta Palmer segítségével fektettek be, mára sokan legalább

ötszázmilliós vagyonnal rendelkeztek, A Stoneheart Group vásárlóereje komoly gazdagsági

előnyökhöz juttatta Palmert, aki ügyesen és néha kegyetlenül ki is használta ezt.

A széles folyosóra nyíló nyugati ajtó feltárult, és Mr. Fitzwilliam, aki egyben Palmer személyi

testőre is volt, egy hordozható telefonkészüléket hozott be színezüst tálcán. A fürge észjárású Mr.

Fitzwiliiam, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, és a feljegyzések szerint negyvenkét embert

ölt meg a bevetések során, leszerelését követően Palmer jóvoltából járhatta ki az orvosi egyetemet.

– A Belbiztonsági Minisztérium államtitkára, uram – mondta. Párállott a lehelete a hideg szobában.

Palmer általában megtiltotta, hogy megzavarják éjszakai töltekezésében; jobb szerette csöndes

elmélkedéssel tölteni az időt. De ezt a hívást már várta. Elvette a telefont Mr. Fitzwilliamtől, és

megvárta, amíg a férfi kötelességtudóan visszavonul.

Beleszólt a telefonba, majd figyelmesen hallgatta a híreket egy sötétségbe borult repülőgépről.

Megtudta, hogy a JFK emberei meglehetősen tanácstalanok a szükséges intézkedésekkel kapcsolatban.

A hívó izgatottan és zavart körülményességgel beszélt, mint egy gyerek, aki hőstettéről számol be

büszkén.

– Igazán különös esetről van szó, uram, gondoltam, jobb, ha azonnal értesítjük önt, uram.

– Helyes – felelte Palmer. – Ez roppant udvarias gesztus öntől.

– J-jó éjszakát, uram!

Palmer bontotta a vonalat, és keskeny ölébe helyezte a készüléket. Az biztos, hogy jó éjszakája lesz.

Szíve a várakozástól hevesebben kezdett verni. Számított erre. És most, hogy a repülőgép leszállt,

elkezdődött – méghozzá milyen látványosan!

Izgatottan kapcsolta be az oldalfalra erősített nagy képernyős televíziót, és a széke karfájára

erősített távirányítóval beállította a hangerőt. Még nincs hír a repülőgépről. De nemsokára.,.

Megnyomta a házitelefon gombját.

– Igen, uram? – hallatszott Mr. Fitzwilliam hangja.

– Készítsék elő a helikoptert, Mr. Fitzwilliam! Van egy kis elintéznivalóm Manhattanben.

Eldritch Palmer az üvegfalakon keresztül lenézett a hatalmas, feketén örvénylő Chesapeake-öböl

déli részére, ahol az acélos Potomac folyó beletorkollik sötét mélységeibe.

 

Foxtrot, gurulóút

 

A karbantartók oxigénpalackokat toltak a géptörzs alá.

Vészhelyzetben a felvágás volt az utolsó mentsvár. Az összes kereskedelmi repülőgép rendelkezett

speciális „kikanyarítható” területekkel, A 777-esé a géptörzs jobb hátsó részén, a farok alatt, a

hátulsó rakodónyílások között helyezkedett el. A Boeing 777-200LR elnevezésben az LR a „long

range”, azaz „nagy hatótávolságú” kifejezés rövidítése volt; a gép, C-modell lévén, 9000 tengeri

mérföldet (majdnem 17 000 kilométert) tudott megtenni, az üzemanyag-befogadóképessége pedig 200

000 liter volt, így a szokásos, a szárny testben elrejtett üzemanyagtartályon kívül három póttankot is

elhelyeztek a hátsó raktérben – ezért kellett biztonságos helyet kijelölni a felvágásra.

A karbantartók Arcair szeletelőt, egy katasztrófahelyzetekre kifejlesztett exotermikus lángvágót

használtak – nemcsak azért, mert hordozható volt, hanem azért is, mert oxigénnel működött, így nem

használt veszélyes gázokat, például, acetilént. Úgy saccolták, hogy a vastag géptörzs átvágása

körülbelül egy órát fog igénybe venni.

A leszállópályán csoportosulók közül senki sem számított szerencsés végkimenetelre. A gép utasai

közül senki sem hívta a 911-et. A Regis 753 belsejéből sem fény, sem hang, sem jel nem szűrődött ki.

Hátborzongató volt a helyzet.

A Közlekedési Felügyelet mobil rohammentőegységének járműve áthajtott a forgalmi előtéren, és

megállt a repülőgépre irányított erős fényű építkezési reflektorok mögött. Ez a különleges, New York

és New Jersey területén tevékenykedő kommandó evakuálásra, túszmentésre, illetve hidak, alagutak,

buszpályaudvarok, gyors vasútvonalak és tengeri kikötők ellen indított terroristatámadások

elhárítására volt kiképezve. A taktikai tiszteket könnyű páncélzattal és Heckler-Koch félautomata

fegyverrel látták el. Két németjuhász a fő futómű – kétszer hat óriási gumiabroncs – körül szaglászott;

úgy döfködték az orrukkal a levegőt, mintha ők is veszélyt szimatolnának.

Navarro parancsnok azon töprengett, van-e egyáltalán valaki a fedélzeten. Vajon nem az

Alkonyzóna egyik részébe csöppentek, amelyben egy repülőgép üresen ért földet?

A karbantartók felizzították a lángvágót, és már majdnem nekiestek a héj aljának, amikor az egyik

kutya vonyítani kezdett, majd ideges ugatásra váltott, és körbe-körbe rohangált rövidre vett pórázán.

Navarro parancsnok látta, amint Benny Chufer a repülőgép középrészére mutat. Egy vékony, fekete

árnycsík jelent meg a szeme előtt. Egy feketénél is feketébb függőleges hasíték, megtörve a géptörzs

tökéletes simaságát.

A szárny fölötti kijárat. Az, amit Navarro parancsnok sehogy sem bírt megmozdítani.

Most nyitva volt.

Navarro nem tudta mire vélni a dolgot, a döbbenettől szóhoz sem jutott. Talán a zár romlott el, vagy

a kilinccsel történt valami… talán nem tudott elég erőt kifejteni… vagy talán – de csak talán – valaki

végre kinyitotta az ajtót.

 

JFK nemzetközi irányítótorony

 

A Közlekedési Felügyelet kisajátította Püspök Jimmy fejhallgatóját. Jimmy csak ácsorgott, és

türelmetlenül várta, hogy végre konzultálhasson az öltönyösökkel, amikor felberregtek a telefonok.

– Nyitva van – jelentette az egyik fickó. – Valaki kinyitotta a gépet.

Mindenki talpra ugrott és a nyakát nyújtogatta. Püspök Jimmy lenézett a toronyfülkéből a

kivilágított repülőgépre. Ő nem úgy látta, mintha kinyílt volna az ajtó.

– Belülről? – kérdezte Calvin Buss. – Kijött ki?

– Senki. Egyelőre – rázta meg a fejét a fickó, még mindig a fülére szorítva a telefonját.

Püspök Jimmy levett egy kis távcsövet a polcról, és alaposan megnézte a Regis 753-at.

Ott volt. Valami ezüstös feketeség a szárny fölött. Egy halvány árny, egy vékonyka repedés a gép

törzsén.

Jimmynek kiszáradt a szája a látványtól. Az ilyen típusú ajtók először enyhén kinyílnak, aztán

visszahúzódnak, és nekisimulnak a belső falnak. Technikai szempontból tehát mindössze annyi történt,

hogy elengedett a légzár. Az ajtó még nem nyílt ki teljesen.

Jimmy visszatette a távcsövet a polcra, és hátrébb lépett. Valami azt súgta neki, hogy okosabb lenne

futásnak eredni.

