Gus

Gus lassan lépdelt a JFK alacsony mennyezetű parkolójában. A kihajtórámpáról legördülő autók

kopott abroncsainak messzire visszhangzó csikorgásától az őrültek házában érezte magát. Egy tárcát

húzott elő az ingzsebéből, és még egyszer leellenőrizte a parkolóhely idegen írással lejegyzett számát.

Aztán körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben.

A parkoló túlsó végében talált rá a furgonra, a horpadt, poros, fehér Econoline-ra, amelynek nem

voltak hátsó ablakai; egy félreeső, bábukkal elkerített, felújítás alatt lévő, repedező födémű sarokban

állt, csapkodó ponyvák és porladó kődarabok között.

Gus egy rongydarabot húzott elő, és megrángatta az ajtót, amely – a megállapodásnak megfelelően –

nem volt bezárva. Ellépett a furgon mellől, és szemügyre vette a garázsnak ezt az elszeparált sarkát,

amelyben a háttérből hallatszó ricsajozást leszámítva teljes csönd honolt. Csapda, gondolta magában

Gus. Lehet, hogy a szomszédos autókba kamerákat telepítettek, és most őt figyelik. Mint a Zsaruk ban:

a rendőrök kis kamerákat aggattak fel a kocsik belsejébe, aztán elhelyezték őket a város – talán

Cleveland – utcáin, és nézték, hogy a kölykök meg a simlisek hogyan rodeóznak velük, vagy viszik ki

őket a használtautó-telepre. Az elfogás már önmagában is szar, de az, hogy valakit így átvernek, és

aztán az egészet leadják a tévében, még szarabb. Gus úgy gondolta, inkább lőjék agyon pucéran, mint

hogy hülyét csináljanak belőle.

De már eltette az 50 dollárt, amit az a fószer ajánlott neki a buliért. Könnyű pénz, most is ott volt

nála, a kalapja bélésébe tömködve, hogy legyen bizonyíték, ha eldurvulnak a dolgok.

A fószer már ott volt a boltban, amikor Gus beugrott egy Sprite-ért Mögötte állt a pénztárnál.

Azután Gus már fél saroknyira lehetett a bolttól, amikor meghallotta, hogy valaki követi, és

gyorsan hátrafordult A fószer volt – Gus felé nyújtotta a kezét, mutatta, hogy nincs benne semmi.

És megkérdezte Gustól, akar-e gyorsan sok pénzt keresni.

Fehér férfi, elegáns öltöny, nagyon nem illett a környezetbe. Nem nézett ki zsarunak, de

hibbantnak sem. Inkább olyan misszionáriusféle lehetett.

– Van egy furgon a reptéri garázsban. Elhozza Manhattanbe, leparkol vele és elsétál.

– Egy furgon – mondta Gus.

– Egy furgon.

– Mi van benne?

A fószer csak a fejét rázta. Átnyújtott egy félbehajtott vonalas papírlapot, amiben tíz ropogós

tízes lapult.

– Egy kis kedvcsináló.

Gus úgy húzta elő a bankjegyeket, mintha sonkaszeleteket emelne ki egy szendvicsből.

– Ha maga zsaru, akkor ezek itt hamisak.

– Az időpont rajta van a papíron. Ne menjen oda túl korán, de ne is késsen el.

Gus úgy morzsolgatta az ujjai között az összehajtogatott tízeseket, mint valami finom szövetet. A

fószer észrevette. Azt is észrevette – döbbent rá Gus – hogy három kis karikát tetováltak a

hüvelyk– meg a mutatóujja közötti hártyára. A tolvajok megkülönböztető jegye, de honnan tud ez a

fószer ilyeneket? Ezért állt mögé a boltban? És miért pont őt szúrta ki?

– A kulcsokat és a további utasításokat a kesztyűtartóban találja.

Azzal a fószer sarkon fordult.

– Hé! – kiáltott utána Gus. – Még nem mondtam igent.

Gus kinyitotta az ajtót – várt; nincs riasztó –, és bemászott a kocsiba. Nem látott kamerákat – de hát

úgyis rejtettek, nem? Az első ülés mögött egy ablak nélküli fém elválasztófal húzódott. Utólag

szerelték bele. Lehet, hogy egy zsarukkal teli furgonba szállt be?

De nem hallott mozgást. Kinyitotta a kesztyűtartót, szigorúan a rongydarabbal. Óvatosan, mintha

attól félne, hogy mindjárt ráugrik egy óriáskígyó. Felkapcsolódott a kislámpa. Ott volt a slusszkulcs, a

parkolójegy, amire még szüksége volt a kihajtáshoz, meg egy vastag papírból készült boríték.

Belekukkantott a borítékba, és legelőször is a fizetségén akadt meg a szeme. Öt ropogós

százdolláros, amelynek láttán egyszerre öntötte el az elégedettség meg a harag. Elégedett volt, mert

kevesebbre számított, és haragudott, mert tudta, mindenki majrézni fog a százasok miatt, mindenki az

égegyadta világon. Még a bankban is rongyosra fogják világítgatni őket, ha egy tizennyolc éves,

agyontetovált mexikói zsebéből kerülnek elő.

A bankjegyek egy újabb vonalas papírlapba voltak csomagolva, amelyen ott állt a cím meg a

garázsba való belépéshez szükséges kód – FIGYELEM, EGYSZER HASZNÁLATOS.

Gus egymás mellé tette a papírlapokat. Ugyanaz a kézírás.

Az egyre növekvő izgalom elhomályosította a szorongást. Basszuskulcs! Ki az a hülye, aki rábíz

egy ilyen kocsit! Gus kapásból három helyet tudott volna mondani Dél-Bronxban, ahova elvihetné a

kicsikét egy kis fazonigazításra. És gyorsan választ kapna arra az égető kérdésre, miféle príma

csempészárut szállít a furgon hátuljában.

