STRAIN
A KÓR
A Kór trilógia
I. könyv
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010
Írta: Guillermo del Toro és Chuck Hogan
A mű eredeti címe: The Strain Book 1 of The Strain Trilogy A művet eredetileg kiadta:
HarperCollins Publishers, New York
Fordította: Molnár Edit
A szöveget gondozta: Pásztor Judit
THE STRAIN.
Copyright © 2009 by Guillermo del Toro and Chuck Hogan.
Published by arrangement with HarperCollins Publishers
ISBN 978 963 245 376 7
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Lorenzának, Mariáimnak, Marisának…
és
gyermekszobám összes szörnyének:
soha ne hagyjatok békén!
– GDT
Lilának
– CH
A KÓR
Jusef Sardu legendája
Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Abraham Setrakian nagyanyja –,volt egyszer egy óriás.
A kis Abrahamnak felcsillant a szeme; hirtelen még a fatálban gőzölgő borscs is ízletesebbnek tűnt,
vagy legalábbis nem bűzlött annyira a fokhagymától. Abraham sápadt, vézna és beteges kisfiú volt.
Nagyanyja, aki a fejébe vette, hogy felhizlalja, az asztal túloldaláról szórakoztatta: ügyesen szőtte a
történet fonalát, miközben a fiú a levest kanalazta.
Bubbeh meiseh, „nagyanyó meséje” . Tündérmese. Legenda.
– Jusef Sardu egy lengyel nemes fia volt. Mindenkinél magasabbra nőtt. Még a háztetőknél is.
Mélyen le kellett hajolnia, ha be akart lépni egy ajtón. Hatalmas termete igazi átoknak bizonyult.
Születési rendellenesség volt, nem áldás. A fiú szenvedett tőle. Izmai nem voltak elég erősek ahhoz,
hogy elbírják hosszú, nehéz csontjait. Néha még a járás is nehezére esett. Egy hosszú botot használt
mankóként – hosszabbat, mint amilyen te magad vagy –, aminek ezüst fogantyújára egy farkasfejet
faragtak – ez volt a család címere.
– És aztán, bubbeh? – kérdezte Abraham két nyelés között, nagyanyja pedig tovább mesélt:
– Óriás termete volt az ő keresztje, de legalább alázatosságot tanult általa, ami oly ritka tulajdonság
a nemeseknél. Mindenki sorsát a szívén viselte: a szegényekét, a kizsákmányoltakét, a betegekét.
Különösen a falubeli gyerekeknek szeretett a kedvében járni; nagy, mély zsebei, amelyek akkorák
voltak, mint egy-egy krumpliszsák, csak úgy dagadoztak a sok csecsebecsétől meg édességtől. Az ő
gyerekkorát nem lehetett boldognak nevezni: nyolcéves korára olyan magas lett, mint az apja,
kilencévesen pedig még egy fejjel túl is nőtte őt. Az meg titokban nagyon röstellte magát, hogy ilyen
vékonydongájú, langaléta fia van. De Sardu úrfi szelíd óriás volt, mindenki rajongott érte. Az a
mondás járta róla, hogy noha Sardu úrfi mindenkire lenéz, mégsem néz le senkit.
Az asszony fejbiccentéssel jelezte a kisfiúnak, hogy egyen még egy kanál levest. Az pedig
elgondolkodva rágcsált egy darab főtt céklát, amit színe, alakja és jellegzetes erezete miatt
„csecsemőszív” néven emlegettek.
– És aztán, bubbeh? – nógatta nagyanyját, az pedig folytatta:
– A természetet is nagyon szerette, és szívből megvetette a kegyetlen vadászatokat, de nemesember
lévén tizenöt éves korában kénytelen volt elkísérni apját és testvéreit egy hathetes romániai
vadászexpedícióra.
– Ide, bubbeh? – kérdezte Abraham. – Az óriás idejött?
– Északra, kaddishel. A sötét rengetegbe. A Sarduk nem vaddisznóra, medvére vagy szarvasra
vadásztak, nem ám. Hanem farkasra, a családi jelképre, a Sardu-ház címerállatára. Egy ragadozóra! A
Sarduk úgy hitték, a farkashús ad erőt a család férfitagjainak, az úrfi apja pedig abban bízott, hogy az
majd megacélozza fia satnya izmait.
– És aztán, bubbeh?
– Az út hosszú volt és fáradságos, ráadásul az időjárás is ellenük szegült, de Jusef derekasan
küzdött. Ez volt az első alkalom, hogy a faluja határán kívül merészkedett, és az idegenek pillantásai
szégyenpírt csaltak az arcára. Amikor megérkeztek a sötét rengetegbe, az erdő életre kelt körülöttük.