 

Foxtrot, gurulóút

 

A gáz– és sugárzásmérő szenzorok leolvasásra készen emelkedtek az ajtónyíláshoz. A mentőosztag

egyik tisztjének, aki a szárnyon feküdt, egy hosszú kampósbottal sikerült még néhány ujjnyival kijjebb

feszegetnie az ajtót, miközben két fegyveres társa lentről, a leszállópályáról fedezte. Egy

parabolamikrofont is elhelyeztek a nyílásnál, amely minden ciripelést, pittyegést és csengőhangot

közvetített – az utasok mobiljai szüntelenül csörögtek. Hátborzongató és panaszos hangon, mintha az

összes érintett a saját kicsiny vészcsengőjével próbálna üzenni.

Ezután egy rúdra erősített tükröt dugtak be a nyíláson: annak a fogászati eszköznek a túlméretezett

változatát, amellyel a hátsó fogakat szokás megvizsgálni. De csak a két lehajtható ülést látták a

turista– és a businessosztályt elválasztó területen. Mind a kettő üres volt.

A hangosbeszélővel sem mentek semmire. Nem érkezett válasz: semmi fény, semmi mozgás,

egyáltalán semmi.

Két könnyűpáncélzatba öltözött mentőkommandós félrehúzódott az árnyékba, hogy röviden

megbeszélje a teendőket. A repülőgép fedélzeti rajzát tanulmányozták, amely azt mutatta, hogy az

utasok tízes sorokban helyezkednek el a kabinban, ahova be fognak törni: hárman-hárman a bal és a

jobb oldalon, négyen pedig középen. A repülőgép belsejében szűk a hely, ezért a H-K félautomata

fegyvereket könnyebben kezelhető Glock 17-esekre cserélték, felkészülve a közelharcra.

Felszíjazták rádió-kompatibilis, lehajtható éjjellátó szemüveggel ellátott gázálarcaikat, majd

gumibotot, bilincset és póttölténytárat csatoltak az övükre. Sisakjuk tetejére fülpiszkáló fej nagyságú

kamerát erősítettek, amely szintén rendelkezett infravörös lencsével.

A tűzoltóautó létráját használva felmásztak a szárnyhoz, és az ajtóhoz araszoltak. A nyílás két

oldalán szorosan a géptörzshöz lapultak, majd az egyik férfi a belső falhoz nyomta az ajtót a

bakancsával, bemászott, és leguggolva egyenesen egy közeli válaszfal felé indult. Társa szorosan a

nyomában haladt.

– A Regis 753 fedélzetén tartózkodóknak: itt a New York – New Jersey-i Közlekedési Felügyelet.

Behatoltunk a repülőgép belsejébe. Kérjük, hogy a saját biztonságuk érdekében maradjanak ülve, és

kulcsolják tarkóra a kezüket.

Az élen lévő mentőkommandós hátát a válaszfalnak vetve állt és fülelt. Semmi mozgolódást nem

hallott belülről, bár álarca, amúgy is erősen tompította volna a hangokat. Lehajtotta az éjjellátó

szemüveget, mire a repülőgép belseje borsózöld színűre változott. Odabiccentett a társának,

kibiztosította a Glockot, majd háromra berontott a széles kabinba.

BESZÁLLÁS

Worth Street, kínai negyed

 

Ephraim Goodweather nem tudta megállapítani, hogy a szirénázás, amit hall, az utcáról jön-e – azaz

valóságos –, vagy annak a videójátéknak a része, amelyet a fiával, Zackkel játszik.

– Miért nyírsz ki mindig? – kérdezte Eph.

A vörösesszőke fiú úgy vonta meg a vállát, mintha sértőnek érezné a kérdést.

– Ez a lényeg, apu.

A tévékészülék a nyugatra néző széles ablak mellett állt, és messze a legtisztességesebb

berendezési tárgynak számított a parányi, második emeleti lakásban, amely a kínai negyed déli részén

helyezkedett el. A dohányzóasztalt teljesen ellepték az üres ételes dobozok, a Forbidden Planet

reklámszatyorba pakolt képregények, Eph mobilja, Zack mobilja és Zack büdös lába. A játékkonzol új

volt, Eph ezt is Zack kedvéért vette meg. Eph – csakúgy, mint a nagyanyja, aki mindig szárazra

facsarta a félbevágott narancsokat – az utolsó cseppig próbálta kiélvezni ezeket a rövidre szabott

találkozókat. Az egy szem fiáért élt, ő volt számára a levegő, a víz, a táplálék. Amikor csak lehetett,

elvitte magához, de néha egy egész hét is eltelt úgy, hogy alig beszéltek telefonon, és Ephnek ilyenkor

olyan érzése volt, mintha egy hétig nem látta volna a napot.

– Mi a… – nyomogatta Eph a távirányítót, ezt a furcsa tapintású szerkentyűt, amelyet még mindig

nem tudott kezelni. A katonája a földre zuhant. – Legalább hadd keljek fel.

– Késő. Megint meghaltál.

Eph hasonló cipőben járó férfi ismerősei közül sokak számára a válás nemcsak a feleségüktől,

hanem a gyerekeiktől való elszakadást is jelentette. Persze mondták a magukét, hogy mennyire

hiányoznak nekik a gyerekek, és hogy a volt feleségeik mennyire aláássák a srácokkal való

kapcsolatukat, blablabla, de egy hangyányi erőfeszítést sem tettek ez ellen. Egy hétvége a gyerekekkel

számukra azt jelentette, hogy két napra kiszakítják őket új, szabad életükből. Eph számára azonban

ezek a közös hétvégék jelentették az életet. Eph nem akart válni. Még most sem. Azt elfogadta, hogy

Kelly és közte mindennek vége – a nő ezt nagyon is egyértelműen a tudomására hozta –, de Zackről

nem volt hajlandó lemondani. A fiú elhelyezése volt az egyetlen függőben lévő ügy, az a kizárólagos

ok, ami miatt Kelly és Eph hivatalosan még mindig házastársaknak számítottak.

Ez volt Eph utolsó próbahétvégéje, amit a bíróság által kijelölt családterapeutájuk szabott ki. Jövő

héten kikérdezik Zacket, nem sokkal ezután pedig meghozzák a végső döntést. Eph nem is bánta, hogy

ilyen hosszúra nyúlt ez az időszak; ez volt élete legnagyobb küzdelme. Azt kell tennünk, ami Zacknek

a legjobb – Kelly lényegében ezzel zsarolta Ephet, aki cserébe megelégedett a nagyvonalúan

kiszabott láthatási joggal. Közben persze meg volt győződve róla, hogy az a legjobb, ha ragaszkodik

Zackhez. Sikerült kicsikarnia a munkáltatójától, az amerikai államtól, hogy Atlanta helyett – ahol a

Járványügyi és -Megelőzési Hivatal (CDC) központja volt – New Yorkban állítsa fel a csapatát,

csupán azért, hogy ne forgassa fel még jobban Zack életét.

Elszántabban is küzdhetett volna. Aljasabbul. Ahogy az ügyvédje tanácsolta neki nemegyszer. A

pasas régi motoros volt a válásbizniszben. Az egyik okot, ami miatt Eph sehogy sem bírta rávenni

magát a piszkos trükkökre, a kudarcba fulladt házassága miatt érzett szomorúság szolgáltatta. A

másikat pedig az, hogy Eph túlságosan is megértő volt – ez a tulajdonsága egyfelől fantasztikus

orvossá, másfelől viszont szánalmas alperessé tette. A férfi szinte minden anyagi és egyéb követelést

kész volt teljesíteni, amivel Kelly ügyvédje csak előállt. Csak ahhoz az egyhez ragaszkodott, hogy

néha együtt lehessen a fiával.

Aki most gránátokat hajigált felé.

– Hogy lőjek vissza, ha nincs karom? – kérdezte Eph.

