Knickerbocker Hiteliroda

és Régiségkereskedés,

Keleti 118. utca, Spanyol Harlem

 

Az öregember a homályba burkolózó lakás nyugati tájolású hármas ablaka előtt ült, és onnan bámult

felfelé az eltakart napkorongra.

Ötpercnyi éjszakai sötétség a nappal kellős közepén. Négy évszázad óta a legnagyobb nem

mesterségesen előidézett csillagászati esemény.

Az időzítést nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

De mi acélja?

A türelmetlenség úgy ragadta a markába Setrakiant, mint egy láztól forró kéz. A férfi ma ki sem

nyitott, ehelyett hajnal óta azzal foglalatoskodott, hogy tárgyakat cipelt fel a lakásba az alagsori

műhelyéből. Különleges holmikat, amelyeket évek hosszú sora alatt gyűjtögetett össze…

Rég nem használt szerszámokat. Kétes eredetű ritka eszközöket. Ki tudja, honnan származó

fegyvereket.

Most pedig fáradtan üldögélt az ablakban, bütykös keze sajgott. Senki más nem látta előre rajta

kívül, mi közeleg. Sőt, az a valami – a jelek szerint – már itt is van.

Senki sem hinne neki.

Goodfellow. Vagy Goodwilling. Az a hogyishívják,akit azon az egyébként teljességgel nevetséges

sajtótájékoztatón látott a tévében. A tengerész-egyenruhás orvos mellett állt. Milyen együgyű

optimizmust sugároztak a többiek. Ujjongtak, hogy négy ember megmenekült, közben meg azt

hajtogatták, még nem tudják az áldozatok pontos számát. Szeretnénk megnyugtatni a lakosságot, hogy

a veszély elmúlt. Csak egy választott tisztségviselő meri teljes biztonsággal kijelenteni, hogy valami

el van intézve, miközben azt sem tudja, miről beszél.

Az az ember volt az egyetlen a mikrofon mögött állók közül, aki szemmel láthatóan sejtette, hogy itt

nemcsak egy halott utasokkal teli meghibásodott repülőgépről van szó.

Goodwater?

Az atlantai járványügyi hivataltól. Setrakian nem tudta biztosan, de érezte, hogy ez az ember még a

segítségére lehet. Talán ő lesz az utolsó esélye.

Négy túlélő. Ha tudnák…

A férfi újból felpillantott a feketén izzó korongra. Mintha egy hályogtól elhomályosult szemet látott

volna. Mintha a jövőbe látott volna.

 

Stoneheart Group, Manhattan

 

A helikopter a Stoneheart Group manhattani központjának tetején – a Wall Street szívében egy

fekete, csupa acél és üveg épület leszállópályáján – landolt. Az épület három legfelső emeletén volt

Eldritch Palmer New York-i magánlakosztálya, egy fejedelmi tetőlakás ónixborítású padlóval, az

asztalokon Brancusis-szobrokkal, a falakon Bacon-festményekkel.

Palmer egyedül üldögélt a teljesen elsötétített vetítőszobában; az élénkvörössel szegélyezett és

fehér lángokkal körülvett feketén izzó szemgolyó egy hetvenkét colos kivetítőről nézett farkasszemet

vele. Ebben a szobában is – csakúgy, mint Palmer Dark Harbor-i otthonában és az orvosi helikopter

kabinjában pontosan tizenhat fok volt a hőmérséklet.

Palmer akár ki is mehetett volna. Hiszen elég hideg volt – felvitethette volna magát a tetőre, hogy a

saját szemével lássa a napfogyatkozást. De a technika közelebb hozta az eseményt – nem a

következményt, a sötétséget, hanem magát a Nap alárendelődését a Holdnak –, amely a pusztulás

kezdetét jelezte. Palmer tudta, hogy rövidre kell fognia manhattani látogatását. New York már soha

többé nem lesz az a kellemes hely, mint régen.

Lebonyolított néhány telefonbeszélgetést, néhány diszkrét konzultációt a magánvonalán. A csomagja

rendben megérkezett.