Az utolsó dolog a nagy borítékban egy kisebb, levél méretű boríték volt. Gus néhány papírlapot

húzott elő belőle, kihajtogatta őket, és érezte, hogy a háta közepén támadó melegség felkúszik a

vállába meg a nyakába.

AUGUSTIN ELIZALDE, olvasta az első papírlap fejlécén. Gus bűnlajstroma volt, a fiatalkori

botlásai, amelyek végül oda vezettek, hogy elítélték emberölés miatt, de alig három héttel ezelőtt, a

tizennyolcadik születésnapján tiszta lappal szabadon bocsátották.

A második lapon a saját, alatta pedig az anyja jogosítványmásolatát fedezte fel; mind a kettőn

ugyanaz a Keleti 115. utcabeli cím szerepelt. Ezután egy kis kép következett, amely a háztömbjük

bejárati ajtaját ábrázolta.

Két hosszú percig döbbenten meredt a papírra. Egyre csak a misszionárius külsejű fószer körül

jártak a gondolatai, meg azon, mennyit tudhat az ipse, és persze azon is, hogy jön ide madre, és ő

micsoda szarságba keveredett bele már megint.

Gus nem szerette, ha fenyegetik. Főleg, ha madre is érintett az ügyben: már így is elég gyötrelmet

okozott szegény asszonynak.

A harmadik oldalon ugyanaz a kézírás szerepelt, mint a vonalas papírlapokon. MEGÁLLNI TILOS!

– olvasta Gus.

 

Gus az Insurgentes ablakánál ült, Tabasco szószos tükörtojást evett, és a Queens Boulevard-on

parkoló fehér furgont nézte. Imádta a reggelit, és mióta kiszabadult, majdnem minden étkezést annak

nevezett ki. Most ünnepi reggelit kért, mert megengedhette magának: ropogósra sütött szalonnát és

szenes pirítóst.

MEGÁLLNI TILOS! Meg a kurva anyjukat. Gusnak nem tetszett ez az ügy, legalábbis onnantól

kezdve, hogy madrét is belekeverték. A furgont bámulta, a lehetőségeit latolgatta, és várta, mikor

történik már valami. Vajon figyelik őt? Ha igen, milyen közelről? És amennyiben figyelik, miért nem

hozták el ők a furgont? Milyen szarságba keveredett?

Mi van abban a furgonban?

Két baromarc jelent meg a furgon elejénél. Aztán nyakukat behúzva slisszoltak el, amikor Gus

kilépett a büféből. Alul kigombolt flanelinge csak úgy lobogott a lágy esti szélben, csupasz alkarját

ellepték az élénkpirossal kiemelt fekete börtöntetoválások. A Latin Szultánok hatalma Spanyol

Harlemtől északi és keleti irányban Bronxig, déli irányban pedig Queensig tartott. Kevesen voltak, de

messzire ért a kezük. Ha összetűzésbe keveredtél valamelyikkel, mindegyik háborút indított ellened.

Gus végighajtott a Queens Boulevard-on, majd nyugat felé fordult, és elindult Manhattan irányába,

fél szemmel a kocsi hátulját figyelve. A furgon döcögve hajtott át egy javítás alatt álló útszakaszon, de

Gus hiába fülelt, egy hang sem szűrődött ki a raktérből. De valami akkor is lehúzta a kocsit.

Megszomjazott, ezért megállt egy sarki bolt előtt, és vett két hétdecis Tecate sört. A pohártartóba

nyomta az egyik pirosarany dobozt, de nemsokára ki is emelte onnan. A nap lebukott a folyó mentén

sorakozó épületek mögé. Közeledett az este. Gus a bátyjára, a szarházi Crispinre gondolt, akinek pont

akkor kellett megjelennie a színen, amikor Gus elhatározta, hogy ezentúl jó lesz az anyjához.

Miközben Crispin belőve izzadt a kanapén, Gus legszívesebben rozsdás kést bökött volna a bordái

közé. Megfertőzte a nyugodt kis otthonukat. Vámpír volt, igazi zombi, de az anyjuknak nem volt szíve

utcára tenni. Hagyta, hogy a csávó otthon meressze a seggét, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy

Crispin hernyóval nyomja magát a fürdőszobában, így ütve el az időt, amíg újra le nem lép, egy kis

otthonról csórt szajré társaságában.

Gus madré nak is juttatni akart valamicskét a dinero sució ból. De majd csak akkor adja oda neki, ha

Crispin már elment. Addig elrejti a kalapjában, hogy biztosan megmaradjon. Örömet fog szerezni az

anyjának. Legalább részben jóváteszi a bűneit.

Gus az alagút előtt elővette a telefonját.

– Felix, haver! Gyere el értem!

– Hol vagy, ember?

– A Battery Parknál.

– A Battery Parknál? Olyan messze, Gusto?

– Gurulj végig a Kilencediken, és már ott is vagy, hülyegyerek. Elmegyünk valahova. Bulizunk

egyet, haver. A pénzedet is megadom; ma nagyot szakítottam. Hozz valami zakót meg tiszta cipőt.

Táncolni megyünk.

– Zsírkirály! Még valami?

– Vedd ki az ujjadat a tesód conchá jából és gyere értem! Comprende?