– Nem tudom. Próbáld meg a lábaddal!

– Most már értem, miért nem vesz neked anyád játékkonzolt.

– Mert hisztis és antiszociális leszek tőle… Á, FELROBBANTÁL!

Eph életeinek száma nullára csökkent.

Ebben a pillanatban megrezzent a mobilja, majd úgy döcögött végig az ételes dobozok között,

akárcsak egy éhes ezüstpáncélos bogár. Talán Kelly akar szólni neki, hogy Zack ne felejtse el

használni az asztmapipáját. Vagy csak arról szeretne megbizonyosodni, hogy Eph nem hurcolta el

Zacket Marokkóba vagy valahova máshova.

Eph felkapta a mobilt, és megnézte a kijelzőt. Helyi hívás. A hívó neve: JFK karantén.

A Járványügyi és -Megelőzési Hivatal külön karantént működtetett a JFK nemzetközi termináljában.

Ott tartani, pláne kezelni senkit sem tudtak, a létesítmény mindössze néhány kisebb irodából és egy

vizsgálóból állt: köztes megállóhely volt, egyfajta tűzgát, ahol azonosítani tudták az Egyesült Államok

lakosságát fenyegető járványokat, és néha meg is tudták akadályozni az elterjedésüket. Az itt dolgozók

munkája többnyire abból állt, hogy elkülönítsék és megvizsgálják a repülés közben megbetegedett

utasokat, akiknél időnként fertőző agyhártyagyulladást vagy atípusos tüdőgyulladást (SARS)

diagnosztizáltak.

Az iroda éjszaka zárva tartott, és Eph elvileg hétfő reggelig nem volt beosztva. Már hetekkel a

Zackkel töltendő hétvége előtt elcserélte az ügyeletet.

Elutasította a hívást, és visszatette a mobilt a mogyoróhagymás palacsinta doboza mellé. Nem az ő

problémája.

– Az a srác volt, akitől a cuccot vettem – mondta Zacknek. – Állandóan zaklat.

Zack egy gőzgombócot csócsált.

– Nem hiszem el, hogy kaptál jegyet a Yankees – Red Socks – meccsre.

– Pedig igen. Méghozzá jó helyre. A harmadik alappont közelébe. A spórolt pénzem bánja, amit az

egyetemi tanulmányaidra tettem félre, de nem gond, mert, elnézve a képességeidet, jó, ha az érettségit

le tudod tenni.

– Apu!

– Tudod, nem szívesen teszek pénzt a Yankee-k zsebébe. Ez árulás.

– Fúj, Red Fox! Hajrá, Yanks! – kiáltotta Zack.

– Először megölsz, most meg gúnyt űzöl belőlem?

– Red Fox-drukkerként biztosan hozzászoktál már.

– Na most már elég! – Eph átnyalábolta Zacket, és végigcsiklandozta a fiú érzékeny mellkasát. Zack

vonaglani kezdett, és teli szájjal nevetett. Az évek során megerősödött, és most elszántan küzdött:

ugyanaz a fiú ez, akit Eph nem is oly rég a vállán reptetett körbe a szobában? Zachary az anyjától

örökölte a haját: nemcsak a vörösesszőke árnyalatát (eredetileg Kelly haja is ilyen színű volt, még

amikor megismerkedtek az egyetemen), hanem finom tapintását is. És mégis, Eph legnagyobb

meglepetésére és örömére, mintha saját tizenegy éves kori erejét érezte volna a fiú kapálódzásában.

Ugyanaz a széles tenyerű kéz, amely mást sem akart, mint baseballkesztyűt koptatni; ugyanaz a kéz,

amely gyűlölte a zongoraleckéket; amely alig várta, hogy nyakon csíphesse a felnőtteket.

Hátborzongató volt újra látni ezt a fiatal kezet. Tényleg igaz, hogy a gyerekeink a helyünkbe lépnek.

Zachary tökéletes példánynak számított az emberek között: a DNS-ében kódolva volt minden, amit

Eph és Kelly annak idején egymásról gondoltak – a reményeik, az álmaik, a képességeik. Ezért

törekedtek arra – a maguk ellentmondásos módján –, hogy a lehető legjobbat hozzák ki a fiukból.

Olyannyira, hogy Ephnek sok álmatlan éjszakát okozott mostanában az a gondolat, hogy vajon milyen

hatással lesz Zack fejlődésére Kelly élettársa, Matt – aki „rendes” fickó, „jó” ember, de annyira

középszerű, hogy szinte észre sem lehet venni. Eph azt akarta, hogy a fia kihívásokkal teli, izgalmas,

klassz életet éljen. A Zack elhelyezéséért folytatott harc már lezárult, de a szelleméért – a lelkéért –

folyó küzdelem még korántsem.

Eph mobilja újból rezegni kezdett: úgy araszolt végig az asztal lapján, mint az a csattogó elemes

fogsor, amit Eph annak idején poénból kapott ajándékba a nagybátyjaitól karácsonyra. A feléledt

kütyü félbeszakította a dulakodást. Eph elengedte Zacket, és minden erejét össze kellett szednie,

nehogy rápillantson a kijelzőre. Valami történt. Különben nem hívnák. Járvány. Egy fertőzött utas.

Eph visszafogta magát, és nem vette fel a telefont. Majd valaki más elintézi. Ez a hétvége Zacké.

Aki most kérdőn nézett az apjára.

– Ne izgulj! – tette vissza az asztalra Eph a telefont, amelyen bekapcsolt a hangposta. – Mindent

elintéztem. Ezen a hétvégén nem dolgozom.

Zack bólintott, majd előrehajolt, hogy megkeresse a távirányítóját.

– Egy visszavágót?

– Nem is tudom. Mikor érünk ahhoz a részhez, amikor a kis Mario hordókat gurít a majom elé?

– Apu!

– Sokkal jobban szeretem a kis olasz fickókat, akik gombákat gyűjtenek.

– Rendben. És hány kilométeres hótorlaszokon kellett keresztülvergődnöd minden áldott nap, hogy

eljuss az iskolába?

– Na most már elég!…

Eph másodszor is nekiesett Zacknek, de a fiú ezúttal résen volt, és szorosan összefonta a karját

maga előtt, így verve vissza a mellkasa ellen indított támadást. Mire Eph taktikát változtatott, és a

hiperérzékeny Achilles-ínt vette célba; felhevültén birkózott Zack sarkával, de közben arra is ügyelt,

nehogy arcon rúgják. A fiú éppen kegyelemért könyörgött, amikor Eph meghallotta, hogy a mobilja

megint rezegni kezd.

Dühösen pattant fel, mert rájött, hogy a munkája, a hivatása ma este is el fogja szólítani őt a fia

mellől. Rápillantott a kijelzőre, amely ezúttal az atlantai körzetszámot mutatta. Biztosan rossz hír. Eph

lehunyta a szemét, és a homlokához szorította a zümmögő készüléket, hogy kicsit lecsillapodjon.

– Bocs, Z – mondta Zacknek. – Csak megnézem, ki az.

A szomszédos konyhába vitte a készüléket, és megnyomta a hívásfogadó gombot.

– Ephraim? Itt Everett Barnes.

Dr. Everett Barnes. A CDC igazgatója.

Eph háttal állt Zacknek. Tudta, hogy a fia figyeli, de nem mert ránézni.

– Igen, Everett, parancsoljon!

– Most hívtak Washingtonból. Elindultak már a reptérre?

– Nos, uram, az a helyzet.

– Látta a híradót?

– A híradót?

Eph visszament a kanapéhoz, és felemelte a kezét, hogy türelemre intse Zacket. Megkereste a

távirányítót, és megpróbálta megnyomni a megfelelő gombot vagy gombkombinációt, de addig

ügyetlenkedett, míg a képernyő elsötétült.