Mosolyogva állt fel a székéből, és úgy sétált oda – lassan, de határozottan – az óriási kivetítőhöz,

mintha az nem is kivetítő lenne, hanem egy kapu, amelyen bármikor átléphet. Kinyújtotta a kezét, és az

LCD képernyőn keresztül megérintette a haragos fekete korongot; a folyékony képsejtek úgy

nyüzsögtek ráncos ujjbegyei alatt, mint a baktériumok. Mintha át akart volna nyúlni a műanyag lapon,

hogy közvetlenül is megtapogathassa a halál szemét.

A napfogyatkozás égi perverzió, a természet rendjének felforgatása. Egy hideg, halott kő kiiktat egy

tüzes, eleven csillagot. Eldritch Palmer ebben látta a bizonyítékot, hogy bármi – bármi, még a

természeti törvények legdurvább megcsúfolása is – lehetséges.

Az összes ember közül, akik aznap – személyesen vagy a televízió-képernyők előtt – szerte a

világon szemtanúi voltak a napfogyatkozásnak, talán Palmer volt az egyetlen, aki a Holdnak szurkolt.

 

JFK nemzetközi irányítótorony

 

Azok, akik az irányítótorony kabinjában, száz méterrel a föld fölött tartózkodtak, nyugatról, a nagy

holdárnyék hatókörén és a sötétség szélén túlról figyelték a hátborzongató alkonyati homályt. A Nap

lángoló fotoszférája által megvilágított, világosabb félárnyék sárgás-narancsos színűre festette az

égboltot, amely így egy gyógyuló seb szélére emlékeztetett.

A fényfal most New York City felé közeledett, amely már pontosan négy perce és harminc

másodperce vergődött a sötétség fogságában.

– Szemüveget fel! – hangzott az utasítás, mire Jim Kent rögtön fel is tette a magáét, és szorongva

várta, hogy újra kivilágosodjon. Körülnézett, Ephet kereste – a sajtótájékoztató összes résztvevőjét, a

kormányzót és a polgármestert is beleértve, felinvitálták a toronyba, hogy onnan nézzék végig a nagy

eseményt –, és amikor sehol sem látta, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára visszasurrant a

karbantartó hangárba.

Eph ügyesen használta ki a kényszerszünetet: abban a pillanatban, hogy a Nap eltűnt, fogott egy

széket, végignyálazta az összes szerkezeti ábrát, amely a Boeing 777 metszeti és vázlatos rajzát

mutatta, és fütyült a napfogyatkozásra.

 

A sötétség vége

 

Az eseményt rendkívüli jelenség zárta le. Vakító fénypászmák jelentek meg a Hold nyugati szélén,

amelyek egyetlen kápráztató fénygyönggyé olvadtak össze, felhasítva a sötétség szövetét, és olyan

hatást keltve, mintha egy sziporkázó gyémántot helyeztek volna a Hold ezüstös gyűrűjére. Ennek a

szépséges látványnak azonban nagy ára volt: az erőteljes kampány ellenére, amelyet azzal a céllal

indítottak útjára a lakosság körében, hogy a napfogyatkozás senki szemének épségét ne veszélyeztesse,

a város lakói közül több mint 270 ember – ebből 93 gyerek – vakult meg amiatt, hogy megfelelő

szemvédelem nélkül nézte végig a Nap drámai visszatértét. A retinában nincsenek fájdalomérzékelők,

így az érintettek csak akkor vették észre a szemkárosodást, amikor már túl késő volt.

A gyémántgyűrű lassan tovább terjeszkedett, felvéve a „Baily-gyöngyök” néven ismert alakzatot,

amely aztán beleolvadt az újjászülető napsarlóba, lényegében félretolva a betolakodó Holdat.

A földön újból megjelentek az árnyéknyalábok: úgy pislákoltak a föld fölött, mint az egyik

létformából a másikba való átalakulást jelző felavató kísértetek.

Amikor a természetes fény elkezdett visszaszivárogni, az emberek megkönnyebbülése szinte

tapintható volt. Éljeneztek, egymást ölelgették, és spontán tapsviharban törtek ki. Az egész városban

harsány dudaszó hallatszott, a Yankees-stadion hangfalaiból pedig Kate Smith egyik felvétele

bömbölt.