Gus kiért a Manhattanbe vezető alagútból, áthajtott a városon, majd délnek fordult. A csatornánál

rákanyarodott a Church Streetre, és figyelni kezdte a jelzőtáblákat. A cím egy beállványozott loft

épületet takart, amelynek ablakait építési engedélyekkel ragasztották tele, de Gus sehol sem látott

munkagépeket. Az utca, amely csupa lakóépületből állt, csendes volt. A garázsba a leírtak szerint

jutott be; amikor beütötte a kódot, az acélajtó csak annyira emelkedett fel, hogy a furgon éppen

beférjen alatta. Lehajtott a mélygarázsba vezető rámpán.

Miután leparkolt, egy darabig csak ült és fülelt. A garázs piszkos volt és sötét, olyan, mint egy jó

kis csapda. A felkavart por csillogva örvénylett a nyitott ajtónál honoló félhomályban. Gus

legszívesebben gyors visszavonulót fújt volna, de előbb meg kellett bizonyosodnia róla, hogy tisztán

távozhat. Megvárta, amíg lecsukódik a garázsajtó.

Összehajtogatta a kesztyűtartóban heverő papírlapokat meg a borítékot, a zsebébe gyömöszölte

őket, az utolsó cseppig kiitta a sört az első dobozból, összelapította az alumíniumhengert, és kiszállt a

kocsiból. Rövid morfondírozás után fogta a rongyot, és letörölgette a kormányt, a rádió gombjait, a

kesztyűtartót, a külső-belső fogantyúkat és mindent, amihez még esetleg hozzáérhetett.

Körülnézett a garázsban; most már csak a szellőzőrácson keresztül szüremlett be némi fény. A por

páraszerű, halvány nyalábokban kavargott körülötte. Gus a slusszkulcsot is letörölte, majd a furgon

hátsó ajtajához ment. A biztonság kedvéért megráncigálta a kilincset. Az ajtó zárva volt.

Egy darabig habozott, de aztán úrrá lett rajta a kíváncsiság. A zár elé tartotta a kulcsot.

A kulcs nem illett a zárba. Gus kissé megkönnyebbült.

Terroristák, gondolta magában. Most már én is kibaszott terrorista lettem. Lehet, hogy egy

bombákkal teli kocsival furikáztam.

Mindössze annyit tehet, hogy kiviszi innen a furgont. Leparkol vele az első rendőrőrs előtt, és hagy

egy cédulát a szélvédőn. Majd a zsaruk megnézik, mi van benne vagy mi nincs.

Csakhogy ezek a szarháziak tudják a címét. A madre címét. Kik ezek?

Gus egészen feldühödött, a szégyen forró lángolással kúszott fel a gerince mentén. Öklével a fehér

furgon oldalára csapott, így fejezve ki a paktummal szembeni elégedetlenségét. A furgon belseje

visszhangozva törte meg a csöndet. Gus feladta, az első ülésre hajította a kulcsot, és a könyökével

bevágta az ajtót – újabb visszhangos csattanás.

Ám ekkor – ahelyett, hogy a garázs ismét elcsöndesült volna – Gus zajt hallott. Vagy csak azt

képzelte, hogy zajt hall, méghozzá belülről. A szellőzőrácson már az utolsó fénysugarak szűrődtek be.

Közvetlenül a bezárt hátsó ajtó mellé állt és – fülét szinte a furgon oldalához tapasztva – figyelt.

Valami. Olyan… mint a gyomorkorgás. Az üres, éhesen mormogó gyomor hangja. Mikor

felkavarodik.

Á, ki a faszt érdekel? – lépett hátra Gus. Elvégeztem a feladatot. Amíg a bomba nem a 110.

utcánál robban, szarok az egészre.

A furgon belsejéből hallatszó tompa, de azért jól kivehető robaj hatására Gus hátrahőkölt. A

papírzacskó, benne a második sörrel kicsúszott a hóna alól. A doboz szétpukkant, és a sör spriccelve

folyt szét a koszos padlón.

Amikor a spriccelés enyhe habzássá szelídült, Gus lehajolt, hogy összeszedje a szemetet, ám

hirtelen megmerevedett, leguggolt, és kezével idegesen markolászta az átázott zacskót.

A furgon egész finoman oldalra dőlt. A futómű rugózata megnyikordult.

Valami mozgott vagy helyet változtatott odabenn.

Gus felegyenesedett, és a szétlocsolt sört a földön hagyva hátrálni kezdett; cipője talpa alatt

surrogott a kő. Amikor tisztes távolságra került, összeszedte magát, és megpróbált lehiggadni. Arra

gondolt, hogy nem csinálhat hülyét magából mások előtt. Sarkon fordult, és nyugodtan a csukott

garázsajtóhoz sétált.

Amikor a rugók másodszor is megnyikordultak, Gus megtorpant ugyan, de nem állt meg.

Végre odaért az ajtó melletti fekete vezérlőpanelhez, rajta a piros gombbal. Rávágott a tenyere

élével, de semmi sem történt.

Kétszer is megismételte a műveletet, először lassan és nyugodtan, aztán erőteljesen és gyorsan, de

úgy tűnt, a gomb beragadt a nem rendeltetésszerű használat miatt.

A furgon újból megnyikordult, és Gus nem merte megkockáztatni, hogy hátranézzen.

A garázsajtó tömör acélból készült, egyetlenegy fogantyú sem volt rajta, amit Gus megránthatott

volna. Belerúgott az ajtóba, az meg sem rezzent.

Mintha valaki válaszolni akarna, újabb robaj hallatszott a furgon belsejéből, amit éles nyikorgás

követett. Gus visszarohant az ajtónyitó gombhoz. Megint ütni kezdte, mint az eszelős, és akkor végre

surrogni kezdett a csiga, bekapcsolt a motor, és a lánc is megmozdult.

Az ajtó elemelkedett a talajtól.