Zack elvette tőle a távirányítót, és durcásan bekapcsolta a készüléket.

A hírcsatorna egy veszteglő repülőgépet mutatott. Széles, szinte ijesztő karéjban állták körül a

mentőjárművek. A JFK nemzetközi repülőtér.

– Igen, már látom, Everett.

– Jim Kent az előbb hívott, minden eszközt előkészített, amire a maga Kanári Csoportjának

szüksége lehet. Maga vezeti az akciót, Ephraim. Mindenki arra vár, hogy odaérjen.

– Ki az a mindenki, uram?

– A New York-i Közlekedési Felügyelet, a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság, a Nemzeti

Közlekedésbiztonsági Tanács és a Belbiztonsági Minisztérium.

A Kanári Csoport egy területi járványszakértőkből álló gyorsreagálású csapat volt, amely a

kezdődő biológiai fenyegetések feltárására és azonosítására szerveződött. Hatásköre a természetes

fenyegetésekre – például a természetben is előforduló vírusos és bakteriális fertőzésekre – és az

ember okozta járványokra egyaránt kiterjedt – bár a támogatások jelentős részét annak köszönhette,

hogy nyíltan felvette a harcot a bioterrorizmus ellen. New York City volt a központ, de Miamiban,

Los Angelesben, Denverben és Chicagóban is működtek kisebb, egyetemi klinikákhoz kötődő Kanári

Csoportok.

A program arról a régi bányásztrükkről kapta a nevét, amikor egy kalitkába zárt kanárit vittek le a

föld alá, amely kezdetleges, ám nagyon hatékony biológiai jelzőrendszerként funkcionált. Az

élénksárga madár hiperérzékeny anyagcseréje már jóval azelőtt érzékelte a metán– és szén-monoxid—

szivárgást, hogy az elérte volna a mérgező vagy robbanásveszélyes szintet, ami abban nyilvánult meg,

hogy az általában csicsergős kanári elhallgatott, és némán imbolygott a rúdján.

Modern korunkban minden emberben megvan a képesség, hogy magára öltse az őrszem kanári

szerepét. Eph csapatának az volt a feladata, hogy elkülönítse ezeket az embereket, ha abbahagyják a

trillázást, hogy gyógykezelésben részesítse a fertőzötteket, és megállítsa a járvány terjedését.

– Mi történt, Everett? – kérdezte Eph. – Meghalt valaki?

– Mind meghaltak, Ephraim – mondta az igazgató. – Egytől egyig.

 

Kelton Street, Woodside, Queens

 

Kelly Goodweather egy kis asztalnál ült Matt Saylesszel, a párjával szemben (a „barát” túl

csitrisen hangzott; a „társ” pedig túl öregesen). Házi készítésű, pesto szószos, aszalt paradicsomos,

kecskesajtos pizzát ettek, amelyre néhány csík füstölt sonkát is dobtak a hecc kedvéért, és tizenegy

dolláros, egyéves merlot-t kortyolgattak hozzá. A konyhai tévékészülék a NY1 csatornára volt

kapcsolva, mert Matt híradót akart nézni. Ami Kellyt illette, ő személyes ellenségeinek tekintette a

huszonnégy órás hírcsatornákat.

– Ne haragudj! – mondta Kelly már többedszerre.

Matt elmosolyodott, és lusta köröket írt le a levegőben a borospoharával.

– Igaz, hogy nem én tehetek róla – folytatta Kelly. – De tudom, hogy kettesben akartuk tölteni ezt a

hétvégét…

Matt megtörölte a száját a gallérjába tűrt szalvétával.

– Mindig kitalál valamit, hogy közénk álljon. És most nem Zackre gondolok.

Kelly az üresen álló harmadik székre pillantott. Matt biztosan alig várta már, hogy a kisfiú házon

kívül töltsön néhány napot. Hosszúra nyúlt, bírósági mediátorok által felügyelt és egyelőre eldöntetlen

elhelyezési vitájuknak köszönhetően Zack időnként Eph-fel töltötte a hétvégét Alsó-Manhattanben.

Ami Kelly számára meghitt vacsorával és a szokásos Matt-féle szexuális kívánságokkal volt egyenlő

– amiket ő mindenféle ellenkezés nélkül teljesített is, így igazán megérdemelte azt a plusz pohár bort,

amit általában engedélyezni szokott magának.

De ma este nem. Kelly nagyon sajnálta Mattet, a lelke mélyén azonban örült.

– Majd máskor bepótoljuk – kacsintott rá a férfira. |

– Megegyeztünk – mosolygott a férfi szomorkásan.

Matt higgadtsága nagyon imponált Kellynek. Eph szeszélyessége, kirohanásai, nehéz természete és

nyughatatlansága után Kelly jámborabb férfira vágyott. Túl fiatalon ment hozzá Eph-hez, és túl sokat

adott fel önmagából – az igényeiből, az ambícióiból, a vágyaiból –, hogy támogatni tudja férje orvosi

karrierjét. Ha csak egyetlen tanácsot fogadhatna meg azok közül, amelyeket negyedikes korában

hallott a Jackson Heights-i 69. számú Szakközépiskolában, az a következő lenne: zsenihez soha ne

menj feleségül! Főleg, ha jóképű. Matt mellett Kelly felszabadultnak érezte magát, tulajdonképpen

élvezte, hogy ő hordja a nadrágot. Neki is kijárt már egy kis kényeztetés.

A kis fehér konyhai tévében a másnapi napfogyatkozásról locsogtak. A riporter több

védőszemüveget is felpróbált, hogy megnézze, mennyire biztonságosak, majd bemutatott egy Central

Park-i pólós standot, ahol a „HolNAPfogyatkozás” feliratú trikók fogytak a legjobban. A

műsorvezetők bejelentették, hogy másnap délután élő közvetítésben számolnak be az eseményekről.

– Nagy buli lesz – jegyezte meg Matt, ezzel is jelezve, nem hagyja, hogy a csalódottság árnyéka

vetüljön az estére.

– Ez egy fontos csillagászati esemény – felelte Kelly –, a tévések meg úgy beszélnek róla, mint egy

hétköznapi hóviharról.

Ekkor felvillant a „Megszakítjuk adásunkat” felirat. Kelly rendszerint ilyenkor szokott csatornát

váltani, de most egészen magával ragadta a képtelen sztori. A tévében egy repülőgépet mutattak,

amely a JFK egyik leszállópályáján vesztegelt, ipari reflektorokkal körülvéve. A megvilágítás

drámaisága, valamint a gép körül csoportosuló rengeteg mentőjármű és aprónak látszó ember miatt

bárki könnyen azt hihette volna, hogy ufók landoltak Queensben.

– Terroristák – vélte Matt.

A JFK repülőtér csupán tizenöt kilométernyire volt tőlük. A riporter arról számolt be, hogy a

kérdéses repülőgépen az egyébként teljesen eseménytelen landolást követően elment az áram, és azóta

sem a legénységgel, sem az utasokkal nem tudnak kapcsolatot teremteni. A JFK-n azóta

elővigyázatosságból egyetlen gépet sem engednek leszállni, a légiforgalmat a Newark és a LaGuardia

repülőterekre terelik.

Kelly rögtön rájött, hogy Eph e miatt a repülőgép miatt hozza haza Zacket. Most már csak arra

vágyott, hogy otthona biztonságában tudhassa Zacket. Kelly aggodalmaskodó típus volt, számára az

otthon jelentette a védelmet. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amelyet befolyásolni tudott.

Kelly felállt, a mosogatónál lévő ablakhoz ment, lejjebb vette a világítást, és az eget bámulta a

hátsó szomszéd házának teteje fölött. A LaGuardia körül repülőgépek fényei villództak: úgy

örvénylettek, mint a vihartölcsérbe szippantott csillogó porszemek. Kelly még sosem járt az ország

középső részén, ahol az ember bármelyik pillanatban szembetalálkozhat egy tornádóval. De most

ilyen érzés kerítette hatalmába. Mintha valami egyre közeledne felé, ő pedig képtelen lenne

feltartóztatni.