Másfél óra múlva a Hold teljesen félreállt a Nap útjából, és a napfogyatkozás véget ért. Alapjában

véve semmi sem történt: az égbolton semmi sem változott meg vagy szenvedett kárt, és a Föld is

ugyanolyan maradt, leszámítva azt a néhány percet, amikor az Egyesült Államok északkeleti része

késő délutáni sötétségbe borult. Még New Yorkban is úgy szedelődzködtek az emberek, mintha csak

egy tűzijátékot láttak volna, azok pedig, akik messzebbről érkeztek, már nem a délutáni sötétség,

hanem a rájuk váró közlekedési káosz miatt aggódtak. Egy lenyűgöző csillagászati jelenség öt percig a

félelem és a szorongás árnyékát vetítette mind az öt városrészre. De – New Yorkról lévén szó – ami

elmúlt, az elmúlt.

ÉBREDÉS

Regis Air karbantartó hangár

 

Eph elektromos kocsin tért vissza a hangárba – faképnél hagyva Jimet és Barnes igazgatót –, hogy

Norával együtt egy kis levegőhöz jusson. A kórházi paravánokat már félretolták a 777-es szárnya elől,

és a vízhatlan ponyvát is feltekerték. Az első és a hátsó kijárattól létrák csüngtek alá, a Nemzeti

Közlekedésbiztonsági Tanács emberei a hátsó raktér közelében dolgoztak. A repülőgépet

bűncselekményi helyszínnek nyilvánították. Nora Tyvek pulóvert és latex kesztyűt viselt, haját

papírsapka fedte. Nem veszélyes anyagok kezeléséhez, hanem egyszerű nyomrögzítéshez öltözött.

– Fantasztikus volt, ugye? – mondta üdvözlésképpen.

– Aha – felelte Eph, aki egy paksamétányi műszaki rajzot szorongatott a hóna alatt. –

Megismételhetetlen.

Az asztalra kávét készítettek, de Eph inkább egy doboz hideg tejet emelt ki a jégkockákkal teli

tálból, majd feltépte a csomagolást, és legurította a torkán a tartalmát. Mióta abbahagyta az ivást,

akárcsak egy kalciumra éhes kisgyerek, a teljes tejért rajongott.

– Még mindig semmi – közölte Nora. – A közlekedésbiztonságiak most szerelik ki a hangrögzítőt

meg a repülési adatrögzítőt a pilótafülkéből. Nem tudom, miből gondolják, hogy működött a fekete

doboz, amikor minden más tönkrement a gépen, de irigylem az optimizmusukat. A technika idáig nem

igazán volt a segítségünkre. Húsz óra telt el, de még egyetlen kérdésre sem kaptunk választ.

Tálán Nora volt az egyetlen Eph ismerősei között, aki érzelmi nyomás alatt még jobban és

precízebben dolgozott, mint egyébként.

– Járt valaki fönt, mióta kipakolták a holttesteket?

– Nem hiszem. Még nem.

Eph fogta a rajzokat, és felmászott a kerekes lépcsőkön a gép belsejébe. Az ülések üresek voltak,

és a világítás is megfelelőnek tűnt. Eph és Nora szempontjából az jelentette az egyetlen különbséget,

hogy már nem hermetikusan lezárt védőöltözet volt rajtuk. Mind az öt érzékszervük a rendelkezésükre

állt.

– Érzed ezt? – szólalt meg Eph.

Nora bólintott.

– Mi ez?

– Ammónia. Részben.

– És… foszfor? – fintorította el az orrát Nora. – Ez ütötte ki őket?

– Nem. A gépen nem találtak gázt. De… – nézett körül Eph, valami titokzatos dolog után kutatva. –

Nora, felhoznád a Luma pálcákat?

Mialatt Nora távol volt, Eph végigment a kabinon, és az összes sötétítőt lehúzta, hogy ugyanolyan

sötét legyen, mint előző éjszaka.

Nora két Luma fénypálcával tért vissza, amelyek UV fényt bocsátottak ki magukból – hasonlót, mint

a vidámparki játékok –, kísérteties ragyogásba burkolva a frissen mosott fehér pamutszövetet. Ephnek

eszébe jutott Zack kilencedik születésnapi zsúrja, amit egy „kozmikus” tekepályán tartottak. Amikor

Zack elmosolyodott, a fogai szinte vakítottak.