Még félig sem nyílt ki, amikor Gus már kint volt a garázsból; úgy oldalazott végig a járdán, mint

egy rák, de hirtelen elakadt a lélegzete. Megfordult és várt, nézte, ahogy az ajtó kinyílik, egy darabig

nyitva marad, aztán megint bezárul. Meg akart bizonyosodni róla, hogy szorosan becsukódott és

semmi sem jött ki rajta.

Aztán körülnézett, nyugalomra intette magát, megigazította a kalapját, és elindult a sarok felé,

idegesen, gyorsan; azt akarta, hogy legalább egy háztömbnyire kerüljön a furgontól. Amikor a Vesey

Streethez ért, védőkorlátok és az egykori World Trade Center területét szegélyező építkezési

kerítések állták az útját. Az egész telket felásták: a méretes alap sötéten tátongott Alsó-Manhattan

kanyargós utcáinak ölelésében, a daruk és a munkagépek mellett.

Gus megpróbálta lerázni magáról a jeges rémületet. Felnyitotta és a füléhez emelte a telefonját.

– Felix, merre vagy, amigo?

– Most megyek végig a Kilencediken. Mi van?

– Semmi. Csak csipkedd magad! Van valami, amit nagyon szeretnék elfelejteni.

 

Elkülönítő részleg.

Jamaica Kórház és Egészségügyi Központ

 

Eph dúlva-fúlva rontott be a Jamaica Kórház és Egészségügyi Központ épületébe.

– Hogy érti azt, hogy elmentek?

– Dr. Goodweather – felelte az ügyintéző –, egyszerűen nem tudtuk visszatartani őket.

– Megmondtam maguknak, hogy állítsanak ide egy őrt, és ne engedjék be Bolivar mocskos

ügyvédjét.

– Hozattunk őrt. Egy igazi rendőrt. De amikor megnézte a végzést, azt mondta, nincs mit tenni. És

nem a rocksztár ügyvédje intézkedett. Hanem Mrs. Luss. Vagyis a cége. Megkerültek engem,

egyenesen a feletteseimhez fordultak.

– És engem miért nem értesítettek?

– Mi megpróbáltuk utolérni. Felhívtuk a munkatársát.

Eph dühösen fordult hátra Jim Kent Nora mellett állt. Meglepettnek tűnt. Előhúzta a telefonját, és

végigpörgette a híváslistát.

– Nem találom… – pillantott fel sajnálkozva. – Talán a napfogyatkozás a ludas. Nem kaptam ilyen

jellegű hívást.

– Üzenetet hagytam a hangpostáján – mondta az ügyintéző.

Jim utánanézett.

– Egy pillanat… lehet, hogy volt pár nem fogadott hívásom. – Ennyi tennivaló közepette – nézett

Ephre – azt sem tudom, hol áll a fejem.

Ez csak olaj volt a tűzre. Jim nem szokott hibázni, főleg ilyen kritikus helyzetekben nem. Eph

vasvilla tekintettel meredt a munkatársára, haragja mély csalódottságba fordult.

– A megoldás négy kulcsa az előbb masírozott ki az ajtón.

– Nem négy – szólalt meg az ügyintéző a háta mögött. – Csak három.

– Ezt meg hogy érti? – fordult felé Eph.

 

Benn az elkülönítő részlegben Redfern kapitány az ágyán ült, a műanyag függönyök takarásában.

Elkínzottnak tűnt; hófehér karját az ölében lévő párnán nyugtatta. Az ápolónő elmondta, hogy a beteg

nem hajlandó enni, arra panaszkodik, hogy gombóc van a torkában, folyton émelyeg, és inni sem akar,

még egy korty vizet sem. Infúzión keresztül látták el folyadékkal.

Eph és Nora maszkban, kesztyűben állt mellette, lemondva a teljes védőöltözetről.

– A cégem ki akar vinni innen – mondta Redfern. – A légiközlekedés mottója: „mindig a pilóta a

hibás.” Sosem a légitársaság, ami túlszervezi a járatokat, és a karbantartáson spórol. Ezt a balhét is

Moldes kapitány nyakába fogják varrni, mindegy, milyen ürüggyel. Meg az enyémbe. De… valami

nem stimmel. Itt bent. Mintha nem én lennék.

– Az ön együttműködése rengeteget jelent a számunkra – felelte Eph. – Nem győzünk elég hálásak

lenni, amiért itt maradt, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy meggyógyítsuk önt.

Redfern bólintott. Eph látta, hogy a férfinak el van gémberedve a nyaka. Végignyomogatta a beteg

fültövét, és megtapogatta a nyirokcsomóit, amelyek eléggé meg voltak duzzadva. A pilóta szemmel

láthatóan fertőzéssel küzdött. Valamivel, aminek köze volt a repülőgépen történt halálesetekhez –

vagy inkább az utazásai során szedett össze valamit?

– Ilyen fiatal gép és ilyen gyönyörű – folytatta Redfern. – Egyszerűen nem értem, hogy mehetett

tönkre. Biztos szabotázs volt.

– Megvizsgáltuk az oxigéntankot meg a víztartályt, de mind a kettő tiszta volt. Semmi nyom nem utal

arra, miért haltak meg az emberek, és miért sötétedett el a gép. – Eph végigdörzsölte a pilóta hónalját,

és itt is zselécukor nagyságú nyirokcsomókat talált. – Továbbra sem emlékszik semmire a leszállással

kapcsolatban?

– Nem. És ez megőrjít.

– Arról sincs elképzelése, miért nyitották ki a pilótafülke ajtaját?

– Nincs. Teljesen szabályellenes.

– Járt fönt a személyzeti pihenőhelyiségben? – tudakolta Nora.

– Az ágyaknál? – kérdezett vissza Redfern. – Igen, jártam. Hunytam egyet, amikor az óceán fölött

repültünk át.