 

Eph szolgálati Ford Explorerje megállt a járda szélén. Kelly kis háza egy alacsony sövénnyel

körülvett beépítetlen földdarabon állt a kétemeletes lakótömbök árnyékában. A nő a járdán fogadta

Ephet, mintha nem merné beengedni őt a kis birodalmába, és általában véve is úgy viselkedett, mint

akinek egy évtized múltán végre sikerült leküzdenie egy hosszan tartó betegséget.

Kelly szőkébb és karcsúbb lett, és bár még mindig nagyon csinos volt, a férfi már más szemmel

nézett rá. Annyi minden történt azóta. Valahol, talán egy porlepte cipősdoboz mélyén, ott lapulnak az

esküvői képek arról a kiegyensúlyozott fiatal nőről, aki fátylát hátravetve, büszkén mosolyog

szmokingos vőlegényére – két fülig szerelmes ember.

– Az egész hétvégémet szabaddá tettem. – Eph Zack előtt pattant ki a kocsiból, hogy övé legyen az

első szó, és már nyomult is be az alacsony kovácsoltvas kapun. – Vészhelyzet.

Kelly háta mögött Matt Sayles is kilépett a kivilágított ajtón, és megállt a tornácon. Gallérjába tűrt

szalvétája épp eltakarta a pólója zsebén virító Sears feliratot. A póló abból a boltból származott,

amelyet ő vezetett a Rego Park-i bevásárlóközpontban.

Eph ügyet sem vetett rá, minden figyelmét Kellynek és Zacknek szentelte, aki pont ekkor lépett be az

udvarba. Kelly sugárzó mosolyt villantott a fiúra, mire Ephnek önkéntelenül is az a gondolata támadt,

a felesége talán jobban örül ennek a fejleménynek – hogy Eph hazahozta Zacket –, mint egy kettesben

eltöltött hétvégének Mattel. Kelly védelmezőn vonta magához a fiát.

– Minden rendben, Z?

Zack bólintott.

– Gondolom, csalódott vagy.

A fiú másodszor is bólintott.

Kelly meglátta a dobozt meg a zsinórokat Eph kezében.

– Mi ez?

– Zack új játékkonzolja – felelte Eph. – Kölcsönkapja a hétvégére. – Eph Zackre pillantott. A fiú az

anyja mellkasához szorította a fejét, és a távolba meredt. – Öreg, ha el tudok szabadulni, talán holnap,

remélem, holnap… ha úgy alakulnak a dolgok, visszajövök érted, és az utolsó cseppig kiélvezzük a

hétvégét. Oké? Mindent be fogunk pótolni, ugye, tudod?

Zack bólintott, de a tekintete távoli maradt.

– Gyere, Zack! – szólt le Matt a lépcső tetejéről. – Megnézzük, hogy kell összerakni azt a kütyüt.

A hűséges, megbízható Matt. Kelly jól beidomította. Eph nézte, ahogy a fia Matthez bújva bemegy a

házba. Zack még egy utolsó pillantást vetett az apjára.

Egyedül maradtak Kellyvel. Egymással szemben álltak a zsebkendőnyi gyepszigeten. Kelly mögött,

a ház fölött várakozó repülőgépek fényei köröztek. Az egész közlekedési hálózat – a kormányzati és

végrehajtói testületekről már nem is beszélve -erre a férfira várt, aki most ott állt egy nővel szemközt,

és ez a nő állítólag már nem szerette őt.

– Arról a repülőgépről van szó, ugye?

Eph bólintott.

– Mind meghaltak. Mindenki, aki a fedélzeten volt.

– Mind meghaltak? – nyílt tágra Kelly szeme az aggodalomtól. – Hogyhogy? Mi történhetett?

– Ezt kell kiderítenem.

Eph érezte, hogy kezdi elkapni a harctéri idegesség. Sikerült elrontania Zack estéjét – de ezen már

nem lehet segíteni, indulnia kell. Benyúlt a zsebébe, és egy hajszálcsíkos lógóval díszített borítékot

nyomott Kelly kezébe.

– Holnapra – mondta. – Ha nem érnék vissza időben.

Kelly megnézte a jegyeket – amikor az árra tévedt a tekintete, felvonta a szemöldökét, – majd

visszagyömöszölte őket a borítékba. Már-már sajnálkozó arckifejezéssel nézett a férfira.

– Ne felejtsd a találkozót dr. Kempnerrel.

A családterapeuta – ő fogja eldönteni, kihez kerüljön Zack.

– Hát persze, Kempner – felelte Eph. – Ott leszek.

– És… vigyázz magadra!

Eph bólintott, azzal sarkon fordult, és elsietett.

 

JFK nemzetközi repülőtér

 

Kisebb tömeg csoportosult a repülőtér bejáratánál, emberek, akiket a megmagyarázhatatlan, a

hátborzongató, a potenciális tragédia, az esemény vonzott ide. A rádió gépeltérítésként kezelte a

szunnyadó repülőgép esetét, és azon spekulált, vajon a történtek a tengerentúli konfliktusokkal állnak—

e összefüggésben.

A terminálban két reptéri kocsi is elhaladt Eph mellett: az egyikben egy anyuka ült, aki könnyes

szemmel szorongatta két ijedt gyerek kezét, a másikban pedig egy idősebb fekete férfi, egy csokor

vörös rózsával az ölében. Eph ekkor jött rá, hogy valaki másnak a Zackje ül a gépen. És valaki

másnak a Kellyje. Csak erre tudott gondolni.

A csapat a 6-os kapunál várta Ephet egy bezárt ajtó előtt. Szokás szerint most is Jim Kent kezelte a

telefont: éppen a fülén fityegő mikrofonba beszélt. Jim foglalkozott a járványok bürokratikus és

politikai részével. Kezével befogta a mikrofont, és üdvözlésképpen csak ennyit mondott:

– Sehonnan sem kaptunk jelentést hasonló esetről.

Eph bemászott Nora Martinez mellé a reptéri kocsi hátuljába. A biokémikusi végzettséggel

rendelkező Nora volt a második ember New Yorkban Eph után. Már felhúzta a kesztyűjét; a

nejlonburok olyan halvány, sima és gyászos volt, mint a fehér liliom szirma. Kicsit odébb húzódott,

hogy helyet csináljon Ephnek. A férfi sajnálta, hogy ilyen szertartásosan viselkednek egymással.

Amikor elindultak, Eph orrát megcsapta a láp sós illata.

– A leszállás után mennyi idővel sötétedett el a gép?

– Hat perccel – felelte Nora.

– Rádiókapcsolat? A pilóta is meghalt?

– Valószínűleg igen, de még nem erősítették meg – fordult hátra Jim. – A Közlekedési Felügyelet

emberei behatoltak az utastérbe, de látták, hogy tele van hullával, úgyhogy rögtön ki is jöttek.

– Remélem, volt rajtuk maszk meg kesztyű.

– Hogyne.

A kocsi éles kanyart vett, és a távolban feltűnt a veszteglő repülőgép. Masszív jármű volt. Minden

szögből ipari reflektorok világították meg, olyan fényárt teremtve ezzel, mintha nappal lenne. A közeli

öbölből hömpölygő pára ragyogó aurát vont a géptörzs köré.

– Jézusom! – nyögött fel Eph.

– Tripla hetesnek hívják – mondta Jim. – A 777-es a világ legnagyobb dupla sugárhajtású

repülőgépe. Friss modell, új tervezés. Ezért is vannak kiakadva, hogy lerohadtak a műszerek.