Bekapcsolták az UV lámpákat, mire a sötét kabin őrült színkavalkáddá változott: a padlón és az

ülések fölött egy jól kivehető folt húzódott végig, élesen kirajzolva az utasok körvonalait.

– Úristen… – nyögött fel Nora.

A fényvisszaverő anyag még a mennyezetet is elérte – szabálytalan alakzatban terült el rajta.

– Ez nem vér – mondta Eph megrendülten. A hátsó kabin úgy festett, mint egy Jackson Pollock—

festmény. – Hanem valami biológiai eredetű anyag.

– Bármi is legyen, mindent beborít. Mintha felrobbant volna valami. De hol?

– Itt. Itt, ahol állunk. – A férfi letérdelt, és szemügyre vette a szőnyeget, amely ezen a ponton

orrfacsaró bűzt árasztott magából. – Mintát kell vennünk belőle.

– Biztos? – kérdezte Nora.

Eph döbbent arckifejezéssel állt fel.

– Nézd csak! – bökött rá az egyik rajzra, amely a Boeing 777-es vészkijáratait mutatta. – Látod ezt a

besatírozott modult a gép elején?

Nora bólintott.

– Úgy néz ki, mint egy lépcső.

– Egészen a pilótafülke hátuljában.

– Mit jelent az, hogy FSZPH?

– A fedélzeti személyzet pihenőhelyisége – válaszolta Eph. – Alapkövetelmény egy ilyen nagy

madáron.

– Járt már bent valaki? – nézett rá Nora.

– Mi biztosan nem.

Azzal lehajolt, és elfordított egy falba süllyesztett fogantyút, feltárva a panelt. Az elhúzható

harmonikaajtó mögött keskeny csigalépcső vezetett fel a sötétbe.

– A francba! – szitkozódott Nora.

Eph a lépcsőre irányította a Luma lámpát.

– Gondolom, ezzel azt akarod mondani, hogy én menjek előre.

– Várj! Inkább hívjunk ide valakit.

– Ne. Nem fogja tudni, mit keressen.

– Mert mi tudjuk?

Eph süketnek tettette magát, és elindult felfelé a keskeny, kanyargós lépcsősoron.

A felső fülke is szűk volt, alacsony mennyezettel. Ablak sehol. Sötét volt, a Luma lámpát inkább

boncoláshoz fejlesztették ki, mint belső világításhoz.

Az első modul belsejében két business-kategóriájú lehajtható ülés helyezkedett el egymás mellett.

Mögöttük két döntött emeletes ágy állt, szintén egymás mellett. Jóformán csak laposkúszásban lehetett

megközelíteni őket. A sötét fény egyetlen foltot sem fedett fel a modulokban.

De itt is találtak abból a tarka szennyeződésből, amit már lent is láttak. A padlón, az üléseken és az

egyik ágyon is. Ez a folt azonban elmosódott volt, mintha még nedves lenne.

– Mi a fene ez? – szólalt meg Nora.

Itt is érezni lehetett az ammóniabűzt – és még valamit. Valami csípős szagot.

Nora is felfigyelt rá, mert befogta az orrát.

– Mi ez?

Eph az alacsony plafon miatt szinte hétrét görnyedve állt a két szék között.

– Mint a giliszták – próbálta szavakba önteni a gondolatait. – Gyerekkoromban rengeteget ástam ki

a földből. Félbevágtam őket és néztem, hogyan tekergőzik tovább a két rész. Földszaguk volt, mert a

hideg földben közlekedtek.

Eph – a falakra meg a padlóra irányítva az UV fényt – tüzetesen átvizsgálta a helyiséget. Már

majdnem feladta, amikor észrevett valamit Nora papírcipőbe bújtatott lábfeje mellett.

– Nora, ne mozdulj!

Az oldalára feküdt, hogy kedvezőbb szögből lássa a padlószőnyeget. Nora úgy merevedett meg,

mint aki majdnem taposóaknára lépett.

Egy kis kupac föld hevert a mintás szőnyegen. Nem több mint néhány gramm, elenyésző mennyiség,

szurokfekete.

– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Nora.

– A láda – vágta rá Eph.

 

A külső lépcsőt használva visszamásztak a hangárnak abba a részébe, amelyet a csomagoknak

különítettek el, és ahol éppen a zsúrkocsikat szedték szét és vizsgálták át. Eph és Nora végignézett az

egymásra tornyozott bőröndökön, a golftáskákon meg a kajakon.