– Nem emlékszik véletlenül, lehajtotta-e az ülések támláját?

– Már le voltak hajtva. Kell a hely, hogy az ember rendesen ki tudja nyújtani a lábát. Miért?

– Nem tapasztalt valami rendelleneset? – érdeklődött Eph.

– Fönt? Semmit. Miért, kellett volna?

Eph kiegyenesedett.

– Nem látott egy nagy ládát a raktérben?

Redfern kapitány értetlen arccal rázta meg a fejét.

– Én aztán nem. De úgy látom, maguk már tudnak valamit.

– Nem igazán. Ugyanolyan tanácstalanok vagyunk, mint ön – fonta keresztbe a karját Eph. Nora

bekapcsolta a Luma lámpát, és végigpásztázta vele Redfern karját. – Ezért is örülünk annyira, hogy

hajlandó volt itt maradni. Szeretném alaposan kivizsgálni önt.

Redfern kapitány az indigószínű fényfoltot figyelte a karján.

– Ha ettől okosabb lesz, szívesen vállalom a kísérleti nyúl szerepét.

Eph jóváhagyólag biccentett.

– Mikori ez a heg? – kérdezte Nora.

– Miféle heg?

Nora a férfi ádámcsutkáját nézte. Redfern kapitány hátravetette a fejét, hogy a nő megtapogathassa a

finom karcolást, amely mélykék színt öltött magára a Luma lámpa fényében. – Olyan, mint egy sebészi

bemetszés.

Redfern a nyakához nyúlt.

– Nincs is ott semmi.

És tényleg, amikor Nora lekapcsolta a lámpát, a vonal láthatatlanná vált. Aztán a nő újra

felkapcsolta a fénypálcát, és ezúttal Eph is szemügyre vette a heget. Talán egy centiméternyi széles és

néhány milliméternyi vastag lehetett.

– Még ma este megvizsgáljuk. Az MRI talán kimutat valamit.

Redfern bólintott, mire Nora lekapcsolta a pálcát.

– Tudják… van még valami. – Redfern tétovázott, egy pillanatra leolvadt róla a pilóták

magabiztossága. – Egy dologra emlékszem, de szerintem nem sok hasznát fogják venni…

– Mindenre kíváncsiak vagyunk, amit csak mondani tud nekünk – rezzent össze Eph alig

észrevehetően.

– Hát, amikor elment az áram… éppen álmodtam… régi dolgokról… – A kapitány már-már

pironkodva nézett körül, aztán halkan mesélni kezdett. – Kisfiúkoromban… éjszakánként… egy nagy

ágyban aludtam a nagyanyámnál. Mert minden éjjel, amikor a szomszédos templom harangja elütötte

az éjfélt, valami kijött a nagyszekrény mögül. Minden áldott este. Kidugta a fekete fejét, a hosszú

karját meg a csontos vállát… és egyenesen rám bámult…

– Bámulta önt? – kérdezte Eph.

– Hegyes fűrészfogai voltak, vékony, fekete szája… nézett engem és… vigyorgott.

Eph és Nora dermedten állt; mindkettejüket felkészületlenül érte a vallomás bizalmas, álomszerű

jellege.

– Akkor sikoltozni kezdtem, mire a nagyanyám felkapcsolta a villanyt, és megengedte, hogy

odafeküdjek mellé. Ez így ment évekig. Pióca úrnak neveztem el azt a valamit. Mert a bőre… a fekete

bőre pont olyan volt, mint a vérrel telt piócák, amiket a patak partján szoktunk találni. Több

gyerekpszichiáter is megvizsgált; azt mondták, „rémálmaim” vannak, és elmagyarázták, miért nem kell

félnem Pióca úrtól, de ő… minden éjjel visszatért. Minden éjjel megpróbáltam elbújni előle a párnák

közé… de hiába. Tudtam, hogy ott van a szobában… – Redfern keserű fintort vágott. – Amikor néhány

év múlva elköltöztünk a házból, a nagyanyám eladta a nagyszekrényt, és én sosem láttam többé azt az

alakot. Attól kezdve nem álmodtam róla.

Eph figyelmesen hallgatta a történetet.

– Bocsásson meg, kapitány… de mi köze ennek…?

– Máris elmondom – felelte a férfi. – Az egyetlen dolog, amire a leszállás és a magamhoz térésem

közötti időszakból emlékszem: hogy visszatért. Álmomban. Megint láttam Pióca urat… egyre csak

vigyorgott.

 

II. KÖZJÁTÉK

 

AZ ÉGŐ GÖDÖR

 

A rémálmok mindig ugyanúgy kezdődtek: az öreg vagy a fiatal Abraham meztelenül térdel egy

hatalmas gödör előtt, amelyben holttestek égnek, miközben egy náci tiszt végigsétál a térdelő rabok

mögött, és sorban golyót ereszt a tarkójukba.

Az égő gödör a treblinkai koncentrációs tábor kórháza mögött helyezkedett el. Azokat a rabokat,

akik túl betegek vagy túl öregek voltak ahhoz, hogy dolgozzanak, átkísérték a fehérre meszelt, vörös

kereszttel díszített barakkokon, és már mehettek is a gödörbe. A fiatal Abraham sok embert látott

meghalni ott, de ő maga csak egyszer került életveszélybe.

Megpróbált észrevétlen maradni, csöndben dolgozott, és nem érintkezett senkivel. Minden reggel

megbökte az ujját, a vért pedig szétmaszatolta az arcán, hogy makkegészségesnek tűnjön a

sorakozónál.