Szerintük szabotázs van a dolog mögött.

A futómű kerekei már önmagukban is hatalmasak voltak. Eph felnézett a széles bal szárny fölött

feketéllő ajtónyílásra.

– Gázra már letesztelték – magyarázta Jim. – Sőt, mindenre, ami embertől származhat. Fogalmuk

sincs, mi legyen, úgyhogy elölről akarják kezdeni az egészet.

– És minket találtak meg – jegyezte meg Eph.

Ez a titokzatos, halott emberekkel teli, sötétségbe borult repülőgép körülbelül azt jelentette a

veszélyes anyagokkal foglalkozóknak, mint amikor az ember egy reggel arra ébred, hogy púp nőtt a

hátán. Eph csapata volt a szövettani labor, amelynek ki kellett derítenie, hogy a Szövetségi Repülési

Igazgatóság rákos-e vagy sem.

Alig állt meg a kocsi, a Közlekedésbiztonsági Igazgatóság kék öltönyös emberei máris rávetették

magukat Ephre, ugyanazt ismételgetve, amit Jim már elmondott. Úgy viselkedtek, mint a riporterek:

egymást túlkiabálva bombázták Ephet a kérdéseikkel.

– Túl sokáig vártak – mondta Eph. – Ha legközelebb ilyesmi történik, azonnal értesítsenek minket.

Először a HAZMAT-ot, aztán minket. Megértették?

– Igen, dr. Goodweather.

– A HAZMAT készen áll?

– Készen.

Eph lelassított a CDC furgonja előtt.

– Nekem nem úgy tűnik, mintha spontán fertőzés történt volna. Hat perc a földön? Az túl kevés.

– Biztos, hogy előre kitervelt akció volt – mondta valaki a közlekedésbiztonságiaktól.

– Talán – felelte Eph. – A dolgok jelenlegi állása szerint, bármi is várjon ránk a fedélzeten, muszáj

behatolnunk. – Kinyitotta Nora előtt a furgon hátsó ajtaját. – Beöltözünk, aztán meglátjuk, mit

tehetünk.

Valaki utánaszólt:

– A mi emberünk is a gépen van.

– Kicsoda? – fordult hátra Eph.

– Egy szövetségi repülőmarsall. Minden nemzetközi járaton utazik egy.

– Fegyvere is van?

– Erről szól az egész.

– Ő sem telefonált, ő sem figyelmeztette magukat?

– Nem.

– Azonnal leterítette őket – bólintott Eph, és elgondolkodva fürkészte a riadt arcokat. – Mondják

meg, hol ült az illető! Vele kezdjük.

 

Eph és Nora bemászott a furgon hátuljába, majd becsukta a dupla hátsó ajtót, amely kizárta a

leszállópálya nyüzsgését.

Az „A” szintű HAZMAT védőruhát akasztották le a fogasról. Ephen póló és sort volt, Norán fekete

sportmelltartó és levendulakék bugyi. Folyton összeért a könyökük meg a térdük a szűk Chevrolet

furgonban. Norának vastag szálú, fekete, területi járvány szakértőhöz képest kihívóan hosszú haja

volt, amit most néhány célirányos és fürge karmozdulattal szoros kontyba kötött a feje tetején. Teste

kecsesen ívelt volt, bőrének meleg tónusa az enyhén megpirított kenyérére emlékeztetett.

Miután Eph végérvényesen elköltözött Kellytől, és a nő beadta a válókeresetet, Eph és Nora rövid

viszonyba keveredett egymással. Csak egyetlen éjszakáról volt szó, amit kínos, kellemetlen másnap

reggel követett, és ez így ment hónapokig… egészen pár héttel ezelőttig, a második összeborolásukig

– amely még szenvedélyesebb volt, mint az első, és amelynek során mindketten megfogadták, hogy

nem esnek bele újra az első alkalommal elkövetett hibákba, aztán mégis megint hosszúra nyúló, kínos

feszültség keletkezett köztük.

Eph és Nora bizonyos szempontból túl összezártan dolgozott: ha normális állásuk és hagyományos

munkahelyük van, a következmény is más lett volna, könnyedebb, lazább, de ez a szerelem a

„lövészárokban” sarjadt, és mivel mind a ketten a hivatásuknak tekintették a Kanárit, nem sok idejük

maradt egymásra vagy a világra. Ez a munka annyira bekebelezte őket, hogy egyikük sem kérdezte

meg a másiktól a szünetben: „Milyen napod volt?” – elsősorban azért, mert nem lehetett szünetet

tartani.

Vegyük például a mostani esetet! Gyakorlatilag meztelenül álltak egymás előtt, a lehető legkevésbé

izgató helyzetben. Mert a védőruha megöl minden érzékiséget. Visszájára fordítja a vágyat, hatására

az ember visszahúzódik a csigaházába, a sterilitásba.

Az első réteget fehér Nomex overall alkotta, hátán CDC felirattal. Térdtől állig cipzáras volt, a

gallért és a kézelőt kényelmes tépőzárral lehetett rögzíteni, a fekete bakancs fűzője pedig

végigtekergőzött az egész lábszáron.

A második réteg egy eldobható fehér kezeslábas volt, amely papírszerű Tyvekből készült. A

bakancsra kötött védőcipőt húztak, a kezükre pedig a nejlonrétegen felül kémiai védelmet nyújtó

Silver Shiled kesztyűt – mindkettőt ragasztószalaggal rögzítették a csuklónál és a bokánál. Arcuk elé

légzőkészülék került: a hám, a könnyített titániumból készült sűrített levegős palack, az egész arcot

befedő légzésvédő maszk és a személyes figyelmeztető biztonsági rendszer (PASS), amely tűzoltósági

vészjelzővel volt felszerelve.

Eph habozott, mielőtt feltette volna a maszkot. Nora halványan elmosolyodott, és két keze közé

fogta Eph arcát. Megcsókolta a férfit.

– Jól vagy?

– Aha.

– Nem úgy néz ki. Milyen volt Zackkel?

– Duzzog. Haragszik rám. Természetesen.

– Nem te tehetsz róla.

– És akkor mi van? A lényeg az, hogy süthetem a közös hétvégét a fiammal, és soha többé nem lesz

még egy ilyen alkalom. – A férfi felemelte a maszkot. – Tudod, volt egy pont az életemben, amikor

választanom kellett család és munka között. Azt hittem, a családot választottam. De úgy tűnik, ez sem

elég.

Vannak helyzetek – mint például ez is –, amelyek a legszerencsétlenebb pillanatban, mondjuk,

válság idején alakulnak ki; amikor ránézel a másikra, és rájössz, hogy nehéz lesz nélküle élned. Eph

tudta, mekkora igazságtalanságot követ el Norával szemben azzal, hogy görcsösen ragaszkodik

Kellyhez – nem is igazán Kellyhez, hanem a múlthoz, a tönkrement házasságához, mindenhez, ami

régen volt, méghozzá kizárólag Zack kedvéért. Nora kedvelte Zacket. És Zack is kedvelte Norát, ez

nyilvánvaló volt.

De nem ez a megfelelő hely és időpont, hogy belemerüljenek ebbe. Eph az arca elé húzta a maszkot,

és ellenőrizte a levegőpalackot. A legkülső réteget egy sárga – kanárisárga –, teljes védettséget

biztosító szkafander jelentette, amelyhez légmentesen záródó csuklya, a kilátást 210 fokban engedő

ablak és rögzített kesztyű is tartozott. Tulajdonképpen ez volt az „A” szintű védőruha, a „kontaktruha”

– tizenkét réteg anyag, amely, ha egyszer lezárták, hermetikusan elszigetelte viselőjét a külső

atmoszférától.