Éjszaka az állatok falkákba verődve kóboroltak a fák között, akár a búvóhelyükről, odvukból,
fészkükből, vackukról elűzött menekültek. Olyan sokan voltak, hogy a vadászok nem tudtak a táborban
aludni félelmükben. Voltak, akik haza akartak menni, de az idősebb Sardu nem tágított rögeszméjétől.
Farkasok üvöltése hallatszott a sötétben mindenfelől, és Sardu mindenáron el akart kapni egyet a
fiának, az egyetlen fiának, akinek óriási termete szégyent hozott a családra. Az apa eltökélte, hogy
tisztára mossa a Sardu nevet, megtöri az átkot, és kiházasítja a fiát, aki sok-sok egészséges örököst
nemz majd. Így esett, hogy a második napon egy farkas nyomába eredt, és leszakadt a csapattól, éppen
szürkületkor. Ő volt az első. A többiek egész éjjel várták, napkelte után pedig keresésére indultak.
Aznap este már Jusef egyetlen unokabátyja sem tért vissza a táborba. És ez így ment tovább.
– És aztán, bubbeh?
– Jusef, a fiatal óriás végül egyedül maradt. Másnap reggel ő is útnak indult, és egy helyen, amit
pedig már azelőtt többször is átkutattak, egy föld alatti barlang bejáratánál apja, unokatestvérei és
nagybátyjai holttestére bukkant. A koponyájukat szétzúzták, de a testük érintetlen volt; egy iszonyatos
erejű fenevad végezhetett velük, de nem éhségből vagy félelemből. Hogy miért, azt Jusef nem tudta
megállapítani. Azt viszont érezte, hogy valaki figyeli, sőt, szinte leselkedik rá a sötét barlang
mélyéről.
– Sardu úrfi elvonszolta a holttesteket a barlangtól, és mélyen a föld alá temette őket. A
megerőltetéstől persze legyengült, szinte minden ereje elhagyta. Fáradt volt, farmutshet. De annak
ellenére, hogy egyedül volt, félt és teljesen kimerült, aznap éjjel mégis visszatért a barlanghoz, hogy
szembenézzen a gonosszal, amely szürkület után mutatkozik meg; hogy bosszút álljon felmenői
haláláért, akár saját élete árán is. Mindezt a naplójából tudjuk, amire évekkel később bukkantak rá az
erdőben. Ez volt benne az utolsó bejegyzés.
Abraham álmélkodva tátotta el a száját.
– De hát mi történt, bubbeh? – kérdezte.
– Senki sem tudja pontosan. Miután a hat hétből nyolc, majd tíz lett, és még mindig nem jött semmi
hír, félő volt, hogy az egész társaságnak nyoma veszett. Keresőcsapatot küldtek utánuk, de hiába.
Aztán a tizenegyedik héten, egy éjjel lefüggönyözött hintó gördült be a Sardu-birtokra. Az úrfi ült
benne. Azon nyomban bezárkózott a kastélyba, annak is abba a szárnyába, ahol csupa lakatlan szoba
volt, és attól kezdve alig-alig mutatkozott. Akkoriban csak mendemondák keringtek arról, mi történt
abban a romániai erdőben. Azon kevesek, akik látni vélték Sardut – már ha egyáltalán hinni lehet
ezeknek a beszámolóknak makacsul bizonygatták, hogy az óriás minden betegségéből kigyógyult.
Voltak, akik egyenesen azt terjesztették, hogy elképesztő, emberfeletti méretéhez illő erőre tett szert.
Sardu azonban olyan mélyen gyászolta apját, nagybátyjait és unokatestvéreit, hogy nappal soha többé
nem volt hajlandó mutatkozni, sőt, néhány kivétellel még a szolgáit is elbocsátotta. Csak éjszaka
lehetett mozgást látni a kastélyban, amikor a kandalló tüzének fénye rávetült az ablakokra. Az idő
múlásával a Sardu-birtok egyre elhanyagoltabbá vált. Éjjel azonban… voltak, akik hallani vélték,
hogy az óriás a faluban járkál. Főleg a gyerekek meséltek egymásnak arról, hogyan hallották meg
Sardu botjának kopogását. Az óriás ugyan már nem szorult rá a botra, de éjszakánként ezzel csalogatta
ki a gyerekeket az ágyukból, hogy csecsebecséket és finomságokat ajándékozzon nekik. A
tamáskodókat a földben látszódó bemélyedésekhez, az óriás farkasfej-fogantyús botjának nyomaihoz
irányították, amelyekre legtöbbször a hálószobák ablakai alatt bukkantak rá.
Bubbeh tekintete elsötétült. Az asszony a fiú tányérjára pillantott, és látta, hogy a leves már
majdnem elfogyott.