Akkor látta először a gödröt, amikor polcokat javított a kórházban. A tizenhat éves Abraham

Setrakian zsidó volt és igazi ezermester. Nem kért szívességet; senkinek a kegyeibe nem hízelegte be

magát, csupán rabszolga volt, aki értett az asztalosmunkához, és ez a képesség egy haláltáborban egyet

jelentett a túléléssel. Abraham értéket jelentett a náci százados számára, aki kegyetlenül ki is

használta, irgalmatlanul bánt vele, és megállás nélkül dolgoztatta. A fiú szögesdrót kerítéseket épített,

könyvtárat rendezett be, síneket javított, 1942 karácsonyán pedig míves pipát faragott az ukrán

gárdakapitánynak. A százados keze tartotta távol Abrahamot a gödörtől. Szürkületkor a fiú látta a

gödör fényét, és néha még a műhelyben is érezte a fűrészpor illatába vegyülő hús– és benzinszagot.

Ahogy a félelem a markában tartotta a szívét, úgy uralkodott a gödör is mindenki fölött.

Setrakian mind a mai napig érezte a gödör jelenlétét: valahányszor feltámadt benne a félelem –

amikor végigment a sötét utcán, este bezárta a boltját, vagy rémálmok zavarták meg a pihenését –, az

emlékfoszlányok is új erőre kaptak. Látta magát, amint meztelenül térdel és imádkozik. Álmában még

a puska csövét is ott érezte a tarkóján.

A koncentrációs táboroknak nem volt más funkciójuk, csak a gyilkolás. Treblinkát vasútállomásnak

álcázták: volt benne plakát meg menetrend, a szögesdrótot pedig kúszónövényekkel futtatták tele.

Setrakian 1942 szeptemberében érkezett, és attól kezdve mást sem csinált, csak robotolt. „Az életéért

dolgozott” – szokta mondogatni. Csöndes fiú volt, fiatal, de jól nevelt, tele bölcsességgel és

együttérzéssel. A lelkét is kitette a rabtársaiért, és gondolatban végig imádkozott. Még a nap mint nap

tapasztalt atrocitások ellenére is hitte, hogy Isten mindenkire egyformán vigyáz.

Ám egy téli estén Abraham egy halott szemében megpillantotta a sátánt. És rájött, hogy a világ nem

olyan, mint amilyennek képzelte.

Már elmúlt éjfél, és a tábor szokatlanul csöndes volt. Az erdő morajlása is alábbhagyott a csontig

hatoló hideg szélben. Setrakian halkan megfordult a priccsen, és üveges tekintettel bámult a körülötte

honoló sötétségbe. És akkor meghallotta…

Kopp, kopp, kopp!

Pont ahogy bubbeh mesélte… ugyanaz a hang volt… és ez valahogy még félelmetesebbé tette az

egészet…

Abrahamnak elakadt a lélegzete, úgy érezte, mintha a szíve az égő gödörbe pottyant volna. A barakk

sarkában megmozdult a sötétség. A Valami, egy magas, kísérteties alak, kilépett a tintakék homályból,

és a fiú alvó rabtársai felé surrant.

Kopp, kopp, kopp!

Sardu. Vagy az utóda. Aszott, fekete bőre egybeolvadt sötét, lebernyegszerű öltözékével. Mintha

egy tintapaca kelt volna életre. A Valami könnyedén mozgott, súlytalan fantomként suhant keresztül a

helyiségen. Karomszerű lábkörmei halkan kaparászták a padlót.

De hát – ez nem lehet. Ez itt a valóság – viszont a gonosz is a valóság része, hiszen végig itt volt

körülötte –, de ez akkor sem lehet igaz. Dajkamese. Dajka…

Kopp, kopp, kopp…

A hosszú ideje halott Valami pillanatok alatt odaért a Setrakianéval szemközti ágyhoz. Abraham

most már a szagát is érezte: száraz avar, föld és penész. Időnként felvillant előtte a batyuszerű sötét

testből kiemelkedő fekete arc elmosódott foltja – a Valami előrehajolt, és végigszaglászta Zadawski,

az izmos, fiatal lengyel nyakát. Teljesen kitöltötte a barakkot, feje a gerendák fölé ért; nehezen és

tompán, izgatottan, vérszomjasan vette a levegőt. Amikor a következő priccshez lépett, a közeli

ablakon beszüremlő fény rövid időre felfedte arcának körvonalait.

A sötét bőr áttetszővé vált, mintha egy szelet szárított húst tartottak volna a világosság elé. Száraz

volt és matt – csak a szemei csillogtak: két ragyogó golyó, amely időről időre felizzott, mint az égő

szén, ha levegőt kap. Cserepes ajkai mögött foltos íny húzódott, amelyben kicsi, sárgás, borotvaéles

fogak sorakoztak.

Egy darabig elidőzött a Grodinóból származó Ladizlav Zajak törékeny alakja fölött – az öreg

később került a táborba, és tuberkulózisban szenvedett. Setrakian már a kezdet kezdetén a szárnyai alá

vette Zajakot: az összes trükkre megtanította, és nem engedte, hogy alapos orvosi vizsgálatnak vessék

alá. A betegsége már önmagában is azonnali kivégzést vont volna maga után – de Setrakian kinevezte

őt segédjének, és a kritikus időpontokban igyekezett elrejteni az SS-es munkafelügyelők meg az ukrán

őrök elől. Ám Zajakon már ez sem segített. A tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot, de ami még

ennél is fontosabb, ő maga sem akart már élni: teljesen bezárkózott, alig beszélt, csak sírt némán.

Hiába tette fel rá az életét Setrakian, már a fiú könyörgő pillantása sem hatotta meg – Setrakian

hallotta, hogyan fuldoklik egy-egy néma köhögőroham során, hogy aztán hajnalig zokogjon magában.