Nora ellenőrizte a férfi öltözékét, Eph pedig a nőét. A veszélyes biológiai anyagokkal foglalkozók

ugyanúgy egymásra vannak utalva, mint a búvárok. A védőruha kissé felpüffedt a benne keringő

levegőtől. A patogének kizárása azzal jár, hogy az izzadság és a testhő nem tud eltávozni, így a ruhán

belüli hőmérséklet akár harminc Celsius-fokkal is meghaladhatja a szobahőmérsékletet.

– Jónak tűnik – hallatszott Eph hangja a maszkba épített hangindítású mikrofonokon keresztül.

Nora bólintott, és elkapta a férfi tekintetét a maszkon keresztül. A pillantás kicsit hosszabbra nyúlt

a megszokottnál, mintha Nora még mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát.

– Készen vagy? – kérdezte.

Eph bólintott.

– Essünk túl rajta!

 

Kint a leszállópályán Jim bekapcsolta kerekeken guruló irányító konzolját, és mindegyikhez külön

monitort használva rácsatlakozott a kollégái maszkjába épített két-két kamerára. Aztán ügyesen kicsi,

felkapcsolt elemlámpákat rögzített a széthúzható vállpánt szíjaira, bár a többrétegű vastag kesztyű

erősen gátolta finommotoros képességeit.

A Közlekedésbiztonsági Igazgatóság emberei is megjelentek, hogy eszmét cseréljenek velük, Eph

azonban süketnek tettette magát, megrázta a fejét, és közben a csuklyájára mutogatott.

A repülőgép felé menet Jim Eph és Nora orra alá dugott egy laminált alaprajzot, amely felülről

ábrázolta a belső ülésrendet, a hátulján pedig részletesen közölte az egyes utasok ülésszámát, illetve a

legénység névsorát. Jim egy piros pöttyre mutatott a 18A számú ülésnél.

– A szövetségi légimarsall – szólt bele a mikrofonba. – A vezetékneve Charpentier. Kijárat melletti

sor, az ablaknál.

– Megvan – felelte Eph.

Még egy piros pötty.

– A közlekedésbiztonságiak egy másik érdekes utasra is felhívták a figyelmünket. Német diplomata,

Rolph Hubermann business osztály, második sor, F ülés. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának

tárgyalására érkezett a városba, téma: a koreai helyzet. Valószínűleg volt nála úgynevezett

diplomatatasak, amit ellenőrzés nélkül átvihet a vámvizsgálatnál. Lehet, hogy nincs jelentősége, de

egy német kontingens az ENSZ részéről már úton van, hogy magához vegye.

– Oké.

Jim a fényudvar szélénél leszakadt tőlük, és újból a monitorjait kezdte bűvölni. A reflektorok

hatósugarában nappali világosság honolt. Szinte semmi árnyékot nem vetve haladtak előre. Eph

mászott fel elsőként a tűzoltólétrán a szárnyhoz, majd átvágva a szárny kiszélesedő felületén a nyitott

ajtóhoz ment.

Ő lépett be elsőnek. Tapintani lehetett a csöndet. Nora szorosan a nyomában volt, vállt vállnak

vetve álltak a középső kabin elejében.

Minden sorból ülő holttestek néztek szembe velük. Eph és Nora elemlámpájának fénye tompán

verődött vissza nyitott szemük elhomályosult gyémántjáról.

Senkinek sem vérzett az orra. Senkinek sem gúvadt ki a szeme, senkinek sem puffadt fel vagy

pattogzott ki az arca. Senkinek a szájából nem szivárgott habos nyál vagy vér. Mindenki nyugodtan, a

pánik vagy az erőlködés leghalványabb jele nélkül ült a helyén. Karjaik lazán lógtak az ülések

mellett, vagy súlyosan nehezedtek bele az ölükbe. Traumának nyoma sem volt.

A mobiltelefonok az utasok ölében, zsebében vagy a kézitáskák mélyén újabb és újabb üzenetek

érkezését jelezték vagy folyamatosan csörögtek; az éles hangok egymásba fonódtak. Ez volt az

egyetlen zaj.

Eph és Nora közvetlenül a nyitott ajtónál, az ablak melletti ülésen bukkant rá a légimarsallra. A

negyvenes férfi, akinek fekete, gyérülő haja volt, kéknarancs hímzésű gombos pólót – a New York

Mets színei, ahogyan azt a baseballfejű kabala, Mr. Met is jelezte a póló elején – és kék farmert

viselt. Álla a mellkasára bukott, mintha csak nyitott szemmel szunyókálna.

Eph letérdelt; ez a sor, szélesebb lévén, elegendő helyet biztosított a mozgáshoz. Megérintette a

marsall homlokát, és hátrabillentette a férfi fejét, amely tehetetlenül imbolygott a nyakon. Mellette

Nora ide-oda mozgatta az elemlámpáját a marsall szeme előtt, de Charpentier pupillái semmiféle

reakciót nem mutattak. Eph megfogta a férfi állát, szétnyitotta az állkapcsát, és bevilágított a szájába.

A nyelv a szájpadlásnál rózsaszín és érintetlen volt.

Ephnek több fényre volt szüksége. Az ablak felé nyúlt, és felengedte a sötétítőt. Az építkezési

reflektorok fénye úgy robbant be a kabinba, mint egy vakítóan fehér sikoly.

Hányadéknak semmi nyoma, tehát nem lélegzett be gázt. A szén-monoxid-mérgezés áldozatain jól

kivehető hólyagokat és bőrelszíneződéseket lehet találni, ráadásul csúnyán fel is puffadnak. Úgy tűnt,

a férfi nem találta kényelmetlennek a testhelyzetét, semmi sem utalt arra, hogy haláltusát vívott volna.

Mellette egy középkorú hölgy ült nyaralóruhában, elhomályosult szeme előtt félszemüveg. Úgy ültek

ott az egyenes helyzetben lévő üléseken, mint bárki más, aki arra vár, hogy az ajtó fölött kialudjon a

BIZTONSÁGI ÖVEKET BEKAPCSOLNI! felirat.

Az első kijárat közelében ülők a szemközti kabinfalhoz rögzített hálós poggyásztartóba szokták

pakolni személyes holmijukat. Eph egy puha Atlantic táskát húzott elő a Charpentier előtt lévő

zsebből, és kicipzárazta. Egy Notre Dame feliratú melegítőfelsőt, néhány szamárfüles

rejtvénykönyvet, egy hangoskönyv-krimit, végül egy vese alakú, súlyos kistáskát szedett elő belőle.

Csak annyira húzta el a cipzárt, hogy jól lássa a benne lapuló fekete, gumimarkolatú kézifegyvert.

– Látjátok ezt? – kérdezte Eph.

– Látjuk – hallatszott Jim hangja a rádióból. Jim, a közlekedésbiztonságiak és bárki, aki elég magas

rangúnak számított ahhoz, hogy közel kerülhessen a monitorokhoz, végig figyelemmel kísérhette a

történéseket Eph vállra szerelt kamerája jóvoltából.

– Bármi is történt, teljesen felkészületlenül érte a társaságot – mondta Eph. – A zsarut is beleértve.

Eph behúzta a cipzárt, majd a táskát a földön hagyva felegyenesedett, és elindult a székek között. A

halott utasok feje fölött átnyúlva felengedett minden második-harmadik sötétítőt; a kemény fény

különös árnyékokat vetett a hullákra, és élesen kidomborította arcvonásaikat, mintha abba haltak

volna bele, hogy túl közel repültek a naphoz.

A telefonok továbbra is csörögtek, a disszonancia egyre elviselhetetlenebbé vált; mintha több

tucatnyi vészcsengő csörömpölt volna egyszerre. Eph megpróbált nem belegondolni, mennyire

aggódhatnak a vonal túlsó végén levők.

Nora közelebb lépett az egyik holttesthez.

– Nincsenek külsérelmi nyomok – jegyezte meg.