– Ezután, Abraham, egyre több parasztgyereknek veszett nyoma. Az a hír járta, hogy a környező
falvakból is el-eltünedeznek a gyerekek. Az én falumból is. Igen, Abraham, amikor bubbeh még
kislány volt, félnapi járóföldre lakott Sardu kastélyától. Emlékszem egy testvérpárra. Egy tisztáson
találtak rá a holttestükre; olyan fehérek voltak, mint a földet borító hó, és a fagy csillogó páncélt vont
a szemükre. Egyik éjjel magam is hallottam a kopogást, azt az erős, ritmikus hangot, méghozzá nem is
olyan távolról. Rögtön a fejemre húztam a takarót, és utána napokig nem bírtam aludni.
A történet előrehaladtával a leves is egyre fogyott Abraham tányérjából.
– Sardu faluja végül szinte teljesen elnéptelenedett, elátkozott hellyé vált. A cigányok, amikor
átkocsikáztak rajta, furcsa esetekről, kísértetekről meg jelenésekről beszéltek. És egy óriásról, aki úgy
kóborol a holdfénybe burkolózott tájon, mintha ő lenne az éjszaka istene. A cigányok mindig a
lelkünkre kötötték: „egyetek, hogy nagyra nőjetek, különben Sardu titeket is elkap.” Hogy miért fontos
ez, Abraham? Ess gezunterhait! Hogy egyél, hogy megerősödj! Kotord csak ki azt a tányért!
Különben jön Sardu! – Az asszony lassan elszakadt a sötét emlékektől. Szeme újra élénken csillogott.
– Jön Sardu: Kopp, kopp, kopp!
A kisfiú pedig az utolsó falat cékláig megette a levest. A tál kiürült, és a mese is befejeződött, de
Abraham gyomra és elméje jólesően megtelt. A fiú jól evett, amivel sikerült megörvendeztetnie
nagyanyját. Bubbeh arcán most határtalan szeretet tükröződött. Ezekben a meghitt pillanatokban
együvé forrtak a rozoga ebédlőasztal fölött, mennyei eledellel táplálva egymás szívét és lelkét.
Egy évtized múltán a Setrakian családot elhurcolták asztalosműhelyéből és falujából – igaz, nem
Sardu keze volt a dologban. Egy német tisztet szállásoltak be hozzájuk, és a férfi – akinek szívét
egészen meglágyította vendéglátóinak emberséges viselkedése, miután nap mint nap ugyanannál a
rozoga asztalnál étkezett együtt velük – egyik este felszólította őket: ne engedelmeskedjenek a
másnapi parancsnak, és ne gyülekezzenek a vasútállomáson, hanem még aznap éjjel meneküljenek el
az otthonukból és a faluból.
Az egész család – mind a nyolc fő – követte az utasítást, és elindult vidékre, annyi holmival,
amennyit csak elbírtak. De bubbeh hátráltatta őket. És ami még ennél is rosszabb: az asszony tudta,
hogy hátráltatja őket; tudta, hogy jelenléte az egész családot veszélybe sodorja, és nem győzte átkozni
magát meg a vén, megfáradt lábait. A család végül magára hagyta, kivéve Abrahamot, aki időközben
erős és ígéretes tehetségű fiatalemberré serdült, zsenge kora ellenére mesterien faragott, behatóan
ismerte a Talmudot, és különös érdeklődést mutatott a Zóhár, a zsidó miszticizmus titkai iránt.
Abraham bubbeh mellett maradt. Amikor megtudták, hogy a többieket a szomszédos városban
letartóztatták és feltuszkolták egy Lengyelországba tartó vonatra, bubbeh, aki szinte összeroppant a
lelkifurdalástól, ragaszkodott hozzá, hogy – Abraham érdekében – feladja magát.
– Fuss, Abraham! Fuss a nácik elől! Fuss el Sardu elől! Menekülj!
Abraham azonban ellenszegült. Nem akart elszakadni nagyanyjától.
Reggel a padlón talált rá az asszonyra, abban a menedékül használt szobában, amit egy jólelkű
gazda bocsátott a rendelkezésükre. Éjszaka zuhanhatott le; cserepes ajkai elfeketedtek, torka
átsötétlett nyakának bőrén – patkányméreg végzett vele, amit önszántából vett be. A vendéglátók
nemes beleegyezésével Abraham Setrakian egy virágzó ezüstnyírfa alá temette el az asszonyt.
Végtelen türelemmel faragta meg gyönyörű fejfáját, tele virágokkal, madarakkal és mindennel, ami
valaha is boldoggá tette az asszonyt. Megsiratta – aztán futásnak eredt.
Lélekszakadva menekült a nácik elől, de a háta mögött folyton ott hallotta azt a kopogó hangot…
A gonosz szorosan a nyomában volt.