Most azonban a Valami Zajak fölé tornyosult, úgy méregette az öregembert. Láthatóan tetszett neki a

férfi szaggatott légzése. Mint a halál angyala, sötét sátrat vont az öregember törékeny teste fölé, és

mohón csettintgetett száraz nyelvével.

Hogy ezután mit csinált a Valami… Setrakian nem látta. Hallotta a zajt, de nem akart hinni a

fülének. Ez a jól megtermett, kéjsóvár alak az öregember feje és nyaka fölé hajolt. Testtartása a…

szopni készülő csecsemőére emlékeztetett. Zajak elgyötört teste finoman megrezzent és összerándult,

de – érdekes módon – az öregember nem ébredt fel.

Soha többé.

Setrakian a kezével fojtott el egy sóhajt. A lakmározó Valami pedig ügyet sem vetett rá. Szépen

elidőzött a betegek és gyengélkedők között. Hajnalra három holttestet hagyott maga után, és egészen

kipirult – bőre simább lett, de sötét maradt.

Aztán Setrakian látta, ahogy a Valami beleolvad a sötétbe, és eltűnik. Óvatosan felállt, és odament

a holttestekhez. Alaposan szemügyre vette őket a hajnali derengésben, de küzdelemnek nyomát sem

látta – csak egy vékonyka vágást az áldozatok nyakán. Egy szinte észrevehetetlen rést. Ha nem lett

volna szemtanúja a szörnyű eseményeknek…

Aztán hirtelen eszébe jutott. Ez a Valami… vissza fog jönni – méghozzá hamarosan. Ez a tábor

remek portyahelynek számít, ahol a Valami kedvére lakmározhat az észrevétlenek, az elfeledettek, a

jelentéktelenek testéből. Rajtuk fog élősködni. Mindnyájukon.

Hacsak valaki meg nem állítja.

Valaki.

Ő.

ELMOZDULÁS

 

Turistaosztály

 

A 753-as járat túlélője, Ansel Barbour összeölelkezve ült feleségével, Ann-Marie-val és két

gyerekével, a nyolcéves Benjyvel és az ötéves Hailyvel a New York-i Flatbushban lévő háromszobás

házuk hátsó télikertjében, a kék kartonszövettel borított kanapén. A nagy esemény alkalmából még

Papet és Gertie-t, a két bernáthegyit is beengedték a házba, akik örömmel üdvözölték gazdájukat;

jókora mancsukat a férfi térdén nyugtatták, miközben hálásan böködték a mellkasát.

Ansel a turistaosztály 39G ülésén foglalt helyet, a közlekedőfolyosó mellett, és éppen egy céges

adatbázis-kezelői tréningről tartott hazafelé a Berlintől délnyugatra fekvő Potsdamból. A

programozóként dolgozó férfi most kezdte meg négy hónapos munkaviszonyát egy New Jersey-i

illetőségű kiskereskedelmi cégnél, amely a vásárlói hitelkártyaszámok tömeges ellopását célzó

elektronikus bűntettekre specializálódott. Még sosem járt külföldön, és nagyon hiányzott neki a

családja. A négynapos konferencia szabad programot és városnézést is tartalmazott, de Ansel egyszer

sem tette ki a lábát a szállodából, inkább a szobájában maradt a laptopjával, a gyerekeivel csevegett a

Webcamen, és vadidegenekkel kártyázott az interneten.

Ann-Marie, a felesége babonás, visszahúzódó nő volt, akiben a 753-as járat tragikus esete csak

még jobban megerősítette a repüléssel és úgy általában az új helyzetekkel szembeni félelmeket. Ann-Marie nem tanult meg vezetni. A borderline személyiségzavarra oly jellemző mániákus-kényszeres

cselekedetek rabságában élt, például szorgalmasan tapogatta és törölgette a tükröket, hogy

megbízhatóan távol tartsa a háztól a bajt. Négyéves volt, amikor a szülei meghaltak autóbalesetben –

csak ő élte túl a karambolt –, és az egyedülálló nagynénjénél nevelkedett, aki pont egy héttel Ann-Marie és Ansel esküvője előtt hunyt el. A gyerekek születése csak még jobban elmélyítette Ann-Marie

elszigeteltségét, és olyannyira felerősítette a félelmeit, hogy a nő sokszor napokig nem hagyta el

otthona rejtekét, és mindenben, aminek feltétele volt a külvilággal való érintkezés, kizárólag Anselre

támaszkodott.

Amikor meghallotta a hírt a lebénult repülőgépről, térdre rogyott. Amikor aztán kiderült, hogy

Ansel megmenekült, olyan mámoros boldogság lett úrrá rajta, amit csak vallási kontextusba helyezve

tudott megmagyarázni; ez a megváltásszerű érzés csak még jobban megerősítette a nő fölösleges,

élettől elrugaszkodott szent rituáléinak létjogosultságát.

Ansel a maga részéről határozottan megkönnyebbült, hogy végre itthon lehet. Ben és Haily

egyszerre rohamozta meg, de kénytelen volt rájuk szólni, mert még mindig fájt a nyaka. A feszülés –

amely olyan volt, mintha valaki összevissza tekergetné az izmait – főleg a torkára összpontosult, de az

állkapcsán is túlnyúlva egészen a füléig tartott. Ha megcsavarsz egy kötelet, összeugrik, és Ansel

most pontosan ezt érezte az izmaiban. Körözni kezdett a fejével, hátha enyhül a fájdalom…

KATT… RECCS… PUKK…

– Amitől majdnem keresztbe álltak a szemei. Nem érdemes erőltetni.