A fekete faláda eltűnt. Csak a hűlt helyét találták a ponyva szélén, ahol korábban elhelyezték.

– Biztosan arrébb tolták – nyújtogatta a nyakát Eph. Előrébb lépett, hogy a hangár másik felét is

szemügyre vehesse. – Nem juthatott messzire.

Nora szeme villámokat szórt.

– Még csak most kezdték átvizsgálni a csomagokat. Semmi sem kerülhetett ki innen.

– Ez bizony kikerült – jegyezte meg Eph.

– Ez biztosított helyszín, Eph. A láda pedig két és félszer másfélszer egy méter. Több mázsát is

nyomhat. Legalább négy ember kell a megmozdításához.

– Pontosan. Vagyis valakinek tudnia kell, hogy hol van.

Odamentek az ajtónál strázsáló ügyeletes tiszthez, aki a műszaknaplót vezette. A fiatalember átnézte

a listát, amelyen minden be– és kilépési időpont dokumentálva volt.

– Itt nincs semmi – mondta.

Eph látta Nora elképedését, ezért gyorsan megszólalt:

– Mióta áll itt, ennél az ajtónál?

– Úgy dél óta, uram.

– Azóta el sem mozdult innen? – kérdezte Eph. – Mit csinált a napfogyatkozás alatt?

– Ott álltam, uram – mutatott a férfi egy pontra, néhány méterre az ajtó előtt. – Senki sem ment el

mellettem.

Eph összenézett Norával.

– Mi a fene folyik itt? – kiáltott fel Nora. – Ki láthatta még azt a bazi nagy koporsót? – fordult az

ügyeletes tiszt felé.

Ephnek megrándult az arca a „koporsó” szó hallatán. Benézett a hangárba, aztán a tetőgerendákra

erősített biztonsági kamerára tévedt a tekintete.

 

Eph, Nora meg a Közlekedési Felügyelet műszakvezető ügyeletes tisztje felkaptatott a hosszú acél

lépcsősoron, és belépett a karbantartó hangárra néző vezérlőhelyiségbe. Odalent a szerelők éppen a

repülőgép orrát emelték le, hogy megvizsgálják a belsejét.

A hangárban négy távirányításos kamera dolgozott egyszerre: egy a lépcsőhöz vezető ajtónál volt;

egyet a hangárajtóra irányítottak; egy a tetőgerendán helyezkedett el – ezt szúrta ki Eph –; egy pedig

abban a helyiségben, ahol most is álltak. Az összes felvétel egy négyosztatú képernyőre futott be.

– Hogyhogy itt is van kamera? – kérdezte Eph a karbantartók művezetőjétől.

Az a vállát vonogatta.

– Talán mer’ itt a zsozsó.

A férfi visszaült a helyére, egy ütött-kopott irodai székre, amelynek karfáit szigetelőszalag

borította, és megnyomott egy gombot a monitor alatti billentyűzeten, hogy a tetőgerendán lévő kamera

képe töltse ki a teljes képernyőt. Visszatekerte a biztonsági felvételeket. A kamera digitális volt, de

pár évvel korábbi modell, ezért visszatekerés közben úgy eltorzult a képe, hogy semmit sem lehetett

kivenni belőle.

A művezető megállította a felvételt. A képernyőn jól látszott a láda; ott állt, ahova előzőleg tették: a

feltornyozott csomagok mellett.

– Ott van – szólalt meg Eph. Az ügyeletes tiszt bólintott.

– Jó. Akkor nézzük meg, hova lett.

A művezető előretekerte a felvételt. Ez már lassabban ment, mint a visszatekerés, de még így is elég

gyors volt. A hangár a napfogyatkozás idejére sötétbe borult, és mire megint kivilágosodott a kép, a

láda eltűnt.

– Állj! Állj! – kiáltotta Eph. – Tekerje vissza!

A művezető engedelmeskedett, majd kisvártatva megint megnyomta a lejátszógombot. A képernyő

alján lévő számlálón jól látszott, hogy a lejátszást kisebb sebességre kapcsolták.

A hangár sötétbe borult, és a láda, hipp-hopp, megint eltűnt.