– Tudom – felelte Eph. – Nagyon kísérteties. – Elgondolkodva méregette a halottak sokaságát. –

Jim – szólalt meg végül –, értesítsd a WHO európai szervezetét. Utasítsd a német egészségügyi

minisztériumot, hogy telefonálják végig a kórházakat. Ha ez a valami netalántán ragályos, náluk is

felüthette a fejét.

– Rajta vagyok – felelte Jim.

A business és az első osztályt elválasztó elülső konyhafülkében négy utaskísérő – három nő és egy

férfi – ült beszíjazva a lehajtható üléseken. A testek előredőltek, csak a biztonsági öv tartotta őket a

válluknál. Miközben elhaladt mellettük, Ephnek olyan érzése támadt, mintha egy víz alatti hajóroncson

úszna keresztül.

– A gép hátuljában vagyok, Eph – hallotta Nora hangját. – Semmi újdonság. Elindulok visszafelé.

– Oké – válaszolta Eph, azzal áthaladt a kívülről megvilágított kabinon, és félrehúzta az

elválasztófüggönyt a szélesebb üléstávolságú business osztály bejáratánál. Itt bukkant rá a német

diplomatára, Hubermannra, aki a gép elejében foglalt helyet az egyik külső ülésen. Párnás kezei

összekulcsolva pihentek az ölében, feje lekókadt, nyitott szeme előtt szőkés-ezüstös hajtincs lógott.

A Jim által említett diplomatatasak az ülés alatti táskában lapult. Kék műanyagból készült, a tetején

pedig cipzár futott végig.

– Eph, ezt nem szabad kinyitni – lépett oda a férfihoz Nora. Eph kicipzárazta a tokot, amelyből egy

félig megevett Toblerone meg egy kék pirulákkal teli átlátszó műanyag tubus került elő.

– Mi ez? – kíváncsiskodott Nora.

– Viagrára tippelek – válaszolta Eph, azzal mindent visszapakolt a tasakba, azt pedig visszatette a

diplomatatáskába.

Most egy anya meg a lánya mellett állt meg. A kislány feje az anyja ölében feküdt. Mindketten

nyugodtnak tűntek.

– Semmi pánik, semmi rendellenesség – jegyezte meg Eph.

– Felfoghatatlan – felelte Nora.

A vírusoknak közvetítő közegre van szükségük, így terjedésük időbe telik. Ha egy utas rosszul lesz

vagy elájul, az biztosan felfordulást kelt, a BIZTONSÁGI ÖVEKET BEKAPCSOLNI! felirat ellenére

is. Ha jelen esetben vírusról volt is szó, Eph járványszakértői gyakorlata alatt még soha nem

találkozott ilyen furcsa patogénnel. A jelek inkább arra mutattak, hogy halálos mérget vezettek a

légmentesen lezárt repülőgép kabinjába.

– Jim, csináljunk még egy tesztet gázra! – mondta Eph.

– Már vettek levegőmintát, és alaposan megvizsgálták – válaszolt Jim. – Semmi,

– Tudom, de… úgy néz ki, mintha rajtuk ütött volna valami. Aztán amikor kinyílt az ajtó,

szétoszlott. Meg akarom vizsgálni a szőnyeget meg a többi porózus felületet. És ha elszállították a

hullákat, szövetmintát veszünk a tüdejükből.

– Oké, Eph, ahogy akarod.

Eph az első osztály szellősen elhelyezett, bőrborítású ülései között a pilótafülke bezárt ajtajához

sietett. Az ajtót acélrács, a szélek mentén vasalat védte, a mennyezetbe pedig kamerát rejtettek. Eph a

kilincs után nyúlt.

– Eph, azt mondják, számzáras, nem biztos, hogy…

A kilincs engedett a férfi kesztyűs keze alatt.

Eph némán állt a nyitott ajtóban. A gurulóút fényei beszűrődtek a pilótafülke foncsorozott

szélvédőjén, és megvilágították a fedélzetet. A műszerfal teljes sötétségbe borult.

– Eph, azt mondják, légy nagyon óvatos.

– Köszönd meg nekik ezt a hasznos tanácsot! – válaszolta Eph, azzal beljebb lépett a fülkébe.

A gombokat és csöveket körülvevő kijelzők mind sötétek voltak. Az Eph jobbján lévő lehajtható

ülésen egy pilóta-egyenruhás férfi ült összegörnyedve. A két másik, a kapitány meg az első tiszt a

műszerfal előtti dupla ülésen foglalt helyet. Az első tiszt ökölbe szorított keze az ölében pihent,

sapkás feje balra fittyedt. A kapitány bal keze még az egyik szabályzókaron volt jobb karja viszont

ernyedten csüngött le az üléskarfáról, úgy, hogy ujjai a földet söpörték. A feje előredőlt, sapkája az

ölében hevert.

Eph a két ülés közötti irányítókonzol fölé hajolt, hogy fölemelje a kapitány fejét. Elemlámpájával

belevilágított a tágra nyílt szemekbe. A pupillák ki voltak tágulva. Eph óvatosan visszaengedte a férfi

fejét a mellkasára, aztán hirtelen megmerevedett.

Valami meglegyintette. Valami különös érzés. Nem volt egyedül.

Ellépett a konzoltól, és háromszázhatvan fokos fordulattal körbenézett a fedélzeten.

– Mi a baj, Eph? – kérdezte Jim.

Eph épp elég időt töltött már hullák között, nem volt ijedős. De most úgy érezte, mintha lenne ott

valami… valahol. A közelben.

Aztán a furcsa érzés, mint egy szédülésroham, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt,

teljesen összezavarva Ephet. A férfi megrázta magát.

– Semmi. Talán klausztrofóbia.

Eph a pilótafülkében lévő harmadik férfi felé fordult. A feje mélyen lecsüngött, jobb válla az

oldalfalhoz nyomódott. A lehajtható ülés szíjai ernyedten lógtak lefelé.

– Miért nincs bekötve? – morfondírozott hangosan Eph.

– Eph, a pilótafülkében vagy? – kérdezte Nora. – Odamegyek.

Eph a halott férfi ezüst kitűzőjét nézte, amely a Regis Air lógóját ábrázolta. A zsebe fölé erősített

névtáblán ez állt: REDFERN. Eph fél térdre ereszkedett, és a férfi homlokának nyomta vastag

kesztyűbe bújtatott ujjait, hogy megemelje a fejét. A férfi szeme nyitva volt, a szemgolyói lefelé

néztek. Eph megvizsgálta a pupillákat, és mintha észrevett volna valamit. Egy villanást. Közelebb

hajolt, mire Redfern kapitány megrázkódott és felnyögött.

Eph hátraugrott, és a két kapitány széke között az irányítókonzolnak esett. Az első tiszt rábukott, és

egy pillanatra csapdába ejtette; Ephnek úgy kellett lelöknie magáról az ernyedt, súlyos testet.

– Eph! – kiáltotta Jim élesen.

– Eph, mi történt?

Nora hangjába enyhe kétségbeesés vegyült.

Eph minden erejét összeszedve visszanyomta a halott első tisztet az ülésre, és feltápászkodott.

– Eph, jól vagy? – kérdezte Nora.

Eph Redfern kapitányra pillantott, aki tágra nyílt szemmel hevert a padlón. Az ádámcsutkája

azonban fel-le járt, nyitott száján keresztül levegő után kapkodott.

– Van egy túlélőnk – mondta Eph összevont szemöldökkel.

– Micsoda?

– Ez a férfi még él. Jim, izolálótokot kérünk. Hozzátok a szárnyhoz! Nora! – Eph gyorsan beszélt, és

közben a földön rángatózó pilótát figyelte. – Az egész gépet át kell vizsgálnunk, minden utast

egyenként.

I. KÖZJÁTÉK