Később Ann-Marie pont akkor lépett be a konyhába, amikor a férfi vissza akarta tenni a családi

méretű ibuprofenes üveget a tűzhely fölötti szekrénybe. Ansel hat tablettát vett be egyszerre – ez volt

az ajánlott napi mennyiség –, alig bírta lenyelni őket.

Ann-Marie tekintetéből elszállt minden öröm.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva.

– Semmi – felelte a férfi, holott még az is komoly erőfeszítésébe került, hogy megrázza a fejét. –

Csak elmacskásodott a nyakam a gépen. Túl sokáig lógott lefelé a fejem.

A felesége idegesen tördelte a kezét az ajtóban.

– Talán mégis bent kellett volna maradnod a kórházban.

– És mihez kezdtél volna akkor? – vágott vissza a férfi, a kelleténél kicsit ingerültebb hangon.

KATT, RECCS, PUKK…

– De mi lesz, ha… mi lesz, ha vissza kell menned? Mi lesz, ha bent tartanak?

A férfi kimerítőnek találta, hogy mindig a saját kárára kell elhessegetnie a nő félelmeit.

– Most nem hiányozhatok a munkából. Tudod, hogy ki van centizve a pénzünk.

Egykeresős háztartás voltak a kétkeresős háztartások Amerikájában. És Ansel még csak másodállást

sem vállalhatott, mert akkor nem lett volna, aki bevásárol.

– Tudod, hogy én… én nem mehetek veled – mondta a felesége. Nem szoktak a betegségéről

beszélni. Legalábbis betegség értelemben. – Szükségem van rád. Szükségünk van rád.

Ansel bólintása inkább előrehajlásnak tűnt, tekintve, hogy a férfi a derekát döntötte előre a nyaka

helyett.

– Istenem, ha eszembe jut az a rengeteg ember! – Maga elé képzelte az utastársait. Azt a házaspárt a

három felnőtt gyerekével, akik két sorral előtte ültek. A másik oldalon utazó idős, fehér hajú férfit és

asszonyt, akik szinte az egész utat átaludták, testvériesen megosztozva a kispárnán. A platinaszőke

légikísérőt, aki az ölébe csöppentette a diétás üdítőt. – Miért pont én? Meg tudod magyarázni, miért

pont én menekültem meg?

– Erre csak egy magyarázat van – szorította a kezét a mellkasára a felesége. – Én.

Ansel később kivitte a kutyákat a hátsó udvarban álló fészerhez. Alapvetően az udvar miatt vették

meg a házat; hogy a gyerekek meg a kutyák szabadon futkározhassanak. Pap és Gertie már azelőtt

megvolt, hogy Ansel megismerte Ann-Marie-t, és a nő legalább annyira szerette a kutyákat, mint a

férfit. A kutyák pedig viszontszerették őt, feltétel nélkül. Ahogy Ansel és a gyerekek is – bár Benjy, az

idősebbik, néha már kezdte megkérdőjelezni anyja különcségeit. Főleg amikor felborították a

nyolcéves gyerek edzés – és meccsbeosztását. Akkor még Ansel is eltávolodott egy kicsit Ann-Marie-tól. De Pap és Gertie sosem okoznának csalódást a feleségének, már amennyiben továbbra is degeszre

eteti őket. A férfi rettegett attól, hogy a gyerekei felnőnek, rettegett attól, hogy hamar át fognak látni az

anyjukon, és soha nem fogják megérteni, Ann-Marie miért szereti jobban a kutyákat, mint őket.

A régi fészerben egy fémrúd állt ki a padlódeszkák közül, amelyhez két láncot rögzítettek. Gertie

egyszer már megszökött, és amikor hazajött, az egész háta meg a lába tele volt korbácsnyomokkal.

Valaki alaposan elagyabugyálta. Onnantól kezdve láncon tartották a kutyákat, a saját biztonságuk

érdekében. Ansel lassan – vigyázva, hogy a nyaka meg a feje egy síkban maradjon, így próbálva meg

kiküszöbölni a fájdalmat – a földre helyezte az etető – meg a vizestálat, és beletúrt a kutyák hatalmas

kobakján göndörödő szőrbe, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy az állatok tényleg ott vannak

vele, egy kis vigaszt nyújtva ennek a szerencsés napnak a végén. Miután a rúdhoz láncolta őket,

kiment, bezárta az ajtót, a házára pillantott, és eltöprengett, vajon milyen lenne a világ nélküle. Ma

látta sírni a gyerekeit, és ő is együtt sírt velük. A családjának szüksége van rá.

Ijedten rezzent össze a nyakába nyilalló hirtelen fájdalomtól. A fészer sarkába kapaszkodott, hogy

megőrizze az egyensúlyát; egy darabig csak állt megdermedve; összegörnyedve és reszketve várta,

hogy végre alábbhagyjon ez az éles, hasogató fájdalom. Aztán végre elmúlt, és már csak a füle zúgott.

Óvatosan megtapogatta a torkát a mutatóujjával, de az a legkisebb érintésre is érzékenyen reagált.

Hogy kicsit megnyújtsa és átmozgassa a nyakát, amennyire csak bírta, hátrahajtotta a fejét, és felnézett

az éjszakai égboltra. Repülőgépek fényei, csillagok.

Túléltem, gondolta magában. A nehezén már túl vagyok. És hamarosan ez is elmúlik.

Aznap éjjel rémálmok gyötörték. Egy dühöngő szörnyeteg kergette a gyerekeit a házban, de amikor

Ansel a segítségükre próbált sietni, látta, hogy a szörnynek mancsok vannak a keze helyén. Amikor

felriadt, az ágy tocsogott az izzadságtól. Gyorsan felkelt – ám ekkor ismét beléhasított a fájdalom.