– Mi a…! – nyomta le a művezető a „szünet”gombot.

– Csak egy picit tekerje vissza! – szólt oda neki Eph.

A művezető követte az utasítást, majd megint elindította a felvételt, ezúttal normál sebességgel.

A hangár elsötétedett, de a belső világítás égve maradt. A láda megvolt. Aztán eltűnt.

– Hű! – álmélkodott az ügyeletes tiszt.

A művezető megállította a felvételt. Ő is zavarban volt.

– Van benne egy szünet – mondta Eph. – Egy vágás.

– Nincs vágás – felelte a művezető. – Maga is látta a számlálót.

– Akkor pörgesse vissza egy kicsit. Még egy kicsit… még… most!

A művezető ismét lejátszotta a felvételt.

És a láda megint eltűnt.

– Houdini – dünnyögte a művezető.

Eph Norára nézett.

– Nem elég, hogy eltűnt – szólalt meg az ügyeletes tiszt. Egy közeli bőröndre mutatott. – De közben

minden érintetlen maradt. Egy rezzenést sem látni.

– Tekerje vissza még egyszer! Kérem! – mondta Eph.

A művezető újraindította a felvételt. És a láda ezúttal is eltűnt.

– Várjon! – szólalt meg Eph. Észrevett valamit. – Léptesse vissza, lassan.

A művezető így tett, majd ismét elindította a felvételt.

– Ott – mutatta Eph.

– Jézusom! – kiáltott fel a művezető, aki majdnem lefordult a nyikorgó székről. – Láttam.

– De mit? – kérdezte Nora és az ügyeletes tiszt kórusban.

A művezető már tudta, mi a dolga: visszaugrott néhány képkockát.

– Mindjárt… – figyelmeztette Eph. – Mindjárt… – A művezető úgy tartotta a kezét a billentyűzet

fölött, mint egy vetélkedő játékosa, aki alig várja, hogy lecsaphasson a jelzőgombra. – …most!

A láda újból eltűnt.

– Mi van?! – hajolt előre Nora.

Eph a monitor szélére mutatott.

A monitor jobb felső csücskében egy homályos fekete paca látszódott.

– Valami elsuhant a kamera előtt – magyarázta Eph.

– Fönt a gerendánál? – kérdezte Nora. – Mi, egy madár?

– Annak túl nagy – felelte Eph.

– Egy folt. Egy árnyék – mondta az ügyeletes tiszt, közelebb hajolva a monitorhoz.

– Jó – lépett hátra Eph. – De minek az árnyéka?

Az ügyeletes tiszt felegyenesedett.

– Le tudja játszani kockáról kockára?

A művezető megpróbálta. A láda eltűnt a földről… majdnem ugyanakkor, amikor a paca felbukkant

a gerendánál.

– Ennyit tudok kihozni ebből a masinából.

Az ügyeletes tiszt ismét a képernyőt kezdte fürkészni.

– Véletlen egybeesés – jelentette ki végül. – Mi lenne képes ekkora sebességre?

– Közelebb tudja hozni? – kérdezte Eph.

A művezető a szemét forgatta.

– Ez nem a CSI. Ez csak egy nyamvadt Radio Shack.

– Tehát eltűnt – fordult Nora Eph felé, miután a másik két férfitól hiába várt segítséget. – De miért?

És hogyan?

Eph tarkóra kulcsolta a kezét.

– A ládában lévő föld… ugyanaz a föld, amit az előbb találtunk. Ami azt jelenti, hogy…

– Azt akarod mondani, hogy valaki a személyzeti pihenőhelyiségen keresztül átmászott a raktérből a

repülőgép fedélzetére? – vágott közbe Nora.

Eph felidézte magában az érzést, amely akkor kerítette hatalmába, amikor ott állt a fülkében a halott

pilóták között – nem sokkal azelőtt, hogy felfedezte, Redfern életben van. Valami más is volt ott. A

közelben.

Félrevonta Norát.

– És otthagyta azt a… biológiai eredetű anyagot a kabinban.

Nora a fekete pacára pillantott.

– Szerintem volt valaki abban a ládában, amikor először átvizsgáltuk a gépet – mondta Eph.

– Jó… – emésztgette Nora a hallottakat. – De akkor hol van most?

– Ahol a láda – felelte Eph.